A Klasszikusok képregényben című sorozat magyar nyelvű kötetei 2010–2011-ben jelentek meg a Ventus kiadó gondozásában.
Egységes dizájnnal, remek borítókkal, jó szerkesztésben, felemás eredménnyel.
A sorozat alapötlete nagyon a helyén volt, de sajnos a kivitelezés nem sikerült annyira jóra.
Bár tudomásom szerint egy-kettő kivételével mindegyik volt a kezemben, a sorozatnak eddig csak erről a két darabjáról írtam értékelést. A világ ura, Tom Sawyer.
Azok közül, amelyek a kezembe, polcomra kerültek ez, A vadon szava az egyik legjobban sikerült darab.
Hunnia, klasszikusok és képregények
A magyar képregények történetéről írt könyvek rendre beszámolnak arról, hogy a hazánkban sajátosan alakult a műfaj sorsa.
Az, hogy egyáltalán létre jöhetett, Cs. Horváth Tibornak köszönhető. CsHT érdekes figura volt.
CsHT életéről, igen találó és testhez álló módon nagyon jól sikerült képregény is született. A címe:
Amennyire hálásak lehetünk neki, annyira meg is akasztotta a honi képregények fejlődést. Nélküle nem vált volna, ha korlátozottan is, de engedélyezetté a képregények megjelentetése. De azzá vált. CsHT remek alkotókat szervezett be maga alá. Olyan neveket, mint Gugi Sándor, Korcsmáros Pál, Zórád Ernő, Sebők Imre és Sarlós Endre. Majd kicsit később Dargay Attila és Fazekas Attila.
Ám CsHT nem tudott, képtelen volt elszakadni a kezdeti, a műfajt az akkori kultúrpolitikán átnyomó koncepciótól. Amelynek lényege az volt, hogy megszállott munkával már megjelent írásokból, regényekből, novellákból készített forgatókönyveket.
A forgatókönyvei elindították az irodalmi alapanyagok képes formáit, de meg is akasztották őket a kezdeti szinten: CsHT mereven ragaszkodott az eredeti szövegekhez, és sajnos ebből fakadt, hogy a szövegei agyon nyomták a rajzokat. Számára a regény volt a lényeg, nem a kép. S ez volt az oka annak is, hogy hosszú évtizedekig nem létezett eredeti ötletű magyar képregény.
Tény azonban, hogy a magyar irodalmi adaptációk rajzainak a színvonala kiemelkedő. A fenti névsor igen impozáns, magas mesterségbeli tudással készült műveket tálalt a közönség elé. Nem véletlenül állják meg ma is a helyüket. és merész a kijelentésem, de talán azóta sem születtek olyan művészi színvonalú képregények mint akkoriban.
Viszont ezen a hátteren bátorságos olyan sorozatot indítani, amely irodalmi alapművek képregényes változatait tárják a közönség elé. Azért bátorságos, mert nagyon magasan van előttük a léc. Talán ezért is van, hogy ennek a Klasszikusok képregényben sorozatnak a kiadása megtorpant. Az eredeti sorozat kínálata lényegesen bővebb mint a hazánkban megjelentek. Itthon a következő kötetek láttak napvilágot:
A kínálat még ebben a zárt sorban is nagy választékot mutat. S ugyancsak jó ízléssel merít az ifjúság számára is fogyasztható irodalmi alapanyagokból.
A helyzet azonban az, hogy a sorozat darabjaiból többnek van magyar megfelelője. A címek után a magyar grafikusok nevét olvashatod, akik au adott történetből itthon képregényt alkottak.
Robinson Crusoe – Sebők Imre
Tom Sawyer – Dargay Attila
Óz, a csodák csodája – Dargay Attila
A Sátán kutyája – Korcsmáros Pál
A láthatatlan ember – Zórád Ernő
Gulliver utazásai – Zórád Ernő
Moby Dick – Sarlós Endre
Alice Csodaországban– Baracsi Gabriella
Karácsonyi ének – Baracsi Gabriella
Igaz persze az is, hogy ezek a magyar változatok jobbára és többségükben manapság nem elérhetők.
A sorozatból ezeknek nincsen magyar változata, előzménye, így összehasonlítási alapja:
Utazás a Föld középpontja felé
A világ ura
A vadon szava
Tehát azt a történetet, képregényt, amiről most beszélünk, nem tudjuk magyar képregényhez viszonyítani. Emiatt nem fakadunk sírva.
