Minden gyerekkönyvnél, ami a kezembe kerül, azt próbálom mérlegelni, nekem mit jelenthetett volna a megfelelő koromban. Nehéz visszanyúlni és az akkori agyammal gondolkodni, illetve mérlegelni azt is, mennyit változott azóta a világ. 

A hetvenes-nyolcvanas években voltam kis-nagytinédzser. Kulcs volt a nyakamban, nem volt kézfertőtlenítő szappanunk, mobiltelefonunk, úszószemüvegünk, internetünk, könyök- és térdvédőnk, nem követtek valamilyen app-al a szüleink, merre csámborgunk, egyedül csámboroghattunk, stb., stb. De voltak barátaink, mindig volt kihez felcsöngetni a kaputelefonon, mindig volt kivel lógni itt, Óbudán. Akkor is, ha a legjobb barátaink éppen nem voltak otthon, mert látogatni voltak a vidéki rokonnál. És nem kellett a szülőknek hetekkel előbb egyeztetniük, ha mi együtt akartunk lenni. Mentünk egymáshoz, nagyjából amikor akartunk, azt' annyi.

Nem volt szükségünk kézikönyvre, hogy mi a barátság, és hogyan kell azt megélni? Mert tudtuk és megéltük. Pont. 

Mondanám, hogy mondvacsinált a könyv tartalma, de azóta felneveltem két és fél gyereket, és kettőt már útjára is bocsátottam. Az egyik képes volt a suliból hazarohanni, hogy aztán MSN-en órákat beszélgessen azzal a gyerkőccel, aki mellől hazarohant, és aztán egy nyári szüneten teljes hosszában át nem sétálni hozzá (kb. negyed óra). S utána marhára egyedül érezni magát. 

Szóval nagyon úgy fest, sajnos szükség van erre a könyvre! 

A tanácsai praktikusak, okosak. Mondanám, hogy magától értetődők, de manapság ezek a dolgok már nem annyira evidensek. Ez is sajnos.

Az Istenre való hivatkozás kicsit kilóg a könyvből. Nem baj, hogy benne van, csak nem szerves része a szövegnek és erőltetett is. Valahogy idegen a teljes egészet olvasva. Miközben amit mond róla, teljesen igaz, csak hát így, ebben a formában mégsem. S mondom ezt posztkeresztényként, aki sokkal inkább azon az oldalon áll. 

Kedvesek a rajzok, nagyon tetszenek, annak ellenére, hogy szinte egy az egyben Jean-Jacques Sempé Kis Nicolas figuráinak az átvétele, némileg továbbfejlesztve. (Valahogy úgy, ahogyan Füzesi Zsuzsa lenyúlta Dargay Attila stílusát, aztán hatalmasat tarolt vele.) De valószínűleg éppen ezért tetszettek. 

*

Az Útmutató Janó Manó sorozat köteteit itt tudod megtekinteni.

3,5/5

(2013)

Nem tudom… Biztos velem van a baj, túl kockán gondolkodom. A cím alapján nem ezt vártam, holott voltaképpen a címről szól a könyv. S mégis és mégsem…

Valóban 50 világvége elméletről olvashatunk néhány oldalt, olyan reggeli melletti, wc-n ülős hosszban. Reális, valóban megeshető elméletekről. Voltaképpen az ember azon gondolkodik, a maják minek strapálták magukat, amikor ennyi profi öngyilkos módszerünk van? Na, jó, nem mind öngyilkos, van, ami nem tőlünk függ.

De ami hiányzott a könyvből, az a racionalitáson túli elméletek sora. Például a majáké. Például a keresztényeké, például akárkié, aki, ami transzcendens. S emiatt nagy hiányérzet maradt bennem. S nem pusztán azért, mert a biblikus forgatókönyv igen közel áll a szívemhez, tudniillik a próféciák szerint sem örök ez a világ, és nem vidám vége lesz, hanem mert nem pusztán összecsinálni szerettem volna magam a könyv olvastán, hanem egy kicsit spirituális kirándulni is. 

2,5/5

(2013)

HVG Könyvek, Budapest, 2012, ISBN: 9789633040843 · Fordította: Nagy Györgyi Eszter

– Tisztára olyan borítója van, mint valami hihetetlenül vacak ponyvának! – mondta ki az ítéletet Szerelmetesfeleségtársam, akinek boldogan mutattam legújabb happolásomat. 
– Jó, azért, mert az is, ponyva. De ez Burroughs! 
– Igen? No és? 
– Ő írta a Tarzan könyveket is, kedvesem! Nem mély irodalom, tény. De fura, amikor olvasod, nem tudod letenni. Egyszerű a nyelvezet, kb. annyira árnyalt, mint Fehérmolnár Jancsi arcjátéka… 
– Kicsoda? 
– Johnny Weismuller arcjátéka Tarzanként, nem hihetők a kalandok, de mégis van valami hihetetlen bája, s izgulsz az úgyis mindig győztes szuperfőhősért. Tény, hogy amikor letetted, kb. két nap alatt elfelejted, miről is szólt, de máris szívesen veszed a kezedbe a következő kötetet. 
– Ha te mondod… 
– Gyerekkoromban a szomszédban volt egy hippi-figura, Takács Jóska. Olyan tízéves lehettem talán. Ő húsz körül járt. Neki volt vagy tizenöt jugoszláv kiadású Tarzan-könyve. Itthon kaphatatlan volt akkoriban. Másfél hétre kölcsönadta őket. Tizet-tizenkettőt kiolvastam, annyira etette magát. Aztán huszonévesen, amikor az Ifjúsági Lapkiadó megjelentette őket, akkor újraolvastam mindet. Akkor is tetszett. 
– És Jóska maradék három-öt könyvét miért nem olvastad? 
– Arra nem maradt időm, nem fért bele a másfél hétbe. 
– Miért nem kérted e még néhány napra? 
– Jaaaaa! Erre nem gondoltam… 
– S ezt a Marsosat már olvasad, hogy ilyen lelkes vagy? 
– Még nem, de Burroughs ez is!

4,5/5

(2013)

Manapság aki nem illeszkedik be a liberális (vajon mit is jelent manapság ez a szó?) polkorrektség általános elfogadott, jól hangzó, de jobbára szemforgató és kétkulacsos irányvonalába, szíre-szóra, pillanatok alatt megkapja a fasiszta jelzőt. A fasiszta szó szitokszóvá vált, automatikusan antiszemitát és tömeggyilkost jelent.

