Voltak fenntartásaim, de nem ebből a könyvből vagy konkrét ismeretből fakadón. Előítéletből. Művészeti rasszizmusból. Nem, nem a Jakob Jakobi név végett, hanem Isten blaszfémikus Földre-hozása miatt. Mert ugye, Istennek pszichológusra van szüksége... Mi a nemiszervem? Mert ugyebár, nem kicsit mi a büdös franc van?
Haggyá" má', hogy Isten lelkibeteg! Meg majd egy pszichológus fog segíteni a világ Teremtőjének, mindenek alkotójának, fenntartójának... Annak, aki mindent is tud, és tényleg mindent sokkal jobban! Persze, hogy fenéket!
Szóval nagyon tartottam attól, hogy valami szokásos, Gaiman-szellemiségű marhaság lesz ez a könyv.
Aztán utolsó pár előre fuss: nem, egyáltalán nem az! Na jó, egy picit de. Ám picit úgy értsd, hogy tényleg csak picit! S azt is csak teológiai vonatkozásaiban. S azt is úgy, hogy egyáltalán nem lekicsinylő. kritikus és gúnyolódva köpködő Isten személyére, a hitre nézve.
A borítón balra ül a pszichomókus Jakob Jakobi, jobbra pedig Abel Baumann. Ami név már csak azért is tetszik, mert a kettőből a másik legjobb barátomat is ilyen vezetéknéven hívják, és ő is rendelkezik némi Isten-komplexussal. S ezt még csak nem is én mondom, hanem az ő élete párja. Mármint az Isten-komplexust.
Na, vágjunk beléje hogy kikerekedhessen minden!
Egy aprósággal kezdem: a magyar kiadás betűtípus-választása eléggé félrenyúlás. Mert azonnal Fredrik Backman könyveit juttatja észbe. (Utólag olvasgattam a molyos értékeléseket: bizony, nem csak nekem.) Mindenestül. Az még rendben van, hogy a magyar kiadó ugyanaz, de szó nincsen valami kiadói, belső sorozatról. Ami indokolná a hasonlóságot. Pusztán csak egyfajta pavlovi reflex kiváltásáról. Kétségtelenül, hogy stílusban, fajsúlyban nincsen messze egymástól a két szerző. De ennyire közel sincsen.
*
S ha már borító, még egy apróság... A magyar kiadás neon-betűi irgalmatlanul és indokolatlanul tolakodók és közük nincsen a tartalomhoz. Nem brutálisan rossz, csak nem jó. A német verzió szerencsésen visszafogottabb.
S ha már német kiadás: pont én vagyok az, aki morgok a könyvek, filmek címeinek a megváltoztatása ellen. Azért, mert a címet nem a marketing részének tekintem, hanem a mű egészének integrált részének. Viszont ebben az esetben olyat mondok, amit talán még én is megbánok, olyat, mint eddig soha: a magyar cím jobb mint a német eredeti. Az ugyanis a kép félrevezető is lehet, mert van benne valami nagyon átlagos, evangelizációs felhang. A magyar cím tréfásabb, sokkal jobban átadja a regény tartalmát. (Na, jó, ebben az értelemben a cím valóban marketing-rész, rendben van.)
*
Ja, tényleg, van egy fotóm Hans Rath-ról. Aki kezdetben a mezőgazdaságban dolgozott. Meg benzinkúton. De volt építőmunkás, színpadi technikus, színházi kritikus, majd forgatókönyv-író is. Mármint azon kívül, hogy könyveket ír. A weboldala szerint a könyveiből eddig 8+5 jelent meg. Nyolcat egyedül, ötöt társszerzővel publikált. Ezeken kívül három antológiába válogatták be egy-egy novelláját. Kilenc forgatókönyvéből forgattak filmet. (Forrás: Rath weboldala.) Két évvel idősebb és a fenti megjelenéseivel mindenképpen gazdagabb nálam.
Magyarul eddig három könyve jelent meg, a három Jakob Jakobis. Aminek a címei németül mind úgy kezdődnek, hogy Azt mondta Isten:... Most, ugye, ennek a sorozatnak az első kötetéről beszélgetünk. Van még két része, kifotóztam a moly.hu-ról:
*
Jakob Jakobi pszichológus. Annyira nem jó szakember. Vagy peches. A fene se tudja, a praxisa mindenesetre összeomlófélben van. A házassága már túl van az összeomláson. Anyuci örökölt hű, de sok pénzt, és inkább kitette Jakob szűrét, még mielőtt megfelelőtlen gondolatai támadhattak volna a felesége vagyonát illetőn. A húzás valamelyest érthető, a helyiértékeket a helyére tette, a kapcsolatot ennek megfelelőn tökéletesen szétzúzta. Jakob szerint nyert azzal, hogy vesztett egy feleséget. A pénz soha nem érdekelte igazán.
