Moha olvasónaplója

Jaron Lanier: Miért ​töröld magad azonnal a közösségi oldalakról?

2020. július 05. - Mohácsi Zoltán

lanier_miert_torold_magad_azonnal.jpg

Amikor az iwiw elindult, csuda jópofa, kellemes felületnek tartottam. Ha nem tudnád, a Facebook magyar változata volt,még a FB hatalmas térnyerése előtt. Tetszett, mert embereket találtam meg, akiknek az elérhetősége nem volt a bortokomban, kapcsolatok születtek újjá, és az iwiw-nek köszönhetően megtudtam, hogy Évi, akibe csuda szerelmes voltam kamaszkoromban, de nem mertem közelíteni hozzá, szintén szerelmes volt, csak ő belém, de nem mert közelíteni hozzám... Mindketten családdal a háttérben beszéltük ezt meg. Szóval az iwiw az emberi kapcsolatokról szólt. Nem élt túl sokáig, jött a Facebook, és teljesen lemosta a színről. Sajnáltam. De áttértem. 

A FB-ot a mai napig használom. Töltögetek fel ezt-azt, posztolgatok és olvasgatok. Hangsúlyozottan csak -gatok. És egyre inkább csak -gatok. 

Nem vagyok Facse-ellenes. A függője sem vagyok. Ebben van némi tudatosság is, leszakítom magamat, ha már hosszú lenne az idő, amit vele foglalkozom. De különösen akkor, amikor észreveszem, hogy nagyon elmerültem valami törzsi vitában. Akármiről is van szó. 

Mert ez a két dolog piszokul összefügg. Mármint az idő és a törzsi háborúk. (Folyt. köv. alább)

Jaron Lanier, e provokatív című könyv írója Szilicium-völgyi guru, ahogy olvasom (és bármit is jelentsen) a könyv végén, A szerzőről írt egyik utolsó oldalon. 

lanier_miert_torold_magad_azonnal_jl.jpgJaron Lanier tudós, zenész és író. Leginkább a virtuális valóságról szóló munkáiról, az emberiesség ügyének pártolásáról és a digitális környezetben fenntartható fejlődés népszerűsítéséért végzett tevékenységéről ismert. Az 1980-as években alapított startup cége, a VPL Research hozta létre az első kereskedelmi forgalomba hozható VR termékeket, valamint bevezette az avatarokat, a többszemélyes élményeket a virtuális világban és a nagy VR-alkalmazások prototípusait, mint amilyen például a sebészi szimuláció technológiája. Könyvei, a Who Owns the Future? (Kié a jövő?) című, és a You Are Not a Gadget: A Manifesto (Nem vagytok gépek: kiáltvány) nemzetközi sikerkönyvek lettek, míg a Dawn of the New Everything (Az Új Minden hajnala) című művét 2017 legjobb könyvének választotta a The Wall Street Journal, a The Economist és a Vox.

Vagyis nem egy névtelen niemand, önjelölt megmondó ember a semmiből, hanem olyan valaki, akinek van rálátása a dolgokra és vannak hiteles információ arról, amiről ír. 

Mondhatnánk a címben benne van minden, maguk a választott betűtípusok sem árulnak zsákbamacskát, milyen közösségi oldalakról kellene törölnünk magunkat. 

lanier_miert_torold_magad_azonnal_in_lyr.jpglanier_miert_torold_magad_azonnal_fb_lyr.jpg   lanier_miert_torold_magad_azonnal_tw.jpg

A borítóról a Google mint a Facse melletti legnagyobb veszélyforrás lemaradt. 

lanier_miert_torold_magad_azonnal_g.jpg

Szóval elsősorban ezekről a közösségi oldalakról kell fejvesztve menekülnünk. Hogy miért, arról szól a könyv. 

Az idő: számomra a kisebbik probléma. Nem töltök órákat a közösségi oldalak előtt. Töltök vele időt, de nem szoktam leragadni. Maximalizáltam ugyanis. Függő tehát nem vagyok. Legalábbis a Facsétól nem. 

