Nem, Neil Gaiman és én mégsem leszünk barátok. Mint alkotó és olvasó. Ez már bizonyos. Több kísérletem is volt, hogy a keblemre öleljem, de valahogy mindig távol tartott magától, valamivel mindig elüldözött. Én ennek ellenére próbálkoztam, de rendre úgy éreztem, van valami... valami nem egyértelmű, valami nem becsületes a dolgaiban. Ez a Smaragdzöld tanulmány azt hiszem, betette a kaput.
Azt tartja a mondás, hogy villamos és lány után nem érdemes szaladni, úgyis jön másik. Képregény és író is annyi van, mint fűszál a réten. S vannak mostanság is nagy találkozásaim alkotásokkal. Manapság például leginkább a Bonelli-képregények világában. Minek pazaroljam hát az időmet olyan dolgokra, amiknél, csak lassan jöttem rá, tökéletes az inkontabilitás? Most úgy gondolom, ez egy búcsú-értékelés Neil Gaiman-től. Fenntartva, hogy könnyen lehet, a hiba bennem van. Pedig egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem. :-D
Megint könyvtár. Nem is figyeltem Gaiman nevét a borítón, csak belelapoztam az impozáns kötetbe, s a képi világ azonnal megfogott. Meg az, hogy Sherlock Holmes és Watson. (Ez a könyvben árnyaltabb, de mégis adja magát. Mondjuk én már ezt az árnyalást sem értettem, de legyen ez is az én hibám.)
Eddig bármi Gaiman-nel próbálkoztam, valahogy lepattantam róla. Olyan mintha lenne egy jó ötlete, mintha elindulna valamerre, de aztán kiderül, hogy bár az ötlet alapvetően remek volt, de azzal, hogy arra indult, amerre, valahogy tönkretette. A legkevesebb bajom talán a Csillagporral volt. Igaz, eléggé semmilyennek találtam, de legalább szórakoztató módon. Filmen láttam. Olyan értékelést ne is keress, amit róla írtam. Mármint a Death-en kívül. Azért ne, mert próbálkoztam én, de érdektelenség vagy túl heves fejcsóválás miatt rendre félbeszakadtak az olvasásaim. Az amerikai istenek még filmen sem ment... A Lucifer sorozatot Szerelmetesfeleségtársam miatt végignéztem, s bár nem tartom magamat sem bigottnak, sem prűdnek, de egy idő után kimondottan és nagyon bosszantott az a tömény, fájón ostoba blaszfémia, ami az egészből áradt. Mintha az egész sorozat pusztán azért született volna, hogy Gaiman ki tudja mondani: Isten egy önző, érzéketlen despota, átbaxarintja még az angyalait is a palánkon, és kommunikációképtelen. Vagyis gonosz. Bezzeg Lucifer, ő annyira őszinte, hogy hazudni is képtelen.... Ahhh...!
Nem azt mondom, hogy Gaiman rossz író. Nem az. Azt pláne nem, hogy nincsen fantáziája. Ez gigabaromság lenne. Különben is, egy szimpatikus krapek.
Csak valahogy azt érzem, szemfényvesztés, amit csinál. Általában a következő a helyzet. Van egy viszonylag jó ötlet. Az sem baj, ha az eredetije már foglalt valahol. Shakespeare sem saját anyagból dolgozott, aztán mégis mindenki neki tulajdonítja az összes sztoriját. Aztán az ötlet megkapja maga köré a panelokat, helyet, teret, időt, cselekményt. Itt már szokott bajom lenni. Esősorban az, hogy a történet hangulatához képest a cselekmény egésze valami elképesztőn getva. S azon alapszik, hogy Gaiman kiforgat valami addig bevett alapsztorit, és ez a hűha-meglepetés. Meg is érkeztünk a Smaragdzöld tanulmányhoz.
*
Hol is kezdjem ezt a végződést? Kezdem a pozitívumoknál. A könyv gyönyörű, a Fumax, szokása szerint, ismét kitett magáért. Kényelmes méret, stabil kötés, gyönyörű a nyomás, élénkek, csodásak a színek, hiba nincsen.
A rajzok azonnal megfogtak. Nézd csak ezt az elsöprő nyitóképet! 
A rajzstílus a realitás és a karikatúra határán van. Eszembe jutott az egyik állandó viszonyítási pont, Korcsmáros Pál neve, különösen, mert a színezés a Garisa H Zsolt–Varga „Zerge” Zoltán duó méltó Rejtő-újraálmodásait juttatta az eszembe. Azok meg felettébb tetszenek. Ahogyan ezek a rajzok is.
S ahogyan a fent mutatott nyitókép ígéri, az utcarészletek, a többszereplős jelenetek ugyancsak impozánsak. Vagyis a rajzokkal, a színezésekkel az égvilágon semmi baj, probléma, fennakadás nincsen. Sőt, sőt, sőt!
*
Maga a történet... Nos és hm, nem tudok vele mit kezdeni. A gyenge láncszem. A fülszöveget csak utólag olvastam el, amikor teljesen bekavarodtam és el voltam képedve. Azt mondja:
A természetfeletti bűnügyi történet
Sherlock Holmes világát vegyíti össze
a lovecrafti Cthulhu-mítosszal.
Utólag azt mondom, nem kellett volna. Egyiknek sem tett jót. Ráadásul még ez a Sherlock Holmes-világa sem állja meg a helyét, mert Gaiman itt is kavar egy mocsok nagyot. És olyan izébizé, most hová szarjak a végeredmény.
