Szeretek röhögni. Tény, hogy sírosan nagyon ritkán szoktam. Derűs embernek tartom magamat, bár sziporkázósnak nem.
Ennek ellenére nem kedvelem a humor minden fajtáját. Például Louis de Funés soha nem jött be, egyáltalán: számomra fárasztó és idegesítő. Bud Spencer filmjei közül sem mind. Rejtőt mindig nagyon szerettem. Ahogyan A herceg menyasszonya vagy a Galaxis útikaluz is kedvenc. Vavyan Fable módjával és csökkentett habzással. De Sándor György igencsak bejövős. Ennek ellenére az Üvegtigris első két része is. A Parancsolsz egy kézigránátot? első olvasatra, kamaszkoromban lehengerelt, mostanság újraolvasva már annyira nem. Asterixet és Lucky Luke-ot kedvelem. Pierre Richard jó néhány filmjét is. A Százéves ember kedvenc. Az ilyen olyan Star Wars, Harry Potter, Indul a bakterház parafrázisok soha nem érdekeltek. A Bakterház olvasva, filmen egyaránt az egyik legjobb.A kabarét annyira soha nem kedveltem, de természetesen voltak kivételek: Hófehérke és a hét elgyötört törpe, Kocka utca, Hofi válogatva, Markos-Nádas, Mije fájt a betegnnek?, Mi lerült ezen a fotelen x forintba?, Alfonzó világszínháza, stb.
Nem folytatom a sort, pedig bőven lehetne pro és kontra.
Wodehouse könyveire lassan kaptam rá. A Hűbele Sámuel volt az első, egy antikváriumban bukkantam rá, a borítója tetszett meg. Csak második vagy harmadik nekifutásra lett csak az enyém.
Azóta rendszeresen meg-megveszem Wodehouse egy-egy kötetét, már egy polcnyi van itt mögöttem. Több olvasatlan mint olvasott. Ha könnyed olvasmányra vágyom, le-leveszek egyet a polcról. S anélkül kezdek bele, hogy a fülszövegét elolvasnám. Nem elvből, hanem mert minek? Úgyis mind úgy teljesen más, hogy tökéletesen ugyanaz.
Na, ez egy kicsit más.
Ez az értékelés nem lesz hosszú, ezt már előre megmondom. Mert Wodehouse-ról lehet sokat írni, de egy-egy könyvéről annyira nem. Ahogy mondtam már: voltaképpen minden könyve nagyjából egyforma. Vagyis ha az egyikről írtam, akkor mindről írtam. És már írtam ötről. Nem ismétlem azt sem, amit Wodehouse-ról magáról eddig közzétettem. Csak egy icipicit. (Alant meg ott vannak a linkek az egyéb, betűvé tett PGW-olvasmányaimról.)
Wodehuse vidám könyveket írt. A könyvei fókuszában jobbára az angol közép-arisztokrácia tagjai állnak, a gazdag nagybácsik, nagynénik és a sóher unokaöccseik, akik pénzt akarnak kipasszírozni belőlük, és közben váltig nagyon szerelmesek, lazák és csuda jó beszólásaik vannak. Igen sok esetben nagyon sokat köszönhetnek a komornyikoknak, szolgálóknak és a barátaiknak. Dolgozni senki sem dolgozik, ha igen, akkor a sajtónak vagy a filmiparnak. De maximum olyan munkákat, amik miatt nem kell reggel kelniük és nyolc-tíz órát robotolniuk. A kötött munkaidőt tehát nem ismerik.
Wodehouse néha megkapóan komplikáltan tud fogalmazni, de a történetei rém egyszerűek és minden esetben roppant derűsek. A realitás, a depresszió, a társadalmi, politikai, történelmi problémák meg sem legyintik az írásait.
Ha magyar párhuzamot kellene mondanom, Aszlányi Károly neve jut eszembe.
