Sir Pelham Grenville Wodehouse regényeinek a száma ha nem is végtelen, de afelé konvergál. Voltkaképpen, ha nagyon akarnám, elszőrözhetnék, hogy a Wikipedia megfelelő szócikkében megszámlálom, mennyi is pontosan az annyi, de egyáltalán nem akarom, ennyire nem vagyok türelmes. Ennyi könyvet maximum Chuck Norris lenne képes megírni, ha egyáltalán arra vetemedne. Ebből következik, hogy Chuck Norris képességeiben már létezett a születése előtt is, csak akkor Wodeouse-nak hívták. :-)

Wodehouse véletlenül sem ír komoly irodalmat. Azon írók közé tartozik, akik buldogként kimondottan és összetéveszthetetlenül a szórakoztató műfajra haraptak rá. Meg kell adni, összetéveszthetetlenül jól csinálja. Nem vesződik túlságosan az árnyalt jellemrajzokkal, a politikának és a társadalombírálatnak a leggyengébb szellőcskéje sem érinti meg, alakjai szigorúan a középosztály tagjaiból kerülnek ki, na, jó, néha kicsit milliomosok, viszont tény, hogy a mindennapi munka megpróbáltatásai a legritkább esetben frusztrálják őket, és az időbeosztásuk elkészítését a napi 8–12 óra, bérért való kötelező elfoglaltség csak a legritkább esetben komplikálja. Teljesen ráérnek egymással, az érzelmeikkel és a kavarásaikkal bíbelődni. A Wodehouse-könyvek tartalmát jobbára a szereplők érzelmi, leginkább szerelmi élete, és a pénzhez jutásuk vágya tölti ki. Leginkább egyszerre a kettő. Általában van néhány fiatalember, akik reménytelen, vagy rendkívüli mértékben akadályoztatott szerelembe esik, illetve szeretne hozzájtutni valamekkora vagyonhoz. Aztán van néhány középkorú édesapa vagy nagybácsi, akik jobbára mulatságosan szórakozottak. Vannak szigorú és kérlelhetetlen nagynénik, aki akadályozzák a fiatalok boldogságát. Aztán vannak az inasok, akik jobbára pompás problémamegoldók, de mindenképpen véresen lojálisak, vagy egykor bűnözők voltak. S ne feledkezzünk meg az ifjú hajadonokról sem, akik többségükben határozottak, ám vagy anyagi, vagy érzelmi kényszerpályákon mozognak; de képesek a sarkukra állni.

Apropó vér: az nincs, bár bűnözők, bűnök vannak, ám sohasem személy, hanem mindig vagyon elleni bűnözőkről, bűnökről van szó. Pszichopata barmok, pedofilok, asszonyverők, rablógyilkosok, gyilkosok ebben a világban nincsenek vagy ha mégis, akkor sosem testi valójukban, mindössze említés szinten. Wodehouse könyvei mókásak, viccesek, derűsek, így jobbá teszik az életüket.

Olyanok mint a '30-as, '40-es évek magyar filmjeinek, vagy Rejtő Jenő könyveinek a döntő többsége: nem céljuk megmondani a társadalmi, politikai avagy bármilyen tutit, viszont sokszor-sokszor nézhetők, olvashatók, idézhetők. Mert ugye, miféle üzenet van abban, amikor Hippolyt megtudja, hogy a Kabos Gyula megfomálta férjemuram a ha-ha-hagymát is hagymával fogja enni, de van-e ember, aki nem szakad szét a röhögéstől ezen a jeleneten és nem tudja, honnan való a poén? Na, erről beszélek Wodehouse-zal kapcsolatban.

Ez a könyv mint tárgy

Az Isten áldja a Ciceró Kiadót, hogy nekiveselkedett a Wodehouse életműnek, és rendre kiadta/ja a szerző töméntelen számú könyveinek egyikét!

A kiadás méretét nagyon jól kiokumlálták, könnyű, kézbe való, zsebrevágható. A borítórajz grafikusa ritka jó választás, meg is említem gyorsan a nevét: Rigler Rígó György. Kár hogy belső illusztrációkra már nem futotta Nagyon szerettem Hegedűs István és Zsoldos Vera Wodehouse-illusztrációit is, de úgyfest Rigler Rígó is elkapott valamit a fílingből.

Viszont a belső margókkal van baj. A könyv eleje és a vége a rosszul választott belső margók miatt nehezen olvasható, szinte szét kell feszíteni a könyvet, hogy látható legyen a szöveg, miközben a könyv hosszú szél-éle felé meg indokolatlanul széles üres hely maradt. Ezáltal viszont, bármilyen kicsi méretű is a könyv, egy kézzel lehetetlen tartani és olvasni. Amit pedig a méret simán megkívánna. :-(

Szól valamiről ez a könyv?

Szól. De semmiképpen sem arról, amit a magyar címe sugall. Az ugyanis úgy tesz, mintha ez, mármint Legénylakás lenne a könyv címe. Illetve hát az is, de ezt a címet nem a szerző adta neki. Az angol eredeti címlapjára ugyanis ez került: The Small Bachelor. Vagyis: A kis agglegény.

A magyarítás minimális következtetőkészséggel azonnal a Billy Wilder 1960-ban készült filmjére utal. Aminek a címe magyarul megegyezik a jelen könyv címével. A film pompás, kedves, annyira nem humoros, de szerelmes, Jack Lemmon és a bájos, kedves arcú Shirley MacLaine feledhetetlenné teszik. Ám a címének az eredetiben megint csak nagyon halvány köze a Legénylakás-hoz. Így fest ugyanis: The Apartment. És semmi köze Wodehouse jelenlegi könyvéhez. A két alkotást mindössze a magyarítás köti össze. A film címének magyarítása legalább nincsen olyan messze az eredeti címtől mint a könyvé. Minden világos?

No, szóval a könyv szól valamiről. Nem a lakhatási problémákról, nem a hím nemű szingliség megpróbáltatásairól, hanem arról, hogy igen, élhet és túlélhet a szerelem. Soványka üzenet, belátom, de mégis szívderítő.

Bár világéletemben szerelmes voltam valakibe, a meglátni és megszeretni szerelemben igazából soha nem hittem. A meglátni és megkívánnival semmi bajom nem volt az égadta egy világon, de hogyan lehetne megszeretni valakit egy szempillantás alatt? Ugyan már!

Szerelmetesfeleségtársammal (SzFT) 2007-ben találkoztam először. Az interneten talált rám: egy párkereső oldalra úgy rúgdalt fel egy barátos házaspáros. (Olyan érzésem van, hogy erről már beszéltem...) Őt meg egy barátnője. Történetesen ugyanarra az oldalra. Nekem még nem volt kimondva a válásom, de hosszú hónapok óta bent volt már a válókereset a bíróságon. A valóságban pedig már három éve mindössze egy lakásban laktam az exszemmel, pont, ennyi volt a kapcsolatunk. Szóval internet, aztán email-váltás, aztán két telefonbeszélgetés (egek, ahogy beleszólt a telefonba: már a hangjába beleborzongtam, azzal a jó borzongással, aztán abban a minutumban bele is szeretettem). Bár azt, hogy hogyan is fest a valóságban még nem tudtam, ugyanis küldött át magáról képet, de a képen sokkal jobban látszott az akkor négyéves kislánya mint ő. A kölök a fronton, ő valahol a háttérben, de azért így-úgy kivehetőn. Hááát... inkább úgy kivehetőn.

Szóval első randi. A találkozás úgy tizenötödik percében ültünk egymással szemben, éppen tea főtt mindkettőnk számára, amikor is levette a narancssárga lencséjű napszemüvegét, és rámnevetett azzal a macskazöld szemével („S a túlvilág majd összeadja minden bűnömet / és az ördög a vállamon bőg / Tudja, hogy csak rám emelted macskazöld szemed, s minden eldőlt...” Na, ez akkor és ott, pontosan így, mintha Presser a nevemben írta volna, egész pontosan lefedve a szituációt és az érzéseket. )

Néztem a széles állkapcsát, a gribedlijét, a nevető macskazöld szemét és „könnyű kókuszillat libben át a durva életen”... Nem tudtam levenni az arcáról a szememet. Egyáltalán.
Ő elpirult, elkapta a tekintetét.
– Igen? Mondd! Miért nézel?
– Nagyon szép arcod van! Gyönyörű a szemed. Zavarba hoztalak?
Bólintott.
Magamban konstatáltam, hogy akkor jó, mert még így is 2:1-re vezetett negyedóra alatt a zavarba hozásban. Az első zavar oka az volt, hogy amikor elöször megláttuk egymást a fizikai valónkban, odalépett hozzám és szájon csókolt. Vettem az adást, de a legelső reflexem a menekülés lett. Aztán kalandvágytól űzve maradtam. De jól tettem!
– Ezt hogyan gondoltad? – kérdeztem tőle később. – Előbb csókolsz, bemutatkozni sem hagysz...
– A nevedet már tudtam... Úgy éreztem a leveleidből, a weboldaladból, a beszélgetésekből, hogy ismerlek. Te én vagy. 90–95% az egyezőség.

Aznap tizenkét órát beszélgettünk. Féléjfélkor ültem HÉV-re és mentem hazafelé. Az ülésre lehuppanva konstatáltam magamban, hogy szerelmes vagyok. Újra. Igazán. Huszonkét éves korom óta először. Akkor negyven voltam. De nem akartam elhinni magamnak, hogy az vagyok. A ciróka mínusz, a három év és még több nőhiány, magyaráztam magamnak. De nem hittem el. Szerelmes voltam. Azóta is az vagyok.

Többször gondolkodtam már, hogy ez a tizenhárom év szerelem mit jelent. Vannak alternatíváim.
* Létezik az első látásra, tartós szerelem.
* A gyárilag belém plántált monogámia és hűség túlságosan alkalmazkodóvá tesz.
* SzFT boszokány és pompás az a bűvölet, amit rám küldött: képtelen vagyok nem szerelmes lenni belé. (Én ezt tartom a legvalószínűbbnek, ő pedig váltig tagadja. De, ugye, melyik boszorkány ismeri el, hogy boszorkány? Vagyis a tagadása a legerősebb bizonyíték arra, hogy boszorkány.)

Vagyis, egy szó mint száz, minden előzetes előítéletem és jól megfontolt, érvekkel alátámasztott nézetem ellenére be kellett látnom, van szerelem első látásra. (Vigyázat, nem azt mondom, hogy az első látásos szerelmek biztosan működnek is. A folyamatos működés más tészta, melós, néha nyűgös, de mindenképpen megérős.) Ahogyan most azt is belátom, üzenetnek ez elég kevés. De talán mégis egyfajta vígasztalás lehet némelyeknek. Mert azért, úgy gondolom, az emberek 99 százalékának az a legfontosabb, legsürgetőbb, legégetőbb szüksége, hogy meglelje a másik felét, akivel kerek egészet alkothat. Az élet értelme, a világmindenség meg minden csak ez után következik. Sőt, ha erre meg van a válasz, ha ketten vagyunk egyek, voltaképpen ha a második kérdésre nincsen is válasz, már nem akkora probléma...

De bújkál bennem a kisördög, hogy ez a könyv is onnantól igazán érdekes, ahol véget ér: vajon mi a csudát kezd egymással a szürkülő mindennapokban George és Molly.

A cselekmény

Nagyjából más sincsen. George Finch gazdag. Fest. Rosszul. Korrekt, udvarias, megbízható fiatalember. Nagyon.

Egy napon meglát egy lányt, és azonnali hatállyal hótt szerelmes lesz belé. A lány meg őbelé. A lány is gazdag. Van neki édesapja meg egy mostoha anyja. Hanem az a nő, barátom... Wodehouse nem erőszakos, de én mondom neked, persze csak úgy tréfásan: Mrs. Waddington-t baltával kellene szaporítani. Most mondd, mindenképpen meg akarja akadályozni Gerorge és Molly esküvőjét, mert George semennyire sem szimpatikus a számára. A lány apja viszont, minden felületességében is támogatja őket. Ennek ellenére egy bizonyos gyöngysor miatt ő kavar csak be igazán, és egészen máshol csattan az ostor mint ahol várja.MIndenki fut valami után. A galád mostoha, hogy bebizonyítsa, a veje mégis gazember. A lány, hogy tisztázza a vőlegényét. Az apuka, hogy pénzt szerezzen. Az inas, hogy eladja egy újságnak a sztorit. A másik inas, hogy leállítsa újdonsült feleségét, a pompás kis tolvajkát, nehogy visszakerüljenek a sittre. A rímfaragó rendőr, hogy megértse, miért szórtak borsot az arcába, miért vágták orrtövön, amikor abroszba csavarták a fejét. Szóval van kalamajka bőven.

A minőség

Beindulnak a félreértés-hegyek, és a kezdetben mosolyogtató könyv a végére bohózattá, majd börleszkké válik. A középsőt, a bohózatot soha nem szerettem. Ami vidám, nevettető, az jöhet. A börleszkkel sincsen semmi bajom (mert ugye, Chaplin, Aranyláz, Modern idők, Nagyvárosi fények, de akár Suli-buli vagy Zimmer Feri hogy csak a példáknál maradjunk. A bohózattal viszont nem vagyok kibékülve. Ezért nem kedvelem például Louis de Funes filmjeit. Ami vidám, az vidám. Ami börleszk, ott tudom, hogy túlhajtott, képtelen lesz a történés. A bohózat viszont úgy csinál, mintha életszerű lenne, miközben már jóval túl van azon, hogy az legyen, de még nem ért el a börleszk képtelenségébe. Nem tudom, érthető, mit akarok mondani? Számomra a bohózat humora erőltetett. A börleszk nem erőltetett, mert eleve képtelenség.

 A regény a háromnegyedéig vidám regény. Az esküvőtől, ahogy a szereplők felrajzanak New Yorkba (tényleg, nem Angliában vagyunk!) kezd börleszkké válni. Addig hihetetlenül lelkes is voltam. Aztán lettem lelkestelen és szinte vártam a könyv kétségtelenül bekövetkező végét. Ami, ahogyan az kell, be is következett, naná, minden és mindenki oda került, ahová való, kibogozódott... Na itt stop, mert ez jó példa! Csomók!

Tudok cipőfűzőt kötni, és nem jelentett túl nagy megpróbáltatást sem megtanulni, sem alkalmazni. Tudok masnit is kötni. Meg megy a babaöltés. Régen, varrógép híján kézzel varrtam a ruháimat, ha elszakadtak. Gombot is simán felvarrrok. De csomót azt ne várj tőlem! Hiába nézem a kreatív könyvekben, mit hogyan, hiába lesem, szinte kockánként leállítva a YouTube videót, szinte lehetetlen feladat számomra egy karkötő csúszócsomójának elkészítése. Bár valahogy mindig összejött, de soha nem a szabályos változat. Ezáltal tapsoltam a gyönyörtől, amikor megismertem a gordiuszi csomó történetet: Nagy Sándor az én emberem, minden empátiám az övé, nem faszakodott, elő a kard, azt' slutty, volt csomó, nincsen csomó! És micsoda iránymutatást adott ezzel!  Csakhogy amikor a dolog reverzével, a csomó megkötésével szembesülök, akkor vagyok bajban. Hegymászó nem leszek, horgász sem, és a makramé is távol legyen tőlem! Valamint bohózatot sem fogok írni.

Mert a Legénylakás vége olyan, hogy ez bejön, aztán vagy kimegy, vagy elbújik, mert jön a másik, aki nem tudja, hogy ez is itt van, de ez sem tudja, hogy az idejött, azt meg pláne nem, hogy amaz is idetart, hogy megtalálja azt, és nem tudja, hogy az meg ezt keresi, emez meg nagyjából senkiről nem tudja, hogy kicsoda, de mindenkiről tudni véli, és ő meg már legelőször érkezett... Nem fokozom. Ezt kitalálni, lásd csomók, én nem tudnám. Egy krimi bonyodalmait még csak-csak.

Nem azért, de írtam is egyet egy pályázatra. Az a címe, hogy A Bibliás. Igaz, nem is nyertem vele: olvastam a két elsőt, az egyiknek az íráskészsége volt jobb, a másiknak a sztroija, de eltűnt mindkettő a semmiben. Én meg elő sem bukkantam a magaméval...

Wodehouse valahogy úgy gombolyítja, bonyolítja, ahogyan Gordiasz szekerének a csomóját Midász: a fene se tudja, melyik szál hová tart és hol bukkan elő? Egy darabig szórakoztató ez is, de egy lélektani pont után nekem egy kicsit fárasztóvá vált. Ennek ellenére azt mondom, van, aki bármilyen mennyiségben képes Louis de Funest-t fogyasztani. Én nem. Akkor sem, ha ebben az esetben Wodehouse-nak hívják. Bármennyire is elfogult vagyok vele. De azért bajban vagyok az értékeléssel, mert mondom, a könyv a háromnegyedéig teljesen, de teljesen  rendben van.

 – Mindenesetre egy darabig ide-oda sétálgattunk az állatokat nézegetve, és egyszer csak megkért, hogy legyek a felesége a szibériai jak ketrece előtt.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Sigsbee Horatio váratlanul igen erélyesen; az engedékeny apa, aki életében egyszer végre a sarkára áll. – Te is templomban fogsz férjhez menni, ahogy az egy rendes, tisztességes lányhoz illik!
– Már úgy értettem: pont a szibériai jak ketrece előtt álltunk, amikor George megkérte a kezem.
– Ja, az más! – nyugodott meg Sigsbee Horatio.
(114. o.)

 

– Kell hogy legyen valami megoldás! Maga például mit tenne az én helyemben?
– Mint a szélvész elfutnék, és egész Európáig meg sem állnék.
– De hogy fussak Európáig, amikor egy petákom sincs?!
– Hát akkor eresszen golyót a fejébe... vesse vonat alá magát... vagy ahogy önnek tetszik, úgy végezzen magával – vetette oda neki Hamilton Beamish türelmetlenül. – Most viszont már tényleg rohannom kell. Viszlát.
– Viszlát. Kösz, hogy ilyen sokat segített.
– Igazán nincs mit – szerénykedett Hamilton Beamish. – Szóra sem érdemes. Mindig boldogan állok a rendelkezésére, csak egy szavába kerül.
(128. o.)

 

– Elmondom, ha egy léleknek sem adja tovább. Ugye, tud titkot tartani?
– Nem is tudom. Még sohasm próbáltam.
(182. o.)

Ezerszer mondtam: az apai nagypapám a Füles-újságból vágta ki nekem a képregényeket és ragasztotta be az összegyűjtött sorozatokat egy spirálfüzetbe. Ami aztán három lett. A negyediket én folytattam. Sztrippi is a kivágottak között volt és krimi volt.

Ezt a Sztrippi-lányt valamiért nagyon szerettem, holott nem egy óriási történet. Csak roppant szórakoztató és azért elég izgalmas is. 

A Füles rejtvényújságban időnként meglepő képregényeket is közöltek a szerkesztők. Abban az értelemben meglepőket, hogy külföldi képregények voltak. Volt több történet olasz szerzőktől a Vadnyugat hőskorából, voltak történetei egy magánnyomozó párosnak francia szerzőktől (Bob Mallard és Pierre Puchon), és még több miegymás. A főpoén, hogy igaz, a rendszerváltásnak hívott politikai változás után, de még Conan-történet is jelent meg a lapban. Sőt, '91-ben még egy Batman is. Ha jól tévedek, akkor Sztrippi-történetből összesen kettő jelent meg, s ez volt az első. A második 1990-ben jelent meg és A bőrkabátos a címe. Sajnos nem volt hozzá szerencsém. Viszont ahogy nézem, a két történetnek csupán az írója ugyanaz: Renata Pfeiffer. Viszont mindkettőt két-két rajzoló mondhatja magának: ezt a mesterdetektívest T. Anthony (Enrico Bagnoli) és H. Martint. A másikat Paul Montague (Paolo Montecchi) és Peter Montague (Piero Montecchi).

