Két gondolatom volt ezzel kapcsolatban. Az egyik arról szólt, hogy ezt már magam is próbáltam megfejteni a XX. század két egyenrangúan gyilkos diktatúrájánál, a fasizmus és a kommunizmus hatalomra kerülésének esetében. Nem fejtettem meg. Illetve nem teljesen. Ezeket a magyarázatokat találtam:
1.
Az egyik magyarázat talán a lábas vízben fokozatosan melegített béka esete, ami, mert lassan melegszik a víz, nem veszi észre, hogy fokozatosan megfő.
2.
A másik magyarázat a két diktatúra kíméletlensége, amely ellen a megdöbbent társadalom tehetetlen. Egyébként ez ügyben az egyik, ha nem a legjobb könyv, amit olvastam Akszjonov Moszkvai történet-e.
3.
A harmadik lehetséges ok, hogy a diktatúrák jobbára egy kilátástalan társadalmi helyzetben mutatnak lehetséges kiutat, és ezáltal sokakat maguk mögé állítanak (mondjuk erre az orosz forradalom, a Nagy Októberi, ami novemberben volt, nem jó példa, az gyakorlatilag egy nagyon szűk réteget érintő puccs volt), és mire a sorba álltak feleszmélnek, már késő.
A másik blikkem Kata ajánlójára a manapság kötelező polkorrektség volt. „Helyben vagyunk – gondoltam –, ismét egy okos film a gonosz, elnyomó férfiakról, ráadásul ismét egy rohadt nagy pofon a kereszténységnek. Két liberális agymosás egy csapásra.” Csak csóváltam magamban a fejemet, de azért megkérdeztem, mi a sorozat címe, bár biztos voltam benne, hogy nincsen bennem iránta érdeklődés.
– „A szolgálólány meséje” – válaszolta Kata.
Fogalmam sincsen honnan, de ismerős volt a cím. Gyanús, hogy a Moly-ról, de biztos nem vagyok benne. Egy-két értékelést annak biztos tudatában, hogy ez engem marhára nem fog érdekelni, elolvastam (mert különben nem szoktam ilyet tenni, hogy ne befolyásolódjak). Feléledt az érdeklődésem, mert egy asszociációs lánc az értékelések olvasása közben rögtön beindult. Könyv beszerez, film letölt, illetve online megkeres, és indul az antikeresztény, totál patriarchális mandula.
Az a helyzet, hogy több dolog van. S ráadásul a több dologban csúnya módon a párhuzamos fogyasztás (könyv, film) végett össze is folynak a dolgok. Ezért a hibákért előre elnézést kérek! A több dolog a következő: a könyv, mint mű jelentősége és a mondanivalójának társadalmi és vallási vetületei. Majd meglátjátok, hogy mennyire nagyok ezek a falatok! Kezdjük a legegyszerűbbel!
A KÖNYV, MINT OLYAN…
A könyv, a szöveg mint olyan: jó. Többen írták, hogy mennyire nem irodalmi szöveg, meg unalmas, meg miegymás. Tény, hogy minimalista, szikár a megfogalmazás. Akkor is, amikor fáj, akkor is, amikor felháborít. Egyszerű, szálkás, szürke minden, a színek csak útjelzők, de igazából nem színesítenek. Ugyan nem olvastam mást a szerzőtől (majdnem azt írtam, hogy szerzőnőtől, de gyorsan vissza is kaptam a kezemet), de azt akarom hinni, hogy ez nem csupán a saját stílusa, hanem eszköz a mondanivaló érdekében. Éppen azért, hogy rávilágítson, minden diktatúra (teszem hozzá én: bármilyen is legyen, bármilyen eszmeiségre alapozva, hivatkozva hozzák is létre) színtelen, illetve két szín dominál: a beolvadás kényszerű szürkéje, illetve a vér pirosa. S ezt a szöveg eszközei pompásan aláhúzzák. (Ha ez a szerző általános stílusa, akkor csak diktatúrákról szabad írnia.)
Ahogy érdemes megfigyelni, igenis irodalmi képei, hasonlatai, megfogalmazásai vannak az adott szikárságon belül!