Ez a könyve több szempontból is kilóg a többinek a sorából. Könnyedségben nem. De egyfelől a helyszín nem Anglia, hanem Hollywood. Ami szokatlan nála, mert jobbára a regényei a ködös angol vidéken játszódnak. Másfelől ebben a regényben szerepet kap a természetfeletti, a misztikus, a valóságon túli, ami meg egyáltalán nem jellemző rá.
Viszont a társadalmi réteg megint adott, munka most van (filmipar, mi más, Hollywoodban), szerelem is, meghódítandó lánnyal/lányokkal, nővel/nőkkel, könnyedség is, poénok is (bár beszólásból kevés van, inkább az összhatás derűs).
Nem árulok zsákbamacskát és nem spoilrezem rommá a regényt, amikor elárulom, hogy egy testcseréről szól a történet. Két szereplő kényszerűen egyszerre a másik bőrében találja magát. Az egyik egy nagyon frissen gróffá avanzsált angol fiatalember, a másik egy nagyon fiatal hollywood-i csillag. Egy kisfiú.
S itt megtorpanok. Ahogyan az olvasásban is megtorpantam, amikor ide értem. Azért torpantam meg, meg a testcsere olyan marhára nem érdekel. Sőt, lelomboz. Lehet vele játszani, tanulsága is van, persze (ez mondjuk Wodehuse-nál felettébb ritka), de ilyenből azért már olvastunk, láttunk jó néhányat. Kezdve a ha nem is konkrétan testcserés megoldással élő, de annak minden vetületét remekül hozó Mark Twain alapművel (amit soha nem voltam képes elolvasni) a Koldus és királyfival. De van magyar példa is: Nógrádi Gábor Az anyu én vagyok-ja. Filmekből is több van ebben a témában, például a Tökös csaj, a Nem férek a bőrödbe, a Testcsere és a Lelkes testcsere. S ez csak a felszín.
Jó, persze, tekintettel kell lenni a kronológiára is, nem felejtettem el! Wodehouse 1936-ban írta ezt a könyvét. Twain a majdnem-testcserés ikreivel jó ötvennégy évvel megelőzte őt (1882). Minden más későbbi. Hogy a kettő között vagy Twain előtt volt-e valami ilyesféle, azt nem tudom. (De érdekelne! Ha tudsz valamiről, kérlek, írd meg nekem itt a bejegyzés alatt, hozzászólásban!)
Wodehouse természetesen a könnyebb, szórakoztatóbb végéről ragadja meg a kérdést. Ahogy egyébként az említett filmek is. Bár kétségtelen, hogy van horror verzió is (Freaky). Igaz, az is vígjáték kategóriát kapott a port.hu-n. Érdekes, hogy a téma drámai megközelítése Twain-en kívül senkit nem érdekel(t).
A Kéjgáz címe félrevezető. Mert ugyan mire gondolunk, ha elolvassuk? Egészen biztosan nem a fogorvos érzéstelenítője jut az eszünkbe. Legalábbis nekem nem. Gondolom, neked sem. Adja magát, hogy Wodehouse-tól nem valami könnyed erotikus regényre számítunk, mert persze, hogy arra sem. Lucskosra pedig végképp nem. De azért mégis, valami szerelmes kavarodást sugall a cím. Jó, kicsit van benne ilyen is, de nem ez a fő csapás. S pláne nem a borítón levő szereplőkkel, mert akkor pedofil regény lenne, s ott még LMBTQYVWZs sem tart. Szerintem többeknek ezért volt csalódást keltő olvasmányélmény a moly.hu-n is.
Pedig egyáltalán nem rossz a könyv. Sőt! Finoman, de Holywood kap egy-két gyöngéd fricskát. Gyöngédet, mert bár visszataszító az álságos, képmutató, csilivili világ, nem szeretjük a hollywoodi filmeket, mert olyanok, amilyenek. De mindnyájan nézzük őket. S jobbára ismerjük a hollywoodi sztárokat.
(Mondjuk nem érdem, de mindig évekkel vagyok lemaradva, olyan lassan tanulom a neveket és passzítom arcokhoz. Mire eljutok a memorizálásig, az ifjú titán jobbára szinte középkorú. Ezt hívják öregségnek? Mármint a részemről.)