A történet a XX. században játszódik, a hatvanas években. (Az olasz eredeti megjelenése 1968.) Sztrippi egy harmadik osztályos lány (mondjuk a rajzról én egyeteimstának néztem), aki imádja a krimiket, mert imád egy magándetektívet, imádja a képregényeket, kiválóan idomítja a kutyáját, cselgáncsozik, úszik, de nem buta liba, hiszen az iskola, ahová jár művészeti iskola. 

Na, szóval ez a gyereklány egyszerre csak belecsöppen egy gyilkossági ügy kellős közepébe, elrabolják, menekül, fut, motorozik, csatornában mászkál, az Eiffel-tornyon egyensúlyozik, tönkrevág egy divatbemutatót, kioszt néhány pofont, rúgást és a végén rájön, hogy rossz emberre pazarolta a szerelmét.

Mondom, nem nagy sztori. Mégis simán beleéli magát az ember gyereke, nagyon drukkol Sztrippinek, aki végső soron nem lesz szuperdetektív, viszont nagyon szimpatikus az lesz. Nem buta, nem ügyetlen, feltalálja, kivágja magát a rémisztő helyzetekből, s még csak azt sem mondhatjuk rá, hogy kotnyeles, csak rosszkor van rossz helyen, de aztán észnél van, nem pánikol, cselekszik és a végén mázlija van. Az sem kevés.

Ha megnézed a fenti rajzokat, azonnal látható, hogy a rajzolóknak voltak érdekes perspektívái, az alakok mozgása dinamikus, hihető, élethű, élvezhető, a történet nagyon filmszerű.Vagyis jó lenne még Sztippi-történeteket olvasni, izgulni a kis szóke diáklányért, és közben élvezni a nem zseniális, de nagyon jó rajzokat. (A zseniális az a Zorád Ernő, Korcsmáros Pál, a Sin City, a Saga, a Blacksad és a Morgan Lost. Nekem.)

Azt hiszem a gyerekkori szerelem e képregény iránt innen fakadhatott, és mondom, még sem csalódtam, ahogy x évvel később újraolvastam, -néztem.

Ha ezt a képet nézem, nem tud nem eszembe jutni a Steno által rendezett, szerintem talán a legjobb Bud Spencer-film, a Piedone a zsarú megfelelő jelenete, az 58:42-től, amikor Piedone-t ugyanígy veszik körül motorosok , és megküldik néhányszor láncokkal, aztán persze magához tér, és elrendezi a srácokat.

Ezek az olaszok, lám, egy kaptafára alkotnak. :-D Bár az elsőbbség joga Sztrippié, azt meg kell hagyni.

Mondanám, ahogy szoktam, hogy vegyétek, vigyétek, de mivel ez nemlétező könyv, így hozzájutni ha nem is lehetetlen, de meglehetősen körülményes és időigényes. De nem lehetetlen. Lám, pár hete igen-igen nagy örömömre, én is megszereztem.

A Fülesben megjelent képregények bibliográfiája

8/10

(2020 március, a korlátozott kijárás előestéjén)

No, akkor egy tréfás videó a gyermekkori foci-tehetségtelenségemről, ami sokat nem változott azóta sem. 

Manapság már nem olvasom Moldova György munkáit. Semmi elvi ellenkezés, semmi politika, csak valahogy így alakult. Tény hogy a Kádár-sorozatának az üzenetével nem tudtam egyetérteni, de nem emiatt nem. Vagy csak kicsit. Viszont régebben ha nem is rendszeresen, de voltak a kezemben mind a riportkönyvei, mind a tréfás novellásai. A Magyar atom még mindig itt van valahol a polcon, örök darab. Az a novellája, amelyikből ez a képregény készült a Ferencvárosi koktél című kötetben jelent meg eredetileg. (A novella itt elolvasható.) Ami nekem, a futball iránti mély antipátiámra való tekintettel, nem volt a kezemben. Ezt a novellát tekintve úgy fest, hibáztam...

Zórád Ernő már gyerekkoromban megvett kilóra, bármit és mindent szerettem, amit ő rajzolt. Úgy maradtam. Az a hihetetlenül furcsa a munkáiban, hogy bármit csinál, ugyanúgy csinálja, de mégis mindent a maga műfaja szerint hiszek el neki. Ha tréfásat rajzol, mint most is, akkor tréfásnak látom, ha drámait, akkor drámainak, ha kalandosat, akkor annak, ha krimit, akkor meg amannak, és ha fest, lásd a csodálatos Tabán-festményeit, akkor azokat festménynek látom. Miközben mindegyik elsőre felismerhetőn és egyértelműn Zórád Ernő. Mármint úgy Zórád Ernő, hogy nem flangál és csámpázik a stílusok között. Bármelyiken témában látok egy Zórád-fiákert, akkor az mindenhol ugyanolyan. És mégsem, mert tréfás-fiákeresedik, drámaias-fiáker lesz belőle, vagy roantikus fiáker, vagy krimiszerű. Érted? Én nem. Fogalmam sincsen, mi a titka, de fantasztikus művész volt! 

A képregény először 1977 novemberétől 1978 januárjáig jelent meg a Füles-ben, aztán 1994-ben újraközölték. 

A novella és a képregény története egyszerű, de nagyszerű. H. Kovács, az edző meséli el Jascsák Béla mesteredző történetét, aki zseniális edző, de annyira szigorú volt, hogy felpofozta a középcsatárt, mert öt óra után tíz perccel osont ki a Nemzeti Múzeum őslénytani kiállításáról, holott a csapat tagjainak legkésőbb fél ötkor már ágyban kellett volna lennie. :-)))) Jascsákot, hiába nyer a csapat bajnokságot, a módszerei miatt kicsinálják, beadja a felmondását, és elmegy Afrikába, hogy ott állítson össze egy csapatot, hogy bizonyítva az igazát majd azzal győzze le a hazaikat. A bennszülöttekben nagyot csalódik, de legnagyobb döbbenetére egyik éjjel labdapufogásra ébred, és egy azt látja, hogy egy csapat majom hibátlanul adja elő azokat a technikai elemeket, amelyeket a feketéknek próbált megtanítani. Vérszemet kap, és ezzel beindul az őrület a majomcsapattal. Magyar Majmok bolygója. De nem ám! ,Csak kicsit, de egyáltalán. 

Jascsák mesteredző egy hihetetlen technikájú, világszínvonalú csapatot kovácsol a majmokból. A majomcsapat mindent visz. Csakhogy a majmok egyre emberibben állnak a dolgokhoz, és ez bizony egyre komolyabb konfliktusokhoz vezet. Mert ugye a sztárallűrök, a pénz... A történetből többet nem mondanék el, a slusszpoént meg végképpen nem, mert az milyen lenne már...?

Valami hihetetlen milyen szinten illik egymáshoz Moldova eszement, mulatságos története és Zórád (most éppen tréfás) rajzai. Olyan laza könnyedséggel, eleganciával, energiával hozza az utóbbi az előbbi írásstílusának grafikai megfelelőjét, hogy az valami elképesztő. 

Az meg már csak a dolgok slusszpoénja, amire valószínűleg egyikük sem gondolt: a történet ma aktuálisabb mint valaha, mind a magyar futball színvonalát illetőn (ne felejtsük el, Jascsák először feketéket akar futballoztatni!), illetve azt, hogy ha teljesítmény van is, az anyagiak miatt piszkosul el tud szállni a ló. Illetve mindenkinél van jobb, csak idő és leleményesség kell hozzá. 

Bárhogyan, akárhogyan, mindenhogyan is, ez az egyik kedvenc képregényem! S mivel ez már régen is így volt, erre a maradék kis időre (életkorom, koronavírus, Föld felé rohanó aszteroidák, bibliai próféciák, minden héten világvége) ez már így marad. Mert miért is változna? 

A Fülesben megjelent képregények bibliográfiája

Köszönöm szépen Darai Jenő kedves olvasómnak, hogy felhívta a figyelmemet, hogy a mesteredző nevét következetesen elírtam: Janicsáknak Jascsák helyett!

10/10

(2020, a március télben [minuszok lettek a múlt heti nyár után és hull a hó])

Örkényi Ádám nem létezik,

ilyen nevű ember nincsen, legalábbis olyan, akit Örkényi Ádámnak hívnának és írt volna egy könyvet a fenti borítóval. Szűcs Tamás létezik, aki újságíró és blogger, és azt szeretné, hogy ne keverjék a tevékenységi profiljait, ezért írta a fenti könyvet álnéven. S ezt mindenkinek elmondja, aki kérdezi, s bizony elég sokan kérdezték ezt ezzel a könyvvel kapcsolatban. (A bejegyzés végén ott lesz néhány link, pislants majd rá bátran, ha van benned érdeklődés; szerintem érdemes, mert jók az interjúk!) Ezért minden lelkiismeret-furdalás nélkül leírom: a nemlétező Örkényi Ádám valójában Szűcs Tamás fedőneve. Ami álnevesdinek, legyen neki, de szerintem az égvilágon semmi jelentősége nincsen, ember nincsen, aki ezáltal ne Szűcs Tamást látná Örkényi Ádám mögött. Ez még akkor is így van, ha Szűcs Tamás nem szereti a saját nevét. Ő mondta.

Azt is hű, de bátran ki merem mondani, hogy a szerző nem fiatal ember. Legalábbis elsőkönyves szerzőnek nem az. Ebben semmiféle előítélet nincsen, csupán tényközlés. Robert Merle is negyvenévesen csapott a lecsóba és lám,mire jutott! Számomra SzűcsÖrkényi TamásÁdám esete azt jelenti, van remény, én ötvenhárom vagyok! :-D 

Semmi köze a szerzőhöz vagy a könyvhöz, csak a legutolsó mondatomhoz van a következő történetnek.
Egy idősotthonban dolgozom: sofőrködöm. Én szállítom vizsgálatokra és vissza a lakókat.
Egyszer beszállt mellém egy joviális, de sportos, szókimondó öregúr, Pista bácsi. Jó humorú, kicsit kesernyés, de jókedvű ember volt. (Volt, mert Isten nyugosztalja szegényt.) Úgy a Keleti pályaudvar környékén kérdezte meg, Újpalotától odáig valószínűleg felmérte, hogy elmondhatja-e nekem:
– És tudja, Zolikám, mi az én legnagyobb bajom? 
Ránéztem. A Szent László Kórházba tartottunk, ahol már elő volt készítve a számára három zacskó vér. Pista bácsi leukémiás volt. 
– Hát, sejteni vélem! – néztem rá. 
– Lóf@szt, Zolikám! – mondta nagyon komolyan. – Szarok a véremre, abba úgyis beledöglök előbb-utóbb. Hanem, tudja, nyolcvan éves vagyok. Hetvenéves koromig így állt,ni! – hajlította be könyökből és meresztette az ég felé ökölbe szorított jobb kezét. – Azóta meg sehogyan sem bírom életre kelteni, még félárbócra sem. 
Magamban nagyot nyeltem a pozitív döbbenettől, elfojtottam a röhögést, és sikerült tökéletes pókerarccal néznem Pista bácsira. 
– És amíg, addig használni is tudta? Volt kivel? – bátorodtam neki az őszinteségének. 
– Ó! Itt? Hát persze! Akadt, csak már nem nagyon kellettek a lottyadt öregasszonyok. 
Néztem a forgalmat és gondolkodtam, mit mondjak neki erre. 
– Hát, tudja, én most ötvenkettő vagyok. Az amit mondott, nekem még huszonhárom jó évet ígér! Részemről köszönöm!
Pista bácsi buzgón bólogatott: 
– El ne pazarolja, bizony, használja ki, használja ki Zolikám! 
Pista bácsi nem a könyvírásra gondolt. 

Budapest 2068-ban

A történet magyar történet. Írójában is, témája helyszínében is: Magyarországon zajlik a cselekmény, csak ötven évvel mostani korunk után. Vagyis mindent összevetve a közeljövőben. Az a Magyarország más mint a mostani. Naná! Eltelt ötven év, érthető is a változás, különösen a technológiák olyan korában, ahol sokszor pár év is nagyon sok különbséget hoz magával. 

A főhős egy influenszer. (De utálom ezt a szót. Indokot ne kérdezz, semmi konkrét, öreg vagyok, előítéletes.) 2068-ban az influenszerek nem csak úgy véleményvezérek, hogy csupán posztolgatnak, videókat készítenek, beszélnek magukról, hanem élő egyenesben osztják meg az életüket. Két nagy cég van, aki alkalmazza az influenszereket. Aztán az egyik bekattan, vér folyik általa, de azt mondja, ő bizony nem akart ilyet, eszébe sem volt, ami történt, nem is emlékszik rá. Aztán a másik cég egyik fő ászát, az élőben a nézők miatt masztizó leányzót meg akarják öni. Vagy csak baleset? S egyre több, ilyen agyba épített hálós influenszerrel történnek furcsa dolgok. Indul a nyomozás, mert sokaknak van kétsége, mi is történik... S mivel nyomozás van, meg ez jobbára krimi, erről többet nem mondok, mert az több mint indiszkréció: bunkóság. 

Ennyiből is kiderül, hogy a szerző sci-fije nem idegenek támadásával, nem disztópiával játszódik, ráadásul nem is pesszimista, nem borúlátón képzeli a jövőt, de nem is utópisztikus, hanem ha mondhatom így: realista. 

Moha nem a jézusi módszerrel él, mert fél, hogy a negatívum marad meg

A fenti cím magyarázatra szorul. Duplán.

• Egyfelől: lopás. ÖrkényiSzűcs alkalmaz hasonló fejezetcímeket: egy név és valami tevékenység viszonylag hosszú leírása.
• Másfelől a Biblia újszövetségi részének utolsó könyvében, a Jelenések könyvé-nek a második és harmadik fejezetében olvasható hét levél, amik Jézus üzeneteit tartalmazzák hét egykori gyülekezetnek. A levelek valójában az egyház hét történelmi korszakát jelképező gyülekezetekhez szólnak, úgynevezett idői próféciák. (Moha, most állítsd le magadat!) Na, szóval ezeknek a leveleknek a felépítése egységes: Jézus előbb megdicséri, ami dicséretre méltó, tehát előbb felemel, s csak a levelek vége felé mondja el, min kellene változtatni az adott gyülekezetnek, majd mint egy személyre szabott szerencsesütit, ad egy jó tanácsot, amellyel a gyülekezet megőrizheti a hitét, és elérheti az üdvösséget. Én most nem így teszek, hanem fordítok egyet a képleten. A gyülekezeteknek írt levelek rövidek, én viszont nem leszek az. (Szendi Gábor szerint a grafománok temporális lebenyével van baj, ezért hajlamosabbak a vallásos élményekre és az íráskényszerre.) Azért fordítom meg a jézusi sorrendet, mert attól tartok, ha előbb sorolom  hosszan, ami jó, és utána hosszan, amivel gondom támadt, akkor a negatívumok maradnak meg. S ezt nagyon nem szeretném. 

Moha dohog, de olyan dolgok felett, amikhez a szerzőnek talán semmi köze nincsen

• Itt van mindjárt a könyv címe. Mi a címe? 2068 és az alcím, hogy Éld az életem! Ezt valószínűsíti az évszám és a szöveg betűméret különbsége, az előbbi javára. A szennycímlapon egy ilyen verzió van: 2068. Éld az életem! Vagyis az évszám után pont van, és egy sorban írta, aki tördelt. Ráadásul ez nem is azzal a betűtípussal szerepel, ahogy a borítón és a belső címlapon van. Nem értem, miért nem a szöveg a főcím és az évszám az alcím, amikor az évszámnak semmi különösebb jelentőse nincsen. 
• Aztán tudom én, hogy valami érthetetlen okból mára elfogadottá vált, hogy a tárgy jelét („t”) nem kell kiírni, mert a nyelvtan alkalmazkodik a beszélt nyelvhez, de nekem kivétel nélkül bántja a szemem(et), ha nincsen kint a „t”. „Idd a tejed! Kövesd a bankod! Vedd meg az autód!” Nem tudom, hogy van most, de mi még úgy tanultuk, hogy a mondatelemzésnél a megfelelő kérdés simán rámutat arra, milyen összetevőről van szó. A tárgy kérdése a mit? kérdés volt. Mit? Tejed? Mit? Bankod? Mit? Autód? Hm, hm... E könyv címében is nagyon zavar a megfogalmazás. Valahogy sokkal választékosabbnak tűnne így: Éld az életemet! 
• Tényleg apróság, de míg a szerző neve a borítón nagyon feltapad a borító felső szélére, addig alant, a cím alatt indokolatlanul nagy hely maradt. Nem zavaró, csak ha jobban megnézi az ember. A borító egyébként, ahogyan írtam, jól sikerült, nagyon kifejező, megragadja a szemet és a képzeletet. 
• A belső címlapon a kiadó neve és következő oldalon a kolofon szövegének betűmérete indokolatlanul kisebb mint a főszöveg betűmérete. A kolofon szövege, talán a kisebb betűméret miatt felugrott a felső margó felé, nincs arányosan elosztva. 
• A fejezetcímek beosztása több esetben is nagyon sután sikerült. Nagyon esélyes, hogy a tördelő hozzá sem nyúlt, ahogy esett, úgy nyomtatódott. Például a legelső fejezet címe: Balogh Kálmánnak hányingere van. A szövegből csupán a van szó került a második sorba. Vagy: Rostás Ferit megverik, de kap pénzt. Új sorba az utolsó két szó került. Nagyon sután fest. A legrosszabb: Dr. Marsal György nyugalmazott rendőr altábornagy szolgálatba helyezi magát. Ez így fest: Dr. Marsal György / nyugalmazott  rendőr / altábornagy szolgálatba / helyezi magát. Itt a tördelés már értelmezési problémákat is sugall. A dr. Marsal György nevű nyugalmazott rendőr úgy gondolja, hogy altábornagyként szolgálatba lép. Vagyis a tördelés teljesen figyelmen kívül hagyta a szöveg belső összefüggéseit. 
• A tipográfia szabályai szerint a belső tükör margóméretei a felső margótól kezdve, az óramutató járásával megegyezőn növekednek, logikus módon így a kötés-margó lesz a legnagyobb, hiszen a könyv kötése, fűzés, ragasztás, ott vesz fel a legtöbbet. Ahogy nézem, a tördelő a margókkal nem pepecselt, a szöveget bevágta középre, s hadd szóljon! Nagy szerencséje volt, hogy bőven hagyott margót mindenhol, így a jobb margó indokolatlan nagysága ellenére is teljesen olvasható maradt a szöveg. Így ez elsőre nekem fel sem tűnt, csak  SzFT hívta fel rá a figyelmem(et). 

Tévedés ne essék: a dohogásom tárgya nagyon messze van attól, hogy dühöngés legyen. Rövid munkahelyi tesztemen (két kolléganő kezébe nyomtam a könyvet, mondják meg, milyen tipográfiai hibákat látnak első blikkre, belelapozva, és találnak-e hibát a címben? Mindkettejük értetlenül nézett rám, nem találtak semmit) simán átment a dizájn. Vagyis nincs baj, csak dohogás. Mert kár, hogy ilyen külsőségi apróságok lehúzzák picinyt ezt a nagyszerű könyvet. 

