Vésztőnek eddig a nevét sem hallottam. Azt sem tudtam, hogy létezik, ezáltal azt sem, hogy hol van. Itt:

Amint belelapoztam a könyvbe szimpatikus lett ez a kisváros. Nem lehet rossz hely, ha a helyi vezetés, a pozitív kreatív stáb ennyi kreativitást feccöl egy róla szóló kiadványba. A könyv nem füzet, nem könyvecske, hanem egy majdnem A4-es, kötött, kemény borítós fotóalbum. Ami már a első fotójával lenyűgözött. (A könyvből való fotókat Csősz Ferenc, a könyvet kiadó egyesület pontosan nem tudom kijének a szíves hozzájárulásával közlöm, de messze nem olyan szépek itt mint a kiadványban, telefonnal fotóztam őket.) Ez az első kép, figyeld csak!

Egy teljesen mai kép, megbolondítva, s mintha régi képeslap lenne. Hosszú percekig néztem, és gyönyörködtem benne. 

Aztán átlapoztam az egész könyvet. A másik kép, ami hosszabb ideig fogva tartott ez volt: 

Nem kell magyaráznom, ugye? 

A kiadvány igen szűkszavú, de áttekinti a település múltját (itt is igen gazdag a szemfogó képanyag), a környező természet gazdagságát, a környező vizek szépségét, szó van a Mirtil felvezette romról, a közvetlen közelében található múzeumról, a gazdag kulturális életről, a kiemelkedő épületekről. S mindez elsősorban képekben, hiszen egy kép ezer szóval felér. S ha szöveg van, az van magyarul, angolul és németül is. 

Nézd csak ezt a képgalériát, hogy tudd, miről beszélek!

A képekből is majdnem egyértelműen kiderül, hogy Vésztő legszebb épületei a városközpontban találhatók, rövid lassú sétával (ezt már tapasztalatból mondom), bejárható, megtekinthető mindegyik. Kulturált, rendezett, szemrevaló. 

Vésztő kétségkívül leglátványosabb, gyönyörűen megcsinált látványossága a várostól mintegy három és fél kilométerre, Mágortól nem messze található a szépen kiépített, büfével, parkolóval, sétautakkal rendelkező történelmi emlékpark benne a monostor-romjával. Itt legalább másfél-két órát eltöltöttünk. Csak úgy kattogtak a mobiljaink. Válogattam egy keveset a családi képvadászatból. Gyönyörű, tágas, szépen megcsinált hely, egy világviszonylatban egyedi dombmúzeummal, amelyben őskori leleteket mutatnak be. Nem is annyira leletek érdekesek, sokkal inkább az ahogyan bemutatják őket: a pince szerű helyiségben egy kis folyosóról tekinthetünk le a kiállításra, amelyben látszanak a földtani rétegek, és minden lelet azon a helyen, abban a magasságban van, ahol megtalálták. Megtudtuk, hogy a múzeum bajban van, sürgősen meg kellene erősíteni a földfalakat, gondoskodni az állandóbb páratartalomról, szigetelésről, mert erős hatással van rá az időjárás. A becslés szerint, ha nem változik semmi, mintegy tíz éve van még ennek a kiállításnak. A szemben levő domb alatt folytatódik a környékbeli múltba nézés, a kőkortól a monostor 11. századi első épületétől a 18. századi teljes pusztulásáig. 

A múzeum feletti dombon felett pedig ott áll a monostor megerősített romja, csodás kilátással. A romtól mintegy kétszáz méterre egy impozáns szoborpark áll a fák alatt, a népi írók sorával. A szoborpark mögött pedig egy pákászház és egy bronzkori (?) gerenda alapokon álló tapasztott lakóépület nézhető meg. 

Szinte szégyellem megemlíteni, de tekintettel a magyar közállapotokra és a könyv dicséretére elmondom: tényleg Vésztőről szól benne minden, nincs egy félmondatnyi politika sem, semerre, nincs egy leheletnyi tömjén sem semelyik irányba. Ha vannak nevek, akkor azok a könyv elkészítéséhez kötődnek. Ahogy például a fotókat készítő Vésztői Digitális Fotó Egyesület és a tagjainak a neve. 

Egyetlen hiányérzetem volt/van csak: a fotók megérdemeltek volna magyarázó, útba igazító képaláírásokat. Illetve nem csupán megérdemelték volna, hanem több esetben ordító a hiányuk. A városban autókázva néhány, a könyvben szereplő helyet nem találtunk meg. De például a helyi kulturális életről szóló fejezetben jó lett volna tudni, melyik kép miről szól, miért volt tűzijáték, ha fellépőket látunk, ők kicsodák, milyen fellépéseket, ünnepeket fotóztak. De ugyanígy érdekes lett volna megtudni valamit a Sinka István Művelődési Központ és a Békés Megyei Levéltár Archívumából gazdagon a könyvbe illesztett, gyönyörű, egykori fotókról is. 

Ezzel együtt azt mondom, nem láttam még ennyire igényes, szép összefoglalást vidéki kisvárosról Gratulálok az az ötletgazdáknak, az alkotóknak és a debreceni Főnix Médiának a kivitelezésért! Lelkes lettem. 

Vésztő a Wikipedián.

Úgy gondolom, PKD-t nem különösebben kell bemutatni. Olyan filmeket ihlettek meg a regényei, novellái mint a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás, a Különvélemény, a Kamera által homályosan vagy éppen a Truman show. Hogy talán csak a legismertebbeket említsem. 

Ez a regény a szerző első megjelent regénye. Kezdetben, minden örömöm ellenére ettől tartottam egy kicsit. Ha egy író szárnypróbálkozása a befutott, hírnevet kapott művei után jelenik meg, az jobbára a konjunktúrának köszönhető: az elismerést nyert írások simán eladják az előbbieket is. Nincs ezzel baj. Akkor sem, ha jobbára sokkal gyengébbek mint a később születettek. Magától értetődőn azért is nem lettek annyira ismertek, mert ezek csak a saját hang keresésének a lenyomatai, még nem repülnek, csak szárnypróbálgatások. Rengeteg példa van erre. 

Nem volt semmi tudatosság abban, hogy a Kozmikus főnyeremény után olvastam. Most jelent meg. Az előbbiről pedig leírtam, hogy: 

Mostanság történt, hogy egy Hernádi Gyula regény képregény-változatáról, Az erőd-ről írtam egy bejegyzést, és egy olvasóm vitatta, hogy a sportból, szórakozásból végzett gyilkosságosdiban, az állításommal ellentétben Hernádi élén járt volna, mert Sheckley könyve, A tizedik áldozat pár évvel korábban kiadatott, és két filmváltozat is készült belőle. Ez Hernádi könyvének és a belőle készült, Zorád Ernő által rajzolt képes változatnak semmilyen erényét nem nullázza le, de arra jó volt az olvasói figyelmeztetés, hogy Sheckley újra a homlokterembe erőszakolja magát.

Viszont már az Űrlottó fülszövegéből kiderül, hogy a pángalaktikus játékszenvedély, az emberi életekkel operáló, az emberiség lepusztulásával operáló gyilkososdi elsősége még csak nem is Sheckley agyából pattant elő, PKD megelőzte négy évvel. Neki is volt honnan elindulnia. Vagyis Hernádi, a Battle Royal, az Éhezők viadala, a Menekülő ember és társaik csak jól-rosszul sikerült következmények. Revideálom magamat sokadszorra, mea maxima culpa, fejlődik még a blogíró is.

PKD általános eszköztára

PKD azon írók közé tartozik, ezt többször írtam már itt-ott, akik voltaképpen mindig ugyanazt a regényt írják, nagyjából ugyanúgy, mégis megunhatatlanok. Éppen az ugyanúggyal akadt többször fenntartásom, miközben (egy kivételével) az összes könyve a polcomon van. 

Lássuk, mire is gondolok! 

PKD nem sokat bíbelődik a történet hátterének, az elképzelt világok, az ok okozatok részleteinek a kifejtésével. Amit megtudunk, megértünk, azt a cselekményből tudjuk és értjük meg. Ha egyáltalán. 

PKD-t nem érdekli a technika sem, fittyet hány a tudományra. Vannak csudás gépek, robotok, androidok, úrhajók, technikai megoldások, de ezek nem egy lehetséges jövőkép bemutatását szolgálják, sokkal inkább adottak a történet vezetése miatt. 

A teremtett világai általában lepukkant, kifordult vagy éppen disztópikus világok, amelyekben nagy szerep jut a nem mindennapi képességeknek, a telepátiának, a jövendőt ismerő prekogoknak, vagy éppen a különleges technikai lehetőségek általi halál utáni létezésnek, és, igen, a későbbi művekben a tudatmódosító vegyi anyagoknak. (Megy a purparlé, hogy PKD az alkotáshoz mennyire használta az ismert anyagokat. Hogy használta, az nem kétséges, de az életrajzának az Isteni inváziók-nak az írója, Laurence Sutin váltig állítja, hogy nem, nem, dehogyis, a szerek nem az íráshoz kellettek neki. Bár kétségtelenül van olyan könyve, amelynek olvasása közben azért meglegyinti az olvasót a kétség. 

Nekem úgy tűnik, PKD számára a sci-fi, mert szabadon szárnyalhat a fantázia, szabadon használhatók olyan ötletek, amik más műfajban nem, csupán eszköz, hogy kiírja magából a metafizikai kérdéseit, kétségeit, meglátásait. 

Ahogy a szereplők aprólékos jellemrajzának, vagy lelkivilágának a kifejtésével sem bajmolódik. A múltjuk, a jellemük csak a történet pillanatnyi kifejtésének szempontjából érdekes. Éppen ezért talán nincs is olyan karaktere, aki közhellyé lett volna. Meggyőződésem, hogy a Szárnyas fejvadász Rick Dekard-jának neve is a filmváltozatnak köszönheti, hogy a műfaj kedvelőinek agyában rögzült. (Rögtön hozzá is teszem, hogy a Harrison Ford alakította alak sokkal árnyaltabb, mint a regényeredeti, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal megírt hőséé). Ezért a szereplőket jóformán csak a nevük és az események során betöltött szerepük határozza meg. Tény, hogy adott könyvön belül mindaz, amit tesznek viszonylag következetes, koherens. 
Viszont nem egy esetben egyszerűen főszereplőt, szempontot vált, van, hogy teljesen el is felejti, ejti az eddigi központi figurát, és egy teljesen másikat állít a középpontba. Mondom, mindent a cselekmény egészéért! 

Vannak könyvei, amelyekben mindez zavaróvá is válik, úgy tűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné az olvasó, az olvasói elvárások, sőt a történetmesélés belső logikájának a szabályai sem. Ha őt nem érdekli egy alak, ne érdekelje az olvasót sem, vegye tudomásul, hogy továbbléptünk, aki idáig volt, eztán nincsen, nem is lesz, punktum, tessen a sztorira koncentrálni! 

Éppen emiatt PKD nem szereti a teremtményeit még annyira sem, mint R. R. Martin, hullanak is mint a legyek, minden szemrebbenés nélkül. Ahogy az életben is. 

Ahogy írtam fentebb, az amit megérteni vélünk, nagyjából soha nem az, aminek és ahogy látszik: a valóság változik, az okok és okozatok nagyjából mindig változnak.

AZ ŰRLOTTÓ TÖRTÉNETE

voltaképpen ott van a fülszövegben. Nem is szaporítom a szót.

A távoli jövőben bárki lehet a Naprendszer vezetője: nincsenek választások, nincsenek alkalmassági tesztek, nincs semmiféle feltétel. Minden az űrlottón múlik, és amikor a mágneses lottópalack pörög, bárkiből a világ abszolút uralkodója, a Kvízmester lehet. Csakhogy, amikor egy új Kvízmester hatalomra kerül, az elődjének még vannak bizonyos jogai, például orgyilkosokat küldhet az új vezető meggyilkolására.

2203-ban egy különös szekta vezetője lesz az új Kvízmester, és az addig zökkenőmentesen működő rendszer hirtelen akadozni kezd. A korábbi vezető mindent megtesz, hogy olyan orgyilkost találjon, aki átjut a telepata testőrökön, ám amikor az egyik alkalmazott átáll a másik oldalra, aggasztó tények kerülnek napvilágra a lottórendszerről, és elképzelhető, hogy ezúttal senki nem nyerhet.

Az Űrlottó, Philip K. Dick első, 1955-ben megjelent regénye még ma is szellemes és eredeti, okos és lebilincselő mű.

A sztori nagyjából tényleg ennyi. Érdekes. Ahogyan a könyv is az. Tehát az összefoglaló nem csupán egy spoilerező konjunktúra bevált eszköze. (Mondjuk az évszámot nem tudom, honnan vette a fülszöveg megalkotója, de lehet, én voltam figyelmetlen.) 

Persze van, ami nem került bele a fülszövegbe. Például a társadalmi tagolódás, a képzetlenek és a képzettek két kasztja, és a kasztokon belüli lépcsők elképzelése. A kasztok között nincsen átjárás, az előbbiek értéktelenek, de az utóbbiak is jobbára fogyóeszközök. Ahogy arról sincsen szó, hogy a becsületnek komoly értéke van: akire a szereplők felesküdtek, azt kutya kötelességük szolgálni, ha a fene fenét eszik is. Kivéve, ha az oltalmazó szegi meg az eskü alapját, akkor a hűbéres pattanhat. De még ezt sem áll jogában teljes mértékben egyedül eldönteni. Vannak itt szabályok, kérem! 

És ami még hiányzik a fülszövegből: a cselekmény a hatalom mindenáron való megőrzésén, illetve a hatalom által a rendszer meghekkeléséről szól, ahogyan több más PKD-könyvben is. 

Milyen az Űrlottó?

Jó. Igen jó. Mint mondtam, s ahogyan a fülszöveg is felhívja rá a figyelmet, ez PKD első megjelent regénye. Úgy tűnik, PKD-t itt még kötötte valamelyest mindaz, ami a regényt regénnyé tette 1955-ben. A felbukkanó szereplők mindegyike végig ott van a könyvben, mindenkinek van szerepe, és amit tesz, eléggé konzekvens. A történet fordulatai nem pusztán a végső kicsengést támogatják, ami történik, logikus, emészthető, követhető. Vagyis az író csikókora szerintem jót tett a debütálásnak. (Vagy csak én vagyok konzervatív a történetmesélést illetőn. Adott lehet...)

Tény azonban, hogy a történet lezárása (na, ilyen is ritkán lesz később) ha logikus is, némileg didaktikus, szájbarágós. Nem zavarón, csak majdnem úgy. PKD-től mindenesetre szokatlan. De egy sci-fiben egyébként is, bár a szocialista verziókban persze nem egyszer találkozhattunk hasonlóval. A miheztartás végett. PKD-nél ilyennel még nem futottam össze. 

Persze, itt is van, hogy újra kell pozicionálnunk egy-egy szereplőt, egy-egy tettet, ez hiányozna is, ha nem így lenne, itt is van, hogy át kell értelmezni, amit eddig gondoltunk, de ezek a fordulatok nem úgy következnek be mint egy flash-ben, egy látomásban, hanem valóban, következetesen az egészből adódnak. 

Egy szó mint rengeteg: az Űrlottó egy jó PKD regény, és igen könnyen megeshet, hogy kiváló bevezetés lesz a világába olyanoknak, akik felkészületlenek a dolgaira. 

S még valami. Ez most ugrott be, amikor az ajánlót fogalmaztam az értékeléshez. Anélkül, hogy különösebben aktualizálni akarnám ennek az 1955-ös könyvnek a mondanivalóját, és beleszuszakolnék olyasmit, amire PKD nem is gondolt, azért megkísértett a gondolat, hogy vajon nincs-e hátborzongató átfedés a random, egy gép által véletlenszerűen választott vezető (aki aztán mindenek irányítója lesz) és a jelenlegi képviseleti demokrácia között, mikor is jobbára a megválasztás után derül ki, milyen ember is az, aki a hatalmat megnyerte? Most, hogy megfogalmaztam, költői a kérdés...

A szerző és a darab jellege

Duncan MacMillan-ről szűkszavúan ír a Wikipédia: 1980-ban született író és szerző. A jelen darabja világsiker, A magyarországi bemutatója 2017-ben volt a Centrál Színházban, Pokorni Lia főszereplésével. A darabot idén a Játékszínben mutatták be, immár Bereczki Zoltán előadásában. 

Az előadás koncepciója nem mindennapi. Monodráma ugyan, de nem egyszereplős. Ez a fából vaskarika úgy jön össze, hogy a nevenincsen főszereplő alapvetőn egyedül van a színpadon. De csak alapvetőn, mert van, amikor egy-egy, összesen öt segédszereplőt a közönség soraiból hív fel a színpadra.  

A bemutató előtt Pokorni Lia egy interjúban világossá tette, hogy szó sem lehet beépített emberekről. Nem is volt, ez a színpadra lépők viselkedéséből egyértelműen lejött. Oly annyira, hogy a főszereplő egykori professzorát alakító úriember nem is tudta felolvasni a kezébe nyomott könyv fülszövegét, mert nem volt nála az olvasó szemüvege. Nem mellékesen: az abszolút amatőr „színésztársak” viszonylag jól oldották meg a feladatukat, külön dícsret a főszereplő barátnőjét alakító hölgynek, aki például rögtön kapcsolt, hogy amikor egy zsebből kirántott gyűrűt kellett elkapnia, ami úgy szállt fel az égbe, „mintha lassított felvétel lett volna”. 

Előre mondom, ha valaki megnézné a darabot, nem kell félnie: a főszereplő pontosan instruál, rögtönöznie szinte semmit nem kell, bár belefér, de egyáltalán nem elvárás. 

Vagyis az előadás egy teljesen interaktív előadás. Egy végtelenül profin elképzelt és megvalósított előadás. Le a kalappal Bereczki Zoltán előtt (Pokorni Liával nem láttam, de ugyanezt olvastam róla is.) Bereczki jókedve, természetessége, közvetlensége és nyilvánvaló rutinja remekül oldotta a közönséget és a szereplőtársakat. Nem lehet mindennapi feladat így végigvinni az egész darabot. 

Illetve az előadás kezdete előtt a székei felé igyekvő közönség tagjai között jó néhány kis sárga cetlit oszt ki. A cetliken egy-egy mondat van, amit a tulajdonosának az előadás jól meghatározott helyén fel kell olvasnia. Jó hangosan, hogy mindenki hallja.

Valamint volt egy rész, amikor a közönség egésze szereplővé válik. De erről nem szólók bővebben, legyen kellemes meglepetés mindenkinek. Félni és tartani ettől sem kell. 

A darab eredetije amerikai, de jócskán magyarították. A rengeteg zenei idézet majdnem egytől egyig magyar előadóktól származik. Ahogy olvastam róla ezt azt, kiderült, hogy a repertoár korántsem ugyanaz, más dalok voltak a Pokorni-féle előadáson és mások itt, Gyulán, a Bereczki-félén. Szól itt Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa, az Edda, az LGT, Katona Klári, az R-GO. Minden a 80-as évekből, hiszen akkoriban játszódik a cselekmény. A Pokorni-változatban olvastam még Cseh Tamásról és Máté Péterről is. 

Még egy gondolat Bereczkiről. A magam részéről nem emlékszem, hogy láttam volna már őt bármiben is. Remek színész. Olyan remek, hogy még a dramaturgiai szempontból előkészítetlen hangulatváltozásokat (erről majd később hosszabban) is remekül vette, simán képes volt a komoly érzelmi eltérítésékre, ugyanilyen simán elhitette, hogy kisfiút látunk (ha szakállal is), hogy egy kamasz gondolatait halljuk, vagy hogy egy fiatal felnőtt első komoly udvarlásának kedves bénázásain mosolygunk, ahogy azt is, hogy egy felnőtt házasságába, majd annak elgyöngülésébe,kifáradásába pillantunk bele. Úgy vélem, túl azokon a jellemzőkön, amiket már írtam, és túl az improvizációs készségen, Bereczki hiteles. Nagyon. 

A történet

igen egyszerű. Adva van egy kamaszfiú, úgy fest, egyedüli gyerek, akinek az édesanyja öngyilkos lesz. Bár sikertelenül, de ez komoly elakadást okoz a kisfiúban. Akkor kezd el írni egy listát az édesanyjának, hogy miért érdemes élni. (A nézőknek az előadás kezdete előtt kis cetliken egy-egy ilyen érvet kell a nézőknek adott helyen, felolvasnia.) Az első érv fagyi. Aztán még egy kettő: a sárga szín, magas szárú Adidas cipő (vagy Puma!), a Balatonba pisilni. És hasonlók. Az édesanya egyáltalán nem foglalkozik a kisfiú listájával. Telnek az évek, a lista egyre bővül, természetesen egyre komolyabb dolgokkal. Olyannyira, hogy elér az egymilliomodik érvhez is, amiért érdemes élni. Igaz, az egyetemi évek alatt kollektív közkincsé válik, a diáktársak is aktív szerzőkké válnak. 

A listát a fiú/kamaszsrác/fiatalember/férfi többször felajánlja az anyukának. Sikertelenül. Az édesanya még egy sikertelen kísérlet után végül sikeres öngyilkosságot követ el. A darab ott fejeződik be, hogy a férfi egyedül maradt, a felesége sincsen már, de lát fényt az alagút végén, feltesz egy sercegő lemezt, megszólal az LGT-szám, Ha eljönnek az angyalok. (A Pokorni változatban Máté Péter Most élsz című dala.)

Szóval a történet nem egy nagy wasistdas. Mondhatnók: semmiség. Egy ember küzd azért, hogy az édesanyja példája nehogy ragadós legyen a számára, hogy önmagának bebizonyítsa, érdemes élni, rengeteg minden van, ami szép, kellemes, finom, élvezetes, és, és... Ritka optimista, giccsmentes, egyszerű, e nagyszerű mondanivaló (Pál apostol is azt mondja, „mindenkor örüljetek” [1Thesz 5:16]), és ugyanilyen az átadása is. Idáig nincsen baj. Sőt, ísőt! A mondanivalóval és az előadással az égvilágon semmi baj nincsen. Sőt, sőt, sőt!

Az alapanyag

Ám már az előadáson feltűnt valami. Több valami. (Nem mellékesen a többvalamiből Szerelmetesfeleégtársamnak is néhány dolog.)

