J. Goldenlane magyar. Ahogy P. Howard is. Meg ahogyan Vavyan Fable is. Jelenleg az utóbbi a jobb példa. Nem csupán azért, mert P. Rejtővel szemben ő is kortárs, akár Goldenlane, hanem azért, mert ő is nő. A „J” ugyanis Jane. Jane Goldenlane a személyi igazolványa szerint Goldman Júlia az íróhölgy neve. 

1974-ben született, eddig tizennégy könyve jelent meg. Fantasy és sci-fi mindahány, habár ő maga nem szereti a műfaji besorolásokat. Habár azok ettől még léteznek, és jobbára érvényesek. 

A moly.hu-n a könyvei értékelési arányában a 85% a legrosszabb, 94% a legjobb. Vagyis kedveltek a könyvei. Az olvasottságuk eltérő, 14–192 olvasójuk akadt. Ez azért nem egy rossz arány a Molyon. A 14 igen, de a 192 nem. Vannak könyvek, ó, mennyi, amit senkisem olvasott. 

JG és MZ

Na, ezt hogyan is fogalmazzam meg?

Van egy számomra nehezen meghatározható könyvkategória. A tudatomban azok a könyvek tartoznak ide, amelyek egyfajta szubkultúrát képviselnek. De nem önmagukban, hiszen a fantasy nem szubkultúra, sokkal inkább a szerzők és a kiadóik viszonylagos ismeretlensége miatt.

Mondjak példákat, kikre gondolok? Ilyen szerző például Raana Raas vagy Tarja Kauppinnen, Akiket valószínűleg nem túl sokan ismernek. (Ám akik megérdemelnék a nagyobb ismertséget.) A nem túl nagy ismertség viszont azt jelenti, hogy akik ismerik a műveiket, azok teljesen kapituláltak az íráskészségük előtt. (Csak halkan teszem hozzá, hogy Raana Raas alias Görgey Etelka Csodaidők című, négy részes sorozatával magam is így jártam. Világszínvonalú sci-fi, cizellált részletességgel kidolgozott társadalommal, remek cselekménnyel, alakokkal, családi drámákkal, ahogy kell.) 

Az ilyen szerzőkkel szemben van bennem valami előítélet. Nem pozitív. Az az érzésem, hogy a táboruk azért csillagozza felfelé a könyveiket, mert tagok a moly.hu-n ők is, vagyis mintegy havert szapul, aki kritizál, és milyen jó már egy íróval jóban lenni! 

De ez csak az én teljesen alátámasztatlan és kikutattalan prekoncepcióm. Már csak azért is ostoba, mert ahogy mondtam, Görgey Etelka könyvei valóban igazán remekek. (Kauppinnent még nem olvastam.) 

Ebbe a csoportba soroltam magamban J. Goldenlane-t is. A többiekkel ellentétben neki volt/van kiadója. Olyan kiadó, amely nem magánkiadásokat preferál, és nem is csupán az adott író könyveit adja ki. Bár lehet, hogy volt köze a kiadóhoz azon túl is, hogy a szerzőjük volt. Nem, nem úgy gondolom, hanem üzleti szempontból. Komplikáltan fogalmazok: lehet, hogy maga is tettestárs a Beholdernél, amely kezdetben kiadta a könyveit... De nem, mégsem! Most ugrott be, hogy házalt az írásával. Történetesen éppen ezzel a könyvvel. Éppen a Beholdernél járt a kézirat. Ott hevert olvasatlanul. Míg egy este vagy sötét délután áramszünet lett a kiadóban. A szerkesztő unalmában felvette az Isteni balhé kéziratát, hogy csináljon valamit és olvasni kezdte. Gondolom, gyertyafénynél. És nem tudta letenni. Ezért kiadta, majd sorban a többi Goldenlane-könyvet is. Mostanság a Delta Vision a hölgy kiadója, amely nem csupán az új írásait jelenteti meg, de sorra kiadja a régi könyveket is. 

A lényeg: J. Goldenlane is levett a lábamról, ahogy Görgey Etelka is. Nem, nem úgy... Eh! 