Moha töpreng, mi mindennel támadt gondja a regény olvasás közben

A SZEREPLŐK SZÁMA ÉS A NEVEiK
A könyv negyven fejezetből áll. Minden fejezetcímen van egy név, hogy ki mit csinál. Vannak ismétlődő nevek, de nem túl sok. Nem garantáltan pontos statisztikám szerint alsó hangon, csak a fejezetcímekben harminckét szereplője van a négyszáz oldalas könyvnek! Tény, hogy van akire nem kell nagyon figyelni, mert csupán a róla szóló fejezetben bukkan fel, mint valamelyik másik szereplő virtuális kiterjesztése (vagy mi a csudának nevezzem). De ez akkor is nagyon sok. Nem egyszer, hanem sokszor gondolkodnom kellett, hogy akkor most aki éppen, az vajon kicsoda is.

Arról nem beszélve, hogy például Winkler Szonita és Vámos Szundar nevét állandóan összekevertem. Nem a Winklert a Vámossal. Meg egyébként Szundar keresztneve nem is jutott eszembe, és amikor elővettem a könyvet, hogy megnézzem, akkor tudatosult, hogy egy másik szereplő vezetéknevét írtam le az övé helyett! Fokozzam még? Vagyis, fogalmam nem volt a nevéről, négyszázhúsz oldal után. Ez, tudom, rám nézve is gáz, ám magamra nézvést tudok arról, hogy személyi igazolványom nekem nem azért van, hogy igazoljam magamat, hanem azért, hogy legalább a saját nevemet ne felejtsem el. De egy szó mint sok, túl sok a könyvben a szereplő. Ráadásul nem is volt olyan érzésem, hogy a cselekmény miatt feltétlenül szükséges ennyi. 

A TÁVOLSÁGTARTÁS
Vagy nem is tudom, hogy írjam, mi a jó szó a távolságtartás helyett. Arra gondolok, hogy minden szereplővel mindvégig megmarad a három lépés táv. Nem csupán bennem, az olvasóban, hanem érezhetőn a szerző és a szereplők között is. Valahogy nem éreztem, hogy ÖrkényiSzűcs bármelyik szereplőjét szeretné. A történet szereplői csak eszközöknek tűntek a történet kibontására, és nem róluk szólt a mese. Nem tudom, érted-e, mire gondolok? Nem a szereplők jelleme miatt voltam képtelen közel kerülni bárkihez, hanem az író nem hagyta, hogy bárki is közel kerüljön hozzám. Emiatt viszont kívül rekedtem a történeten.

A moly.hu-n rendszeresedett egy kifejezés, amikor valaki nagyon beleélte magát egy cselekménybe, az értékelésében szinte kivétel nélkül így kiált fel: „Beszippantott a történet!” Fene a gusztusom, de nekem erről mindig két dolog jut eszembe: az orális szex és a lakásban található bármilyen lefolyó, fürdő, vécé, mosogató, aminek a vége a barnás trutyi. 
De itt és most tehát azt kell írnom: a 2068 története nem szippantott be, mindvégig kívül maradtam, a sok szereplő és a szereplőktől való három lépés miatt. 

A CSELEKMÉNYRŐL
Egyfelől átvágás lenne azt állítani, hogy a könyv lassan hömpölygő, cselekménymentes. Másfelől ugyanígy átvágás lenne azt állítani, hogy a cselekmény pörög, nem győzzük kapkodni a fejünket a rengeteg, mozgalmas történés olvastán. Rengeteg a mozgás, a nyüzsi, valahogy mégis alig történik valami.

Tudom, ellentmondásos, amit most írtam. Talán abban rejlik az ellentmondás, hogy a rengeteg szereplőt be kell mutatni, azért mennek ide-oda, tesznek-vesznek, s azért ezzel fogynak az oldalak rendesen. Ám a fő cselekményszálról ennek ellenére csak úgy századik-százhuszadik oldal körül derül ki, hogy van, létezik és merre is tart. (Mindjárt elmondom, a könyv erényei között, hogy rég jól bevált rutinom ellenére miért nem tettem félre mégsem a könyvet.) De végig olvasva a kötet, egy kicsit itt ül az ördög a vállamon, és súgva azt fanyalogja a fülembe, hogy minden erénye mellett hol van ebből a négyszázhúsz oldalból a cselekmény, az esemény, a történés, miközben annyi minden történik, megesik a szereplőkkel. 

Ennek leginkább az az oka, hogy leginkább a cselekmény íve hiányzik a történetből. Az ív hiánya betudható annak is, ahogy írtam, igazából nem aggódunk a szereplőkért, mert nincsen egyikük sem kiemelve. Azt, hogy egyikük egy merénylet kapcsán kiesik, voltaképpen nem átéljük, hanem elmesélik nekünk. Szóval, igen, a talán a legjobb szó a tempó hiánya, és a rengeteg, számomra jónéhány indokolatlan szereplő ellenére a történet elmozaikosodása. (Ez de szép szó lett!) Ezáltal a cselekmény dramaturgiája szenved károkat. S valószínűleg ezért nem üt akkorát az egyébként nagyon jól sikerült végső konfliktus roppant ötletes, meghökkentő lefolyása, és a nyomozás megoldása sem, de ami ennek ellenére nagyon masszívan odateszi és megmutatja a szerző igen-igen értékelhető erényeit. 

Moha sorra veszi a könyv erényeit részletesen, hogy ez maradjon meg az olvasóiban

ÖrkényiSzűcs ÁdámTamás könyvén egyértelműen látszik, hogy a szerző igen élénk fantáziával megáldott, rendszerező agyú, komplexen gondolkodó ember. Nem tudtam eldönteni, hogy a 2068 inkább sci-fi-e vagy inkább krimi? A sci-fi vonal tulajdonképpen nem más mint bizonyos mostani technikai irányvonalak továbbgondolása és alkalmazásaik társadalmi hatásainak regényesítése. Amit ÖrkényiSzűcs beleszuszakolt egy jól átgondolt krimibe. 

A JÖVŐ TECHNOLÓGIÁJA
Nem elrugaszkodott. Reálisnak tűnő. Valószínűsíthető. Mindaz amit olvasunk, innen nézve elképesztő, riasztó, de egyáltalán nem kizárható, sőt! A szerző mintha kínosan ügyelt volna arra, hogy ne rugaszkodjon el túlságosan, bízik a technológiában, de megtartja annak a legvalószínűbb fejlődés-tempóját. A regény ebből a szempontból hihetetlenül koherens, átgondolt. Nem tudom, ÖrkényiSzűcsnek mennyi kutatómunkája van ebben, bár az interjúkban azt olvastam, négy hónap alatt szülte meg a könyvet, nagyjából azoknak az időlikaknak a felhasználásával, amiket eddig a közösségi médiák oldalain töltött: vagyis úgy fest, nem pepecselt tudományos előkutatásokkal, hanem használta a józan parasztit és a fantáziáját. Amikkel a jelek szerint igen bőven megáldotta a sors/Teremtő/élet/jószerencse/véletlen. S amiket kiötölt, azok olyan szerves részei az egésznek, a szereplők olyan magától értetődő természetességgel használják, ami a rendelkezésükre áll, hogy az csuda. Egy másodperce sincsen izzadtságszaga egyik ötletnek sem, semmi nem tűnik erőltetettnek, anyagidegennek. S gondolj bele, milyen ötletek vannak: nyomtatható ételek (s mi most már azért nyávogunk hogy amit a boltban veszünk, már ételgyárakban készül, mekkora arányban műanyag, műízű vagy éppen ízetlen), ugyanígy kinyomtatható ruhák, az önvezető autók teljes elterjedtsége, az okos telefonokat kiváltó szemüvegeken megjelenő adatok, a mindenkinek alanyi jogon járó robotpénz a megélhetéshez, stb. 

Ha abból indulok ki, hogy a korosztályomnál korábban született ismerőseim döntő többsége milyen szinten képes eltévedni a rendelkezésünkre álló technológia működésében, a hozzá kapcsolódó terminológia használatában, akkor elképesztő, hogy a szintén ehhez a korosztályhoz tartozó szerző milyen magabiztos, széles spektrumú ismeretekkel rendelkezik, és milyen magától értetődőn hivatkozik ezekre és használja a kifejezéseket.

– Morzsám, te például tudod, hogy mi az, hogy boomer? 
– Fogalmam sincsen, mi az?
– Azt a korosztályt hívja így, amelyik még nem beleszületett a számítógépek és az okostelók világába.
– Vagyis a vén fütyiket fikázza le a tizenhét éves lányod nemzedéke, aki eltéved a telótapizás és a klattyintások erdejében?
– Igen. A múltkor Bori (értsd, a párom tizenhét éves lánya) meg is lepődött, hogy tudom, mit jelent a szó. Mert számára én is boomer vagyok, s szerinte ráadásul fogalmam sincsen, hogy az vagyok.

A SZÖVEG MINŐSÉGE
Mivel mostanság több elsőkönyves szerző írását olvastam, van némi összehasonlítási alapon, hogy bátran, minden töprengés nélkül kijelentsem: a 2068 írója pompásan ír. Egyáltalán nincsenek suta mondatok, megfogalmazások, a szövegben részleteiben minden a helyén van, a párbeszédek valósak, nincs döcögés, egyáltalán nincsen verejtékszag. Ebből a szempontból ÖrkényiSzűcs a maga múfajában igazán teljes értékű író. Szórakoztató regényt írt, és a regény szórakoztató,ötletgazdag, koherens, a szöveg teljes értékűn él. Ez volt az ok, amiről fentebb azt mondtam, elmondom, miért nem tettem félre a regényt az elmozaikosodás ellenére. Mert a mozaikokat nagyon élvezetes volt olvasni. A kifejezőkészség, a megfogalmazások gördülékenysége simán lendületet ad az olvasásnak. 

ÖrkényiSzűcs magától értetődőn használja a nyelvi lehetőségeket, és teszi ezt úgy, hogy például egy pillanatra sem merül fel bennünk, hogy például a vaskosan trágár megfogalmazások használata öncélú lenne, még akkor sem, amikor nem a regény beszélgetéseiben szembesülünk velük, hanem a narrációban. Ehhez tudni kell írni! 

Aztán ott van a számtalan apróság, 2068-ban mindennapi kis cselekedet, leírás, amivel markánsan, célratörőn mutatja meg, milyenek lesznek akkoriban a hétköznapok. Sőt, a nyelv használata még tréfás helyzeteket is teremt: nagyon jót rötyögtem azon a szakaszon, amikor az egyik konzervatív szereplő kommunikációs zsákutcába fut, mert egyedüliként még él a magázódás teljesen kiveszett lehetőségével egy olyan beszélgetőpartnerrel aki a „maga” szót már csak az „önmaga” értelmében képes felismerni. A szó kétféle használata így mulatságos félreértéshez vezet kettejük között. Pazar! 

A SZEREPLŐK
személyisége felépített, hihető, a cselekedeteik teljesen hihetőn motiváltak, s mindennek bemutatásában semmi erőltetettség nincsen, voltképpen laza csuklómozdulatokkal, néhány vonással ott van mindenki. 

Moha megpróbálja összegezni, amit eddig jó hosszan írt ide

Összegeznem kellene így a vége felé. Kicsit bajban vagyok, mert egy olyan valaki munkájáról mondok véleményt, aki sokkal jobban ír nálam, s ezért némileg méltatlannak érzem, a negatív észrevételeket. Úgy tartja a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, az kritizálja...

Ám, ha nem írnám, írtam volna le az őszinte véleményemet, azt meg magammal szemben érezném teljesen méltatlannak.

A 2068 majdnem pompás regény. Az erényeinek és a sikerületlenségeinek egyenlege arra vezet, hogy a benne rejlő lehetőségek komoly várakozást támasztanak a szerző által írt következő regény iránt, amit a magam részéről roppant kíváncsian várok. Ha a dramaturgia kidolgozottabbá válik, csökken a szereplők száma, és teret nyerhet az olvasó azonosulása a főszereplővel, akkor Szűcs Tamás könyve simán a legjobb szórakoztató regények kategóriájában foglal majd helyet, mert nem csupán jó lesz elmerülni a részletekben, hanem az egész is pompássá válik. 

6/10

(2020 március)

Szemezgetés a szerzővel készült interjúkból
Robotprostituáltak és virtuális influenszerek
„A könyv magát írja”
„Budapest ötven év múlva is menő hely lesz”

A szerző blogja:
Fotelkalandor

Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Könyv Guru kiadónak és a szerzőnek,
akik simán vállalták, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

 Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Könyv Guru kiadónak,
ami csont nélkül vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

Leonyid Szolovjov egy másik, de szintén a török (vagy milyen, mert egy csomó más nemzet is magának csaklizza a nációját) tréfacsinálóról, Naszreddin Hodzsáról szóló könyvéről, A csendháborító-ról nem régen írtam. Ahhoz képest, hogy a blogom nem tartozik a mérvadó könyves-oldalak közé, s hogy egy nagyon régen, több kiadásban megjelent könyvről van szó, viszonylag sokakat érdekelt, amit írtam róla. 739-en klattyintottak rá. Ennek nagyon örültem. 

Szolovjov megírta a könyv folytatását is, s bár Magyarországon ez nem lett annyira ismert és közkedvelt mint az első rész, szerintem ez sikerül jobban. Ha már mindenáron sorrendiségben gondolkodom. Bár minek... 

Na, szóval, egy orosz/szovjet író írt két könyvet egy keleti tanítóról, tréfacsinálóról, akinek az emléke több évszázadon keresztül fennmaradt, két magyar meg gondolt egyet, és az orosz író könyvét képregényre álmodta. 

Ha csak a rajzoló nevét nézem, nagy mellényúlás látatlanban sem lehetett a dologból: Dargay Attila. Akit nem kell bemutatni, nem kell a művei sorát idézni. Csak illene. Főleg a rajzfilmjeiről. A rendezéseiről. A sorozatairól. A számtalan képregényéről. Hogy csak a legfőbbeket említsem, és a rövid rajzfilmjeit, a reklámfilmjeit hanyagoljam. Dargay nagyon jellegzetes alakokat rajzol: olyan kedvesen, bájosan bumfordik, hogy az csuda! S a roppant jellegzetes stílusa egyszerűen megunhatatlan, bármi is legyen a témája.

A kedves bumfordiság az oka, hogy ha elő is fordul erőszak a Dargay közvetítette történetben, még az is mosolyogtató, majdhogynem  derűs. Dargay még egy kínzókamrát is szinte kedves hellyé változtatott, anélkül, hogy megvonta volna a hősért való aggódás jogát és lehetőségét. Úgy veszi az erőszak realitását, hogy közben valahogy mégis megmarad, hogy amit látunk az valakinek fáj, az valakinek szörnyű. 

Dargay Attila közel negyven képregényt alkotott. A magam részéről, amit ismerek, mindegyik a kedvenceim közé tartozik. De a két főkedvenc A Coquillardok kincse és ez, Az elvarázsolt herceg. Okot ne kérdezz! 

Naszreddin Hodzsa Szolovjov által írt második története 1977. decembere és 1978. áprilisa között jelent meg a Fülesben, 18 részben, 192 képkockában. Kevés képregény volt, amely ennyire hosszú volt az újságban. Ez viszont szerencsére azt jelentette, hogy nem kellett túlságosan zanzásítani a történetet. 

A történet egyszerű Naszreddin Hodzsa szembe kerül egy cudar, gazdag, a végtelenségig kapzsi kereskedővel, Rahim bejjel, mert az elrabolja egy özvegyasszony utolsó kis vagyonkáját is, és hasonló módon meg kell leckéztetnie a várost vezető, igazságtalan Kamil béget, aki nem mellesleg néha megcsinálja Rahim bej gyönyörű feleségét (még szex is van a képregényben, s nocsak, '77-ben maradhatott is benne), aki Dargay rajzain a maga erkölcstelen szemérmetlenségében is bűbájos, és mindent megtesz, hogy kettejük lovai közül az övéi győzzenek a közelgő nagy versenyen. Mondom mindent. 

A gaz kereskedő és az ugyanolyan gaz városvezető képlete nem véletlenül ismerős, A csendháborító-ban is nagyjából ugyanez történik. A részletek persze mások, az egész mégis meglehetősen hasonlatos. Ami viszont egyáltalán nem teszi unalmassá a történetet. Mert tulajdonképpen most is mesét olvasunk. Amit még az a tény megerősít, hogy Naszreddin Hodzsa segítője a felnőtt bagdadi tolvaj, aki szintén egy nagy firma. 

Egyszóval, ahogyan A csendháborító esetében is írtam, vajon ki nem szimpatizálna Naszreddin Hodzsával, az igazságosztóval, az elnyomók ellenségével, a szegények segítőjével, a keleti Robin Hood-dal, a nem elsősorban önmagáért, hanem a kisemmizettekért küzdő Lúdas Matyival? 

Szolovjov hús-vér alakot teremtett: Naszreddin nem sebezhetetlen alak. Többször kerül az elleneinek a kezébe, megjárja a börtönt is, van, hogy tanácstalan, sarokba szorul, de ami alakjában talán a legszimpatikusabb: még tanácstalanságában is képes derűs, optimista maradni és megoldásaiban is mindig ott van a tréfa, a csel, amivel megleckézteti az ellenfeleit. Azt hiszem, Dargay képregényének a zsenialitása abban áll, hogy a történet kedvessége, derűje egy az egyben átjön a rajzain, és egy másodpercre sem szakad ki az eredeti szöveg környezetéből, inkább felerősíti azt. Utoljára úgy negyven-negyvenhárom éve láttam olvastam ezt a képregényt, de most is ugyanúgy oda vagyok érte, ahogyan akkor, tizenéves koromban. 

10/10

(2020 március)

A Füles képregény bibliográfiája

AZ ELFOGULTSÁG ELŐZMÉNYEI

Elfogult vagyok önnel szemben. Illetve az írásaival szemben. Jó pár évvel ezelőtt Szerelmetesfeleségtársam (SzFT) talált rá a Virágos katona című regényére, a Latroknak játszott-kvartett első kötetére. Viszonylag hosszú ideig kapacitált, hogy olvassam már el, mert hű, mennyire nagyon, de nagyon jó. Jó ideig nem hagytam magamat, aztán egyszerre csak belefogtam. Nem annyira a könyv érdekelt, mintsem SzFT: szeretem őt, aki nem irodalom-fan mint én, gondoltam, nem veszem el a kedvét a passzivitásommal. Ha már Szabó Magda-imádatában képtelen vagyok osztozni vele, legalább ne fokozzam az ellentéteket. . 

Igen-igen gyorsan be kellett látnom, hogy SzFTnak, bármennyire nincsen kifinomult irodalmi ízlése, sőt, még igazán mély érdeklődése sincs, mégis tökéletesen igaza volt. A Virágos katona az egyik legpompásabb regény, amit életemben olvastam. A Noran Libro kiadó által megjelentetett, komplett Latroknak is játszott-kötetben olvastam, vagyis nem kellett leállnom az első kötet után, rögtön jöhetett a második, a harmadik, majd a negyedik. Gondolom, nem sértem meg vele, kedves Nándor, ha azt mondom, az a negyedik kötet kiábrándító volt az előzmények után és vonatkozásában, de a trió, nos, az életem egyik meghatározó, legkedvesebb olvasmányává vált. Mit szaporítsam a szót: ön csupán csak ezzel a sorozatával is simán a kedvenc íróim közé került, és a Latroknak is játszott a legelőkelőbb helyet foglalta el az általam olvasott könyvek között. 

Nem haboztam, a Virágos katona és folytatásai után sorra vettem az ön összes többi mindenét, amit csak elértem. (A novelláit még nem olvastam.) Ebben nagy segítségemre volt, hogy a Noran, ugye, belekezdett az életműve kiadásába. 