Az első, ami beugrott, VAJON MENNYIRE ÉLNE A DARAB, HA NEM LENNE INTERAKTÍV? 
Ez a kérdés abból indult ki, hogy mennyire jó, hogy interaktív? A kis sárga cetlik felolvasásával semmi bajom nem volt. A színpadra felvitt nézőkkel, bár jópofa és kedves, már egy kicsit igen. Mivel a színésznek mindenképpen instruálnia kell a nézőt, mit csináljon, mit tegyen, mert honnan is tudhatná, a történet ezeken a pontokon kicsit megakad. A színésznek ki kell lépnie a szerepéből, színésszé kell válnia, hogy a partnere is azzá válhasson, hogy folytatódhasson a cselekmény. Arról nem is beszélve, hogy Bereczki volt annyira udvarias, hogy finoman etikettet is oktatott: ha valaki befejezte a színpadi jelenését, illik neki megköszönni a hozzájárulást: taps. Vagyis a felvitt pótszínészek színpadra lépésekor és a színpad elhagyásakor is kilépünk a történetből. 

Ez idáig nem a feltett kérdésemről szól. Sokkal inkább arról, hogy a felvitt emberekkel való játék beindítja bennünk a kedvességet és az empátiát, megköszönjük nekik, hogy megoldották helyettünk, azt amit  minden esélyünk meg volt rá, hogy nekünk kellett volna megoldani, és hogy voltaképpen milyen kis ügyesek voltak (vagy nem annyira, de ott voltak), és mekkora udvariatlanság lenne nem megköszönni, milyen kis antiszoc bunkóság lenne nem elismerni a teljesítményüket. Vagyis úgy érzem, hogy ebben a felhívósdiban van egy jókora adag pszichológia, ami akarva, nem akarva, de akaratlanul is a darab és az előadás mellé állítja a nézőt. A kérdésem viszont arról szól, ha nem így történne, ha nem lenne interaktív, csak képzeletbeli alakok lennének ott Bereczki (régebben Pokorni) mellett, vagy éppen élő szereplők, az hogyan befolyásolná a darab átélését? 

Nem tudom eldönteni. Illetve néhány későbbi gondolat végett hajlok rá, hogy nagyjából de. 

A másik, ami már az előadás alatt beugrott: A DRAMATURGIAI HIBÁK(?), CSÚSZTATÁSOK(?) 
Az eddigi két főszereplő, illetve Bereczki mint a darab társproducere éppen a dramaturgia kiválóságát emelik ki egy interjúban. Ők színházi emberek, én csak egy néző vagyok. Lehet, valószínű, ők látják jobban. 

De nézőként azt éreztem, a szerző (hangsúlyozottan a szerző; bár az eredeti darab nincsen a kezemben) nagyon tudatosan játszik az érzéseimmel. Mintegy manipulál. Tudod, amikor a filmekben megható, érzelmes jelenet van, tuti, hogy esik az eső és valami egyszerű kis zongoradarab szól. A színészi megoldásai a gyors hangulatváltásoknak nagyon jók voltak. Csak a magam részéről nem tudtam mindig követni, hogy úgy is érezzek. Sem amikor a nagy röhögésből kellett egyszerre sírni, sem amikor fordítva. Mert a darab mindkettőt megköveteli. 

Illetve már az előadás közben akadt bajom a cselekmény dramaturgiájával is. Ahogy írtam, a darab optimista, és mindent összevetve jókedvű darab. Talán ezért is volt olyan érzésem, hogy a főhős negatív megélése, a jó örömet okozó dolgokba való kétségbeesett kapaszkodásának igazán mély oka nem jött át igazán. A rengeteg ütős helyzetkomikum ezt eléggé elmosta. Elfogadom, hogy egy sikertelen szülői öngyilkossági kísérlet komoly elakadást okozhat a gyermekben. Azt, hogy kettő egy kamaszt teljesen felboríthat, pláne. Hogy ebben kétségünk se legyen, megtudjuk, hogy az öngyilkosokhoz közel álló emberek törvényszerűen önmagukat kezdik vádolni. S hogy rettegnek attól, mi lesz, ha adott esetben ragadóssá válik a szülői „problémamegoldás”? Mondom, elfogadom. Csakhogy a darabból ez a dilemma, ez a zsigerből induló félelem, ez az önvád egy fikarcnyit sem jön, csupán elmondja a főszereplő, hogy így van, ez van. De akit a színpadon látunk az a szerepe szerint egy alapvetőn jókedvű, teljesen mindennapi ember, aki csetlik-botlik, zenét hallgat, szerelmes, feleséghez megy, a szokásos kételyekkel, félelmekkel, boldogsággal, nagy érzelmekkel. Ezekben a történésekben, döntésekben a legkisebb szerepet sem játszik az édesanya élete, példája. 

Ebből fakad a cselekmény egyensúlyának, ívének és harmóniájának a hiánya is. Mondjak példát? Mondok. Az elejétől, részleteiben végigkövetjük, hogyan lesz szerelmes a fiatal felnőtt, hogyan cserkészi be a kiválasztottat, hogyan alakul, épül fel a kapcsolatuk, hogyan házasodnak össze. Majd a tényleg nagyon ügyesen, okosan, nevetősen, közönségbevonósan megoldott frigy után jön egy kábé ötperces monológ arról, hogyan ment tönkre a házasságuk. S csak éppen a hogyan nincs ábrázolva csupán elmondja nekünk a férfi. Nagy vonalakban. Hogy egyre emberkerülőbb lett, egyre üresebb lett a kapcsolatuk, hogy mind nagyobb teret nyert a megszokás, és a többi, ahogyan az lenni szokott. De a drámát csak érzékeljük, nem éljük át. (Tudod, az érzelmi libikóka.)

Egészen képtelen jelenet volt, és csak az előbbiek tudatosítása miatt tűnt fel a következő is. A férjét elhagyó asszony egy hanglemez borítójában hagy üzenetet a férfinak, mert tudja, azt a lemezt akkor teszi fel férjuram, ha őrá gondol. A férj hét év után veszi elő a lemezt, akkor olvassa el az üzenetet. Összeomlik, sírni kezd, mert mindvégig szerette az asszonyt. Hökk a köbön. Gondolj csak bele! Ha szerette az asszonyt, hogy-hogy nem került elő hét évig a lemez? Ha szerette az asszonyt, vajon meg sem próbálta a házasságát megjavítani? A feleség sem? Nem kommunikáltak? S amikor az asszony elhagyta, a férfi, ha ennyire szerette (Bereczki csodásan alakítja a tényekkel, a feleség töretlen szerelmével összetörten szembenéző férfit) hét évig nem kereste meg? Hét évig nem próbálkozott az újrakezdés lehetőségével? 

Tűnődtünk Szerelmetesfelségtársammal azon is, hogy az édesanya példája, halála (tudod, ami a dolgok listáját szülte) mennyire nagyon nem volt jelen a házasság ábrázolásában. S hogy mennyire árnyalta volna, mennyire ráerősített volna a fickó félelmére, a frusztrációjára, ha lett volna gyereke. Hiszen a felelősség, a példa esetleges továbbadása hatványozta, indokolhatta volna a bezárkózását. Sőt, még inkább elvihette volna az eseményeket a kapcsolat felbomlásáig. De ebben, a színpadra kerülő megfogalmazásban az egész súlytalanná és oktalanná vált. 

A darab befejezésén csak lestem. Nem véget ért,csupán egyszer csak befejeződött. Ahogy mondtam, azzal, hogy a férfi feltesz egy lemezt, és hallgatni kezdi. Olyan kis mivan-hökkenet alakult ki bennem. Ennyi? S most akkor mi van? Rendben, nem igényeltem volna valami konkrét, szájbarágott, didaktikus lezárást, csak valamilyet igen. S még azt sem tudom mondani, hogy így nem lett didaktikus a mondanivaló: annyi szép, jó, kellemes, stb. dolog van, amit élvezni lehet az életben, hát tedd ezt. Pont. 

Összegezve a dramaturgiát: nekem nagyon hiányzott a drámai vonal hangsúlyosabbá tétele, hogy a mondanivaló erősebb legyen, s ne csupán valami önépítő, öngyógyító, önfejlesztő new age-s útmutatással hagyjam el a nézőteret. Érted, ugye, mire gondolok. 

Összegzés

Nagyon tömören azt mondhatom: az előadás, az ötletek megvalósítása, a színészi játék csillagos ötös, maga a darab pedig egy kihagyott lehetőség, ami kicsit átfazonírozva nagyon nagyot tudott volna ütni. Így csak egy roppant szórakoztató, nevetős, teljesen formabontó, élvezetes, ötletes, kicsit közhelyes, bár tökéletesen igaz mondanivalóval bíró előadás lett belőle. 

U. I.

– Egyáltalán nem volt rossz ez a Bereczki – mondta Szerelmetesfeleségtársam, az autónk felé ballagtunkban –, de képzeld el ugyanezt Rudolf Péterrel!
Elképzeltem, bár egy kicsit gonosz gondolatnak véltem. S valóban, még a hangsúlyát is hallottam, a mimikáját is láttam magam előtt. 

Gyulai Várszínház, a Játékszín vendégelőadása, 2020. július 22. 

7/10 

Egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a kis könyvecskét újra kézbe vettem, (s hogy egy egyáltalán nem kedvelt klasszikus szavaival éljek) sőt, mi az hogy, nagyon is örvendtem az újraolvasásnak. Azonnal mondom is, miért.

Előzmények, utózmányok

Ahogyan Kucka Péter, a magyar sci-fi–kiadás egykori, nagy dojenje írja az utószóban, Sheckley volt az első, aki humort vitt az addig meglehetősen humortalan műfajba. Tudniillik a sci-fi addig vérkomoly történeteket szállított minden szintem, Mármint ha eltekintünk a zseniális lengyeltől, Stanisław Lem-től, ugye, mert az ő sírva nevetős Csillagnapló-ja 1957-ben, a másik fetrengve élvezős Kiberiádá-ja 1967-ben látott először olvasót. Vagyis a sci-fi és a humor ötvözése nem Sheckley-től származik, ámde a magam részéről egyáltalán nem osztom Wahorn András azon gondolatát, hogy a művészetben, ő konkrétan a rock- és popzenére gondolt, az újdonság a legnagyobb erény (168 óra, 2020. júl. 15.).

Már csak azért sem osztom ezt a nézetet, mert ha a Kozmikus főnyeremény-t nézem, azonnal adódik hangvételi összehasonlításul két másik szerző műve. Igaz, az egyik nem sci-fi, hanem , hm, khm, fantasy vagy mi a szösz. Ez Terry Pratchett nagyjából bármelyik könyve, de a Mágia színé-ben például konkrét hasonlóság van Sheckley beszélő, alakváltozó Nyereménye és Pratchett igen különleges tulajdonságokkal rendelkező, több Korongvilág könyvében is szereplő Poggyásza bizony egy tőről metszett. A Poggyászról 1983-ban olvashattunk először.

De ha sc-fi, akkor Douglas Adams fergeteges Galaxis útikalauz stopposoknak című, ötkötetes trilógiája, rádiójáték formában 1979-ből, regényként két évvel későbbről. Mármint az első rész. (Ami szerintem úgy zseniális, ahogyan van,minden ötletében, fordulatában, a közbeszéd közkincsévé váló momentumaival (elég, ha azt mondom: 42, törölköző, vogonok!). A folytatások számomra egyre gyengébbek és önrókabőr-lenyúzások, egészen odáig, hogy a végén már egyszerűen unalmasan fárasztóvá válnak. Valahogy úgy, ahogyan a Mátrix folytatásai is roppant akciódús, semmitmondó kalandfilmek lettek az első rész filozofikus zsenialitásához képest. Vagy nem is képest.) Nem véletlen, hogy sorozat és mozifilm is csak a sorozat elejéből készült.

A hasonlóság a két főszerelő sorsa és hozzáállása között is roppant feltűnő. Mind Sheckley Carmody-ja, mind Adams Arthur Dent-je akaratán kívül kerül be a Univerzum körforgásába, mindkettő vissza akar jutni a Földre, és mindkettő egy teljesen képlékeny, kiszámíthatatlan Galaxissal találja magát szemben. Mindkettő gyámoltalan kissé, elveszett az új szabályok, jelenségek világában, de végső soron mindkettő talpraesett és kényszerűségből alkalmazkodó kész a megpróbáltatások között. Az addigi sci-fi ötletekhez képest ezek a világok teljesen kifordított világot, ahol bár a kalandok életveszélyesek a főszereplők számára, de mégse aggódunk értük igazán, mert a cselekmény mégis sírva rötyögős. Még a két író stílusa között is feltűnő a hasonlóság.

Sheckley 1969-ben teremtette meg Carmody figuráját.

Carmody kalandjai

A könyv fülszövege sokat elárul a történésből.

Mr. Carmodyt, egy amerikai átlaghivatalnokot váratlan meglepetés ér: egy galaxisközi lottósorsoláson épp az ő nevét húzta ki a komputer. Mr. Carmodyt meghívják az ünnepélyes nyereményátadásra, de arról elfelejtkeznek, hogy a visszautazást is biztosítsák. A „Nyeremény” segítségével különböző bolygókon bukkan fel, s minduntalan mulatságos és veszélyes szituációkba bonyolódik. Robert Sheckley, a neves amerikai sci-fi író ezúttal a primitív fantasztikus kalandregények ostoba fantáziavilágát teszi nevetségessé, ugyanakkor a reklám, az amerikai fogyasztói életszemlélet jelenségeit is bírálja sajátos fanyar humorával.

A stílust szerencsére a fülszöveg nem képes visszaadni. Vagy nem szerencsére, talán ismertebb lenne a könyv. Már az első oldal a dolgok sűrűjébe vág, semmi hosszú bevezetés, felvezetés, semmi vacakolás, tötyörgés. Carmody megnyeri a Galaktikus Lottó főnyereményét, jönnek is érte, hogy az a nyeremény átadására repítsék. Nincs időhúzás űrhajókkal, csillagrombolókkal, felszerelések összekészítésével, technikai szöszmötöléssel, ahogy a Hírnök Carmodyért jött, úgy mennek, és egyszerre csak ott vannak a bürökrációtól zsibbasztóan ismerős Galaktikus Központban. Carmody némi megpróbáltatások után megkapja a Nyereményt. Kiderül, valójában nem is ő a nyertes, valami hivatali grimbusz csúszott a dologba, a Központi Számítógép sem volt a topon, a Földről a kutya sem tud semmit, csak annyit, hogy valami primitív bogyó a hatalmas végtelenben, rettentő elmaradott civilizációval, kultúrával, technológiával, amely még a bolygót sem volt képes elhagyni. Arról nem is beszélve, hogy a feladatuk arra szorítkozott, hogy Carmody-t (tévedésből) elhozzák, átadják a Nyereményt, de arra senki nem gondolt, nem is érdekli őket, hogyan jut vissza. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megölnék? Hiszen így úgyis meg fog halni... A tiltakozását a személyes elfogultsága miatt nem veszik be a jegyzőkönyvbe.

Szerencséjére szimpatikus lesz az ügyintézőknek, s eljuttatják valakihez, aki talán segíteni fog. De nagyobb eséllyel elpusztítja őt. A valaki egy helyi istenség. Akinek mindenhatósági unatkozását Carmody egy metafizikai beszélgetés során önmegmentőn megoldja. Közben végig röhögünk. Meg gondolkodunk. Bizony. Nagyon. S közben szokjuk, milyen egy sci-fi, ami egyben önmaga paródiája is.

Carmody tehát utazásba fog, mindig akad valaki, aki a segítségére van, de nagyon komplikált hazajutnia, mert nem ismeri a Föld koordinátáit, de még nagyobb baj, hogy nem csak a hol, hanem a mikor és a melyik  is kérdés. Vagyis Sheckley érinti még a párhuzamos világok kérdését is. 

Carmody utazása ugyancsak hasonlít A kis herceg történetére, csak ő nem kíváncsiságból, hanem kényszerűségből landol ilyen-olyan világokon. És a tanulságok sem nem annyira egyértelműek mint a Kis Herceg esetében. Sheckley nem a tutit akarja megfogalmazni, legalábbis nem olyan egyértelműen mint Exupéry. Nem bólogatunk meghatódva, hanem elképedünk és kapkodunk az értelmezés után. Sheckley-nek esze ágában sincsen értelmezni, csak felvet kérdéseket és mesél egy történetet. Nem annyira poénokra kihegyezve mint Douglas, nem is váltak közkinccsé beszólások, fogalmak a könyvéből, ahogy Douglas-nál, de talán több mondanivalóval és történeten túli agyalnivalóval. 

HM...

mondom, amikor felteszem magamnak a kérdést, végső soron milyen is ez a könyv. Mert egyfelől zseniálisan jó. Másfelől amekkora ötlettel, svunggal indul, annyira laposodik, ahogy haladunk előre. Mintha a pompás ötletből nem tudta volna kihozni mindazt, amit akart, amit lehetett volna. Az első két világ ötlet- és gondolatgazdagságát a későbbi világok már nem hozzák annyira, a kezdeti fergeteges szatíra, abszurditás sziporkája alábbhagy, és jóformán csak a történetmesélés marad. Ami nem kevés, csak a kezdethez viszonyítva az. Viszont az élvezeti értéket jócskán csökkenti. Lehet, didaktikusabb lenne, de mindenképpen gazdagabbá vált volna, ha a kezdeti, az első két világotjellemző tipizálás a későbbi világokra esetében is jellemző lenne. Valahogy úgy, ahogyan az Candide-ban vagy Az ember tragédiájá--ban van. 

Sheckley igazi ereje a novelláiban van, a regény nem igazán az ő műfaja. Az ötletparádé és a gondolat ott van a regényeiben is, de a novella tömörségét, a mondanivaló csattanókba csomagolását, az ívek tökéletességét a regényékben szemmel láthatón nem tudja adoptálni. A regényben nem működik az egy ötlet kibontása. Akkor sem, ha a regényei ötleteivel (vö. A tizedik áldozat) igen tiszteletre méltó újrahasznosítást, továbbgondolást ért el. Az egészen bizonyos, hog munkássága nélkül a sci-fi műfaj sokkal, de sokkal szegényebb lenne. 

AGNIESKA KOŁAKOWSKA nevében benne van a tény: Leszek Kolakowski leánya. Kolakowski lengyel filozófus volt, és Oxfordban halt meg. A neve nem ismeretlen hazánkban, több könyve megjelent a mi nyelvünkön is.

Agnieszka Kołakowska nem liberális (bármit is jelentsen ez a szó), sokkal inkább konzervatív (bármit s jelentsen ez a szó), de leginkább a józan ész pártján áll. Agnieszka Kołakowska zsidó. Ezt ő maga hangsúlyozza többször a könyvében. Van, amikor ez valóban lényegi szemponttá is válik, például Izrael állam viszonylataiban, illetve a feminizmus kérdését taglalva.

Agnieszka Kołakowska ha nem is elragadó szépség, de számomra az arcra szimpatikus. Akkor is, ha ez nem jelent voltaképpen semmit. Sokkal többet jelent, hogy olvasva is szimpatikus.

A jelen könyve nem egy koherens gondolatmenet kibontása, hanem ahogyan ő fogalmazza meg az előszava első mondatában:

A 21. század első évtizedében készültek a kötetben egybegyűjtött írások, különböző lengyel lapokban jelent meg az első változatuk.

Kezdem némi dohogással, hogy aztán az ív töretlenül felfelé tartson.

A KÖNYV BORÍTÓJA egyáltalán SEMMIT vissza nem ad abból, amiről a könyv szól. A képszerkesztővel megbolondított fotón rövid hajú, fiatal fiúk szemmel láthatón, törülközővel a kezükben, fürdőnadrágban állnak egy sorban a fűben. Az azonnali asszociáció vagy a zánkai úttörő-táborra utal vagy Auschwitzra. Ami a könyv tartalmát jelenti, mindkét útvonal alapvetőn téves. Próbáltam elvonatkoztatni, nem sikerült. Lássuk be, az eredeti borító sokkal sokatmondóbb és van köze a könyv tartalmához is. Ha beláttuk, lépjünk egy picit tovább.

Nem, nem csupán a magyar borító szkennelt változatán nem látszik a szerző neve: a könyvön sem.

Aztán itt van A KÖNYV CÍME. Ami majdnem ugyanaz mint a lengyel eredetiben.Csakhogy valahogy az sem az igazi. Részben lefedi a tartalmat. Szól erről is a könyv. De nem csupán erről.

[DOHOGÁS VÉGE]

Szóval a szerző filozófus gyermek. És konzervatív szemléletű újságíró. Ez manapság nagy érték. Legnagyobb döbbenetemre a moly.hu-n még senki sem olvasta a könyvét, pedig tavaly jelent meg. Ennek is van üzenet-értéke.

MÁR AZ ELŐSZÓ ZAVARBA HOZOTT

Nyilvánvaló, hogy sem konzervativizmus, sem a liberalizmus nem egységes tömb, több ága, értelmezése, alkalmazási formája létezik.Kołakowska leszögezi, a liberalizmus szó körül óriási a káosz. Megpróbál tehát rendet vágni az értelmezések között.

A liberális nézet képviselői Európában elutasítja az állami centralizációt, próbálja nyirbálni a gondoskodó szerepét, és vakon hisz a piac önszabályozó, önmérséklő szerepében. Nos, ezek a liberálisak, mondja Kołakowska, a jobboldal tipikus képviselői.

Az európai liberálisokkal szemben az amerikaiak hisznek az állam szerepében, ami jobbára a „társadalmi igazság” érdekében alkalmaznak, amely például az adóztatás progresszivitásában nyilvánul meg.

Csakhogy (kezdődik a kavar) az európai politikai életben a szocialisták és a szociáldemokraták képviselik az állam gondoskodó szerepének az erősítését, a centrális hatalom keményebb kiépítését, ezért Európában a klasszikus liberálisok, hogy megkülönböztessék magukat a baloldaliaktól, konzervatívnak hívják magukat.

Magyarországon kifordult a kesztyű: az eddigi kormányra került baloldali pártok mindegyike a csomagokban, meg- és elvonásban, a szabad piac önkorlátozó képességében és az állami beavatkozás komoly megnyirbálásában gondolkodott. Míg a jobboldali kormányokra volt jellemzőbb a piaci résztvevők erősebb kézben tartása, több területen az állami központosítás megvalósítása és a szociális háló erősebbre csomózása.

És akkor még egy szót sem ejtettünk a neoliberálisokról és a ultraliberálisokról...

A későbbiekben Kołakowska is egyszerűsíti a mondanivalójában az értelmezést. Azért is van viszonylag könnyű dolga neki is és az olvasóinak is, mert a későbbi mondanivalójában nincsen ekkora bonyodalom. Egyfelől mert nem nagyon foglalkozik gazdasági kérdésekkel. Másfelől mert jobbára a liberalizmus erkölcsi rombolása kerül a mondanivalója fókuszába.