A törzsi háború más kérdés. Harcoltam ideológiai, metafizikai, életviteli dolgokért itt is, ott is. Legutóbb, legnagyobbat a moly.hu-n. Ami szintén közösségi oldal. De egy idő után nagyon belefáradtam a személyeskedésekbe. Egyszerűen meguntam, hogy ha eltérő véleményem van, akkor hülye, műveletlen, tájékozatlan, elvakult vagyok. Hiába is mondtam, hogy ez az egyik érvelési hiba. De tény, hogy működik, mert a úgy fest, a karaktergyilkosság az egyik leghatékonyabb eszköz, hogy eltereljük a figyelmet arról, amit a másik mond, és a személyén keresztül súlytalanítsuk a mondanivalót. Nem lehet igazad, mert szőke vagy! Honnan tudhatnád, amikor csak xy foglalkozásod van?

(Ennek számomra eddig legtréfásabb képviselője egy a kereszténységéből kiábrándult ismerősöm volt, aki csinált egy blogot, hogy az ellenérveit terjeszthesse. Egyfelől nem egyszer megkaptam tőle is, hogy milyen tudatlan, tájékozatlan vagyok. Ezzel nem i s vitáztam volna, de a vicces az volt, amikor keresztény tudósok véleményét azért nem fogadta el, mert keresztények. Szerinte nincsen olyan, hogy keresztény tudós, mert ha tudós, nem lehet keresztény. ha keresztény, akkor vacak tudós. Neki magának semmilyen tudományos végzettsége nincsen.
De volt ennek moly-os verziója is. Adott témában megkaptam a tájékozatlanságomról szóló rendre visszatérő információt, mire megkértem a vitapartnert, ajánljon valami alapvető irodalmat a kérdésben. Ajánlott: egy kétkötetes, nagy alakú, Ytong-tégla vastagságú könyvet. Kérdeztem, hogy ez az alap? S miért ajánlja pont ezt? Nos, ő nem olvasta, mert _ennyire_ nem érdekli az adott kérdés...)

És ez már vastagon kapcsolódik ehhez a könyvhöz. Aminek az egyik érve éppen a kommunikáció eldurvulása. 

Mert értetlenül figyelem, hogy legyen szó bármilyen fajsúlyos vagy fajsúlytalan dologról, az emberek azonnal egymás torkának esnek, egyből szapulják egymást, egyből olyan durvák, mintha az bármin is változtatna. Milliónyi ego, akinek attól függ az identitása, hányan értenek vele egyet, és hány embert tud legyőzni. Én legyőzni soha senkit sem akartam, még keresztény koromban sem. A párbeszéd híve voltam, és marhára nem fájt, ha valaki nem volt vevő a hitemre, úgy gondoltam az az ő dolga, én csak elmondom, miért hiszek abban, amiben hiszek. 

(Csak egy nagyon enyhe példa: tegnap tettem közzé a Sztrugackj-tesók Hazatérés című könyvéről írt véleményemet. Két komment érkezett a bejegyzés alá. Az egyik így fest: „Szánalmas és fantáziátlan, fölösleges bejegyzés.” A másik emígy: „Ezt egy tízéves gyerekkel írattad? :)” Nincsen semmi bajom azzal, ha valaki nem ért egyet velem. Azzal sem, ha nem tetszik a stílusom. Még azzal sem, ha nem találja gondolatgazdagnak, amit írok. Ám fel nem foghatom, az ilyen bejegyzésekkel a szerzők mit akarnak elérni. De komolyan, mit? Egyetlen megvalósuló célt látok csak: érezze magát rosszul  a címzett. De miért, a rossz érzés okozással mit ért el a feladó? Mellesleg nincsen rossz érzésem. Egyfelől mert magam sem tartom ütősnek az adott bejegyzést, másrészt mert az ilyen súlytalan, tartalmatlan, támadó üzenetek felett már simán el szoktam siklani. De a az alapvető udvariasság hiányát, a rosszindulatot, az agresszió miértjének okára egyszerűen nem találok más indokot mint hogy véresen komoly önértékelési probléma húzódik meg a háttérben. 
De ha visszazoomolok a kiindulási alapra, az interneten tomboló verbális agresszió félelmetes, visszataszító elharapódzására, akkor felmerül a kérdés: de ennyi embernek van önértékelési zavara?)