Nem volt kisujjból kirázható művelet, de különösebben nagy bűvészetet sem igényelt, csak némi kitartást és szerencsét beszerezni az életművének a köteteit. (Mondjuk a Latroknak is játszott azóta sincsen meg, csak egy olyan verzió, amelyben az az annyira nem sikerült negyedik rész nincsen benne.)

Éveken át vertem a fejem a falba: a Nyugati téri Alexandrában egyszer bagóért leltem egy példányt belőle. Akkor még nem olvastam öntől semmit. SzFT már akkor abból az alapállásból közelítette meg a kérdést, hogy nem kell már több könyv otthonra, majd a lottó ötös után, ha lesz könyvtárszobánk. Meg sem próbált rábeszélni, csak annyit mondott:
– Mondtam, hogy nagyon jó...
Felvettem, letettem, felvettem, letettem. Végül otthagytam. Követ el az ember végzetes hibákat. Persze,, mentem én vissza, de ugye, egy példány volt, s nem mindenki olyan műveletlen, határozatlan és bizalmatlan mint én. SzFT azóta már nem olvas annyit, és teljesen leszokott róla, hogy olvasnivalót ajánljon. Verem a fejemet a falba... Mit csinálnék másképpen az életben ha még egyszer nekifuthatnék? 

S bizony, kedves Nándor, az lett a helyzet, hogy bár manapság is mondom, a kvartett több mint jó, zseniális és meghatározó, de a többi regénye, legyen szó akár az ifjúságnak, akár a felnőtteknek szóló írásról, sem okozott fikarcnyi csalódást sem. Na, jó, volt, ami fikarcnyit igen, de az jobbára nem a szövegnek szólt, hanem a koncepciónak vagy a dramaturgiának. Mit csináljak, leragadtam ott, hogy önt jó olvasni. Szinte bármit is ír. Pont. 

MIT TUDOK ÖNRŐL?

Mindent. Semmit. Amit érdemes. Semmit, amit érdemes lenne: egy írót ne az élete, hanem a művei jellemezzenek. Ha csupán az életének, a személyiségének az ismerete ad értelmet az írásainak, baj van.

Az ön több életrajzát olvastam, de valahogy a személyét nem sikerült mégsem megragadnom. Ilyen-olyan élet-eseményeket igen. Mégis úgy tettem le a köteteket, hogy jó, tudok ezt-azt önről, de leginkább olvasni jó az írásait. Azonban az a furcsa, hogy Gion Nándorról, az emberről vajmi kevés ismeretet, információt szereztem az önről szóló könyvekből. Az a legkülönösebb, hogy még a fotóit nézegetve sem. Egyszerűen az írásainak a hangulata és az arca számomra nem fedik egymást. Tudom, kicsit intimpistáskodás, de magunk között vagyunk, hadd mondjam el: a fotók alapján még azt sem tudtam eldönteni, hogy szimpatikus-e számomra vagy sem? Különösen a késői fotókat nézegetve, azzal a hihetetlen méretű szemüveggel, és bocsásson meg, nem tudok másra gondolni, a borvirágosnak tűnő orral.

Aminek persze semmi jelentősége nincsen, hiszen ön író, én meg az olvasója vagyok. S mert az írásait tekintve számomra az egyik legkedvesebb író, akit életemben eddig olvastam, úgy gondolom, végső soron az, hogy milyen ember volt, hogyan nézett ki, milyen életet élt tökéletesen és végtelenül indiferens: amit írt, az a lényeg. Voltaképpen ki a fenét érdekel Toulouse-Lautrec külseje úgy nagyjából bármelyik festményének a tükrében? Vagy kit érdekel Charles Bukowski életmódja, bármelyik regényét olvasva? 

Viszont azt is meg kell mondanom, meglepett, milyen gazdag irodalom van önről és az írásairól. Konkrétan válogatni lehet, mit akar az ember Giont-szerető gyereke elolvasni közülük. Mindazonáltal azokból az életrajzi művekből sem derült ki számomra túl sok önről. Teljes homályban van előttem milyen politikai nézeteket vallott, hogyan állt a metafizikai kérdésekhez, s ki volt a kedvenc írója. Az igazat megvallva, mindez érdekel, de tulajdonképpen és valójában egyáltalán nem. Bármit konkrétat tudnánk ezekből, szemernyit sem változtatna azon, hogyan viszonyulok ahhoz, amit írt. 

Egy dolog viszont egészen komolyan megdöbbentett amikor a Napkút önről szóló könyvét olvastam. Ezt írtam a könyv értékelésében: 

Amitől padlót fogtam: Gion Nándor életének nagy része gyakorlatilag rekonstruálható a regényeiből. Olyannyira, hogy az imádva tisztelt „Latroknak is játszott”-sorozat gyakorlatilag a saját családjának a története. De annyira az, hogy a helyek, az események, az épületek, de még a nevek is valósak. Hoppá! De a többi regénye is hasonló módon tele van a saját élete eseményeivel, személyeivel, tereivel. S ez alól még a börleszk Postarablók sem kivétel.

Ez azért csuda érdekes!  

AZ ÉLETMŰ HATODIK KÖTETE: A KÜLSŐ

Általam nem ismert okokból az életmű maradékának (már jócskán az eddig meg nem jelent írások megjelentetésénél járunk) a kiadását a Napkút Kiadó és a Kalota Művészeti Alapítvány vette át. Sőt, ha ragaszkodom az igazsághoz, legalábbis a látszathoz, a könyvben a sorrend fordított, előbb van az alapítvány, aztán a kiadó.

A kötet a Gion–életmű-sorozatban jelent meg. Úgy, hogy az ötödik és a hatodik kötet között kiadót váltott a sorozat.

Ezzel együtt az új kiadó, a Napkút megtartotta az eredeti sorozat formátumát, a tipográfiáját, a sorozat-képét. Roppant dicséretes és örvendetes döntés! Számomra érthetetlen egy-egy életmű-sorozat kiadása közben miért változtatnak a sorozat egységes képén (kapásból a Philip K. Dick és a Sztrugackij tesók életművének dizájn-változása jut eszembe; a második ráadásul hatalmas visszalépés szerintem). A mostani Gion-kiadók ezt a hibát, bármi is legyen az oka, indoka, szerencsére nem követték el. Helyes, jó, bölcs és érzékeny döntés volt. Köszönjük!

A könyv kötött, kemény fedlapos, masszív és (erős emberek számára) jól olvasható, a gyengébbeknek a hosszabb időn át való olvasás, hacsak nem térden vagy asztalon van a könyv: izomerősítés. Ami abból a szempontból örvendetes, hogy hű, mennyi mindent olvashatunk még öntől. Ám a kiadvány súlyára nézvést kicsit eltúlzott. Én az első szempontot tartottam szem előtt. Erős férfi vagyok. (Remélem, mindkettő!)

Apróság csak: a magam részéről egy bekötött könyvjelzőt nagyon hiányoltam olvasás közben, valahogy nagyon kiáltott utána a kötet. 

AZ ÉLETMŰ HATODIK KÖTETE: A TARTALOM TÁVOLRÓL ÉS KÖZELRŐL

A kiadójával, Gion úr, ma váltottam egy emailt: a kérdésemre, hogy miért történt a kiadó-váltás ők nagyon tapintatosan válaszoltak: a drámák nagyon nehezen eladhatók manapság, ám ők szeretik a drámákat. Annyit tett még hozzá levelező partnerem, hogy bár nagyon komoly munka volt kötetet készíteni például az Újvidéki Rádió dobozaiból előkerült harmadik indigós példány fénymásolatáról, miközben tisztában voltak azzal, hogy a drámai művek iránt sokkal csekélyebb az érdeklődés, de a Napkút a Gion-hagyaték megjelentetését lelet- és értékmentésnek tekinti. Nagyjából szó szerint idéztem a ma kapott levelet. A levélíró még hozzátette, hogy egy, de inkább két kötet megjelentetése még tervben van. Isten áldja őket érte! 

Szóval, kedves Nándor, lett egy kiadó, ami nem hagyta cserben sem magát, sem az ön olvasóit. Feltúrták a sublótot, lesöpörték a padlást, kinyitották a sparhelt fiókjait, benéztek a parketta-résekbe és az ágydeszkák alá is, elmozdították a festményeket, megkotorták még a lisztes láda alját is, hátha valaki, valamiért, éppen oda rejtett el néhány ön által írt oldalt. Sikeres lett a kutatás. Ahogy mondtam, ez a kötet hétszáznéhány oldal, és van még egy-két kötetnyi írás a talonban. 

És mielőtt nagy levegőt véve a mélyre merülnénk felteszek egy nagyon nehéz kérdést: ön vajon akarta volna, hogy ezek az írások megjelenjenek? Vagy éppen azért nem jelentek meg még az életében, mert nem akarta, hogy napvilágot lássanak?

Éppen ebben a kötetben egy helyen úgy fogalmaz, hogy voltaképpen soha nem kellett házalni az írásaival, gyakorlatilag mindig megrendelésre írt. Ha ez igaz, és miért vonnám kétségbe, amit állít, akkor az a helyzet, hogy ezek az írások, meg az ez előtt a kötet előtt megjelent Véres patkányirtás idomított görényekkel című kötet (amiről méltatlanul keveset írtam, de az még egy más világ volt a posztjaimat illetőn) és majd ezt követő egy-két (kettő, lécci, lécci!, kettő!) kötet anyagai nem megrendelésre készült írások, illetve ön nem különösebben küzdött azért, hogy nyomtatásban megjelenjenek. A választ nem tudjuk meg, hacsak meglepő fordulatként nem válaszol erre az önnek írt levelemre. (Milyen lenne már...! Hm... Spiritiszta. Nem Gionos.) 

Mivel a kötet kutatós-nagytakarítások talált írásaiból állt össze, ezért a koncepció magától értetődőn nem származhatott öntől, csakis a szerkesztőtől, a könyvben csak a legutolsó oldalon feltüntetett Kurcz Ádám Istvántól. Akinek evégett nem lehetett könnyű dolga. Hacsak nem akarta vasvillával hányni a szöveget, örüljetekhogykaptokmég-alapon. Nem akarta.

A vaskos tartalom döntő részét drámai átiratok, hangjátékok adják. Amik, mint tudjuk a Napkút Kiadó munkatársának a leveléből, olvasva manapság nem a legdivatosabb műfajok Annak ellenére sem, hogy sokan vagyunk, akik szeretjük őket. Legalább ketten a kiadók és én. :-)

Akkor bukjunk egy kicsit a mély felé és a búvárkodást megelőzőn legyünk őszinték. Önmagában abban van egyfajta hm, sejtetés, megelőlegezés, amit a kiadó munkatársa írt nekem: a kötet megjelentetése „lelet- és értékmentés”. Ha egy írónak többedik posztumusz kötete jelenik meg, legyen bármekkora géniusz, az bizony óhatatlanul ebbe a kategóriába tartozik. Nemes egyszerűségében azért, mert ha nagy íróról van szó, akkor a dolgait már kiadták életében, s ha később, netán halála után felfedezett íróról van szó, a le nem zárt, kötetbe nem rendezett írások mindig egy kicsit a rajongók kíváncsiságának a kielégítését vagy az irodalomtörténészek molyolását szolgálják. Bármekkora névről legyen is szó. (Például Vonnegutnak sokadik posztumusz kötete jelent meg, de meddő hiábavalóság lenne, hogy az ágyláb billegését korrigáló kéziratok közül előkerülne még egy Az ötös számú vágóhíd vagy egy Macskabölcső.) Nem, Gion úr, az ön legjobb írásai magától értetődőn nem ebbe a kötetbe kerültek. Ez a kötet lelet- és értékmentés. Úgy nagyjából fordított sorrendben.

Méltatlan beárazása lenne a kötetnek, ha leragadnánk a lelet szónál. Mert ott van mellette közvetlenül az érték szó is. Most hirtelen egy rockzenekar példája jutott eszembe. Nem egy konkrété, de azt hiszem, mégis konkretizálom. Mondjuk az LGT-vel. A zenekar '71-től rendszeresen jelentette meg a lemezeit. 1992-ben megjelent egy dupla nagylemez a zenekar kislemezeinek dalaival. Ami hatalmas ritkaságokat tartalmazott.  Egy csomó olyan dalt, amely nem került fel előtte nagylemezekre. Jobbnál jobb nóták vannak ezen a lemezen! De az összeállítás mégsem egységes. Nem lehet az, mert a hangzás húsz évet átfogó zenei felvételek esetében nem lehet egységes, s mert koncepciója nem lehet olyan daloknak, amelyeknek a születésük hatalmas időintervalluma miatt semmi közük nem volt egymáshoz. Ezért bármennyire szeretem ezeket a dalokat, nagyon ritkán szoktam a lemezt egy az egyben hallgatni: egészen máshogyan szól az egyik nóta mint a másik, s ez néha nem esik jól.

Nos, valahol így kell kézbe venni ezt a könyvet is. Egy az egyben nagyon nehéz értékítéletet mondani róla, hiszen nem egységes, a koncepció nem az ön koncepciója volt, akkor sem, ha semmi hiba nincsen benne. De az LGT-kislemezekkel szemben ez a könyv már nem tartalmazza, hogy is mondjam, önt abban az értelemben, hogy bábáskodni már nem tudott az írások felett. Ahogy fentebb írtam, talán meg sem jelentette volna őket.

Viszont tény, hogy mi, az ön olvasói, tisztelői sokat veszítettünk volna, ha nem lát napvilágot a Krisztus katonái. Például azért, mert soha nem ismerhetnénk meg a Virágos katona színmű- vagy a Latroknak is játszott filmforgatókönyv-változatát.

A szenttamási virágos katona eredetije

Nem árulok zsákbamacskát: egyik sem fogott meg annyira mint az alapmű. De így utólag, elolvasva azt mondom, sajnáltam volna kihagyni, mert ahogy Kurcz Ádám is írja az egyébként roppant érdekes Szerkesztői szó-ban: ön nem csupán dramatizálta a regényeit, hanem át is szerkesztette őket. Vélhetőn a más műfaji keretek miatt is.

A kötetének a tartalma annyira szerteágazó, annyira sok minden került bele, hogy nagyon nehéz összegezve értékelni, milyen is a könyv. Jó. Nagyon jó. Nagyon sok. Néha túl sok. És mégis kiváltja a mégmégmég-érzést. Kurcz Ádám az ön életét vette alapul és annak a kronológiája szerint állította össze az írások sorrendjét. S mivel, már tudjuk, ön jóformán bármit írt, a megtörtént valóságra volt reflexió. Hm, ez a mondat nem sokat mondott, persze, hogy az, persze, hogy valóság-reflexió. Mint minden írónak. Arra gondoltam, hogy mindaz, amiről ír, komoly önéletrajzi háttérrel rendelkezik. Na, így már jobb. 

Szóval a kötetben van minden: visszaemlékezés, novella, rádiójáték, színmű, film- és tévéjáték-forgatókönyv, hangjáték, irodalmi forgatókönyv. Két komolyabb blikkem volt Önt olvasva. Az egyik nem pozitív. Tudom én, kedves Nándor, hogy a labdaszedegetőnek nem tiszte a meccs értékelése, hogy az outsider nem bennfentes, és eszembe sincsen azt mondani, hogy bármit is értek az irodalomhoz, én csak egy olvasó vagyok, aki mondja a magáét. Ezért amit mondok, semmiképpen nem kritika. Még csak nem is recenzió. Csupán vélemény. Lássuk hát!

1. Több olyan írás volt a könyvben, amelyik úgy ért véget, hogy nem ért véget számomra, csak befejeződött. Egyszer csak. Mintegy. De úgy, hogy lapoztam volna tovább, hogy akkor... és erre nem volt tovább. Nem mondom, Gion úr, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy minden történet minden szála legyen elvarrva. Mert nem kell, hogy így legyen. De több alkalommal csak néztem, hogy ööö... izé... most akkor? Merre hány méter? És ez most így miért? 
2. Akkor most a másik blikkemről. Ezt most nagyon nehezen tudom megfogalmazni, mert félreérthető. Tudja, kedves Nándor, vannak könyvek, nem túl sok, sőt, nagyon kevés, aminek az olvasása közben valamiféle áhítat fog el. Nem azért, mert a könyv vallásos vagy metafizikus, és azért sem, mert nagy eszméket fogalmaz meg. Mert egyiket sem teszi. Hanem mert valami olyan lélekmélyi dolgokat bizget meg apró dolgokkal, minek következtében, hogyan is énekelte Zorán: „valahol mélyen a szívemben” mozdulnak meg az érzések . Amiért, ugye, „irigyen tisztelek költőt és festőt, ki helyettem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben”. S Gion úr, irigyen tisztelem önt is ezért. De nem azzal a sárgával, ami a másik ember ellen hergel, hanem a tisztelet irigységével. Tudja, amikor az ember gyereke, ha lapozni kényszerül, még azt is ájtatosan teszi. Nem, nem Istenről szól ez az áhítat, ez az ájtatosság, hanem a melengető emberinek, a szépségnek, a jóságnak. De még ebből sem annak a manapság oly divatos plakátszerű, megmondomafrankótnak, hanem azoknak a kicsi, finom, pasztell finomságoknak, amikor semmi nincsen arcba ordítva, szembe túlmagyarázva, hanem csak úgy megérezzük, hogy a kicsi eseményekben is óriási dolgok somolyognak, simogatnak, vezetnek és utat mutatnak. Nem tudom érthető-e? Újra Dusán szövege jut eszembe: „Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá, s annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el...”. Hát így valahogy ebben az esetben is. Ugye, kedves Nándor? 

Megtehetném, hogy írok mindenről, ami ebben a könyvben van. Vége-hossza nem lenne. Így sem rövid ez a bejegyzés. Végig senki el nem olvasná manapság, amikor az emberek címekre reagálnak a tartalom helyett és képeket nézegetnek az olvasás helyett. Még az is hosszú lenne, ha csak azokról írnék, amelyek megfogtak, amik igazán megragadták a figyelmemet. Ezért nem is teszem. Aki olvasott már öntől valamit, azt érdekelni fogja a könyv.

Már csak azért is, mert van benne ismeretlen Gion is: amikor például a délszláv-háborúról ír olyan történetet, hogy futkározik az ember hátán a hideg, és iszonyodva mozdul benne mégis az empátia a kiirtott családú, sorozatgyilkossá váló Balla János iránt a Fülek és fejek-ben. Ez az írás számomra valami más Gion volt, de mégis Gion. Ahogyan a kötet számomra legjobb írása is, a Szivárvány Harcosa Budapesten is. Szokatlan volt öntől a krimiszerűség is, a sziporkázó humor is (többször hangosan felröhögtem, pedig, ahogy annak lennie kell, a tömegközlekedésen olvastam) és az a nehezen megfogalmazható árnyaltság, ahogy az önmagáról mintázott hős kapcsolatit bemutatja. S nem tudom, melyik a fontosabb ebben a forgatókönyvben: a vallomás vagy a kapcsolatok? Ugyanis annyira önvallomás, hogy hiába is hívják a főhőst M. Holló Jánosnak, mégis van könyve, amiben egy Golgota stációiról ír, és az egyik van egy katona, akinek sárga virág van a mellén (aki nem olvasta, vö. Virágos katona). A főhős kapcsolatai viszont elképesztők: kurvák, bérgyilkos, forradalmárok, maffiózók, rendőrök... Vajon ez is önéletrajz? A szerkesztő azt mondja, ez a legkitárulkozóbb darabja. A cselekmény nem is annyira fontos (ez nem azt jelenti, hogy nincsen, nagyon is van), hanem ahogyan mondtam, a kapcsolatok finomságai, ellentmondásai, intenzitása, amelyekből kirajzolódik az egész dél-szláv tragédia, de mindennapi ellentmondásaiban, és hm, mi is a jó szó, szép pillanataiban. 