AZ ELSŐ ÉS A NEGYEDIK FEJEZET HIHETETLENÜL ÜTŐS

Azt mondom, viszi a hátán a könyvet. Az első címe: A politikai korrektség forrásai. Kołakowska tömören plasztikusan fogalmaz, eszébe sincsen köntörfalazni: bemutatni, rádöbbenteni és elrettenteni akar. Figyeld csak, hogyan definiálja a „politikailag korrekt” kifejezést!

Így hangozhatna a bevezetésképpen vázolt definíció: a politikai korrektség baloldali, egalitárius és antielitista ideológia, amely ellenségesen tekint a nyugati kultúrára és szabadságra; dogmatikus és és intoleráns, bár toleranciát hirdet; totalitárius - alá akarja rendelni a követelményeinek a gondolkodást az élet minden területén; absztrakt elveken alapul, amelyek a józan ész fölé kerekednek. Csoportokra osztja a társadalmat, ezek pedig a saját külön érdekeik csoportjává válnak. Az emberek, a tények és az értelem megvetésével tűnik ki, ugyanakkor deklarált célja az igazságosság és az emberiség java. A „politikai korrektség” fordulat Orwelltől ered, és a kommunista pártban helyesnek tekintett nézetekre vonatkozik.

E pillanatban nehéz lenne nem észrevenni bizonyos hasonlóságokat, melyek a kommunista ideológiára emlékeztetnek. Némelyik tényleg döbbenetes.

(29–30.)

Mondom, a szerző nem beszél mellé. Idéznem kell még egy szakaszt, hogy tisztában légy vele, miről is van szó, milyen ennek a könyvnek a felütése.

Pontosan ebből a vízióból merít ihletet minden közlemény és akció, tilalom. parancs, kifogás és értelmiségi divat, amelyet politikailag korrektként határozhatunk meg A polkorrekt gondolkodás mindenkit egyszerre képzel el, és azt mondja mindannyian egyenlők vagyunk. Minden tekintetben. De, amint az gyakran megesik az utópiákban, vannak egyenlőbbek is. Például a nők. De nem mindegyik, hanem csak a helyesen gondolkodók, akiknek tisztességes feminista tudatuk van. Meg nemzetek is, amelyek sosem értek el semmit, de legalább gyűlölik a nyugati értékeket. (Nem szabad azt mondani, mint Saul Bellow tette pár éve a Harvardon egy előadásán, hogy sosem került ki Dosztojevszkijhez mérhető író a zuluk közül Azt kell mondani, hogy a zuluknak megvannak a saját, sokkal jobb hagyományaik, Dosztojevszkij meg egyébként is fehér hím, és már csak ezért is kárhoztatni kell) Meg a analfabéták is. Nincsenek buták, csak másképp bölcsek. Mindenkinek megvan a maga igazsága, amely ugyanolyan fontos, mint mind egyik más (bár némelyik fontosabb), ezt pedig az formálta, hogy a illető kicsoda. Nem létezik olyasmi, mint objektív igazság. Az autoriter kitalált fogalom, a nyugati civilizáció kényszerítette ránk, hogy leigázza a „gyengébbeket”.

Mindenkinek joga van a felsőfokú tanulmányokhoz, különösen akkor, ha írástudatlan és szellemileg elmaradott. Ha pedig még ráadásul fekete, leszbikus nő is, akkor katedrát érdemel. Minden iskolában (különösen Angliában) speciális foglalkozásokat kell tartani azoknak a gyerekeknek, akiknek problémáik vannak az írással, az olvasással, a figyelemmel és azzal, hogy ne lopjanak, ne hozzanak fegyvert az iskolába és ne támadjanak a tanárokra. Azokkal a gyerekekkel, akiknek nincsenek ilyen problémáik, esetleg lehet foglalkozni, ha marad rájuk idő és pénz. Minden iskolában tartani kell órákat arab és szuahéli nyelven, mert nem szabad arra kényszeríteni a gyerekeket, Isten ments, hogy annak az országnak a nyelvén beszél- jenek, ahol élnek, mert az rasszizmus lenne, sértené a méltóságukat, tagadná a kultúrájuk értékeit, és korlátozná őket a szabadságukban. Minden gyereknek tisztelet jár az iskolában (de a tanároknak nem), mindegyiküknek joguk van az önkifejezésre, mindig és mindenütt, de legfőképpen az órán. A vizsgáztatás elnyomást szolgáló módszer, nemkívánatos egyenlőtlenségek kialakulásához vezet, ez pedig ,elitizmust" alakít ki, az ellen pedig harcolni kell. A tényeknek nincs jelentőségük.

Az iskolákban a vallási élet minden megnyilvánulását be kell tiltani (különös tekintettel a betlehemes játékra), hacsak nem az iszlámról van szó, mert az a béke vallása, és joggal ítéli el azt, amit el kell ítélni, különös tekintettel a nyugati civilizáció szűk körben ismert, elit, imperialista és rasszista értékeire. Minden illegális bevándorlónak azonnal adni kell iratokat, állampolgárságot, meg kell adni nekik a szót, megilleti őket az a jog, hogy a nyilvánosság előtt fejezzék ki az őket befogadó ország iránt érzett gyűlöletüket. [..] Mindenkinek joga van elérni mindent, amire csak törekedik, de az a legjobb, ha az államtól várja a vágyai teljesítését, mindenkinek joga van az önkifejezésre (a szólásszabadság viszont nem illeti meg); mindenkit egy bizonyos szexuális társadalmi, vallási, etnikai csoporthoz való tartozása határoz meg minden ilyen csoportnak joga van kiváltságokat követelni az államtól, ha kisebbségi. Az egyetlen megoldás a világ - az iskolák, az egyetemek, a nyomor, a kórházak, a harmadik világban pusztító éhínség problémáira az, ha állandóan és bőségesen osztják a pénzt ilyen célokra. De ezeket a költségeket állami forrásokból, adókból kell fedezni, és nem kell firtatni, mi hasznát veszik ennek, különösen akkor nem, ha a harmadik világról és a diktátorokról van szó, akik egyszerűen bámulatosan gondoskodnak azokról, akiken uralkodnak, és természetesen sosem volt nukleáris, biológiai vagy vegyi fegyverük. Csak az olyan háború igazságos, amelyet támogatnak az ENSZ-ben az afrikai marxista diktatúrák képviselői, valamint Oroszország, Franciaország, Kína és Szíria. Bush elnök veszedelmes féleszű imperialista állam élén, amely a világbékét fenyegeti. [...]

A politikai korrektség hívei hirdetik ezt az iskolákban és az egyetemeken, a politikai vitákban és a parlamentekben. Szeretnek beszélni a toleranciáról (de ez csak a helyesen gondolkodóknak jár) és a multikulturalizmusról (melynek csak a nyugatellenes kultúrákat kell szolgálnia, a miénket viszont meg kell bélyegeznie), a sokféle (mint fent), az igazságosságról (de csak a társadalmiról), a  tudatról (de csak a társadalmiról), a lelkiismeretről (de csak a társadalmiról), az egyéni jogokról (a kötelességekről viszont soha), a demokráciáról (ami annyit jelent, mint az egyéni jogok, különösen bizonyos csoportokhoz tartozó egyének jogaira), a dialógusról (ez mindig ,békés", különösen akkor, ha Arafattal vagy Szaddam Huszeinnel folytatják). Egy utópisztikus elképzelés nevében minderről, amelyben nincs nyomor, mindenki egyenlő, és szabad, nem béklyóz meg senkit a történelem, a hagyomány vagy a vallás. A gyakorlatban ez átalakul intoleranciává, tudatlansággá, gyűlöletté, megvetéssé, irigységgé, a szabadság korlátozásává és cenzúrává.
(17–19.)

És ez csak az első fejezet. Bár ahogyan mondtam, az ezt követő negyedikkel simán elviszik a hátukon az egész könyvet.

A negyedik fejezet címe: A Párizs környéki intifáda. Az intifáda szó jelentése: felkelés, lázadás. A szövegből kiderül, hogy a történtek idején Kołakowska  Franciaországban élt. Nagyon röviden a háttérről: két tizenéves fiatal elmenekül, amikor látja, hogy az utcán rendőrök igazoltatnak. A rendőrök nem üldözik őket. A srácok átmásznak egy kőfalon menekültükben. Rosszul teszik: egy transzformátorházba másznak be. Amire ki is volt írva, hogy nem kellene vele szöszmötölni. Soha többet  nem jönnek ki onnan. A helyi muszlimok azonnal talpra pattannak, hogy micsoda rendőri erőszak tombol Galliában, és komoly zavargások kezdődnek, az igazoltató rendőröket is felelősségre vonják.

Amikor Kołakowska  tollat ragad, egy hete tartanak a zavargások, a csőcselék több mint kilencezer (!) autót és huszonöt buszt felgyújtott vagy megrongált, iskolákat, óvodákat gyújtott fel . A helyi polgármester emlékmeneten vett részt a fiatalokért A család beperelte az igazoltató rendőröket, vészhelyzetben való segítség elmulasztása miatt. Érted? Tíz pernyi metróútra Párizs belvárosától az utcán, a felesége szeme láttára vertek agyon egy ötvenhat éves építészt, aki kiszállt a kocsijából, hogy egy utcai lámpát lefényképezzen. Mert a két ostoba, a nekik otthon adó nemzet nyelvén olvasni nem tudó kamasz agyonvágatta magát az árammal. (Meg kell kérdezem, nem ismerős valamelyest a szituáció? Segítek: idős magyar bácsit rendszeresen kifosztja a helyi kisebbség, mire ő a kertjén belül áramot vezet a zöldségei köré. Ki is írja, hogy feszültség alatt van a vetemény. Helyi kisebbség sarja xarik rá, bemászik, mert lopni akar ismét. Hát nem sikerül neki. A verdikt: a bácsi gyilkos. Ahogyan a borosgazda is, aki nagyon hasonló alaphelyzetből kiindulva fagyállót töltött a borospalackokba. A tolvaj ott is meghalt. Mérlegelj, és tégy igazságot! Szerencsére hazánkban nem lett belőle polgár-, csak sajtóháború. De az ugyanolyan kétkulacsoosan, eszementen, ahogyan Franciaországban vagy az USÁ-ban történt. Vagy ahogy a nyugati civilizációban történik bárhol.

Ahogy Kołakowska  fogalmazza, bár sokat jelentene, igen-igen szükséges lenne, de nagyon nem elég megszüntetni az ostoba, öngyilkos, semmire sem vezető pozitív diszkriminációt, az újbeszél önpusztító szerecsenmosdatását. Azt sem lehet elmondani, hogy ez a külvárosi réteg nem részesül elég állami támogatásban, sőt, mi az hogy, nagyon is! De mindenképpen szükség lenne a francia gazdaságpolitika átalakítására azért is, hogy az ebbe a rétegbe és a pusztító tevékenységének a helyretételébe pumpált irdatlan mennyiségű pénz ne az ablakon legyen kidobálva, a vécében lehúzva.

* * *

Nagyon leragadtam e két témánál. Lépjünk tovább, jó? A könyvben olvashatunk még a

• gondoskodó baloldalról (hahaha),
• globális felmelegedés általánossá vált iparáról (nem a felmelegedést vonja kétségbe, hanem a kiváltó okokat, illetve szóvá teszi, hogy mindazok a tudósokat, akik nem állnak be a sorba elhallgattatják, ahogyan a véleményük sem jelenik meg sehol)
• egy lengyel feminista cikke alapján megtudunk ezt azt a politikai korrektség brigádjairól
• bevezetést nyerünk a tolerancia értelmetlen világába (csuda érdekes gondolatmenet!)
• a nyugaton ezerrel nyomott iszlám orientalizmus mibenlétére
• a terrorizmus okairól és az apologétáiról
• sőt, levezetésképpen még a szekularizációl és a pátriárkák koráról is (ami nem is illik a könyvbe)
• és még több mindenről.

Nehéz feladat lenne mindenről írnom, ami a könyvben olvasható, de azt hiszem, még emberpróbálóbb lenne végigolvasni. A gondolatai kötetben 2010-ben jelentek meg. Azóta tíz év telt el. Semmi sem változott. Illetve de, még rosszabb á vált mindaz, amiről 2010-ben írt. Az eredményét immár az Egyesült Államokban is igen plasztikus és nagyon szomorú tálalásban szemlélhetjük. De a nyugati világ gyermekei még erre sem ébrednek fel, inkább divattérdepelnek és szolidaritanak.

Éppen ezért felmerül a kérdés: vajon viszi-e előrébb a világot az igazság kimondása, a hazugság leleplezése? Történt-e már, hogy egy világos gondolatmenet, egy tisztán szóló leleplezés eredményt ért el? Reménykedhetünk-e abban, hogy akik így rendezik a világ sorsát, észhez térnek? Ha csupán a tényeket nézem, egyáltalán nem vagyok optimista. Csak mindent összevetve hívő embernek tartom magamat.

Agnieszka Kołakowskat pedig egy jó tollú, logikusan gondolkodó, többször olvasható újságírónak, filozófusnak. S nem csupán azért, mert többségében egyetértek azzal, amit most tőle olvashattam. És nagyon örvendetes, hogy egyre szaporodnak azok a könyvek, amelyek a nem az unásig nyomott kötelezőt mantrázzák, hanem szóhoz juttatják a másik oldal véleményét is.

Robert Sheckley sci-fi író volt. Amerikai. Hugo- és Nebula-díjas. Nem a leges-legnagyobbak közül való, de jó tollú, neves író. Nem volt hihetetlenül termelékeny és a kötetei vastagsága sem mérhetők mondjuk Dan Simmons karizom-erősítő műveihez.

Hiszed, nem hiszed, de ez a kötet is mindössze egyszázkilencven oldal. S még az is milyen tördeléssel, ezt figyeld! Vagyis olyan hatvan-hetven normál oldalnyi regényről beszélünk. Kisregényről. Hosszabb novelláról.

Azt hiszem, Sheckley írásainak egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy szatirikus, humoros. Nem sírva röhögős, csak bennfentesen mosolygós.

A róla szóló Wikipedia szócikk felsorolja az írásainak a magyar megjelenését is.. Regénye mindössze hét jelent meg, ebből öt magyarul is. Amely nyelven olvasható négy novelláskötete is. Novellát tömérdek mennyiségben írt, magyarul is sok napvilágot látott különféle antológiákban, illetve a Galaktika magazinban. De tényleg sok. Szemmel látható, hogy Kuczka Péter, a Galaktika főszerkesztője is felismerte az értéküket és szerette Sheckley írásait.

Ahogy ígértem, következzék tehát az önidézet Az erőd képregény-változatának értékeléséből.

Egyedül voltam otthon, Apu éppen dolgozott, volt két tévécsatorna amiből válogatni lehetett, hát egy este, minden előzetes információ nélkül kiválogattam ezt a filmet, mit sem tudva a történetről, Hernádi Gyuláról. És az sem tűnt fel, hogy a zeneszerzője Presser Gábor. Csak bekapcsoltam a csöpp kis Junoszty tévémet és néztem ezt a nem is tudom mit. Nagyon tetszett. Fogalmam sem volt arról, kicsoda Hernádi Gyula, mit sem tudtam még akkor A legyek urá-ról, és hol volt még a Battle Royal? Terv sem volt még akkoriban Az éhezők viadala, és A menekülő ember-t is csak 1982-ben írta meg Stephen King, a filmet meg 1987-ben forgatták le, Schwarzenegger a főszerepben. Ugyan Az erőd nem egy show-műsor keretében mutatja be az unatkozó milliomosok egymást-gyilkolászását, hanem egy titkos játék keretében, egy elszigetelt területen, mintegy csilliárdokért való szolgáltatásként, de az alapelv ugyanaz: az ingerküszöb annyira megnő, hogy szórakozássá válik az élet kioltása. Ebben az esetben, szemben a későbbi változatokkal, önként vállalják, akik vállalják, hogy akár ölhetnek vagy őket is megölhetik, de a végső eredmény ugyanaz: az ölés szórakozássá válik valakik számára. Vagyis Hernádi jócskán elébe futott valaminek, ami később igencsak divatossá vált. 

Az akkori viszonyok között egy tizenkét éves ingerküszöbét teljesen bökögette ez a film, és egy csomó gondolatot bizgetni kezdett bennem az erőszak születéséről, a morál és az etika gyors változásairól, az emberi gonoszság mibenlétéről, az erkölcs adott helyzetben bekövetkező torzulásairól. (Ez utóbbira kiváló példa még az előképnek tekinthető a pompás Híd a Kwai folyón. Illetve nem tudom elhallgatni, volt még egy akkoriban vetített pompás magyar film, a Zsoldos Péter által írt, 1977-es A bunker, amely szintén felvonultatta az akkori színjátszás színe-virágát, és amely pompás példánya, prototípusa az általam nagyon kedvelt témának: zárt, elszigetelt közösségben hogyan fordulnak egymás ellen az emberek (vö.: A tíz kicsi néger). 

Mert miről is szól A tizedik áldozat? A negyedik vagy hatodik világháború után vagyunk (ahogy Sheckley fogalmaz). A világ vezetői rájöttek, hogy több nem lehet, mert akkor megszűnik az emberi élet. Csakhogy az emberben levő agresszió ettől a ténytől nem lesz semmivé. Kitalálják tehát a Vadászatot. A „játékra” bárki jelentkezhet. Első körben Vadász lesz. Kap egy nevet, fotókat az Áldozatáról (aki szintén önként vesz részt a játékban, és előtte szintén vadász volt), őt kell meggyilkolnia. (Mondjuk ha belegondolok, kialakul a tyúk vagy a tojás dilemmája, mert vajon hogyan kezdődött a Vadászat? Ha először mindenki Vadász, ki volt az első Áldozat? Különösen, ha a Vadász elérte a célját? Spongyát rá!) Az Áldozat nem védtelen. Felbérelhet magánnyomozókat, akik segíthetnek kideríteni, ki a Vadásza. Illetve védekezhet is, ő is megölheti a Vadászt. Ártatlanokat ölni szigorúan tilos, komoly büntetéssel járó hiba. A cél, hogy aki jelentkezett a játékra, minden esetben, tehát öt vadászat és öt rávadászás esetén sikeresen gyilkoljon. Aki nyer, bekerül a nagyon ritka Tízesek Klubjába, és élete végéig nem lesz anyagi gondja. Ölni bármilyen módszerrel lehet. A Vadászatra iparág épül: golyóálló mellények, fegyverek (minden fegyver, egy fényképezőgép, egy öngyújtó is képes lehet lövedéket kilőni), magánnyomozó irodák, és persze a média. 

Ugye, hogy ugye, ismerős a téma, nagyon sok későbbi feldolgozásban, újraértelmezésben? A könyv első kiadása 1965-ben jelent meg. Immár nem mondom, hogy a témában ez volt az első. Vagy inkább mondanom kellene, hátha valaki ismét kijavít és egy fontos információval leszünk gazdagabbak. 

Vajon mi a titka ezeknek a pénzért ölünk és követ a show könyveknek, filmeknek? Valószínűleg a valóban bennünk levő agresszivitás. Igenis kíváncsiak vagyunk mások szenvedésére. Akkor is, ha közben borzadunk, borzongunk, és hatalmas erkölcsi fölényünk hegyéről lefelé bámulunk az elkövetőkre.

Másfelől utáljuk a hazug, kapzsi, ferdítő, mindent kiforgató médiát, de közben képtelenek vagyunk elszakadni hipnotizáló képsoraitól. Megvettjük a nézettség hajszolását, hogy a celebjeink hajlandók lemenni kutyába, de közben mindent tudni akarunk róluk. Ha másért nem, azért növeljük a nézettséget a mi nézésünkkel, hogy elmondhassuk, mekkora ostobaság ez vagy az a műsor, és mennyire hülyék a szereplők. Akiknek a sorsa voltaképpen nem is érdekel bennünket. (Zseniális mutatja ezt meg a Truman show befejező képsora. Amikor Truman kiszabadul, a külvilág mellett dönt, valami földalatti parkoló vagy mi fülkéjében két biztonsági őr nézi őt a tévéjükön. Amikor Truman kilép a világba, az egyik őr harap a szendvicséből, és odafordul a másikhoz:
– Kapcsolj már át, mi megy a másik csatornán?
Vagyis nézték Truman show-jának minden adását, üvöltve szurkoltak neki, de egy pillanattal a győzelme után már tovább is léptek, azonnal más bóditásra vágyakoztak. Kétségtelenül meg is kapták. Egyre többet, egyre brutálisabb tartalommal.

Sheckley könyvének a hősei, nem árulok zsákbamacskát, ahogy Truman is, fellázadnak a rendszer ellen, amelynek maguk is részei, és reménylik, haszonélvezői is lesznek. A regény azért is jó, mert nem fekete-fehérek a figurák. Voltaképpen nem tudjuk eldönteni, kit szeretnénk győztesnek tudni a végén? Ahogyan azt sem, kit vesztesnek. Mert mindkét figura szimpatikus is, meg nem is.

Merthogy erről van szó. Az író a bevezető két gyilkosság után egymás ellen hozza ezeknek a gyilkosságoknak a győzteseit. Az első két fejezet olvastán azt hittem, minden fejezet független lesz egymástól és egy-egy olyan sztorit mutat be, amelyben a Vadászat valami meglepő fordulattal ér véget. De nem erről lett szó. A többit már nem mondom el, poéngyilkosság lenne.

Az ötlet, amit Sheckley megírt: hatalmas. A végeredmény kicsit kettős. Mert ahogyan írtam, a két főszereplő jellemzése a roppant egyszerű nyelvezet ellenére vagy éppen azért, de nagyon jól sikerült. Maga a történet a zseniális alapötlet ellenére voltaképpen nem nagy durranás. De mindenképpen csavaros (tudod, barkácskönyv, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokta mondani) és csöppet sem unalmas. (Olyan rövid, hogy nincs ideje azzá válni.)

Sheckley ezzel az alapötlettel még hagy kiutat a szereplőknek: nem muszáj játszaniuk. A későbbi verziókban már nincsen kiút a szereplőknek: játszaniuk kell, ha élni akarnak. Az alapötlet leágazásai még pesszimistábbak mint az amilyen az alapanyag volt. Ott még csak a médiát kellett utálnunk. A továbbgondolásokban már sokkal tágasabb a spektrum, sokkal több mindenkit van lehetőségünk utálni és hibáztatni. S ez jó, mert közben magunkat látva e hatalmas gazemberségeket, sokkal ártatlanabbnak tarthatjuk egymás mindennapi gyötrése, függésben tartása, kínzása, üldözése közben. Tudod, az erkölcsi fölény diadalmas magasa!

