Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Nehéz istennek lenni

A Delelő Univerzum pompás, önmagában is fogyasztható negyedik kötete

2020. október 22. - Mohácsi Zoltán

– Ez a könyv az, amiből a film készült, Morzsám? – kérdezte tőlem a helyére bekuckózódva, elalvás előtt eggyel gyönyörű szemű kedvesem.
– Az biza'! – feleltem neki. A film értékéről, az első, koprodukciós verzióról beszélek, eltért a véleményünk: nekem eléggé tetszett, neki egyáltalán nem.
– És így jó? – ásított nagyot, és már fordult is hasra, csak így tud jól aludni. – Megyek a helyemre!
– Még nem tudom, kedves, csak most nyitottam ki.
– Akkor majd mondd el! Jó éjt! – nyújtotta immár hason jó éjt-csókra azt a szép száját, amit még az esküvőnk napján még a sminkjét készítő barátnője is megdicsért.
– Álmodj szépeket, szerelmem! – mert tizenhárom év után is ilyen szépen beszélünk egymással.
Nagyjából a mondat végére sem értem, már aludt. Így szokta.
De a könyvről akkor most elmondom a véleményemet.

A TESÓK ÉS ÉN. Többször elmondtam már, de mivel nem az enyém az ország legolvasottabb blogja, simán és gátlástalanul önismételek: a Sztrugackij tesók műveivel hadilábon állok. Egyfelől nem volt még olyan könyvük, amelyik elsodort volna, amelyik miatt földig hajoltam volna előttük, és kijelenthetném, hogy a kedvenc szerzőim közé delegálták önmagukat. Voltak könyveik, amiket teljesen simán nem tudtam igazából követni, vagy ha igen, a végén fel nem foghattam, hogy akkor most mi is volt ez az egész. Mert szubjektív ez a blog, azt is teljes merészséggel le merem írni, hogy sem a Tarkovszkij-féle Sztalker-t, sem az alapművet, amiből a film készült a Piknik az árokparton-t sem értettem soha. A könyv legalább nem untatott halálra mint a számomra vontatott és kissé nevetséges film. Bevállalom, hogy műveletlen suttyó vagyok, és jogos a kérdés, hogy minek írok blogot a sötétségem terjesztésére, ha egyszer ez a mondanivalóm, de kezdettől fogva hangsúlyoztam a szubjektivitást, annak minden veszélyével.

A tesóknak eddig egyetlen könyve volt, amely maradéktalanul tetszett: a Lakott sziget. Sőt, annak a Bondarcsuk rendezte filmváltozata is csuda jól sikerült, az egyik legkedvencebb filmélményem.

Ám hogy teljesen legyen a káosz: a tesók összes, magyarul megjelent műve itt van a polcomon, és rendre vissza-visszatérek hozzájuk, újra és újra olvasnom kell őket. Most is kellett.

A NEHÉZ ISTENNEK LENNI TÖRTÉNETE ÉS MONDANIVALÓJA EGYSZERŰ. A fülszöveg szerint, bár ez nekem magából a könyvből nem derült ki (esélyt adva annak, hogy figyelmetlen voltam), 2134-ben játszódik. A Földön már nagyon szép, nagyon jó minden, az elvtársak (legalábbis a főhős megfigyelők gy szólítják egymást) már megteremtették az ideális társadalmat. Az emberiség kirajzott más, lakott bolygókra, de van annyi lélekjelenlét és realitásérzék az orosz utódainkban, hogy a felfedezett bolygókon élő civilizációk életébe nem szólnak bele. Az oda küldött megfigyelők, a progresszorok beépülnek az adott társadalmakba, és maximum szellemi inspirációkkal befolyásolják a történelmüket, tevékenyek nem szólhatnak bele az események alakulásába.

Egy meg nem nevezett bolygó Arkanar nevű országában vagyunk. A bolygó emberisége a középkornál tart, mocsokba, barbárságba, félelembe süllyedve. Arkanar progresszora, Rumata (ha nálunk jársz, ez a wifi-kapcsolatunk neve) harmincöt éves, okos ember, öt éve van a bolygón van, jól végzi a munkáját. De minél több időt tölt Arkanarban, annál inkább beleéli magát a választott szerepébe, annál inkább azonosul az ország elnyomott szellemi elitjével, az írástudókkal, orvosokkal, miegyebekkel. Rumata, bár a progresszorok számára ez tilos, barátot is talál magának. Sőt, hatalmas hiba, szerelmes is lesz...

Az ország vezetője a király, de voltaképpen egy gonosz szürke eminenciás irányít mindent. A neve Riba. Borisz Sztrugackij az utószóban elárulja, hogy Reba neve eredetileg Rebija volt, de a könyvet először napvilágra hozó kiadó vezetője, Ivan Jefremov lebeszélte őket erről, mert túlságosan egyértelmű volt a név összecsengése a valóságból vett, eredeti figurával, Berijával.