Akit pedig eddig is hidegen hagytak az írásai, kedves Nándor, az majdnem  biztos nem ezáltal a kötet által szeret bele a művészetébe. Ahogy fentebb említettem, ez a könyv nem is arra való. De mégis csak egy nagyon jó kötet. Függetlenül attól, hogy ön nyomdába engedte-e volna. Szóval részemről nagy köszönet a szerkesztőnek, a szerkesztő munkatársainak és a kiadóknak! 

Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

 A Petőfi Irodalmi Múzeum Gion-hanganyagai

Az ismeretem Sándor Anikóról a nullával egyenlő. Illetve most, eztán a könyv után egy kicsit több. Nem értékítélet, de a moly.hu-n feltűnt, hogy (bár nem bogarásztam végig az összes könyvének az összes avatarját) Sándor Anikónak gyakorlatilag csak női olvasói vannak. (Semmi gúnyos ujjmutogatás, én vagyok az üdítő kivétel, amely erősíti a szabályt!)

Úgy gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, ebben az értelemben a hölgy egy bizonyos réteg írója: a nőké. Ez nem értékítélet, hanem bizonyos tényekből fakadó következtetés. Ugyan vannak olyan témák, amelyek önmagukból fakadón adott olvasói érdeklődést, ízlést, réteget vonnak be (és most nem elsősorban a tipikus témájú könyvekre gondolok, ahogyan a műköröm-építés olvasóját sokkal kevésbé fogja érdekelni a szakállvágás titkairól szóló könyv és fordítva, vagy ahogy a lapszabászat modern irányzatainak a fejtegetése is teljesen hidegen hagyja a nutria-tenyésztés célközönségét, és fordítva), mégis úgy gondolom, a jó irodalom nem rétegirodalom. (S miközben ezt a mondatot leírtam, még én is csóválom egy kicsit a fejemet.) 

Szóval Sándor Anikó írt eddig tizennégy könyvet, amiből négy úgynevezett lelki-irodalom (vagy micsuda), a szerző El Camino-s tapasztalatával és következményeivel foglalkozik. Teszem hozzá, a Moly-os olvasói értékelések alapján nagyjából ezek lettek a legsikeresebb könyvei. 

Miről szól a könyv?

A történet voltaképpen egyszerű. A kiemelkedőn jólétben élő főszereplő, Adél elveszíti a jólétet biztosító férjét. Adél nem luxusfeleség volt, tényleg szerette a férjét, és tényleg nem a pénzéért ment hozzá. S tényleg összeroppan, amikor Igor, a férj egy repülőgép-szerencsétlenségben meghal. Adél két évig gyakorlatilag ki sem néz sem magából, sem a házából. Egyedül kapcsolata a külvilággal a szomszédasszonya, Annamari. De Adél ezt a kapcsolatot sem erőlteti túlságosan. 

Aztán egy nap Adél kicsit feleszmél, körülnéz a Facebook-on, és kreál magának egy megfelelő pasit, illetve a pasi profilját, akivel aztán udvaroltat magának. Majd hamarosan valóban létezőként kezdi kezelni az általa teremtett figurát, Imrét. Értsd, felháborodik ha Imre nem ír neki, vagy ha olyat ír. Szerelemmel gondol rá, a „kapcsolatukat” valódi kapcsolatként kezeli. Szerencséjére (vagy pechére) a maga teremtette figura eredetijével (azzal a személlyel, akinek a fotóját felhasználta a hamis profil elkészítéséhez) is kapcsolatba kerül. S ezen a pontom teljesen becsavarodik. Ööö... vagyis a csuda tudja, mert idáig sem épelméjű a történet. 

A könyv vége egy komplett barkácsbolt (ahogy szerelmetesfelségtársam mondaná): tele van csavarokkal. Van amelyiknél csak kapkodtam a fejemet. Nem azért, mert annyira jól sikerült, és a döbbenet kerestette velem az oxigénpalackot, hanem mert számomra kicsit zavarosnak tűnt a csavarok egyik másika. 

Adél eljut odáig, hogy elmeháborodottsága thrillerré változtatja a történetet: a maga kreálta, de biológiai eredettel, valós külsővel bíró Imréje megbüntetendő alannyá, közös bejárónőjük eszközzé, az elterelés fő eszközévé válik a büntetés végrehajtásakor, egy Imrére (tudod, a megalkotott alak) rácsimpaszkodó, mindenáron dugni akaró nőstény pedig szintén megbüntetendő alannyá. És Adél elindul... 

Valamit hagyok az eljövendő olvasóknak is, mégsem mondok el mindent, mert jó fej vagyok. Szóval ennyi a történet. Ha akarom jó, ha akarom, nem az. De soha nem voltam egy akaratbajnok, sokszor sodort a szél: bármit akarok, attól ez a könyv nem lesz jó. 

Milyen ez a könyv?

Olvasmányos. Viszonylag jól felépített, csak nem szabad túl mélyre merülni benne. Nagyjából átgondolt, de ahol nem, az végül agyonvágja az egészet. S nem arról szól igazából, amit ígér, és ez sajnos nem válik a javára. 

Máris mondom, hogy ne áruljak zsákbamacskát: az alapgondolatnak van egy így-úgy előzménye filmen. Ki akartam verni a fejemből, de nem tudtam, mindig visszajött. Az a címe a filmnek, hogy Szeretni bolondulásig. A film feléig egy alakul szerelem történetét láthatjuk, a második felében egy egészen más értelmezéssel nézünk szembe. Mint ebben a könyvben. 

Sándor Anikó távolságot tart mind a történettől, mind a szereplőjétől. Nincsen egy pillanat sem, amikor Adél közel kerülne hozzánk. Mint amikor valaki mesél valakiről, de már a valaki sem áll hozzánk közel, a valaki valakije meg pláne nem érdekel, és amúgy is lenne mit csinálnunk. Beleélni magunkat Adél helyébe pedig pláne nem tudjuk. Nem csupán azért, mert rettentően el vagyunk foglalva az örvendezéssel, hogy jómagunk nem vagyunk őrültek, hanem azért sem, mert sem a szerkesztés, sem a stílus ezt nem teszi lehetővé. S máris hadd tegyem hozzá: a történet és a szerkezet hibái sem.

Talán az is okoz fennakadást a műélvezetben, hogy sokáig nem is dől el, mit olvasunk. Ezért van aki elviseli a thrillereződést, de nekem sok, illetve hiteltelen volt. Talán a motivációk és felépítetlenség teljes hiánya miatt is. Nincsenek okok, okozatok, a dolgok szinte csak úgy maguktól, deus ex machina megtörténnek, fogadjuk el, hiszen amíg telik az idő, annyi minden változhat. 

Az alapbaj talán ott van, hogy van egy nagy ígéret a címben (ami egyébként nagyon találó, jól sikerült), de a történet végül nem arról szól. Amíg Adél bele nem szerelmesedik önnön teremtményébe (most jutott csak eszembe a Pygmallion), addig ez a hamis profil dolog valami mindennapibbat ígér. Jó, persze, a net- és képernyőfüggés manapság már közhely ugyan, de valami mindennapibb mondanivalós jót simán ki lehetett volna ebből hozni. 

De ha már Facebook. A történet legnagyobb hibái ezen a ponton bukkannak fel. Adél nekifog, hogy felépítsen egy nem létező embert a Facebook-on. Férfit. Jóképűt. Olyasvalakit, mint a férje, Igor volt. Talál is megfelelő képet. Állj! Az áll a könyvben, hogy amikor Adél teremt, képet keres. 

 Egy külföldi fotó a netről, ismeretlen férfi, látszik is, meg nem is az arca. (45.)

Ehhez képest átvágás az írótól, hogy a kiválasztott kép eredetije később egy magyar celebbé, sorozatszereplős színésszé válik, akinek nyilván egy ország ismeri az arcát. Akkor is, ha látszik is, meg nem is. Ráadásul már másnapra 

hatvanegy ismerőse volt, egy rakás híresség, néhány politikus, pár külföldi és egy csomó nő. (58.)

Az ötvenkettedik oldalon azt olvassuk, hogy egy színésznő is visszaigazolta. Mondom színésznő! Ha érted... Mondhatnók, a hamis profil eredetijének a kollégája. Mert a külföldi fotó végül magyar celebé lett. Akinek a kamuprofilját másnapra hatvanegyen ismerik el eredetinek, hírességek, politikusok. Akik, ugye, nem ismerik fel a magyar színészt... Életszerű. Aha!

S hamarosan jön egy olyan fordulat a történetben, ami számomra az egészet hiteltelenné és hihetetlenné tette: Adél szerelmes lesz a maga teremtette alakba. Olyannyira, hogy konkrétan úgy várja az üzeneteit, mintha azok valóban kívülről jönnének és nem önmaga írná őket. Féltékennyé válik, ha valaki ír Imrének, és örül, hogy Imre karakánul visszautasítja a macát. Értsd jól: nem annak örül, hogy Imre nevében milyen frankót elhajtotta a kurrogó bigét, hanem, hogy Imre milyen határozott volt. Szóval úgy lesz szerelmes, hogy valós személynek tekinti. És még amikor kiderül, hogy Imre eredetije egy magyar színész, akkor is Imréhez ragaszkodik (aki valamiért magyar színésznek adja ki magát)

Nem azt mondom, hogy egy őrültnek logikusan kell gondolkodni, mert hát éppen nem. De azt igen, hogy ez a váltás, Adél szerelme a fiktív alak iránt, valahogy olyan semmiből jött és egyszerre itt van, mert nem tudom hová vinni a történetet-megoldás. 

S számomra valahogy ugyanennyire erőltetett lett a totál becsavarodást mutató gyilkosság-szál, Imre és a bejárónő, Manyika kivégzése, a tolakodó, de sikert elérő maca elgázolása is. Mert valahogy nem pozitívumként jött le számomra, hogy végső soron mindez Adél agyában történt csak meg. 

Bakker, írtam egyszer egy regénypályázatra egy krimit. Semmire nem mentem vele, pedig nekem utólag elolvasva is tetszik, de hát érintett vagyok. Egy pszichopata sorozatgyilkol, és minden áldozat mellett hagy egy Biblia-idézetet. Megy az agyalás, hogy kicsoda, miért, és ki a következő. A nyominger nyomoz, a pszichológus pszichologizál, a főnök követel, a feleség szeret és unja a nyomozó melóját, a gyilkos, mi tehet mást, gyilkol. A könyv végére én is tettem egy dupla-csavart. A második csavar valami nagyon hasonló volt. Gondolkodtam is rajta, nem sok-e? Most kezdem felfogni, hogy de bizony az! 

S innentől a könyv utolsó lapjai, bár elmondva valóban frappánsnak tűnnének, nem is mondom el, mert nem akarlak félrevezetni, végső soron csak porcukor a törökmézen. Több indokolatlan kérdést vet fel ez a megoldást, mint amennyit megold, és a hihetetlensége miatt még inkább lefelé húzza a hajó orrát. 

Bocsánat, de nincs is kedve a többi csálé megoldás elemzésébe belemenni. 

Talán még csak annyi: az őrületnek van sok példája az irodalomban. Itt van, ugye, mennyire adja magát, Gogol őrültje, aki naplót írt. Vagy Süskindé, aki nagybőgőzött. De Schaffer lóvakító fiatalembere sem semmi. Hogy a Kwai folyó hídjának építőjét, Nicholson ezredest ne is említsem. Szóval van előzménye az őrület ábrázolásának.  bőven, én nagyon csak a felszínt kapargattam. A baj az, hogy ha ezek mellé teszem Adél történetét, hát, ahogy mondani szokták, bizony nagyon csak labdaszedő a pályavonalon kívül, semmiképpen sem játékos. 

Egy végső szó még a könyvről mint tárgyról. Kemény borítós, masszív, jól tördelt, olvasatja magát. A borító felkelti a figyelmet, tehát kiválón eléri a célját. Ha akarom kiváló: mutatja, hogyan esik szét Adél. Ha akarom nem annyira jó, félrevezet, mert a könyvben nem egy nő, hanem egy férfi hamis profilja születik meg. Hadd legyek engedékeny: a kép az első verzióhoz készült. De mondom: önmagában mint borító: pompás! 

Leonyid Szolovjovról nagyjából semmit sem találtam a hálón, azon kívül, hogy írta ezt a könyvet, meg ennek a párját, Az elvarázsolt herceg-et Naszreddin Hodzsáról. Meg írt még egy kamaszkori önéletrajzot. Mármint megírta a saját gyermekkorát. És ennyi. A két Naszreddin Hodzsás könyve kedvelt könyv, mindkettő könnyen beszerezhető, több kiadást is megértek. De magáról az íróról gyakorlatilag semmi infó nincsen. Lekaptam a polcról az Olcsó Könyvtáras Elvarázsolt herceg-et, abban a sorozatban szokott lenni utószó, abban pedig infók a szerzőről és a műről. Hát van benne utószó... Elmondja, hogy Szolovjov mikor élt, hogy volt két Naszreddin Hodzsás könyve, meg egy ifjúkoráról szóló önéletrajz. [Sóhaj...]

Szolovjovval én akkor találkoztam először, amikor a Móra kiadó gondozásában, a Mókus Könyvek sorozatban megjelent A csendháborító, valami elementárisan rusnya borítóval. Eleve a Mókus-sorozat nem volt igazából kitalálva, ráadásul a borítórajzok is mindent megtettek, hogy nehogy bárkinek kedvet csináljanak a kötetek olvasáshoz. Arról nem beszélve, hogy még a könyvek méret-paraméterei is ezerrel az olvasás ellen dolgoztak. Ennek dacára nem hagytam magamat, a téma, a mese-jelleg kedvet csinált, legyőztem a Csohány Kálmán rajzai elleni viszolygásomat (nem volt kis munka), és nekiveselkedtem az oldalaknak, és simán hagytam magamat meggyőzni. Nem volt nehéz dolog. 

A folytatást, az egyébként szerintem még jobban sikerült Az elvarázsolt herceg-et antikváriumban találtam, csak a szerző miatt vettem le a polcról, és roppant örvendezésbe fogtam, amikor leesett a tantusz, hogy hurrá, van folytatása A csendháborító-nak!

Ahogy számolgatom a moly.hu-n, legalább kilenc magyar kiadása volt a hodzsa első kalandjainak. Készült belőle diafilm Lengyel Sándor rajzaival (1957), Sebők Imre képregényt rajzolt belőle (ez számomra komoly meglepetés volt, és birtoklási vágyat generált a lelkemben), és kiderült számomra, hogy 1959-ben a Madách Színház színpadra állította Vámos László rendezésében. Szolovjov írótársa ebben az esetben Vitkovits Viktor volt, és az átdolgozott mű a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság Szovjet Színpad sorozatában jelent meg (egek, ez elég félelmetesen hangzik!). Az előbbi feldolgozásokról gyűjtöttem néhány képet, pillants rájuk, barátom, érdemes! 1976-ban egy tévéjáték is készült belőle, szintén Vámos László rendezte, a főszereplője volt többek között Harsányi Gábor, Csákányi László, Gyenge Árpád, Oswald Marika, Márkus László, Balkay Géza. Nagy kár, hogy ezt a változatot nem leltem meg sehol. (Helyreigazítást nagyon szívesen fogadok!) Szóval a könyv mellett nem ment el nyomtalanul a magyar művészvilág. 

Kicsoda Naszreddin Hodzsa?

Létező személy volt, a XIII-ban élt. A „hodzsa” szó tanítót jelent. Naszreddin-ért versengenek a nációk, mindenki magáénak akarja tudni, aki arrafelé él/élt, afgánok, üzbégek, irániak. A róla szóló történetek tréfásak, humorosak, tanító jellegűek, bölcsek és rengeteg van belőlük. 

Naszreddin Hodzsa vándorolt, és tréfáinak alanyai jobbára a hatalmukkal visszaélő adószedők, agák, bejek, urak voltak. Hogy a történetekből mi a valós, azt ma már lehetetlen kihámozni, de ha magunk elé akarjuk képzelni, akkor a legszerencsésebb, ha egy Robert of Locksley vagyis Robin Hood-szerű alakot képzelünk el, íj és kard nélkül, nem a Walter Scott, hanem a Mándy Iván-féle tréfásabb verzióban. Esetleg eszünkbe juthat Lúdas Matyi, de ha rá gondolunk, Robin Hood és főleg Naszreddin Hodzsa vonatkozásában, akkor el kell ismernünk, ugyan Döbrögit mindenki utálta, senki sem sajnálta, de Matykónk bizony csak a maga igazáért állt ki, a jogainak sérülése miatt büntetett, míg az első két hősünk bizony másokért munkálkodott.

A legendárium, de legalábbis Szolovjov szerint Naszreddin nem csupán szóban volt hatalmas, hanem tetteiben is a hatalmasságokkal babrált ki, a szegények javára. Imádjuk, nem? Vélem, hogy Szolovjov feldolgozásai is abból indultak ki, hogy a hodzsa rendre a gazdagokkal babrált ki, a szegények elnyomása ellen küzdött, egyszóval pompás kis protokommunista volt. Szerencsére a könyveiben az ideológia egyáltalán nem mérvadó, mindössze Naszreddinről szóló, nagyon szórakoztató meséket olvasunk. 

Ahogy utánanéztem, több könyv is megjelent a történeteivel. A legérdekesebb és hasznosabb talán Rakovszky József: Naszreddin Hodzsa meséi és Kúnos Ignác: A török hodzsa tréfái. 

A történet

mesés, nem hiába, a mesés Keleten vagyunk. (Vajon ezt miért mondják?) A tréfacsináló, gazdag-csúfoló Naszreddin hazaérkezik szülővárosába, Bogharába. A városban az emir uralkodik, utákják is rendesen. Vele csak Dzsafár, az uzsorás veheti fel a versenyt önzésben, gonoszságban és sanyargatásban. A könyv voltaképpen arról szól, hogyan áll halálos bosszút Dzsafáron Naszreddin, és közben hogyan babrál ki az emírrel is, miközben megmenti az emír háráméből a történet során oda landoló szerelmét is. 

Szolovjov történetmesélése érdekes. Voltaképpen van egy nagy történet, Naszreddin és Dzsafár konflktusáról, és a nagy történet voltaképpen több apró történet elmesélésével halad előre, S teszi ezt olyan kedvesen, olyan derűsen, hogy közben szinte észre sem vesszük, Naszreddin nem bánik mindig kesztyűs kézzel az ellenfeleivel: a ragyás képű kémet megveretteti, az uzsorással a könyv végén nagyon keményen leszámol. Ő ugyan egy ujjal sem nyúl senkihez (a szerelme persze kivétel), de ugye, felbújtóként igen vastagon közreműködik, illetve a Dzsafárral való leszámoláskor gyakorlatilag átver mindenkit és ő a közvetlen oka a Dzsafár számára végzetes fejleménynek. De Szolovjov olyan érdekesen fogja meg a krédést, annyira a mese oldaláról közelíti meg a történetet, hogy magától adódik, eszünkbe sem jut haragudni, elképedni vagy elborzadni. Ugyan ki ítéli el az öt kismalacot, amiért élve leforrázzák a farkast, ki küldené javító-nevelőbe Jancsit és Juliskát, amiért a banyát élve bepakolták a tüzes kemencébe és ki jelentené fel Piroskát az állatédőknél, amiért a Vadásszal összefogva kövel pakolták tele az élő farkas pocakját, és a patakba hajították?