Jack London és A vadon szava
a 20. század elejének kedvelt írója volt. A vadon szava mellett talán a Martin Eden, Az éneklő kutya és A beszélő kutya című könyvei a legismertebbek. Szerb Antal A világirodalom története című alapművében ugyancsak sommásan intézi el Jack London irodalmi tevékenységét.
Ő is alacsony sorból származik, kalandos, tengeri csavargó élet után lesz íróvá, mint Masefield, akihez kezdetleges pátosza is hasonlít. Hisz a darwinizmusban, a Survival of the fittest (a legalkalmasabb fennmaradása) elvében, szereti bemutatni ezeknek a ,,fittest“-eknek nyers és irgalmatlan küzdelmét a világgal, az emberben rejlő ősi, agresszív erők hatalmát. Első sikerei, The Call of the Wild (A vadon szava, 1903) és The Sea-Wolf (A tengerifarkas, 1904) elkényeztették; későbbi írásai giccsesek és irodalmi értékük nem áll arányban óriási elterjedtségükkel.
Vagyis Szerb Antal bár nem lelkes Jack London írásaival kapcsolatban, ezt a legelső regényét, A vadon szavát a későbbi művekhez képest még jó regénynek tartja.
Bár nem befolyásolt Szerb Antal véleménye, főleg,mert én is most olvastam első alkalommal, de A vadon szaván kívül mást nem olvastam tőle. Sem a hideg, sem az aranyásók, sem a kutyák nem érdekeltek ennyire. Olvastam még hidegben játszódó történetet Verne-től, természettel foglalkozó könyvet az eszkimókról (a címére nem emlékszem, csak egyetlen elképesztő mondatára: „A mínusz tizennégy fokos kánikulában az eszkimó kénytelen volt félmeztelenre vetkőzni”. Meg ott volt még Farley Mowat Ne féljünk a farkastól című nem is tudom, micsodája.
Az volt az összefoglaló blikkem e könyvekről, hogy alapvetően északon nincsen más, csak k*rva hideg, éhes farkasok, hóviharok, meg rohadt vastag, de az arra tévedők alatt mégis rendre beszakadó jégfelületek. Meg nagyon néha jegesmedvék és eszkimók. Soha fel nem foghattam, mi a bűzös péklapátnak indul el bárki is észak felé, hacsak nem éppen azzal a titkolt szándékkal, hogy közvetlenül a halála előtt még szépek álmodjon?
Én meg utálok fázni. Az infarktusom óta, az egyötöd szívemnek annyi, én meg emiatt fázóssá váltam. Csak úgy lesem a dolgozdám filagória-dohányzó helyén a kollégákat: hogy a ménkűbe nem veszi meg őket az Isten hidege? Egy pólóban meg egy mellényben ugranak ki egy spanglira, miközben rajtam a póló felett még van egy vékony, meg egy vastag pulcsi is van.
Szóval igazából nem érdekelt soha semmiféle északi történet. A vadon szavát mégis kedveltem. Ráadásul azon kevés könyvek között van, amelyik többé-kevésbé meg is maradt bennem valamiért. Különösen a fogadásos szánhúzás epizódja, amikor a főszereplő kutyának, Bucknak ki kell mozdítania a fagyból egy ötszáz font súllyal megrakott szánt a jégből, és el kell vinnie száz lábnyit, hogy nagyon komoly összeget nyerjen imádott gazdijának.
A vadon szava arról szól, amiről a címe: hogyan lesz egy emberi környezetből, a gazdáitól, a kényelemből elrabolt házi ebből kemény, szabad, vadállat. A könyv üzenetét, úgy sejtem, már meg is leltük. A szabadságot sohasem a kényelem, az ellátottság hozza el a számunkra. Ahhoz, hogy szabadok lehessünk, szenvednünk kell, mert a szenvedés keménnyé tesz, a nyámnyilák soha nem lehetnek szabadok. De nem csak tessék-lássék, hanem úgy Isten igazából meg kell szenvednünk a szabadságért.
Jack London volt minden, csak költőmadár nem. Csavargott, bejárta Amerikát, ásott aranyat, aztán az élményei nyomán írt meg több könyvet. A legtöbb lényege, hogy aki nem férfi, bár van valami himbilimbije a lábai között, az nem is ember. A férfi pedig kemény, akár a vídia. Pont.
Nem véletlen, hogy A vadon szava volt London első, megjelent regénye.
A kutyák és az irodalom
Egyébként sohasem kedveltem különösebben a kutyás történeteket. A kutyákat mindig szerettem.