Viszont a dolgai nem mennek túl jól azóta.
Ráadásul a felesége rendszeresen zaklatja, hadd segítsen már rajta. Pénzzel. De legalább dugjanak még! Ha a pénze nem is kell.
Jakob egy ilyen segítség-kísérletből fakadón törött orral kerül a kórházba. A feleség új férje követte az asszonyt az exhez. S ott derült ki, hogy pehelysúlyú ökölvívó. Jakob orrcsontjának bőven elég a pehelysúlyúság is. A kórházban ismerkedik meg Abel Baumann-nal. Aki bár pillanatnyilag bohóc, de azt állítja magáról, hogy voltaképpen nem más, mint maga Isten. Aki éppen pszichológust keres.
S itt máris fékezek egy teológiait. Vagy filozófiait. Vagy pszichológiait. Isten tudja. Önmagában az Isten pszichológust keres-metódus egy Gaiman-es baromság. Csakhogy Abel egy ponton kifejti, hogy azért erőtlenedett el, mármint Isten, aki Abel testében van, mert egyre kevesebben hisznek benne.
„Isten meghalt” – mondta Nietzsche. („Nietzsche meghalt – mondta Isten” – hirdette a graffiti.) S abban az értelemben igaza volt a filozófusnak, hogy a felvilágosodás óta mind kevesebben és kevesebben érzik, hogy szükségük lenne a vallásra.
Akkor is, ha minimum Woody Allen óta tudjuk, hogy „egy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták”. Vagyis Isten az emberek tudatában halt meg, s így tűnik el a nyugati kultúrából. Elfelejtik az emberek. Élő valóság helyett mítosszá, mesévé válik. Még az EU alapokmányaiból is eltűnt a neve.
A regényben Abel testében is így gyengül az Isten.
Azonban a közvélekedés számszerűségének igazság voltát találón helyre teszi egy másik graffiti: „Egyél szart! Tízmilliárd légy nem tévedhet!”
Ha egy kicsit szofisztikáltabban és biblikusabban akarnám megközelíteni a kérdést, akkor mondhatnám azt, hogy az Istenbe vetett hit drasztikus csökkenését a Biblia, Jézus Krisztus tulajdonképpen előre megjövendölte (pl. Mát 24:12). Egy olyan korban, amelyben az Isten, az istenek léte olyan természetes volt, akár a levegő.
Vagyis a közvélekedés, amelynek értékéről a Facebook kommentszekciói több mint eleget elmondanak, nem kompetens az Isten-kérdés eldöntésében. Vagyis Nietzsche gondolata semmiképpen sem teológiai szempontból vizsgálandó, mindössze kultúr- és vallástörténeti szempontból.
Jakob persze nem veszi komolyan Abel önazonosságát. Hogyan is vehetné? Azt sem hiszi el, hogy Abelnek lenne pénze kifizetni, ha kezelné őt. Aztán az utóbbiról kiderül, hogy vaskos tévedés. Jakob végül elfogadja a kihívást: nekivág, hogy meggyógyítsa Istent. Az ő értelmezésében, hogy visszaállítsa Abel ember-tudatát az Isten-komplexus helyére.
Aztán egyre több megmagyarázhatatlan dolog történik. Abel kitalálja Jakob gondolatait. A kiürült kávéscsésze egy szempillantás alatt újra teli lesz, és kávéskancsó, kávékiöntő, -főző sehol a közelben. Abel előre látva, hogy meg fog történni, megakadályozza, hogy egy bomba felrobbantsa őket. És így tovább.
Csak érdekesség, hogy Abel volt feleségét Marianak hívják. Akinek az új férje Josef. A fiuk pedig Christian. Aki szerzetes.
*
A könyv tréfás. Komolyan az.
Ööö... izé... komolyan, ez nem a legjobb kifejezés a tréfás szó mellé.
Olyan, mint amikor réges-régen valaki azt mondta egy házi Biblia-kör után, hogy:
– Na, ez iszonyúan áldásos volt!
Bár ha Karinthyt vesszük alapul („A humorban nem ismerek tréfát.”), akkor minden helyreáll.