A könyv címe és a fülszövege azt ígéri, hogy elolvasva választ a kapunk a címben foglalt kérdésre. A kérdés pedig sugallja, majd a sugallatot a bevezető rész is megerősíti: jelentős fogalomzavar van e szó körül. Azt is mondja a bevezető, érdemes megvizsgálni, vajon mit is jelent igazából a fogalom?

A szerző ennek érdekében fogja, és áttekinti a fasizmusok történetét. Többes számban, mert ahogy állítja, és ahogyan az kiderül, ahogyan nem egyfajta volt a kommunizmus megvalósításának útja, ahány ország, annyi módszer, ugyanígy működött a fasizmus jelensége is.

A vizsgálat tárgyából kihagyja a hitleri Németországot és Magyarországot, mondván, hogy e kettőről tengernyi irodalom született már. Foglalkozik viszont Olaszországgal, Spanyolországgal, Portugáliával, Görögországgal, Finnországgal, Norvégiával, Svédországgal, Angliával , Franciaországgal, Ausztriával, Szlovákiával, Szerbiával és Romániával.

Türk Attila nem szereti, nem mentegeti a fasiszta mozgalmakat, elveiket és szellemiségüket. Csak korrekten megivzsgálja a történetüket, nem determinált végkövetkeztetésekkel állva hozzá a történelemhez.

Nem tudományos művet írt a szerző, ismeretanyaga mégis lenyűgöző, széles látókörű és tömör. Valóban, a könyvet olvasva sok mindent megtudunk és megértünk az 1920–1940-es évek európai történelméről. Érthetővé válik, hogy bizonyos történelmi helyzetekben szinte kikerülhetetlen volt a diktatórikus forma a megoldás felé elmozdulásra. Ahogyan az is, hogy minden diktatúra törvényszerűen hajlott előbb-utóbb az erőszak felé. De az is egyértelmű, hogy már akkor is lett fasiszta, akit annak mondtak (Finnoszág). Sőt, az is kiderül, hogy szinte Romániára zsugorítható azoknak az államoknak a száma, akik önként és dalolva még túl is tejesítették a berlini Nagy Testvér terveit. (A Vasgárdát már Berlinből is csillapították.)

Nagy tanulsága a könyvnek, hogy az utolsó csatlós Magyarország kép mennyire igaztalan, s hogy bizonyos tények milyen vastagon rámutatnak a történelem ítélőszékének kétkulacsosságára.

Két bökkenője van csak a könyvnek. Az egyik, ez a kisebb probléma, hogy érthetetlen mód hiányzik belőle az irodalomjegyzék. Türk Attila egyik utolsó mondata, hogy arra már igazán nem volt hely, enyhén szólva mulatságos, különösen, hogy több mint száz munkára hivatkozik. Egy oldalon harmincöt sor van, vagyis a felsorolás három-öt oldalt igényelt volna. De legyen tíz….

A másik és sokkal nagyobb probléma, hogy úgy fest, a szerző vagy túlbecsülte az olvasóit vagy megriadt mégis a feladattól: nem válaszolja meg a könyv végén az elején feltett kérdést. Beéri egy sommás megállapítással: Most már eldönthteki ki-ki maga, hogy mi is volt a fasizmus? 

Amikor ezt a mondatot olvastam, álltam, mint Bálám szamara, csak nem angyalt láttam. 

Türk úr, kérem, nem ezt ígérte a könyv címében és a bevezetésében! Nem látok az ön agyába, persze, vontam le következtetéseket, de nem feltétlenül azokat, amiket ön. Értse meg, mi emberek olyanok vagyunk, hogy még amikor fekete-fehér valami, azt is képesek vagyunk színesnek látni (Az „Elkúrtuk. Nem csináltunk semmit!” – mondatok például drága Nagyikám értelmezésében így festettek: „Hát ő legalább bevallotta.” Nem! Nem bevallotta: lebukott. Ez csak példa.) Szóval nem tudom, a fasizmusok története alapján ön, író úr, milyen követeztetéseket vont le? Nagyon kíváncsi lettem volna rá. S tett egy halovány ígéretet, hogy a fasizmusok történetének mai vetületével is foglalkozni fog, mert bizony a közbeszédben nagyon is jelen van a fogalom. Erről aztán végképpen egy szó nem esett. Ezért viszont nagyon elégedetlen vagyok!

Utána kell néznem, ki az a Türk Attila. Mert egy másik könyvéből kiderült, hogy ez a név csak írói név.*

* A moly.hu-n pótolta a hiányosságomat és csökkentette a tudatlanságomat a Márk_Serleg nevű felhasználó. Megtudtam tőle, hogy Türk Attila igazi neve Szatmári Jenő István, aki E. S. Fischer néven is publikált. 

3,5/5

(2013)

Anno, Budapest, 2008, ISBN: 9789633755402

Ez mi? Ez kinek? Így? Ilyen idióta tartalommal? Ilyen rajzokkal? A kölkeim kb. hatéves korukban rajzoltak így, a fiam különbül. Ez nem lehet komoly, csak blöff, ugye? Gyerek kezébe nem való, felnőttnek meg minek? Komolyan ilyen aberrált módon segítsünk a gyerekeknek a gyászmunkában?

S Vekerdy Tamás ajánlja, a kiadó pénzt költött rá, s minden bizonnyal vannak szülők, akik szintén. Megáll az ész!

De komolyan: mi a fenét keres a könyvben például Béla, a vámpír? Ha bárkim meghal, hahahaha, nicsak, hogy harapdálja a füvet! Meg milyen kis kafa ijesztgetős szellem lesz abból, aki meghal, hahaha, látod, meghalt az édesanyád, az apukád, a nagymamád, és hihihi, akár hot dog is lehet belőlük, szétesek a röhögéstől, hahaha, hiszen humorosan is fel lehet ezt felfogni!

S persze pragmatikusan is: még a gyászszalagra is ráírhatjuk, hogy „Drága édesanyánk, örökre hiányozni fogsz, mert mindnyájan utálunk mosogatni!”, „Drága Nagyi emléked örökre velünk marad, mert veled ellentétben Anyu nagyon vacak sütiket süt!” Hahaha! 

Meg angyalok lesznek az emberek, miután meghalnak, naná, há' hohápe! Meg az állatok is angyalok lesznek! Leopárdangyal, légyangyal! Meg válasszunk, hogyan néz ki Isten jobban, szkafanderben (búvárruhában?), vagy kopasz szakállasan!

