Szabadságon vagyok. Tegnap délután Szerelmetesfeleslgtársamnak be kellett mennie a másodállását jelentő dolgozdájába, én meg, gondoltam, akkor uzsgyi a könyvtárba, a Központiba a Kálvin térhez.
Alig volt valaki, új és visszahozott könyvek meg garmadával. A képregények polcainál kezdtem. Már ott bajba kerültem, mert nem győztem válogatni, mit hagyjak ott. Illetve volt is baj, meg nem is. Úgy fest, mai szempontból rosszkor, rossz helyen szocializálódtam, ami a mainstream-et illeti. Többször leírtam: számomra a képregények kiindulási alapként a Fülesben a hetvenes években megjelent képregényeket jelentik. Vagyis elsősorban a magyar rajzolókat (Zorád, Korcsmáros, Sebők, Dargay, Fazekas, Sarlós) és az ő témáikat jelentik. Ami nem jelenti azt, hogy valamiféle kultúr-lokáltpatrióta lennék. A modern képregények között is meg tudom találni a magamét, van, ami annyi lenyűgöz (Blacksad, Morgan Lost, Saga, Sin City), hogy szavakhoz nem jutok az ámulattól. Már ami a rajzokat illeti. A történetek az említetteknél sem rosszak, de hanyatt azért nem vágom magamat tőlük.
Eszemben sincsen olyan badarságot állítani, hogy otthon vagyok a képregény-világban. Mert nem. Sőt! Amikor válogatok a könyvtár polcán, az random-mód történik. Tegnap kicsit tanácstalan voltam. Egyfelől a bőség miatt, másfelől a témák miatt: darabolós fantasy, darabolós szuperhős, darabolós sci-fi, manga. Ez és ennek árnyalatai a fősodor. Ami egy idő után unalmas. Sőt, néha idő előtt is. Akkor is, ha a rajztechnika, a színezés, a kiadói technika valami csodálatos. De némileg úrrá lett rajtam az érdektelenség. Ennek ellenére találtam néhány akkora könyvet, hogy csak élére állítva fért be a polcba. Volt belőle négy különböző kötet. Az első ott volt, de a második, harmadik nem. Belenéztem Sci-fi. Ez sem gyöngéd és intellektuális. Semmit nem tudtam sem az íróról, sem a rajzolóról. De a rajzok alapvetőn tetszettek, ha a kiadvány borítója és főleg mérete nem is annyira Tudniillik hatalmas.
Valami INCAL volt a címe.
A szerzők neve ránézésre nem mondott semmit. Mondom magamnak, valami lengyel, meg valami álneves. Na, a lengyel máris félretrafa volt, mert Jodorowsky keresztneve Alejandro és abszolút kotyvalék nációjú a pasas, orosz-ukrán-zsidó származású mexikói-chilei a pasas. Aki ráadásul jó nevű filmrendező, legalábbis a szürreális, szimbolikus kultfilmes berkekben (A vakond, Szent hegy, Agyar, Szent vér). És csinált jó pár képregényt is. Többek között ezt az INCAL-t is egy Moebius álvnevű krapekkal.
Akinek az igazi neve, ahogy ez a kolofonból kiderül, Jean Giraud. Ez a név már ismerős volt, de annyira nem, hogy helyben karlendítésekkel ugrálva örvendezni kezdjek. 
Csak most derült ki számomra, amikor utánanéztem, ki is ő, hogy naná, hogy ismerős, naná! Ő volt Az idő urai című csodálatos, magyar-kooprodukciós rajzfilm egyik fő készítője! S ezért nem véletlen, hogy a rajzokban volt valami ismerős. Meg azért sem, mert ő volt Az ötödik elem egyik képi ötletgazdája. Ez mondjuk már olvasás közben feltűnt, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Ez a két kapcsolódási pont viszont vaskosan kezd befolyásolni, mert mind Az idő urai-t, mind Az ötödik elem-et nagyon kedvelem.
S most figyelj: a pasas valami nagyon tud rajzolni. Ha beütöd a nevét a Gugliba és a Képek-re klattyolsz, jöhet a csudákozás! Csak amit itt láthatsz, szemkápráztató és roppant gazdag. A rajzok részletesek, élettelik, ötletesek, jók a nézőpontok, dinamikusak a cselekményesebb kockák. Pazar, na! Na, és ez a két fickó csinált, nem mondom, hogy most, hanem '80-ban, és már nálunk is három éve, hogy megjelent, egy hatrészes képregényt.
