Szubjektív olvasónapló a XXI. század elejéről

Moha olvasónaplója

Moha olvasónaplója

Guy de Maupassant: EGY ASSZONY ÉLETE – A Szépfiú – Péter és János (1. rész)

„Egy asszony élete”, avagy miről szól egy ember élete?

2022. szeptember 20. - Mohácsi Zoltán

maupassant_3_regeny.jpg

A Szépfiú értékelése itt található 
Péter és János című regényé pedig itt. 

Maupassant nevével a másfél éves, honvédségi bohóckodásom közben ismerkedtem meg. Hétvége volt, nyár, ilyenkor tisztipincérként kevesebb volt a munkám, alig volt valaki, akit ebédeltetnem kellett. Akkoriban éppen büntiben voltam, így nem tudtam meló után hazamenni, ahogy rendesen. Sutyák őrnagy (komolyan így hívták, ne röhögj!) elvette a katonakönyvemet, mert nagyon zsíros volt az oldalas, amit vittem neki. Ő volt a hadtápparancsnok. S mert nem tudtam kimenni a laktanyából, hát bent maradtam. S munka híján már akkor is jobbára olvastam. Akkor éppen Maupassant novelláit. Ugyanebben a sorozatban, amiben most ez a három regény megjelent. 

A novellák olvastán egészen elképedtem. Tökéletesen érintetlen voltam Maupassant-olvasásában, ezért teljesen lesokkolt, hogy így is lehet novellákat írni. Nagy volt a szerelem, de aztán mégis elsodort minket az élet egymás mellől. Nagyon. Elröppent harminc év. Valamelyik este csak úgy találomra nyúltam az egyik könyvespolcra. Szoktam ilyet tenni. Ez a kötet akadt a kezembe. Hála Istennek!

A megjelentetője a Helikon Kiadó, aki a hetvenes évek végén hat kötetben kiadta a szerző összes prózai művét. Hiszed vagy sem, ebből egy-egy könyv simán elfér egy kézben, olyasféle formátum, mint amilyen az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozata volt, s olyan két centi vastag. Ennek ellenére nyolcszázharmincnyolc oldal/darab. Naná, persze, bibliofil a papír. 

Henri René Albert Guy de Maupassant  az író teljes neve. Ebből a végét szokták használni, a Guy-tól. Maupassant hat regényt írt, és úgy kétezervalahányszáz oldal elbeszélést. Mindössze tíz év alatt. Aztán negyvenhárom évesen meg is halt.  Bakker, negyvenhárom évesen! Mint az édesapám... Csak ő egy sor szépirodalmat sem írt soha. Tudtommal. De gyönyörű szépen írt. Mellékvágány, csak nekem fontos...

maupassant_3_regeny_gm.jpg

Ha az írásművészetét egy szóval kellene jellemezni, akkor: tömör. Ha kettővel, akkor hozzátenném még a realistát is. Ám a tömör realizmus nem teszi sem hideggé, sem érzelemmentessé. Ezért kell nagyon vigyázni a jelzőkkel. Ahogy Szerb Antal fogalmaz, az máris teszetősebb.

Oly szigorúan klasszikus a vonalvezetése, mint a régi francia és olasz novellistáké,
tiszta epikus, csak az események elmondására szorítkozik.
Ha mulatságos történetet beszél el, ő maga közben sosem tréfál,
stílusának egy arcizma sem rándul meg.

S persze lehet ezer szóval körbeírni egy szerző írásművészetét, végső soron akkor sem tudjuk meg, milyen őt olvasni. Csak abban az esetben, ha rossz szerzőről van szó. Akkor elég azt mondani, hogy unalmas, és tudjuk, miről van szó. De ha azt mondom, Maupassant szikáran lenyűgöző, vagy hogy letehetetlenül reális, akkor mit mondtam? Semmit. Mert ezeket a jelzőket olvasva simán azt hihetnéd, hogy Maupassant egy érzelmi fapad, olyan száraz, akár a Kalahári-sivatag, s olyan hideg, hogy csak kesztyűben lehet olvasni. Pedig frászt, apuskám, nagy fittyfenét! 

A tömör, letehetetlen realizmusával és a lenyűgöző szikárságával is úgy játszik az érzéseinkkel, akár Szász Dávid (Mandrake Moon) az orgonáján. 