A könyv azért is jó, mert ügyesek az alappanelei

Az alapszitu unalomig ismert. Csak éppen nem lehet megunni. Végy két teljesen eltérő karakterű embert, zárd össze őket valahol, valamilyen élethelyzetben, ahol nem tudnak egymástól elszakadni, amelyben kénytelenek együtt lenni, tán együtt is kell működniük.. Ha tréfásra veszed, végigröhögöd, ha tragikusra végig elképeded, műfajától függőn. Tuti nyerő alaphelyzet. Függetlenül attól, hol, milyen körülmények között játszódik a sztori. Ezek a filmek jutottak eszembe: A vadon foglyai, Hat nap, hét éjszaka, Négybalkezes, Pofa be!, Női szervek, és  a sor bőven folytatható. Ezeken a címeken nem kellett gondolkodnom.

Egyszóval az alaphelyzet az Isteni balhéban nem spanyolviasz: adva van egy fegyelmezett, a rendje szabályai szerint élő nagyon lovag, meg egy nagyszájú, fegyelmezetlen, hazudós utcakölyök lányka, akiket a nagyon lovag istene összezár egy halálos küldetés teljesítésére. A szópárbaj folyamatos, a lányka nehezen viselhető, a nagyon lovag permanensen a megmentő pesztra szerepében találja magát, és persze egyikük férfi, a másik nőkezdemény...

A történet poénjai jobbára a lányka, a neve Thani beszólásaiból fakadnak, aki állandóan csicsereg, fűnek-fának beszól, kötözködik, nem mérlegel, és pillanatok alatt képes mindent összekuszálni.

A küldetés sem spanyolviasz, már a borító árulkodik róla: le kell győzni a csúnya sárkányt. Amihez persze el kell jutni, meg haza is kellene onnan jönni, már persze, ha összejön a győzelem.

Itt nem is sorolom a viszonyítási pontokat. Tény, hogy a sárkány-motívum önmagában félsiker. Akármilyen is a sárkány. 

Aztán persze meg lehet sózni, borsozni a cselekményt a nagyon lovag családi problémáival is: apuka olyasféle, akár a Trónok harcában Tywin Lannister, akit mindenki fél, de senki sem szeret, és nagyon lovag fiacskával van valami antagonisztikus konfliktusa, de odáig ám, hogy apu annyira vacak apu, hogy gyerekét is megölné, ha az a nagyon lovag. 

– És milyen gyakran szoktál igazat mondani?
– Ó, izé, napjában többször is! – biztosítom, teljesen őszintén, bár kissé talán zavartan.

A könyv jó, mert az író nyelvezete, stílusa, a könyv szerkezete

remek- Mint később meglátod, ez nem jelenti azt, hogy hibátlan, amit olvasunk. De azt mindenképpen, hogy nyoma sincsen a prózájában az elsőkönyvesek sutaságának. Nincsen egy rossz párbeszéd, nincsen felesleges oldal, a könyv letehetetlen, igen, vécén, vonaton, buszon, kádban, főzés közben, alvás előtt, alvás után...

A szöveg nem irodalmi szöveg a magas kultúra értelmében, de nem is annak készült. Még imitálni sem akarja. Ez egy vidám kalandregény. J. Goldenlane deklaráltan szórakoztatni akar. 

Nem tudom, igaza van-e Gionnak. Ahogy öregszem, egyre inkább úgy vélem, az égvilágon semmi baj nincsen azzal, ha egy könyv, egy film csupán szórakoztató. Csak tegye színvonalasan! Azért is gondolom ezt, mert Vörösmarty kérdése:

Ment-e a könyvek által a világ elébb?

semmit sem veszített az aktualitásából. Ha körülnézünk, ha önmagunkba tekintünk, jobbára azt kell mondanunk, hogy olvasni nagyon jó, de a legtöbb olvasmányunk voltaképpen szórakozás. Mármint, ami nem munka. Ami pedig nem az, azt megette a fene! Hiszen, ha nem szórakoztat, nem gyönyörködtet, akkor az nem is fog igazán megérinteni. Ami persze nem biztos, hogy fordítva nem ugyanígy történhet: vagyis lehet, hogy akkor sem érint meg igazán, ha szórakoztat és gyönyörködtet. Mondom, Vörösmarty kérdése teljesen aktuális. 

