KISS ENDRE alias PIPI emlékére (1966–2013),
akinek éppen ma, e bejegyzés közzétételének a napján
van, volt, lett volna a születésnapja.
TARI JÁNOS
(1913. 02. 02.–1998. 04. 20.)
Általános iskolai tanár, tanügyi vezető
Lengyeltótiban született. Tanítói, majd általános iskolai tanári diplomát szerzett. Pusztaberényben, később Lengyeltótiban tanított. 1959-ben került a megyei tanács művelődésügyi osztályára, ahol 1973-ig, nyugdíjazásáig dolgozott. Utolsó beosztása osztályvezető-helyettes volt.
Nevéhez fűződik az iskolák televízióval ellátására indított mozgalom megszervezése. Nyaranta Balatoni beszélgetések címmel országos pedagógiai továbbképzéseket rendezett. Egyik alapító szerkesztője volt az Iskolai Szemle c. megyei folyóiratnak. Több pedagógiai tárgyú cikke jelent meg. Hivatása mellett szépirodalmi tevékenységet is folytatott.
Sikert aratott a Pettyes labda a világkupában című ifjúsági regénye. Számos elbeszélése jelent meg megyei napilapokban és folyóiratokban. A Somogy Megyei Pedagógiai Díj tulajdonosa. Lengyeltóti város Pro Urbe díjjal tüntette ki. Sírja a kaposvári Keleti temetőben található. (Forrás)
Tari Jánosról alig van információ a neten. Vagy ahogyan egy kedves ismerősöm mondja: a csövön. Nem jön csőstül az információ róla.
A moly.hu szerint még két könyvön áll a Tari János név, de erős a gyanúm, hogy csak névrokonságról van szó: az a két könyv nagyon speciális, az antropológiai és néprajzi filmkészítéssel foglalkozik. Ebben, a fenti életrajzban pedig ilyesféléről szó sincsen Tari János tevékenységei között. De még ha azonos is a szerző személye, akkor is beszédes, hogy szépirodalmi műve csupán ez az egy jelent meg. Az egy fecske egyáltalán nem csinált nyarat.
Meg nem mondom, miért, de azt hittem, csak az én számomra legendás ez a könyv. Aztán ahogy próbáltam róla és a szerzőről információkat keresgélni, kiderült, hogy másnak is ugyanazt az élményt adta, mint amit nekem.
Azon, hogy mennyi a nosztalgia faktora most, a középkoromban történt újraolvasáskor, nem tudom eldönteni. De simán szembe tudok azzal nézni, ha manapság valami nem tetszik annyira, mint egykor. S ez tetszett most is.
Ráadásul a regény mára ritkaságnak számít: a Bookline-on közel tizenkétezer forintért árulják. (Nekem meg volt egy másik példányom is, úgy egy éve levittem a Pethe téri Könyvmegállóba. Ha tudtam volna...)
Kamaszkoromban nem az én példányom volt, amit olvastam, hanem a könyvtárból vettem ki.
Pipi (akkor még Sunyó néven futott nálam, mások simán csak Endrének hívták) is azt olvasta. Közös kedvencünk volt. Pipinek érthető módon: mániákus Honvéd-szurkoló, és minden alkalmat kihasznált, hogy focizhasson.
Hosszú évtizedekig életben tartott egy kispályás bajnokságokra összehozott, bár változó felállású csapatot. Nyerni ugyan nem nyertek soha semmit, de Pipi mint csapatkapitány egyszer kapott egy fair play díjat, amit a San Marco utcai Óbudai Kulturális Központ nagy termében adtak át neki.
Akkoriban nekem már a polcomon volt Tari regénye. Aztán valahol találtam belőle egy másik példányt is. Amit roppant örömmel szinte azonnal vittem is Pipinek, és úgy tettem elé, mintha a legyőzött hétfejű sárkány trófeáját vettem volna ki a hátizsákomból.
– Na, pancser, ehhez mit szólsz, mi?
Arra számítottam, hogy felderül a képe, ragyogó szemekkel néz majd rám, aztán felüvölt az örömtől, a nyakamba ugrik, és hangos „bamegMokiköszönömmm!” üvöltéssel örvendezik, hogy összecsődül az egész Erdőkerülő utca.
Ezzel szemben Pipi közömbösen nézte a könyvet, felvette, belelapozott, letette, majd megkérdezte:
– Aha... Mi ez?
A „bammeget” ezúttal nem ő mondta, hanem én:
– Bammeg, Pipikém, a közös gyerekkori kedvencünk! Nem mondod, hogy nem emlékszel rá!
– Tényleg a kedvencünk volt? – kérdezte Pipi a lelkesedés és felismerés legkisebb jele nélkül.