Valahogy olyanná vált ez az egész cécó, mint ahogyan azt A bolond egy napja című lengyel alapműben láthatjuk,hallhatjuk. Sok kis ego tűzön-vízen át, ha a fene fenét eszik is, érvényesíteni akarja a maga igazát.

– Enyém a legenyémebb igazság! 
Vitathatatlan. 

Szóval ami mostanság internet szerte megy, attól viszolygok. Akkor is, ha ilyen stílusban azok mellett a dolgok mellett érvel valaki, amik számomra elfogadhatók, evidenciák vagy kedvesek. Mert a dolgok igazságát soha nem a képviselt hangnem határozza meg. De a párbeszéd sajnos egyre ritkább. 

Lanier a következő érveket hozza a közösségi médiából való radikális fiók-törlésre (a fejezetcímeket idézem).

  1. Fokozatosan elveszítjük a szabad akaratunkat
  2. A közösségi média elhagyásával a legcélirányosabban zárhatod ki korunk őrültségét
  3. A közösségi médiától seggfej leszel
  4. A közösségi média aláássa az igazságot
  5. A közösségi média értelmetlenné teszi, amit mondasz
  6. A közösségi média kiirtja belőled az empátiát
  7. A közösségi média boldogtalanná tesz
  8. A közösségi média nem szívesen lát téged stabil gazdasági körülmények között
  9. A közösségi média ellehetetleníti a politikát
  10. A közösségi média gyűlöli a lelkedet

Természetesen mindezt részletesen ki is fejti. Olyan stílusban, ami önmagában meggyőző.

Például alkotott a közösségi médiák jellemzőiből  egy betűszót: ÓTVAR. Vagyis: Óriáscégek a Tőkéért a Viselkedésed Apparátusokkal Rendszabályozzák. Aztán nem kíméli a két óriást, A Facebook-ot és a Google-t (éppen ezért érdekes, hogy az utóbbi nincsen a borítón, míg a Twitter és az Instagaram ott van.)

A legnagyobb probléma ezekkel a cégekkel az, mondja Lanier, hogy adatokat gyűjtenek, majd visszaélnek az adatokkal, olyan formában, hogy értékesítik őket. No, nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy kiadják a rólam szóló személyes információkat, sokkal inkább arra, az algoritmusok feltérképezik a felhasználókat, és e térkép alapján a rendszer célzottan keresi meg őket az információkkal. Legjobb esetben ezek reklámok, de nem csupán erről van szó: az algoritmus a térkép alapján a tartalmakat is célirányosan pofozza a szemünk elé. S amit sokat látunk, amivel sokat foglalkozunk, tetszik, nem tetszik, az a részünkké válik. 

Részemről pontosan ez az egyik oka, hogy bár soha nem lógtam rajta, de lekattantam a Facebook-ról.

Most néztem meg: van 642 ismerősöm. Szerintem legalább a harmadán gondolkodnom kellene, hogy kicsoda, ha volt valami kapcsolódási pont, amikor bejelölt, nem akartam elrontani az örömét, visszajelöltem. (Manapság már nem teszek ilyet, ha nincs személyes ismerettség, csak egy munkahely, egy hobbi, közös érdeklődési kör köt össze, vagy csak mert ismer valakit, akit én is, már nem jelölök vissza.) 

A 642 emberből szerintem, de ez nagyon hasra csapott saccolás, van száz, akinek a sorsára, életére rendszeresen kíváncsi lennék. 