Bár nem kacagós, de roppant derűs. Egy pillanatra sem sértő vagy vallásgyalázó. Cserébe néha elgondolkodtató. Például arról, amivel sokan érvelnek, Isten létezése ellen: miért nem mutatja meg magát valami csodálatos dologban, miért nem ad egyértelmű jelet, hogy van és létezik? A könyvben Abel alias Isten visszakérdez: és mégis mi lenne az? Milyen jelet kellene adnia, amit mindenki elfogad? Amit nem magyaráznának félre? Amire mindenki azt mondaná: van Isten? Jakob azt mondja, jósoljon meg valami hatalmas katasztrófát, amit senki sem láthat előre. Mire Abel visszakérdez: rendben, megjósolja, De akkor meg nem az lesz a baj, hogy ha előre tudta, miért nem akadályozta meg? Milyen Isten az ilyen?
Amikor '89-ben első alkalommal hallottam összefüggőn, logikusan Isten mellett érvelni egy evangelizátort, az előadásáról hazafelé naná, hogy nekem is megfordult a fejemben, azért kellene valami kézzelfogható, valami egyértelmű, ami nem magyarázható, ami kétségtelenné teszi, hogy igen, Isten van. Jobb nem jutott hirtelen az eszembe, mint a házunkban a folyosói villany, ami a kapualjból kapcsolva hónapok óta fityiszt mutatott, és nem adott világosságot. Az első lépcsősoron felmászva, a fordulóban már működött a kapcsoló, de a kapun mögötti hónapok óta nem és nem.
Ahogy hazaértem, banális, tudom, arra gondoltam, itt az egyértelmű próba ideje. Nos, Isten, ha vagy, akkor legyen világosság! S lőn! Magam sem akartam elhinni. Mert mi van, ha tegnap óta, hihetetlen ugyan, de megcsinálták a kapcsolót? Nem mozdultam a kapuból, megvártam, amíg lekapcsol az időzítős folyóvilágítás. Lekapcsolt. Én meg újranyomtam a gombot. Semmi. És megint nyomtam és megint semmi.
Kivert a víz. „Uram, te voltál, tényleg?” Újra gombnyomás. Újra világosság! Lefagytam, majd a teljes testemben leizzadtam. Nem mertem körülnézni. Aztán, kihasználva, hogy nem sötétben kell megtennem az utat a lépcsőfordulóig, nekivágtam a finisnek. Méltatlannak éreztem a további nyomkodós-bizonygatást.
Amit másnap, naná, hogy nem bírtam ki, újra megpróbáltam. S naná, hogy akkor már nem működött. Minek is működött volna?
Úgy egy hét múlva mesélem egy Tüszi nevű, egyébként nem teljesen hitetlen, katolikus, de mégis, inkább szkeptikus kolléganőmnek a történetet. Éppen hozzám ballagtunk, valami kölcsönkönyvért, vagy miért Tüszinek.
Aki végighallgatott és hangosan felnevetett.
– És te ezt elhiszed magadnak? Csak valami érintkezési probléma, Moha!
Viszonylag jól időzítve a történet slusszpontjánál értünk a házunk közelébe. Beléptünk a kapun, Tüszi rámnézett.
– Melyik az?
Én rámutattam, ő meg nekiesett a kapcsolónak. Először csak úgy, ahogyan egy kapcsolót kapcsolni kell. Aztán finoman. Aztán durván. Aztán megpróbálta megmozgatni. Beljebb nyomni. Remegtetni. Meg mit tudom én hogyan. Semmi nem történt. Erre Tüszi diadalmasan rám nézett:
– Na, ugye, hogy!
– Mármint mi?
– Nem kapcsolódik fel!
– Nem. Eddig sem tette. Csak akkor, kétszer. De azután sem.
– Hát ez az!
– Mi ez?
– A bizonyíték, hogy érintkezési probléma van, és véletlenül összeértek a drótok! ~ vágta a szemembe a megfellebbezhetetlen materializmust.
– Pont akkor? És kétszer pont akkor?
– Vannak véletlenek! Nem hiszel bennük?
– Inkább azokban? – néztem rá, és ezzel feladtam. – Oké, menjünk, igyunk egy habos kakaót!
S mentünk, ittunk egy habos kakaót. Beszéltünk még Istenről, de a drótok metafizikájának csodáit soha többet nem hozta szóba egyikünk sem. Minek, ha csak érintkezési probléma volt?