A könnyv borítójáról ne beszéljünk, ha egy mód van rá! Szemmel láthatón iparkodtak felhasználni a film két motívumát, a szőke hölgyet és a könyvben is szerepet játszó római Kolosszeumot, de a végeredmény, ha ennek a könyvnek a borítója, akkor bárminek a borítója lehet. Sem a hangulatból, sem a történetből vissza nem ad fikarcnyit sem, és ugyanennyi kedvet csinál az olvasáshoz. És Rómában vajon mikor volt sivatag? Spongyát rá!

Jaron Lanier, e provokatív című könyv írója Szilicium-völgyi guru, ahogy olvasom (és bármit is jelentsen) a könyv végén, A szerzőről írt egyik utolsó oldalon. 

Jaron Lanier tudós, zenész és író. Leginkább a virtuális valóságról szóló munkáiról, az emberiesség ügyének pártolásáról és a digitális környezetben fenntartható fejlődés népszerűsítéséért végzett tevékenységéről ismert. Az 1980-as években alapított startup cége, a VPL Research hozta létre az első kereskedelmi forgalomba hozható VR termékeket, valamint bevezette az avatarokat, a többszemélyes élményeket a virtuális világban és a nagy VR-alkalmazások prototípusait, mint amilyen például a sebészi szimuláció technológiája. Könyvei, a Who Owns the Future? (Kié a jövő?) című, és a You Are Not a Gadget: A Manifesto (Nem vagytok gépek: kiáltvány) nemzetközi sikerkönyvek lettek, míg a Dawn of the New Everything (Az Új Minden hajnala) című művét 2017 legjobb könyvének választotta a The Wall Street Journal, a The Economist és a Vox.

Vagyis nem egy névtelen niemand, önjelölt megmondó ember a semmiből, hanem olyan valaki, akinek van rálátása a dolgokra és vannak hiteles információ arról, amiről ír. 

Mondhatnánk a címben benne van minden, maguk a választott betűtípusok sem árulnak zsákbamacskát, milyen közösségi oldalakról kellene törölnünk magunkat. 

A borítóról a Google mint a Facse melletti legnagyobb veszélyforrás lemaradt. 

Szóval elsősorban ezekről a közösségi oldalakról kell fejvesztve menekülnünk. Hogy miért, arról szól a könyv. 

Lanier a következő érveket hozza a közösségi médiából való radikális fiók-törlésre (a fejezetcímeket idézem).

1. Fokozatosan elveszítjük a szabad akaratunkat
2. A közösségi média elhagyásával a legcélirányosabban zárhatod ki korunk őrültségét
3. A közösségi médiától seggfej leszel
4. A közösségi média aláássa az igazságot
5. A közösségi média értelmetlenné teszi, amit mondasz
6. A közösségi média kiirtja belőled az empátiát
7. A közösségi média boldogtalanná tesz
8. A közösségi média nem szívesen lát téged stabil gazdasági körülmények között
9. A közösségi média ellehetetleníti a politikát
10. A közösségi média gyűlöli a lelkedet

Természetesen mindezt részletesen ki is fejti. Olyan stílusban, ami önmagában meggyőző.

Például alkotott a közösségi médiák jellemzőiből  egy betűszót: ÓTVAR. Vagyis: Óriáscégek a Tőkéért a Viselkedésed Apparátusokkal Rendszabályozzák. Aztán nem kíméli a két óriást, A Facebook-ot és a Google-t (éppen ezért érdekes, hogy az utóbbi nincsen a borítón, míg a Twitter és az Instagaram ott van.)

A legnagyobb probléma ezekkel a cégekkel az, mondja Lanier, hogy adatokat gyűjtenek, majd visszaélnek az adatokkal, olyan formában, hogy értékesítik őket. No, nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy kiadják a rólam szóló személyes információkat, sokkal inkább arra, az algoritmusok feltérképezik a felhasználókat, és e térkép alapján a rendszer célzottan keresi meg őket az információkkal. Legjobb esetben ezek reklámok, de nem csupán erről van szó: az algoritmus a térkép alapján a tartalmakat is célirányosan pofozza a szemünk elé. S amit sokat látunk, amivel sokat foglalkozunk, tetszik, nem tetszik, az a részünkké válik. 

Viszont az, ami a részünkké válik nem bizonyosan érdemi, valós és igaz dolog. Mert az ÓTVAR, mondja Lanier, nem szelektál, nem szűr, az algoritmusnak megfelelő infót nyomja nekünk. Ezáltal a tájékozódást beszűkíti, erősíti a csordaszellemet. Illetve ő a farkas falkát hozza analógiának, mert a csorda nem, ellenben a falka agresszív és támad, ha arra kerül sor. 

Lanier többi érve is elgondolkodtató. Bevallom és naná, hogy így van, olvasás közben azon gondolkodtam, mennyire igaz rám nézve mindaz, amiről írt? Ha már törölnöm kellene magamat a Facebookról, és el kellene dobnom az összes Google felhasználói fiókomat. S naná, hogy úgy éreztem, annyira nem vonatkozik rám, amiről írt. Amikor idáig eljutottam, mérlegelni kezdtem, hogy azért nem, mert életbe léptek az önvédelmi reflexeim, a mentegetőzések, hogy megóvjam saját kis, jól bejáratott világomat, vagy azért nem, mert valóban sikerült a cécón kívül maradnom? Erre meg Lanier azt írja, hogy aki benne van, aki használja az ÓTVAR dolgait, az semmiképpen sincsen kint a rendszerből, a regisztrációjánál fogva automatikusan részvényese a bulinak, csak éppen anyagilag nem profitál nagyjából semmit belőle, a lé (ollé!) marad odafent. 

A legérdekesebb kérdés, hogyan oldható meg az élet az ÓTVAR nélkül és mit nyerünk vele, ha hagyjuk a fenébe őket? Lanier azt mondja, van élet a búrán kívül. Tudatosabban kell végezni a dolgokat, de van élet. Például nem az ömlesztet katyvaszból kell híreket olvasni, hanem tudatosan adott hírportálokat kell látogatni, s ha lehet, függetleneket. S amikor célirányosan híreket olvasunk, a kommenteket hagyni kell a francba olvasatlanul. Az minket nem kell, hogy érdekeljen. A személyes kapcsolattartáshoz meg ott van a drótposta (ami semmiképpen sem a GMail legyen!). 

* 

Azt hiszem, valami lényegeset nem értettem meg a könyvből. Nem először történik ilyen. Vagy egyszerűen nincs rálátásom azokra a dolgokra, amikre Lanier-nek igen. (Ez mondjuk bizonyos.)

De mindvégig volt egy olyan érzésem, hogy az érvelésében van egy buktató. Túl azon, hogy néha nem értettem, mit is mond Mármint a mögöttes technikát nem vágom. (Csak egy példa: mi az, hogy nem tudhatom, élő emberrel beszélgetek-e vagy robottal? Én eddig úgy gondoltam, simán lejön egy adatlapról, hogy valós-e a személy vagy kamuprofilos, de azt valahogy soha nem gondoltam, hogy robot. Avagy mifenét kellene a robot szó alatt érteni?)

Ő abból indul ki, hogy alkoholistáknak prédikál az alkohol negatív hatásairól, a teljes absztinencia kikerülhetetlen szükségességéről. Azért, hogy önmagunkat se pusztítsuk, és semmiképpen se hizlaljuk a fogyasztással a termelők, a palackozók, az értékesítők, az export- és importőrök amúgy is vaskos pénztárcáját.

Miközben fel sem merül az a tény, Lanier legalábbis  teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy nem mindenki alkoholista, aki alkoholos italt fogyaszt.

Alkoholista az, aki nem tud nem inni. Neki inni kell. De ebben az esetben, AZ ótvar tekintetében úgy fest, mindenki elkerülhetetlenül függő, még csak nem is lesz, hanem máris az, aki csak rápillant az alkoholos italok polcára a boltban.

Tény, hogy ő nem elsősorban addiktológiai szempontból közelíti meg a kérdést. Ahogy ezt a citált tartalomjegyzék is elmondja. De valahogy, de mégis...  

Lanier azzal kezdi a könyvét, hogy felhívja a figyelmet a macskák és a kutyák különbségére. A macska hideg, érdek-állat, öntörvényű, sokkal inkább ragaszkodik egy helyhez mint személyekhez, független, távolságtartó, hagyja magát kiszolgálni, de ő nem szolgál. Antiszociális. Nem az ember szelídítette meg, hagyta megszelídíteni. Nem könnyen tanítható, de a tudását parancsra nem adja, kiszámíthatatlan. 

Ezzel szemben a kutyát az ember édesgette magához. Ám a kutya tanítható, engedelmes, hűséges, segítőkész Mégis a negatív kifejezések sokasága a kutyákhoz kapcsolódik: lement kutyába, irigy kutya, és a többi. Na, most ez olyan mint az István, a király rockopera: persze, hogy mindenki Koppánynak szurkol, hogy aztán a végén hálásan megkönnyezhesse, hogy István lett a király. Ember nincs, akinek a macska tulajdonságok szimpatikusabbak, vagy lássuk be, azzal baj van, mégis a könyv végére kiderül, hogy akkor vagyunk észnél, ha macskák leszünk. Nézd csak a könyv borítóját! Értem én, hogy ez baj, de nálam pont rossz pedált nyomott meg emberünk ezzel a macska dologgal: nem kedvelem a macskákat. Éppen azért amilyenek. Számomra ezek a tulajdonságok nem szimpatikusak, sőt, visszataszítók. Analógia ide vagy oda...

Több helyen, többször leírtam már: ambivalens a kapcsolatom a Sztrugackij-tesók írásaival. Mert egyfelől nem volt olyan könyvük, amely úgy istenigazában megragadott volna. (Talán még a Lakott sziget, de még abban sem vagyok biztos, hogy a kiválóan sikerült filmverzió-e az oka, amivel előbb találkoztam mint a könyvvel?) Nem, nem is jó kifejezés, hogy nincs olyan könyvük, ami istenigazában megragadott volna, mert, és itt lesz a lényeg, nagyon figyelj, olyan több is volt, de anélkül, hogy maga az írás igazán tetszett volna. Ezt kapd ki! 

Rögtön és azonnal egy novella, ami által megismertem a tesók nevét: a Piknik a senki földjén. Tizenegy évesen, az első Metagalaktiká-t olvasgatva volt az ismerkedős randink. És az első találkozásban benne volt minden, ami a későbbi kapcsolatunkat jellemezte. A novella nem tetszett. Nem fogott meg. Igazából nincsen semmi különös története, nem is izgalmas, nem is annyira érdekes, gondolkodni sem kell nagyon tőle, meg semmi se hű és ha. 

(Bár idetartozna, de voltaképpen mégsem, így a Tarkovszkij-filmről inkább egy szót sem ejtek, mert csak magamat aláznám: számomra unalmas volt, mégsefülesefarkább mint a novella, a képi megfogalmazás egy másodpercig sem kötött le, a párbeszédek meg sehová se mentek, de ezt le nem írom, mert úgy fest, rajtam kívül mindenki nagyra tartja az alkotást, tehát velem van a baj, a műveltségemmel, az értelmezési problémámmal és a hozzá nem értésemmel. Tényleg elfogadom, hogy így van.)

Ennek ellenére két novella volt, ami ebből a negyven éves Metagalaktika olvasmányélményből megmaradt. A másik Asimov írása, az embereket pároztatni akaró űrlényekről. 

Namost! Számomra egy kicsit ilyen minden Sztrugackij-tesós alkotás. Van egy történet, van inkább történetfoszlány, aminek nyilván van előzménye, lesz következménye, vannak szereplők, akik nyilvánvalóan valakik, de akikről tulajdonképpen semmit meg nem tudunk. Arról nem s beszélve, hogy a történet egészét is mindig el kellene helyezni egy nagyobb egységben, a titokzatos, úgynevezett Delelő Univerzumban, amiről azt mondják, a Sztrugackij-tsók hozták létre, de aminek jelentése, összefoglalása sehol meg nem található (na, jó, egy kicsit megpróbálkozom vele mindjárt), kronológiája, története, jelentése nincsen, dógozzon a coclista és szabadon demokratikus polgár, ha érteni akarja, a tesók nem ragozzák túl az összefüggéseket. 

Ráadásul a tesók nem túl humorosak, igazából nincsenek megjegyezhető elmésségeik, agyba ragadó megállapításaik, nem rágjuk le a körmünket, és semmi se nem De azt nem mondom, hogy nincsen stílusuk, mert az van. De attól sem vágom magamat hanyatt, csak éppen élvezetes. Az a tipikus szovjet-orosz, biztos tudod, mire gondolok. 

Még szerencse, hogy vannak, akik valami titokzatos képesség által valami sorrendet képesek felállítani a tesók életművében, hogy milyen sorrendben érdemes olvasni a könyveket, ha Delelőzni támadna kedvünk, meg egyáltalán, mi tartozik ide? 

Szóval van és meg van a véleményem a tesók írásairól. Ami, így elolvasva, a köszi, akkor erről ennyit-kategóriába zuttyintaná a munkásságukat. Ám itt jön egy hatalmas

DE

Sőt, még csak nem is egy! Mert például: DE ennek ellenére a könyveik itt sorakoznak a polcomon, sőt, ami régi kiadású, azon vagyok, hogy meg legyen az új, teljes kiadás is. Persze kérdés, miért vagyok azon, hogy meglegyen, amikor a kedvenceim között egyetlen, árva Sztrugackij-könyv sincsen? Gondolj, kérlek arra, mit mondtam a Piknik a senki földjén-ről! A novella nem tetszett, semmi, sehová, izgalom nagyon mérsékelten, érdekesség nem annyira, stb, de negyven év után is emlékeztem legalább a hangulatára, ha a részletekre nem is. S valahol ez az, amiért jó a Sztrugackijokat olvasni. Mert nem csupán a minden bizonnyal meglevő nosztalgia olvastatja a könyveiket. A nosztalgia nem csupán a történeteknek szól, hiszen sok meg sem jelent, vagy egészen más formában jelent meg az átkosban, mint ahogyan manapság napvilágot lát. A nosztalgia sokkal inkább szól a tesók stílusának, amely vitathatatlanul és roppant összetéveszthetetlenül, élvezetesen hozza a szovjet coclizmus idején íródott orosz sci-fi fílingjét, anélkül, hogy közben köpködni szeretnénk, de olvasás közben azért ott van az érzés, hogy nem csupán a nosztalgia-faktor teszi élvezetessé a Sztrugackij-olvasmányokat, hanem az is, hogy egyszerűen jók. Még akkor is, amikor nem annyira. Erre varrjál gombot! 

*

Ideje lenne már szót ejtenem a szóban forgó kötetről is, ugyebár! Az idézett Delelő Univerzumos link azt mondja, ez az első kötete a sorozattalan sorozatnak. Vagyis bevezetés az Univerzumba. Ne hidd, hogy megkapod a bevezetést! Csak azt hiszed. A Hazatérés nem regény, hiába is nyúlsz úgy hozzá, és hiába hivatkoznak rá így még a tesók, pontosabban Borisz is az Utószóban. Miközben azt is elmondja, hogy a Hazatérés egy elbeszélés-sor, visszatérő-visszatérő szereplőkkel, akik időben ugyanott vannak, térben meg hol itt, hol ott, s hogy az elbeszélések sem egyszerre születtek meg, hanem időben is szétszórva.

A főszereplők űrhajósok, akik elmentek a Földről és egy egészen más időben tértek oda vissza. Elindultak a 20. században és visszajöttek a 22-dikben. Nem is győzik kapkodni a fejüket. Voltaképpen minden egyes novella fejkapkodás. De különösebb összefüggés nincsen az egyes elbeszélések között. Azt mondhatom, hogy igazából íve sincsen a történetfüzérnek. Vagy csak vak voltam rá. Bár ezt Borisz is megerősíti a visszaemlékezésében. (Ide figyelj, lehet van bennem irodalmi perverzitás, de éb ezeket az új kiadású ABSZ-könyveket mindig a végénél kezdem, BSZ visszaemlékezéseinél, annyira jók és érdekesek, meg őszinték. Erről majd kicsit később még valamit mondok.)

Mondhatom tehát, hogy ezzel a kötettel is beleestem a szokásos Sztrugackij-csapdába. Nincs túlbeszélve, hogy kik az űrhajósok, akik elindultak, az sem, hogy hová mentek, miért, ahogyan nincs részletesen, konzekvensen bemutatva az új valóság sem, ahová érkeztek, sőt még a dilemmájuk sem, hogyan viszonyuljanak a számukra vadonatúj dolgokhoz. 

Most azon gondolkodom, a nevüket meg tudtam-e jegyezni? ...de nem tettem ilyet! Ez a behalás, nemde? Volt olyan, hogy nagyon lekötött amit olvastam. Volt olyan, hogy nagyon lekötött, majd egyszer csak minden átmenet nélkül véget ért az adott történet, anélkül, hogy kifutott volna bármire, lezárult volna bármi is. Volt olyan, amelyik untatott, hamar fonalat veszítettem. Volt, amit elolvastam, és bólintottam, hogy korrekt.

Azt is el kell mondanom, hogy csak másodszori nekifutásra olvastam a könyvet, eredetileg a megjelenésének évében futottam neki, de legyőzött, mert nem értettem az összefüggéseket. Sokat segített, hogy valahol belefutottam az információba, hogy nem kell feltétlenül összefüggéseket keresnem, mert ez novelláskötet, nem regény. Ez is jellemző, rám nézve is, Sztrugackijékra is. 

 A kötet első, magyar kiadás Ugrás az űrbe címmel jelent meg, 1966-ban. A két kiadás novellái nem teljesen fedik egymást. Túl azon, hogy itt új fordításról van szó, ezért egyes esetekben ezáltal a novellák címei is mások, az elbeszélések sora sem teljesen fedi egymást. 

No, akkor most kapaszkodj, jön, amit ígértem: BSZ őszintesége. Az Utószóban elmondja, hogy a tesó is meg ő is hittek a kommunizmusban. Nem a megvalósult, szocialista változatában, hanem abban, hogy az ember a legfőbb érték, meg testvériség, egyenlőség, meg nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás, meg hogy mindenkinek a teljesítménye szerint, és így tovább. A megvalósult változat nagyon sok elemét elutasították, de ahogy írja, ez nem tartotta vissza őket attól, hogy kompromisszumokat kössenek. Legalábbis ennél a korai kötetnél. 

A könyv egyébként voltaképpen utópia. A megvalósult kommunizmus utópiája. ABSZ hitt az emberben, képesnek tartotta arra, hogy idővel olyan társadalmat valósítson meg, amely élhető, igazságos társadalom, amelyben nem a politika irányít, ahol ember embernek nem farkasa, hanem munkatársa. Miközben teljes mértékben emberi marad. A könyv megjelenésének érdekében ezért, fogszívva ugyan, de belefért, hogy a kétszáz évvel későbbi díszlet része legyen egy a cenzúra által a szövegbe szuszakolt, monumentális Lenin-szobor. A rendszerváltás utáni kiadásból BSZ az ilyen marhaságokat kigyomlálta. A kommunizmusban való hitüket nem. Ahogy fogalmazta: 

A figyelmes olvasók bizonyára észre fogják venni, hogy a most készülő kiadásból kidobtam az összes ránk kényszerített szovjet szöveget, de érintetlenül hagytam minden olyan ideológiai ostobaságot, amit a szerzők önként, hogy úgy mondjam, saját akaratukból írtak bele. Elvégre az akkori emberek között valószínűleg nem mi voltunk a legostobábbak, de abban biztos vagyok, hogy a legeszesebbek sem. Annak idején a kommunizmus, kommunista, kommünárok szavak nagyon sokat jelentettek nekünk. Határozott, világos célt és tiszta szándékot értettünk alattuk. Jó tíz évünkbe telt, míg felfogtuk, hogy valójában mit takarnak. Míg megértettük, hogy a mi kommunizmusunkban és Szuszlov elvtársék kommunizmusában nincs semmi közös. Hogy a kommunista és az SZKP tagja fogalmak a legtöbbször egyáltalán nem illenek össze egymással. Hogy a szovjet kommunisták és az általunk elképzelt kommunizmus nagyjából annyira hasonlít egymásra, amennyire egy kobra és egy pápaszemes értelmiségi. De ez akkor még messze volt. A 60-as évek elején a kommunizmus szó számunkra tökéletesen tiszta, fénylő jelentéssel bírt, és azt a világot értettük alatta, amiben élni és dolgozni akarunk.

Egyszóval itt van ez a regény, ami nem regény, aminek van eleje, de igazából nincsen kezdete, amiben történnek dolgok, de voltaképpen nincsen története, ami bevezető egy univerzumba, de sehová sem jutunk el, alig ismerünk meg valamit, aminek vannak főszereplői, de nincsenek hősei, amit egészen biztosan nem fogunk idézgetni, de lám, ötvennégy év múlva új kiadást ért meg, és ami könyv nem csigázza fel az égvilágon semmit, mégsem tesszük félre, valamiért mégis végig kell olvasni. 

Gőz Etelka Erzsébet nem ismert író. Talán azért nem ismert, mert el kell mondanom:Gőz Etelka Erzsébet NEM író. Annak ellenére nem, hogy írt egy könyvet. Na, jó, füzetet. A füzetben idézetek vannak, amik Gőz Etelka Erzsébetnek valamikor, úgy tizennyolc éves kora környékén fontosak voltak. Vagyis az általa írt könyv (füzet) nem a saját gondolatait tartalmazza, hanem azokat az idézeteket, amelyeket valahol olvasott, tán valaki idézte neki, és ő ezeket összegyűjtötte, el ne vesszenek, megmaradjanak a számára. A füzetet soha nem adták ki.

Gőz Etelka Erzsébet még csak szerkesztő sem volt. Viszont elmondhatom, hogy a gyerekkorom legfontosabb szereplője volt. Ő volt az ÉDESANYÁM. 

Nagyon kevés idő adatott neki: huszonhét éves volt, amikor meghalt. A velem való terhessége hozta ki belőle a leukémiát. A világra jövetelem idején még nem volt semmi gond, de nagyon hamar a szülés után beindultak a folyamatok. Gyakorlatilag hét évig küzdött az anyukám az életéért.