Lennék, mert az értesítések között alig valaki jelenik meg ezekből az ismerősökből. A múltkor megnéztem, milyen oldalakat, csoportokat kedvelek. Hát azokból is nagyon gyér a felhozatal. A napi sürgés-forgásban csak csudálkoztam, hogy jé, tényleg, ez is, ők is vannak, csak éppen eltűntek a süllyesztőben. Vagyis az értesítésben megjelenő bejegyzések egyhangúak és nyilvánvalóan nem tükrözik vissza az ismerettségi kör bejegyzéseinek a töredékét sem. Ezért roppant egysíkúak. 

Viszont az, ami a részünkké válik nem bizonyosan érdemi, valós és igaz dolog. Mert az ÓTVAR, mondja Lanier, nem szelektál, nem szűr, az algoritmusnak megfelelő infót nyomja nekünk. Ezáltal a tájékozódást beszűkíti, erősíti a csordaszellemet. Illetve ő a farkas falkát hozza analógiának, mert a csorda nem, ellenben a falka agresszív és támad, ha arra kerül sor. 

Lanier többi érve is elgondolkodtató. Bevallom és naná, hogy így van, olvasás közben azon gondolkodtam, mennyire igaz rám nézve mindaz, amiről írt? Ha már törölnöm kellene magamat a Facebookról, és el kellene dobnom az összes Google felhasználói fiókomat. S naná, hogy úgy éreztem, annyira nem vonatkozik rám, amiről írt. Amikor idáig eljutottam, mérlegelni kezdtem, hogy azért nem, mert életbe léptek az önvédelmi reflexeim, a mentegetőzések, hogy megóvjam saját kis, jól bejáratott világomat, vagy azért nem, mert valóban sikerült a cécón kívül maradnom? Erre meg Lanier azt írja, hogy aki benne van, aki használja az ÓTVAR dolgait, az semmiképpen sincsen kint a rendszerből, a regisztrációjánál fogva automatikusan részvényese a bulinak, csak éppen anyagilag nem profitál nagyjából semmit belőle, a lé (ollé!) marad odafent. 

Számomra három olyan kérdés, vetület kimaradt a felsorolásából, ami evidencia. Lehet, azért maradt ki. Bár kétségtelen, hogy Lanier arra felhívja a figyelmet, hogy ez a tíz érv csak a jéghegy csúcsa, vannak továbbiak is, de akiket ez a tíz nem győz meg... 

Az egyik nekem hiányzó szempont az IDŐ. Erről már ejtettem pár szót. De most a függőség értelmében gondolok rá. Van ismerősöm, aki a telefonja statisztikája szerint egy szabadságos napon tizenkét órát foglalkozott a telójával. Ez nyilván szélsőséges eset, még nyilvánvalóbban függés, még akkor is, ha a „teljesítmény” még az ő életében is egyedi. Szóval arról, hogy a közösségi médiák függést okozhatnak, egy szó sem esik. 

A másik a VETÍTÉS elharapódzása. A FB posztok jó része vetítés. Egy pillanatnyi állapot vetítése, amikor jól érzem magamat. Mert kinyílt a kankalinom, jól sikerült a vacsi, elindult a saját lábán a csemete, megjelent a könyvem, lediplomáztam, a gyerekem diplomázott le, nagyon kafák a pálmafák itt a Járda-szigeteken, stb., stb. Az, aki éppen vacakul érzi magát, ez nem fogja feldobni. Sőt, jobbára kompenzálnia kell, hogy ő szarul van. Jönnek a cicás-, kajás-, poénos képek tömkelegei. Amik önmagukban még igazak is lehetnek, de egy üzenőfal összességét nézve már vetítése valami olyannak, ami valójában nincsen is. Ezáltal viszont olyan viselkedés -, gesztus-, beszédstílus minták is létrejönnek, amiknek semmi közük a valósághoz, csak mindenki azt hiszi, hogy van.

