Ezzel a könyvvel nem lehet zsákbamacskát árulni: egyértelmű, miről szól, kiről szól. Az sem kétséges, hogy amennyiben láttad Jackie Chan egyik filmjét, voltaképpen láttad mindet. A könyv megírása idején pedig volt neki úgy kétszáz. A mindenit neki, ugyebár!
Ezzel együtt Jackie Chan egy érdekes figura. De érdekes-e annyira, hogy egy egész könyvet írjanak róla, és pláne annyira, hogy ezt a könyvet el is olvassuk?
Jackie Chan, van-e, aki nem tudja, akcióvígjátékokat forgat, nyakra-főre, szakmányban. Összességében minden filmje ugyanaz, bármely korban játszódjon is. Rögtön hozzáteszem, ahogy öregszik, úgy árnyalódnak a művei, s bár marad az adott zsáner szüzséi között, valami plusz jelent meg a szokásos mondanivaló mögött. Mellett. Alatt, fölött.
Mintegy, jót tett a filmeknek, hogy Jackie kománk már nem olyan virgonc, a teste már messze nem enged meg neki annyi mindent. Vagyis nem lehetséges már az akciókkal kitölteni a műsoridőt. Kell valami más is a történetbe.
A Chan által formált alakok egyformák. Nincsen ezzel az égadta világon semmi baj. Különösen azért nem, mert ezek az egyforma alakok szerethetők. Nem egy világhírű színész van, aki minden filmjében gyakorlatilag egy karaktert hoz, és mégis szeretjük minden szerepében. Bud Spencer, Louis de Funès, Pierre Richard, Johnny Deep, Jack Nicholson, és sokan mások.
A Chan által hozott karakter némileg bizonytalan kisember, jó szándékú, kicsit tétova, nehezen ismeri fel a helyzetet, amibe került, sebezhető, korántsem mindentudó, mindent átlátó. Ám ahogyan élesedik a helyzet, úgy talál egyre inkább magára, és válik legyőzhetetlen hőssé. S közben valahol minden alakja, éppen a kisember volta miatt tréfás és szerethető. Mert mindnyájan ilyenek vagyunk és szeretnénk ilyenek lenni.
Kiindulási alapnak ez remek. Mert azonnali kapcsolódási pontot ad a figurához. Melyikünk nem bizonytalan, ki az, aki átlát mindent, minden helyzetben azonnal a topon van? S ugyan ki ne szeretne a jó oldalon állva győzelmet aratni a gonosz felett? S ki az, aki úgy gondolja, mármint III. Richárd kivételével, hogy nem a jó oldalon áll?
mit tudunk jackie chan-ről? 
Kinai. Színész. Kaszkadőrként kezdte. Alulról jött, nincstelen családból. Fáradhatatlan. Nem alkalmaz soha dublőrt, minden őrült jelenetet a maga szereplésével forgat le. Gyakorlatilag nincsen olyan testrésze ami még ne sérült volna. Akcióvígjálékokat forgat. Jobbára a maga forgatókönyvéből és rendezésében. Van egy életmű-Oscarja, Tom Hanks adta át neki, Szemtelenül gazdag.
Ami lejön még róla (vagy piszok jó színész a filmeken kívül is): a jószándék és a csibészség. Meg valamiféle mindennapi bölcsesség. A csuda tudja... Az, hogy nem egy Mariana-árok mély ember, de nem is olyan felszínes, mint egy kerti kapácska, amellyel éppen csak a felszínt karistolhatjuk.
Ez a csipetnyi, a közhelyen túl nem nagyon iparkodó bölcsesség több filmjében is megjelenik, de Chan nem tolja az arcunkba, csak finoman jelzi, hogy persze, akció, meg igazságérzet, de azért van itt más is, mint az irdatlan pofonok lendületes osztogatása. S van, amikor nem sikerül a finoman megmondás, mégis arcba kapjuk a konkrétan megfogalmazott bölcsességet. A helyzet az, hogy ingatjuk ugyan a fejüket, de valahogy könnyedén megbocsátjuk a komának ezt a tapintatlanságot. S betudjuk a keleti gondolkodásának.
Mit érdemes még tudni róla? Hm... Fontos: nagyjából bármelyik filmjébe belenézel, odaragadsz, konstatálod, hogy szerencse, hogy éppen volt időd megnézni, s aztán a következő filmjénél megint leragadsz, és megint nagyjából ugyanezt gondolod. Szeretjük a cimbit, na! Ez van!
családi jackie chan-esték és a tanulságaik
Nem megyek le alfába, nem végzek mélységes pszichoanalízist a miértek után. Már csak azért sem, mert viszonylag egyszerű, hogyan került Chan mostanában a figyelmem fókuszába.