(Egyébként ezek a Borisz által írt utószavak az én szívemnek nagyon kedvesek, rendre ezeket olvasom el először, amikor a Metropolis Media által kiadott Sztrugackij-könyvek a kezembe kerülnek. Nem terjengős, de élvezetes hátteret ad a regényekhez, az ötletekből kibontakozó végső forma kialakulásáról, a kiadás nehézségeiről, a szovjet cenzorok fafejűségéről, a kiadók küzdelmeiről, gyávaságáról vagy éppen bátorságáról és a könyvek utóéletéről.)

A könyv eredetileg 1964-ben jelent meg. Ami megdöbbentő. Azért az, mert Arkanar vezetősége, különös tekintettel Reba személyére, valami elképesztő módon tárja elénk a kommunista vezetés szabad művészet- és tudomány-ellenességét, a vezető vörös-arisztokrácia gőgjét és korlátoltságát, valamint az egyetlen (el)ismert vezetési forma, az erőszak, az állami terror módszereit. Reba emberei, a szürkék behálózzák az országot, semmiségekért is a Vidám Toronyba hurcolnak és kínoznak, csonkítanak meg bárkit, akire akár valami semmi kis gyanú is rávetül.

Reba úgy keveri a lapokat, hogy végül egy vallásos hatalomátvételt buherál össze magának. S naná, ő lesz a vallás vezetője, és kíméletlenül leszámol egykori saját szürke embereivel is. (Trockij is jégcsákánnyal a fejében végezte, ugyebár, és az összes fényképről eltűnt, amelyen Leninnel együtt szerepelt. Hogy, hogy nem.) Vagyis Arkanar elmaradottsága, sötétsége, mocska, bűze, félelme a rettegésen alapuló totális kontrollnak, és egy társadalmi osztály kizárólagos érvényesülésének az eredménye. Mondom, csuda, hogy a könyv megjelenhetett, és aztán újra és újra napvilágot láthatott. Borisz is csudálkozik rajta az utószóban. Kicsit súlytalan valószínűsítés, hogy Reba vallásos rémuralma is oka lehet ennek.

Arkanar nagyon könnyen értelmezhető metaforája a kommunista berendezkedés rendszereinek, céljainak és színvonalának.

Ne lássunk most ellentmondást abban, hogy a progresszorok maguk között is elvtársnak szólítják egymást. Viszont vegyük észre, hogy a tesók milyen alaposan kidolgozták Rumata figuráját, s hogy tőlük szokatlanul szeretik a figurát, nem pusztán eszköz a kezükben a mondanivaló érdekében. Annyira szeretik, hogy még szerelmessé is teszik. Ami szintén szokatlan tőlük, nem mondhatni, hogy a könyveik hemzsegnének a nőktől, azt pedig pláne nem, hogy ezek a nőalakok alaposan kidolgozott figurák lennének. A könyv arról szól, ami a címe: Rumata vergődik, kínszenvedés neki látni, érzékelni a pusztulást, az elnyomást, a korrupciót, a terrort, és nem tenni semmit ellene. Legalább ekkora szenvedés, amikor önmagának is bevallja, hogy részben természetes része lett a rendszernek. S legalább ekkora szenvedés látni azt a hihetetlen passzivitást, amivel az elnyomottak fogadnak bármit, s hogy mennyire nem ismerik fel az izoláció veszélyét, az összefogásban rejlő erőt, és mennyire könnyen hagyják veszni az eszményeiket, hogy a bőrüket menthessék.

A REGÉNY MŰFAJA sci-fi. De ezt csak jelzésekből tudjuk. Azért sci-fi, mert tudjuk, a progresszorok a Földről jöttek, egy másik bolygón tevékenykednek. De egyébként ha nem tudnánk ezt, nem gondolnánk, hogy sci-fit olvasunk. A cselekmény egy középkori városban játszódik, semmi fantasztikus nincsen a történésben, még egy nyavalyás, egyszálmaga-rakéta, holdjáró sem fordul elő benne, sehol egy ufó, egy űrlény, sehol a tér és az idő legyőzése, űrkalózok vagy szerencselovag-űrhajósok kavarásai, lézercsata. Mondom semmi sincsen ilyesmi. Ellenben van középkori sötétség, lovak, lovagok, papok, kardok, lándzsák, udvari intrika (amit Rumata szerint oktatni kellene a Központban), vallatások, kínzások, kocsmák, mosdatlan emberek. Így valahogy. Azonban az a tudat, hogy Rumata és a társai voltaképpen űrhajósok, különleges zamatot ad a történetnek. Ami, ha belegondolok, voltaképpen inkább fantasy, mintsem sci-fi. Ám ez voltaképpen nem is érdekes, mert nem fontos.