No, figyelj csak, olyat mondok, hogy három lesz belőle! Nagyon régen nem olvastam ekkora élvezettel könyvet!  

maupassant_3_regeny_gm3.jpg

Ami voltaképpen három könyv. Ezért három részre is osztottam az értékelésem megírását. Következzék tehát az első rész, amelynek témája az első regény: 

EGY ASSZONY ÉLETE

Elmondani nem tudom az okát, csak bennem van: hosszú évtized óta van bennem valami távolságtartás a 19. századi udvarházakban, kastélyokban játszódó történetektől. Ülnek a kertben, sétálgatnak, piszok udvariasan utálják egymást, és rohadt bénán nem merik kifejezni a szerelmüket, süteményt esznek, tüllök, fodrok, lovaglócsizmák, teáscsészék, nyávogások, lovaglópálcák, arisztokratikusan nyávognak a nők, unalmasan beszélgetnek vastag szivarjaik mögött a férfiak, miegymás.

Valahogy olyan egyforma mind. S számomra nem vonzó. 

Ha akarom simán elfér a sorban az Egy asszony élete is. Mert egy kisebb, vidéki kastély a cselekmény fő helyszíne, és minden más is stimmel az előbbi felsorolásból. Vannak arisztokratikus szomszédok, átjár az éppen aktuális abbé, van udvarias nyavalygás, van teázás, kávézás, süteményezés, kilovaglás, kikocsikázás. Miegymás. 

De nem akarom. Azért nem, mert itten kérem szépen, hiába ugyanaz minden, mégis minden egészen más! Más, mert ezt a regényt Monsieur Maupassant írta! S már attól egészen más! 

Jó, máris visszafogom az elfogult lelkesedésemet... És tényszerű leszek. Mindjárt! Bocsánat az elragadtatottságért!

maupassant_3_regeny_asszony_2.jpg

*

Két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére;
hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak,
de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.

Úgy tűnik, sokak szerint ez a történet kulcsmondata. Annyira nem biztató és nem optimista. Van magyar verziója is. 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Persze, jól tudod, ezt Tóth Árpád írta, a Lélektől lélekig című versének a befejezése. Úgy fest, a költőnk tapasztalata némileg összecseng a francia író úgy száz évvel korábbi tapasztalatával.

Ám hadd ágaskodjon bennem a tiltakozás! Mert ketten mondják, s bármekkora tekintélyek is, attól még nem ziher, hogy igaz is, amit állítanak.

Bár vitathatatlan, hogy sok igazság van benne...

Azon már sokat gondolkodtam, hogy mennyivel egyszerűbb a kutyák egymás közti kommunikációja: ha haver vagy, csóválod a farkadat, ha nem csípsz engem, morogsz és harapsz. Én ugyanígy jelzek feléd, ha kutya vagyok.

Emberként árnyalunk, szanaszéjjel beszéljük a dolgokat, „próbáljuk így, próbáljuk úgy, s csak reméljük, hogy az élet győz”. (Doktor Herz) S jobbára nem sikerül... 

Nem könnyű dolog a kommunikáció, egyáltalán nem az, még egymást szerető emberek között sem. Hát még, ha valami konfliktus is nehezíti a dolgot... S pláne, ha még úgy különben sem képesek a kommunikációra. Mert sohasem tanulták, mert gátak vannak, mert nem képesek rá. Tény, hogy a társadalmi közeg, a szocializáció, a műveltség is meghatározza a kommunikáció minőségét.

Bár ahogy a Facebook komment-szekcióiját olvasgatom (mind ritkábban és ritkábban), egyre inkább úgy érzem, nem feltétlenül áldás az írástudatlanság felszámolása, sajnálatos, hogy némelyek megtanulnak írni.... 

maupassant_3_regeny_asszony_1.jpg

*

Jeanne (meglepő, Zsánnak kell ejteni, mintha csak férfinév lenne) zárdában nevelkedett, de a szülei hazahozzák onnan. A lány tizenhat éves, szeleburdi, életszerető. A szüleit is nagyon szereti. Azok is őt. Hiba nincsen. Édesapja báró. Nincsen nagy vagyona, de szépen éldegélnek a birtokok jövedelméből. Nagyon hamar kiderül, hogy ők hárman összetartoznak: tudnak együtt, ugyanazon nevetni. Hatalmas kincs, barátom, én mondom! 