Jár az agyam, de hirtelen mindössze a Fekete fülű fehér Bim és Gyurkovics Tibor nagyon kedves Kiskutya – nagykutyája jut eszembe, mint konkrétan kutyás sztori. Mármint azok közül, amit hajlandó voltam elolvasni. Pedig annyi van, akár a tengerben a vízcsepp. Ja, meg persze a Lassie hazatér.
Nem tudom, mi ennek az oka. Pedig kamaszkoromba magam is írtam kutyás történetet. Egy kamaszszerelemét, az egyik gazdi szempontjából. Akkor még nem olvastam ilyesfélét, magamnak találtam ki. Ma már plágiumnak tűnne.
Kutyás képregények is az eszembe jutottak. Legalább három. Érdekes, de mindet Dargay Attila rajzolta. Az egyik a Bogáncs, a másik a Csehov elbeszélésből született Kastanka, a harmadik az Eric Knight novellájából alkotott Sam segédrendőr és a csúf kuvasz. Ezeket szerettem. Leginkább az utolsót.
Ám alapvetően nem annyira kedvelem a kutyás történeteket. Talán mert tudom, hol és hogyan akarnak rám hatni.
Az adaptáció
Egy adaptáció sohasem lehet elég jó. Midig van vele baj.
Vagy az, hogy mereven ragaszkodik az erdeti műhöz, vagy az, hogy nem tiszteli, és elszakad tőle. Meg, hogy az alakok sem megfelelők, igazán lehetett volna megfontoltabb a casting. Meg a színek...
Meg az adaptáció készítői miért nem tisztelték az eredeti szellemiséget... ?
Ha tisztelték volna az eredeti szellemiséget, bátran el mertek volna szakadni a remegve szorongatott, eredeti szövegtől..., semmi alkotói véna nincsen ezekben! S ha tisztelték volna az alapmű szellemiségét, nem szakadtak volna el az eredetitől, de ezeknek már semmi sem szent....!
Mit várok én egy adaptációtól? Elsősorban azt, hogy ne szakadjon el az eredeti mű szellemiségétől. Bármit is jelentsen ez. Ez még úgy is lehetséges, ha az adaptáció formanyelve eltér az eredeti műétől. Bár ez így fából vaskarikának tűnik, de máris mondok rá egy példát!
Az Asterix-játékfilmek másodikja, A Kleopátra-küldetés nem volt szokványos Asterix-hangnemű feldolgozás. Az alkotók, de még a magyar fordítók is annyiszor kikacsintottak a történetből, hogy az csuda. Volt ott minden, filmutalások, rockszövegek, szakadva röhögős kínrímek („Itt van, ez a falafel, / Mit az arabok fele fal.”)... Asterix az alkonyatban maga elé töpreng, és így szól: „»Sosem vagy egymagad, csak túl kicsinyke vagy...« Ezt most miért mondtam?” Aztán az a ki-beszólás arról, hogy van, vagy nincsen térerő...
Nem folytatom. Ezek a kiszólások a környezetből, a történelmi korból, az alapul vett képregényből mind hiányoznak. Illetve nem hiányoznak belőle, de nincsenek benne. S bár nem részei az eredeti műnek, a filmben mégis megerősítik mindazt, amelyben a jól sikerült Asterix-füzetek amúgy is izmosak. Vagyis voilà, egy adaptáció, amely azáltal lett hű az alapul vett alkotáshoz, hogy elszakadt tőle. Az Asterix-rajzfilmeket, animációkat én, a magam részéről mindig élvezhetetlennek tartottam: bár a történetek ragaszkodtak az eredeti képregényekhez, valami elementáris bárgyúság ömlött e feldolgozásokból.
Nos, itt van tehát egy adaptációs sorozat. Csupa adaptáció mindegyik füzete. A kérdés, tesz-e hozzá az eredetihez valamit, de legalább hozza-e a hozhatót a sorozat?
Kemény leszek: nem, nem hozza. A sorozat egyik része sem. De a helyzet úgy fest, hogy nem rossz ez a képregény. Csak nem igazán jó. Van valami egységes... hm... nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg, mire gondolok..., illetve mi is a megfelelő jelző, amit keresgélek...
Bármelyik füzetet is nyitottam ki a Klasszikusok képregényben sorozatból meg kellett állapítanom, hogy a színvonal egységes. Sajnos egységesen karakter-hiányos. Nem a szereplők karaktere hiányzik. Bár, ha belegondolok, talán még az is. Természetesen a grafikus karakterre gondolok. Amire gondolok: a rajzstílus karaktere hiányzik. A rajzok egyébként nem rosszak. Csak nem igazán jók. S azt nehéz megfogalmaznom, miért nem azok. Ha A vadon szavából eddig idézettekre gondolsz, tulajdonképpen megnyerő, amit láthatsz. Ugye?
