A füzet jobb sarkában van egy kis fekete plecsni, az okozta bennem a lelkesedés- és izgalomcsappanást. Az a kis plecsni nagyon beszédes, mert elmondja a lényeget, felhívja a figyelmet arra, hogy ez most valami más lesz mint ami szokott lenni. Holott vannak dolgok, amik úgy jók, ahogyan megszoktuk őket, és bármi változás elveszi a zamatukat. Szinte kódolt a csalódás. Ez a kis plecsni azt üvölti, hogy ez az Asterix-füzet bizony elsősorban a rajongóknak szól. Azoknak, akik mindenre vevők, ami Asterix, akiket minden háttér- és mellékinfó érdekel. 

Nos, nem vagyok rajongó-típus. Még Szerelmetesfeleségtásamért sem rajongok. Szimplán imádom. Bruttó. A rajongás szerintem elvakultság. A rajongó mindent szeret, mindent megbocsát, nem reális, nem objektív és nem igazságos. A zenéket tekintve a rajongó az, aki az előadó összes felvételét beszerzi, legyen az demo vagy bootleg vagy bármi, és mindegyik tetszik neki. A rajongónak nem lehet azt mondani, hogy a rajongása tárgya megbotlott, amit most csinált, az nem annyira jó, ma nem annyira szép, amit mondott, nem olyan okos, és ilyesmi. A rajongó hisz abban, hogy a rajongása tárgya és mindaz, amit csinál: tökéletes. A rajongót vérig sérted, ha a rajongása tárgyát kritizálod. Ezért mondom, hogy én nem rajongok SzFT-ért, hanem imádom őt. Nem úgy, ahogyan Istent kell imádni, hanem úgy, ahogyan egy nőt. Biza'!

Szóval a plecsni figyelmeztet, hogy ez bizony egy rajongóknak összeállított füzet. 

Érted, ugye? Tizennégy teljes történet: egy füzetben. Vagyis, kedves olvasó, mielőtt kedvetlenné leszel, felejtsd el az eddigi rendet, most nem egy elejétől-végig történetet kapsz, hanem tizennégy apró valamit. Morzsalékot, törmeléket, ami a sezlony, a sublót alatt volt, és a nagytakarítás során a partvis véletlenül előkotorta. Örülünk ennek-annak, mert már régen elveszettnek hittük, és ni, hát itt van, de amit a partvis előkotort, csak nekünk kincs. Már ha az. Hacsak nem a nagynéni elgurult arany fülbevalója az. De azért meg azonnal lakberendeztünk volna, hogy meglegyen. Ugyebár. Ha nem tudjuk kié a brill, hurrá, a miénk. Amit a partvis előkotor az jobbára pormacska, elgurult, aszalódott szőlőszem, a laptop kiesett csavarja, a gyerekek régi lego-alkatrészei, immár zöld Milka-kocka, a réges-rég leesett ceruza, gyöngyök üvegből, tésztából, ilyesmi. Aminek örülünk, az a szépen fogó golyóstoll, a kedvenc konzervnyitó, mert amikor az ágyban ettünk... meg ilyesmi.

Szóval ilyesmit ígér a plecsni. 

Nehéz tagadni, ami nyilvánvaló. A füzet szerkesztői meg sem próbálják. A nagyobb elfogadottság érdekében az eredeti szerzőket is bevonták a játékba. A 32. Asterix valóban útszélről összegereblyézett történetek sora. Nem érhet csalódás, ők szóltak, nem lesz olyan értéke mint a többi, elejétől a végéig egy sztori füzeteknek.

Mert azért arról van szó, hogy az ilyesféle gyűjteményeknek meg van az a tulajdonsága, hogy csodákat ígérnek: mi lehet a zsákban, ami eddig nem került ki belőle, mi rejtőzhet még a mélyben, amit eddig nem láthattunk, nem hallhattunk, hátha van még ott olyasmi, ami felér a szerzők, előadók legjobb műveivel... S rendre kiderül, hogy ami a zsákban, a mélyben, a sublót alatt van, az bizony azért van ott, mert ott a helye. Próbálkozások, méltatlan kísérletek, félbehagyott, kidolgozatlan műdarabok, balkézzel felvetett vázlatok, oda sem figyelve elplöntyögtetett ötletmorzsák, technikai szempontból csapnivaló minőségű felvételek és hasonlók.  

Ha a szerző megfelelően ismert, ez is eladható. A rajongók, tisztelők tábora van akkora, hogy beruházzon egy ilyen, inkább érdekességet mintsem komoly műélvezetet jelentő darabba. A szerző, az előadó neve eladja, amiért egyébként eszünkbe sem jutna pénzt adni, időt fecsérelni.

Ha van kereslet, lesz piac. Illetve a kereslet befolyásolható, ha nincs is, megteremthető. Ez volt az prekoncepcióm. 

Csalódnom kellett. 