Jeanne igen gyorsan férjhez megy egy környékbeli vicomtehoz, Julienhez. Akivel úgy jár, ahogy a vulgáris vicc mondja: 

– Tudod, mi befolyásolja leggyorsabban a női libidó negatív változását? 
– ...
– A házasság!

Csak itt reciprokban: Julien viselkedése a nászút után hatalmas fordulatot vesz. A báró, az após házában élnek, de Julien úgy tesz, mintha az övé volna minden. Intézkedik a béresek között, házi szokásokat változtat meg a takarékosság jegyében, s vastagon elhanyagolja a feleségét, üvöltéssel akarja anyós-após ostoba pénzügyi gondolkodását (értsd: felelősséget vállalnak Julien tetteiért egy szolgáló életében) a helyére tenni.

De elsősorban: minden tekintetben elhanyagolja a feleségét.  Aki pedig szép, kedves és életvidám nő. Legalábbis kezdetben mindez igaz rá. A hanyagolás azonban nem azt jelenti, hogy Julien szüzességet fogad, csak éppen nem Jeanne-nak adja meg a köteles házastársi jóakaratot. Vagyis nem csupán neki. A változatosság gyönyörködtet.

– De miért nem váltak el? – kérdezte a fim közös megnézése után Szerelmetesfeleségtársam, akibe az első találkozásunk fél órája után szerelmes volta, csak hinni nem akartam, hogy az vagyok. S azóta is úgy maradtam, az összes vitánk, veszekedésünk, megoldatlan problémánk ellenére. 

– A 19. század elején vagyunk. A társadalmi szokások, tabuk, az egyház, a vallás még mindig élő hatalma...

Én a 21. században váltam, de exanyós azt találta mondani, hogy milyen szégyen ez neki, az ő családjukban még soha nem volt válás. (Elfelejtette, hogy van egy másik lánya is, akinek az életében bizony azelőtt előfordult ilyesmi.)

De álljunk meg egy picit. Nem jutottam megoldásra de sokat töprengtem a szabad párválasztás kérdésén. Ha olyan könyvvel, filmmel találkozunk, amiben föld megy a földhöz, birtok a birtokhoz, vagy éppen ennek hiányában választják el a szerelmeseket egymástól, felháborodunk, forr a vérünk az elmaradott, kegyetlen gondolkodás miatt. 

Aztán nesze, jött a felvilágosodás, a kékharisnyák, Nórák levetett babaházai, a hatvanas évek szexuális felszabadulása, és ma már az összekényszerített párok a fehér holló. Legalábbis Európában. Legalábbis jelenleg. 

Ohó, de jó, akkor most önfeledt boldogságból és egymás feletti boldogságukba burrogó gerlepárokból áll a nemrég még lelki nyomorban senyvedő sárgolyó földrészeinek döntő része, ugyebár? 

Hát nagy büdös francokat, pajtikám! Szabad a válás, válunk is nyakra-főre, szirre-szarra (ezt így kell írni?). Hiába mi választjuk egy életre a párunkat, a szerelmünket, soha ilyen értéktelen nem volt a holtomiglan-holtodiglan. Az agyam dobtam elfelé, amikor még Popper Péter is azt erősítgette, hogy az evolúció által vagyunk állandó partnercserére definiálva, s hogy régen a holtunkiglan azért maximum pár évtizedre szólt, nem valóban egy teljes életre, tehát jogos és indokolt, ha a párok félre akarnak kufircolni. Magyarország egykori legnevesebb pszichológusát hallottuk! 

Szóval szabadon választunk párt, de mintha mégsem lenne tejjel-mézzel-szerelemmel folyó Kánaánná ez a bolygó. Maximum a tejet és a mézet felcserélték a nemi váladékok, de ettől valahogy mégsem lett nagyobb a boldogság. 

Jeanne házassága tehát nem lesz boldoggá. Pedig ez sem volt kényszerített házasság. Hamarosan kiderül, hogy a férje, Julien egy agresszív, de legalább felelőtlen faszkalap. Aki zokon vesz mindent, de mindent, ami nem az ő szája íze szerint történik. Az a csoda, hogy a báró olyan udvarias és engedékeny vele, amilyen, és nem dobja ki a kastélyából. 