S amíg körülötte mindenki sírt, összeomlott, addig az én anyukám mindvégig mosolygott.

Amikor ez a füzet készült, minderről még semmit sem tudott. Harmadikos gimnazista volt, ahogyan erről az első oldalt szemlélve meggyőződhetünk. 

A kis füzet időtlen idők óta a birtokomban van.A nagymamámtól kaptam, Anyu édesanyjától, akivel sokat éltem, először kettesben, majd hármasban, négyesben, ötösben együtt (ahogy először feleséghez mentem és születtek a gyerekek), mígnem aztán másodszor is férjhez ment. A második férje halála után jó pár évvel Szerelmetesfeleségtársammal magunkhoz vettük őt, így újra együtt éltünk. Sajnos már ő sincs köztünk. 

A napokban a régi irományaim között matattam. Három kamaszkori sci-fi novellámat kerestem, egy Metagalaktika-értékeléshez, ami be is illesztettem őket. Amikor teszegettem egymásra a régesrégi füzeteimet, akkor akadt a kezembe Anyué. Kinyitottam. Itt nyílt ki. 

Igen, Radnoti Hetedik eclogá-ja. Erről egyből eszembe jutott a Bori notesz, amibe a költő a verset írta, és ami fennmaradt, és később több facsimile kiadást megért. Nekünk kettő is van itthon, az egyik profibb, még a füzet külső, folytonossági hiányát is reprodukálták. Abban így fest a Hetedik ecloga. 

Lapozgatom Anyu füzetét. Nem tudom miért lepődtem meg az idézett szerzőkön, de meglepődtem. Nem tudom, hol, mikor hallott róluk, miért éppen ezek az idézetek voltak kedvesek a lelkének. Baranyi Ferenc, Jevtusenko, Várnai Zseni, Montaigne, Pascal, Berkesi András, La Bruyére, Voltaire, Chateaubriand, Balzac, Dumas, Renard, Valéry, Léautaud, Rolland, Csoóri Sándor, Lope de Vega, Váci Mihály, Képes Géza, Simon István, Petrarca, Tóth Árpád és sokan mások gondolatai sorjáznak a lapokon. 

Vagyis a kortárs magyarok és klasszikus franciák viszik a prímet. Az idézetek számával Berkesié és Romain Rolland-é a pálma. Az idézetek szólnak mindenről. De nagyon sok beszél a szerelemről. Anyu akkor még nem volt anyu, tizenhat-tizenhét éves volt. Csak két-három év múlva lett anyává. Mi tagadás, nem húzta-halasztotta a dolgot. Az esküvőn már kicsit domborodott a pocakja, bár a csokor ezt jótékonyan eltakarja.

A menyegző 1966. augusztusában volt. Én '67. márciusában születtem. De nem a létezésem miatt volt az esküvő. Ahogy Nagyi, Anyu anyuja mesélte, hatalmas szerelem volt a szerelmük Apuval. Első látásra, és sajnos a nagyon korai amíg a halál el nem választig. 

Egyszer Szerelmetesfeleségtársammal beszélgettünk a rákról. Nem az állatról, hanem a betegségről. SzFT azt találta mondani, hogy: 
– A ráknak mindig van valami lelki háttere is!
Ő már csak tudja, eü-s suliban érettségizett. Nekem fogalmam sincsen. 
– És Anyu? Nézd meg a fotókat, mindenhol mosolyog, mindenki azt mondta, hogy még közvetlenül a halála előtt is ezt tette. Nem tűnik nagyon lelki betegnek, frusztráltak...
– Valami akkor is lehetett...
Nem tudom... Ő ért hozzá, én nem. De az a szerencsém, hogy ő is olyan mosolygós mint amilyen Anyu volt. Most megnézegettem a fotókat, amiket ehhez a bejegyzéshez kiválogattam és tudatosult bennem, hogy Anyunak volt gribedlije. Amikor SzFT-al először találkoztunk, ahogy már írtam, az élvezeti értéket igen nagyban növelte a gribedlije: elolvadtam attól is. Na jól van már, nem, dehogy, nincsen anyakomplexusom vele szemben, de lehet, hogy megmaradt, belém rögzült, hogy a nő, akit szeretek úgy jó, ha gribedlis. Most két ilyen nő van: SzFT és a lányom. Az utóbbiról  egy messze-messze szakadt barátosnőnk azt írta most nekem, hasonlít Anyura. Eszter lányomat megihlette ez a gondolat, egymás mellé tette magukat egy fotón. Íme az eredmény. (Bár Eszter gribedlije itt annyira nem látszik.) 

Szóval nézem Anyu fotóit és egy kiegyensúlyozott, derűs kislányt, nagylányt, nőt látok. Nézd csak ezeket a képeket! S közben járjon az eszedben az idézet, amit Anyu füzetében találtam: 

A mosoly a lélek megcsillanása.
(Agnolo Firenzuola)

Az idézet- füzetben néhány idézetet valaki piros tollal bekarikázott. Némely piros karikázás mellett van egy „D”-betű. Apunak volt Dodi a beceneve. (Mohácsi papa, Apu apuja, aki szintén József volt, meg Dodó lett. Nem gondolom, hogy ő karikázott a füzetben.) A karikázott idézetek rendre a veszteségről, a végleges búcsúról szólnak. Apu huszonnyolc volt, amikor meghalt a felesége. Soha nem heverte ki, soha nem dolgozta fel a visszavonhatatlant, soha nem felejtette, nem tudta felejteni Anyut, kettejük szerelmét.

Hiába volt utána több nője és még két felesége, a keletkezett űrt senki sem tudta betölteni. (Pedig volt olyan felesége is, akivel az intimszféra, khm, hogyan is mondjam, olyan kis pompásan lepedőszaggatós volt. Apu legalább azzal olyan elégedett lehetett mint soha életében. Igen, jól olvastad. Nem szentségtörés ez, hanem áldott állapot, és fikarcnyit nem szennyez Anyu emlékén. És nem én találtam ki, hogy így volt, Apu mondta.) Szóval Apu huszonnyolc volt, amikor Anyu meghalt. Itt van két kép, az egyik a megismerkedésük ideje, a másik Anyu haláláé. Kábé. 

Gondolkodtam, hogy a továbbiakat hogyan tegyem közzé, linkeljem-e a doksit vagy másoljam ide a teljes szöveget? Tudod, hosszú évekkel ezelőtt írtam néhány, hm, valamit, ami azokról az emberekről szól, akik a legfontosabbak a számomra. Az első, amit megírtam az alábbi volt, és közben eldöntöttem, itt teszem olvashatóvá a szöveget, nem csak linkelem. Kérlek, nézd el, hogy vannak átfedései az eddigiekkel. 

S akkor a YouTube tréfája. Két és fél percet kivágtam az egykori családi filmekből. Anyunak nem volt sok jelenete. A kivágott filmben ő szerepelt, Apu és az apró csemete én. A YouTube visszadobta, hogy az alapelvekkel nem egyezik. Nem tudok mire gondolni, miért tették ezt, hacsak nem azért, mert Anyu az egyik jelenetben bukfenceztet engem. Abban a korban,amikor még nem tudtam bukfencezni. Vagyis gyermeket kényszerít valamire, és ez a látvány minden bizonnyal sokakat megakaszt a fejlődésben és rossz példát mutat. 

Felebeztem, de előre szóltak, hogy a járvány miatt (sic!) most hosszabb a válaszadási idejük. No comment! 

Ezért csak pár képet közlök a filmecskéből az Anyukámról. Mindegyiken mosolyog, és nem válogattam a megfelelő jelenteket. 

 S ha már egy nemlétező könyvről beszéltünk eddig, akkor még egy gondolat belőle: 

A magyar sci-fi irodalom nagy öregje Kuczka Péter. Azzal együtt, hogy volta- és tulajdonképpen egyetlen sci-fit sem írt soha. De a szerkesztései nélkül, ha ő nem lett volna, és nem végzi el, amit elvégzett. a sci-fi nem ott tartana  Magyarországon, ahol tart. 

Az ő nevéhez kapcsolódik, szervesen és elválaszthatatlanul az 1972-ben indult Galaktika folyóirat és az 1969-ban útjára indított Kozmosz Fantasztikus Könyvek. Kuczka a sci-fit az irodalom szerves részének tekintette, függetlenül attól, hogy nyilvánvalón sok részcsapása van, amely vastagon kokettál a ponyvával. Mind a könyvsorozatokat (ő volt a Kossuth Kiadó rövid életű sci-fi–könyvsorozatának is a főszerkesztője), mind a folyóiratot ebben a szellemben vezette. Így történt meg, hogy Borges magyarul először a Galaktikában jelent meg. Sőt, önálló kötete is a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. 

Politikai vetületű irodalmi előélete, és szerkesztői vezetőszemlélete nem volt makulátlan. Árnyékot vet a munkásságára, hogy bizalmasa volt a Rákosi-korszak fő kultúrpolitikusának, Révay Józsefnek, ezáltal pedig versei a megérdemelt szintjénél jóval nagyobb figyelmet kaptak. S innen nézve a témájuk sem érdemel elismerést: bősz dicsőítése Rákosi elvtársnak. 

Viszont úgy gondolom két dolog van. Az egyik, hogy a mából megítélve a múlt eseményei ugyan egyértelműek. Ám amit mi látunk az a végkifejlet, onnan már egyértelmű, ami helyzetben nem feltétlenül is az. Másrészt újra mondom, a fantasztikus műfajért végzett ugyancsak minőségi munkája roppant tiszteletre méltó. Ahogy olvastam, a Galaktika átlagos példányszáma nyolcvanezer körül járt. Amerikában a legolvasottabb sci-fi magazin, a  százharmincnégyezer példányban jelent meg. S Amerika angol nyelvterület. 

Nem tudom, mikor találkoztam első ízben a Galaktika folyóirattal. Azt tudom, hogy amikor ez az első Metagalaktika megjelent, akkor már tudtam arról, hogy van, hogy létezik, de még nem olvastam egyet sem. Semmi más nem rémlik. Hoppá, valami beugrott! Heuréka! 

Ez a Metagalaktika, ahogyan Kuczka fogalmazta az előszóban, az addig megjelent novellák, írások válogatása. S mert a Galaktika önmagában is egy best of-folyóirat, ezért a Metagalaktika a best of best of-ja. Azt is elmondja a szerkesztő úr, mi volt a Metagalaktika kiadásának az oka: nagyon sokan keresték a folyóirat korábbi számait, de sem a szerkesztőségben nem volt már belőlük, sem az újra kiadásuk nem kerülhetett tervbe. Ezért jött az ötlet erre a gyűjteményes válogatás kötetre. Ami jól sikerült, kelendő lett, de a gyűjtőknek, magától értetődőn nem volt igazi válasz. Számukra maradtak az antikváriumok. Ami egyébként nem volt hamvába halt ötlet, bizton állíthatom, mert a könyvespolcomon utólagos beszerzésekből állt össze 1–60 hiánytalan sora. 

A Galaktika szerzői gárdája mindig illusztris, a Metagalaktiká-é tehát pláne az, különösen így utólag, negyvenkét év távlatából. De a lista olvastán az is egyértelműen levonható következtetés, hogy Kuczka még itt sem arra ment, hogy csak a legnagyobb nevektől közöljön valamit, hanem hogy valóban a folyóirat legjobbjait közölje újra.  Vagyis  ez a könyv nem más, ha így nézzük mint Kuczka Péter kedvenceinek a kötete.  

A METAGALAKTIKA 1. TARTALOMJEGYZÉK

Alan Bloch: Az Ember az másmilyen
Ivan Antonovics Jefremov: A Kígyó Szíve 
Robert Sheckley: A Tranai 
Frank Herbert: Szerencsés menekülés 
Günther Krupkat: Látogató az Antibolygóról 
Taku Mayumura: Világkiállítás 
Arthur Clarke: Nehéz a bennszülöttekkel 
Ray Bradbury: A látogató 
Czeslaw Chruszczewski: A málnavörös Oah Tó 
A.Sztrugackij – B.Sztrugackij: Piknik a senki földjén 
Bill Brown: A csillagkacsák 
Herbert W. Franke: Invázió 
Herbert W. Franke: Harc 
Bob Shaw: Régmúlt napok fénye 
Linus - Mezieres: A mágnescsapda (képregény)
Colin Kapp: A bűnfürkésző 
Csernai Zoltán: Kövek
Darázs Endre: Vércsap
Voicu Bugariu: A vikingek hangja 
Carlos Cabada: Nem tudott olvasni 
Juan Luis Herrero: Telekinézis 
Kir Bulicsov: A választás 
Ray Bradbury: A repülő masina 
Pierre Versins: A kutya 
Damiano Malabaila: A mimete néhány felhasználási módja 
Lino Aldani: Az álomfilm 
J. A. Deutch: A Möbius-metró 
Isaac Asimov: Mit neveznek szerelemnek?
J. G. Ballard: Prima Belladonna 
Olga Larionova: Válás Mars módra 
John Wyndham: El, szövőpók, itt ne járj... 
Vladlen Bahnov: Hát így történt a dolog... 
D. A. Bilenkin: Az élet súlya 
Gennagyij Gor: A kert 
Peter Cartur: A köd 
Vladlen Bahnov: Somnambula 
F. Pohl – C. M. Kornbluth: A gyűlés 
Jurij Scserbak: A kihallgatás 
Howard Fast: Az óriás-hangya 
Fredric Brown: A fegyver 
Clifford D. Simak: Túl a folyón és az erdőn 
Szilárd Leó: Jelentés a Centrál Pályaudvarról 
Gérard Klein: Rehabilitáció 
Brian W. Aldiss: De ki pótolhat egy embert? 
Képek a science fiction film történetéből

A moly.hu-n egy pwz nevű,  felhasználó (kedvelem az írásait) a következő hasznos felismerést teszi a kiadvány értékelésében: „Biztos, hogy számított az is, mit kértek az olvasók, de arra is törekedtek, hogy az ideológiai egyensúly se billenjen meg túlságosan és mindkét tábor (kelet: SZU, NDK, POL, HUN, ROU, CUB – nyugat: USA, JPN, GBR, AUT, FRA, ITA) legjobb írói képviselve legyenek. Mivel ez egy válogatás válogatása – ahogy az a bevezetőben olvasható – túl nagy rontási lehetőség nincs.” 

Az összeállítás talán azért is roppantul impozáns, mert igen gazdag a képanyaga is. Ugyan nekem kezdetben nagyon furcsa volt, hogy a grafikák nem illusztrációk a Galaktiká-ban, hanem általuk is sci-fi hihetetlen kreativitására, fantáziájára mutatnak rá a szerkesztők. Egy-egy számban jobbára egy-egy grafikus munkásságára vagy egy-egy stílus jellegzetességeire mutatott rá a szerkesztő. A Metagalaktika természetesen ebben is saláta, de az összhatásnak nem tett ez rosszat. E számnak az illusztráció a műfaj viszonylagos kezdeteire mutatnak vissza.. (A Metagalaktika egyébként a harmadik számig volt képes, utána „képtelenné” vált.) 

Most kellene még a lényegről írnom, vagyis magukról az elbeszélésekről. Fogalmam sincsen, honnan fogjam meg a dolgot. Mivel, ha jól számoltam, negyvenöt elbeszélés van a kötetben, rémisztően parttalanná válna a bejegyzésem, ha mindegyikről akár csak egy mondatot írnék. Összefoglalóan írni pedig ennyi témáról, stílusról, tartalomról csak nagy általánosságban lehetséges. Ezért inkább még egy kis privát következik 

Nehéz kiemelni bármit is a gyűjteményből, de a tartalomjegyzékben vastaggal szedett elbeszélések mindenképpen maradandók. Ezek azok, amik negyven év múltán is megmaradtak az emlékezetemben. És amik akkora hatással voltak rám, hogy jó pár évvel később írtam néhány sci-fi novellát, amik így utólag egyértelműen ennek a kötetnek a hatását tükrözik. 

A Galaktika bibliográfiája

A Gerilla története

voltaképpen egyszerűen is elmondható: a Franciaországba befogadott milliók oda kakálnak, de hatalmas kupaccal, bűzösen, ahol esznek, és a befogadó társadalom csak ungyulupuntyuluzza őket, hogy az nem is fekália, ami az asztalra jön, rossz, aki rosszra gondol, meg kell tanulni együtt élni a más kultúrákkal, nem is gusztustalan a terített asztalon az étel mellett a szar,, ez csak elcseszett kulturális berögzülés, miért ne lehetne úgy s étkezni, ahogyan ők teszik, meg kell érteni őket, mert a rossz anyagi helyzet, az elnyomó társadalom, és aki nem így látja, az rasszista, náci, fasiszta, szélsőjobbos emberszemét, a befogadó társadalomnak egy dolga van, szégyellni magát.... És így tovább. 

Mondhatnók a szokásos eszement, a valóságtól teljesen eltávolodott, beteg, minden önvédelemtől és józan észtől mentes balliberális, liberálfasiszta öngyilkos ostobaság.

A könyv úgy indul, hogy három és fél intézkedő rendőrt (egy nő, két férfi, meg a kutya) a gettóban megtámad egy hat fős csoport, az egyik rendőrt helyben meglincselik (később a holttestét cafatokra szaggatják az utcán), a kutyát kivégzik, a másik rendőr önvédelemből lő, és kimenekíti a kolléganőjét is. A házban volt olyan, aki „látta”, hogy szabályosan kivégezte a fiatalokat. Terjed a hír, hogy rasszista alapú gyilkosság történt.

A média és a sajtó, mindent tudó szakértőkkel megerősítve rögtön és azonnal az áldozatokkal, mármint a rendőr által önvédelemből megölt hangsúlyozottan és kiemelten francia áldozatokkal érez együtt. Szakemberek fejtegetik, hogy ideje lenne végre megvonni a rendőröktől a fegyverhasználati jogot, mert az csak az ilyen esetek elszaporodásához vezet. A miniszterelnök a párbeszéd híve, az aktivisták együttérzésükről biztosítják a kisebbséget, és köpködnek a rasszista, erőszakos rendőrökre.

Amikor egy lázadó az állatkertben kivégez négy fehér embert, és az ott levő rendőr nem lő, az ott állók megdicsérik, hogy mekkora önuralommal rendelkezik, minek öntött volna olajat a tűzre egy ilyen feszült helyzetben. 

Naná, hogy eszembe jutott annak az emberjogi aktivista nőnek az esete, akit két vagy három migráns megerőszakolt, és ő nem győzött bocsánatot kérni tőlük, mert tényként kezelte, hogy a megtapasztalt rasszizmus az oka a tettüknek... Abszurd?

Az egyes fejezetek kezdete után mindig megtudjuk, hogy hol vagyunk és mikor. Mármint úgy mikor, hogy hány órakor. A könyv teljessége pedig gyakorlatilag három nap története. És ennyi idő alatt semmivé lesz egy komplett ország. 

Céd­ric, a férfi, akit sze­re­tett, az ERDF tech­ni­kusa, töké­le­te­sen értette, mi tör­té­nik, és min­den­ki­nél job­ban tudta, hogy a modern ember mennyire függő. A töme­ges áram­szü­ne­tek fran­ciák mil­li­ó­i­nak okoz­tak egy ször­nyű fel­is­me­rést. Egy másod­perc alatt meg­szűnt a fűté­sük, a hűtő­jük, a sütő­jük, a főző­lap­juk, a meleg vizük, a vona­las tele­fon­juk és az inter­net­jük. Aztán egy órá­val később az összes tér­erő elment a mobil­juk­ról is. A műhol­dak önma­guk­ban nem vol­tak ele­gek: átját­szó­ál­lo­má­sok nél­kül a hul­lá­mok nem értek el a tele­fo­no­kig és a vevő­ké­szü­lé­ke­kig. Ezek a Fran­cia­or­szág szinte min­den részére tele­pí­tett átját­szó­ál­lo­má­sok áram­mal működ­tek. Ha nincs áram, nincs tér­erő. Igaz, vol­tak saját akku­mu­lá­to­raik, de élet­tar­ta­muk nem haladta meg az egy órát inten­zív hasz­ná­lat ese­tén. Ugyanez volt igaz a rádi­ókra, köz­tük az Anta­res, a Rubis és az Acro­pol háló­za­tokra, melye­ket a pol­gári véde­lem, a csend­őr­ség és a rend­őr­ség hasz­nált. A jól védett atom­erő­mű­vek tovább tud­tak működni, de hiába, ha a magas­fe­szült­ségű veze­té­kek sza­bo­tázs áldo­za­tai let­tek. Elég volt öt darab 400 00 vol­tos veze­té­ket fel­rob­ban­tani, hogy Párizs sötét­ségbe borul­jon, és tér­erő nél­kül marad­jon. Több mint száz­ezer kilo­mé­ter­nyi veze­ték van Fran­cia­or­szág­ban. Lehe­tet­len volt az egé­szet meg­vé­deni. És a sze­re­lők, aki­ket szin­tén nem lehe­tett már elérni, nem akar­tak meg­halni azért, hogy aztán fél óra múlva megint elvág­ják a rend­szert.

Ilyen hely­zet­ben az embe­rek­nek az az elsőd­le­ges ref­lexe, hogy kisö­pör­jék a leg­kö­ze­lebbi bol­tot, melyet aztán a köz­le­ke­dés és a kom­mu­ni­ká­ció össze­om­lása miatt nem is tud­nak újra fel­töl­teni. A hiány gyor­san fel­lép. A rak­tá­rak elekt­ro­mos­ság híján nem tud­nak tovább tar­tó­sí­tani, így több ton­ná­nyi áru­juk meg­rom­lá­sát fog­ják végig­nézni.

Elekt­ro­mos­ság nél­kül nincs több gáz, nincs több infor­má­ció, tehát szer­ve­zés sincs, nincs több ben­zin­kút, így gyor­san nem lesz több köz­le­ke­dés sem… Még a vizet se tud­ják kinyerni és iha­tóvá tenni, így a víz­szol­gál­ta­tás is meg­szű­nik. Akik azt hit­ték, hogy a vas­tag bank­szám­lá­juk meg­oldja a prob­lé­mát, rádöb­ben­tek, hogy elekt­ro­mos­ság nél­kül a bank­kár­tya sem ér sem­mit. A pén­zük csak egy szám­so­ro­zat egy műkö­dés­kép­te­len szer­ve­ren. És néhány óra múlva egy doboz kon­zerv töb­bet ért egy köteg bank­jegy­nél… Még egy indok a sok közül, hogy ne bíz­zon meg az ember a szom­széd­já­ban sem. Pánik ese­tén az állam­pol­gá­rok közti össze­tar­tás gyor­sab­ban szű­nik meg még az áram­szol­gál­ta­tás­nál is.