– Hát ja! Egyáltalán semmi nem ugrik be? Akkor még csodálkoztál is, hogy nekem egy focis könyv tetszik.
– Hááát... Mokikám, nagyon köszönöm, de qvára semmi nem ugrik be!
– Hülye alkoholista, elittad azt a maradék egy agysejtedet is, amire olyan büszke vagy!
Erre legalább elvigyorodott.
– Még tudok beszélni, az még meg van!
A történet legfontosabb része, mármint drága Pipi személyének a vákuum-hiányán túl, hogy soha nem szerettem a focit. Valami hihetetlen szinten nem érdekelnek a meccsek, a bajnokságok (még a világ- sem), a rangadók, a táblázatok, és alig tudtam focisták neveit. Az Aranycsapat, főleg Puskás, meg Nyilasi és Törőcsik, aztán kb. itt van vége. Bár Puskásról olvastam egy képregényt.
S láss csodát: ez a focis könyv mégis a kedvenceim közé került!
Ahogyan, s azért ez innentől kuriózum, egy másik focis könyv is. Amiből mára semmire sem emlékszem, csak a borítójára, meg arra, hogy legalább annyira tetszett, mint a Pettyes labda.
S ha már itt tartunk, még volt egy focis-cucc, amit nagyon szerettem.
S ha már, akkor még valami: Minarik Ede, „Kell egy csapat!”
Ezek voltak azok a focis dolgok, amiket szerettem. Focizni meg soha.
S a Pettyes labda évek óta itt van a polcomon, elhatároztam az újraolvasását, de rendre halogattam, mert féltem, hogy csak a múló idő szépíti az emlékét. Aztán egyszer csak, felnyúltam a polcra, lekaptam, belekezdtem, és le se tettem, amíg végig nem olvastam!
Meg fogsz lepődni, miről szól a Pettyes labda!
Hát, soha nem találnád ki, esküszöm neked! Na, megleplek: egy vidéki csodafiú, Bokányi Feri futball-karrierjéről. Arról, hogyan fedezi fel őt a Hungária SE főedzője Csala Misi bácsi, aki aztán gyakorlatilag apja helyett apja lesz Ferinek. Akinek van ugyan édesapja is, csak az meg nem tud elszakadni a pohártól: kőalkoholista a lelkem.
Misi bácsi kezei között Feri útja egyenesen vezet bajnokságok megnyeréséhez, a felnőtt válogatottba való bekerüléshez, majd természetesen a világkupa megnyeréséhez.
Közben persze eltelik pár év. De tényleg csak pár, most nem túlzok és nagyítok. A pár év alatt persze történik ez meg az. Barátságok alakulnak, csapaton belüli küzdelmek alakulnak ki, szűnnek meg, jön a szerelem, jönnek kísértők, akik Ferit első alkalommal másik magyar csapatba próbálják édesgetni, majd nemzetközi szinten akarják a hazája megcsalására késztetni, több pénz, luxus, jólét a szüleinek. Van izgalom is, fegyver, emberrablás is.
De a könyv Ferkó sorsán, pályafutásán keresztül a futballról és annak szeretetéről szól. Meg arról, hogy a magyarok a legnagyobbak benne. Mondom, fantasztikus sportregény. S ha már, akkor erről is pár szót...
Fantasztikus sportregény
– ez áll a belső címlapon a cím alatt, műfaji meghatározásként.
– Ennyi minden egyszerre? Fantasztikus is, sport is, regény is?
Ezt persze ki más kérdezte, mint Szerelmetesfeleségtársam. S bár nem úgy gondolta, de hogy hogyan értelmezem az az én dolgom: valóban merész egy vállalás az írótól egyszerre ennyi mindennek megfelelni.
Az a helyzet, hogy nem is sikerül. Csakhogy ezzel a kutya sem törődik a regény bája és pörgése miatt. De azért lessünk rá, mit is jelent ez a szóösszetétel a gyakorlatban!
Úgy gondolom, a sportregény kifejezés értelmezésével nincsen baj. Mármint a szó értelmezésével. Egy regény, ami a sportról szól. Vagyis olyan fiktív történet, amelynek a főszereplője voltaképpen maga a sport. Ez esetben a futball. Tari János ezt a vállalást minden tekintetben teljesíti is: a regény főszereplője voltaképpen sokkal inkább a futball maga, mintsem művelője, a főszereplő Bokányi Feri. Nem is annyira Feri futballal kapcsolatos sorsáról olvasunk (miközben dehogynem), sokkal inkább a futballról, ami itt-ott érinti Feri sorsát is.