Aztán Jeanne-nak gyereke születik. Ami Julient nem tartja vissza a további puncikergetéstől. Ami egy esetben végzetessé válik. 

maupassant_3_regeny_asszony_4.jpg

Aztán Jeanne elveszíti az édesanyját. A fia felett sem múlnak nyomtalanul az évek: felnő, kirepül a nagyvilágba. Másképpen mint az apja, de belőle is egy felelőtlen faszkalap válik. Akinek az össztudománya abban merül ki, hogy pumpolja a nagyapját. Majd annak halála után az anyját. Lehet gondolkodni az ajnározott gyermekek nevelésének az eredményességéről, illetve arról, hogy mi a szeretet.

Többször hallottam, a munkahelyemen, az idős otthonban is, amióta nagypapa lettem, hogy a nagyszülő feladata nem az, hogy nevelje, hanem, hogy szeresse az unokáját. Mert a nevelés a szülő feladata. 

Ez ellen az emeletes marhaság ellen mindig ezerrel tiltakozom.

Egyfelől, mert valóban szeretem azt a gyereket, akit nem akarok nevelni, hanem (ezek szerint) csak a seggét nyalni és kiszolgálni a kénye-kedvét? Ezt hogyan gondolhatja bárki is komolyan? 

Másfelől ugyan miért ne lenne a nagyszülő feladata is a nevelés? Hajítsa a sutba az évtizedei tapasztalatát, ne erősítse a szülőket, ha helyes célokat tűznek maguk elé a csimota fejlődésében? Sőt, vágjon alájuk, ő legyen a jó zsaru, a szülők meg a rossz zsaruk? Rombolja, amit azok építenek? Kérdőjelezze meg az elveket, a viselkedési szabályok érvényességét, a mindennapi fogmosás jelentőségét, mert szereti az unokáját? Nem az a jó a gyereknek, ha azt tapasztalja, hogy az elvek mindenhol nagyon hasonlók? 

A mondat teljesen összekeveri a nevelés és a fegyelmezés szavakat. Bár még a nagyszülői fegyelmezés elmaradását is tökéletes marhaságnak gondolom. Ja, és a fegyelmezés nem azonos a permanens büntetéssel, a szakadatlan seggre pacsival. 

Telnek-múlnak az évek, végül Jeanne egyedül marad a birtokon. Piszok szerencséjére visszatér az egykori tejtestvére és szolgálólánya, aki a kezébe veszi az életének irányítását. Ha nem tette volna, Jeanne a szegényházban végzi. 

Mindent azért nem mondok el, ez is sok. 

*

Vajon miről szól egy élet? S minden élet szól valamiről? Mi az, ami a mi dolgunk, hibánk, felelősségünk a boldogságunk érdekében? A megélt és elszalasztott lehetőség? Vagy igaz a mondás, hogy ember tervez, Isten perverz? 

S mondta bárki is egyáltalán, hogy boldogságra születtünk erre a Földre? 

Az én generációmnak eddig piszok mázlija volt!

A hatvanas évek közepén, végén születtünk. Fegyvert csak a seregben láttunk. Éltünk a kádári diktatúrában, átvészeltünk néhány komoly változást, súlyos csalódást, de amióta élünk nem lőttek a fejünk felett, nem kellett éheznünk, nem kellett fáznunk. Ha nem is dőzsöltünk, de nélkülöznünk sem kellett. Nem vitte el senkinket sem a marhavagon, sem a lefüggönyözött fekete autó, sem a szovjet felszabadító elvtársak, hogy vagy csak évtizedek múlva térjen vissza valahonnan rohadt messziről. Ha egyáltalán... Nem hullottak ránk bombák, nem léptünk aknára, nem lőttek ránk a pártház tetejéről, s nem ment át rajtunk idegen lánctalp. Békében, viszonylagos boldogságban éltünk.

Bár persze nincsen az a béke, nincsen az a tele has, nincsen az a nyugalom, amiben ha valaki akarja, meg ne találhatná a maga nyomorát. Ebben mi emberek vérprofik vagyunk. 

De mégsem boldog ez a generáció sem. 

*

Hej, de mennyire féltem a most nyolchónapos unokámat, mennyi aggodalom van bennem az ő jövője miatt! Mert ahogyan a világ most fest, neki nem lesz ennyire nyugodt, békés élete... Szegény, kicsi Lili! 


*

Édesapám (tudod, aki ugyanúgy negyvenhárom évesen halt meg mint Maupassant) sem élt boldog életet.

