Csak a szokásos: óbudai Könyvmegálló, ezúttal a Csobánka téren, Békásmegyeren. (Ha keresed, a rendelőintézet mellett van, a kultúrral szemben.) Ez is egy olyan könyv volt, ami kiskamasz koromban többször volt a kezemben, de soha nem olvastam.
Manapság érzek valami nosztalgiát az akkori könyvekkel szemben, bár a nosztalgia nem befolyásolja a minőség értékítéletét nálam. Többször csalódottan tettem le a nosztalgia-alapokat.
Persze, nyugisabb, biztonságosabb, kiszámíthatóbb világ volt a akkor. Gyerekként sem váltam a szüleim foglyává a gonosz világ miatt.
Nem csupán azért nem, mert anyukám nagyon korán meghalt, Apunak meg dolgoznia kellett, így nagyfokú önellátásra kényszerülve, kulcsosgyerekként jöttem-mentem Óbudán.
Azért sem voltam lakásba zárva és a szüleimhez láncolva, mert akkoriban ez nem volt divat. Sem az ezer különóra, sem pedig az, hogy a gyerekek a szülőkkel mennek mindenhová, azok hozzák-viszik őket. Reggel egyedül keltünk, egyedül kellett bepakolnunk a táskánkat, nem ültek mellettünk a tanulásnál sem, talán csak elsőben. Ahogy suli után is mentünk bolyongani a telepen Isten hírével, hogy aztán hatra, hétre, nyolcra (ahogy növekedtünk) otthon legyünk, miközben az őseinknek fogalma sem volt arról, merre járunk, hol vagyunk, mit csinálunk, kivel vagyunk. Alapos horror, mi? Ehhez képest a Texasi láncfűrészes...
Szerettem gyerek és kamasz lenni. Sok cimborám volt és mindig akadt egy lány, akit szerethettem. És még Pipi barátom is bőven élt akkor, együtt jártunk könyvtárba, természetjáró szakkörbe, meg mindenhová. Most meg már nyolc éve halott. :-(
Hogy ne lenne hát nosztalgiám?
Újabb teszt következik. Ezúttal nem egy azerbajdzsáni író nevét kell kimondanod egy olvasás után, hanem mondj három, lengyel ifjúság írót! Nekem egy jutott eszembe és egy másiktól egy könyvcím: Adam Bahdaj az író, a könyv pedig, amit nem Bahdaj írt, a Kardvirág és oroszlán. Aminek a szerzője Aleksander Minkowski. Természetesen mindkettejüket az egyköri Delfin-sorozat által volt szerencsém megismerni. Bahdaj jobban tetszett. Főleg A fekete sombrero. De nem volt rossz Az elcserélt kalap és A fekete esernyő sem.
Ámde itt meg is áll a tudományom a lengyel ifjúsági szerzőket illetőn. Pedig állítólag ők, a lengyelek a legjobb haverjaink, nekünk, magyaroknak. Egyéb lexikális fekete lyukaimba bele sem merek gondolni a lengyeleket illetőn. Ha már lengyel, s ha ifjúsági, akkor Lolka és Bolka, illetve a Varázsceruza. Mindent visz mindkettő. Ugyebár. De akiről az ember fia ennyire keveset tud, az nem legjobb haver, sokkal inkább csak ivócimbora.
Akkor ez micsoda is? Tébláboljunk műfajilag!
Nincs kétség, ifjúsági regény. Nem csupán azért, mert a főszereplője öt gyerek, hanem azért mert a főszereplője öt gyerek, és az ő nyaralásukról szól ez a krimi. Mi? (Mimikri? Mini krimi? Mimikris mini krimi? :-D ) Mert azért krimi is. Egy másik könyvnél, A kis detektívek értékelésében kifejtettem, miért nem szeretem, ha gyerekek nyomoznak felnőtt ügyben, és példákat is hoztam, amikor ezt nem sikerült összehozni.
Vagyis egy honunkban ismeretlen, lengyel ifjúsági szerző számomra eleve kudarcra ítélt regényét tartottam a kezemben. Kornyultam lefelé.
De aztán olvastam emelkedő érdeklődési görbével, harsány röhögéssel, és a végére igen elégedetten. Figyelj csak például erre az idézetre!