A könyv meg ilyen. De nem csupán filozófiai beszélgetős, cselekménye is van. Egyfajta road movie. Amit elvileg nem szeretek. De ez nem úgy road movie, hanem máshogyan.
*
Mindvégig nem tudtam eldönteni, milyen véget szeretnék a könyvnek, isteneset vagy pszichológusost? Abel legyen Isten, vagy ne legyen Abel Isten? Ha nem ő Isten, akkor ki legyen? Egy jópofa csaló, vagy egy tévképzetes bomlott elme, a maga rendszerével?
Úgy éreztem, bármelyiket simán el tudnám fogadni, de leginkább egyiket sem. Félő volt, hogy bármelyik, az nem lesz jó vég, valahol félresiklik valami a hangulatból és a mondanivalóból.
Jelentem, nem így történt. A szerző állást foglalt, világosan, egyértelműen, mellőzve bármiféle konkrét teológiát, fittyet hányva a pszichológiára, és a műve belső rendszerének megfelelőn elmondta, kicsoda is Abel. S tudod, mi van? Az égvilágon semmi bajom nem volt az ő megoldásával.
Ez azért nagy szó, mert egy nagyon kedves ismerősöm egyszer felhívta figyelmemet valamire. Azt mondta, hogy Isten személyével semmi baja a metafizikai sötét oldalnak. Az Ő nevét úgy lehet alakítani, facsari, tekerni, torzítani, tükrözni, módosítani, ahogyan tetszik, ahogyan akarjuk, akarják, akarja.
Ám Jézus személyével nem tud mit kezdeni. Ő vagy feketévé, mulatságossá, gyűlöletessé lesz, vagy leginkább ignorálttá.
S úgy fest, az ismerősömnek igaza volt. Hadd említsem példának erre, amire máshol már veszettül dohogtam, a Gaiman-féle Lucifer-sorozatot, amelynek három évadában egyszer se sikerül kiejteni, még kritikusan, fitymálón, megkérdőjelezőn sem a Jézus nevet. Még abban a formában sem, hogy Isten Fia.
Pedig a Jelenések könyve szerint Sátán a Jézussal való küzdelem során vettetett ki a Mennyből.
Az az igazán meglepő a számomra, hogy Rath könyve(i) kedveltek az olvasók körében. Pedig Istenről van szó benne. Még ha Jézusról nincs is. De jól van ez így.
*
Túl a valláson, az Isten-micsodán azért ez egy regény. S bár voltaképpen bármilyen világnézetet erőteljesen képviselő regényt felfoghatunk propagandának, mégiscsak a belső értékei vagy éppen értéktelensége dönti el, hogy irodalomként miképpen funkcionál. Sőt, alapvetőn az élvezeti értéke is fokmérő. A kettő, ugyebár nem feltétlenül csereszabatos. (Erről már többször írtam, a hívószó E. R. Burroughs és mondjuk Patricia St. John.)
Nos, sommásan azt mondom, Rath regénye alapvetőn minőségi szépirodalom. És ebben az esetben a hangsúly a minőségi szón van. Én egyébként már úgy vagyok, hogy ha egy szöveg nem köt le, legyen bármilyen minőségi, legyen bármennyire szépirodalom, minősítgetés nélkül simán félredobom. S ha tetszik, minősítgetve is lelkesen tudok róla írni. Na, nekem ez Rath-könyv tetszett!
Animus, Budapest, 2016, 240 oldal · ISBN: 9789633244265 · Fordította: Torma Péter
10/10
2022 szeptember első napja, és bimmbamm, meg is jött az ősz, itt van újra. Bakker elmúlt ez a nyár is! Jó volt csak Szerelmetesfeleségtársammal nyaralgatni. Nagyon jó. Simán tudok csak vele kettesben is nem unatkozni, és nem unom őt. Annak ellenére, hogy azért vannak feszültségeink, megoldatlanok is, meg veszekedtünk is Debrecenben. Mégis élvezem a társaságát nagyon.
Geri fiammal meg egyre jobbakat, őszintébbeket beszélgetünk. Bár néha provokál a gyerek, fel is tudja baxni az agyamat, aztán röhög rajtam, de nem érdekel, annak örülök, hogy nem kell alakoskodni vele, lehet őszintén fogalmazni, nem játszmázik, nem menekül, nem támad. Beszélgetünk. Bakker, tényleg, öt óra van, ígértem neki, hogy felhívom! Hívom is, bocs, megyek!