Az is tény, hogy nem pergős, nem lélegzetállító az, amit történik. Illetve az utóbbi de, csak nem úgy, ahogyan ezt alkalmazni szoktuk, nem a cselekmény izgalma, fordulatai miatt lélegzetállító, hanem amiatt, hogy mindez netán megtörténhet. (Ahogy annyi helyen, annyiszor, pepitában már meg is történt.)
Jól adagoltan érkeznek az információk, nekem nagyon szimpatikus az időben való ugrálás, ahogy a jelen asszociáltat a múltra és vissza. Tény, hogy a filmsorozatban valahogy élesebben kijön a sokszínű múlt és a jelen gyilkos sivárságának ordító ellentéte, ahogyan az is, hogy a mostani jelenünk, amit gyakran erkölcstelennek, embertelennek, a magány koraként élünk meg, tulajdonképpen a humanitás, az empátia és a tolerancia kora. Hát, ezek szerint, bizonyos értelemben akkor az…
Nagyon élveztem olvasni, pedig kezdetben nem volt hozzá kedvem, hatalmas lett a pozitív csalódás.
Ilyen is van…
De minden pozitívum ellenére hamar beláttam, s ha csúnya vagyok is, akkor is azt mondom, hogy Atwood pöpec turmixot pörget az 1984-ből és A lányom nélkül sohá-ból*, tesz hozzá egy kis reciprok Védett férfiak-at, és készen is van A szolgálólány meséje. Ami a történetet illeti. A nyelvezet más kérdés.
MONDANIVALÓ, MINT OLYAN…
Tudatos vagy sem, de Atwood ezzel a turmixszal bizony vastagon befröcsköli a vallásos, fehér társadalmat, az orrunkba tolva a vallás és a férfi nem erőszakosságát, irgalommentességét és kőfejűségét. (A vallásos nők gyakorlatilag férfivá válnak, nincs hiba, ahogy az ÁVH-s asszonyok is elvesztették minden bájukat.)
Persze, vannak olyan könyvek, amiben nem az az elsődleges, hogy mit mond, hanem az, hogyan mondja el a történetet. Rejtő Jenőnél, Vavyan Fable-nél, Edgar R. Burroughs könyveiben (satöbbisatöbbi) az ember nem a mondanivalót keresi, hanem szórakozni akar. Ez nem értékítélet. Mert ezek jó könyvek, rötyögünk, izgulunk rajtuk és akarjuk olvasni a következőt. Ezek erre valók, és mert nincsen sok Rejtő, Fable, Burroughs, ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy nem is könnyű minőségi szórakoztató irodalmat írni.
A szolgálólány meséje olyan könyv, aminek nyilván van mondanivalója. Persze, hogy van. Leegyszerűsítve és nem karakírozva: ocsmány dolog a diktatúra, ocsmány dolog bármilyen eszme nevében diktatúrával ráerőltetni az eszmét egy komplett társdalomra, és bármennyire is kényszerhelyzet van, visszataszító faji, nemi, kulturális alapon ember és ember között különbséget tenni, és a különbség alapján értékeket, társadalmi pozíciókat meghatározni (vö.: Emberi jogok nyilatkozata).
Ebben a könyvben egy nyamvadt vírus miatt a nők kerülnek hátrányos helyzetbe. Azok a nők, akik nemzőképesek maradtak, még hátrányosabba. Vagyis van egyszer a nemi megkülönböztetés, és van, hogy ez a vallás nevében történik. S ha már a kereszténység olyan rettenetesen patriarchális, meg Amerika a színtér, hát legyen annak a nevében. Ahogy mondtam, két legyet ütünk egy csapásra. S ezen a ponton én is érzek a könyvben valami negatív szándékosságot. Meg abban is, hogy sorozatot csináltak belőle, majd harminc évvel a megjelenése után. (Na jó, szavam ne legyen, az Odüsszeiá-ból majd háromezer évvel később csináltak filmet, szóval mi ez a harminc év?) Mert rossz, aki rosszra gondol, de azért a feminizmus és a keresztényellenesség manapság egyaránt divatos dolog, ezt nem nehéz belátni. Az előbbiről e könyv értékeléseinél is zajlott nagy vita, az utóbbi meg annyira nyilvánvaló, hogy szót sem pazarlok rá.