Tizenkilenc évesen szerelemes lett egy vidám, mosolygós, csinos, kézilabdás csajba. Nagy volt a szerelem. Mindkettejük részéről, és egymás iránt. A hamarost megejtett esküvőn a csajszi pocakja már gömbölyödött is velem. Hogy aztán a születésem után fél évvel egyértelmű legyen: a terhesség valamit felborított a szervezetében, ami borulás végeredménye a leukémia volt. Amit akkoriban egyáltalán nem tudtak gyógyítani. Bár a csajszi, Anyu hét évig még mosolygott. Aztán soha többet. Huszonhét évesen halt meg. Gondolj bele, huszonhét év... Mi az? Semmi!

Apu egy életre felborult. Soha nem lépett túl Anyu halálán. Volt még nője, alkalmi is, állandó is, kettőt feleségül is vett, de huszonnyolc éves korától gyakorlatilag egy vergődés volt már csak az élete. A későbbi két házassága maga volt a borzalom. 

A harmadik felesége lenyúlta amije csak volt. Igaz, ha nem tette volna, Apu kezéből akkor is elfolyt volna már minden. Akkorra annyit ivott, hogy a teste tele volt véres sebekkel. A negyvenes évei elején úgy fiatalos hatvanasnak tűnt. Józan egyre kevesebbszer volt. Az ital vitte el. Nem lassan, nem feloldva a szervezetét, hanem egy határozott csapással. Apu az ellenpéldája annak, hogy a részegekre vigyáz az Isten: úgy hanyattlökte az Úr, és olyan erővel csapta a tarkóját egy lépcső széléhez, és annyi eszet nem adott a szintén részeg apai nagymamámnak, hogy az mentőt hívjon, ne csupán siránkozzon a fia egyre tompuló tekintetű teste mellett abban a Gvadányi utcai lépcsőházban... 

Amikor meghalt, gondolkodtam: ennyi volt? Basszus! Ennyi? Két év szerelem, boldogság? Aztán a felesége miatti állandó gyötrelem, félelem, aggódás hét éven át... Nem együtt utazgatások, főzőcskék, nevetések, kirándulások, örömök, játékok, hanem infúziók, kórházi befekvések, egymástól távol töltött éjszakák, zárójelentések, körömrágások. Aztán meg toporgás a múlt gyógyíthatatlan sebeinek fájdalmában, a mi lett volna ha-önsorsrontó vágyakozásában. 

S múltak az évek. Amik alatt aztán az alkohol elvitt, elvett mindent tőle, s csak örök elégedetlenséget, életutálatot, állandó szentségelést hagyott. 

Ennyi az annyi? 

Álmokkal, nagy vágyakkal, tervekkel indulunk, reméljük, akarjuk a boldogságot, és mi akarjuk meghatározni, hogy mi is tesz boldoggá. Aztán mert nem úgy jönnek össze a dolgok vagy a múltban, vagy a permanens jövőben élünk és minden és bármi kevés, amit a ma ad. 

Ezért tűnhet úgy, hogy Jeanne is elvesztegette az életét. Kastélyban élt, a tenger mellett. Volt egy gyereke, akit kiszolgált. Lovagolhatott, amikor akart. Szerették a szülei, ő szerette a szüleit. Nem volt boldog a házassága, de kapott új nyitásra lehetőséget. 

Egy alkalommal az őt gondjaiba vevő szolgálója a szemére is hányja, hogy mi lett volna, ha mindennap hajnalban kell kelnie, szükségszerűen végig kell dolgoznia minden napot a betevőét és a fedélért a feje fölé, ha be kell osztania minden garast? Akkor mit mondana? 

Persze, mindeninek a maga fájdalma és megpróbáltatása a legnagyobb. Kire mit szab az Ég. A másik mindennapos megpróbáltatásai sokszor érhetetlennek tűnnek a számunkra. Ha csak annyi bajunk lenne mint neki, de jó lenne!

maupassant_3_regeny_asszony_3.jpg

Egy ideje nem a szívem csücske Bródy János. De azért sokszor eszembe jut egy régi dalának ugyancsak gondolatébresztő részlete: 

A magány az nem az, ami körülvesz, 
hanem az, ami hiányzik itt belül.