A NÉZETTSÉG. Nos, ez valóban csapda. én úgy vagyok vele, hogy érdekel is, meg nem is. Azonban inkább a „nem is” felé húzok. Két okból. Egyfelől beláttam, hogy a nagyobb nézettség az égvilágon semmin nem változtat (ebben benne van az irigység is, mert persze, például a YouTube-on egy megfelelő nézettség már pénzt jelent, tehát változtat). Nem leszek tőle szebb, okosabb, nem lesz több igazi barátom, etc. Másfelől ha megnézem, hogy mely bejegyzéseim értek el hatalmas nézettséget, kedveltségi szintet, némileg lehangoló a kép. Azok a megosztások, amik valóban tartalmakat rejtettek magukban, jobbára csekély érdeklődésre tartanak számot. A legutóbbi, igaz, a karantén után készített kocsmai fotónk a Római téren magunkhoz képest magas tetszikeléssel bír, nyolcvanhárman értékelték pozitívan.

Másik példa: a blogom posztjainak a nézettsége. Hatalmas a szórás. De tényleg. Vannak tíz alatti számok is. Meg néhányszor tízesek is- Meg pár százasok is. Meg pár ezresek is. De tudod mennyi volt a legnagyobb nézettségem (a szó tudatos, holott olvasás lenne a megfelelőbb szó)? 147.337! Ez má' valami, nem? Hát nem. Azt gondolom, bár bzonyítani nem tudom, hogy nem az általam alkotott tartalom, még csak nem is a könyv tartalma keltette fel az érdeklődést, hanem az, kapaszkodj meg, hogy volt néhány SZÉP ÉS MEZTELEN NŐ a bejegyzésben. (Hogy ne kelljen keresned, itt a linkje.) Nem tudtam, zokogjak vagy röhögjek. Mindenesetre a produktivitás valódi értékéről sokat elmondott. A második legolvasottab bejegyzésem tizenötször (!) kevesebb klattyintást ért meg. Igaz, a harmadik legnézettebben ismét voltak meztelen csajok, de azok rajzoltak voltak. 

Vagyis nem kellett sokat töprengenem azon, hogy a nézettség, olvasottság messze sehogyan sem aránylik a valós tartalommal, ezért semmiféle korrelációja nincsen a személyes értékemmel, a készségeimmel, a tudásommal, sem semmivel ami én vagyok. Maximum annyit mond el, hogy jól választottam képeket az adott bejegyzéshez. Mondjuk, az is valami...

De, és itt jön a fő kérdés, vajon mi múlik a nézettségen, az olvasottságon és mi függ tőle? A magam részéről, azt mondhatom, semmi. Ugyanúgy nem változik az életem, ha öten nézik meg egy bejegyzésemet, mintha 147.337-en tennék ugyanezt. 

*

Szóval érdekes mód ezekről a dolgokról nem esik szó Lanier könyvében. Mondhatom: jé!

A legérdekesebb kérdés, hogyan oldható meg az élet az ÓTVAR nélkül és mit nyerünk vele, ha hagyjuk a fenébe őket? Lanier azt mondja, van élet a búrán kívül. Tudatosabban kell végezni a dolgokat, de van élet. Például nem az ömlesztet katyvaszból kell híreket olvasni, hanem tudatosan adott hírportálokat kell látogatni, s ha lehet, függetleneket. S amikor célirányosan híreket olvasunk, a kommenteket hagyni kell a francba olvasatlanul. Az minket nem kell, hogy érdekeljen. A személyes kapcsolattartáshoz meg ott van a drótposta (ami semmiképpen sem a GMail legyen!). 

Szép munkaterv. Biztosan hasznos is.

Csakhogy a hírportálok függetlenségének a felismeréséhez egyfelől rutin kell. Másfelől a független hírportálok hangoztatása közben Lanier maga is nem egy esetben hitet tesz a liberális világszemlélet mellett. Vagyis, ha úgy nézem, a könyve maga sem független.

Aztán a magam részéről egyre kevésbé hiszek a független sajtóban. Sőt, továbbmegyek, még a független sajtó létezésének a szükségességében sem.