Szóval van ezzel a mondanivaló-kérdéssel némi baj. Mert ha úgy veszem, akkor Atwood simán nemi és vallási rasszizmust reklámoz a könyvében. (Mondjuk érdekes, hogy nincsen emlékem arról, hogy Merle könyvével kapcsolatban lettek volna ilyen polémiák, pedig ott a nők a „rossz fiúk”. Vagy azért nem.)
Szóval mindezek hátterén valójában mit akar mondani Atwood a könyvével? Csak megragadott két eszközt vagy valóban hergelni akar? Ez nekem annyira nem lett teljesen világos. Mivel a könyv óta eltelt harminc év, a filmmel konkrétan olyan érzésem van, hogy igen, hergelni akartak, de a szövegeredetivel, nem tudom, mi volt a célja. Mert diktatúrákról olvastunk már nagyon jókat, oda is vissza is, keresztül is, meg kasul is. De valamiért csak megírta ezt a könyvet! Mármint a pénzen és a grafománián túl.
A VALLÁS, MINT OLYAN…
A vallás manapság, itt Európában jóformán szitokszó a társadalom többsége számára. Egyet jelent a korlátoltsággal, a szűk látókörrel, a tudománytalansággal és a hiszékenységgel (vö. Mikulás és Fogtündér). Valamint egyet jelent a Biblia szó szerinti ihletettségében való hittel és a szó szerinti való értelmezésével. Meg a máglyákkal, meg a pedofil papokkal, meg a műveletlenséggel és a bigottsággal, az élet nagyszerűségének, élvezeteinek való fittyet hányással és persze a vallás elveinek politikai eszközökkel való kényszerítésével.
A vallás szűk látókörű és semmi köze az emberi jogokhoz, sőt, ezerrel szembe megy velük. Aki vallásos, tartja a közvélekedés, az utálja a homoszexuálisokat és a leszbikusokat.
Az számomra csak hab a tortán, hogy a nemek körülötti túllihegést ostobaságnak tartom. Jogi szempontból persze, egyenlők, fizikai és testfelépítési szempontból persze, nem, az is tény, lehet felháborodni, hogy az istenné tett evolúció szerint bizony vannak és eltérő céljai vannak a nemi különbségeknek. Nem csupán más van a lábunk között, hanem másképpen is gondolkodunk, másképpen éljük meg az érzéseinket, ezáltal más és más a létezésből adódó feladat. (Bár már torzulunk rendesen.)
Ráadásul a nem férfi-női kapcsolatok evolúciós szempontból zsákutcás géntorzulások, már ha a génekre akarjuk fogni az irányultságokat. Az, hogy a kereszténység is zsákutcának tartja, de neki ez átkozandó, az bizony nagy érdekesség, hiszen ugyanazt állítja mindkettő, és egyik sem a személyről, hanem annak szexuális irányultságáról beszél. Az evolúció azt mondja, van ilyen, de kihal, a kereszténység azt, hogy van ilyen, nem támogatja a létezés és az élet csodáját, de van belőle kiút, és simán üdvözülhet, aki így járt. (Józan esetben, persze.)
A magam részéről teljesen csont nélkül el tudom képzelni, hogy egy matriarchális társadalom ugyanolyan simán kitermeli a poklát, mint egy patriarchális. Mert az emberi természet, ha nemek szerint másképpen is, de alapvetőn önző, a megtartásra, megszerzésre, és nem a megosztásra, adás van berendezkedve gyárilag. Függetlenül attól, hogy mi van a lábak között.
Ennyit S persze kérdés, hogy mit is nevezünk vallásnak? Elfogadom, hogy a valláson kívülieknek nyüansznak és a gyakorlatban értelmezhetetlennek tűnik, hogy igenis, megkülönböztethető
a) a megélt hit,
b) a látszat vallásosság,
c) a politika céljaiból felhasznált vallásos maszlag.