A fiamnak elég blőd humora volt alsós korában. Mekkora ziccert hagytunk ki, hogy nem csináltattunk vele egy könyvet! Nem lenne ma (2013-ban) hiteladósságunk! Én barom!

0/5

(2013)

Szedett-vedett a könyv, de nem a szó rendetlenség értelmében, hanem azért, mert nem összefüggő mű, hanem a gioni hagyaték összegereblyézése, Gion gondolatainak nem koherens, de érzékletes, értékes asztalfiók és hagyaték turkálása, kutakodása.

Nehéz róla véleményt formálni, hiszen vannak benne naplójegyzetek, újságcikkek, esszék, s egy novella-szerű valami is.

Nehezen kezdtem bele, de utána egyre feszültebben olvastam, nagyon másfajta izgalommal, mint egy kalandregényt, egy krimit, sokkal inkább olyannal, ahogyan az élettel találkozik az ember, amikor szembejön vele az utcán, és a fenéért sem hajlandó átmenni a másik oldalra.

4/5

(2013)

Újvidéken él, görög nemzetiséginek vallja magát,macedon hangzású neve van, szerbül beszél, felesége magyar, nagyobbik fia óvodás és magyar tagozatra jár, gyakran ő viszi az óvodába a gyereket, útközben természetesen szerbül beszélget a fiával, az óvodában meg csodálkozik, hogy az ő fia szebben beszél magyarul, mint a magyar szülők gyermekei, különösen azok a gyerekek, akiket a magyar szülők a szerb tagozatra irattak be. (102.)

 

Évekkel ezelőtt egy magyarországi vidéki városban voltam, késő este üldögéltünk a kocsmában; egy magyarországi házaspár, egy újvidéki szerb fiú, aki elég jól értett magyarul, és én. A házaspár férfi tagja kiváló szakmunkás, arról értekezik, hogy őt nem érdekli sem nemzet, sem ország, sem haza, de az érdekli, mennyit fizetnek, mert a boltban adnak mindent. Én rezignáltan hallgatok, a fridzsiderek jutnak eszembe [lásd a 65.oldal idézetét!]. A szerb fiú viszont felháborodik. Tört magyarsággal kifejti, hogy tisztességes ember így nem beszélhet, legyen az bármilyen nemzetiségű. (69.)

 

Néhány magyarországi fiatal is eljött a táborba, őket is kedvesen fogadták, de többen gúnyosan fridzsidereseknek nevezték őket, aminek az volt a magyarázata, hogy a magyarországi magyarok nemzeti tudata lesüllyedt a legalacsonyabb szintre, a kezdődő jólét meg az öngyalázó történelemtanítás, és persze egyebek is, szellemileg teljesen elkorcsosították őket, érdeklődési körük csupán a grillcsirkéig és az új hűtőszekrényig terjedt, enyhé szólva keveset törődtek a magyarságukkal, és még kevesebbet a határon túli magyarokkal. Nem is igen tudnak róluk. Tulajdonképpen az ilyenfajta önbecsülés hiánya az elsődleges oka, ha ott is mindinkább elhal a nemzetiségi tudat. (65.)

Kivételesen elolvastam a moly-os értékeléseket, mielőtt a magamét megírtam volna. Kicsit megnyugodtam, nem velem van a baj.

Legelőbb ismét a jót: Krzysztof Varga-nak van stílusa. Jó stílusa van. Olvasható, élvezetes, ahogyan és hangsúlyosan nem pedig amit ír. Mert az amittel nagyon komoly problémák vannak.

Már a könyv negyedénél feltettem a kérdést, hogy ez most mi a fene? A felénél háborogni kezdtem. A háromnegyedénél már kimondottan dühös voltam.

Mert persze, kíváncsi vagyok, miként láthatnak bennünket külföldről. De ezután a könyv után azt mondom, azért nem mindegy, nagyon nem mindegy, ki az, aki néz, és hogyan néz? Mert Varga sztereotípiákon (nem olyan nagyon sokon, de egyértelműen számára abszolút dominánson) keresztül nézi ezt az országot, és nem képes elszakadni a saját kényszerképzeteitől, a valóságtól pedig egy percig sem hagyja zavartatni magát. Így viszont Varga úr elképesztően felületes, és a torz világnézetének a szemüvege, valamint a történelemismeretének a likai ezerrel súlytalanítják mindazt, amit leír.

Sokszor fájdalmasan ostoba mondatokat ír. Csak két példa a hihetetlen egyoldalúságra: 

1. Az öngyilkosság a magyar kultúra legsikeresebb exportcikke. 
Ha itt csak Seress Rezső daláról írna, érteném, hogy irónia, de nem, ő felsorol néhány öngyilkos, nagy magyart (Széchenyi, Márai, József Attila, Latinovits, Teleki László, Teleki Pál, Szécsi Pál, Zámbó Jimmy (ő, mint megtudjuk: rocker!), Molnár Csilla). Na, most, eltekintve attól, hogy József Attila öngyilkossága kérdéses mára, Jimmiy pedig nem öngyilkos lett, a felsoroltak olyan 120 évet felölelő időben éltek. Vajon nem lehet bármelyik nemzet nagyjai közül ennyi öngyilkost felsorolni? Szerencsésebb lett volna a KSH-adatait idézni. 

2. A vereségek traumatikus katlanában, a rég lecsendesedett zenei és sportsikerek elmúltával…
A mondat többi része most nem játszik. (Bár következik ott is logikátlan baromság.) Nem értem amit ír: rég lecsengett zenei és sportsikerek? Voltak, persze, hogy voltak, naná! De azért sem a zenei életben, sem a sportéletben nem kicsi túlzás, és rosszindulat azt állítani, hogy jelenleg nincsenek világklasszisaink? Az olimpiai szerepléseink az ország nagyságához viszonyítva, enyhén szólva nem elhanyagolhatók. Zenei élet? Különösebb gondolkodás nélkül: Rost Andrea, Varnus Xavér, Lajkó Félix, Kocsis Zoltán, Sass Szilvia, Tokody Ilona?

Ekkora ostobaságok után felmerült bennem az a kérdés, vajon miért született meg ez a könyv, és mi a célja magyar kiadásának? Miért vállalta fel ezt az egetverő baromságot az egyébként nagyon tisztelt Európa Könyvkiadó? Kinek használ, mit ad ez a kusza zagyvaság? 