Sőt, még egy lépés, de ez már tényleg bicskanyitogató: egyre kevésbé hiszem, hogy létezik független ember. Mármint abban az értelemben, hogy akihez semmilyen politikai, ideológia, világ- vagy metafizikai szemlélet nem áll közelebb mint bármelyik másik. S ha közelebb áll, netán meggyőződése annak igazsága, vajon mi az ördögért kellene egy olyat a függetlenségéből fakadó egyensúly megtartásával támogatnia, amivel nem ért egyet? A függetlenség így valahogy az elvtelenség melegágya lesz Ha azt mondjuk, korrekt megközelítés, sokkal többet mondunk. 

Azt hiszem, valami lényegeset nem értettem meg a könyvből. Nem először történik ilyen. Vagy egyszerűen nincs rálátásom azokra a dolgokra, amikre Lanier-nek igen. (Ez mondjuk bizonyos.)

De mindvégig volt egy olyan érzésem, hogy az érvelésében van egy buktató. Túl azon, hogy néha nem értettem, mit is mond Mármint a mögöttes technikát nem vágom. (Csak egy példa: mi az, hogy nem tudhatom, élő emberrel beszélgetek-e vagy robottal? Én eddig úgy gondoltam, simán lejön egy adatlapról, hogy valós-e a személy vagy kamuprofilos, de azt valahogy soha nem gondoltam, hogy robot. Avagy mifenét kellene a robot szó alatt érteni?)

Ő abból indul ki, hogy alkoholistáknak prédikál az alkohol negatív hatásairól, a teljes absztinencia kikerülhetetlen szükségességéről. Azért, hogy önmagunkat se pusztítsuk, és semmiképpen se hizlaljuk a fogyasztással a termelők, a palackozók, az értékesítők, az export- és importőrök amúgy is vaskos pénztárcáját.

Miközben fel sem merül az a tény, Lanier legalábbis  teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy nem mindenki alkoholista, aki alkoholos italt fogyaszt.

Alkoholista az, aki nem tud nem inni. Neki inni kell. De ebben az esetben, AZ ótvar tekintetében úgy fest, mindenki elkerülhetetlenül függő, még csak nem is lesz, hanem máris az, aki csak rápillant az alkoholos italok polcára a boltban.

Tény, hogy ő nem elsősorban addiktológiai szempontból közelíti meg a kérdést. Ahogy ezt a citált tartalomjegyzék is elmondja. De valahogy, de mégis...  

Lanier azzal kezdi a könyvét, hogy felhívja a figyelmet a macskák és a kutyák különbségére. A macska hideg, érdek-állat, öntörvényű, sokkal inkább ragaszkodik egy helyhez mint személyekhez, független, távolságtartó, hagyja magát kiszolgálni, de ő nem szolgál. Antiszociális. Nem az ember szelídítette meg, hagyta megszelídíteni. Nem könnyen tanítható, de a tudását parancsra nem adja, kiszámíthatatlan. 

Ezzel szemben a kutyát az ember édesgette magához. Ám a kutya tanítható, engedelmes, hűséges, segítőkész Mégis a negatív kifejezések sokasága a kutyákhoz kapcsolódik: lement kutyába, irigy kutya, és a többi. Na, most ez olyan mint az István, a király rockopera: persze, hogy mindenki Koppánynak szurkol, hogy aztán a végén hálásan megkönnyezhesse, hogy István lett a király. Ember nincs, akinek a macska tulajdonságok szimpatikusabbak, vagy lássuk be, azzal baj van, mégis a könyv végére kiderül, hogy akkor vagyunk észnél, ha macskák leszünk. Nézd csak a könyv borítóját! Értem én, hogy ez baj, de nálam pont rossz pedált nyomott meg emberünk ezzel a macska dologgal: nem kedvelem a macskákat. Éppen azért amilyenek. Számomra ezek a tulajdonságok nem szimpatikusak, sőt, visszataszítók. Analógia ide vagy oda...