S van némi mondanivaló is, persze csak tollpihe könnyedén: vajon ha megtehetnénk, hogy következmények nélkül éljünk, vajon mi mindent csinálnánk, hogyan élnénk? Mert itt a két testcserésünk bizony, ha nem is rosszindulatból, de alaposan tönkrevágja a nem saját testének az életét. Még a kissrác érthető: mert kicsi, egy felnőtt testében. Tapasztalatlan, felelőtlen. Na, de a nagypasas?
Az a jó ezekben a testcserés történetekben, hogy akkor érnek véget, amikor a szerző, alkotó beleun a saját sztorijába, s kreál valami olyan helyzetet, hogy a testcserlők visszazuttyanjanak a saját matériájukba. Ebben az esetben is ilyen érzésem volt: PGW megunta a sztorit, visszacsinálta hát a kéjgáz hatását. Mintha nem igazán tudta volna hová futtatni és kifuttatni a történetet, hát befejezte egy huszárvágással. Az érdekes az, hogy még sincsen nagy hiányérzetünk.
Amennyi mégis, az annak szól, hogy a harsány röhögés ezúttal elmaradt. A Kéjgáz csak derűs kikapcsolódást ígér, könnyes, fetrengve röhögést egyáltalán nem. Hogy ez kevés-e vagy sem, döntse el ki-ki maga. De elkerülni semmiképpen sem érdemes a kötetet.
CSIPETNYI METAFIZIKA
Egy személyes megjegyzés a történethez. Egy olyan megjegyzés, ami végső soron nem is Wodehouse művéről szól, hanem filozófia, metafizika és teológia.
Jó nagy általánosítás, de jóformán nem létezik olyan művészeti alkotás, elsősorban irodalmi és filmművészeti alkotás, amely ne apellálna az ember testétől független, elkülönülni, közlekedni, kommunikálni képes lelkére. Ez ebben a könyvben is így van.
Hitem és meggyőződésem szerint az emberi antropológia (s ez alatt természetesen egy metafizikai antropológiát értek) egyszerűen a következő: a testének, lelkének és szellemének szerves egysége. A lélek alatt az értelmi-, érzelmi- és akaratvilágát értem, a szelleme alatt pedig a transzcendensre való fogékonyságát.
Az agy nélkül nincsen gondolkodás, a gondolkodás nélkül nincsenek értelmi, érzelmi reakciók. A Biblia szerint az ember anyagból és Isten életet adó leheletéből áll. Isten életet ad az anyagnak. Így lesz az anyag élő lélekké, vagyis élőlénnyé. Élőlénnyé, amely érez, gondolkodik és képes kapcsolatot teremteni a transzcendenssel.
Test nélkül bolyongó, gondolkodó, kommunikáló lélek tehát nincsen. Pont.
Azokat az eseteket, amelyekben mégis van, valami egészen más kategóriába kell sorolnunk, egészen más szemmel szükséges rájuk tekinteni. Nem véletlen, hogy a Biblia tiltja a halottakkal való kommunikációt. Nem azt mondja, hogy nem jöhet létre a kapcsolat, hanem azt, hogy ne keressük ennek a lehetőségét. Mert kérdéses, hogy kivel, mivel jön létre a kontaktus, és még inkább kérdéses, hogy annak milyen következményei lesznek.
A testcsere legális metafizikai, teológiai lehetősége ezzel lezárul. Az okkult marad nyitva.
Ciceró, Budapest, 2014, 300 oldal · ISBN: 9789635399000 · Fordította: Nagy Dóra
7/10
2021 május dereka, kezdődik a munkaadók általi zsarolás az oltás miatt, mit nekünk kimondott alkotmányos jog, hogy beoltatjuk-e magunkat vagy sem! Ahoj demokrácia, ahoj jogállam, ahoj logika!
Az általam eddig olvasott Wodehouse-könyvekről írt értékelések
Legénylakás
Halljuk Mr. Mullinert!
Valami sumákság
Betty és a herceg
Dinamit bácsi