S most mondd, ezzel sincsen baj! Engem, akit hangyafütyinyit sem érdekel a futball, simán lekötött, hogy átlagosan tíz oldalanként egy-egy meccs izgalmas leírását olvastam! Gondolom, erre te sem tippeltél volna. Én sem. Kamaszkoromban sem, most meg pláne nem.
De a regény fantasztikus regény. Nem csupán azért, mert fergeteges magyar futballsikerekről szól. Bár már emiatt is simán megérdemelné a jelzőt. De fantasztikus azért is, mert a megjelenés évéhez képest, 1971, a jövőben játszódik. 1990-ben és az azt követő években. De nincsen benne űrhajó, nincsenek benne asztronauták, nincsenek benne földönkívüliek, időugrások, prekogok, semmi ilyesmi. A fantasztikum tartalmát csak az adja, hogy a megjelenéshez képest a jövőben vagyunk. Ami nekünk, ugyebár, már a múlt.
A helyzet az, hogy egy pillanatig sem jutott eszembe számon kérni a szerzőn, mi az, ami a képzeletének megfelelően alakult, és mi az, ami nem. Javára írandó, hogy bár eszébe sem jutott rendszert váltani (ha megteszi, akkor nem is ismerhetnék a könyvét, 1971-ben ez az elképzelés elképzelhetetlen lett volna), de ennek ellenére semmi, de akkor aktuális semmi propaganda sincsen a történetében. Hacsak az nem, hogy a főszereplő vadonatúj, luxusautója egy hiper-szuper Škoda. Egyébként a fantasztikumot nagyjából a közlekedési eszközök sebességének a megnövekedése jelenti, de még ebben sem rugaszkodunk túl messzire: a übertechnológiát képviselő vonat kétszázzal megy.
A Sinkanszen egy nagy sebességű vasúthálózat Japánban, amelyet a Japan Railways Group, az ország legnagyobb vasúttársasága üzemeltet. Mióta 1964. október 18-án megnyitották az első vonalat, a Tókaidó Sinkanszent (Tokió és Oszaka között), a hálózatot a legtöbb honsúi és kjúsúi nagyvárosra kiterjesztették, maximum 300 kilométer/órás sebességgel, valamint földrengés- és tájfunbiztos vonatokkal.
A tesztek során a vonatok sebessége a hagyományos vasúti kocsiknál 443 kilométer/óra, a mágnesvasút vasúti kocsijainál pedig 580 kilométer/óra volt. (Forrás)
Meg a stadionok elképesztő mérete és mennyisége. Ami viszont mára kétségtelenül megvalósult. Stadionunk az van dögivel! Bár a Népstadion ma sem képes hetvenezer ember befogadására: mindössze 68 976-an férnek el benne. A fantasztikus jövőben még mindig Népstadionnak hívják. Ahogy 2002-ig a valóságban is. Csakhogy az elképzelt, jövőbeli Népstadion százhúszezer főt fogadhat be. Tari mert nagyot álmodni!
Hamarosan napvilágot látott az a nagyszabású terv is, amelyben az állam jelentős segítséget biztosított a sportegyesületeknek, hogy létesítményeiket korszerűsítsék és téliesítsék.
A következő évben megindult a kormány és a fővárosi tanács segítségével a budai hegyekben az az óriási pályaépítési munka, amelynek tervei már a XXI. század jegyében születtek meg. Legjelentősebb fővárosi sportegyesületeink, a Vasas, az MTK, az Újpesti Dózsa, FTC, Hungária, Csepel és a Honvéd minden igényt kielégítő, modern, teljesen portalanított sporttelepet és fedett labdarúgópályát tudott magának építeni. (284.)
És az író fantáziája szerint 1990-ben persze, hogy létezik az iránymutató Népszabadság újság is. Ahogy 2016-ig a valóságban is létezett.
A nagy sportegyesületek a Tari-féle jövőben megegyeznek a '71-esekkel: FTC, Honvéd, Dózsa. MTK, Vasas, Csepel, Győri ETO
Tehát van, amit Tari úr pontosan jósolt meg. Le a kalappal előtte!
Egyébként az afrikai, fegyveres politikai puccsok is mindennaposak az általa vizionált jövőben. S ebben sem tévedett.
Egyébként, hidd el, a fantasztikus jelzőnek Isten igazából semmi jelentősége nincsen. Tari János szerette a futballt, szerette volna a futballban győztesnek látni a magyarokat, és írt erről egy csuda jó könyvet.
Naiv.hu
Egyébként a könyv irodalomként nem szuper. Naiv. Az egész az, nem csupán a története íve, aminek az a vége, hogy Magyarország egyik egyesülete nemzetközi bajnokságot nyer futballban.