Végül: azért rötyögtem egy nagyon jót a könyvet lapozgatva. A Miért ​töröld magad azonnal a közösségi oldalakról? című  könyv hátsó, behajtott fülszövegén, a Lanier-ről szóló infók alatt ezt olvasom a kiadó elérhetőségénél: 


www.europakiado.hu
www.facebookcom/europakiado

 

Őket nem győzte meg a könyv, aminek a hátoldalára a következőt nyomtatták: 

 

„Szédító, aktuális, és fontos könyv.” (Zadie Smith)

„Minden idők legkedveltebb könyve.” (Wired)

 

Szemmel láthatón a kiadó nem vette komolyan a saját kiadványát. :-D

Európa, Budapest, 2020, 244 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635041695 · Fordította: Harasztos Ágnes
7/10
2020 július, már alig kell a nyaralásig aludni!

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2915981020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szabó A. Imre · magyarido.blog.hu 2020.07.06. 19:27:09

A könyv szerzőjének két felvetésére reagálnék. Természetesen úgy, hogy nem olvastam a könyvet. :-)

Ezekre:

A közösségi média aláássa az igazságot
A közösségi média értelmetlenné teszi, amit mondasz

Legalább húsz éves fórum- és kommenttapasztalattal ki merem jelenteni, hogy a közösségi média (facebook és társai) térnyerésével párhuzamosan a virtuális viták színvonala egyre gyorsuló zuhanásba kezdett. Hogy ennek mik az okai, azt bizonyára hosszan lehetne boncolgatni, de az összefüggés kétségtelen. A közösségi média alapjaiban változtatta meg a virtuális kommunikáció jellegét, míg korábban egy fórum vagy egy blog kommentfelülete az információcsere és az erre irányuló viták színtere volt (lényegében tanulni járt az ember oda), addig a közösségi média a jelenlét színterévé tette ezeket, ma már nem azért van ott, aki ott van, hogy másokról-másoktól megtudjon valamit, hanem azért, hogy önmagát megmutassa és érvényesítse. A közösségi média valamennyi szolgáltatása ezt a narcisztikus funkciót szolgálja, a like-dislike-tól a legkülönfélébb szűrőkig, hogy egy véleménybuborékot, egy safe space-t hozzon létre a felhasználó számára, aminek ő a középpontja. Emlékszem, nagyjából a 2010-es évek első feléig még lehetett érdemi fórum- és kommentvitákat folytatni, volt olyan, nem ritkán, hogy hetekig visszajártunk egy fórum- vagy blogposzt alá és egy témát ízekre szedtünk, számtalan szempontból megvitattunk, rengetek értékes információt is összehordva. Azóta gyakorlatilag teljesen meghalt ez a műfaj, mindent elleptek a fél- vagy teljesen őrültek és a trollok, akik ellehetetlenítik az értelmes beszélgetést és ami még ennél is szomorúbb, még az igényes blogszerzők és hozzászólók legtöbbje is elveszítette a vitaképességét (ha kérdést teszel fel nekik vagy ellenvéleményt fogalmazol meg velük szemben, akkor azt személyes támadásként értékelik). És ebben a közegben nyilvánvaló, hogy az alaposan mérlegelt vélemény (az átgondolt gondolat) elveszíti a súlyát és az értékét.

S ha már, akkor már: gondolkodtam azon is, hogy ennek miért kell így lennie. :-) Erre jutottam: magyarido.blog.hu/2019/03/02/a_gondolati_egynemusites_eszkozei

Mohácsi Zoltán · https://mohabacsi-olvas.blog.hu 2020.07.07. 19:20:45

@Szabó A. Imre:
Többet kellene olvasnom a blogodat!

Igen, pont ez hiányzik nekem is. De még tízen évvel ezelőtt is máshogyan volt. Igaz, amire gondolok, az egy viszonylag zártkörű csoport volt, nem is webes felületen, hanem csak egy levelező csoportban (tehát nem is jó példa talán), volt benne mindenféle gondolkodású ember, csak az adott téma kötött minket össze. De olyan csuda jókat beszélgettünk, vitáztunk (és nem vitatkoztunk), hogy csak na! Így úgy vélem, értem, mire gondolsz.