Leültek hát az ebédlőasztal köré, és Ika mamája, miután a feléje forduló öt arcot figyelmesen szemügyre vette, így szólt:
– Polgártársak és polgártársnők! Noha az eső esik, a vakáció elkezdődött. Mindenki számára. Tehát az én számomra is. Éppen ezért – folytatta ellenkezést nem tűrő hangon –, kérem a hagyományos elvek szem előtt tartását. A munkabeosztás és a foglalkozásnaptár ott lóg a falon a konyhában, onnan megtudható, hogy ki mikor főz, takarít, mos, vasal stb. Mint az ifjúság egyenjogúságának a híve, nem segítek a fiúknak főzni, sem a lányoknak fát vágni. Figyelemmel a fentiekre, hashajtó és kötszer rendelkezésre áll. Jogi szempontból kiskorúak vagytok, éppen ezért férjem szellemi távollétének idejére a jogi felelősséget értetek én vállalom. Minthogy azonban az én szempontomból nagyjából gondolkodó lények vagytok, az egyéb vonatkozású felelősség rátok hárul, a ti ifjúi vállatokat nyomja. Nem fogok: veszekedőket békítgetni, boldogtalanokat vigasztalni, unatkozókat mulattatni és a többi és a többi. Emlékeztetőül még csupán ennyit: a ti vakációtok az én vakációm is, éppen ezért kérem tiszteletben tartani nemcsak a ti fiatalságotokat, de az én öregségemet is.
Itt Ika fiatal, csinos és Vladi szerint ,,very charming" anyukája udvarias mosollyal befejezte beszédét.
– Ellenvélemény? Nincs – tette hozzá villámgyorsan. – Úgy gondolom, javaslataimat az egybegyűltek egyhangúlag elfogadták.
– Mi is ennek a neve? – kérdezte Ika.
– Irányított demokrácia – adta meg a felvilágosítást Borsó. (11.)
A könyv humora végig ilyesféle és sűrűn előfordul, hogy ilyesféle. Ez egyértelműen nyerőre hajlítja a figurát.
Na, kezdjük az elején, mert kezd szétcsúszni, amit itt el akarok dadogni.
A történet önmagban nem túl cizellált. Öt kamasz, két lány, három fiú, különböző tizenéves életkorban nyaral valahol. Nem egyedül, hanem az egyikük szüleinek a felügyelete mellett. Az ifjak, bár folyamatos a csipkelődés, kedvelik egymást. Mi több, van, vannak, akik szerelmesek a másikba. Alakul.
Katalin, aki Albert (mert olyan kis okos, akár Einstein), Ika (az ő szülei a rájuk felügyelő házaspár), Borsó (szemet vetett Ikára, de csak finoman), Vladi (ő legidősebb, vigyázó szemét, ha kell, ha nem, Alberten tartja, aki bizony sűrűn visszanéz rá) és Pacalka (a legfiatalabb, enyhén szólva nem szószátyár, jobbára egyszótagos fonémákkal kommunikáló, okos és igen kézügyes fiatalember).
Esik az eső, az ifjak unatkoznak. Felmerül ez meg az tevékenységnek, de valahogy egyikre sem harapnak rá. Egyikük olvas egy újságcikket, hogy „cinikus rablók” műkincseket rabolnak országszerte. Elindul az agyuk, pláne amikor kinéznek az ablakon, és a ház közelében ott áll egy kis kápolna. Összenéznek, jönnek az ötletek, hogyan lehetne idecsalni a cinikus rablókat, és csapdát állítani nekik. S lőn. S jönnek is bőven, akik érdeklődnek a kápolna kincsei iránt. Mert krimi, ezért ezen a csapáson udvariasságból nem megyek tovább.
De Broszkiewicz dicséretére mondom: olyan tökéletesen egyensúlyoz egész végig az ifjúsági regény és a krimi műfaja között, hogy ezért virtuálisan máris vállon veregetem. Az egyensúly jelen esetben azt jelenti, hogy mindvégig megmarad a regény ifjúságinak, soha nem csusszan át felnőtt krimibe. Nagyon ízlésesen az ifjak nem mennek át rendőrbe, Supermanbe, az illetőségi területük megmarad abban, gyerekek, kamaszok, akik okosak és találékonyak, meg logikusak, ezért hozzájárulnak a végkifejlethez.
S közben mindenki csuda jól szórakozik.
Csak semmi didaktika, kérem!
A szereplőknek jellemük van. De azért ez egy játékos regény, nem a Twist Olivér, nem kell a Pantone-skála egészére számítani amikor a szereplők lelkivilágának a lefestést firtatjuk. De semmiképpen sem két árnyalatos szürke, bárkiről is legyen szó. Ezzel együtt van, aki jobban megformázott alak lett. Pacalka és Albert (aki Katalin) például zseniálisan megalkotott figura.
Broszkiewicz igen szerencsésen, nagyon ügyesen elkerüli a coclista ifjúsági és bármilyen irodalomra leselkedő veszélyt: a dogmatikusságot és a didaktikus propagandát. Amely jó esetben megmosolyogtató, rosszabb esetben viszolyogtató és idegesítő.
Meglepő fordulattal ebben a regényben semmi sincsen, ami arra a rendszerre utalna, amelyben íródott.