Goldenlane nem fog életeket megváltoztatni, eszébe sincsen a spanyol viaszon gondolkodni, nem ő a bölcsesség kútforrása, és életvezetési tanácsokért sem érdemes kuncsorogni nála. Amit érdemes vele tenni: olvasni kell, mert szórakoztató. Nem több. 

S mielőtt kifelejtem: igen, valóban, mosolygósan szórakoztató. Mindenhol azt olvasom, ajánlókban, véleményekben, értékelésekben, hogy fetrengve röhögős. Nem, nem az. (Vagy nincsen humorérzékem. Szerintem van.) Még csak nem is kuncogós. Nyugodtan lehet a BKK járművein olvasni. Én csak hébe-hóba mosolyogtam rajta. De az egész olyan kis derűs, ez kétségtelen. 

Még valami, ami látszólag apróság, de nekem nagyon tetsző megoldás volt: a könyv cselekményvezetésének a szerkezete. Ami következőképpen történik. Thani és Q felváltva mesélnek. Előbb az egyik, majd a másik, majd újra az egyik, újra a másik, és így tovább. De nem pusztán arról van szó, hogy az egyik elmondja, ami vele történt, a másik meg ami ővele, mert egy kis csavarintás van a dologban. A következőképpen: Thani elmondja, ami vele történt. Majd Q bekapcsolódik és Thani történetének a végétől kezd mesélni, úgy, hogy amit mond megmagyarázza, kiegészíti Thani történetét. Amikor Thani visszaveszi a szót, ugyanígy tesz. A közösen elmondott részeket az, aki másodszor mondja, nem szószátyárkodja el, szinte csak összefoglalja. Valahogy így hogy érthető legyen. 

A könyv azonban nem annyira jó, mert...  És most lehet sorolni. 

  1.  
Azt mondtam, hogy a poénok kivétel nélkül abból fakadnak, hogy Thani beszól mindenkinek. Ez idáig igaz. A baj csak az, hogy miközben beszól, aközben a nyelvhasználatával ki is szól a történetből. Mert Thani messze nem a középkorban fogalmaz. A szófordulatai egészen konkrétan teljesen maiak. Értem én, hogy ez nem történelmi regény, hanem fantasy, tehát ebben az értelemben az abban használt beszédmódnak nem kell kötődnie adott történelmi korhoz, csakhogy a beszédmód, amit Thani használ, konkrétan a XX–XXI. századi kamasz-szlenghez kötődik. Ami még mindig nem lenne baj, ha a történet egyéb pontjain is kikacsintana a fantasy-klisék korából, de nem tesz ilyet. 

[Thani könyvet olvas]
Hallottál már olyat, hogy „szívének minden rezdülésével óhajtván”? Azt hiszem, azt jelenti, hogy az illető izomból bukik rá. Vagy, hogy „szerényebb képességekkel megáldott', ami annyit tesz, hogy balfasz.

*

…avagy feminizmus ide vagy oda, néha kell egy fickó.

  2.  
Aztán hiányérzetem volt amiatt is, hogy huzatos a történet, Goldenlane asszony nyitva felejtett itt-ott ajtót, ablakot. Vannak utalások, vannak történések, amelyek nem kapnak értelmet, legalábbis kétséges az értelmük, és nem kapnak befejezést. Ha zavar, három bekezedéssel alább folytasd az olvasást, mert két ilyet most elspoilerezek.