Nem tudott nem eszembe jutni az ezzel a könyvvel párhuzamosan olvasott Gion Nándor gondolata: 

...a magyarországi magyarok nemzeti tudata lesüllyedt a legalacsonyabb szintre, a kezdődő jólét meg az öngyalázó történelemtanítás, és persze egyebek is, szellemileg teljesen elkorcsosították őket, érdeklődési körük csupán a grillcsirkéig és az új hűtőszekrényig terjedt, enyhé szólva keveset törődtek a magyarságukkal […] Tulajdonképpen az ilyenfajta önbecsülés hiánya az elsődleges oka, ha ott is mindinkább elhal a nemzetiségi tudat.

A kiírt idézeteim jobbára nem a tetszésem jelei, éppen ezért kommentálom mindet.

A Moszkva tér környékén hajléktalanokon, részegeken és kesztyűt áruló testes cigány asszonyokon kívül néha neonáci csoportok is láthatók, csillogó szíjakkal, fényesre pucolt cipőben, tiszta, új német katonasapka-utánzatban. Talán a Vér és Becsület nevű szervezet fasisztái , nyilván a MIÉP és a Jobbik szavazói. Előfordulnak itt elszórtan közönségesebb skinheadek is, no meg militaristák, nacionalisták, hosszú hajú bőrdzsekis fiúk egymás mellé tűzött Metallica és Árpád-címerekkel, minden összekavarodik, a történelem, a popkultúra, a mitológia. Látni őket a Lövőház utcai internetkávézóban, amint furcsa, korántsem pornográf honlapokon szörfölnek, titokban, vagy bátran küzdenek olyan számítógépes játékokban, melyek lényege, hogy egy rejtekhelyről kell lövöldözni. Nyilván a legmagasabb fordulatszámon dolgozik a képzelőerejük, hogy át tudják alakítani az agyonlőtt emberkék virtuális testét cigány árusokká, vagy román katonákká.(126–127.)

M. Z.: Ez az az az idézet, ami szerintem az egyik top a könyvben: a csúsztatások, tudatos ferdítések, előfeltételezések és torzítások csúcsa. 
Azért úgy belegondoltam: Varga áll a Moszkván (ami már nem az), és veszettül lesi, hogy végre gyöjjenek a fasiszták (csak, hogy tévedés ne essen: a Vér és Becsület tagjai, a ma már a gyakorlatban sehol sem levő MIÉP-esek, illetve a választásokon 17%-ot elért Jobbik, kb. nyolcszázezer ember, szavazói mindahányan, fasiszták; nyolcszázezer szemmel egyből felismerhető fasiszta, ejha!).

S amikor jönnek, a galádok, nemcsak turult tűznek a zubbonyukra, hanem hallgatnak Metallica-t is, de szerencse, mert így nem a korlátoltságukat lehet szidni, hogy csak Hungarica vagy Egészséges Fejbőr, hanem azt is, hogy az ostobák mindent összekevernek, mert legyünk pragmatikusak: ha nem férnek bele egy sztereotípiába, gyártunk gyorsan másikat!

S aztán elképzelem, amikor Varga követi őket az internetkávézóba, ahol az ostobák titokban szörfölnek furcsa honlapokon egy NYILVÁNOS kávézóban. Marha kíváncsi lettem, milyen weboldalakat lehet nyilvános helyen titokban látogatni fényes szíjakban, tiszta, új német katonasapkában? A külső egyértelműen náci (különben honnan tudná Varga, hogy Vér és Becsület, MIÉP és Jobbik?), de szégyelli a kurucinfót vagy a holokauszt tagadó oldalakat, mindazt, amit az egyértelmű külsejével felvállal ez a csürhe?

De még tovább is gondoltam a leírt történést, és egyből irigy lettem Vargára, aki azonnal agyba is lát, mert látja, hogy amint a fényes szíjas, tiszta, új német katonasapkás ifjak végeztek a nyilvános helyen titokban látogatott nem pornográf oldalakon, azonnal lövöldözőst játszanak, és a gennyes fasiszták nem átallják nyitva hagyni az elméjüket, kilátszik, hogy mit gondolnak játék közben (olyan játék, amiben csak lesből lehet lőni, mert nyilván rohadt gyávák a gennyesek!), és persze a cigányok és románok tömkelege látszik ki az agyukból, naná, halomra lőve. 
Egy dolgot furcsálltam csak: a gennyesek agyában kurta volt a fajsor, amit Varga kiolvasott. Miféle fasiszták ezek?

Szóval ez az idézet már kimondottan beteg, és irtózatosan kilóg a lóláb, hogy nem tapasztalati, hanem irodalmi a szöveg. De annak meg veszettül rosszindulatú. S mondom: ostoba, ostoba, ostoba!

*

Egy Duna-parti étteremben ülök Novi Sadon, vagyis magyarul Újvidéken, ahol 1942-ben a honvédek pogromot rendeztek a zsidók és a szerbek között (Danilo Kis és Cseres Tibor is írt erről.)

M. Z.: Tipikusan a féligazság tálalása! Ettől már annyira bosszús lettem, hogy nem is reagálok rá semmit, csak egy linket: http://moly.hu/konyvek/cseres-tibor-verbosszu-bacskaban

*

 József Attila utcai Szittya könyvesboltban mindig nagy a forgalom. […] …kaphatók itt könyvek Magyarország történetéről, mindenféle nagyságú és méretarányú térképek (bár mindegyik kivétel nélkül ugyanazt az országot ábrázolja), pólók, jól érthető „Adjátok vissza hegyeimet!” felirattal (a románoknak címezve), pólók érthetetlen, állítólag az ősmagyarok által használt rovásírással. Bár még senki sem fejtette meg, titokzatosabb, mint az inka csomóírás, nagy mennyiségben lógnak a Szittya ázsiai kinézetű, rúnáktól körülvett magyar lovast ábrázoló pólók. (97.)

M. Z.: Önmagáért beszél a tájékozatlanság! Remélem, legalábbis! 

1. Wass Albert könyve nem a románoknak címezte a mondatot, ember! 
2. A rovásírást nem állítólag használták az ősmagyarok. 
3. Nem igaz, megáll az ész, hogy senki sem fejtette meg! Csak körül kellene nézni ott bent, a boltban, vagy a Rukkolán, hogy kiderüljön ennek a mondatnak a sületlensége. A fiam teljesen simán olvas rovásul írt szövegeket, sorra jelennek meg a magyar klasszikusok rovásírásos változatai, ezzel az írással, ami titokzatosabb, mint az inka csomóírás! 