– Mit nézel gyönyörűM?
(Nagy M, mert Márta. Éppen ezért: „kedvesM” is.)
– Valami Jackie Chan-film. Bível régen szerettük, sokat néztük a filmjeit.
(Bí Szerelmetesfeleségtársam bátyja. Pár évig egy fedél alatt éltek, miután SzFT kislánya megszületett, és ő meg elvált a gyerek apjától. Csemete, amikor az artikulált kommunikáció korába lépett, nem tudta kimondani a Robi nevet, ebből maradt a Bí. S Robit mai napság már mindenki ígyen szólítja. Még az édesanyja is. Lőn!)
– Tartsunk Jackie Chan-napokat?
(Mert ez szokásunk: rákattanunk egy-egy színészre, rendezőre, nációra és tematizáltan nézünk filmeket. Mostanság éppen „Szívek szállodája” időszak van. Nem vagyunk mindig érték-orientáltak, van, amikor a hangulatunk dönt.)
– Tartsunk!
(Ilyenkor tudom a feladatomat: az én tisztem a szelekció. Mert azért mértéket kell tudni tartani. Van, amiben nem tettünk ilyet: Dr. House, Columbo, stb. Jackie Chanből volt mérték: jobbára az utóbbi idők filmjeire koncentráltam.
Tartottunk.
(A könyv miatt revideálnom kell az álláspontomat, valamelyest tágult a nézőpont spektruma. Új Jackie Chan napoknak nézhetünk elébe.)
Régebben talán néhány filmjét, ha láttam. Bele-belenéztem egy-egy remekébe, de soha nem szögezett a képernyő elé egyik sem. Komolytalan bohóckodásnak tartottam. Minthogy voltaképpen az is. De valahogy mégis több.
SzFT mondta, hogy olvasott olyan véleményeket, hogy van valami párhuzam Chan és Chaplin munkássága között. Miközben alapvetőn más-más műfajban alkottak. Ha belegondolok, csakugyan. Mindketten vérkomoly mondanivalóval bohóckodnak, mindketten a mindennapi kisember figurájába bújnak. Aki gátlásos, fél, nem érti a dolgokat, de aki aztán összeszedi magát és a kisemberségből így-úgy kiemelkedik az Ember.
Chaplin árnyaltabb és filozofikusabb, Chan látványosabb, merészebb.
Most sem volt szándékomban a munkásságát teljességre törekedve végigpergetni a szemünk előtt. Azért az több mint kétszáz film! Valamiért a későbbi alkotásai kerültek a fókuszba. Amik egyfelől nem annyira sablonosak, másfelől valamelyest érzelmesebbek és komolyabbak.
Nem mondom, hogy Jackie Chan lehengerelt. De azt sem mondom, hogy hidegen hagyott. A filmek közül egyik sem tett rám sorsdöntő benyomást, nem formálta semelyik sem a gondolkodásomat. Ám azt sem mondom, hogy hidegen hagytak. Valami van bennük (mondom többes számban, anélkül, hogy részletezésbe merülnék), mert bár nem égett egyik sem filmkockáról filmkockára a retinámba (ahogy mondani kell manapság), de pozitív maradt az összhatás. Határozottan a kellemes szórakozás összhatása maradt meg benyomásként.
miről szól a könyv, ami jackie chan-ről szól?
Mert ugye, az a kérdés, mit tesz hozzá a Jackei Chan-képünkhöz a könyv, ami róla szól. Más szóval: érdemes-e egy ilyen vaskos könyvet elolvasnunk erről a színészről? Mert a végtelenségig sorolhatnám, kikről/től nem lennék hajlandó könyvet olvasni, tán, ha fizetnének érte, akkor sem. Hiába, ne is várd, nem vagyok hajlandó neveket sorolni!
A Jackie Chan-könyv, meglepő fordulattal, Jackie Chanről szól. Elsősorban és mindenek előtt. Totál telibe viszonozva.
De nem életrajz. Van neki olyan is, egy másik könyv, állítólag az életrajzibb. (Állítólag, mert én nem olvastam, csak olvastam róla.)
Azért nem életrajz a Csúcsformában, mert nem is akar az lenni. A társszerző a rengeteg előszó egyikében (tényleg van belőle négy darab) elmondja, hogy egyszer csak felötlött benne, hogy megosztja Jackie Channel az ötletét: lejegyezné a színész által mesélt történeteket. Mert milyen kis nagyon jók, érdemes lenne őket nagyobb közönséggel is megosztani, nem csupán a nagy létszámú baráti kör tagjaival. Jackie igent mondott. Ebből lett ez a könyv.