S miközben Szolovjov mesét ír, aközben regényt ír. És a vége mégsem lesz meseregény. Ezt kapd ki! A szereplők jelleme konzekvens, érdekes, de Naszreddin egyáltalán nem fekete-fehér (de persze sokkal inkább bézs mint szürke, nem sebezhetetlen és egyáltalán nem tévedhetetlen). ha a mese végett kicsit elnagyolt is, de a motivációk egyértelműk, a cselekedetek teljesen megfelelnek a motivációknak. A mondanivaló naagyon ügyesen elkerüli a fájó politikai didaktikát, s Szolovjov úgy mond oda a hatalomnak, ahogyan Naszreddin tenné: értse, akinek van füle a hallásra.

Egyszóval am a kezünkben van egy roppant olvasmányos, nagyon szórakoztató, derűt fakasztó, optimista, regényes mese arról, hogy a hatalom, az elnyomás legyőzhető, csak türelem és ész kell hozzá.

S nem mellékesen teszem hozzá, a könyvet utoljára kiskamasz koromban olvastam, s mondhatom, most ugyananyira tetszett, mint akkor. Gondolom, ez is mond valamit. Talán nem véletlen, hogy anno egy gyerekeknek szóló sorozatban adták ki, most, mármint 1987-ben pediga felnőtteknek szóló Vidám Könyvek sorozatban.

Egyvalamiről nem ejtettem még szót: az illusztrációkról. Elég annyit mondanom, hogy Sajdik Ferenc? Mulatságos, tréfás, lenyeglátó rajzai annyira, de annyira illenek a hodzsa történeteihez, hogy az csuda.

Egy érdekes oldal egy Törökországban élő hölgytől Naszreddin Hodzsáról: itt
És a Wikipedia szócikke: itt

Ma vettem kézbe a 168 óra legfrissebb, 2020. 03. 05-i számát. Két cikk is volt benne a gyöngyöspatai esetről, illetve sokkal inkább a szegregáció káros mivoltáról, illetve a magyar bíróságok függetlenségéről. A január 23-i számában már volt erről szó, az akkori írásokról a következő szöveget osztottam meg a Facebook-on, némi együttgondolkodást kérve. 

Szövegértelmezési problémám támadt. De komolyan! Képtelen vagyok értelmezni egy újságcikk két mondatát.

Tegnap olvastam a „168 óra” legújabb, 2020. január 23-i számában Ónody-Molnár Dóra cikkét arról, hogy a csörögi roma fiatalok megkapták a kártérítésüket amiért szegregációs oktatásban részesültek (illetve ezáltal nem részesültek).

(A cikk mondanivalójáról nem óhajtok vitázni. A trágár, sértő, gyalázkodó kommenteket simán törlöm. A téma nem a cigányság ilyen-olyansága, nem a liberális simogató egyengondolkodás a téma.)

Erle Stanley Gardner-rel kamaszkoromban kezdődött a szimpátiám. Nagyjából mit sem tudva arról, hogy ki méltán híres és ajánlottan olvasandó krimiszerző, egyedül Agatha Christie neve mondott valamit, egyszerre csak belevettem magamat az Albatrosz és a Fekete Könyvek sorozatba. Szinte válogatás nélkül olvastam, ami a kezem ügyébe került. Azért volt pár név, ami kiemelkedett számomra a sok közül. Az egyik és legfontosabb Gardner-é volt. Utána sorakozott még Ellery Queen és Chandler, de jó pár lépéssel lemaradva Gardner-től. A Duna partján olvasgattam ezeket a krimiket, jobbára egy a nádasban megbúvó kis csónakban ringatózva, az anyai Gőz nagyszülők szomszédainak, a Földi családnak gebinbe kiadva a nyári szünet néhány hetére. Hogy a viharba tudtam ott órákig kényelmesen olvasni, fel nem foghatom, visszaidézni meg nem tudom. Csak az van meg, hogy hihetetlenül jól éreztem magamat. 

Mielőtt rám tört a krimi-láz, jó sznob módjára finnyásan, a kisujjam eltartva pöcköltem odébb magamtól a műfajt. Mert azt olvastam róla, hogy nem is igazi irodalom. Hogy csak léha szórakozás. Aztán valami kattant bennem, és hánytam a fittyet az előbbi véleményekre, és uccu neki, fejest a krimiáradatba. Perry Mason sztorijai mindent vittek. 

Gardner 1933-ban alkotta meg a figurát, hogy aztán vagy nyolcvan regény főszereplőjévé tegye, és eladjon a Mason-figurával háromszázmillió könyvet. Ezzel a háromszázmilcsivel a harmadik legnagyobb példányszámú sorozat az övé (a második R. Stine Libabőre, az első természetesen Rowling Potter-sráca). Azért ez teljesítmény, lássuk be! A Mason-karakterrel készítettek hét mozifilmet, volt belőle négy eltérő széria, amiből kettő egy-egy évtizedig tartott, a harmadik két évig, a negyedik 2016-től máig, Ez utóbbi az HBO sorozata, és tavalyig Robert Downey Jr. volt a főszereplője. Készült még Mason-ből hangjáték, képregény és színházi produkció is. Bárhogyan nézem, parádés karrier.

S gondolj bele, az a tizenaligéves kissrác ott a Duna partján valamit megérzett a sztorik feeling-jéből, jelentőségéből, és úgy rákattant Mason-re, hogy az máig is tart, pedig elsuttyant közben vagy negyven év. Egek!
De a rákattanás komolyan tart: ezt a kötetet a Rákos úti rendelőben antifunkcionáló, mert a működési elvére (1-et viszel, 1-et hozol) totálisan kakkantó, így simán tolvaj betegcsapat által méltatlanul kifosztott, lecsupaszított könyvcserélő polcon találtam, majdhogy nem árválkodó könyvpéldányként. Úgy öleltem át, mint egy lecsúszott zoknis kisfiú az utcán lelt Superman-figurát.
S van még jó néhány olyan kötet, ami hiányzik. S akkor a harmincas években megjelent füzeteket nem is veszem számításba. Egyébként akkor még Kosáryné Réz Lola is fordított Gardnert. Most mondd! 

A történet majdnem kivétel nélkül úgy kezdődik, hogy valaki benyit Mason irodájába, és mindig úgy végződik, hogy Mason a tárgyalóteremben kétvállra fektet mindenkit, és kirázza a megoldást a kisujjából. Leesett álkapcák, megkönnyebbült vádlottak, dühöngő gyilkosok, rajongó tekintetek, finálé. Aki olvasott egy Perry Mason történetet, az olvasta az  összeset. Csak éppen nem fogja beérni eggyel, az összes kelleni fog! Ide nekem az oroszlánt is! Találkoztunk már hasonlóval, más esetben is: vö. például a Tarzan-történetekkel.

Ami ebben a kötetben történik, ahogyan a fülszöveg mondja:

Perry Masont, a híres ügyvédet egy üzletember bonyolult feladattal bízza meg: a magával hozott ujjlenyomatról kell kiderítenie, hogy kié, és a feleségét mindenképpen meg kell védenie az ujjlenyomat tulajdonosától, bárki legyen is az. A megbízatást a legnagyobb titokban kell tartania, egyébként Mason teljesen szabad kezet kap. Az ügyvéd valami régi bűntény nyomán hamarosan egy zsarolóval találja magát szemben, s ő maga is vád alá kerül.

Mondjuk nagyjából valóban erről van szó. Krimi lévén bármi többet elárulni pimaszság, de minimum tapintatlanság. Viszont tény, ami tény, a könyv címével egyszerűen nem tudok mit kezdeni, fogalmam sincsen miért az a könyv címe, ami, hogy mi köze van a vakszerencsének a történethez? Komolyan nem. Ellenben nagyon jól hangzik a cím, azt meg kell hagyni!

Ez a történet számomra úgy a feléig nehézkesen vánszorgott, de persze a szereplők és a megszokott stílus addig is vitte, mint a pinty. Aztán a felénél, háromnegyedénél végre megtörtént a szokásos gyilkosság is, és Perry végre megint jól bekevert saját magának, miközben persze, hogy egyáltalán nem is, naná, hogy tudta mit csinál.

A történet természetesen tárgyalással ér véget, ahol az ügyész, Hamilton Burger végre úg érzi, tuti, hogy meg tudja szorongatni végre Mason golyóit. De persze megint koppan egy hatalmasat, és Mason persze rájön a turpisságra, meg arra, ki ölt meg kit, miért, és lőn, kétség ne legyen, a védencét egy bravúros csavarral ismét felmentette!

Szórakoztató ennek az ügyvédnek bármelyik kötete, és tényszerű, hogy az ember bármelyiket elolvassa, tutira nem fog rá emlékezni, mindössze a hangulata marad meg, illetve a pompásan kitalált szereplők jelleme. Mégis, minden kötet minden sora élvezet.

4/5

(2020, március)

Hernádi Gyula regénye eredetileg 1971-ben jelent meg először. Aztán még párszor. Én az 1979-ben belőle készült filmet láttam először, parádés szereposztással: Bitskey Tibor, Juhász Jácint, Benedek Miklós, Oszter Sándor, Bács Ferenc, Rajhona Ádám, Reviczky Gábor, Madaras József, Hernádi Judit, Gáspár Sándor... Ugye, hogy ugye?

Egyedül voltam otthon, Apu éppen dolgozott, volt két tévécsatorna amiből válogatni lehetett, hát egy este, minden előzetes információ nélkül kiválogattam ezt a filmet, mit sem tudva a történetről, Hernádi Gyuláról. És az sem tűnt fel, hogy a zeneszerzője Presser Gábor. Csak bekapcsoltam a csöpp kis Junoszty tévémet és néztem ezt a nem is tudom mit. Nagyon tetszett. Fogalmam sem volt arról, kicsoda Hernádi Gyula, mit sem tudtam még akkor A legyek urá-ról, és hol volt még a Battle Royal? Terv sem volt még akkoriban Az éhezők viadala, és A menekülő ember-t is csak 1982-ben írta meg Stephen King, a filmet meg 1987-ben forgatták le, Schwarzenegger a főszerepben. Ugyan Az erőd nem egy showműsor keretében mutatja be az unatkozó milliomosok egymást-gyilkolászását, hanem egy titkos játék keretében, egy elszigetelt területen, mintegy csilliárdokért való szolgáltatásként, de az alapelv ugyanaz: az ingerküszöb annyira megnő, hogy szórakozássá válik az élet kioltása. Ebben az esetben, szemben a későbbi változatokkal, önként vállalják, akik vállalják, hogy akár ölhetnek vagy őket is megölhetik, de a végső eredmény ugyanaz: az ölés szórakozássá válik valakik számára. Vagyis Hernádi jócskán elébe futott valaminek, ami később igencsak divatossá vált. 

Az akkori viszonyok között egy tizenkét éves ingerküszöbét teljesen bökögette ez a film, és egy csomó gondolatot bizgetni kezdett bennem az erőszak születéséről, a morál és az etika gyors változásairól, az emberi gonoszság mibenlétéről, az erkölcs adott helyzetben bekövetkező torzulásairól. (Ez utóbbira kiváló példa még az előképnek tekinthető a pompás Híd a Kwai folyón. Illetve nem tudom elhallgatni, volt még egy akkoriban vetített pompás magyar film, a Zsoldos Péter által írt, 1977-es A bunker, amely szintén felvonultatta az akkori színjátszás színe-virágát, és amely pompás példánya, prototípusa az általam nagyon kedvelt témának: zárt, elszigetelt közösségben hogyan fordulnak egymás ellen az emberek (vö.: A tíz kicsi néger). 

Az erőd pompásan egyesíti magában a két témát, az erőszak megszületését, térnyerését és hogy a zárt térben összedrótozott kis emberi társaságban, a közösség szó itt nem megfelelő, hogyan kerülnek felszínre az addig lélekmélyben tartott torzulások, frusztrációk, s hogyan derül ki, szélsőséges helyzetben ki képes miért embernek maradni. Mit teszünk a bennünk élő agresszióval, ha ellenőrzés nélkül, büntetlenül kiélhetjük? Pompás téma, remek kérdés, nem? 

Csak sokkal később tudtam meg, hogy ennek van a filmnek egy regény-alakja is, pontosabban az volt előbb, meg hogy a Hernádi az, aki a Jancsóval, tudod, a meztelen nős rendezővel... Amikor ezt megtudtam, kicsit csudálkoztam, de azonnal a magamévá tettem a könyvet. Tetszett. Bár a film nagyobb hatással volt rám. 

Ez a képregény-változat a regény megjelenésének az évében, 1971-ben született. Emlékeim szerint nem volt benne a Mohácsipapa által készített spirálfüzetes-gyűjteményemben, már csak azért sem, mert akkor a filmen látott történet nem lett volna teljesen ismeretlen előttem. 

Na, ezt elmesélem! A hetvenes-nyolcvanas években bőven folyt a papírgyűjtési akció: az úttörő pjtások járták a házakat, lakásról lakásra becsöngettek, csókolomnincsfeleslelgesújságpapírja?, és ha volt, vitték. Az összegyűjtött újságpapírt, szigorúan külön a fekete-fehéret és a színest aztán emelhető súlyú kupacokban összekötözték, majd vitték a MÉH-be, ahol a pajtások pízt kaptak érte. Emlékeim szerint ez a sulié lett. Bár alsóban lehet, hogy szétosztották és lehetett belőle takarékbélyeget venni, amit meg év végén pénzre lehetett váltani, hogy legyen belőle bicikli, roller, nyári nyaralás.

Beával gyűjtöttük a képregényeket. A Füles-képregényeket. S ha már, akkor a Népszavásat is, bár az nagyon nyűgös volt: egy nap három vagy négy képkocka jelent csak meg, az újság napilap volt, s pont azokat megtalálni...

Egy évben két szervezett úttörős újság-gyűjtésünk volt, s akkor meg annyian csinálták, hogy Beával nem tudtuk átnézni, vannak-e benne Fülesek, meg kitépkedni, idő, konfliktus... Ezért úgy döntöttünk, játszunk ketten papírgyűjtős-úttörőset, úttörő-nyakkendőt kötöttünk csak úgy a civil ruhára és nekieredtünk a lépcsőháznak. A szajrét rögtön a ház alatt szelektáltuk is, a Füles-ekből ki is tépkedtük a képregényeket a sallangot, vagyis mindent, ami nem Füles volt, vittük a kukatárolóba. Emlékeim szerint nem dobtuk a többi szemét közé, csak letettük a konténer mellé. Nekünk csak a képregény kellett, semmi más. (Na, jó, ha volt olyan SZÚR Magazin vagy Tollasbál, ami nem volt meg, azt is vittem, mert azon lehetett röhögni, de főleg, mert voltak benne nagyjából meztelen nők.) Ezzel a képregénnyel akkor és ott találkoztam először, örültem neki, mert film és könyv-formában már ismertem. 

Az akciónknak köszönhetőn alaposan megnőtt a birtokunkban levő Füles-képregények mennyisége. Aztán valahol mégis az enyészeté lett az egész... Illetve nem tudom, Beának meg vannak-e még, pedig hébe-hóba össze-összefutunk, Tesco-ban, a Fezen-en Dream Theater koncerten...

Pár szó a szerzőkről

Kell egyáltalán? Nem csak tiszteletkör, hogy növeljem a betűk számát? Ugyan ki nem hallott, olvasott már Hernádi Gyuláról? Ki nem tudja, hogy Jancsó Miklós állandó szerzőtársa volt, a legkreatívabb időszakában az ő forgatókönyveiből forgatta a filmjeit? 

Illetve mit lehet elmondani még Zórád Ernőről, a legművészibb magyar képregényrajzoló grafikusról, aki stílusváltás nélkül volt képes képregényt rajzolni és több tündéri hangulatú albumot kiadni a Tabánról készült festményeiből, s aki ugyanolyan könnyedséggel rajzolta meg Rejtő történeteit, ahogyan indiános könyvekét vagy Verne-ét, vagy Heltai Jenő tréfás bohémságait, vagy bármit, és bármelyiket is tette, mind-mind hiteles volt tőle? 

Cs. Horváth Tiborról alig van valami információ hálón. De annyit minden képregény-kedvelő tud, hogy a magyar képregények döntő részét ő írta egy időben.

A kérdés már csak az, hogy mit szültek egy nagyon jó ötletből a hegyek? A képi megfogalmazás, ugye, adott. A Hernádi regény szövegének a szikársága, dramaturgiája eleve filmre teremtette a történetet. A történet meg, ugyebár, mindig időszerű, ráadásul cselekményes, pörgős, elgondolkodtató. Túl azon, hogy Zórád nagyjából bármit követett el, engem kilóra megvett, megvesz vele, bármikor, akármivel, mégis azt mondom, nagy nyereség, hogy Az erőd-öt ő rajzolta meg. 

A Füles képregény bibliográfiája

5/5

(2020, február)

Azért sem írom le sokadszorra, hogy a képregényekre apa nagypapám, a Mohácsipapa szoktatott rá azzal, hogy rendre kitépte a hetente megjelenő Füles rejtvényújságból az abban rendszeresen megjelenő, kétoldalas képregényeket, majd gondosan körülvágva egy spirálfüzetbe ragasztgatta a teljes sorozatokat. Ilyen füzetből három volt nekem. Amiknek, eléggé el nem ítélhető módon, az idő során nyoma veszett... Azért nem mondom ezt el, mert már nagyon sokszor megtettem. Legutóbb például a Villon-képregény kapcsán. Ami, ugyanúgy, ahogyan ez a jelenlegi sci-fi képregény, kizárólag a Füles rejtvényújságban jelent meg. Vagyis ismét egy nemlétező könyvről írok beszámolót. 

A szerzők

A halálra ítélt bolygó több szempontból érdekesség számomra. A Füles 1974-es évfolyamában jelent meg, tizenhárom részben, huszonhat oldalon. A történet írója Harry Harrison, akinek magyarul tizenkét önálló kötete jelent meg, köztük a Halálvilág-sorozat három kötete, amelynek első része e képregény alapja. A magam részéről csupán A technicolor időgép című könyvét olvastam, ami annyira nem volt rám különösebb hatással (vagy a temporális lebenyem azóta sérült meg annyira, hogy immár visszafojthatatlan a grafomániám), hogy egy tisztességes értékelést nem tudtam róla összehozni. Harrísont alapvetőn humoros írónak tartják, aki még saját magát is kiparodizálta. Ez a története, legalábbis ebben a képregény-adaptációban cseppet sem humoros. Egy-két könyve még itt van mögöttem a polcon, de nem tolakszanak nagyon előtérbe. Harrison 1925-ben született és 2012-ben hunyt el. 

A képregény másik alkotója Sarlós Endre. Sarlós Endre rajzaival kicsit tétova vagyok. Gyerekkoromban nem szerettem őket, sötétnek, nyomasztónak találtam a rajzait. Aztán ahogy telt-múlt az idő, s megjelentek itt-ott a munkái, kicsit más szemmel kezdtem rá nézni. Ha megtehetném, ma már nagyon szívesen beszerezném az újra megjelent képregényeinek a sorát, teljesen átértékelődött bennem a rajzainak a minősége és a művészetének a jelentősége. Igaz, nem olyan művészi, mint Zorád Ernő, nem olyan tréfás mint Korcsmáros, nem olyan kedvesen bumfordi mint Dargay, nem olyan realisztikus mint Fazekas vagy Sebők, de nem lehet az mondani, hogy nincsen stílusa vagy hogy unalmas lenne, amit alkot. Az utóbbi években több, a magyar történelemmel foglalkozó kötete is megjelent. 
(Sarlós Endre képregényei a kepregenymarket.hu-n)

A legnagyobb meglepetés számomra a képregény szövegírója volt: Csonakaréti Károly. Valahogy gyerekkoromban nem tűnt fel, hogy nem a már megszokott Cs. Horváth Tibor írta a képregényt. Csonkarétiről nagyjából semmit információt nem leltem, azon kívül, hogy volt/van egy szerző, ugyanezzel a névvel, aki történelmi könyveket írt. Fogalmam sincsen, hogy azonosak-e. 