*

 A szürkemarha viszont, ez a hamuszínű nagy szarvú tehén, bár a húsa nem különbözik a világ többi tehenétől, rendkívüli külsejű, olyanféle, mint valami afrikai antilop, és állítólag abszolúte ellenáll a kergemarhakórnak. Valódi magyar marha, mert hát Magyarországon a melankólia erősebb a kergeségnél. Lehetséges, hogy józanul gondolkodik, de biztos lelki beteg. A budapesti Lajos utcai Maligán étteremben mangalicából és szürkemarhából csinálják a saslikot. A tányérról csak a turulsült hiányzik, hogy valami igazán, kizárólagosan magyar fogást ehessünk. (86-87.)

M. Z.: No, valahol ez az alulmúlhatatlanság teteje. Értelmetlen és logikátlan.
Egyfelől a szürkemarháról szólva semmi értelme nincsen ennek: „Valódi magyar marha, mert hát Magyarországon a melankólia erősebb a kergeségnél. Lehetséges, hogy józanul gondolkodik, de biztos lelki beteg.” 
Avagy ha van értelmezhető megfejtése ennek a mélydepresszív fröcsögésnek, kérem a megfejtéseket, és máris mea culpa-zok. 
Másfelől: ha a mangalica és a szürkemarha hungarikum, márpedig az, akkor a francért is cikizi a Maligánt a szerző, hogy csak a turul hiányzik? Miért baj, ha egy étterem hungarikumokat főz és tálal? De komolyan! Az ész megáll!

*

Aligha véletlen, hogy az egyetlen világhírű magyar dal az öngyilkosságról szól, és tudat alatt kedvet csinál hozzá. (85.)

M. Z.: Ha nem lenne egyéb szövegkörnyezet, még arra gondolnék, hogy a következtetés ebből a következő: semelyik nemzet nem egészségesebb, mint a magyar, ha tagjai egy dal hatására egyből a gyógyszerek, a beretvák és az ablakszárnyak után nyúlnak. De persze nem ez a következtetés…

 * 

A magyarok krónikus kivételesség-érzéstől szenvednek. Nem tartoznak sem a szlávsághoz, sem a Balkánhoz, sem a germán kultúrkörhöz, nem tartoznak semmilyen közösséghez, legföljebb a szomszéd országokban élő magyarokhoz. (79.) 

M. Z.: Túl azon, hogy valóban, nem tartozunk egyikhez sem, a mondat bevezetése megint hihetetlenül rosszindulatú: „Krónikus kivételesség-érzéstől szenvednek.” 
Varga úr, manapság divatos a másság ájult tisztelete! Tiszteletben kell tartani a mások (nem, nem a „Trónok harca”!) önérzetét, öntudatát. A magyarokét is, bizony! Mert teljesen indokolatlan, hogy ez alól csupán a ők legyenek a kivételek., s csak az ő másságukat lehessen gúnyolni, szapulni határon innen és túl. Büntetlenül.

*

A magyar kultúra története az öngyilkosságok története. (77.)

M. Z.: Ezt nem is érdemes kommentálom, akkora egetverő baromság. 

 * 

November negyedike a nemzeti gyász napja, e balsors belmagyar dátuma. Ezen a napon vonultak be 1956-ban Budapestre a szovjetek. Néha úgy látszik, sok magyar még nem vette észre, hogy már rég kivonultak a szovjetek Magyarországról. Azt az érzést keltik, hogy még mindig a bolsevikok kormányoznak. Szerencsére legalább azzal tisztában vannak. hogy a budai Várból már kiűzték a törököket. (73.)

M. Z.: Vélem, ha ma Magyarországon megkérdeznék az utca emberét, melyik a nemzeti gyásznapunk, fingja sem lenne szegénynek, miről szól a kérdés. Ahogyan a döntő többségnek arról sem, mi is történt ekkor 1956-ban. De spongyát rá! 

Sokkal érdekesebb két további mondatrész. 
„Sok magyar még nem vette észre, hogy már rég kivonultak a szovjetek...”
Ööö... Varga úr, soha, semmikor nem emlékezik meg szomorú, fájdalmas következményekkel járó eseményekről? S ha megemlékezik, miért teszi? E napon, segítek, nem a szovjetek bevonulására emlékezünk, hanem a forradalom áldozataira. Nem tudom, érti-e a különbséget. Az áldozatok pedig áldozatok maradtak attól, hogy a szovjetek kivonultak. Tudja, Varga úr? 

„...az érzést keltik, hogy még mindig a bolsevikok kormányoznak.”
Szerintem nem érzés volt se a 1994–1998 közötti, sem a 2002–2010 közötti időszak. A 2006 októberi terror sem. A kilőtt szemek sem. Gondolom, erre is tudna valami őrült jó beszólást!

Nem mellesleg a kommunisták jelenevőségével a könyv más oldalain a szerző is szembenéz: „2002-t írtunk, és pont ekkor nyerték meg a parlamenti választásokat az MSZP-s posztkommunisták.” 

No, akkor most mi van? Ha valaki azt mondja, amit ő, az örüljön, hogy legalább a törököket nem akarja a Várban tudni? Nem kicsit zavaros az érvelése, Varga úr, nem tudja a jobb kéz, mit ír a bal? 

 *

Ma viszont, amikor a Brüsszelnek és a globális piacnak való alárendeltség csak a háborodottak fejében látszik megszállásnak, nem marad más függőség csak a történelem és az emlékek. (54.)

M. Z.: A „ma” óta eltelt öt év. Az EU szétesni látszik. Többek között éppen azért, mert nem hajlandó tudomásul venni a nemzeti sajátosságokat. A diktátumai viszont a későn beszállt kis nemzetek számára meglehetősen egyértelműen a gazdasági megszállást körvonalazza. S ennek belátáshoz nem kell háborodottnak lenni. 

A mondat EU-konformitása vetekszik a kedvenc mondatom agybefolyásolásával: „Ma már egy olvasott, művelt ember sem kételkedik az evolúció igaz voltában!” S ki nem akar olvasottnak, műveltnek tűnni?