*
Szóval ez az első rész egy nagyon első rész. Az INCAL egy hatrészes, és akkor lezáruló sorozat. Ebben a részben, ha komolyan az események közepébe csöppenve is, de jobbára bevezetődünk, megismerjük a szereplőket, a helyszínt, a viszonyokat, a lehetőségeket (á, ezt nem, mert rendre történik valami váratlan, valami abszurd, valami oda nem illő, hol egy dögös maca változik kefélés közben fottyadt nyanyává, hol a hat egyenlő szeletre aprított hősünknek kell szembenéznie azzal, hogy a darabjai egyenként is csak önmagukkal törődnek, hol így, hol úgy...
No, lépjünk egyet visszább, fussunk neki ismét! A történet sci-fi, egy meghatározatlan galaxis meghatározatlan bolygóján, még az sincsen kizárva, hogy a Földön vagyunk, csak éppen nagyon sokára, és nagyon nyomasztó korban.
Valami frincfranc történhetett a renddel, bár ha belegondolok, ugyanott vagyunk, csak másképpen: vannak, akik jobban élnek, akik kiváltságosak, aki minden über frankó (ha egyáltalán), s vannak, akik a plebsz.
Vannak rendőrök (púpos kis csúnyák), vannak nagyhatalmú visszavonultak, savtavak, kiürült sivatagban technováros, a savtó közepén titokzatos királynő.
S mindenekelőtt van egy nagyon noném kis magánzsaru, aki valami hihetetlen elegye az osztrák Wolf Haas Brenner nyomozójának, Lawrence Block bérgyilkos Keller-nek és Ridley Scott fejvadászának, Deckard-nak a rokona. Semmiképpen nem hős, csak főszereplő. Jelentéktelen, béna alak, olyan kis balfék, akit Pierre Richard is simán alakíthatott volna, aki cseberből darabolódásba esik, s még csak nem is férfias, semmit át nem lát, csak megesnek vele a dolgok, s úgy kerül az események középpontjába, hogy csak halvány fogalma van arról, hogy oda került. Ha kell még egy viszonyítási pont, akkor Arthur Dent a Galaxis útikalauz-ból. Így akkor már képben vagy. A csávec neve John Difool.
Difoolhoz kerül egy kis pendrive-szerű szirszar, amit nagyjából mindenki keres, és amiről rajta kívül mindenki tudja, mire jó. Ő csak azt konstatálja, hogy a madara, vagy mi a franca, olyan mint egy sirály és egy pteranodon hibride, egyszerre világítani és beszélni kezd tőle. Ő meg adott esetben levitálni, hogy a magasból okádhassa telibe a transznemű, frissen klónozódott uralkodót, akinek töke van, de különben teljesen csaj. ('80-ban ekkora polkorrektséget, apám! De a képregény világa annyira beteg, hogy nem lógott ki belőle az alak.) Szóval egy gyémántszerű vacak marha fontos, Difool hamarosan a bolygó legkeresettebb embere lesz. Aminek nem örül. például már másnap, miután hozzá került az a szent szar, így jár (a dolgok alja, ami felé tart, a savtó):
Egyszóval nem pontosan az az alak, akire azt mondhatnák, „Légy olyan mint John Difool!” Meg nem is olyan, akivé szeretnénk lenni.
*
Hát így valahogy. Ez a kötet tehát egy pompásan megrajzolt, még éppen kellemesen beteg, kellően érdekes, némileg humoros, ám mindenképpen ötletes bevezetése egy történetnek, aminek a közepén ott van valami, amiről nagyjából semmit meg nem tudunk azon kívül, hogy valamiért rohadt fontos mindenkinek, aki tudja, mi az, és marhára meg akarja szerezni boldog-boldogtalan. S aminek a hordozója ez a nímand magánnyomi, aki se nem okos, se nem erős, se nem jóképű, se nem semmi (vagyis lehetnél te vagy én), csak belecsöppen valamibe, amibe nem is akart, és amiből legszívesebben mielőbb ki is csöppenne, csak nem tud, mert mindenki az életet akarja kicsöpögtetni belőle. Szóval ez a kötet ez.
Én meg bánom, hogy nem volt bent a második rész, mert roppantul kiváncsi lettem rá, nagyon olvasnám meg nézegetném már. S ezzel az első részel felsorakozott a Blacksad, a Morgan Lost és a Saga mellé, amiket szeretnék állandóra beszerezni, de annyi vagyonom nincsen, és úgysem lesz. De azért kitöltöttem a heti totó-lottó szelvényeket. A képregények mellé, hm, ezt a lakást is meg kellene venni, úgy egy füst alatt.
Pesti Könyv, Budapest, 2017, 48 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155699061 · Fordította: Nagy Krisztián
9/10
2020 agusztus 20-i hétvége, három nappal kiegészítve