A történet

A sci-fi története voltaképpen egyszerű: a szerencsejátékos Jason-t megkeresi egy figura, hogy nyerjen neki csekély hárommilliárdot. Jason megteszi. Majd követi az idegent annak a bolygójára. Ami mint kiderül, az emberrel szemben hihetetlenül ellenséges, pusztító égitest. Amikor kolonizálták a bolygót, ötvenvalahányezer ember szállt le oda, amikor Jason is űrhajóra száll, már csak harmincvalahányezren vannak. A lakóhelyük állatvilága teljes mértékben az ember ellen van. Jason teljesen véletlenül elkóborol a bolygó egyetlen városából és talál egy emberi kolóniát, amely teljes mértékben összhangban él a környezetével. Az állatok őket nem tekintik ellenségnek. A kolónia lakói tagjai voltak annak az ötvenezernek, amely leszállt a bolygóra. Jasonnak szemet szúr az az alapvető különbség ahogy a bolygó a két társaságra reagál, és hamarosan rájön a megoldásra is, amellyel képes összebékíteni mind az állatokat és az embereket, mind a két részre szakadt, és egymással küzdő emberi csoportot. 

Ez sem valami nagy történet. A főhős sem valami nagy figura, igazából semmi egyedi nincsen benne. Ezzel együtt gyerekkoromban valamiért kedveltem. Különösen azt a három szemű tigrist, amit fentebb láthatsz.  

Így nagyon sok év után is azt mondom, tetszenek Sarlós rajzai, jól áll neki a sci-fi. Akkor is, ha nem szakadt el elvadultan a földi viszonyoktól. Mert lám, egy tigrisnek van három szeme, elefánt lába tapos az olvasó felé, és a növények is hajaznak a földi faunára. De mégis érződik, hogy nem a Földön vagyunk, idegen minden. A rajzok szokásos sötét tónusa megmaradt (emiatt keverem sokszor Sarlóst és Sebőköt), meg az a rendszertelenül előforduló esetlegesség is, ami Fazekas Attilánál tapasztaltam még, s amely a mozdulatok, arcmimikák egyszer-egyszeri sutaságában jelentkezik. Másfelől viszont tud hihetetlenül dinamikus is lenni, pár vonással komplett cselekményeket érzékeltetni. 

 Másfelől a fent említett, jobb szó híján sutaság nem sztenderd, a statikus rajzainak is az elsöprő többsége jól szerkesztett, megfelelő kompozícióval bír, kifejező, a figurák egyértelműen felismerhetők, beazonosíthatók.

A történet dramaturgiájával már akadt gondom. Jason szerencsejátékos, akiből egy világ megmentője válik. Láttunk, olvastunk már ilyet. Jó húzás, ébren tartja azt a mindenkiben élő reményt, hogy bármelyik pillanatban bármelyikünk válhat valaki.

– Apu, te milyen szuperképességet akarnál magadnak, ha választhatnál? – kérdezte Gergő fiam, úgy tizenéves kora elején. Eltűnődtem, sorra vettem az eszembe jutó lehetőségeket. Valahogy egyik sem fogott meg igazán, pedig a repüléstől kezdve a kopoltyúig, a szupererőig, meg a gondolatolvasásig, a léghajlításig sok minden eszembe jutott. 
– Azt hiszem, hozzád meg Szamihoz szeretnék nagyon érteni! 
– Jaj, az nem olyan, olyan izé vagy! 
Szerintem mára, most huszonhat éves, talán már máshogy gondolja, ma már, azt hiszem, nem lennék izé. Mert van abban valami nagyon szívmelengető, valami különleges, amikor megcsörren a telefonom Geri csengőhangjával, a Patty and the Rats Drunken Sailor Song-jával, és beledörmög a srác: 
– Csak hallani akartam a hangodat, Apa, nincs semmi. 

Viszont Jason esetében valahogy nem motivált, voltaképpen mi a csudáért is tart a megbízójával a Pyrrus bolygóra. Ahogy nem fakad valahogy a figurából a többi cselekedet sem. De még az sincs jól hangsúlyozva, ha nem is fakad belőle, csak nem tud másképpen lépni, ha kényszerhelyzetbe kerülve erre sodródik. 

De a dramaturgiát tekintve nekem ugyanilyen előkészítetlen a végső megoldás és a befejezés is. A nagy, össznépi mindjártmindenkielpusztulból sitty-sutty ott vagyunk, hogy nosmindenkimindenkivelboldog. És vége. 

Ja, a megoldás: úgy fest, Harrison szerette az ökológiai témákat: a megoldás (merek bátran spoilerezni, mert ez az olvasmány úgyis szinte beszerezhetetlen) egyszerű: szeretni kell a természetet, mert előfordulhat, hogy az gondolatolvas, és ha rosszul gondolkodunk róla, csak válaszol, amikor pusztítani kezd. Hm... Ezt a tanulságot nézhetem így is, úgy is...

Vagyis ha a nosztalgiafaktort leszámítom, és a megpróbálom a mai eszemmel, ízlésemmel értékelni, amit látok és olvasok, sajnos a képregény nem jön ki olyan jól. De az, hogy 1974-ben Harrisonból csináltak Magyarországon képregényt, mindenképpen dicséretes, S mondom, egyre jobban értékelem Sarlós Endre rajzait. 

A Füles képregény-bibliográfiája

3/5

(2020, február)

Mert kötelességtudó vagyok, még ez a legényke regénykét is a Napkút Kiadótól/nak/által bevállalt olvasás/írás feladat/élvezet részeként vettem kézbe. Optimalizálom a mondanivalómat: Novics János művei is része volt azon hasra ütéssel választott könyvek pakkjának, amit a hét elején a kiadótól kaptam, hogy írjak róluk blogbejegyzést. Nem jelentett feladatot, a könyveket én választottam, és bár nem elemeztem a választási metódust, nyilván valamiféle szimpátia kialakult bennem a választmányokkal szemben, tehát fórral indultak a véleményezésben is. (Valahogy komplikáltan fogalmazok ma...)

A kért könyvek közül a témája szerint első blikkre voltaképpen a Hózentróger állt hozzám a legközelebb. Érdekes, hogy mégsem ezt kezdtem el először olvasni. Meg másodszorra sem. Sőt, harmadszorra sem, de ezt olvastam el harmadiknak. Talán mert a legnagyobb örömömre és meglepetésemre megjelent és megkapott Gion posztumusz-kötet (Krisztus katonái a Görbe utcából) sok szempontból nagyobb falat. 

Arról nem is beszélve, hogy ha Novics János fülszöveges fotóját nézem, egy nagyon szimpatikus, életvidám fickót látok, aki szemmel láthatón szeret élni. A könyve témája meg, ugye, egyfajta road movie, meg kamaszszerelem, önmagában kétváll, és még bele sem lapoztunk a könyvecskébe.

A külcsin

A Napkút kiadó szép, jól megtervezett könyveket csinál. Jobbára kemény fedelesek. Hegyi Ede és Borcsa Imola könyve ráadásul kiadói sorozatnak is felfogható, mert egyforma méretűek, egyazon, elegáns megjelenésűek, egyaránt szerepel a címlapon a kiadó neve mellett a Próza megjelölés. És mindkettő formabontó papírborítóval jelent meg (na, ezt hogyan írom le?): a borító nem fedi le teljesen a könyvet, alul, felül egyaránt kisebb mint a könyv mérete. Ami, ugye, így kilóg alóla. De a könyv borítójának a színezése olyan, mintha a fedlap színezése lenne. Szép, elegáns és trükkös. 

Nos, a Hózentróger nem állt be a sorba. A könyv kisebb mint a társai, nincs a borítón a kiadó jelezve, nincsen nekije formabontó papírborítója sem, összességében nem olyan megkapó a megjelenése mint a tesóké. De kemény borítós, masszív kiadvány ez is. 

Megvallom, a borítónak nem tudom, mi köze a történethez, én nem ismerem ezt az épületet. Ha ismerném, lehet, hogy érteném, de így a könyv tartalma és külső megjelenése a műveletlenségem és/vagy információhiányom áldozatául esik. Egy vonatállomás, MÁV, tehát magyar... Mindenesetre a történettel szerves összeköttetését nem találom. Mert ha nem is tudom, mi ez az épület, a sztoriban nem kap szerepet ekkora épület. S valahogy nem is fejezi ki, miről ír benne a tizenhat évesen vele megesett dolgokat mesélő szerző.

A történet

A történet banális. Egyszerű. Hm, kimondom, semmitmondó. Ez nem értékítélet, tényleszögezés. Ettől a regény még lehet bármilyen. 

A tizenhat éves fiú közvetlenül az iskolaév végén megszökik a határmenti iskola koleszából, és a frissen megnyílt határon átmegy Ausztriába. Ott bolyong pár napig, amíg el nem jut a céljához, egy osztrák kisvároshoz. A cél kiválasztását az indokolta, hogy ide érkezik meg hamarosan a fiú szerelme is, az általa Citromnak szólított szőke lány. Citrom egy évvel fiatalabb a srácnál, s egy másodpercig sem jut eszébe a srácra pasasként tekinteni, kölcsönös kapcsolatba fogni vele. Hülyíti a srácot mint az atom, az meg hagyja, és romantikus, poétikus lélekként csak képzeleg a lányról, de még az erotikus képzelgései sem Citrommal vannak tele. 

Mondjuk ez érdekes. Világéletemben foglalkoztattak a nők. Már az óvodában is szerelmes voltam. Majd egész életemben. Nem sokkal később rányílt a szemem a női test szépségére is. Meg a saját testemre és szexualitás egyelőre magányos gyönyörére is. De volt egy érdekes kettősség: miközben ahol csak lehetett, kerestem a női testek látványát, lehetőleg minél kevesebb ruhában (akkor hol volt még az internet, hol voltak a pornóújságok...), aközben a szerelmeim tárgyai, a hús-vér kortársaim voltak, és ők a szexuális képzelgéseimnek a legritkább esetben voltak alanyai. Tizenhat éves voltam amikor a kettő összekapcsolódott egy három évig tartó, nagy-nagy szerelemben. 

Citrom és az iskolatársai, akik mintegy metszete a szerző barátainak és ismerőseinek, egy osztrák faluba mennek nyárra. A szerző nem, ő hét tárgyból bukott. Nem azért, mert hülye, hanem mert nekifutásból sz@rt az iskolára. A nevelőapjával nagyon nem jön ki

(ismerős szitu, nekem két nevelőanyám volt, és bár rettentő simulékonynak, szabálykövetőnek vallom magamat, mégsem jöttem ki egyikükkel sem; igaz a második legalább mindent megtett és elért ahhoz, hogy édesapám után semmi ne maradjon nekem, csak egy festékfoltos kombináltfogó, egy szakadt műbőr-kabát és néhány pozdorja könyvespolc, ami amúgy is az én szobámban állt)

, de igazából az az anyjával sem. Konkrétan fogalma sincsen, mi baja van, miért szökik, mit akar, és miért? 

Hökk! Az utolsó oldalakon maga a szerző foglalja össze, amit az ember olvasás közben is érez. Tudniillik, hogy még a szőke Citrom sem elég motiváló erő, hogy végső soron ez az egész nem róla szól, nem miatta történik. Hanem a fene tudja miért és mi okból. Pedig ez is jó ok lett volna. 

Vagyis a történet összefoglalható annyival, hogy tizenhat éves srác nekivág Osztrákiának, kint csövezik két hetet, fázik, éhes, koszos, van egy nagy magömlése, de az is álmában, és még az álmára sem emlékszik, voltaképpen semmi sem történik vele, majd megtalálják, hazahozzák, és hurrá, van egy története. Amikor nincsen is. Nemcsak önmagában nincsen, hanem még összefüggéseiben sincs. Hiszen a ma történései a holnap összeállhatnak, megváltozhatnak, jelentőséget, magyarázatot, értelmet kaphatnak, de még erről sincsen szó. 

S ez kelt csalódottságot az emberben: nincs, ugye, igazából kaland, nincs sehogyan sem szerelem, nincsenek El Camino-s felismerések, nincs megvilágosodás, nincs korrajz, nincs rendszerváltós élethelyzet, igazából semmi sincsen. Se történet, se mondanivaló. Ahogy a szerző elébb meg is fogalmazta.

De még ez sem lenne süllyedésre okot adó lék, mert idézz már fel nekem akár egy történést az Úton-ból, ami szerintem a világirodalom egyik legunalmasabb könyve, és ami egy életre eltávolította tőlem a road movie bármilyen és minden formáját! Szóval? Történet az Úton-ból? Mégis, ugye, hogy mégis? A fíling! Miközben nem szeretem Kerouac-ot. 

A belbecs

De mondom, még ez se lenne baj. Azért nem, mert az élet voltaképpen nem a nagy történésekről szól, jobbára a semmitmondó események viszik el a dolgokat. Amikor nem, annak valóban nagy eseménynek kell lennie. De a kicsi dolgok jelentősége is  felülragyoghat mindent vagy elsötétítheti az egész eget, ha olyan a stílus. A szürke történésekből is kiemelkedhet egy személyiség, egy jellem. Bármilyen is. 

A végével kezdem: a srác nem jellem. Csak hisztis és meggondolatlan. Az impulzivitás is szolgálhatná a javát, de eszébe sincsen ilyet tenni. A lendület egyszeri, majd rögtön hamvába is hal. Hazudik, lop, de igazból annak sincsen célja. Ami a cél, az valami hihetetlenül céltalan: legyen egy története... Ami aztán még sincsen. Végig olvassuk, és olyan naakkorholvanamitmondasz-érzésünk van. Ez volt. Ez? Ez! Ja, akkor jó, iszunk még egy sört? Vagy inkább rövidet kérsz? Holnap hányra kell menned dolgozni, az asszony jól van? Jól? Gyerekek? 

A stílus és az irodalmi eszközökkel való élés lehetne még nagy dobás. Lehetne. De sem a srác nyelvezete, stílusa, sem az elbeszélőmód nem rejt semmi pluszt. Egy lineáris történetet olvasunk, szikár, dísztelen stílusban, majdhogynem riporteri közvetítésként, minden különösebb nyelvi lelemény, szerkesztésbeli flikkflakk nélkül. Még netán a kicsit kívülálló, távolságtartó leírás is válhatna módszerré, de valahogy mégsem válik azzá, mert akkor meg éppen a távolságtartás lehetne az eszköze annak, hogy tatalommal, életérzéssel valamivel megtöltse a szöveget. Félreértés ne essék: a szöveg nem rossz, nem dilettáns, nem amatőr. Csak éppen semmilyen.

Egyetlen erénye, hogy őszinte. Csak éppen ő maga mondja el, hogy semmiről nem volt, nincsen azóta sem fogalma sem, ami a könyv történéseit illeti, így viszont az őszinteségének túl sok értelme és jelentősége nincsen. Pőrére vetkőztet egy tizenhat éves srácot, egészen a hasát beborító, álmában ömlött ondóig, s odáig, hogy voltaképpen kímélet nélkül bebizonyítja, hogy volt az életében egy sehová sem vezető, ostoba, hisztis megmozdulás, aminek semmi eredménye nem lett, ilyen ez a srác. Jó lett eredménye, mert itt van egy könyv, a srác életének legfontosabb történetéről, amiben a saját bevallása szerint sincsen sem történet, sem üzenet, sem szépség, sem izgalom, sem mondanivaló. Huh!

Egy tizenhat éves srác apró kalandját a srác felnőtt férfiként leírta úgy, ahogyan történt. S talán ez a baj. Mondhatni, a kutyát sem érdekli a történelmi hűség, különösen, ha semmi mondanivalója nincsen. Az irodalom nem történelem, de még a történelem sem mentes az interpretálójának a prekoncepcionális nézeteitől. Hát még egy privát történelem. 

Számomra az lett a Hózentróger legnagyobb baja, hogy semmiféle miértre nem kaptam benne választ. Leginkább arra nem, hogy vajon miért érdemes elolvasnom, mit kapok tőle, mivel, mennyiben leszek több általa? Ha csak rövid időre is. Ha csak kicsit is. 

Sajnálom, hogy Novics Jánosnak nem sikerült valami pluszt adnia a csúcspontok nélküli történethez. Valahogy olyan érzésem van, hogy több olyan pontja lehetett volna ennek a sztorinak (a kamaszszerelem, a rendszerváltás, a családi kapcsolatok) amire építeni lehetett volna, amivel át lehetett volna adni valamit, de az egész áldozatául esett a dokumentumszerűségnek, az őszinteségnek. Amiről a szerző maga mondta el, hogy őszintén, voltaképpen ebben az egészben tulajdonképpen semmi sincsen. Kár érte, lehetett volna ez sokkal több, akár jó is. 

Ja, és lehet, hogy figyelmetlen voltam, de a könyv címének a miértjét sem értem... 

Novics János weboldala

*

 Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

Borcsa Imola elsőkönyves író. A könyvét a Napkút Kiadó adta ki, és azok közé a  kötetek közé került, amiket találomra választottam (egy kivételével) a kiadó újdonságai közül, hogy írjak róluk. Sem a szerzőről, sem a kötetéről nem tudtam semmit, mondhatnók abszolút szűz voltam belőle. Van az úgy, hogy jó ez úgy. A könyvet még a moly.hu-n sem olvasta senki, ami azért, lássuk be, roppant szokatlan a praxisomban. Szeretek biztosra menni, öregszem, nincs már túl sok időm a hiábavaló próbálkozásokra. 

Akkor úgy illik, hogy először bemutassam a hölgyet. 

Borcsa Imolának van arca is. Mármint nem úgy, hogy arcoskodik, nem úgy, hogy nagy arc, hanem így: 

A kép a szerző Facebook-oldaláról származik 

 A könyv valójában csak -ecske, hetven oldal az egész és tíz novellát tartalmaz. Mivel ezt bárhol és mindenhol leírják róla, én is simán elszólom magamat: ez a kis -ecske egy pletykagyűjtemény. A főhős új patikus a kisvárosban vagy faluban, és a fejezetek történeteit a hozzá, a patikába bejáró takarítónőtől, Elvira nénitől hallja. És Elvira néni csak mondja, csak mondja, csak mondja... Sorjáznak a történetei, sorolja a neveket, az összefüggéseket, a rokoni kapcsolatokat, a közismert, a helyi mindenki által fülbe súgva terjesztett haszontalan, de mindenképpen kellő információkat a másikról, mindenkiről. Elvira néni minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy pletykálkodni alantas dolog, de kétségtelen, hogy azzal is, ahogyan Szigeti Jenő professzor mondta a keresztény közössége tagjairól zárt körben: nem pletykálkodnak, Isten őrizz, csupán információt cserélnek. 

Elvira néni tehát mesél az új patikáriusnak, elmond mindent, amit csak tud, szót történetbe öltve, néha a saját szavába vágva, önmagát félbe szakítva, a bennfentesek bizalmaskodásával és fensőbbségével. Nem mulasztja el megjegyezni azt sem, hogy eljön majd az idő, amikor a gyógyszerész kisasszony is tudni fogja még a falubeliek teheneinek, sőt még azok borjainak a nevét is. Teszem hozzá, akár érdekli, akár nem. 