Nem folytatom, eszembe sincsen a könyv összes ökörségét megcáfolni. Ez csak szösszenetnyi ízelítő, hogy miért teljesen felesleges időpocséklás vele foglalkozni. 

 0,5/5

(2013)

A fülszöveg első mondata mindvégig ott csengett a fülemben olvasás közben: le szabad-e szakítani a zenéről a szöveget? Mert ahogy a szövegeket olvastam, természetesen belülről zenét hallgattam, bármennyire iparkodtam nem ezt tenni. Csak azoknál a daloknál volt sikerem, ahol nem ismertem vagy nem ugrott be a dallam. Ott a csupasz Bereményit tudtam értélékelni vagy nem értékelni. 
De ezeknél a szövegeknél meg rájöttem, hogy elfogult vagyok, sokkal tényszerűbb lennék, ha nem tudnám, hogy mit olvasok.

Mert elfogult vagyok. Az első három magamnak vásárolt hanglemez, kb. tíz éves koromban a következő volt: LGT – Zene, Neoton família – Napraforgó (jóvanna, szégyellem magamat, a mentségem legyen, hogy már az első végighallgatáskor éreztem, nagyon mellényúltam) és Cseh Tamás – Antoine és Desire. Az első és az utolsót a mai napig, naná, felvállalom. Az első zenéit a rádióban hallottam, és piszokul tetszett. A Neoton akkor sláger volt (Santa Maaariaaa!)… Cseh Tamást pedig a rajztanárunk hallgatott, meg az egyik ifivezetőnk (látod, Bobánon Bobélola, te vagy a felelős, meg az a kiskunsági vándortábor, a szikrákkal a szélben a 424-esről!) a tábortűz mellett, egy szál gitárral.

Hát valami marhára nem értettem a lemezt se zeneileg, se szövegileg! Csak a 424-est, meg a Munkásszállás-t. De volt benne valami, ami miatt akartam érteni. Mindenhogyan.

Nem mondom, hogy mára sikerült. Érteni nem. Talán érezni valamit abból, amit János és Tamás csinált Gézával, majd János nélkül… Az Új dalok idejére értem meg Cseh Tamásra. Az a lemez úgy, ahogyan van, no, az igen nekem! Meg az utána jövők is. S ezek által az előtte valók is.

S Tamás közben elment közülünk. Nem voltam koncertjén soha. Életem nagy hibája! Csak videókon, a YouTube-on nézem, hallgatom őt, meg olvasom a halála előtt vele készült interjúkötetet. Az a rohadt bagó, az!

Hiteles volt. Mert nem volt mindent tudó. Nem volt megmondó arc. Nem is akart az lenni. Énekes volt. Csendes, visszafogott, szuggesztív énekes.

S vajon tíz év múlva ki tud itt magyarul?

4,5/5

(2013)

Ez egy olyan könyv, amitől aktív, vonalas keresztény koromban kivert volna a víz, és kiütötte volna a biztosítékot. 
Manapság elgondolkodtatott. 
A tényeivel.

Vannak tényei ugyanis. A tényei a következők: több olyan bibliai történet, amit a Biblia önmagának vindikál, voltaképpen egyetemes emberi, vallási örökségek (pl.: vízözön, Káin és Ábel, jó néhány részlet a Példabeszédek könyvé-ből, a Zsoltárok-ból, a háromszemélyű, de egy Isten képének bemutatása, stb.), a Biblia írása előtti kórból.

Kérdés, hogy ebből mi fakad? Mert fakadhat pl. a Biblia megbízhatatlansága. Ahogyan az is, hogy a vallás, az isteni kinyilatkoztatás nem köthető egy adott néphez, az csak magához ragadta és kisajátította azt, miközben az Isten üzenete minden korban teljesen egyetemes volt. (Van egy, a zsidóság választottságát, a választottságnak a Talmudban megjelenő túlhangsúlyozását és a választottság jogán való gój-gyűlöletet aláhúzottan megkérdőjelező mondanivalója is a könyvnek, amivel a vallás és Krisztus üzenetének egyetemességét állítja szembe a szerző, hangsúlyozva, hogy amíg az Ószövetség kizár és büntet és szétválaszt, addig Jézus összeköt és kegyelemteli.)

Egy dolog biztosan kiderül a könyvből: az az istenkép, amit a Bibliában meglelünk, biztosan nem eredeztethető a Biblia írásának korából, és nem köthető egy adott néphez.

A könyvről, mint könyvről. 
Nem tudom, hogyan van ez, de a hasonló témákban írt könyvek szinte kivétel nélküli azonossága, hogy nem szerkesztettek, nincs bevezetés, nincs logikus témafelvetés, -kifejtés, és nincs konkrét lezárás sem. Az ember kapkodja a fejét a halmozott adatok olvastán, a ki nem fejtett következtetésekkel szembesülve, és töprenghet, hogy adott bekezdések, fejezetek vajon miért kerültek bele a könyvbe? (Jelen esetben ugyanez a képekre is igaz.) S ember legyen a talpán, aki a mindent összekötő vörös fonalat megleli a sok-sok szó mögött. 
Jelen esetben nagyon kellett keresnem a címben felvetett mondanivalót is: szerencsére legalább az utolsó fejezetben megleltem. A többiben foltokban.

Egyszóval: nem egy jó könyv, Zakar András könyve. Más szóval: nem egy rossz könyv Zakar András könyve. Mert elgondolkodtat, figyelemfelhív, és hiányosságai miatt további kutatásra, gondolkodásra sarkall.

3/5

(2013)

Nagyon szeretem a Don Camillo-történeteket, akár könyvben, akár a zseniális Fernandel-formálta film-verziókban (a Terence Hill-est felejtsük, lécci)!

A Rukkolán leltem ezt a könyvet, fogalmam sem volt róla, mi a csoda, de Don Camillo neve „eladta” nekem. Nem kis befolyással volt a tény, hogy az eredeti történetek legjobb részeinek éppen Don Camillo Jézussal folytatott beszélgetéseit tartottam.

Ma hoztam el a West Endből a könyvet, és a nagymamámnál, Vecsésen, a bőséges Nagyi-ebéd után pihegve, ki is olvastam (hatvanvalahány oldal).

Amikor kézbe vettem, kapcsoltam, honnan ismerős a szerző: a katolikus karizmatikus mozgalom már adott ki tőle könyvet. Ez önmagában se vissza nem tartott, se meg nem erősített semmiben.