Ami kicsit sem ragaszkodik a kronológiához, az összefüggések megtalálásához, a pálya részletes felvázolásához, meg semmihez sem. A szerkesztése meglehetősen esetleges. Nem mondom, hogy szertelen, de mindenképpen eseti, és csélcsap. (Teljesen simán Presser könyvei jutottak róla az eszembe, az a kettő, az 1. és a 2.) Történetek, anekdoták, poénok, bölcsességek, meglátások, dohogások, miegymások, rengeteg mindenek, de kétségtelenül Jackie Chan által elmesélve. Amikor éppen nem a társszerző mesél Jackie Chanről.
Chan történeteinek nincsen sorrendisége. A könyv bárhol kinyitható, olvasható, majd becsukható, aztán újra kinyitható másutt, olvasható, becsukható és így tovább. Az olvasási élményt nem éri sérülés. (Csak persze egy-egy alcímet azért olvass végig!)
Van, ami kerek történet, csattanóval, megdöbbenéssel, poénnal, van amelyik olyan kis keleti példamese, van itt minden, kérem szépen!
Vannak történetek, amelyek teljesen ledöbbentettek az őszinteségükkel. Azt hiszem, most néztem először szembe saját magam exhibicionizmusával.
Aminek önmagam felé soha nem az volt a magyarázata, hogy a lelki életem, a privát történelmem mocskos kis titkainak a kabátszárnyait boldog-boldogtalan elé tárjam, és élvezkedjek az intimitásom felfedésének a döbbenete felett.
Minden történetem leírásának a célja az, hogy egyfelől megfeleljek a blogom ars poeticájának: ez egy szubjektív blog, amely elsősorban a könyvekről szól, de amelynek meglátásait, konklúziót eszembe sincsen az objektivizmus álcájába rejteni.
Nos, Jackie Chanhez képest kismiska, ipari tanuló vagyok. Egy ponton, egy történet olvastán simán kiesett a kezemből a könyv. Hogy tudd, mire gondolok, miért mondom, hogy Chan zavarba ejtőn őszinte, röviden elmondom, miről van szó. Ez a történet nem lesz új a számodra, de lesz másik ezer. Ha zavar a spoiler, ne olvass tovább, csak a keretes rész alatt.
Tehát Jackie története a következő.
Volt egy lány, húszéves, gyönyörű lány volt. Valami fellobbant kettejük között, ami aztán el is hamvadt, elvált a sorsuk. Évek elteltével a lány egy filmbemutatót követőn felhívta Chant. Nem beszélgettek, csak annyit mondott, hogy hallani akarta a hangját. Az eset egy másik film után megismétlődött. Majd egy harmadik után megbeszéltek egy találkozót.
– Nagyon megváltoztam, számíts rá! – mondta a lány.
Találkoztak, a lány mindvégig takarta az arcát, és fedve voltak a testrészei. Ami kiderült, arra valamelyest számítani lehetett. A gyönyörű lány elmondta, hogy egy nagyon-nagyon rossz pillanatában fogott egy kanna benzint, leöntötte és felgyújtotta magát. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére valaki nagyon hamar a segítségére sietett, eloltotta a bőrén lángoló tüzet. Életben maradt, de már nem volt többé gyönyörű.
Felfedte az arcát és a karját Chan előtt. Tényleg nem volt már gyönyörű. Sírni kezdett. Chan átölelte, hogy vigasztalja. A lány megkereste Chan száját, megcsókolta.
S innen jön a novellába, filmre kívánkozó fordulat: hogy érezhesse még a lány egy férfi gyöngédségét, együtt háltak azon az éjszakán. Nem másért. Aztán Chan többet nem hallott felőle.
„Szó bennakad...” Egyfelől amiatt, amit Chan tett, és amiért tette. Másfelől amiatt, hogy ekkora nyilvánosság előtt beszélni mert róla. Részemről le a kalappal!
– Mindig lükeségnek tartottam, hogy attól félsz – mondtam Szerelmetesfeleségtársamnak, mielőtt elmeséltem neki a történetet –, egyszer nem azért csallak meg, mert félre akarok kefélni, hanem azért, mert sajnálatból nem tudok nemet mondani egy nőnek. Mindig legyintettem rá, hogy ilyen lehet... Aztán itt van Jackie Chan...
SzFT felpillantott a fotelból és a laptopjából, majd konstatálta:
– Na, ugye, hogy ugye!
S ilyenkor indulnak el a gondolatok. Mert ezer szempontja lehet Chan történetének is, a mi esetünknek is. Az utóbbihoz egyetlen gondolat.
