Asterix. Fogalom. A név, ahogyan minden egyes füzet lerántja róla a leplet, a francia eredetiben a lábjegyzetek jelölésére használt csillag nevéből ered. Kicsi, de mögötte vannak a magyarázatok.
Szerelem. Sötét verem. A nők pedig a hatalom mellett a világ mozgatórugói. Cherchez la femme. Keresd a nőt. Én már az óvodában szerelmes voltam, meg mindig is. Mert lehet nők nélkül élni, de arra az életre ugyan ki kíváncsi?
Imádom a természetet, mert gyönyörű. De bármikor felcserélem nőre, mert az még gyönyörűbb. Szerelmetesfeleségtársamat tizennégy éve csodálom, a reggeli ébredéstől kezdve az esti elalvásig. Nem csupán az arcát, hanem... ööö.. mindenét!
– Moki – kérdezte tőlem Pipi barátom –, hogy a francba van az, hogy veled mindig foglalkoztak a nők, pedig olyan csúnya voltál mindig, velem meg miért nem?
– Mert én intelligens vagyok, Pipikém!
– Ba' meg, Mokikám, utállak! Minek nekem ellenség? Kérsz még egy sört?
Asterix is, Obelix is agglegény. Megrögzött. De van, hogy szerelmesek lesznek. A baj az, hogy ugyanabba a nőbe. Aki nem is azonos önmagával. S innentől máris érdekes ez a magyar új történet!
Ez a történet eredetileg 2001-ben jelent meg. A borítón egyedül Uderzo neve szerepel. A szerzőtárs, Goscinny 1977-es halála után Uderzo nyolc Asterix-füzetet jelentetett meg a saját neve alatt, amelyeket szerzőtársak nélkül alkotott. Aztán meg már egyáltalán nem.
Az örök fanyalgó kritikusok (mondhatom, mert én csak botcsinálta cikkecskéket írogatok, minden képzettség és felelősség nélkül) persze fanyalogtak, hiányolták a szólóban készítettekből Goscinny szellemiségét. A rajzokba nem tudtak belekötni.
Az érdekes az, hogy Uderzo halála után sem szűnt meg az Asterix-történetek sora: Jean-Yves Ferri és Didier Conrad eddig öt történetet alkottak, amelyből három már magyarul is megjelent. Képzőművész génekkel rendelkező Gergő fiam szerint, aki maga is nagy Asterix-fan, a rajzokat nagyon meg kell nézni, hogy feltűnjön a szerzőváltás, a szellemiségét pedig pazarul hozzák az eredeti képregényeknek.
A történet
Történelmi alaphelyzet.
Ha nem érted, ne csüggedj, látod,Obelixnek sem megy. Bár nem olyan komplikált egyébként... Csak úgy mondom...
A lényeg, hogy Pompeiusnak eltűnik egy csuda értékes sisakja és egy kardja, ami így-úgy a gallokhoz kerül. Pompeius a tanácsadója útmutatása nyomán eljárva elküldi a faluba a híres tragikát, Latraviatát, aki csudamód hasonlít az egykor falubeli Faringára, Tragikomix feleségére. Akibe Obelix fülig szerelmes. Latraviata útra kel a falu felé. Ahol már ott vendégeskednek Asterix és Obelix anyukái is. Akik mihamarabb és mindenképpen asszonyt szeretnének szerezni a fiaiknak.
S ekkor megérkezik Latraviata. Akibe a két jóbarát fülig belehabarodik. Latraviata mindent megtesz, hogy ez még inkább így legyen. Annyira, hogy nem kicsit sikerül neki egymásnak ugrasztania Asterixet és Obelixet.
La traviata. Meg van? Opera. Verdi írta, 1853-ban mutatták be. Alapdarab az operák között.
(Jóvanna, mit izélsz, én sem kedvelem az operákat. Pedig többször nekifutottam már, hogy hátha, Szerelmetesfeleségtársam nem szerette a bablevest, aztán elvett engem férjül, én meg főztem neki egy olyat, csülkösen, lóbabból, hogy hét nyelven beszélt volna, ha van ideje, de előbb elfogyott, Azóta a bableves a gasztronómiai alapfelszerelés része lett. Szóval már többször úgy álltam az operákhoz, mint SzFT a csülkös bableveshez, de nálam nem következett semmiféle áttörés, elmaradt a pálfordulás.)