Azért hebegek-habogok, mert a tartalom elárulása nélkül képtelenség elmondani, miért nem jó ez a történet. Vagyis ha tovább olvasol, megtudsz olyan dolgokat, amiket jobb, ha nem tudnál, ha frusztrálnak a spoilerek.
Vagyis spoiler-érzékenyék a következő részt ugorják át!
Közben átgondoltam, amit két bekezdéssel fentebb írtam: a Sherlock Holmes-világa kitétel teljesen megállja a helyét. Mert valóban az ő világában játszódik a történet. De hangsúlyos, hogy a világában. S nem ő a főszereplő. Meg nem doktor Watson.
Vagyis Gaiman vesz két tökolyan figurát, mint akiket Sir Arthur Conan Doyle zseniálisan kiötlött, megalkotott és örökéletűvé tett, majd azt mondja, ők nem is azok, akiknek egyébként az első oldaltól kezdve mindenki gondolja őket. Az utolsó oldalakon kiderül, hogy a főgonosz, zseniális gyilkos, aki magas, ösztövér alak, pipával, s a szintén hűdegonosz jobbkeze, valami doktor Watson jól meglógott az utánuk nyomozó nyomozó elől. Akinek kiemelkedő képessége az apró jelek egybefüggő történetté összeillesztése.
Mit mondjak? Nem megdöbbentő, nem meghökkentő ötlet. Pusztán csak olcsó fogás. Olyan jobb híján való.
S ez csak egyik, a még enyhébb dolog. Nézz csak újra a borítóra! A mozdulat mit mutat? Igen, valaki vért töröl le egy pengéről. De ha figyelmes vagy, észreveheted, hogy hiba van a rajzon. A színezéssel: zöld a vér! Pedig vér az, én mondom neked!
Na, tudod-e, kinek, minek van zöld vére? Jó, igen, az új-guineai vakondgyíkoknak, persze. De azon kívül? Na, jól van már, de tényleg! Igen, három-hat méterrel a tengerszint alatt állítólag kivehetetlen a vörös szín, a vér is zöldesre vált. De ezen kívül, tudsz még valamit mondani? Bammeg, Mr. Spock, a Star Trek-ből...! Igazad van! De aztán? Különben is, a vulkáni űrhajóssal már közelítünk ehhez a képregényhez. Meg a borító zöld vérének a tulajához. Meg a Cthulhu-mítosz Sherlock Holmeshoz.
Most figyelj! A zöld vér egy meggyilkolt herceg vére. Nem, nem arról van szó, hogy az arisztokráciája miatt zöld. Mert amiatt kék lenne, ugyebár. Hanem arról, hogy a herceg nem ember. Hanem egy szárazföldön élő, leginkább polipszerű faj egyede. Amely faj uralkodik az emberi fajon. Azt, hogy jobb lenne, ha nem tenné, nem szabad kimondani. NIncsen demokrácia. Ezért minden emberben az a kép él, hogy de jó nekik, hogy nem emberi az uralkodó család. Sherlock Holmes és a szárazföldi mítoszpolipok...
Persze, Micimackó pedig Winnetou-val kapaszkodik Mary Poppins esernyőjébe, ahogy hallgatják a vészbanyák félelmetes dalát, a varázsitalról szólót (abban úgyis minden van!), a Pál utcai grundon, amire Matula bácsi vigyáz, Harry Potter varázspálcájával. Felettük meg ott köröz Nemó kapitány Nautilusa a kéktiszta égen.
Összefoglalom: Sherlock Holmes, aki nem Sherlock Holmes nyomoz a zöldvérű, polipuralkodósarj gyilkosa után, aki nem más, mint Sherlock Holmes! És Sherock Holmes (aki tényleg az) okosabb és furmányosabb, mint Sherlock Holmes (aki nem is az, csak tökolyan mindenben).
Érted már, mi a bajom? Azt még valahogy feldolgoztam, amikor a filmen Sherlock Holmes sétapálcás távolkeleti harcművészeti bemutatót tartott a London Bridge tetején az aktuális ellenével, bár már akkor a határán voltam a menjetek a fenébe feelingnek, de az még nem tűnt akkora baromságnak mint emez.
Maradjunk abban, hogy nézegetjük a képeket, jó?
*
Sajnálom, Mr. Gaiman! Ezek után nem rabolom tovább az ön idejét, hogy ön se rabolhassa balkézről vett ötleteivel az enyémet. Nincsen harag, ugye? Én sem haragszom ám. Csak feladtam... Van, ami után nincsen tovább, mert minek?
Marhaságok nekem is jutnak az eszembe, ehhez nem kell segítség, gondolkodnom sem kell...
Fumax, Budapest, 2020, 88 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634701477 · Fordította: Limpár Ildikó
4/10
2022 augusztus vége felé. Bár még csak kedd van, egy munkanap van már csak a hétből, mert csütörtökön megyünk Debrecenbe, Szabó Magda városának nézésére, és ott is aluszunk. Nagyon szeretek Szerelmetesfeleségtársammal együtt lenni. Kettesben együtt. Szerinte csak szerelmesek vagyunk. Szerintem kicsit társfüggők is. Bár mindketten el vagyunk a másik nélkül is. Csak sokkal jobb együtt.