A munkahelyemen a kocsim mellett álltam. Vártam az utasomat. Éppen rágyújtottam. A nagyon formás kolleganőm éppen akkor jött ki az otthon kertjébe levegőzni.
Azt már régen megállapítottam magamban és SzFT-nek, hogy elképesztő, az egyetlen nő, aki a munkahelyemen igazán tetszik, azért tetszik, mert őrá hasonlít.
Szóval álltam a kocsi mellett, nagyot slukkoltam a szivarkámba, néztem a kertben ácsorgó hölgyet. S akkor villant be a bizonyosság: a csuda vigye el, nem csupán arról van szó, hogy ha lépnék, ha történne valami, akkor fájdalmat okoznék SzFT-nek, hanem elsősorban összeragaszthatatlan cserépdarabokra hullana, amit most MI-nek tudunk. Tehát nem csupán gyengülne kettőnk kapcsa, nem csupán szűnne a bizalom, nem csupán csúsznának szét a tizenöt éve kulcsolódó ujjaink, hanem ennél sokkal több történne. Megszűnne az egységünk. A MI. Lenne még SzFT, lennék még én, talán megbocsátás is lenne, talán, bár nem valószínű, de együtt is maradnánk, de a MI nem létezne többé. Sem SzFT tudatában, sem az én tudatomban.
Ezért, hacsak valahogy máshogyan el nem rontjuk, meg nem szüntetjük a MI-t, biztos nem fogok más nőhöz nyúlni, nem fogom megcsalni SzFT-t.
De ugyanilyen megdöbbentőn őszinte Chan akkor is, amikor elmondja, kamaszként borzasztó lusta volt tanulni, nem is tanult meg rendesen írni. Kínaiul pláne nem. Ezért ha dedikálás van, sokszor még manapság is (legalábbis a könyv megjelenésének 2015-ös manapságáig) is pánikba esik. Nem azért, mert nem szeret írni, hanem azért, mert nem tud. S ezt leírja!
Ahogyan arról is szól nem egy történet, hogy nem tudott bánni a pénzzel, hogy szórta, amije volt, eszetlenül, meggondolatlanul kezelte a vagyonát, és simán képes volt bunkó újgazdagként viselkedni. A neveltetéséből, az eredeti társadalmi környezetéből fakadó mentalitás simán felülírta a józan észt még olyan helyzetekben is, amikor jól akart cselekedni. De még ezt is leírja!
Persze nem csupán ilyen történetek vannak a könyvben. Hanem mindenféle. Mindennapi dolgokról és nagyon nem mindennapi dolgokról. Koldusoknak adott pénzekről, rossz üzletekről, naivitásról, forgatások történeteiről, kulisszatitkairól, pályatársakról, gyereknevelésről, a kulturális kincsek megóvásáról, erről-arról, mindenről. Azt nem mondanám, hogy ezáltal semmiről, mert végső soron összeáll egy Jackie Chan-kép az olvasó emberfiában. Ami kép olyan nagyon nem tér el attól, ami előtte, a filmeket nézve kialakult benne. Csak finomodik, árnyalódik.
S ami kép így finomodva, árnyalódva kiélesedik, azt mutatja, hogy van itt egy sztár, rohadt sok pénzzel, külvárosi mentalitással, élvezve a hírnevet, az ismertséget, törekedve a sikerre, a tökéletes megoldásokra, az életben maradásra, a még több pénzre, és egyfolytában a jóra, mások életének a megkönnyítésére. Mert jószívű és udvarias is.
*
A könyv olyan, mint Jackie Chan filmjei. érdekes, szórakoztató, elgondolkodtató, de nem túl mély, a popularitás erősebb benne a művészetnél.
Nem tesszük le, nem hagyjuk ott, mert nem olyan, hogy le lehetne tenni, ott lehetne hagyni, de nem fogja alakítani az életünket, nem válik referenciaponttá.
Csak, izé, ez kicsit hülyén fog hangzani, mintha a barátunk írt volna egy könyvet. Akivel holnap találkozunk valamelyik környéki kiskocsmában, hogy megbeszéljük, hogyan sikerült a műve. Aztán meglapogassuk a hátát, és a teljesítményéért gyorsan fizessünk neki egy Jägert, meg egy jó korsó barnasört, mert tél van, ilyenkor az jobban csúszik.
A cikk fotói a könyvből származnak.
*
Kossuth, Budapest, 2018, 464 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630992008 · Fordította: Madaras Réka, Papp Melinda
7/10
2021 december vége. Be kellett ma mennem dolgozni. Igaz, egy rövid, törtműszakra. De akkor sem volt kedvem hozzá. Szerelemtesfeleségtársamnak sikerült tegnap meghűlnie, de neki is el kellett mennie ma dolgozni.