Sok ház­tar­tás így találta magát sötétbe és csendbe borulva, elszi­ge­telve, az infor­má­ci­ók­tól elvágva, alig néhány palack víz­zel, egy majd­nem üres, hasz­nál­ha­tat­lan hűtő­vel és egy félig tan­kolt autó­val. Az őket körül­vevő száz kilo­mé­te­res kör­ben már nem nagyon volt élel­mi­szer. Csak arra vol­tak képe­sek, hogy meg­pu­hít­sa­nak egy kis szá­raz­tész­tát hideg víz­ben, és köz­ben azt kíván­ták, bár­csak fel­ké­szül­teb­bek let­tek volna.

Rövi­den: nagy szar­ban vol­tak.

Erről szól ez a könyv. 

A Gerilla mint regény

Gyerek és kamaszkoromban egyszerű volt: az volt a könyv, amit a könyvesboltban árultak. S az a könyv, ami a könyvesboltban volt, szerkesztett, stilizált, szakemberek által összerakott volt. Még akkor is, ha tartalmilag kérdéses volt, de a tartalmi kérdésesség jobbára az akkor kötelező ideológia túlságos átütését jelentette. De a szöveg akkor is minőségi volt. Ez már, ugye a '70-'80-as évek volt, nem a Rákosi korszak. 

A mindent az ideológiának alárendelt irodalommal (a bősz tekintetű, acélosan hurráoptimista, kommunista, szocialista produktumokat leszámítva) keresztény berkekben találkoztam először, 

Részemről semmiféle problémát nem jelent, ha egy irodalmi szöveg szerzője keresztény. Még az sem, ha a szöveg kimondott célja a keresztény tanítás megosztása. Végső soron ilyen Mika Waltari két könyve, Az emberiség ellenségei és Az ország titka is, mégis pompás regények. De még a konkrétan hitvédelmi iratok között is van kimondottan irodalmi: C. S. Lewis Csűrcsavar levelei című, alapvető könyve. 

Ennek a műfajnak természetesen vannak irodalmi szempontból sokkal megkérdőjelezhetőbb darabjai is. Amikor a lóláb annyira kilóg, hogy a türelmetlenebb vagy más ideológiai alapokon álló olvasó azt már el sem olvassa. Ezek a könyvek az ideológia ponyvaregényei. Ilyen könyveket írt például Bess Streeter Aldrich (És lámpást adott kezembe az Úr, Száll a fehér madár, A múlt dala) avagy ilyen John Bunyan örökéletű darabja, A zarándok útja. És Patricia St. John könyveinek a tömkelege. És még: Lövgren És lámpásaik kialusznak vagy Sükös Pál A keskeny úton című regénye vagy June Strong Napsugár című regénye. Meg sokan mások. 

A fent említett regények nem dilettáns munkák. Az irodalmi Nobelra természetesen semmi esélyük. Megírásuk célja teljesen egyértelműen a keresztény hit értékeinek a terjesztése. S azzal együtt, mondom, nagyon jó őket olvasni. 

Találkoztam olyan könyvekkel is, amelyek regényes formában mutatták be az egykori közösségem tanításait, sőt egy gyerekváltozatot jómagam szöveggondoztam. Ilyen könyv volt Charles L. Taylor A kijegyzett könyv, E. B. Price Az Őrtorony Isten igazságának csatornája?. Egy kis pár lapos füzetecske a maga egyszerűségében is letaglózó hatással volt rám, egy tizenhat éves lány írta és Most! a címe.

Az fentiek mindegyikére igaz, hogy irodalmi szempontból egyáltalán nem valami nagy durranás, az élvezeti értéke azonban mégis magas. Nem, ne gondold, hogy csupán az ideológia miatt, bár nyilván benne van az is, hogy aki nem azon a metafizikai platformon áll, egészen biztosan egészen másképpen értékeli. E. R. Burroughs olvasóinak is kedvelnie kell a kalandregényeket, hogy a Tarzan-könyveket élvezni tudja. Mert irodalomnak annyira nem értékesek a majomember kalandjai. De mégis hihetetlenül élvezetesek. Arról nem is beszélve, illetve dehogyis nem, hogy Obertone-nak humora is van. Két állatkertből szökött elefántról például így beszélgetnek a szereplők.

A távolodó állatot nézték.
– Az állatkertből szökhetett meg.
– Óriási károkat tud okozni.
– Ez nem az ő hibája. Elzárták, és nehéz gyermekkora volt.
A másik kettő röhögésben tört ki.
– Ráadásul ez az elefántoknak csak egy nagyon kis része. Ne általánosítsunk…

S dicséretére válik, hogy marad a csupasz cselekménynél, nem is próbálkozik semmiféle leírással. 

A regény tehát politikai ponyvaregény. Illetve még regénynek is csak jóindulattal nevezhető. Nem csupán azért, mert voltaképpen puzzle-darabokról áll össze, hogyan is omlik össze egy nyugati ország, hogyan lesz semmivé minden, ami emberi, hogyan ér véresen, hihetetlen szenvedésekkel, kínokkal csúfos véget a civilizáció egyik országa, miként mos el mindent az állati brutalitás, a kizárólag a pillanatnyi ösztönöknek, érzelmeknek, indulatoknak engedelmeskedő embertelenség. Vannak ugyan visszatérő szereplői a puzzle-nak, de nincsenek főszereplői, és nem elsősorban, nem feltétlenül a szereplők egyéni történetéből ismerjük meg az összeomlás lépéseit. Csupán azokból is. Ezért a Gerilla sokkal inkább egy elképzelt dokumentumregény. Ennek a szóösszetételnek  minden meghökkentő ellentmondásával. 

S benne van az az ellentét is mint a fent taglalt regényekben: egyfelől nem egy minősített szépirodalmi szöveg (illetve nem tudom, mennyit tett a fordító azért, hogy így érezzem; a könyv végére mintha elfáradt volna, vagy én lettem éberebb, de ott már akadt egy-két konkrétan értelmetlen mondat is), másfelől mégis letehetetlen, élvezetes, izgalmas, borzalmas és figyelem felhívó. Ahogy mondtam a hangsúly nem vissza-visszatérő szereplőkön van, ezért azok nem is cizelláltan kidolgozottak, de nem papírmasé árnyékfigurák. A meglepő az, hogy hiába klisések, szikáran megrajzoltak, a maguk hangsúlytalan szerepében valahogy mégis nagyon élnek. 

A bosszú­já­hoz Vin­cent Gite csak saját magára szá­mí­tott. Már nem bírta elvi­selni azo­kat, akik sza­vak­kal az ő néze­teit val­lot­ták, mégse tet­tek sem­mit. Úgy gyű­lölni, hogy köz­ben nem képe­sek ölni, ez a gyű­lö­let meg­szent­ség­te­le­ní­tése. 
Elpa­kolta a fegy­ver­pu­coló sze­reit.
Már nem tar­to­zott egy tábor­hoz sem. Nem bírt már elvi­selni sen­kit. Meg­gyű­lölte az egész vilá­got. 
Letö­rölte az asz­talt egy ronggyal.
A saját egy­sze­mé­lyes szek­tá­já­hoz tar­to­zott. 
Egy­más mellé rakta a tára­kat.
Egy ember volt, aki szá­mára már az embe­rek léte is eret­nek­ség­nek szá­mí­tott.

Ahogyan haladunk előre az időben a szöveg tartalma egyre keményebbé válik, egyre több borzalom történik, egyre több vér folyik, egyre több és nagyobb a kín. Mondhatnánk a szerző hatásvadász eszközökkel dolgozik. Azonban amióta láttam két, a YouTube-ra felkerült videót, már semmit sem tartok túlzásnak ebben a témában. Az egyik, ez volt a rövidebb és egyszerűbb, egy kilenc-tíz éves fiú lefejezését mutatta be egy kocsi platóján. A másik két lábláncra-vert, bedrogozott amerikai katona élve felgyújtását mutatta jó hosszan, az ép állapotuktól egészen odáig, hogy szenes, véres, de még mozgó torzókká lettek a benzinlángoktól. Nem részletezem. Képtelen voltam végignézni, indokom sem volt rá, az iszonyattól forgott a gyomrom, a homlokomról záporozott a verejték. Emberek tették ezt emberekkel. Mármint ha egyáltalán embernek nevezhetők, akik ezeket tették, teszik. Viszont elmondhatjuk, Obertone nem túloz a könyvében.

Viszont se szerkezete nincsen a történetnek, jobban mondva történésnek, se kifutása. Voltaképpen mindkettőre azt mondanám, hogy sebaj, egy folyamatot kísérhetünk végig, amely bemutatja, hogy egy ideológia nem csupán gyilkossá tud válni, hanem öngyilkossá is tehet egy komplett országot. Mégsem mondok ilyet. Azért nem, mert ordít a könyvről, hogy a szerző nem tudta befejezni, csupán abbahagyni. Tény, hogy jó érzékkel, jó helyen tette, mert ha tovább fokozza a különösebb belső összefüggésekkel nem rendelkező, bár itt-ott a szálakat összekötő mozaikos bemutatást, az egyszerűen unalmassá vált volna. De nem sikerült jól a befejezés A két cselekményes mozaik-szál közé beiktatott, felsorolás -szerű, szereplő nélküli leírása az ország pusztulásának: nyögvenyelős. Elvégre is eddig egy regényt olvastunk, nem pedig egy szinopszist. Aztán Obertone megrázza a fejét, mint a vízbe esett tacskó, és kapunk még egy fejezetet, ahol elvileg megmagyarázódik, miért az a címe a könyvnek, ami (de inkább nem). 

Ez a befejező szakasz az egyetlen,  amelyben Obertone a szikár leíráson túl megpróbálkozik valami mással: amíg a feketék gyerekek nyakát vágják el, addig az egyik mozaik-történés főszereplője, az idős katona megment egy félvér kislányt a vízbefúlástól, és hazaviszi magához. Ez már önmagában is túllép a regény mondanivalóján. De az, hogy amikor a (valóban, nem csak rámondva mint ahogyan az manapság lenni szokott) szélsőjobbos, hidegvérűn gyilkoló unokája meglátja a félvér kislánnyal, sarkon fordul és szó nélkül elmegy. Akár és miért ne, de nekem ez kicsit erőltetett volt.. 

A Gerilla és a valóság

Ez megy most nagyban a valóságban is, bár szerencsére mg nem ilyen méretekben és intenzitással. Hazánkban meg a gyöngyöspatai eset kapcsán kicsiben. (A 168 óra nem átallotta leírni, hogy a szegregáció egyik áldozata hét évig járt ugyan iskolába, de még nem tud írni A másik, ha jól emlékszem, hat évig, és számolni, szorozni nem tud. Miközben nyilván a maguk részéről nap mint nap salátára zokogták az iskolapadban a könyveiket, füzeteiket, az annyira áhított tudás elmaradása miatt. S az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a szegregáció úgy kezdődött, hogy a fajgyűlölet következtében a vérvicsorgó pedagógusok úgy választották ketté bőrszín szerint a nebulókat, akár Mózes a Vörös-tengert.) Persze, hogy abszurd. Ahogyan a mai liberalizmus gyakorlatilag összes elve, értéke, nézete, elképzelése az.

Az önvédelem feladása, a végtelen tolerancia azonban egyoldalú, egyirányú. Mindig csak a fehérek rasszisták, vallásgyűlölők, türelmetlenek, agresszívak, mindenki más az ő áldozatuk. Na, erről szól a könyv. 

 A Gerilla természetesen nem valóságos. Ezzel együtt a Gerilla egyre inkább a vérvalóság leképzése. Nem volt még, mert nem lehetett európai ország, amely így omlott össze. De az, ami mostanság folyik Észak-Amerikában, az valami nagyon hasonló. Akkor is, ha annak a főszereplői nem a muszlim migránsok, hanem az USA fekete bőrű lakosságának a jó része és a velük szimpatizáló, a polkorrekt maszlagot két kézzel magába tömő, a szőke, fehérbőrű, kékszemű kislányát Black Lives Matter-táblával térdepeltető agyhalott biomassza, amely egy olyan országban, ahol az előző elnök barna bőrű volt, becsócsálja a rasszizmusról való kánont. 

Amiben csak az a döbbenet, ami Obertone könyvében is az áldozat, akinek éppen nyiszálják a nyakát a gyilkos bocsánatáért könyörög, ne haragudjon már, hogy éppen öl, de ez teljesen érthető, erről csak az áldozat tehet, a viselkedésével provokálta ki a jogos szenvedését. A galád! 

A fran­ciák? Kli­ni­ka­i­lag halot­tak.
Han­goz­tat­ják, hogy az erő­szak nem old meg sem­mit, mert sze­rin­tük a gyá­va­ság meg­old min­dent.
A vere­sé­gü­ket dicső­sé­ges­nek kép­ze­lik, a szé­gye­nü­ket mél­tó­ság­tel­jes­nek. Egy bekép­zelt kakas a saját ürü­lé­ké­ben.
Böl­csek? Impo­ten­sek. Nagy sza­vak, hogy lep­lez­zék a félel­met, és meg­in­do­kol­ják, miért nem tesz­nek sem­mit.
Fizetni fog­nak. Drá­gán fizetni fog­nak.

S mindenki, aki nem ért vele egyet, megkapja a maga polkorrekt-szerinti jelzőit. Tény, hogy azok számára, akik még ragaszkodnak a józan eszükhöz, ezek a jelzők szép lassan dicséretszámba mennek. A probléma csak ott van, hogy az a szájkarate, amit most én is folytatok, a dolgok jelenlegi folyás mellett az égvilágon semmit sem fog jelenti. Ahogyan ez a könyv eseményeiből is kiderül. 

Obertone, ahogy, gondolom már egyértelművé vált, nem baloldali, nem liberális és nem polkorrekt De egyáltalán. A könyvében a legsikerültebb jelentek, amikor azoknak a haláláról számol be, akik támogatták, védték, istápolták, pátyolgatták a franciaországi migránsokat. A dokumentarista stílus ezekben a jelentekben még  inkább távolságtartóvá válik, s miközben egy fia csúfondárosság ujjal mutogatás nincsen a leírásokban, sőt, sajnálni kezdjük a félrevezetett, a dolgokat teljesen kifordítva szemlélő vagy éppen a kifordított ideológiát, kötelező liberális dogmatikát megteremtő emberek szembesülését a valósággal, valahogy mégis ott van a szövegben, hogy „Marhák, ébredjetek, magatoknak is készítitek a vágóhidat, de az összes általatok szeretett embernek is. Itt van, ez lesz a végetek: dicstelen, magányos, tele kínnal, fájdalommal, vérrel és egyéb mocsokkal!” 

Mert tulajdonképpen erről szól az egész.
Ami bár nem elsőrangú irodalom, mégis nagyon jó könyv. 

KRITIKÁK A KÖNYVRŐL: 

• Az Alfahír kritikája
• A Könyvkultúra kritikája
  

AJÁNLOTT IRODALOM: 

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta tragikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez. 

AJÁNLOTT SZÉPIRODALOM: 

• Réti László: Európa falak mögött
• Réti László: Európa halála

David Duke könyvének még a címe is felháborított. Meg a borítója is. Bal oldalt a fehér, nyugodt arcú, rendezett dizájnú szerző, bal oldalt pedig egy félelmetes, ezüstfogú, kegyetlen tekintetű fekete férfi arca. Ordító, demagóg ellentét, el is mondja, miről szól a könyv. Teszem hozzá, a magyar kiadó nem az eredeti borítót használta fel. Az alcím pedig pláne: Faj és valóság. 

Persze, hogy zsigeri, belénk ivódott, belénk itatott reflexeket indít el a könyv: rasszizmus, fasizmus, naná!

De mert érdeklődő típus vagyok, s mert nagyon sok mindent kellett már felülírnom amiben hittem, amit elfogadtam, így ötven felé eljutottam oda, hogy ha valami kicsit érdekel, nem vetem el látatlanban. Akor sem, ha előítéletes vagyok vele szemben (na, jó, mondjuk a lapos Föld, meg az anunakik azért...)

Ezzel az előítélettel, viszolygással fogtam bele a könyv olvasásába. Ami előítélet, viszolygás a felületes beleolvasással sem szűnt meg. Annak ellenére nem, hogy a bevezetőben említett kelet-európai cigánysággal (például a legfrissebb, a gyöngyöspatai „szegregácó” és a „megoldása”), a nyugat-európai migránsokkal szemben alkalmazott öngyilkos politikáról kialakult a sajátnak mondott véleményem erőteljesen körvonalazódott: tragikus, pusztulásba vezető marhaságnak tartom.

De úgy döntöttem, mégis elolvasom Duke írását. Elolvastam. Akkor is, ha Duke Wikipediás bemutatása egy igen megkérdőjelezhető személyiséget, politikai pályát és tevékenységet mutat be. Iparkodtam a mondanivalójára koncentrálni, gondolván, hogy láttunk már karon varjút és nem az a lényeg, hogy ki mondja, hanem az, hogy mit mond.

Duke tanulmánya egy életrajzba vagy sokkal inkább egy személyes eszmeváltozás történetébe (elég gyengén) csomagolt esszé arról, hogy az emberiségen belül is léteznek fajok, és Amerikát a fekete faj integrálhatatlansága és elsősorban a fehér faj érthetetlen, a társadalmi és gazdasági történéseket magyarázhatatlanul figyelmen kívül hagyó és félremagyarázó, döntéseiben alapjaiban elhibázott hozzáállása sodorja a kikerülhetetlen pusztulás felé. 

Amerikai történelme

Gyalázatos. Mert ott a hatmillió indián, akik már nincsenek ott, illetve alig vannak, pedig az ő földjük volt egykor a kontinens. S az amerikai gazdaság a rabszolgatartáson alapult.

Ami Duke szerint csak részben igaz: az amerikai fehérek tíz százaléka tartott rabszolgát. S ez nem korlátozódott a déli államokra. Még az észak-amerikai polgárháború után is voltak rabszolgák északon is. S maga a polgárháború sem a széles körben elterjedt, kozmetikázott változatáról, a rabszolgák felszabadításáról, hanem az Unióból kiszállni akaró déli államok visszatartásáról szólt. 

De az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat jól ismert gondolata ezt tartja:

Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert a teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat. 

De amit Duke ír, az megdöbbentő. Citálja Jefferson a széles körben ismert, a szobrára is felvésett szavait. 

Semmi sincs határozottabban bevésve a sors könyvébe, mint hogy ezeknek az embereknek (a négereknek) szabadnak kell lenniük. 

Csakhogy a híres idézet a következőképpen folytatódik, és már nem szokás idézni: 

Nem kevésbé bizonyos, hogy a két, hasonlóan szabad faj nem élhet ugyanazon kormányzás alatt.

A természet, szokás, vélemény kitörölhetetlen elválasztó vonalakat húzott közéjük. Még mindig hatalmunkban áll a felszabadítás és kitelepítés folyamatát békésen irányítani, és olyan lassú mértékben, hogy a gonosz öntudatlanul elenyészik, és a helyüket... hasonló szabad fehér munkások veszik át. Ha ellenkezőleg, hagyjuk, hogy utat törjön előre, az emberi természetnek el kell borzadnia a felmerülő kilátásoktól.

Hasonló tartalmú idézeteket hoz Abraham Lincoln-tól (!) is. 

A fajok elkülönítése az egyetlen tökéletes megelőzése az egybeolvadásnak, ám mivel az azonnali elkülönítés lehetetlen, a következő legjobb dolog a távol tartásuk, ahol még nincsenek együtt..

Az ilyen elkülönítést, ha egyáltalán befolyásolható, az áttelepítéssel kell megvalósítani... Ez a vállalkozás bonyolult, ám 'ahol megvan az akarat, megvan a mód is'; és amire az áttelepítéshez most szükség van, az az erős akarat. Az akarat az erkölcsi érzék és az önérdek kettőséből fakad. Hagy hihessük, hogy ez erkölcsileg helyes, és ugyanakkor előnyös is, de legalábbis nem ellenkezik érdekeink- kel, hogy átszállítsuk az afrikaiakat szülőföldjükre, és meg kell találnunk a módját, akármilyen hatalmas feladat is ez.
[Collected Works, II, kötet, 408-9 old.]

Nem támogatom, ahogy soha nem is tettem a fehér és fekete faj társadalmi és politikai egyenlőségének bármilyen módon történő megvalósítását. Nem támogatom, ahogy soha nem tettem, hogy a négerekből szavazókat és esküdteket csináljunk, vagy kiképezzük őket hivatali munkára, sem, hogy fehérekkel házasodjanak; és ehhez még hozzáteszem, hogy létezik fizikai különbség a fehér és a fekete faj között, ami meggyőződésem szerint örökre megakadályozza a két faj együttélését társadalmi és politikai egyenlőség értelmében.
[Negyedik vita Stephen A. Douglasszal Charlestonban, Illinoisban, 1858, szeptember 18-án III. kötet, 145-461.]

A folytatás arról szól, hogy a feketéket a beleegyezésükkel kitelepíteni szándékozták, nem pedig a fehér társadalomba integrálni. 

Sürgettem a négerek áttelepítését, és ezt folytatom. Az Emancipation Proclamation is ehhez kapcsolódik. Nincs hely két különböző fehér faj számára Amerikában, és még ennél is kevesebb a feketék és fehérek két különböző fajának. Nem tudok elképzelni nagyobb csapást, mint a négerek velünk egyenlőkként való beolvasztását társadalmi és politikai életünkbe... Húsz éven belül békésen áttelepíthetjük a négereket, átadva nyelvünket, irodalmunkat, vallásunkat és államigazgatási rendszerünket olyan feltételek mellett, hogy az emberi nem teljes nagyságáig emelkedhesse- nek. Erre itt soha nem lesznek képesek. Soha nem leszünk képesek megvalósítani az apáink által megálmodott eszményi uniót egy idegen, alsóbbrendű faj millióival közöttünk, akiknek beolvadása se nem lehetséges, se nem kívánatos.
[V. kötet, 371–375.old,]

...mindkettőnk számára jobb elkülönülni ... Mi különböző fajok vagyunk. Sokkal nagyobb különbség van közöttünk, mint a legtöbb más két faj között. Hogy ez helyes vagy sem, nem szükséges tárgyalnom, de ez a fizikai különbség nagy hátrány mindkettőnk számára, mivel szerintem az önök faja nagyon szenved, sokan attól, hogy közöttünk élnek, míg a mieink az önök jelenlététől szenvednek. Egyszóval mindkét oldalon szenvedünk. Ha ezt elismerjük, akkor legalább okot szolgáltat arra, hogy miért kell elkülönülnünk.
[Beszéd az áttelepítésről egy néger küldöttségnek Washington D. C-ben, 1862. augusztus 14- én V. kötet, 371.]