Az operának, mármint ennek az operának az alapja Dumas „A kaméliás hölgy” című regénye volt. A la traviata kifejezés jelentése: az útról letért, eltévedt. Ebben az esetben nő. Kurva, na! Ha érdekel a története, itt van. De semmi izgalom, az Asterix sztorival csak annyiban függ össze, hogy a képregényben Latraviata is csak szerepet játszik a két férfinak, de egyikbe sem szerelmes. A Traviata hősnője szerelmes volt, de meg kellett játszana, hogy nem az, illetve, hogy nem abba akibe valójában. Na, nem egy nagy párhuzam...
Szóval: van egy eltűnt kardunk, sisakunk, van egy ál-gall szépségünk, van két anyukánk (mondjuk nekem három volt, egy édes, két mostoha), van két bebörtönzött apukánk (akik persze kiköpötten a gyerekeikre ütöttek), s van eredetije is a Latraviata által megformázott szépségnek. Aztán van két római vezér, nyakig ülve a politikában, vannak, ha csak pár képkocka erejéig is, kalózok, van némi pofozkodás, van sok szerelem, van varázsital, druida, bárd, szokás szerint nagyon vacak hanggal. Ahogyan az jobbára lenni szokott egy Asterix-füzetben.
Régen volt már kép ebben a bejegyzésben, legyen már még egy, hogy ezzel is meglegyünk!
Meglettünk, mehetünk tovább.
Magáról a történetről nem árulok el többet, bár voltaképpen egy-egy Asterix-történet elmesélése azért nem ér fel egy krimi történetének vérspoiler lelövésével.
A Latraviata-s történet fő módszere
Nem kell hozzá diploma, hogy áment mondjunk erre: a sorozatok jó része arra épít, hogy jól (rosszul) kitalált karaktereit helyezi ilyen-olyan helyzetekbe, és jobbára nem annyira a történések működnek, sokkal inkább a karakterekre vagyunk kíváncsiak. Ezt így Gergő fiam (28) fogalmazta meg a hétvégén, ahogy sörözgettünk a szigetszentmiklósi kertjükben. Ő már olvasta a jelen történetet.
A legutóbbi Lucky Luke-füzet értékelésében hoztam a párhuzamot a Bud Spencer-filmekkel. Miszerint Bud Spencert sem a fantasztikus alakításai miatt kedveljük. Van az a négy arca, öt mozdulata, aztán slussz. (Tudod, amikor összeszorítja a lekonyult száját (deunomapafej-arc), komoly arccal hunyorít (vajon hogyan lát egyáltalán?), ál-ártatlan arcot vág, stb..) De a filmjeit mégsem és azért sem unjuk. Legalábbis nem ezek miatt a váltig ismétlődő színészi eszközök miatt (ha ugyan ezek azok). Mert ezek a maguk egyszerűségében is megunhatatlanok.
Valahogy így van ez a Lucky Luke és az Asterix történetekkel is. Uderzo ebben a kötetben egy roppant egyszerű, és roppant átlátszó módszerrel élt. Voltaképpen szinte semmi újat nem rakott ebbe a sztoriba. A bevált szereplők bevált paneljeit ismételgeti szakadatlan. Az egyetlen újdonság talán az, hogy a főhőseinknek vannak szülei. Az már annyira nem meglepő, hogy apucik külsőre, belsőre csontolyanok mint a csemetéik. Meg tán még az az új, hogy két haver felváltva benyom egy-egy hatalmasat a másiknak. Meg az, hogy a rómaik ezúttal a végén egymást agyabugyálják. Meg az, hogy a két barát szerelmes. De több mindent nem adtak nekünk a rómaiak (érted, ugye?), a hatás az ismert karakterek ismert szituációkban való ismert reakcióira épül. Bud Spencer összeszorítja a száját, lassan megfordul, hunyorít, és felülről parasztlengőssel odacsap, az ellen repül, át a palánkon, ivópulton, szerelőcsarnokon, korláton, szalmabálán, hogy valami képtelen helyen landoljon. Ugyebár.
A meglepő fordulat, hogy ennek ellenére semmi, de semmi hiányérzetünk nincsen a Latraviatát illetőn. Jó, maga a sztori kicsit mondvacsinált, de ahogy Gergő fiam fogalmazta, kit érdekel, amíg a fíling köszöni szépen, teljesen jól meg van? S az bizony meg van. Mi az, hogy, nagyon is! Szórakoztat, tréfás is, kedves is, és látod, még az alapvető műveltséged is bővült, mert ugye, te sem tudtad, hogy Verdi operájának az alapja egy Dumas-mű? Na, ugye! A szerelmes gall haverok nélkül ezt bizony nem tudnánk!
Móra, Budapest, 2021, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634867470
9/10
2021 áprilisa, amikor egy napon belül a nyáron kívül legalább három évszak meg volt.