Müller hozza Giovannino Guareschi stílusát, és miközben elgondolkodtat, jókat mulattam az olvasás közben. Don Camillo kérdez, szemrehány, felelősségre von, korhol, értetlenkedik, de végül mindig belát, és közben őszintén, kétségekkel szereti Jézust, aki, mert szereti Don Camillo-t, válaszol neki, fedd, korhol, mulat és szavakkal átölel.

Ha jól számoltam, húsz beszélgetést jegyzett le Müller. Rövid, tömör, frappáns beszélgetések, igen érdekes témákról. Természetesen az ember és Isten kapcsolatáról, az egyház szerepéről és a keresztények földön betöltött szerepérő, felelősségéről és lehetőségeiről. Húsz beszélgetés, könnyed stílusban, súlyos mondanivalóval, és folyamatosan mosolyogva.

Mégis van hiányérzetem: vékonka a kötetet, annyi, és annyi téma van, amiről Don Camillo-nak kellene még beszélgetnie Jézussal!

4,5/5

(2013)

Nem csupán egy kívülálló kritikáját olvashatjuk a Szcientológiai Egyházról, hanem egy egykori, németországi vezető beszámolóját, mit élt át, mit kapott és mit vesztett a szció által. 

Nem elfogulatlan, nem indulatmentes az írás, s nem is mindig teljesen világos a egyházon (?) belüli hierarchia és struktúra szemléltetése, de maga a könyv izgalmas, letehetetlen és érthetetlen olvasmány: érthetetlen benne az ön- és a majdnem kritikátlan gondolkodás-feladás. Minden bizonnyal ezt csak azt tudja némi empátiával kezelni, aki maga is benne volt valamilyen kizárólagosságra, egyedüliségre törekvő eszme sűrűjében, legyen az vallás vagy politika. 

A szcióhoz való kedvcsinálásra mindenesetre NE ezt a könyvet válasszuk!

4/5

Kairosz, Budapest, 2006, ISBN: 9637510311 · Fordította: Csuporné Hertei Annamária

Egy díszlet-, jelmez-, baba- és élettervező ösmerős ajánlotta, aki néha színházrendez is. Nem önmagában a könyvet, hanem Alma Mahler-ert, mint témát, és mint jelenséget. Semelyik szempontból nem bántam meg az olvasást.

A jelenség. Mert Alma minden bizonnyal az volt. Elfogyasztott végtagokon megszámlálhatatlan mennyiségű pasit, volt mindenféle étvágya, élvezte az életet, imádta és művelte a művészetet, művelt volt, s amerre ment, dőltek utána a férfiak, mint az oldott kéve, azt csinált velük, amit akart. Ha nem is rengeteg, de ilyenből lehet néhány ezen a bolgyón. Almát főleg két dolog tette különlegessé: egyfelől, hogy a vele kapcsolatba került férfiakban valami ösztönös zseniálitással látta meg a zsenit, és amit látott, ahhoz vonzódott. Amíg újabb zseni fel nem tűnt. 
A főnévsor magáért beszél: Klimt, Mahler, Gropius (Bauhaus), Kokoschka, Werfel. 
A másik, ami Alma-t kiemeli fajtájának nőstényei közül: miközben a pasaspk a lába előtt vergődtek (néha szó szeint), maga volt a megtestesült múzsa számukra. Nem tudtaknélküle alkotni. Ha ott volt, jelen volt, szárnyakat kaptak. 
Volt benne valai nagyon különleges, valami az Örök Nőből, a femme fatale-ból, ami nem csak és nem feltétlenül a külsejéből fakadt. (Vélem, hogy a középkorú férfiak zöme már tudja: egy nőt elsősorban nagyon nem a külseje tesz Nővé, az csak a bónusz! Persze nem elhanyagolható bónusz…)

A könyv jó könyv. Nem túl szőrőzős, nem túl részletes, nem merül el olyan ismeretekben, amiktől lefárad a tisztelt olvasó, mégis a 220, igen olvasmányos oldalon bemutat egy korszakot (XIX. század vége, XX. eleje), egy várost (Bécs), egy szellemiséget (bécsi művészeti, társasági élet) és egy életet (Alma). S miközben egyértelmű, hogy van benne tistelet, csodálat Alma iránt tart tőle némi egészséges távolságot is. (Vélhetőn nem csupán a józan ész, hanem némi női féltékenység jogán is, de egyáltalán nem lóg ki lóláb.)

S nem mellesleg azért is jó a könyv, mert ösztönöz a benne felsorolt Alma-trófeák életművének a megismerésére.

P. S.: Azon a nyáron, amelyik évben az étékelést írtam, Egon Schiele-kiállítás volt a Szépművészetiben. Klimt-en keresztül volt némi köze Alma-hoz. Az első bekezdésben említett ismerősöm rávett, hogy írjak egy dármát Almá-ról. Azt mondta, tuti a bemutató, van egy kis színház, a Van Gogh-kiállítást alatt is végignyomtak egy darabot Van Gogh-ról. Vonakodtam. De addig-addig, amíg rá nem vett. Megírtam a darabot. Mindenkinek tetszett. Még nekem is. Aztán, ahogyan az lenni szokott, az anyagiak miatt nem lett belőle semmi. Pedig milyen szép lett volna! (A darabot azért levédettem, minden szimpatikus közreműködő ellenére.)

5/5

(2013)

Európa, Budapest, 2001, ISBN: 9630768003 · Fordította: Várkonyi Benedek

Első olvasásra első szerelem, még akkor is, ha a kor, amiben játszódik, nagyon más kor, mint az, amikor olvastam, s pláne más, mint a jelenkor. 

A szereplők annyira élnek, hogy szinte kilépnek a könyvből, és külön nagyon tetszett, nem zsenánt bevallanom, hogy Áts Feri alakja az egyik kedvencem: az ellenségnek nincs hét feje, és lehet neki nagy-nagy erkölcsi érzéke is, még becsülete is; ezt tanította nekem a Nemecsek beteg testét ölben vivő vörös inges vezér.

S persze nem lehet a Gitt Egyleten nem röhögni.

A könyv végén meg nem sírni… (Na, de férfi vagyok, vagy mi, nem igaz…?)