Csak tátottam a számat az idézeteket olvastán. Utólag tudjuk, hogy az áttelepítés csak kis mértékben sikerült, Libériába. A fekete lakosság teljes jogúsítása pedig csak 1965-ben következett be. Duke szerint onnan kezdődött Amerika mélyrepülése. S mert ezt a könyvét először 1998-ban jelentette meg, mit sem tudhatott még a Black Lives Matter-mozgalomról, és a 2020-as pusztításokról. (Bár az állítólag rendszeres rasszista rendőri intézkedésekről, bírósági ítéletekről mond néhány gondolatot.)

Az emberi faj és a fajták

Ez volt az a fejezet, ami ellen leginkább berzenkedtem. Csapjunk a lecsóba!

Kezdve azzal, hogy a faj szó a második világháború óta az emberiséggel kapcsolatban tökéletesen pejoratív kifejezéssé vált, olyan asszociációs láncot generál, ami pillanatokon belül az elutasításhoz vezet, bármiről is legyen szó. Kutyafajták, macskafajták, bármifajták léteznek, emberfajták nem léteznek, mert az rasszizmus. Ez az automatizmus működött nálam is e könyvvel kapcsolatban. 

Duke az olvasmányai és elmélkedései alapján azt állítja, hogy az ember viselkedés húsz százaléka a szocializáció és nyolcvan százaléka a genetika. Az antropológia szerint az emberi faj három alapvető alfajba sorolható: europid (kaukázusi), mongoloid és negroid. 

A sokáig vitatott, de aztán széles körben használt IQ-tesztek azt mutatták ki (Duke szerint legalább háromezer ilyen kutatás végeztek), hogy a kelet-ázsiai fajták átlagos IQ-ja 110-es értéket mutatott, az europidoké 100-at, a negroidoké 70-et (Amerikában 85 körül alakult ez a szám.) Hivatkozik arra is, hogy a negroid faj átlagos koponya űrtartalma és az agyának a súlya átlagosan tíz-tizenöt százalékkal kevesebb mint egyéb fajtáké. 

Ad egy rövid evolúciós bevezetést, miért alakult ez így, és miért van az, hogy a negroid faj erőteljesebb, más az izomzatának a felépítése és egészen más társadalmi, szexuális szokásokkal bír. 

Duke itt tesz egy fontos kitételt: az mondja, hogy mindez nem az emberi értéket csökkenti, amennyiben az emberi érték a társadalmi hasznosságot, az együttműködési készséget, az erkölcsi, morális tisztaságot, a becsületet és a hasonló fogalmakat jelenti. 

Itt beszél arról is, hogy a közgondolkodás minden egyes faj alfajait elismeri, azt is, hogy az alfajok, annak ellenére, hogy a fajon belüli keveredés lehetséges, általánosan más és más külső és belső tulajdonságokkal bírnak. Példának a kutyákat hozza. Átlahosan egészen más testi felépítéssel és mentalitással bír egy csivava, egy dobermann, egy golden retriever és egy bernáthegyi, annak ellenére, hogy mindegyik kutya. S annak ellenére, hogy természetesen az alfajok között is vannak egyedi átfedések, egyezések, hasonlóságok. 

Duke arra jut, amire a fent idézett alapító atyák: a különböző fajok együttélése minden résztvevőnek időzített bomba, senki nem lesz elégedett vele. S lőn!

 Az amerikai társadalom változásai a XX században

Duke érvelése a következő. A fekete lakosság hatvanas évekbeli felszabadítása Johnson és Nixon idején kiengedte a szellemet a palackból. A fekete lakosság képzettségbeli és gazdasági elmaradottságát a mai napig a százötvenegynéhány évvel ezelőtt eltörölt rabszolgaság intézményéhez kötik. Valamint sokszor hivatkoznak az eltörlés követő, még egy évszázadig fennmaradó, a feketék elkülönülését garantáló törvényekre. 

Ezzel szemben Duke azt állítja, hogy a fekete lakosság támogatása a lakásprogramokkal, a széles szociális hálóval mind nagyobb és nagyobb összegeket követel az adófizetők pénzéből, miközben a demográfiai és a foglalkoztatottsági adatok szerint egyre kevesebb ember adójából tartanak el egyre többet és többet. Mert hogy a megélhetés biztosítása kinek-kinek mást jelent. A fehérek döntő többségének a munkát, a feketéknek a könnyű a bűnözésen alapuló könnyű pénzszerzést. 

Semmit nem lophatsz egy fehértől, hisz ő már mindent ellopott tőled; minden, amire vágysz, az övé, még az életed is. Minden üzlet nyitva áll előtted, ha a varázsszavakat kimondod.
Ezek a varázsszavak: Szembe a fallal a k-va anyádat, ez rablás!
Vagy törd be az ablakot éjszaka (ezek a csodás cselekedetek), törd be az ablakot fényes nappal, bármikor, együtt, törd be az ablakot, és vidd el az összes cuccot.
Ne hagyj pénzt ott. Nincs idő fizetni. Csak vidd, ami kell.
(Az ünnepelt fekete költő Imamu Amiri Baraka [LeRoi Jones] verse)

A kilencvens évek statisztikái szerint a húsz százaléknyi fekete lakosság hetven-nyolcvan százalékának volt dolga a rendőrséggel. A büntetésvégrehajtási intézményekben a fekete lakosság messze felül reprezentált: a fogva tartottak legalább ötven százaléka fekete és dél-amerikai volt. Ez az ötven százalék jóval meghaladja a lakosságon belüli lélekszámuk arányát.

Washington lakosságából az ebbe a (18 és 35 év közöttiek) eső fekete férfiak száma 48,856 ebből 24,377 illetve közel ötven százalék bebörtönzött, van próbaidőn vagy feltételes szabadlábon, a tárgyalásra vár vagy hivatalosan körözik.
(Washington Post 1997. augusztus. 26)

Duke hivatkozik arra is, hogy megtévesztő az az érvelés, amely az egyre növekvő bűnözést a könnyű fegyverhez jutásban látja. Újabb statisztikát hoz, amely azt támasztja alá, hogy a fehér lakosság körében a fegyverhasználathoz kötődő bűnelkövetések száma a fehér lakosság körében egyáltalán nem növekedett.

...egy nem olyan régi, 1987-ból származó, bűncselekményeket rögzítő adattal, mely szerint miközben a fehér bűnözők csak 3 százaléka támad a feketékre, a feketék a bűncselekmények több mint ötven százalékát követik el fehérek ellen. 1987-ben a támadások 50,2 százalékának volt tettese fekete bűnöző fehér áldozatokkal szemben. 1979-től 1986-ig, 4 088 945 támadásból 2 416 696-ot követtek el feketék fehérek ellen: a faji támadások ennek 59 százalékát teszik ki. Ez arányaiban annyit tesz, hogy a feketék legalább 2 500 százalékkal (25-szor) nagyobb valószínűséggel támadnak a fehérekre, mint amennyivel a fehérek feketékre. Azok, akik azt mondják, hogy a fehéreknek nem kell a feketék által elkövetett báncselekmények miatt aggódniuk, el kell magyaráznom, hogy ezek az adatok azt jelentik, hogy közel 2 és fél millió fehér áldozata lesz a fekete bűnözésnek hét éven belül, és ebbe nem is számítom bele azokat az galádságokat, amelyeknek száma több millióra is rúghat, de már annyira hétköznapinak tekintjük, hogy nem vonnak maguk után feljelentést.

A gyilkosságok aránya is hasonló képet mutat. Az FBI 1993-as bűncselekményekről szóló egységes jelentése szerint a feketék 2200 százalékkal (22-szer nagyobb) valószínűséggel gyilkolnak meg fehéreket, mint a fehérek feketéket. Fegyveres rablás esetén 7 031 fekete esett fehérek áldozatául, ugyanakkor 167 924 fehért támadtak meg fekete bűnözők.
(173.)

Az iskolai integráció sem vezetett sikerre. Az oktatási intézményekbe sokszor pozitív diszkriminációval felvett fekete tanulók nem felzárkóztak, hanem lehúzták az oktatás színvonalát. A követelményeket az érdekükben csökkenteni kényszerültek az iskolák, a jól képzett oktatók elhagyták az intézményeket és a csökkenő biztonság, a növekvő agresszió, a lopások, zaklatások, fizikai erőszak elől a tanulók is más intézményekbe kényszerültek. 

A helyzet csak egyre romlik, mert a fekete lakosság gyermekvállalási kedve messze meghaladja a fehér lakosságét. A fekete nők sokkal fiatalabban esnek teherbe, és sokkal több gyereket vállalnak mint a fehérek. (Ennek evolúciós okait is érinti Duke.)

Arról nem is beszélve, hogy a feketékkel szemben alkalmazott bármilyen pozitív diszkrimináció voltaképpen fehérek elleni rasszizmus, hiszen rengeteg esetben a képességei és a teljesítménye alapján egyébként alkalmas fehér tanuló azért nem került be olyan  a célul választott intézménybe, mert a feketék létszámát megkövetelő kvóta miatt nem fér bele a keretbe. Annak ellenére sem, hogy a felvett fekete tanulók képességei,  teljesítménye és tanulási hajlandósága alatta volt a fehérének. (Amerikai numerus claussus.)

A kormányzati intézkedések hátterében a fehérek lelkiismeret-furdalása áll, a feketék elmaradottsága miatt a százötven véget ért rabszolgaságot és fehér rasszizmust okolják. Miközben vannak városok, negyedek, ahová fehér ember már be sem meri tenni a lábát. 

A várható jövő

Duke szerint csak két út létezik: vagy a mindenki számára megkönnyebbülést hozó elkülönülés vagy az amerikai kultúra, a fehér ember teljes pusztulása. Pont. 

S innen átveszem a szót.

Mindaz, amit Duke 1998-ban (illetve valahol volt egy 2006-os dátum is s könyvben, valószínűleg ezt-azt még hozzátett később) leírt, Nyugat -Európát nézve hihetetlenül ismerős. Voltaképpen ugyanez történik itt is.

Ahogy mondani szokták, ahogy ott a rabszolgatartás, emitt a gyarmatosítás csap vissza. A migránsok és az amerikai feketék hozzáállása igen komoly hasonlóságokat mutat mind az elvárásaikban, mint a munkakészségükben, mind a képzettségükben, mind a fehér emberek iránti gyűlöletükben. Miközben a gazdasági létük fenntartását a fehér táradalomtól várják. Az amerikai szociális háló ugyanúgy omlik össze, ahogyan az európai: a fogyatkozó fehér lakosság adójából egyre szélesebb réteget kell eltartani, és óhatatlanul eljön az a pont, amikor ez képtelenséggé válik Ha eljön az a pont, nagy eséllyel polgárháború tör ki. Ahogyan erre bevezető példa az elmúlt hónapok amerikai történése, a BLM-mozgalom pusztítása.

Ami számomra elképesztő és hihetetlen mindkét kontinensen, ahogy hazánkban is létezik ennek nagyon komoly megfelelője, az a politika és az emberjogi szervezetek hozzáállása a folyamatokhoz.

Úgy tűnik, mintha fehér kultúra egyszerűen nem akarna szembenézni a tényekkel: elkeseredetten, a szemét erősen lehunyva, ártatlan bárányként hisz abban, hogy (miképpen Duke fogalmazott) a farkas vegetáriánus.

Mközben mindkét eltartott, pátyolgatott csoport elvakultan rasszista, és ennek gyilkos következményei is teljesen nyilvánvalók. De a hivatalos kommunikációban ez nem létezik, rendre mindenhol csak a fehér rasszizmus a rasszizmus.

Mindkét kontinens társadalma, valamiféle nagyon rosszul értelmezett és alkalmazott múltbéli szégyenkezésből fakadón simán odatartja a torkát az ellenségnek, mutatva, hová kell harapnia

Vagyis mindkét kontinensen majdnem teljes az önvédelem humanizmusra és filantrópiára hivatkozó hiánya, A rendcsinálás, a rend megkkövetelése, a valóban azonos egyenlő jogok alkalmazása nézetük szerint rasszista diktatúra. 

Antropológiai, biológiai és egészségügyi Ismerethiányom miatt nem tudok.állást foglalni a faj kérdésében. Duke érvei és levezetése logikusnak tűnik, de ez nem feltétlenül bizonyíték. Azonban mindaz, amit az amerikai társadalom széthullásáról, elzülléséről, pusztulásáról írt, innen Európábóltöbb mint  ismerős. Bizonyos tekintetben még Magyarországról is. Mind a kisebbségeket illetőn (akik hamarosan többséggé válnak), mind a többségekre vonatkoztatva..Ebből a szempontból a könyve érdekes, informatív korrajz és nagyon is lehetséges jövőkép. 

Az utolsó gondolati egységet

a férfi és női agy különböző működéséről és a homoszexualitásról nem értem. Az utóbbival kapcsolatban Duke pár oldalon belül simán ellentmond önmagának. A homoszexualitás általa levezetett okait simán feledve mutatja be az elkerülhetetlen teendőket. Nem megyek bele a fejtegetésébe, de az LMBTQXYWZZs szervezetek felállva tapsolnának neki. Ám egyszerűen nem állt össze számomra, e fejezetnek milyen konkrét köze van a könyvbéli előzményekhez, és ezt Duke sem árulja el.

Viszont adott okot az utánanézésre, tán még a vallott nézetem is megváltozik általa, ha igaza van. 

Néhány szó a magyar kiadásról

Kemény fedeles, masszív könyv, ahogyan azt a Gede testvérektől már több könyv esetében megszokhatuk.

További erénye a tipográfiából fakadó olvashatóság. A számos, konkrétan 367 jegyzet a könyv végén kapott helyet Ez esetben ez nem volt zavaró, mert a jegyzetek jobbára hivatkozásokat tartalmaznak az adatokkal kapcsolatban,és nem tartalmaznak további kifejtéseket, magyarázatokat.

A könyv borítójáról már szóltam: demagóg és félrevezető a tartalomra nézve, megtéveszti azokat, akik rápillantanak. Ez nagyon nem sikerült, egyáltalán nem ez a könyv mondanivalója. A kiadó itt alaposan félrenyúlt. 

A magyar fordítás élvezhető, értelmezhető még akkor is, ha egy alapos stilizálás azért ráfért volna szövegre. Számos esetben találkozhatunk magyartalan, néha szinte értelmezhetetlen mondatokkal, a magyar nyelvtan szabályait alapvetőn figyelmen kívül hagyó megfogalmazással. 

Tartok tőle, hazánkban is érvényesülni fog, a sokkal fontosabb, hogy ki mondja mint az hogy mit mond hozzáállása, különös tekintettel arra, hogy Duke ez után a könyv után írt egy másikat, A zsidó szupremácizmus címmel.  Mert innentől végképpen teljesen szalonképtelenné vált, bármit is mond, bárhogyan érvel, akármivel is támasztja alá a következtetéseit. 

Aminek még a borítója is ocsmány. Figyeld csak! Az a képtelen ebben a borítóban, hogy a könyvön belüli illusztrációk nem ilyenek, ahogy látni fogod, azok kifejezetten jópofák. A borítót, aminek az ég adta egy világon semmi köze a könyvhöz, egy magyar grafikus készítette, aki szemmel láthatón még azzal sem erőltette meg magát, hogy elolvassa a könyvet. A belső rajzok egy svéd grafikust dicsérnek, Olof Landström-nek hívják. Vajon mi motiválhatta a kiadót, hogy ne egy eredeti rajzot tegyen hívogatónak a borítóra? 

A szerzőnő, Barbro Lindgren Enskog svéd. Ahogy utána olvasgattam, és ha jól számolgattam nyolcvanvalahány könyve jelent meg. Azta! Nemere Istvánon kívül, aki überelhetetlen (2018-ig több mint 700 [!] könyve jelent meg), ki versenyezhet vele? Gyerekkönyveket ír. Furcsa, hogy bár szekérdereknyi könyve van, magyarul azonban csak a jelen vékonka valamilye jelent meg. (A valamilye hamarost magyarázódik.)

A szerző élvezetesen ír. Nagyon jó a humora. Ez még ebben a vékonkában is simán lejön. Ez a stílusának a dicsérete. Ennek a könyvnek történet nincsen. Ami önmagában még nem lenne baj. Nem egy könyvet ismerünk, ami nem novellás kötet, de alapvetőn nincsen története, hanem történetkéi, összefüggés nélküli agymenetei vannak. Vegyünk csak például egy témánkba vágó alapművet, A kis Nicolas-t. Abban is úgy van, hogy még egy-egy fejezet sem feltétlenül egy történet,maximum egy-egy roppant eseménysor. Szóval azzal, hogy nem jutunk sehonnan sehova, még nem lenne baj. 

Ez a nyolcvan oldal egy kislány egy adott életszakaszának momentumait tartalmazza Random életkor, életszakasz, momentumok. A könyv folyamatában kiderül, hogy a kislány maga a szerző, vagyis egy életrajz szilánkot olvashatunk. Hogy miért ezt az életkorát, életszakaszát választotta ki, rejtély. Aztán van döbbenet is: ha a könyv önéletrajzi jellegű, s ha a könyvben szereplő kislány olyan tíz év körüli lehet, s ha a szerző 1937-ben született, abból az fakad, hogy a történet-szösszenetek valós ideje 1947 körülre tehető. Pedig valahogy frissebbnek, későbbinek tűnik mindaz, amit olvasunk. Mivel életrajz szilánk, természetesen egyes szám első személyben írt történetet olvashatunk. 

A vékonkának egyetlen tanulsága mindenképpen van: ahogyan az Asterix-történetekben Obelix fogalmazza meg tömören a véleményét az ősellenségeikről, hogy „Dilisek ezek a rómaiak!”, úgy elmondhatjuk, hogy a svédeknek sem ártana több napfény, hátha több életkedvük lenne, és nem a pszichés problémáikkal lennének elfoglalva. Dilisek ezek a svédek, mondhatjuk, nem véletlen, hogy odafent, Skandinávia környékén annyi a lelki beteg. Illetve a csuda tudja, hogy véletlen vagy nem véletlen, a vékonkából azt a tényt mindenesetre leszögezhetjük, hogy az a csuda, amikor valaki nem az. Ezt figyeld!

Mindenki azt hiszi, hogy újra a régi vagyok Legalábbis az iskolában azt hiszik, Pedig ne vagyok, Bár néha már huzamosan is jókedvű tudok maradni. Aztán váratlanul mindent sötéten látok. Ha például elmegyek egy ház előtt, egy olyan reménytelen, vörös téglás ház előtt, az ablakain csúf függönyökkel – hirtelen olyan szomorú leszek! Tegnap is egy ilyen ház előtt mentem el. És amikor a konyhaablakon át megláttam, ahogy a dühös, csúnya anyák kiabálnak és főznek, majd sírva fakadtam.

Vagy ha egy csoport erdeifenyőt látok, amint siváran és reménytelenül álldogálnak - olyankor is elfog a szomorúság.

Néha az is elég, ha valaki ingerültebb hangon szól hozzám, már sírni kezdek, és mindent borzasztónak érzek.

Björn bácsi azt mondja, hogy ilyenkor össze kell szednünk magunkat. De ez nem megy. Nekem legalábbis nem.

A Tanár azt mondta, hogy nyugodtan hazamehetek, ha bánatosnak érzem magam, úgyhogy néha megteszem. Tegnap a környezetismeret-óra kellős közepén mentem haza, mert minden nagyon reménytelennek tűnt, és ráadásul rengeteg csóka repült el és károgott az ablak előtt.

De mégis jobban vagyok! Ha nem is mint régen, ahogy azt a többiek hiszik. A Tanárnak is megpróbáltam megmagyarázni, hogy egy- szerre csak úgy elfog a szomorúság, a legfurcsább dolgoktól. Például az új házaktól. Ettől az iskolától is elszomorodom, mert túlságosan új, és minden olyan reménytelenül fénylik.

A régi, elnyűtt dolgokat szeretem, azoktól vidám leszek! Aztán a túl sok gyerektől is szomorú leszek. Régen a cserkészek Gyöngyvirág őrsébe akartam belépni. De rögtön sírni kezdtem, úgyhogy szinte azonnal ki is léptem. És amikor kicsi voltam, és óvodába jártam, akkor is magamban üldögéltem, és egyfolytában sírtam, míg mama értem nem jött.

Ha az eddig kisírt összes könnyemet össze lehetne gyűjteni, egy vödör is megtelne.

Ne feledjük, egy rendezett, szerető családban élő kislány az alany! A környezete meg úgy reagál rá, ahogyan a Tanár úr: jól van kiscsillag, ugyan semmi okod a marhaságaidra, de ha rossz kedved van, ne csinálj semmit, menj haza a suliból, sőt inkább be se menj, minek, ha egyszer attól is rossz kedved lesz... 

Persze, ha bemegy, nem biztos, hogy jobban jár: amikor a szaporodást tanulják, Anton a kicsit hasadt lelkű csimota megkérdezi, hogyan szaporodnak a csukák. A Tanár úr elmondja. Az öntörvényű Anton pillanatok alatt ott tart, hogy csukaikrákat ereszt a fürdőkádba, apu majd ereszt rá tejet, a kád megtelik csukákkal, fel is repül az űrbe, és megharapják a jóisten fütyijét, meg Jézusét is, sőt, Anton tovább ne mondd, de mondja, aztán még, hahaha a tanár úr fütyijét is.  Ezen meg már a Tanár úrnak is nevetnie kell, így amikor az ilyen-olyan termőkről olvasnak és Anton csak úgy kisétál az osztályból, hogy ő ettől rosszul van, nem is megy utána senki... Ha elment, hát elment. Egy svéd osztályt, tanítás közben ezek szerint ki ezért, ki azért hagyhat ott bármikor, elvégre első a szabadság! 

De mielőtt az jutna eszedbe, hogy biztosan csupán Antonnal és Barbroval van probléma, hadd mutassak valamit!

Néhány fiú szerint a lányok undorítóak. Anton soha nem akar lányhoz érni. Ha véletlenül mégis, akkor rohan kezet mosni, nehogy lánybacilust kapjon!

