Aki egy kicsit is nyitott szemmel figyeli a világot, annak be kell látnia: ez a világ nem minden világok legjobbika. Panglos mester, elmész te a jó, büdös francba, de nagyon gyorsan! Idióta!
Pedig a nyolcvanas évek végén nagyon sokan azt gondoltuk, eljött annak az ideje, hogy a világ jóvá váljon. Hogy elindultunk a tökéletesség útján. Hogy végre egymásba kulcsoljuk a kezeinket, ahogy a szép jövőbe vetett, merész tekintettel állunk egymás mellett. Hogy egyszer s mindenkorra eltakarodik végre a nemzeten uralkodó komcsi bagázs.
Mert akkor úgy gondoltuk, végetért a hidegháború, összeomlott a kommunista rendszer, győzött a szabadság és az igazság. Hogy jön a gazdasági felemelkedés is, és nemsokára a sógorékkal vetekszik majd a bérünk vásárlóereje. Hogy úgy borít el minket a társadalmi igazságosság, hogy még feleslegünk is keletkezik belőle. Hogy már nem vár ránk más, csak az élet önfeledt élvezete. A tejben-vajban fürdés. Meg hogy persze a lubickolás és az önfeledtséggel együtt jár majd a jogszerű, igazságos elszámoltatás.
Aztán nem jött be ebből semmi. Hiába hittük, hogy szép új világot építünk együtt, azok nélkül, akik csak mások élete, szenvedése, elnyomása, eltiprása árán képesek az életüket élni. Mert azok bizony itt maradtak, csak elvtársakból demokraták és oligarchák lettek. Egy gyors átöltözés után a demokráciáról, a jogállamiságról kezdtek papolni, miközben a szarér'húgyér' kiárusított ország javai rendre a zsebükben és az érdekszférájuk kezében landoltak. Ha kellett egy gyár egy forintért, hát volt! S itt maradtak a demokratikusan megválasztott kormány ellen mindent megtevő médiamunkások is. S tőlük a kormányról hamarosan megtudhattuk, hogy egy dilettáns, látens náci csürhe. S megtudhattuk, hogy a nemzet, az Isten, haza, család mind mind szitokszavak. Az ébredő populizmus gyalázatos eszközei. Hogy nincsen üdvösség csak és kizárólag az új európai birodalom keretei között, akik azt is megmondják majd nekünk, hány fokos szögben görbülhet az uborka, amit megeszünk.
S útközben valahogy elveszett az összes gyárunk, termelő üzemünk, nagyjából mindenünk, hogy aztán külföldről hozathassuk be mindazt, amit ezek a fillérekért eladott gyárak üzemek addig megtermeltek nekünk.
Vagyis a hatalmas változások ide-oda, irgalmatlanul csalódnunk kellett. Leginkább önmagunkban: négy év elteltével megint csak egy volt kommunista ült a miniszterelnöki székben, aki '56-ban még pufajkát hordott. S a legantikommunistább párt simán koalícióra lépett vele a kormányzás érdekében. Mi csak kapkodtuk a fejünket, hogy voltaképpen mi a szar is történik itt? S nem tudtuk, hogy lesz még itt újra olyan, hogy a volt kommunisták lövetik a népet, s még örülhetünk, hogy csupán gumilövedékkel. Örülhetünk: mármint, akinek nem a szemét vitte ki a lövedék...
Sőt arra sem gondoltunk, hogy az ország egyik legkonzekvensebb politikusa a volt MSZMP KB-titkár titkára lesz. Talán az egyetlen, aki évtizedekig ugyanazt mondja, és amit mond, az valami elképesztőn igaz. Kár, hogy a pártjának a neve MSZMP. A név igen rossz képzeteket társít.
Aztán szép lassan szembenéztünk azzal is, hogy a művelt nyugat, elsősorban Európa a szabadság és az emberi méltóság nevében képes a tökéletes önfeladásra, s a szabadság és az emberi méltóság nevében elnyomja a szabadságot és csak azoknak a méltóságával törődik, akiket méltónak talál rá.