AHOGY MONDTAM, AZ AGRESSZOROK NEM LÉPHETNEK BE TEVŐLEGESEN Arkanar történelmébe, csak befolyásolhatnak. Arra, hogy ez miért van így, nem kapunk rá ából bébe tartó magyarázatot. A tesók soha nem magyarázzák túl a dolgokat. Vajon miért lehet rossz egy társadalomnak, ha kívülről kap segítséget a jobbulásra? A regényben van azonban két beszélgetés, amely ad támpontokat. Az első beszélgetés egy megmentett tudós, Budah és Rumata között zajlik. Arról folyik a gondolatcsere, hogy miért tűrik Arkanar lakói passzívan az elnyomást, s hogy mit tenne Budah, ha ő lenne Isten, vagy tanácsot adhatna Istennek, hogy mit tegyen az emberekért. Nagyon okos beszélgetés, pattra menő végeredménnyel. A másik beszélgetés a hivatásos lázadó, Arata és Rumata között zajlik. Arata fegyvereket kér, követel Rumatától, mert volt tapasztalata, hogy Rumata és a társai mire képesek (egyszer helikopterrel mentették meg). Rumata megtagadja a kérést, és ki is fejti, miért: Aratában bízik, de Arata nem örök életű, bármi történhet vele, és vajon mekkora pusztítást eredményezne, ha illetéktelenek kezébe kerülnek a fegyverek, ha egy Reba-féle alak teszi rájuk a kezét?

A két beszélgetésből kiderül, hogy se így nem jó, se úgy nem jó. A társadalom egésze kívülről nem megreformálható, mert minden külső, ráerőltetett reformáció eredménye csak újabb, még nagyobb erőszak. Meg kell hagyni a természetes tempójú fejlődés lehetőségét. S hogy ez így maradhasson, éppen azért kell a progresszoroknak érzelmileg kívül maradniuk a történéseken. Ha tudnak... S éppen ez okozza számukra a legnagyobb dilemmát, a lelkük szétszakadását.

Volt egy igen hosszú idő az életemben, a keresztény korszakomban, amikor nagyon akartam másoknak segíteni. A magam ismerete, az Istentől kapott képességeim szerint. Majdnem mindennap volt nálunk valaki, nyitott volt az ajtónk. Volt egy póthúgom, aki csak azt kérte, hadd legyen nálunk, nem kell vele beszélgetni, beül a sarokba, tanulni fog, csak hadd legyen ott.

Én nagyon hosszú időn keresztül azt hittem, a hozzánk jövő emberek Istenre kíváncsiak. Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó. Illetve igen, de nem úgy, ahogyan én gondoltam. Én az ilyen-olyan változásokra iparkodtam ösztökélni őket. Amit meg ők nem akartak. Sokáig azt hittem, azért, mert az melós, mert önismeretet meg akaratot kíván, s mert ki kell lépni a komfortzónából. Aztán rájöttem, hogy persze, ez is benne van a pakliban, de sokkal inkább emberekre volt szükségük, akik elfogadják, szeretik őket. Nem azért, mert valamit produkáltak, nem azért, mert megfeleltek az elvárásoknak, hanem önmagukért. Nem annyira változtatni akartak, mintsem sütkérezni.

Egy darabig ez nagyon zavart, parttalannak éreztem, aztán rájöttem, hogy én tulajdon- és voltaképpen ugyanezt csinálom Istennel : nem annyira változtatni akarok, nem annyira új ismeretekre vágyom, nem annyira újabb feladatok után áhítozom, sokkal inkább arra, hogy bekuckózódhassak a szeretetébe.

S nagyjából megértettem, az embereket nem lehet megváltoztatni. Csak megváltozni tudnak. A maguk tempójában, a maguk ismerete és felismerései alapján. Hiába teszem eléjük az Egyetlen Járható Utat, hiába mondom meg a Kizárólagos Überfrankót, mindenki csupán arra képes, amire belülről szabadsága van, azt fogadja el sajátjának, amit magának kapart ki az élet pofonjaiból.

S ez alól én sem voltam kivétel, miért is lettem volna. Nem szép körülmények között, de végül megszűnt a tagságom az egyházamban, elváltam, és bizonyos értelemben tabula rasát kellett végrehajtanom a saját életemben is, újraértelmezve eszméket, célokat, módszereket, kapcsolatokat.

Hiába jött volt korábban egy progresszor, aki megmutatja az egyetlen jó lehetőséget, nekem kellett fel- és beismernem a zsákutcáimat, kijelölni az új haladási irányt, és belátni, hogy rengeteg mindenről csak azt hittem, hogy biztosan tudom.

S Rumata is felismeri, hogy néha nagyobb erő kell nem beleszólni, beavatkozni mások életébe. De van, hogy nem képes másra az ember, nem tudja nem megtenni...

EZ A TESÓK LEGKÖNNYEBBEN FOGYASZTHATÓ KÖNYVE, azt mondják az okosok. Lehet, engem is minősít, de közvetlenül a Lakott sziget mellé tettem. Nem azért, mert jóval cselekményesebb mint sok másik, sokkal inkább azért, mert nekem sokkal könnyebben követhető volt, miről van szó. Arról nem is beszélve, hogy Rumata talán az első olyan szereplőjük, aki nem valami cél miatt pusztán szerepel a könyvben, hanem közel is került hozzám. Minden bizonnyal ezek lehetnek az okai annak, hogy ezt a könyvüket adták ki a legtöbb országban a legtöbbször.

Ez a kiadás pedig minden szempontból tüneményesen sikerült, külön dicséret a sokat mondó és szép borítóért Varga Balázsnak!