Az uccaembere a farokság kategóriába sorolja valamennyit, mert felvilágosultan, a tudomány által támogatva Isten közvetlen rokona a Fogtündérnek, és beojának, a Télapónak, s ebből a nézetből, ugye, a a-c. pontok tök ugyanazt mondják, a katolikusok pedofilok és pénzéhesek, a Hit Gyülekezete a pénzről és Izrael fenekének a nyalásáról szól (és Slamo behitesülése, majd Izraelbe pattanása miatt az egykori Edda vagy a No összeállása is reménytelen vágyálom, de Pasquale annyira nem fáj, Szikora Robi azt megoldotta eddig is). A többi meg egyszerűen barom, mert nem tud élni, életszerűtlen, hogy sem bulizni nem járnak, sem kefélni nem kefélnek, sem inni nem isznak eleget, és ha komolyan gondolják a hitüket, még a munkahelyen sem használják ki a stikli-lehetőségeket. A hülyék! S persze, ha hibáznak, ha kihozzák őket a béketűrésükből, és kit nem lehet kihozni, akkor van lehetőség a hörgésre, hogy „ezek nevezik magukat kereszténynek?”, mintha a kereszténység azt jelentené, hogy egyenesen istenné válik az emberfialánya.
De még ebben is lesz csavar, itt a reklám, érdemes tovább olvasni!
ATEISTÁKNAK TUTI ÁTUGRANDÓ RÉSZ
Itt a csavar, kérem szépen!
A vicc az a dologban, hogy Atwood, azzal együtt, hogy férfi- és keresztényellenes, amit ír, nem ír botorságot. Az életet élvezni képtelen és ezért másokat is saját börtönébe záró kereszténységről sokat tudunk, ugye. Született néhány marginális, kevesek által ismert utópia, antiutópia a bibliai eszkatológia alapján, kinek-kinek szívének kedves Biblia-magyarázata szerint. De ennél sokkal érdekesebb, hogy létezik egy kis protestáns közösség, az Adventista Egyház amelyik a XIX. század közepe óta egy nagyon sajátos, ám koherens bibliai próféciamagyarázatot képvisel. Úgynevezetten historikus magyarázatot, amelyik a történelem egészében látja a nagyívű bibliai próféciákat (Dániel könyve, Jelenések könyve) megvalósulni.
Nos, ez a kis csapat tehát úgy százötven éve arról beszél, hogy az idők végén, Jézus második adventje előtt az egyesült Államokból kiindulva egy hatalmas nagy vallásos diktatúra fog kialakulni (hoppá!), s a diktatúra képviselői tevékenységük indokául a társadalmi felemelkedésre, a szociális jogok kiterjesztésére, a családokra fognak hivatkozni. És ezen elvek mentén fognak hozzá a rendcsináláshoz. Ez a hatalom sátáni hatalom lesz, és nyilvánvaló (vagy nem is annyira nyilvánvaló?) célja az Istenhez hűségesek kiirtása, illetve a nagy tömegek elhitetése Istentől elfordult tanításokkal). Vagyis az adventisták azt mondják, hogy kérem, attól, hogy garázsban alszom, még nem leszek autó, tehát nem minden az, aminek mutatja magát, és nem minden keresztény, ami kereszténynek nevezi magát, ne tessék már azt hinni! Egy diktatúra nevében lehet keresztény, egy politikai kurzus nevében lehet keresztény, de valójában mindig csak nevében lehet az, mert a kereszténységnek, mármint az igazinak, soha nem lehet köze országok, világrészek irányításához, hiszen maga Jézus tette egyértelművé, hogy ő nem politikai, gazdasági messiás, az Ő országa nem ebből a világból való.
De a lényeg: az adventisták szerint Amerikában az idők végén vallásos diktatúra lesz, látszólag bibliai elvekre hivatkozva. Érdekes, nem? Szóval az Atwood-turmixba került még egy csipet adventizmus is.** Teheti, földiek. :-)
* Az Ncore-on az egyik kommentelő, Vipes a könyvből készült sorozat alatt találón megjegyezte: „Mi ebben a nagy durranás? A vallási diktatúra, a nők alávetettsége, megalázottsága a legtöbb muszlim országban élő, napi történés: a vallás nevében kompletten megalázzák, kihasználják a női nemet.” Ennek, ugye, van nagyon ismert dokumentarista-irodalmi bemutatása. Amelynek olvastán meg van az a szörnyű tudat, hogy amit olvasunk az nem fikció, hanem a vérvalóság. Teszem hozzá én.