Ez azért meglepő, mert a szerző munkássága döntő része a komcsi érában zajlott. Ráadásul igen sokszínű, gazdag munkássága volt az úriembernek. Írt regényeket, ifjúsági műveket, sci-fit, színdarabokat, tévéfilmeket, zenével kapcsolatos cikkeket, tanulmányokat (mert alapvetően zenész volt ám). Tizenkilenc nyelvre fordították le a műveit, és színdarabjait egész Európában, az USA-ban, Mexikóban és Új-Zélandon is bemutatták. A regényeit pedig több mint egymillió példányban adták el. Kapott mindenféle lengyel állami díjakat is. Szóval aktív alkotó és foglalkoztatott művész volt. Ennek hátterén még meglepőbb, hogy az Egész héten esni fog? tökéletesen minden mentes ideológiai szempontból.
Van azonban valami, ami még ennél is sokkal fontosabb! Említettem, hogy a szereplők jellemek. Ennek tudatában igen jelentőssé lesz, hogy ezek a jellemek egyszerűen jók. Mármint nem csupán jól vannak megformálva, hanem gyakorlatilag egytől egyig jók, mint emberek. Vagyis erkölcsi szempontból jók.
És most kapaszkodj meg: ettől egy hangyányit sem válik gejllé az összhatás. Ehhez azért kell tudás! Mert ha valódi jellemekkel dolgozunk, akkor a valóságukba magától értetődőn beletartoznak a jellemhibák is. S itt most az a helyzet, hogy a jellemek eltérők ugyan, s van, akinek érdekes, néha nehezen emészthető dolgai vannak, de, mert nehezen emészthető, az nem jelenti azt, hogy erkölcsileg megkérdőjelezhető.
Példuál Pacalka annyira nem szeret beszélgetni. Van, hogy egy szótagú indulatszavakkal közöl mondatokat. Aki ismeri, érti. Idegesítő lehet, de nem erkölcstelen. Ugye?
Mindennek a trükkje talán abban van, hogy a szereplők szeretik egymást. Nem cukrozott törökmézszerűen, hanem abban az értelemben, hogy nem akarnak rosszat a másiknak. Ez olyan mindennapi dolgokban is megnyilvánul, hogy ha nem is mindig rettentő nagy kedvvel, de gondoskodnak egymásról. Például bevásárolnak, főznek. Belátják, hogy az együttműködés, a ma nekem, holnap neked elv a harmónia kulcsa. Nem kell senkit noszogatni, b@szogatni, hogy végezze el a munkáját, mert tudja, hogy ha ma elvégzi, holnap neki végzik el a többiek. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki rózsaszínű felhőcskéről láblógatva pucolja a kolompért, mert krumplit pucolni nem élvezet. Ez belátást jelent.
S még fokozom: valami hasonló módon működik a többi szereplő egymáshoz való viszonya. Van gyanakodás, van fenntartás, van kutakodás egymás iránt, de nincsen gyűlölet, a másiknak rosszat akarás. S újra mondom, mégsem lesz cukorhabos emészthetetlenséggé az összhatás.
Mostanság elég sok krimit, gengszteres meg akciófilmet néztünk. A múltkor körülnéztem, miket szeretnék látni a napokban. Még csak súlyos drámákra sem vágytam már. Elég volt a szenvedésből. Nem bugyi rózsaszín nyálakra vágytam, hanem harmóniára. Olyan filmre, ami nagyjából valós, derűs és kedves. Mint ez a regény.
Már csak azért sem válik túlédesítetté a történet, mert a szereplők azért folyamatosan ugratják froclizzák egymást. De abban sincsen bántó szándék, csupán permanens tréfálkozás.
*
Vagyis összhatásában ez egy nagyon tréfás, érdekes, kedves, mérsékelten izgalmas és bonyolított vakáció élvezetes története, pompásan kitalált szereplőkkel, minden ideológiai szájbarágás nélkül.
A grafikus grafikái
Most nem csupán azért tettem ide ezt a képet, hogy történjen valami a folyószövegben, színesebb legyen az összhatás, hanem azért, mert olyan ez a könyv mint a grafikusának, Zsoldos Verának a rajzai. Pöpec választás őt megtenni illusztrátornak.
Zsoldos Vera olyan művész volt (sajnos 2016-ban elhunyt), akinek a rajzai nem csaptak hókon, de minden előfordulásukkor örültem nekik, szerettem az alakjait, a képei hangulatát. Nem varázsolt el a részletgazdagság, nem röhögtem sírósra magamat, de nem akartam a zsilettpengéért sem nyúlni: egyszerűen nagyon szerettem, bármit is elevenített meg.
Ami ebben a könyvben feltűnt, hogy a rajzok mindig csoportképek. Egytől-egyig jók, csak egy bizonyos idő után unalmassá válnak az egyforma beállításokkal. Egyesével nézve kedvesek, sokasával nézve egyformák. Nekem hiányzott, hogy nem volt köztük olyan, amelyik a könyv valamely részletét emelte volna ki, s nem csupán nyaralásos „fotó” a családi albumba.
Móra, Budapest, 1974, 346 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631102076 · Fordította: Varsányi István · Illusztrálta: Zsoldos Vera
8/10
2021 március közepe;
közeledik a '48-as forradalom napja, tüntetéssel az értelmetlen rendelkezések, lezárások miatt