SPÓÓÓJLER
Az első, hogy egy városban egy idős koldus Mae-nek, vagyis a tiszteletre méltó asszonyok előnevén szólítja Thanit, a porbafingó korú tolvajlányt. Egy rendes csavart vár erre az ember, valami olyasfélét, hogy Thani tulajdonképpen varázslócsemete, vagy valami hasonló, de aztán nem lesz magyarázata az öreg próféciájának. Hacsak az nem, hogy a nagyon lovag (álljon már itt a neve, és igen, ilyen fura: Q al Aquim-nek hívják) idővel viszonozza Thani egyre egyértelműbb vonzódását. Csak az meg teljesen adja magát a találkozásuktól fogva. 

A sárkány a harc során kifekszik. Aztán még rápislog Thanira. Utoljára. Gondolná az ember. Mert aztán kiderül, hogy persze, ha agyveleje kifolyt, az éppen annyira tuti halálok, mintha levágták volna a fejét (egyfejű, akár Süsü, csak nem olyan jóindulatú, jámbor). Azonban ha nem így múlandott el, akkor ha időbe kerül is, de olyan akár a Terminátor, képes önmagában, önmagától regenerálódni. Márpedig nem így múlandott el, Thani a kifolyt agyvelőt csak hazudta, mert nagyságrendekkel látványosabbnak gondolta mint a sima, utolsó pislantást. Aztán különös hangsúlyt kap, hogy a rusnya férge csak az előbbi módokon (agyvelő, fej le) nyilvánítható döglöttnek. Meg az is, hogy Q-nak támadnak kétségei, hogy vajon mi is történt valójában a sárkány barlangjában (mert ő addig már elájult a harc és egy barlang-omlás következtében), tényleg teljesült-e a küldetés? S aztán ez a kérdés jól nyitva is marad... 

Aztán: az egyik végső jelentben egy fekete mágiához is értő szerzetes farkasa üldözi Thanit. Majd amikor utoléri, bár rátelepszik, de mégsem bántja.Ezt igazából sem Thani, sem jelentet végignéző szerzetes sem érti. Az utóbbi csodálkozva nézi, hogy Thani minden előzetes és utózatos nélkül, visszakézből szájba vágja a farkast. Aminek aztán semmi vérvicsorgó következménye nem lesz. S nem is lészen magyarázat arra, hogy a farkas, ahelyett, hogy ordas bestiaként viselkedett volna, miért volt ilyen jó fej, megszeppent bárány egy női pofon után? Lehet, hogy bátor, de nem vakmerő? (Én is kétszer nősültem, tehát bátor vagyok, de nőnek ellentmondani, az vakmerőség. „Ha egy nő el akarna csábítani, akkor is ezt mondanád?” – kérdezte egyszer Szerelmetesfeleségtársam. „Bátor vagyok, nem vakmerő!” – feleltem, és ő nem örült ennek a válasznak tiszta szívéből. Nagy szerencse, hogy mindketten tudjuk, amit tudunk.) Tehát nem derül ki, mi is van farkaskoma és Thani között. 
SPÓÓÓJLER VÉGE

  3.  
A szerzőnk nem törekszik tehát a mindent lezárás teljességére. Vagy azért, mert elfelejtette, hogy le kellene zárnia, vagy azért, mert a terveiben szerepelt a sorozat folytatása. Ami, mellesleg aztán meg is érkezett, a címe: Pokoli balhé. Tehát ez a kötet önmagában állva hagy maga után kérdőjeleket. Engem ez zavart. De sokkal jobban az, hogy olyan kis semmilyenül lett vége a történetnek. Semmilyenül találják meg, győzik le a lángszórós, pikkelyes borzalmat, pitty-putty, ugyanígy helyre teszik Q családi drámáját is, aztán jöhet is a happy end, 

No, és olvasmányélménynek milyen?

Talán éppen ez a lényeg. Ugye, tudvalevő, hogy egy könyv akkor tetszik igazán, ha az ember mindig, mindenhol olvasni akarja. Ez olyan. Mindig, mindenhol olvasni akartam, és nem akartam abbahagyni az olvasást. Nem azért, mert annyi poén van benne. Nincsen benne. Nem azért, mert annyira izgalmas: nem annyira izgalmas, az egyetlen izgisebb részt, a sárkánycsatát szerintem elkapkodta Goldenlane asszony. Nem is azért, mintha annyira izgalmas gondolatokat, problémákat, erkölcsi dilemmákat, akármiket, valamiket vetne fel a történet, mert dehogyis történik benne ilyen. 