Csalódás ez az Asterix-füzet. Pozitív csalódás.

Szóval nem voltak nagy elvárásaim  az Asterix-törmelékkel szemben. De nem csak emiatt csalódtam kellemesen. Ami az egyes kis történetecskéket illeti, voltaképpen bólintottam, nagyjából erre számítottam, nem többre. Mégis többet kaptam.

Ha ez az értéke nincs is meg ennek a gyűjteménynek, ami a teljes füzeteknek, van neki másmilyen. S az érték a szerkesztésben és a tipográfiában rejlik. Mert e kettő határozottan élvezhetővé teszi a kiadványt. Nem kis mértékben, nem éppen csak, hanem teljesen. Nem vitatható, hogy nem azt az élvezeti értéket nyújtja mint a teljes történetek, de nyújt másfélét. Nekem ez volt a meglepetés. Figyeld csak!

Érted már miről van szó? Minden egyes történet előtt van egy kis bemutatás, hogy merre hány méter. miről is van van szó, melyik komód pormacskái közül sepregették ki az adott oldalakat. A bevezető nem szorítkozik a tényekre, jópofa, csevegős, mosolyogtató és informatív.

Ha például egy Presser-összes felvétele kiadvány készülne, akkor nem árt tudni, hogy az „Egyedül nem megy” nem a levegőben lóg, hanem a Sándor Pál rendezte „Ripacsok”,,, című film betétdala volt, nem csupán random énekli Garas Dezső és Kern András. S hogy az a nyúlfarknyi, szépséges muzsika pedig az egykori Malév reklámfilmjének az aláfestése.

Nos, ilyesféle kis információkat biggyesztettek ezekre az oldalakra. Elbeszélgetnek az olvasóval. S ezt és így csuda jól tették!

Amikor belelapoztam a füzetbe, egyből feltűnt két oldal. Nem tudott nem feltűnni, annyira más stílusú volt a rajz. 

A további oldalakon ez még folytatódik. Engedd meg, hogy előre fussak. Kedvcsinálóképpen. Arról van szó, hogy a szerzők az évek során kaptak egy csomó kéretlen javaslatot, hogyan, miképpen kellene inkább elkészíteni az Asterix-történeteket. Ők néhány javaslatot megfontoltak és kipróbáltak. A végeredmény több mint tréfás. 

Ebből már sejtheted, hogy tényleg van itt minden! Például milyen volt a gall falu Asterix születésének az idejében, hogyan néztek ki a jól ismert szereplők abban az időben. (A legtréfásabb, hogy Sokadikix [Tatix/Matuzsálemix/Rozogavénix/Nyavalyix]), az öreg, akinek szép, fiatal felesége van ugyanolyan öreg, ahogyan a későbbi, teljes füzetekből, Asterix és Obelix érett férfikorából ismerjük. :-D Hogyan győzi le a nagyszájú gall kakas a baromfiudvarra támadó sast? Hogyan kerül a tavasz, a tél fölé? S ami nekem a legjobban tetszett: milyen az, amikor a szerzők képregény főszereplővé válnak? (Ez nem csupán egy árva kép, két történet is van hozzá.

Persze, az ilyen érdekességek mellett van, aminek kizárólag érdekesség-faktora van, s tényleg mindössze az az értéke, hogy az írta és rajzolta, aki. Persze a bevezető szövegek minden esetben, kivétel nélkül, kedélyesen roppant lelkesek. Ki-ki döntse el, hogy ez reklám vagy rajongás. Mi, olvasók elnézőn, somolyogva rábólintunk, jól van ez így. 

S tényleg, simán rábólintok az egész füzetre. Egy Asterix-szel most ismerkedőnek nyilván nem ezt adnám a kezébe, ahogyan mondjuk egy Kurt Vonnegut-ról mit sem tudó olvasónak sem az egyetemi előadásainak a gyűjteményét tartalmazó kötetet ajánlanám elsőként. Mert persze, hogy nem. Indokolnom sem kell, miért. De a Vissza az iskolába ennek ellenére egy, elsősorban nem a tartalma miatt, hanem a koncepciója és kivitelezése miatt mégis teljesen vállalható, sőt, élvezetes kiadvánnyá kerekedett. Ami, lám csak mivé fajulok, nem pusztán azért van a polcon, hogy meglegyen a teljes sorozat, hanem mert a teljes sorozat ismeretében önmagában is élvezhető, érdekes és muris. 

Móra, Budapest, 2021, 56 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634868705 · Fordította: Bayer Antal

7/10

2021 októberének több mint dereka, tegnap végig lakberendeztük a napot. Ultimátumot kaptam: meg két új könyvespolcot, úgy, hogy több könyv nem kerül a lakásba, csak ami így a polcra fér. Jöhet könyv, de a polcról nem csordulhat le semmiképpen. Kicsi ez a lakás ennyi könyvnek, és hármunknak, belátom. De mindenkinek meg van a maga hibája.