Szeretek élni. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább megtanulom, hogy ami most van, lehet élvezni. Sokszor az egészen apró dolgokat is. Hogy süt a Nap. Hogy elmehetünk kicsit bringát tekerni itt Óbudán. Meginni egy sört a Római téri Synthesisben, vagy a Duna-parton, a belga söröket áruló pünkösdfürdői kiskocsmában. Hogy esik az eső, és békésen üldögélhetünk itthon, filmezhetünk, olvasgathatunk, írogathatunk, szeretkezhetünk. Hogy van otthonunk. Hogy kártyázhatunk anyóspajtással a csillaghegyi kertjében. Hogy finomakat főzhetünk („De jót fogunk enni ma is, Morzsám!”). Hogy idén is voltunk nyaralni, hosszabban is, rövidebben is, Gyulán, Debrecenben. Hogy foghatjuk egymás kezét. Hogy van egy fiam, aki aggódik értem, és próbálja rendbe tenni, amit én szemmel láthatón nem tudok, s hogy hetente többször beszélünk. Hogy van egy szép, vidám lányom, akinek van egy mosolygós, kedves kislánya. Hogy mindkettejüket, a fiamat és a lányomat is nagyon szereti a maga párja. Hogy ha nagyon távol is laknak tőlem, de vannak barátaim. Hogy olvashatok, és néhány könyvet havonta meg tudok venni. A kis szivarok íze... (Ezt tudják meg az orvosaim!) Sorolhatnám. 

Már nem akarok világot megváltani, mindent jobban tudni, embereket megváltoztatni, jobb élethez segíteni. Csak lenni, s ha kell, segíteni. Nem minden áron. 

*

Persze, túlzás, de Maupassant regénye egyfajta Biblia. Talán a bibliofil papír hozta a hasonlatot. Remélem, hogy inkább az írásművészete. Nem rág szájba, nem vált meg, nem mondja meg a tutit. Csak elmondja, hogy egy életünk van. Olyan, amilyen, úgy alakul vagy éppen úgy alakítjuk, ahogyan, de csak egy van belőle. S hogy feltehetjük a kérdést: 

Miről szól ez az egy élet?

Nem kell nagy dologról szólnia. Nézz néhány nagy művészre! Mire ment Jim Morrison azzal, hogy hatalmas dologról szólt az élete, hogy már az életében is ikonná vált? Szívesen lennél Jim Morrison? (Mondtam egy nevet, ami elsőre eszembe jutott, de lehetne sorolni.)

Nagyimnak nem volt nagy élete. Semmi grandiózusat nem tett le az asztalra, Szeretett. Ezt leginkább anyagi gondoskodással tette. Nem egyszer nagyon komoly tételben. Szerelmetesfeleségtársam édesapja sem volt nagy ember. De látom a páromon, hogy az élethez való hozzáállása honnan érkezett. A munkája precizitásában is, a humorában is, az emberekhez való hozzáállásában is. 

Nagyi élete a gondoskodásról szólt. Misi bácsié az élet, a most szeretetéről. És a munkában való alkotásról. 

Ha a helyiértékükön kezeljük a dolgokat, voltaképpen rájöhetünk, hogy egy csomó probléma nem is létezik, csak generáljuk magunknak azzal, hogy nem vagy rosszul élünk a kis lehetőségekkel, örömforrásokkal. 

Mennyi évet elvesztegetett Jeanne! Nem hibás, csak öntudatlan. 

Milyen fantasztikus író Maupassant! S milyen régen olvastam ilyen szűnni nem akarón egy könyvet. 

maupassant_3_regeny_gm2.jpg

A filmképek a regény 2005-ös, francia adaptációjából származnak.

Európa, Budapest, 1978, 838 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630716801 · Fordította: Illés Endre

10/10

2022 szeptemberének közepe felé. Egy hetet itthon voltam ezzel a ki nem tört nyavalyával. De még ez is jó volt. Holnaptól újra munka. Nincsen kedvem hozzá, jobb Szerelmetesfeleségtársammal lenni. De nem berzenkedek a dolgozda ellen zsigerből. Szeretek vezetni, s megszakadnom azért nem kell benne. Csak a pénz kevés. De süt a Nap, Szerelmetesfelesgtársamhoz valami hihetetlenül megnyugtató hozzábújni, érezni az ugyancsak meglevő testét, az illatát. 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr4617927423

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása