A merészségemet és a nyitottságomat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy rendszeresen veszek a kezembe olyan kiadványokat, amik jóval túl vannak az általam üdvösnek tartott határokon.
Álltam a könyvtári polc előtt, a képregények gerincét silabizálva. A szuperhősösöket eleve elvetettem. Jó párat már olvastam, a többi nem foglalkoztat. Két hosszú polcnyi eleve nem érdekelt, mert azok mangák. Semmi elvi bajom nincsen velük, egyszerűen önmagukban nem tetszenek. Unalmasan nagy szemek, nagy fejek, csenevész testek, megkülönböztethetetlen arcok tömkelege.
Azt meg végképp nem értem, miért jó egy másik, mások által kitalált stílus kalodájába zárnia önmagát, ha valaki alkotóművész? Biztosan van rá magyarázat. Annyira azonban nem érdekel a kérdés, hogy utána is nézzek.
Na, ott tartottam, mondom, hogy ott álltam a polcok előtt és ez a kötet ott sárgállott nekem. Levettem, kinyitottam, azonnal visszatettem. Majd megint levettem. Volt időm, Szerelmetesfeleségtársam nem sokkal előtte telefonált, hogy csak most tudott otthonról felém elindulni. Tehát legalább háromnegyed órám volt, hogy magányos legyek a könyvtár tömegében és le-föl teszegessem ezt a sárgaságot..
Végül odacsaptam a Fangirl-t a kivevendők közé, hadd legyek már rugalmas legalább a saját szememben-alapon.
S tudod, mi van? Felemás lett a végeredmény, de egyáltalán nem a mangasággal gyűlt meg a bajom. Csak a szokásossal, az úgy fest, a csapból is folyó, immár ki- és megkerülhetetlen érzékenyítő propagandával.
Viszont a képregény összességében egyáltalán nem rossz, mitöbb...
A történet: sablon és mégsem
Cath és Wran ikrek. Egypetéjűek. Mégis nagyon mások. Cath inkább elméleti ember, jól elvan egyedül, fantáziál, ír. Wran nyitottabb, élethabzsolóbb.
Mindketten az apjukkal élnek, az anyjuk lelépett még csöpp korukban. A történetük ott indul, hogy kollégiumba kerülnek mindketten. Ugyanabba. De Wran úgy dönt, szakadjanak el egymástól, ne legyenek egymás közelében, ne lakjanak egy szobában, álljon mindkettejük a saját szociológiai lábára. Cath emiatt kicsit elveszettnek érzi magát, de beadja a derekát. Mi mást tudna csinálni.
Nem tudom, miért annyira népszerű téma ez a kollégiumba kerülés. Azért sem nézek utána, hány helyen találkoztam már vele, de tegnap este a random bekapcsolt tévében is ez ment.
A kisgyerekkora óta akcióhőssé nevelt kamasz csaj kilép a katonai buliból. Egy helyzetet kihasználva mintegy megrendezi önnön halálát, és a mindennapi lányok életét kezdi élni. Nem találod ki: iskolába megy, ahol, no, igen, kollégium van. Még az is stimmel, hogy vacilál két pasas, egy jóképű rockzenész és egy kocka informatikus között. S igen hasonló van ebben a képregényben is, jóképűség, intelligens, humoros kockaság. A film címe: Különösen veszélyes.
A képregény címe pedig: Fangirl. Így, angolul. Mert a célközönségből ugyan ki nem beszéli nyelvet? Meg mennyivel jobban hangzik már! A Z-generáció a fél életét angol szövegkörnyezetben tölti az okostelefonja és a laptopja által. Ráadásul a kifejezés magyarra fordítva elég hülyén hangzik: Rajongó lány. Mennyivel dögösebb már a Fangirl! Ugye, hogy ugye?
Cath a rajongólány. Ugyanis az élete fele egy fantasy könyvsorozat világában zajlik. Nem azért, mert átmegy oda, hanem azért mert függője lett a sorozatnak. Ami egyébként uszkve Harry Potter. A címe: Simon Snow. A két főszereplője kollégiumi szobatárs. Simon a jófiú, a varázsvilág nagy üdvöskéje és Baz, (igen, mindjárt adja magát a magától értetődő magyar szójáték: az igekötővel megtoldott név) az önhibáján kívüli vámpír. Ellenfelek. Meg nem. Két alcímmel alább majd mondom, hogy van ez, én kiakadtam.
Catch annyira rajongó, hogy ír is. Természetesen Simon Snow-alternatívákat. Az írásait rendszeresen publikálja is a neten az elég népes olvasótáborának. A célja, hogy a sorozat eredeti írója előtt megjelentesse a nyolcadik, sorozatzáró kötet általa megálmodott alternatíváját.
Catchnak megtetszik a szobatársa, Reagen (ő lány) barátja (aki nem úgy barát, csak barát), Levi. Levi kedves, jóképű és figyelmes.
Reagen szókimondó, nem annyira udvarias, mégis segítőkész csaj. Hogy mennyire, azt majd a kettővel későbbi, beígért, kiakadós alcím alatt leled meg.
Catch-nak bejön a kreatív-írás szemeszteren megismert tanulótársa, Nick is. Nagy lesz a dilemma.
Ekörül forgolódunk a történetben, a fanfiction-gyártó csajszi háromirányú vágya, a Simon Snow-sorozat, Levi és Nick között. A koleszban.
A történetet nagyjából elmeséltem. Nézve, olvasva nem sokkal komplikáltabb, ám sokkal élvezetesebb.
Van a képben még egy író
Mégpedig a Fangirl című sztori eredeti írója, Rainbow Rowell. Magyarul öt könyve jelent meg. Nem magyarul rengeteg. Maradjunk itthon. Az egyiket, meglepő fordulat, olvastam. Az a címe, hogy Eleanor és Park Nem is volt rossz véleményem róla. Van két könyve, aminek az a sorozatcíme, nagyon ügyes húzás, hogy Simon Snow. El se mondom, miről szól, oké?
Rainbow Roweel egy kedves arcú, mosolygós, töltött galamb írónő. A weboldalán ez a fotó van róla:
Nekem szimpatikus. De a kép kozmetikázása a valóságnak, mert a hölgy idén kerek évfordulós korban van: 1973-ban született. Fátylat a tényekre, nem udvarolni akarunk neki, hanem egy, az ő írásából készült képregényről beszélgetünk! Bárhogyan is néz ki, akárhány éves.
Na, itt az idő, akadjunk ki!
Mondtam, Catch szobatársa, Reagen szókimondó. Hát mondja ki itt is a szót! Kérlek, olvasd el a beszélgetést!
Kimondta. Jól olvastad. Beszarás! Dramaturgiailag is, meg polkorrekten is. Bár legalább a dramaturgia ügyes. Valamennyire.
Azért ügyes, mert nem a szereplők melegek (csőbuzik), hanem a regény a regényben szereplői azok. S nem azért azok, mert eredetileg azok, hanem azért, mert egy fanfic-író kislány azzá teszi őket. Ebben ügyes a dramaturgia.
De egyébként úgy képtelenség az egész, ahogyan van. Gondolj bele, a Potter-gyerek meg Tudjukki két varázslópálcás csatázás közben gyöngéden egymáshoz simul, és vált egy szenvedélyes nyálas nyelvest... [Leírni is fárasztó volt. Szerencsére Rowling teljesen észnél van/volt. Akadt is baja belőle.]
Nem szívdobogtató, most mondd?
Szerencsére nincs túlnyomatva a kötelező propaganda, mint például a már valóban tolakodón, erőszakosan arcba mászó Heartstone esetében, de itt van.
S most beszéljünk arról, vajon egy fangirl valóban összemelegítené a kedvenc sorozata fiú hőseit, s nem inkább egy maga szabta leányt álmodna Simon oldalára, szájára, miegymására? Mondom, hogy baj van a dramaturgiával. Mert Catch, bár ugyancsak tétova, kicsit teszetosza, szimpatikus kiscsaj, de amúgy teljesen egészséges. Mert lássuk be, hetero kamasz csajként arról álmodozni mélyromantikában, hogy két srác, akik egyébként ellenségek, nyelvelve szereti egymást, hát minimum, nem annyira mindennapos.
S mondja bárki, hogy nem folyik ezerrel az agymosás, oppárdon az érzékenyítés!
Ugyanis ez a képregény is YA-történet. Tudod, ami a kamaszlétből kifelé tartó, de a felnőttségbe még bele nem nőtt korosztálynak szól.
Leírtam már, de annyira idekívánkozik, s hátha nem olvastad mindegyik bejegyzésemet.
Az érzékenyítés nagyon jók működik, Csemete nagyon simán, minden különösebb gátlás nélkül, többszöri kérésemre, a cikizésemnek totális közönnyel fittyet hányva f@szomozik, geczyzik, kurv@ életezik, ha valami felb@ssz@ az agyát.
Egy alkalommal azonban megdöbbenve nézett rám. Egy beszélgetésben kiejtettem azt a szót, amit Reagen is használt fentebb. Csak nálam nem volt jelzője. Nem mondtam, hogy „cső”.
– Hogy beszélsz, Mohabácsi?
Csemete megdöbbenése teljesen őszinte, autentikus volt.
– Hogy beszélek? – tényleg nem értettem.
– Ilyet mondani...
– Hökk! Ez sokkal rosszabb, mint a f@szom, a geczy, a felb@szott agyad?
– Hát persze! – bólintott megkönnyebbülve, hogy felfogtam a lényeget. Felfogtam, valóban. Döbbenet, nem?
Általában nyugodt, szkeptikus krapek vagyok. Fel lehet b@szni az agyamat, hogy Csemete szavaival éljek, persze, hogy fel, de elég sok kell hozzá. Huszonhárom év mindennapi vezetés után most, karácsony előtt történt meg első alkalommal, hogy valakit lehúzott ablaknál, ugyancsak fennhangon elküldtem a jó édes, pénzért nem szűz édesanyjába.
S legalább ennyire kiakadtam Simon és Baz(meg) szerelme miatt is. Egyfelől mert mondom, dramaturgiai marhaság. Másfelől meg azért, mert manapság tényleg garmadával, minden csövön dől a propaganda.
Miközben a másságok a statisztikák szerint a lakosság kettő-négy százalékát ha érintik. Vagyis ez a lépten-nyomon belebotlás jóval több, mint túlzás. Ez az érzékenyítésnek hívott agymosás. Ami ellen ha írok, immár tudatosan összeszedett bátorsággal kell legyőznöm az ágaskodó, toporgó öncenzúrámat. Tudod, a buzi a világ legcsúnyább szava...
Manga ide, manga oda...
Ahogy mondtam: nem kedvelem a mangákat. Nekem egyenstílusúak, S nem haraptam rá a manga szellemiségére sem. Ha van neki ilyen. Nem tudom, van-e? Akárhányszor kinyitottam egy mangát, beleolvastam, mindannyiszor le is tettem, mert az érdeklődés hiánya miatt elmaradt az érdeklődés.
Most mondd, ezt a Fangirl-t erre meg nem végigolvastam? Bizony, ilyet tettem! Nem volt semmi különösebb oka. Mindössze volt benne valami több. Valami, ami megfogott.
Talán az, hogy egészen simán meg tudta velem kedveltetni a főszereplőt. Vagy az, hogy alapvetően kedves a sztori. Vagy hogy voltak különleges nézőpontú vagy technikájú rajzai. Vagy mindez együtt.
Csak nagyon mellékesen: azt mondjuk fel nem fogtam, mi lehet az indoka annak, hogy egyes képek igen részletesek, alaposak (nézd csak meg a fenti galéria utolsó rajzán a tanárnő portréját!), míg másokon az alak szája egy szimpla négyszög. Slussz! Vagy éppen hiányzik valami az arcáról, szem, száj, orr, valami. S nem azért, mert indoka van, hanem random. Számomra ez az egy zavaró tényező volt csak a képregény külső megjelenésben.
Vagyis mindösszesen azt mondom, a Fangirl egy kellemes, a francba, polkorrekt képregény, figyelemre méltó ábrázolással, kedves, bár viszonylag semmitmondó történettel. Teljesen meg tudom érteni, ha a célközönség kedveli és kedvelni fogja. Meg is érdemli. A túltolt cső-képtelenségért meg nem.
Fumax, Budapest, 2021, 208 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634702214 · Fordította: Tót Barbara
6/10
2023 második hete. Fáradhatatlanul, vigasztalhatatlanul esett ma az eső. Hideg is lett. Reggel azt hittem, át kell úsznom az aquincumi vonatállomásra a Mocsáros-dűlőn, hogy eljussak a dolgozdámba, de aztán mindössze a telep felöli oldalon volt némi sárcuppogásom. Utána sima utam volt.
Valami hihetetlen szinten nincsen kedvem dolgozni mostanában. Megcsinálom, elvégzem, amit kell, persze, lelkiismeretesen, ahogy szoktam, csak lendület, odaadás nélkül. Azt hiszem SzFT teljesen érthető hozzáállása sem sokat segít: nap mint nap küldi az állásajánlatokat. Mert a pénz, amit keresek, 2023-ban már gyalázat kevés.
Más. Tegnap úgy tizensok év után beszélgettem gyermekeim anyjával. A gyermekeinkről. Több szempontból tanulságos volt. S ideje is volt. De semmi rossz érzés nem volt, nem maradt bennem. Úgy vettem észre, benne sem. Teljesen nyugodtan, nyitottan beszélgetett.