Mondjuk a karakterek tényleg jók. A két főszereplő is, apu is, a nagyon lovagja főnöke is, meg mindenki is. A cselekmény mindig élvezetes, s az élvezet szerves része, hogy jó a megfogalmazás, pörgősek a párbeszédek, elevenek a leírások. (Önkéntelenül is Vavyan Fable regényeivel hasonlítottam össze. Goldenlane jobban ír. Fable egy idő után számomra erőltetett, ezáltal unalmassá válik. Goldenlane-nél csak Thani lazaságában éreztem néha egy-két izzadtságcseppet, de összességében nem. Ha nem volt rá szükség, simán mert nem tréfás lenni. Erre Fable képtelen. Az ő könyveiből, ha egyet elolvasok egy évre elég is volt, bár akkor nagyon kikapcsol. Úgy látom, Goldelane simán olvasható akár zsinórban is. Majd kiderül... 

A címe ellenben eléggé erőltetett és hatásvadász. Még ha valóban valami ilyesmiről lenne szó, mint Pretchett Kisistenek című könyvének az esetében, de ha Goldenlane rájuk akart volna valami jelentősebb fejreflektort irányítani, hát nem sikerült, jobban kellett volna iparkodnia! A cím, mondom újra, így nincsen összhangban a valós tartalommal. 

Nem tudom, milyen lesz a szerző többi könyve, de egyfelől immár nyitottabb vagyok rájuk (annak ellenére, hogy úgy fest, a nagyszájú csaj mindenhol központi figura, annak ellenére, hogy nem mindenhol hívják Thaninak. De az alak uszkve ugyanaz: kár... 

A könyv mint tárgy

A mérete pompás, kicsit nagyobb zsebbe simán bevágható. Ezzel nincsen baj. De aki a Beholder kiadónál kitalálta a betűméretet, azt legalább egy év tipográfiai képzésre ítélném. Nem rossz a szemem. Illetve nagyon vacak és ritkaság, mert az egyik -4-es, a másik +3-as volt utoljára, amire egy szemész azt mondta, ilyen nincsen, hogy a francba nem vagyok szédülős és fejfájós. Pedig egyik sem vagyok. De az a helyzet, hogy közelre, szemüveg nélkül jól látok. Nos, ezt olvasni kényelmetlen volt. Kicsit rázós útszakaszon a 196-os busz vonalán pedig lehetetlen. Meg, ha nem volt verőfény, akkor is. 

Gondolom, az új kiadással már nincsen baj, a Delta Vision könyvei, amikkel eddig találkoztam, mindenféle szempontból nagyon klasszak. 

*

– Arról nem akartál írni, hogy mennyire rossz ez a borító? 
– Nekem annyira nem visszataszító. Bár a sárkány valóban nem fehér rajta. 
– Hát nekem annyira gagyi, hogy biztosan kézbe nem venném magamtól!
– De legalább volt valami egységes arculata a Goldenlane-könyveknek. 
– Egységesen ilyenek voltak...? 
Fitymáló szájmozdulat. 

Beholder, Budapest, 2001, 256 oldal · puhatáblás · ISBN: 9639047856

8/10

2022 február eleje. Ma tudtam meg, hogy egy számomra nagyon kedves, közvetlen kolleganőm pocakos, és már csak két hónapig dolgozunk együtt. Egyrészt gratuláltam neki, másrészt leteremtettem (persze csak tréfából), hogy mert ilyet tenni? 

A héten, igaz állig betakarva, babakocsiban, de láttam az unokámat, Lilit. Eszter alias Szamóca lányom lehozta sétálni, a munkahelyem pedig pár percre van onnan, ahol laknak, és én meg éppen bent voltam, tudtunk kicsit beszélgetni, és ami fő, meg tudtam csodálni a kicsi leányt. Igen nagyon tetszett.