De valami hiányzik belőlük. Mutatok még néhányat, hátha a segítségem nélkül is beugrik neked, mire gondolok.
Azt meg nem tudtam eldönteni, Jack London vagy a képregény hibája, hogy a főszereplő kutya, Buck miért nem tudott olyan közel kerülni hozzám mint Lassie, Kastanka, Sam segédrendőr „Te dög!” nevű csúf kuvasza vagy Bim és Kiskutya, meg Nagykutya? De most, hogy megfogalmaztam az előző mondatot, felfogtam, hogy ez London hibája. Azért, mert Buck régen sem került hozzám közel. Akkor sem, amikor a regényt olvastam. Vagyis a távolságról nem a képregény-változat tehet. Fel ne rójam már neki. De mondjuk közelebb sem hozta hozzám az ebet.
Azt hiszem, Zórád rajzaival nézegettem volna legszívesebben ezt a történetet. Legjobban Sebők Imrének állt volna, de az ő stílusa távolságtartóbb, s akkor már túl lenne a táv. Mert összeadódna Londoné és az övé. De persze, sajnos, ez már csak gondolat-játék... Mi lett volna, ha...
Ventus Libro, Budapest, 2011, 72 oldal · ISBN: 9789639926547 · Fordította: Németh Dorottya, Diószegi Dorottya
6/10
Majális napja. De nem majálisoztunk. A Mi Hazánk majálisát elvitték a Hajógyáriszigetről a Bikás parkba, és most annyira vonzó együttesek sem voltak. Matykó hívott tegnap, kimegyünk-e ma majálisolni a Lupa-szigetre. De mire hívott mi már eldöntöttük, hogy elgurulunk a Naplás tóhoz. Szerelmetesfeleségtársam megfogalmazásában: Maflás-tó. A helyi büfé meg így fordította: Nap-plázs. A döntő érv a Lupa hanyagolása végett nem csak a Naplás iránti kíváncsiságunk volt, hanem a pénztelenségünk is. Füstibe (születési neve: Toyota Yaris, metálszürke) is már csak a hitelkártyáról tudtuk aftát tenni.
Naplás-tó. Amekkora hájpja van, annyira nem érdemli meg. Annyi kocsi volt, mint a rohadás, és olyan sokan ténferegtek jobbra-balra mint a hajdermenkű. Viszont egy büfén és egy kilátón kívül igazából semmi nincsen a tó körül, mellett. Körbejárni is csak úgy lehet, hogy a fele út a tó partjától egy kábé százötven méterre futó földúton kell megtenni. Vagyis a tóból és a partjából semmi sem látszik. Viszont volt olyan repceföld a tó emllett, hogy csuda! Kattyintgattunk is. Meg mondom, egyáltalán nem csúnya, egy sétát megér. A kilátó meg mindenképpen.
Na, hát ott meg micsoda puhány kiscsákók tömegei mászkáltak, öregem, ne tudd meg. De nem ám egy, hanem vagy három rinyált, kapaszkodott, küszködött, fosott. Miközben a kilátó úgy van megcsinálva, hogy ha ki akarnál esni, tudatosan, előre megfontoltan, akkor sem tudod megtenni. De egyáltalán nem. A lépcsőháza is teljesen zárt. Vagyis fel nem foghattam, mi a fütyköstől rinyáltak a kiscsávókáim, fiúk, lányok vegyesen. Félni csak dologtól félhettek: hogy az egész kilátó felborul. De az meg olyan stabil lábakon, szerkezettel huszonhét méterkedig ott, hogy legalább egy Richter-szerinti kilences kellene neki. Hogy a 'csába mennek le ezek hitványak akárhonnan egy emelet magasról is?
Délelőtt indultunk, fél kettő felé itthon voltunk, chilis bab, fejenként két tányérral, közben egy mulatságosan idióta, francia kémparódia második része (OSS 117; tegnap láttuk az elsőt: elsőre marhaságnak tűnt, aztán felismertük, hogy igen, csakugyan az, úgy kell nézni, és akkor már csuda élvezetes, de tényleg), de nem néztük végig, mert csukódott le a szemünk. Hagytuk ezt tenni. Micsoda nyugalmas is ebéd után alukálni picinyt!