Bár az alakok nem fekete-fehérek, még a főszereplő is képes gyarlóságokra, de a konfliktusok és azoknak megoldása, mi is erre a jó szó: idealista. Jobbára az alakok jelleme miatt: gyakorlatilag nincsen a regényben ellenszenves figura. Ha valaki botlik, előbb-utóbb belátja, hogy tévedett, hibázott, rosszul döntött, és helyre hozza, amit elrontott. Erre az alapállásra mondtam fentebb, hogy a könyv bájos.
Mert az a helyzet, hogy minden utópisztikus idealizmusa ellenére egyetlen ponton sem válik bárgyúvá a történet. Annak ellenére sem, hogy tudjuk, a valóságot csak karcolgatja az, amit olvasunk. Ahogy a jellemek is, akikről olvasunk. Az egymáshoz való viszonyuk pedig pláne.
Ám a helyzet a következő: mindennek ellenére a könyv valóban letehetetlen. Nem csak azért, mert nagyon jó érzés magyar sportsikerekről olvasni. Hanem azért is, mert minden naivitása, idealizmusa, rózsaszínűsége ellenére olvasás közben izgatottan drukkolunk Ferinek és a magyaroknak. Ferinek a sport miatt is, a magánélete miatt is, a magyaroknak meg persze, hogy naná!
A képtelenségeket meg úgy kezeljük, mint örök példámban az irodalmi naivitásra, a Tarzan-könyvekben: teszünk a képtelenségre, tudjuk, hogy Tarzannak a haja szála sem görbül, minden kalandból épen, egészségesen és győztesen kerül ki, s még azt is elhisszük, amit már gyerekkoromban sem hittem el, hogy a dzsungelben, majmok között nevelkedett fiúcska egy angol nyelvkönyvet találva a sűrűben megtanul angolul beszélni és olvasni. Na, jó, Tari János ennyire messzire nem megy. Ő csak azt állítja, hogy magyarországi Hungária SE válogatottja a '90-es években világelső lesz a Bajnokok Kupájában.
Vagy mégis messzire megy az író?
Végül
annyit mondok, hogy a könyv marad a polcomon. Nem tudom, miért. Szerelmetesfeleségtársam Nagymamám kegyetlenségével áll hozzám. Nagyi a második férjével, Anti bácsival arcba közölte, hogy a halála után, mármint Anti bácsié után úgyis kiirtja a kert növényeinek a döntő többségét.
Zsebkendőnyi kertecske volt, a telek házzal együtt volt négyszáz négyzetméter. De Anti bácsi mindent, de mindent beültetett. Zöldségekkel, gyümölcsökkel, virágokkal. A fák, nem hiszed el, oldalra kitárt ágakkal termettek, hogy minél több elférjen belőlük. Mindene volt a kertészkedés. S Nagyi mégsem lacafacázott. Anti bácsi sztoikus, materialista nyugalommal konstatálta:
– Akkor már úgysem leszek...
Nos, SzFT a könyveimről nyilatkozott hasonlóan: ha nem leszek, a döntő részétől megszabadul. Nagyot sóhajtottam, de mondtam, hogy ésszel csinálja, mert van, ami ha nem is rengeteget ér, olyanjaim nincsenek, de azért van, ami vaskos ezreket hozhat. Úgy maximum öt számjegyig.
De a Pettyes labdát nem emiatt tartom meg. Ha emiatt tartanám meg, akkor nem tartanám meg. Hanem az egykori, Pipihez is köthető nosztalgia, illetve a mostani olvasmányélmény miatt. Nem tudom, csak sejtem, el fogom-e még olvasni. De olyan megnyugtató, hogy itt van a polcon.
A rajzok a könyvből valók, a feledhetetlen HEGEDŰS ISTVÁN alkotásai
Móra, Budapest, 1971, 416 oldal · Illusztrálta: Hegedüs István
9/10
2023 márciusának közepén, két nappal a nemzeti ünnep, és két héttel az óraálligatás előtt. Ismét egy csendes, álmos hétfő, amin fikarcnyi kedvem sem volt dolgozni, de szerencsére nem is kellett rengeteget.
Megy a kavarás, hogy akkor mégis menjünk a Fertő tóhoz. Legyen kevesebb szálláshely, ne legyen több szoba, aludjunk együtt, hogy olcsóbb legyen. Nem tudom... A napi bringázás így már nem sétabringázás, legalábbis az állóképességünk miatt nem, olyan napi negyven kilométer, de négy napig folyamatosan. Rája adásul a harmadik társunk legendásan horkol... Egyébként ő hívott fel ma, hogy legyen így, SzFT még nem tud róla.
P. S.: már igen. A véleményünk, egyáltalán nem meglepő fordulat, teljesen megegyezett.