S hogy aki nem áll be ebbe a vonalba, az populista nácigeci. O1G, ugye...
Úgy tíz-tizenöt év kellett, hogy a konzervatív értelmiség talpra álljon. S hogy új embereket köszönthessen a soraiban.
Megadja Gábor nevét első ízben Ofi álnevű barátomtól hallottam. Vagy olvastam. Olyan fura a név hangzása, hogy először azt hittem, Ofi hülyéskedik, majd pedig azt, hogy a vezetéknév becenév. Egyik sem volt igaz, tényleg ez a neve.
Megadja Gábor csupán négy évvel idősebb mint az új, kelet-európai tejben-vajban fürdő világ. Vagyis idén harminchét éves. Középkorú. (Én idén lettem ötvenöt. Én is középkorú vagyok. Vagyis száztíz évig fogok élni.) Bevallottan jobboldali. Szociológiát és történelmet tanult, eszmetörténész, a Századvég munkatársa, a Mandiner, a Kommentár, az Origó. újságírója, a Kontra főszerkesztője. Hogy csupán a legfontosabbakat említsem a tevékenységei közül. Mindebből kiderül, hogy nem kormányellenes. Bár ez így bizonyos körökben már szitokszó, részemről úgy értékelem, különösen e könyv elolvasása után, hogy az eszmei hovatartozásában Megadja a számomra elfogadható és logikus oldalon áll. S ezen semmiképpen sem a pártpolitikát értem.
Így ránézésre szimpatikus a fickó. A könyv előszavából kiderül, hogy humora is van, képes az öniróniára.
Legutóbb átvertem az olvasót.
Teszem hozzá, szándékom ellenére. Úgy érzem, hiába hangsúlyoztam, hogy nem éppen könnyed publicisztikák gyűjteménye „A szabadság reakciós harcosai” című könyv – enyhén zsurnalisztikus és hatásvadász címe ellenére – sorra panaszkodtak régi ismerőseim, hogy úgy a hatodik oldal környékén adták fel a küzdelmet. (Tisztelet azoknak, akik nem ismerik ugyan a beavatottak nehezen követhető nyelvét – sajnos a dolgozat szabályai ehhez a nyelvhez kötötték a szöveget – mégis átverekedték magukat rajta.)
Emiatt mindig volt bennem valami hiányérzet és rossz érzés is, és mint köztudomásúlag nagy adakozó hírében álló valaki, ezt az űrt ki akartam tölteni valamivel.
Tehát a Dac egy átverés miatti bűntudatból és hiányérzetből született.
Van alcíme is a könyvnek:
„KÉZIKÖNYV ERETNEKEK SZÁMÁRA”
Ez az alcíme. Ez némi magyarázatra szorul. Eretnek ugyebár alapvetőn a vallásban van. Ott az az eretnek, aki nem vallja, nem hiszi azt, amit vallani és hinni kötelező. Aki eltér a Tanítóhivatal által képviseltektől, s ezáltal téves tanítások, nézetek rabja lesz, távol kerül az üdvösségtől. Mert lelépett az Egyedül Járható Útról.
Napjainkban az eretnekség a mainstream nézetek mellőzését jelenti. A konzervatív nézetek vállalását és a mellettük való kiállást.
De persze ironikus az alcím: ez a könyv semmiképpen sem kézikönyv. Csak azt mondja magáról, bár meg sem próbál úgy tenni, mintha az lenne. Valójában itt-ott megjelent és meg nem jelent cikkek, blogbejegyzések, tanulmányok összessége. Egyetlen összekötő kapocs van az írások között: a témájuk. Az, hogy egytől egyig szembemennek a ma kötelező polkorrektséggel, a liberális baloldali nézetekkel, viselkedésmódokkal, -formákkal, -nézetekkel, -tanításokkal, -mindennel.