5/5

(2013)

Nehezen tudnám megfogalmazni, miért is nem dobtam hátast. Nem arról van szó, hogy meguntam volna Gion stílusát. Mert dehogy. Arról sem igazán, hogy a történetek nem érdekeltek, bár volt, amelyik tökéletesen hidegen hagyott; de Gionnál igazából nem annyira a történetek a lényegesek, hanem a stílusa, az érzékeltetése. 
Szóval (nem először) bajban vagyok…

Kétéltűek a barlangban 

Gion első regénye. Még ő sem szerette igazából. Ezen tény által magam is jogot formálok ugyanerre.

Testvérem, Joáb 

Tom, a főhős (Tamás, csak beceneve van), indul a tisztából, jut a koszba, az erkölcsből a megalkuvásba. Gion jellemzéstelen jellemzései, a párbeszédeken át való bemutatások telitalálatok. 

Ismerni vélem valamelyest a Bibliát, de annyira nem jött át a Joáb-hasonlat. Joáb Dávid hadvezére volt, gondolkodó, öntevékeny katona, akinek tevékenységét, főleg az utóbbi miatt Dávid király egyre terhesebbnek érezte. 

De nem lelem az analógia lefedettségét a történetben. Ami ebben az esetben nem volt rossz egyébként, csak nem szögezett egyértelműen a székembe (ágyamba/kádamba/wc-ülőkére/stb.).

Börtönről álmodom mostanában 

Egyértelműen a kötet legobbja. Olvasása közben folyton Hrabal főpincére jutott eszembe, aki őfelségének is felszolgált, bár nem fedi egymást a két alak. Hrabal pincérét sodorja a történelem, de közben ura is a saját életének, Gion hőse, Kiss Lajos lelki értelemben sem egy óriás, de valami öntudatlan módszerességgel minden helyzetben megtalálja azokat a kapcsolatokat, amik kimentik minden adott bajból, de legalábbis a túlélését és a viszonylagos komfortját biztosítják. 

Kiss Lajos nem hős. Egy irodalmár-szeszcsempész banda külső tagja. Indul a rosszból, az önhibás közlekedési gyilkosságból és megérkezik a jóba, a rossz elutasításába. Pozitív, didaktikamentes fejlődésregény. No, ezt határozottan élveztem olvasni!

Izsákhár 

A bibliai analógiával itt is bajban voltam. Még nagyobban, mint Joábbal.

Gion a már széthulló, a vér, a pusztulás és borzalom felé tartó Jugoszláviába teszi hőseit, a majdnem ismert írót, a spiritualista gurut és feleségét, a fegyvercsempészeket és mindenkit. Nincs szó nemzetekről, csak pusztulásról, félelemről, túlélésről és a béke vágyásáról. Miközben mindenkinél egyre több a fegyver. Ebben a regényben nincsenek pozitív hősök. Az egyes szám első személyű író valójában agresszív, keféli más (s ez a más voltaképpen a barátja) feleségét, fegyverkezik. Él és túlél.

A feleség,miközben feleség, minden különösebb morfondír nélkül jár az íróhoz orgazmusért, rendszeresen, módszeresen. A spiritualista guru szellemiségét néha übereli az alkohol, majd lehengerli a biznisz.

A fegyverkereskedők kihasználják a konjunktúrát és teszik a „dolgukat”. Erkölcs nincs, csak erő van. 
Majd a végén a pincében felrobbanó kézigránát (vihar a biliben) magával viszi a szemüveges katonácskát, s néhány társát, megszeppentve az önkéntes szabadcsapat vezetőjét is. Széthullik Jugoszlávia, felrobban a kézben a kézigránát, de a világ egészét tekintve a szertefreccsenő testdarabjainak tragédiája csak vihar a biliben. 

S az író sorozatot csinál Izsákhárból, mert van a történetben annyi… 

Hoppá: Izsakhárról alig tudunk valamit. Csak hogy ott volt. Izsakhár Jugoszlávia lenne?

3,5/5

(2012)

Ezért nem tudtam, nevessek vagy sírjak, amikor végre újra megjelent a könyv. Csakhogy nem az általam ismert formában, hanem egy teljesen más formában, valami hihetetlenül komor, depis rajzokkal. Az új illusztrátor Helmut von Arz lett. Nem önmagában, hanem Méhes témájához és a stílusához képest borzasztó ez a kiadás.

Azért borzasztó, mert túl reális. Túl komor. Túl depresszív. Túl nemmese. S így elvonja a lényegről a figyelmet. Mennyire nem mindegy, hogyan néz ki egy könyv!

Évekig hajkurásztam antikváriumokban azt a régi  kiadást, de nem bukkantam a nyomára. Aztán valaki lefénymásolta nekem a saját példányát. Aztán valamelyik antikváriumban meg tudtam venni egy könyvtári selejtezett példányt: a könyvtár által bekötve. Jobb, mint a semmi, jobb, mint a fénymásolat. Aztán az antikvárium.hu, nem is tudom hány év után értesített, hogy az előjegyzett könyvem megérkezett. Az a kiadás, jó állapotban. Hip, hip, hip, hurrá!

Egy jó ideje itt van, az enyém. Nem is tudom, örültem-e már ennyire könyvnek...

A Szikra Ferkó meseregény. De a javából.

Nem azért mert mesés dolgok történnek benne, hanem azért, mert Méhes gyakorlatilag népmesét ír. Már ha ez nem lenne önellentmondás. De olyan ízes, kedves, mulatságos nép-műmesét, hogy nem tudom, ide legyek vagy vissza a lelkesedéstől. A mesék minden eleme megtalálható benne. Ezt nem magamtól tudom, hanem meseterepauta-tanfolyást végzett Szerelmetesfeleségtársam mondta, aki elzárkózik mindentől, ami nem nép- hanem műmese. De tényleg mindentől. Azt mondja, a műmese kiheréli a mese lényegét, semmibe veszi a célját, a szimbólumait, az eszköztárát és a mondanivalóját.

A Szikre Ferkó-t mégis elolvasta, és egyedüliként elismerőn beszél róla azóta is. 

Azt hiszem, annyi bűne mégis van Méhesnek, hogy a Szikra Ferkó által leszoktatott a rövid mesékről és rászoktatott a meseregényekre. Bár neki legyen mondva, valahogy, a magam részéről már kisgyerek koromban sem szerettem igazán a népmeséket. Még a Grimm és Andersen párviadalban is egyből Andersen mellé álltam. 

A Szikra Ferkó maradt tehát a toppon. Vélem, amíg élek. 

5/5

(2012, 2018)