De Torbjörn csak a lányokat szereti. Simogatni akarja a hajukat, és a szünetekben egész közel akar ülni hozzájuk a korláton. Amúgy is olyan, mint egy lány. Ha valaki elveszi a sapkáját, elkezd sírni.

És Svenson bácsi! Ő meg a gyöngyvirág illatától fakad sírva

Az az igazi meglepetés, ha itt valaki normális, nemde? De legalább megtudjuk, mi a svéd társadalom általános jellemzője. 

De ne gondold ám, hogy csak ilyen elképesztő depis dolgokról olvashatsz a könyvben. Van benne halál is, mert meghal a nagypapa... Na, jó, ez rossz vicc volt. Nagyon vicces, amikor Barbro barátnője, Ingrid úgy dönt, ő már nem kislány, leszokik a babázásról. Amikor Barbro megkérdezi, hol vannak a babák, Ingrid kinyitja a szekrényajtót, ott ágyazott meg az összesnek, hogy kényelmesen feküdjenek, és este azért még elköszön tőlük. 

De a nagypapa tényleg meghal, viszont ő nagyon jó fej a nagymamával együtt. És alapvetőn azért vicces az egész könyv. Meg a maga nemében szókimondó, akár a csukák, meg az apatej kérdése miatt is, meg a lányok mellnövesztő vágya miatt, meg, ugye, itt van a halál témája is. Vagyis van benne egy csomó minden, amikor egy kicsi lány találkozik az élettel, amikor még kicsi lány. 

És aztán egyszerre, hopp, véget ér a könyv, van puszi is, van pá is, az író kiszól az uccsó' egy oldalon a történetből, de rá nem jössz, hogy akkor most ez mi volt, sztorizás, regény, elriasztás a svéd társadalomtól, hogy eszedbe ne jusson azon gondolkodni, hogy hozzájuk költözz, vagy csak valaki lejegyezte a vacsoraasztal melletti sztorizásokat, csuka, tudod, hahaha, a jóisten meg Jézus fütyije, hehehe, de aztán mégsem merte nem Enskog asszony nevén kiadni, meg úgy jobban is fogy, hiszen ott van a másik nyolcvanvalahány könyve. Vagy mi... Én ugyan nem tudom. De olyan kis kedélyes katyvasz. Biztos máshogyan kellett volna olvasnom. De még egyszer el nem olvasom, akkor sem, ha csak nyolcvan oldal. 

Ez a történet a kezdetben ügyvédként is dolgozó Gardner 58. Perry Mason története. Nem kicsi szám. S ezzel együtt ez a sorozat háromnegyed részének a kötete, mert összesen nyolcvankettő (82!) létezik. Bizony! Volt szorgalma a szerzőnek. De mert népszerű sorozatot teremtett, ment is a bolt. 

A kötet címe felveti azt a kérdést, vajon mi jelentősége van a hosszú combnak? Mert oké, hogy Gardner címei mindig egy jelzőből egy alanyból és az eset szóból állnak, de jobbára van jelentőségük a történtet illetőn. Itt is. A csajszi, az énekesnő ugyanis szép. Tudod, az a tutajos típus, akinek minden pasi utána fordul. Rendben, legyünk megfelelően korszerűek, így ne essünk a fallokrata sztereotípiák fogságába: mindenki utána fordul. Elsősorban azért, mert hosszú combja van, ami, ugye a női nemi kisugárzás egyik etalonja. 

Gebedjek meg, de nekem nem jön be a hosszú comb. Nem azt mondom, hogy csúnya, dehogyis, vagy hogy ne lenne esztétikus, de a magam részéről jobban kedvelem a töltött galambra hajadzó alakot (vö. pl.: Ashley Graham) és ezt nem csak azért mondom, mert Szerelmetesfeleségtársamról sem nagyon mondható el, hogy törékeny nádszál lenne (szerencsésen találkozott a kereslet és a kínálat). De a gömbölyű női alaktól majdhogynem irtózó korunkban a hosszú comb a mérce. (Van erről egy könyv, ha érdekel. A róla írt értékelésem, lásd a linken, meg tele van csupasz lányokkal.) S mert a Mason új ügyfelének a legfőbb tulajdonsága, hogy szép, és ezt tudja is magáról, illetve nem szégyelli bevallani, hogy használja is. De annyira, hogy Mason titkárnője, Della Street köhögéssel figyelmezteti Masont, amikor a hosszú combú beveti a testét a mélyebb megértés érdekében. 

S akkor témánál is vagyunk. A hölgyet a szépségének megfelelő munkakörben alkalmazzák, amikor éppen nem énekel, akkor dohányt árul és vevőcsalogat. A hosszú combjával és egyéb, szép formájú testtájaival marasztalva a kaszinó vendégeit. Mert egy kaszinó alkalmazottja. És összetűzésbe keveredik a tulajjal Miközben az egyik vendég majd meggebed érte. 

De még Mason eszét is megbillenti kissé, mert ő meg az ügyfél érdekében odáig megy, hogy majdnem bűntárssá avanzsálja magát. Aztán beindul a verkli, vele Mason agya is, s persze, a végén minden kiderül, mert Mason a maga egyre nagyobb szükségében kideríti. 

Amikor hazahoztam a kötetet a antikvárium átadó pontjáról, a Pólusból, szinte azonnal rávetődtem. Nem mondható, hogy nem volt bennem érdeklődés. De ahogy haladtam a történetben, s az érdeklődésem fikarcnyit sem csökkent, az összefüggések, amiknek inkább összeállniuk kellett volna állniuk, egyre inkább széthullottak. Ejnye... 

Annak ellenére, hogy Gardnernek nem szokása túl komplikált ügyeket kreálni. Na, nem bugyuták a történetei, éppen ellenkezőleg, de nem is áll égnek az ember összes szürkeállománya, hogy felfogja, ki kicsoda a merre hány méter. Gardner a párbeszédekben nagyon erős. S persze Perry Mason elhagyhatatlan bírósági tárgyalásaival. 

Mivel krimiről van szó, a történetről többet nem mondok, az visszataszító undokság lenne. De így meg elég nehéz a könyvről írni. S amit nagy nehezen írni tudok, az elég tömör: nem jó ez a könyv. Olyan kis 58. kötet, mert valamit kellene már írni.

Mondok egy példát, miért nem jó ez a regény Én nagyon vacak Sherlock Holmes (vagy akárki nyomozó) lennék, a fehér hollók populációjával vetekszik, amikor kitalálom, ki a gyilkos. De ebben a történetben egyetlen kérdést feltéve (miért halt meg, aki meghalt?) a gyilkoson kívül kizárható mindenki más. 

Aztán még: feltéve és megengedve, hogy minden látszat ellenére (mostanság két Chandler-történet filmadaptációjának a követésébe is beletört az agyam bicskája) nem velem van a baj, a megoldás olyan komplikáltra sikeredett, hogy hiába olvastam el kétszer, hát nem és nem, harmadszorra meg már nem érdekelt, mert annyira nem is fontos. Elég az, hogy a kérdésből eredő tippem jó volt, a részleteket meg a tárgyalóteremben rajtam kívül mindenki értette, csak a főügyésznek, Hamilton Burgernek volt egy lepkepukinyi ellenvetése: azt mondta, hogy ha pisztolyok kerülnek a képbe, akkor Mason mindig annyira összekutyulja a dolgokat, hogy ember nincsen, aki kiigazodna. S lásd: amikor itt tényleg összekutyulta, de úgy, hogy aztamindenit, akkor meg senki szóvá nem tette, hanem elégedetten bólogatott, hogy asztapaszta, Perry Mason már megint mekkorát gondolkodott! (Mert most olyan nagyon nyomozásról sem volt szó.) És mindenki értette, miről beszél, mindenki követni tudta, amit mond, és senki sem szakadt le a gondolatmenetről, és ember nem volt, aki visszakérdezett, hogy bocsika, hogy mondja, ügyvéd úr, miért hány éves a kapitány? Tudod, ha valami, akkor az piszok mód frusztráló, hogy rajtam kívül a szereplők összessége átlát mindent, és én az olvasó meg kívül maradok... 

De legalább a hosszú combú... Hopp majdnem, elszóltam magamat! Legyen elég annyi, hogy az utolsó sorokban olvashatjuk Mason enyhén magasztos, elsőre nagyon jól hangzó, de másodszorra ugyancsak szemöldök felhúzós ars poetica-ja, ami azért eszembe jutatta, miért nem lennék semmi pénzért ügyvéd: oda kell állni a gazemberek és az ügyük mellé, akkor is, ha tudom, hogy gazemberek az ügy mocskos. S nemcsak akkor, amikor tudom, hogy nem hunyó az ügyfél. S ugye, az első esetben nem szól az ember védelméről (mert mi a fenéért védenék meg az igazságszolgáltatástól egy mocskot, nehogy bűnhődjön?), és nem szól az igazság képviseletéről sem (mert éppen az igazságot kenem szét, söpröm szőnyeg alá, varázsolom el egy másik dimenzióba). Csak arról, hogy ha a fene fenét eszik is, az ügyfelem az ügyfelem, védem a szemétládát! Vagyis: érdek, hatalom és pénz. 

Olyan kíváncsi vagyok, egy hús-vér ügyvéd ezt a dilemmát hogy a tehénbe' oldja fel magában? Mert a Mason-féle feloldás valójában nem feloldás, csak maszatolás. 

Della Street leplezetlen csodálattal bámult a főnökére.
– És egész idő alatt, egy pillanatra sem szűnt meg lojális lenni az ügyfeléhez – mondta –, holott meg volt győződve arról, hogy Ellen Robb hazudott magának.
Mason nagyot sóhajtott.
– Tudja mit, Della, ha valaha is észrevenné, hogy cserbenhagyom az ügyfelemet, akkor tegyen nekem egy szívességet. Zárja be szépen az irodát, aztán szerezzen egy festékkaparót, és tüntesse el az ÜGYVÉD feliratot az ajtómról!

Ugye, milyen szépen hangzik? De ha belegondolsz, azt a pepita mindenit neki, ez  mekkora kérdéseket rejt magában! 

De sajnos ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy Perry Mason ezen története jó történet lenne. 

* * * 

Cikk ajánló:
Perry Mason esetei

Maupassant azon kevés választottak közé tartozik, akik a novella mesterének mondhatók. De hogy az elsők között van, az egészen bizonyos. Lehetne írni az érveket a tömörsége, a kifejező ereje, a párbeszédek lényegre törő tisztasága, a leírások tiszta pontossága és egyebek mellett, de vajon mit mondd ez el azoknak, akik nem olvastak még semmit sem tőle? Éppen ezért Maupassant-t olvasni kell. Mert olvasni érdemes. Ha mást nem, a Gömböc-öt. Voltaképpen csak pár oldal az egész. (No, próbáld meg, testvér, itt a link hozzá.)

A történet röviden, spoiler nélkül

Leírtam a fenti mondatot, majd rájöttem, hogy bármit írok a történetről, spoilerezni fogok. Így nem fogok. Bár még ez is félrevezető lehet, mert azt sugallja, hogy a novella lényege, hogy valamiféle csattanóra fut ki. Nem az. Holott csattanóra fut ki. 

Az írás, a hatalommal való démoni visszaélésről, a kiszolgáltatottságról, a képmutatásról, az érdekek, a félelem, a menekülési kényszer vinnyogó, szűkölő vágyáról szól, de leginkább az önfeláldozásról és a erkölcsi mércék hajlíthatóságáról, a helyzethez való csudálatos alkalmazásáról szól. Pragmatikusan: erkölcsös az, amit a pillanatnyi érdekünk megkíván. 

A történet hőse Gömböc, a kurtizán. Igen, hőse. És áldozata. 

És már ezzel is elég sokat elmondtam. Ez ügyben be is fogom a számat. Mondom, el kell olvasni a novellát!. Vagy legalább a belőle készült képregényt.

Ha másért nem, mert ez az írás magasan kiemelkedik Maupassant egyébként nem éppen szűkös életművéből is. Mestere, Flaubert így fogalmazott, amikor a novella megjelent egy Zola által szerkesztett antológiában: „A Gömböcöt remekműnek tartom. Igen, fiatalember! Sem több, sem kevesebb, ez mesterre valló mű!” Maupassant ekkor harminc éves volt. Volt még tíz éve az alkotásra. Bőségesen kihasználta. Aztán negyvenévesen elborult az elméje, és három év múlva meg is halt. De ez a tíz év alkotás elképesztőn bőséges és főleg élvezetes műveket ajándékozott a világnak. 

Tudatlanul meg voltam győződve arról, hogy ennek a novellának számtalan filmváltozata létezhet. Aztán mi lett: összevissza két feldolgozásra bukkantam, egy 1934-es szovjetre és egy 1971-es magyarra, Váradi Hédi főszereplésével. (Érdekesség: Maupassant A szépfiú [Bel Ami] című regényének legalább tizenegy filmes adaptációja született.) Érdekes, hogy a két feldolgozás mindegyike a szocialista blokkból érkezett. Mondjuk az ideológia szempontjából érthető: a történet negatív hősei a polgárság jellegzetes képviselői. S mint ilyenek, roppant pragmatikus, célravezető az erkölcsiségük, hihetetlenül rugalmasan viszonyul a pillanatnyi érdekeikhez. S más erkölcseit szemrebbenés nélkül áldozzák fel önmagukért. Vagyis mind a szovjeteknek, mind a magyar komcsiknak kapóra jött a történet. Miközben persze erről szól, de nem erről szól. Az emberről szól. A  mindenáron túlélni, jobb életet akaró emberről.

A képregény-változat

A magyar képregények döntő többsége nem eredeti történet volt, hanem irodalmi alapanyagok adaptációja. Nagyon nem baj ez. A szórásba éppen úgy belefért Mikszáth, Krúdy, Jókai, Passuth, Conan Doyle, Wells, Verne, Kipling, Heltai Jenő mint Szilvási, Matyasovszky, Rejtő Jenő, Karl May vagy Cooper, de akár Martinov, Clark Dalton, Lundwall, vagy éppen Nemere István és Lőrincz L László is. S persze még nagyon-nagyon sokan mások. Nem baj ez. Sőt! Alapanyag tehát volt bőven, és a szerzők bőségesen merítettek is belőlük. 

A Gömböc 1992-ben jelent meg a Füles képregényújságban (hét részben, hetven képkockán), tehát túl a magyar képregények hőskorszakán, az '50–'80-as éveken. De a rajzolója tagja a klasszikus korszaknak. 1938-ban született, 1962-től kezdett képregény-rajzolással foglalkozni. 

Nevéhez megszámlálhatatlan adaptáció és saját munka kötődik. Művei nagy része, ahogy a fenti linkeken is láthatjuk, méltán újra kiadásra került. Ez azt bizonyítja, hogy a művészetére a mai napig van kereslet.

A felkért szakmai zsűri javaslata alapján a Korcsmáros Pál örökségét ápoló Képes Kiadó úgy döntött, hogy 2019-es képregényes teljesítményéért idén Sarlós Endrét részesíti Korcsmáros Pál-díjban. A díjat a májusra tervezett képregényfesztiválon adja át a Korcsmáros-család képviselője. 

Sarlós Endre a Mecseki láthatatlanok egyik oldalával (forrás: Esti Újság)

A Korcsmáros Pál-díjat a 2012-ben hozta létre a Képes Kiadó a Magyar Képregény Szövetség közreműködésével. A díjazott olyan aktív magyar alkotó lehet, aki az előző évben kiemelkedő teljesítményt nyújtott, akár hazai publikációkkal és egyéb tevékenységgel, akár külföldi megjelenésekkel. 
Forrás

A Gömböc-öt illetőn kicsit csalóka a blogom sorozatának a címe. Szerencsére. Ugyanis a képregényt 2019-ben a Windom Kiadó újra kiadta, a Veszélyes találka és a Vérszomjas démon társaságban. Vagyis most kicsit csaltam, de felettébb örvendetes, hogy tudtam csalni. Bár a borítójával nagyon nem vagyok kibékülve. 

Azért nem, mert Sarlós Ende kiválóan rajzol. Egyértelműen a legjobb magyar rajzolók között van a helye. Ez a borítóról sajnos egyáltalán nem ezt tükrözi. Talán ha csak a baloldali alak lenne rajta... S a borítón a Gömböc-ből nincsen „idézet”. Pedig a Gömböc rajzai nagyon jók. Ahogy az általam ismert Sarlós-képregények rajzai is. Ugyan soha nem ő volt a kedvencem rajzolóm, Zorád, Korcsmáros és Dargay megelőzték az értékrendemben, de rögtön utánuk befutó volt, Fazekas Attilával együtt. Érzékeny a részletekre, az alakjai kifejezők és erőteljesek, a tájak, az utcaképek részletesek, átütők. Figyeld csak!

A grafikáira mindig jellemző volt egyfajta komolyság, néha komorság (szerencsére nem annyira mint Sebők Imre egyébként szintén kiváló rajzai), de ha a második kép jobb szélső nőalakját, vagy az utolsó kép öreg férfiarcát nézed, akkor Korcsmáros és Zorád vidámsága köszön vissza, a plágium legkisebb jele nélkül. Annak ellenére, hogy a történet egyáltalán nem vidám. Viszont a stílusa kiválóan illeszkedik a sztorihoz, aláhúzza, kiemeli a tragédiát, a szereplők kettős erkölcséről szóló mondanivalót, és Gömböcnek, a prostituáltnak a fájdalmát, önfeláldozása hiábavalóságát. Legalábbis ami a személyének, a foglalkozásának a megítélést illeti. 

A képregény alkotói tehát remek munkát végeztek. Nem mondom, hogy az irodalmi adaptációk szerepe kimondottan az alapművek elolvasására való sarkallás, de azért én rengetegszer voltam úgy, amikor általam nem ismert művek feldolgozásával találkoztam, hogy az a kezembe adta az irodalmi eredetit is. (A sor Korcsmáros Mikszáth-történetével, a Beszterce ostromá-val kezdődött: azt kimondottan a képregény miatt olvastam el, és bele is szerettem Mikszáth írásaiba.) De azt mondom, hogy erre a Sarlós-Cs Horváth páros feldolgozása is pompásan alkalmas. Meg azt is mondom, hogy kiválóan alkalmas ugyanarra a döbbenetre, töprengésre, önvizsgálatra, amire az eredeti Maupassant novella is. 

Töprengés

S akkor engedj meg egy kis agymenetet. Eszembe sincsen azt mondani, hogy soha életemben nem hazudtam, nem csaltam, nem loptam, hogy mindig mindenért vállaltam a felelősséget, és makulátlan vagyok, akár a ma született bárány. Annak ellenére, hogy természetesen mindezeket értéknek tartom, mégis mindegyik bűnben részes vagyok. 

Jó pár éve felfedeztem (nyilván nem spanyolviasz), hogy valahogy duplafenekűen gondolkodunk. Elvárjuk, követeljük, természetes értéknek vesszük a becsületességet, az egyértelműséget, az igazmondást, a mértékek megtartását, a tisztaságot. Másokkal szemben ezek egyértelmű elvárások. Valószínűleg ember nincsen, aki a maga mércéje szerint mindezeket és még sok más erényt ne tartaná értéknek és követelménynek. 

Ám ha adott helyzetekben az önérdeke úgy kívánja, ahogy Maupassant szereplőinek az esetében, rugalmassá válik az erkölcs. Csak legyen egy rés a pajzson, hogy érdemtelenül, jogtalanul hozzájuthassak valamihez, adódjon olyan helyzet, hogy eltitkolhassam, eltusolhassam a felelősségemet, hogy egy apró hazugsággal valamiféle előnyhöz jussak, hogy többet vegyek mint amennyi jár... És így tovább. Sorolhatnám a példákat, de nem teszem. Szerintem érted, mire gondolok.

Önmagát mindenki becsületesnek, tisztalelkűnek, jóindulatúnak gondolja. De ha úgy adódik, hogy leesik valami a platóról, amit ingyen elvihetek, ha átvágom az asszonyt, mert azt mondom, az a flört nem is volt flört, vagy azt, hogy a testvéremnél voltam, miközben a srácokkal mentem egy pofa sörre, vagy ha csak a forgalomra hivatkozom a főnöknél, miközben simán olyan részeg voltam az este, hogy reggel képtelen voltam életet lehelni a létezésembe, ha lehetőségem van valamennyit visszatartani okosba az államnak fizetett adóból, illetékből, ha látom, hogy az utcán valaki leejt egy ezrest, és én felveszem, de hagyom elmenni a tulajt, de akár ha felülök a BKV-ra, és nem lyukasztom ki a jegyemet, nos ezt mind-mind meg tudjuk magyarázni. Ahogy azt is, miért pletykálunk, miért terjesztjük mások rossz hírét, netán miért mondunk tudatosan valótlanságot róluk. És még ezernyi mást is, mindent meg tudunk magyarázni. 

Utáljuk a nem dolgozó, mohó, milliókat bezsebelő, lefizethető politikusokat, akik a rokonaikat, barátaikat ültetik be a zsíros állásokba. Akiknek nem ismernek mértéket. Okkal van bennünk felháborodás. De vajon ha valami csoda folytán a helyükre kerülnénk, hogyan reagálnánk az adódó lehetőségekre? 

Vagyis tuti biztos, hogy bennünk nincsen meg az a kettősség, ami miatt Gömböc útitársaitól viszolygunk, ami miatt lenézzük őket? 

Az erkölcsösség, barátom, a nagyapám is úgy látta:
Minden egyes esetben az alkalom hiánya.

Dinnyés József

A baj, felebarátaim, nagyjából egy út van előttünk. Piszok nehéz út: meg kell tanulnunk önmagunknak nemet mondani a kiskapukra, a becstelen, törvénytelen lehetőségekre. Vagy ahogyan Jézus mondta: „És a mint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is aképpen cselekedjetek azokkal.” (Luk 6:31) 

Vagyis mindazt, amit mástól elvárunk, kutya kötelességünk nekünk magunknak is gyakorolnunk. 

Már csak azért, hogy jogosan legyen okunk másokat felülről szemlélni. Úgy, ahogyan ebben a képregényben is látjuk a felülről szemlélést. Csakhogy akkor meg már nem fogunk senkit felülről szemlélni. Ahogyan azt Gömböc társaitól is várnánk, mert milyenek már. S ha most talányos, mire is gondolok, nem marad más lehetőséged, olvasd el a novellát, s ha teheted, a képregényt is!

* * * 

Információk SARLÓS ENDRÉRŐL 
(munkássága, képregényei, rendelési lehetőség):
kepregenydb.hu
kepregenymarket.hu