NÉZD CSAK MEG MÉG EGYSZER A BORÍTÓT!
- A címlap központi alakja az arcát a kezébe temető, csörgősipkás udvari bolond. Röhög, azért van a keze az arca előtt. Az arc a kézben arra utal, hogy a hülyeség roppant fájdalmasan röhejes. Ez a bolond az, aki mi vagyunk, akik dacolunk, akik eretnekek vagyunk. Mindenki más fekete-fehérben a fene nagy egyetértés ktelező egyenruhájában, csak a bolondnak van színe: sárgás aranybarna.
- Az udvari bolond mögött egy éltes hölgy tartja felfelé mindkét kezének a középső ujjait. Ő is nevet. Azt sugallja hogy „Menjetek már a véreres pébe, röhejesek vagytok mint az atom, ti nagyon marhák!” artozhatna az udvari bolondhoz, de ő is fekete-fehér, ezért az ujjai a bolondot jellemzik, neki merednek az ég felé.
- Alattuk egy szócsöves figura mulatságosan eltorzult arccal mondja a magáét.
- A jobb sarok felé egy elszállt űrhajós lebeg. Ott, ahol nincsen levegő, nincsen talaj, nincsen mibe kapaszkodni, nincsen viszonyítási pont. Ahol légüres a tér. Nincsen kapcsolatban az alatta levőkkel.
Ha megfordítjuk a könyvet és a hátsó borítót vesszük szemügyre, akkor itt a dolgok másik oldala látszik.
- Balra a bekötött szájú amerikai szabadságszobor.
- Alatta egy testes, negyvenes hölgy cumizza az ujját, nyuszifülecskéit lóbálva.
- Kettejük között egy öltönyös raptor várja az áldozatát.
- Jobbra fent egy rettentő dühös hölgyemény mondja a magáét, mindjárt leharapja a fejünket.
- A nyuszika és közötte egy harmadik, napszemüveges, szőke hölgy feltartott kezekkel hirdeti a Sátán jelét.
- Jobbra fent egy TGM-dizájnú hozentrógeres figura ugrik kiterjesztett tagú boldogsággal a magasba. Talajtalan.
Egyértelmű a szimbolika, akár elölről, akár hátulról szemléljük a borítót. A címlap arra utal, hogy nincsen más józan út, csak az, hogy kinevetjük az eszement, minden realitástól, józanságtól elszakadt liberalizmust. Mert kétségtelen, hatásaikban tragikusak a nézetei, de részleteiben szemlélve irgalmatlanul röhejes az egész. Hát, figyeld már, még az udvari bolond is röhög!
– Azt láttad, Morzsám, hogy a címlap és a hátlap visszahajló fülein is vannak képek? – mondta Szerelmetesfeleségtársam a délutáni, ebéd utáni szunyókálásunk előtt, amikor átolvasta ezt a bejegyzést. A kezében ott volt persze a Megadja-könyv.
– Nem mondod? Nem is figyeltem. Mik vannak ott?
– Nézd meg, tele van mindkettő!
És csakugyan tele van. Nem is gonodlod, mennyire...
A hátulsó képösszeállítás meg arra, hogy a liberalizmus nem nevet. Kövér, az ujját szopja, beköti a szabadságszobor száját, rohadt dühösen ordibál, és az ördögöt hívja segítségül. Öltönyös ragadozó, ellenállhatatlan pusztítója mindannak, ami mozog. Ennyit tud. Lebeg a magasban, a való élettel semmi kapcsolata nincsen.
Na, erről szól a könyv, és kábé ilyen stílusban.