** https://moly.hu/konyvek/ellen-g-white-a-nagy-kuzdelem ; főleg a könyv utolsó fejezetei.
4/5
(2017)
Hosszú évekig erősen értetlenkedtem a rendszerváltás utáni években, ahogy Thürmer sürgött-forgott, és nyomatta tovább: az MSZMP-t., Munkáspárt álnéven. Komolyan gondolja? Valami tréfa az egész? Kinek kell ez? Ki ez a nevetséges figura? Hja, Kádár titkára volt… Eh, akkor komolyan gondolja! 
Nem is tudom…
Nem szerettem soha a betegség produkálta könyveket, filmeket. A pontos okot nem tudom, majd egyszer Freud doktorral kianalizáltatom magamat… Gyanús, hogy édesanyám nagyon korai, fiatalkori halálának köze van hozzá. 
Az Alexandrában találtam rá, a Nyugati téren, öccá' forintér! 
Nem is tudom, hol leltem rá, amikor először találkoztam vele. A könyvtárban az üzleti könyvek közé sorolták. Ettől némileg megijedtem, mert nem kedvelem az „ígycsináldígytutibejönésboldogleszel”-könyveket, nem hiszek nekik. 
Úgy gondolom, a címben citált védekezés a mindennapokból nagyon is ismerősen cseng. Orrba-szájba ezt halljuk.
A filozófia az a tudomány, aminek nagyjából annyi értelme van, hogy okos, de gyakorlatiatlan emberek el tudnak egymással vitatkozni, hogy kinek nincsen igaza a valóság észlelésében és értékelésében. De rögtön hozzá kel tennem, hogy miközben nincsen két filozófus, aki egyetértene a másikkal, a filozófia alapkérdései voltaképpen roppant egyszerűek és nagyon érdekesek: kik vagyunk, hogyan működünk, hogyan működik a valóság, hogyan érzékeljük a valóságot és egyáltalán, mi a valóság? Hogy mást ne mondjak, ugyanezt teszi, becsomagolva, izgivé téve például a Mátrix című film is. Innentől, meg, ugye, nem is olyan izgalmatlan a filozófia.
A világ egyik legjobb gitárosának és életművének korrekt, érdekes, elfogulatlanul elfogult történetét olvashatjuk. Blackmore a legendás Deep Purple, a szintén legendássá vált Rainbow és az érdekes, reneszánszosan rockzenét játszó, Blackmore's Night együttesekben zenélt. Mondhatjuk, jobbnál jobb zenéket. Bár a magánéletben is társává váló Candice Night-al elkövetett Blackmore's Night némileg megosztó zenekar, és sokan visszasírják Blackmore kezébe a lant helyett a gitárt, de mindennel együtt Blacmore bármibe fogott, az minőségi volt, és népszerű lett. 
Bencze Izabella világosan, tömören fogalmazza meg a válaszait Mezei Károly kérdéseire. A könyvből egy hazáját féltő, azért tenni akaró jogász személyisége bontakozik ki, aki világosan, bennfentesként látja, hogyan lopta szanaszéjjel a politikai elitünk ezt az országot, s hogyan lett ugyanez a réteg gyakorlatilag haza- és népe elárulójává a pénz-Isten oltárának szolgálatában. 
Persze, hogy Szabó István filmjét láttam először, attól kaptam kedvet Klaus Mann regényéhez. Klaus-Maria Brandauert nagyon nehéz feledni Hendrik Höfgen szerepében. 
RÉGES-RÉGI OLVASÁS 
Egyáltalán nem vagyok Metallica-fan. Szeretem a kemény zenéket is, de leginkább progresszív rock-ot, progmetált hallgatok. Ha már kategorizálni szükséges. Vagyis ilyen Metallica-félék nem esnek ki teljesen a szórásból, de túl sűrűn nem is hallgatom őket, csak úgy néha rám jön, hogy kell egy kis zúzás. Ennek ellenére a telefonom alap-csengőhangja évek óta egy Metallica-szám részlete, a