A politikai korrektség paradox logikája a következő: a kiindulópont a relativizmus, tehát az a nézet, amely tagadja az objektív igazság létezésének lehetőségét. Az igazságot felváltja a konszenzus, a megegyezés fontossága: helyes az, amiben megállapodunk. Ám ezt a konszenzust kiegészíti a kizárás motívuma. A konszenzus a mi konszenzusunk, amit semmiféle pozícióból nem lehet megkérdőjelezni – igazság nincs, a kívülállók konszenzusa pedig nem a miénk. (E »modell« kidolgozásában elévülhetetlen érdemei vannak Richard Rorty filozófusnak.) A »mi« pedig: liberálisok, feministák, melegjogi aktivisták és mindenféle radikálisok; ezen kívül helyezkednek el a konzervatívok, keresztények, tradícionalisták. Nincs igaz-hamis, lesz viszont »igaz konszenzus« (a miénk) és »hamis konszenzus«. A relativista elmélet, amely teljes nyitottságot ígér, így vezet intoleráns abszolutizmushoz, amit a politikai korrektség cenzúrájaként ismertünk meg.A radikális baloldalt az tartja mozgásban, hogy mindig akadnak új ügyek. Valahogy így juthattunk el a munkásosztály felszabadításától a gendersemleges mosdókhoz.(236–237.; kiemelés MG)
TÉMAKÖRÖK
Harmincnégy írás kapott helyet a könyvben. Meg sem kísérlem az egyes részeket bemutatni, parttalan vállalkozás lenne. A borítóról írtak egyébként tényleg pompásan összefoglalják a könyv tartalmát és stílusát.
Miről van szó a könyvben? Mindenről, ami jellemzi a mai nyugati világot. Összefoglalva arról, hogy a balos, liberális, agresszív ideológia hogyan szorítja ki a józan észt a közbeszédből, a politikából, a mindennapokból, hogyan forgatja ki magából az értelmet és a természetet, és miképpen készteti önkiherélésre a nyugati országokat.
Valójában nem liberalizmus van válságban, hanem a liberalizmus maga a válság.
Sorrendben. Szó van a MUSZLIM-nyugat konfliktusról, beleértve Izraelt és a migráció problémáját is.
(Tényleg csak zárójelben. Elképedek rendre a balos gondolkodáson. Olvasom a „168 óra” e heti [XXXIV. évf., 10. szám], mocsokul trágár vezércikkét, amelynek a bevezetőjében arról van szó, hogy végre észhez tért a társadalom, kerítésépítés helyett végre a menekültek megsegítésére összpontosít. Kétszer olvastam el, és közben azon tűnődtem, az újságíró, aki ezt leírta, tényleg ennyire hülye vagy tényleg ennyire aljas? Mert ha nem látja az alapvető és lényegi különbséget, akkor simán nagyon ostoba. Ha látja, és mégis ilyen baromságot ír, akkor, hogy a saját szavaival éljek, akkor „húzzon el a f@szba” [sic!]!
Olvashatunk néhány cikket A VALLÁSRÓL, A HITRŐL ÉS AZ EGYHÁZRÓL. Megadja nem elfogult, de reális. Hit és valláspárti, de nem dogmatikus, és ha kell, nyíltan beszél a klérus tagjai között előforduló pedofíliáról és a pápa ebben vállalt felelősségéről. Amellett, hogy azt mondja, Európa egyetlen reménysége a kereszténység.
Egy gondolati egység A KÖZÖSSÉGI MÉDIÁRÓL beszél. Számomra ez volt a legérdekesebb rész. (Talán azért, mert a liberális polkorrekt agresszív gyalázatosságáról mostanság többet olvastam.) A középpontjában elsősorban a Facebook és Google áll. Ennek a résznek a mondanivalója és az üzenete remekül összecseng McNamee Zuckolva című könyvével. Arról olvashatunk, hogy a közösségi média mára politikai tényezővé vált, határok nélküli álammá, felügyeleti hatalommá, főcenzorrá. S természetesen a Szilicium-völgy nem konzervatív. Sőt, sőt! (Hogy mást ne mondjak, ennek a blognak a linkje sem osztható meg rajta, mert „ellenkezik a közösségi alapelvekkel”-gumiszabállyal, amikbe az fér bele és azt zár ki, akit ők akarnak. Például ezt a blogot.) Viszont cserébe az elsődleges célja a pénz, a másodlagos a hatalom. Ennek érdekében kiforgatja a törvényeket, mindig azt alkalmazza magára, amelyik a pillanatnyi érdekének a legjobban megfelel, és amelyikkel a legkönnyebben kibújhat bármilyen ellenőrzés és korlátozás alól. És nincsen ország, állam, amelyik képes lenne kordában tartani.
A legfontosabb mondanivaló azonban a szétszórt cikkek tömkelegében, hogy A MŰVELT, KULTURÁLT, DEMOKRATIZÁLT ÉS LIBERALIZÁLT NYUGAT MIKÉPPEN HERÉLI KI, MIUTÁN TÖBBSZÖRÖS ALAPOSSÁGGAL LÁBON LŐTTE ÖNMAGÁT, s miképpen adja fel minden bástyáját és önvédelmi képességét. Akár akkor is, amikor a fizikai létében fenyegetik. De van jó hír is: ugyanez a Nyugat meglelte a legfőbb, legádázabb, legsátánibb ellenségét, amely ellen mindent meg kell tennie, és meg is tesz: a fehér, hetero, keresztény férfit, e világ legacsargóbb, legveszélyesebb, legpusztítóbb ellenségét. Pusztítja is, ahol éri, mindenki mást elé helyezve. S közben tökéletesen szem elől téveszti, hogy a liberális demokrácia jelenleg egészen a szája íze szerint működik, de amint kalifátussá változik, bizony komoly nehézségekbe fog ütközni.
LEHET FANYALOGNI
Megadja Gábor nézetein, kritizálni, hogy nem egy esetben odaáll az Orbán-kormány mellé (helyes kifejezéssel: talpnyaló, pincsikutya, szellemi inas, elvtelen holdudvar, mert olyan nem létezik, hogy egy politikai erővel egyet lehessen érteni elvi szinten, érdek és megvásárolt szolgaság nélkül, ha az nem baloldali), de azt nagyon nehéz tagadni, hogy egyértelműen művelt ember, jó stílusa van, és logikusan érvel.
Én inkább azon gondolkodtam, hogy mennyire örvendetes, hogy egyre több olyan könyv, internetes oldal, folyóirat van, amelyik magas nívón űzi ugyanazt, amit Megadja is ebben a könyvben. De adta magát a kérdés, vajon mire mennek azok, akik egyetértenek a hasonló mondanivalóval? Olvassuk ezeket a könyveket, össze-összebólogatunk, mennyire logikusak vagyunk, milyen ostoba, beteg és ésszerűtlen, aki velünk szemben áll, milyen egyértelmű, hogy végeláthatatlan az alagút, amelyben haladunk, és a sötétben hamarosan elkezdődik a kaszabolás, de vajon az elvi összehangolódáson, a valóság összefüggéseinek a felismerésén kívül jutunk-e bármi másra? Van-e akármilyen reményünk a liberális gyűlölettel szemben? Bár azt mondják, sok kicsi sokra megy...
A Dac a Századvég Kiadó Furor Politicus című sorozatában jelent meg. (Ha nem nyúlok nagyon mellé, azt jelenti, a politika szenvedélye.) Amely sorozatban, ahogy néztem, izgalmasabbnál izgalmasabb címeket találtam. Nézd csak! A kép egyben link is, rákattintva a moly.hu oldalára jutsz, ahol közelebbi ismerettségbe kerülhetsz a sorozat köteteivel. 
Századvég, 2020,, 272 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155164699
8/10
2022 márciusának háromnegyede. Ismét egy semmittevős hétvége: sehová nem mentünk, és nem is hiányzik. Igaz, még csak vasárnap reggel van, ez változhat. A konyhában ülök, a karosszékben, ami éppen befér a tűzhely és a pult közé, Kansas szól (ősrégi együttes, de most fedeztem fel magamnak). Olyan nagyon nyugis minden, hogy végteleníteném a pillanatot.