A patikárius meg csak hallgatja Elvira nénit, hogy mi mindent tud ki mindenkiről, mígnem egyszer csak ő maga is megszólal, láss csudát, és olyat mond, amiről Elvira néni mit sem tud! Mondhatnók asszimilálódik a közegéhez a fiatalka patikárius. 

Elvira néni történetei nem nagy történetek. Ugyan mi nagy dolog történhet egy kis faluban? Városkában? Városban? A közvetlen környezetünkben? Ami nekünk nagy, az másoknak jobbára fittyfene, ugyan kit érdekel igazán, és még ha érdekel is, meddig és mennyire? Szóval nem nagyok ezek a történetek egyáltalában nem azok.  

Viszont vallomást teszek, szívemre a kezem, féltérdre ereszkedek, szemem lesüt, eljön az igazság pillanata: amennyire az első két oldalt olvasva arra gondoltam, közvetlenül Hegyi Ede nagyon olvasmányos A senki-jét letéve a kezemből, majd rögtön kivéve a táskámból a csendes újpalotai munkapauzában Borcsa Imola pletykáit, hogy bizony, ez nem az én műfajom, megint egy szerző, aki az gondolja, hogy a gondolatjel nélküliség azonnal posztmodernné teszi, holott csak központozás nélküli és nehezebben követhető (tényleg, még Hrabalnál és Márqueznél is nehezen viselem, én vagyok a Kese kalapos, aki nem ismeri el az ipszilont, és azt mondja a „hogy vagy” helyett, hogy „hogi vagi”), szóval azon tűnődtem, hogy na, Mohácska, ezt jól bevállaltad, kemény egy hetven oldalnyi feladat lesz ez, győzzed átunatkozni ezt az erdélyi hölgyeményt! 

Ám egyszerre azon kaptam magamat, hogy ha már Hrabalt említettem, hogy kikerekítettem magamnak a szimpátiát magamban Borcsa Imola szövege felé, mert rádöbbentem, hogy a náció ugyan nem stimmol, mert a cseh meg a magyar még csak nem is dva bratanki, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg cseh és székelyről van szó igazából, de az majdnem hétszentség, hogy Elvira néni mégiscsak valami távoli, szegről-végről való rokona ebben a kelet-európai, irdatlan kavarodásban Pepin bácsinak, igen, a ló farát, unatkozik, vásároljon mosómedvét! (Nem bírom ki, érdekes módon csak a jelenetet nem találtam meg, csak az egész filmet [érted, „csak” az „egészet”, de 18:50-től nyomja Pepin bácsi, fogyaszd, ameddig jól esik... Hát ezt bármikor látom, hallom, röhögnöm kell.)

Persze, méltatlan az összehasonlítás, mert egyik oldalon, ugye, Hrabal, a másikon egy erdélyi elsőkönyves szerző, ráadásul az egyik az életörömre való hihetetlen rámarkolás, a másik pedig a falu bemutatása, de senki már ne haragudjon Borcsa Imolára, mert ezt az egész hasonlítgatást én rángattam ide, nem pedig az utánzás-gyanú, csak ha már valamit be kell mutatni, sokkal könnyebb valami máshoz képest elfiókolni, és így jött ide Hrabal. De kiállok ide, és bátran azt mondom, aztán várom a köveket, hogy hasonlítgatás ide, meg oda, és persze, Hrabal az Hrabal, de Borcsa Imolának Pepin viszonylatban sincsen mit szégyellnie. A mosómedvét Pepin sógor lenyúlta, azt überelni úgysem lehet, csak erőlködni, de annak meg, tudjuk, besz@rás a vége, tehát felesleges. Borcsa Imola, nagyon helyesen, meg sem próbál pepini szállóigét szülni. K is lógna a lóláb. Csak a maga módján mesélteti Elvira nénit. Akinek  történetei jobbára nem vidámak, nincsenek mosómedvék, de nem kevésbé életszerű, amit hallunk tőle. 

S ha már... Amiben szerintem Borcsa Imola zseniális az a következő. Erdélyben vagyunk. Falun. A módszerváltás után (ami, úgy tűnik, egy kaptafára zajlott itt Kelet-Európa-szerte), a mindennapokban. Vagyis az ízes erdélyi tájszavak teljesen természetesen és szervesen kavarodnak a 21. századi multikulti mindenhol jelenlevő cégneveivel, jövevény szavaival. Fogalmam sincsen valóban így beszélnek-e ma az erdélyi vidéken, de abszolút csont nélkül el tudom hinni, hogy igen. Borcsa Imola meg olyan, hogy neki pláne elhiszem, hogy igen. 

S ha már a rendszerváltás... Igen, úgy fest, a piszok nagy demokráciával megnyert szabadság ugyanazt a gúzsba kötő tehetetlenséget szülte minden országban, ugyanazokat a csalódásokat, ugyanazokat a lemondásokat, ugyanazokat a reményeket. És ugyanazokat a szavakat tanultuk meg. Úgy látszik, ugyanaz a lecke, ugyanabban a metódusban, mert egyazon stratégia része vagyunk. De ez meg már összeesküvés-elmélet, s ezt csak én teszem hozzá, Borcsa Imolának esze ágában sincsen erre nem, hogy elindulni, de még nézdegélni sem. Nem annyira a nagy összefüggések érdeklik a nagy történésekben, mintsem az, mit csinál a kis ember, az egyén a mindennapok egészen kicsi dolgaiban. Ami számára sokkal többet jelent, nagyobb jelentőséggel bír, mint a világ nagy dolgai. Ha a feleségem megnövekedett anyajegyének a szövettanáért kell aggódnom, önzés ugyan a javából, de annyira nem foglalkoztat Vuhanban hányan betegedtek meg a koronavírustól, hányan élték túl és hányan nem... 

De mondom, Borcsa Imola nem megy ilyen messzire. Csak beszélteti Elvira nénit, kedvet kapva egyszer mesél a patikáriusnő is, majd az utolsó novellában külső szemlélővé válik az író, távolít egyet a kamerán, rázummol a falura, búcsútekintetbe fogja a szereplőit, és a falun átrepülő lepkeraj egy pillanatra, kellemesen megidézi Mauricio Babilonia sárga lepkéit, és búcsúzunk. Őszintén remélem, hogy nem végleg, szívből mondom, hogy viszontlátásra! 

*

A szerző novellái az alábbi oldalon olvashatók: 
Helikon

Interjú a szerzővel:
Székely Hírmondó, 2020. 02. 13.

A blogbejegyzés a Napkút KIadó kiadó jóvoltából készülhetett el, azzal a kikötéssel, hogy ajánlót nem írok, csak véleményt. 

Tényleg nem tudtam semmit sem Hegyi Edéről, sem a könyvéről. A fülszöveget sem ismertem. Ha ismerem, még inkább érdekelni kezdett volna. Hát hogyne! „Mi történik, ha felismerjük, hogy semmi közünk nincs ahhoz az élethez, amit élünk? A történet főhőse egy fiatal, húszas éveiben járó fiú, aki folyamatosan elégedetlen azzal, amit éppen csinál. Sodródik a munkahelyek között, és ez a sodródás sokszor kilátástalanul magába szippantja.” Aztán hozzáteszi azt is, hogy néhol mulatságos, néhol filozofikus, meg ironikus is. Mi kell még? Persze, kelhet sok minden, de alapfelszerelésnek, indulócsomagnak ez nem is rossz!
[elismerő füttyentés]

Aztán az is érdekes, amit a nagy nehezen, mintegy véletlenül megtalált, ötletes, bár puritánul egyszerű, saját honlapján írt a szerző. Idézem, mert figyelemfelkeltő (tovább is van, de valamit hagyok ott is olvasni):

Kézikönyv önbecsapáshoz, öngyűlölethez és önismerethez. Rosszul megválasztott megküzdési stratégiákhoz, választékos káromkodásokhoz, nemet mondáshoz. És igent mondáshoz is.

Túlélőfelszerelés az állásinterjúkhoz. Az első munkanapokhoz. A mindig bekövetkező, gyűlöletes hétfő reggel nyolc órákhoz. A teljes fizikai és szellemi kimerültséghez. Az alkalmatlan főnökökhöz. A rossz szájszagú kollégákhoz. A másnapos munkavégzéshez.

Ez a könyv bosszú minden egyes percért, amit értelmetlen megbeszéléseken ülve töltöttél. Minden percért, amit elraboltak az életedből, amikor túlóráztál a semmiért. Minden álmatlan éjszakádért, amit stresszben és szorongva töltöttél. Minden indokolatlan lebaszásért, amit valaha kaptál az főnöködtől. Minden munkaidő után kapott céges telefonhívásért. Minden hétvégi munkavégzésért. Minden hónapért, amit úgy töltöttél, hogy hiába kerestél pénzt, hiába dolgoztad ki a beled, mégis napról-napra éltél. Minden nevetséges, néhány százalékos fizetésemelésért, amivel kiszúrták a szemed.

És bosszú magadért is, amiért mindig csak tűrted.

És most mondok valami feldolgozhatatlant. Valami olyat, ami nem fog rám jó fényt vetni, de ha már ilyen őszinte hangulatba' keveredtünk, hát legyünk őszinték! Kapaszkodj meg! A könyv azért is keltette fel az érdeklődésemet, mert a szerzője Ede! Mondom EDE! Én nem tudom, hogy ez valóban eredeti név-e, nem csupán felvett, művészi, de akarom hinni, hogy eredeti. Én a Minarik óta, előtt, alatt, fölött nem találkoztam még Edével, de ugye, a Minarik sem volt élő, csupán halhatatlanná vált. Ez a teljesítmény, barátom! Mert ugye William Wallace azt mondta, hogy: „Mindenki meghal, de nem mindenki él.” Minarik Ede pedig soha nem létezett, mégis úgy nem volt soha, hogy halhatatlanná lett! „Ó, jaj, miért is nem lettem Áronná Edévé!” 

Namost azt képzeld el, hogy egy kerti partin vagy, úgy két-három pálinka, ugyanennyi sör után, és valaki előáll azzal, hogy versenyre ki kell mondani: 
– Szénsavas plüss-rénszarvas!
Nem kunszt, ennyi ital után is viszonylag simán megy mindenkinek. Ám valaki megfejeli a kihívást:
– Akkor ezt: te Ede, te de bederozaztodat... bedezezeroz.. na, már.. bedezodoroztad  magadat! 
Apám, még józanul sem, hát még hátrányos nyelvhelyzetben! Fél óráig sírva nevetés, meg még utána is, azóta is, ha csak eszünkbe jut. 
Mondom, te Ede..! Hegyi úr már a keresztnevéért megérdemli az olvasást. Meg még egy kis infót róla: 

Hegyi Ede 1988-ban született. Budapesti. Írással azóta foglalkozik, amióta megismerte az ahhoz szükséges karakterkészletet. Általános iskolában már verseket írt, később novellákat, blogot és dalszövegeket is – elsősorban saját maga szórakoztatására. Első regényét két hónap alatt fejezte be.

Az oldalon levő életrajz folytatása gyakorlatilag megegyezik a könyv mondanivalójával. Vagyis ebben az értelemben tipikus első könyvről beszélünk: a szerző mint leginkább ismert témát, megírta önmagát. Nem baj az, ha nem baj az. Nem baj az!

munkaalapok

A könyv főszereplője voltaképpen azon nyűglődik, amin bőven van mit nyűglődni bármelyikünknek: hogy a francba lehetne olyan munkája, ami érdekli is, le is köti, dől a lé is, nem kell mindennap piszkosul fárasztó munkatársakkal egy helyen, kockába zárva fizikailag is, lelkileg is marha sok időt eltölteni. 

Na, erről eszembe jutott, hogy vasárnap este óta meg sem néztem sem a totó-, sem a lottó-szelvényemet, és hétfő óta dolgozni járok. Pedig lehet, hogy már nem kéne...
Megnéztem: még kell... De azért megtettem pár szelvényt megint. Már csak a gyerekeim öröksége végett is. 

Gondolkodik is piszkosul, hogy a hajdermenkűbe' bírtak régen az emberek egy helyen annyi ideig dolgozni, illetve egy szakmát űzni egy életen át? Mindennap ugyanott, ugyanakkor, ugyanazt... Há' de hogy' a viharba' bírták, sőt akarták? A kell-ek elég ösztönző erővel bírtak számukra? Pusztán csak a kell-ek? 

A főhősnek ugyanis ez a baja: hiába eredményes a maga munkájában, hiába keres meglehetősen jól, hiába is kapva kapnak érte a munkaerő piacon, undorodik a cégeknél levő mentalitástól, hányni tudna a főnökök tehetségtelenségétől, a HR-es baromságok képmutatásaitól, a rövid távon eredményeket hozó, de az egyénnek volta- és tulajdonképpen semmit sem jelentő sikerektől, a végtelen mókuskeréktől, és főleg attól, hogy egy idő után maga is elhiszi, hogy erre rendeltetett, és fél, hogy végleg bedarálja a gépezet. 

A könyv jól odamondogat, odamutogat modern világunk vállalati mentalitásának, a munkaerő-szerzési műveleteknek, a vállalati struktúráknak, és -szervezésnek. A céltalan célok kitűzött iránti kötelező műlelkesedésnek.

Erről meg nekem nem tud nem eszembe jutni, egy eset. A Budapest Bankban dolgoztam, amikor a GE a teljes infrastruktúrájával egyetemben megvette a bankot, illetve a bankcsoportot. (Nem tartozik szorosan ide, de külön vicces, hogy a magyar állam garanciát vállalt, a bankcsoport tagjaira: nem fognak csődbe menni. A Polgári Bank egy éven belül mégis megtette, mire az állam kártérítette a GE-t. A BB összes mindene így már csak aprópénzébe került a világ egyik legnagyobb vállalatának. Majd eladták a Tőzsdepalota épületét: így viszont gyakorlatilag meg sem mozdultak, máris bevétel volt számukra kiadás helyett a teljes BB. Ügyes, mondhatjuk elismerő bólintással.) A bankban irtózatos kupleráj volt a külföldi bankok fizikai részvényei körül: gyakorlatilag senki nem tudta, melyik banknak melyik magyar cég részvényéből mennyi van a tulajdonában, s hogy azok a részvények valóban a rendelkezésükre állnának-e, ha arra kerülne a sor. A részvényeket egy alagsori helyiségben tartották, gyakorlatilag vasvillával behányva. Volt, hogy felsöpörtem, és kisöpörtem a Salgó-polc alól egy ötmlliós Richter-papírt...

No, jött a GE, a már előtte folyamatban levő rendcsinálást megsürgették. Kaptunk a nyakunkba egy főiskoláról éppen kipenderült amerikai pénzügyes kiscsajt, Miss Joclyn Davies-t, aki hajlandó volt leereszkedni hozzánk, prosztó, csóringer, ostoba és lusta magyarokhoz. Miss Davies azonnal kitalálta, hogy a március 15-i hosszú hétvégén mi, a Pénzforgalmi Főosztály összes dolgozója bejövünk, és az alatt a négy nap alatt rendbe tesszük az egész kuplerájt. Mondtuk, hogy nem annyira jó ötlet, a Főosztály dolgozói közül hatan vagyunk, akik értünk valamit az egészhez, a többi tizennégy ember még részvényt sem látott, egészen más a feladatuk. Meg különben is, inkább lennénk a családdal. 
– Az a baj veletek, magyarokkal, hogy túlságosan családcentrikusak vagytok! – nyilatkoztatta ki Miss Davies. S mi megálltuk, hogy ne küldjük el a jó édes, bús édesanyja büdös nemiszervbe... 

Be kellett mennünk dolgozni a hosszú hétvégén. A Hercegprímás utcai épület aulájában rendezték be a munkaállomásokat, ahol a részvények nyilvántartásba vétele folyt. Miss Davies kitalálta a frankót: a harmadikról leengedett egy hatalmas papírtekercset, amire a tervei szerint egy hőmérőt rajzolt.

A hőmérőt a következőképpen képzeld el: csak az üvegcső látszott, amiben a higany fut, az alján a kis gömbbel. Igen, a gyakorlatban úgy nézett ki, mint egy gigantikus, erektáló pénisz. Miss Davies célja az volt vele, hogy folyamatosan színezi majd a hőmérőt, annak megfelelően, hány százalékával készültünk el a munkának: ez milyen lelkesítő lesz már, látni, ahogy a herétől, oppárdon, az alsó gömbtől telik megfelé a hőmérő!

Dőltünk a röhögéstől. Miss Davies nem értette, miért. Összenéztünk: 
– Tán még szűz... – jegyezte meg egy nyugdíj előtt álló, hihetetlenül flegmatikus kolléganőnk, Edit. – Nem látott még ilyet élőben.
– És a jó munka eredményeként a végén tele lesz a tökünk... – jegyezte meg a szóviccekre igen fogékony Lontai Laci kollégám. 

Nem történt ilyen. A negyedik napon Miss Joclyn Davies belátta, hogy a tüneményes proketje abszolút kudarcot vallott: még a herék sem teltek meg a színezésével. Viszont annak a hétvégének a munkáját úgy másfél év volt rendbe tenni, nekünk hatunknak, akik valamit értettünk hozzá. Miss Davies-t mégis vállon veregették a projekt-menedzserkedéséért. Mi pedig rájöttünk, hogy a modern vállalat-irányítás a képmutatásban, a kípszmájlingban, a képmutatásban, az áltervek álmutatóiban olyan nagyon nem is tér el az éppen elmúlt coclista rendszer módszereitől. Igen hamar hányingerünk lett tőle. 

A főszereplő nem álnaiv. Tudja, hogy szükség van a pénzre, a pénzhez munkára van szükség, a munka pedig azzal jár, amivel. Csak végtelenül frusztrálja, hogy ez így van. Mondjuk azért van ellentmondás a gondolatrendszerében: szapulja ugyan a mókuskerék-lovagokat, hogy mit meg nem tesznek egy kocsiért, egy lakásért, ami évtizedek múlva lesz az övék, miközben albérletben lakik, és imád könnyen élni. Ugyan ki ne akarna... nem ezzel van a baj. 

De közben van benne kellő morál, van benne erkölcsi érzék, utál főnök lenni, csak a sok pénzhez elkerülhetetlen, hogy legalább csopvez legyen. S bér nem utálja igazán az embereket, nem is szereti őket, mégis ha kapcsolatba kerül velük az etikai érzéke nem int búcsút a lelkének. Vannak barátai, szeret jóban lenni a kollégákkal, bár nem tartja ezt mindenáron elérendő célnak, ráérez a közösség ízére is, de nem erőlteti, ha nem jön össze. 

A könyvben senkinek nincsen neve. Mondom senkinek. Se az E/1-es főhősnek, se a főnököknek, se a munkatársaknak, sem a sziluett jelleggel megjelenő barátoknak, sem a büfés lánynak, az egyetlennek, aki közelebbi emberi kapcsolatba kerül a főszereplővel. A főszereplőnek sincsen (ő innentől E/1 lesz). A vállaltoknak sincsen. Egy számítógépes szoftvernek van. De a városnak, az utcáknak sincsen, az üdülőhelyeknek sincsen. Tévedek: Prágának van neve. 

Nagyjából ez a kiindulási alap: egy bölcsész végzettségű fiatalember utál a megszokott rendszerben dolgozni, ébresztőórára kelni, x-től y-ig bent lenni a dolgozdában, értelmetlen munkát végezni, értelmetlen munkakörnyezetben. Aztán unos-untalan mégis idejut, de pechére, ahogyan mondtam, rendre meglehetősen jó fizetésekért, középvezetői munkakörökben. Utálja mégis az egészet. 

Megértem teljesen. Egy másodpercig sem tudom megérteni. Világéletemben vacak munkáim voltak, vacak pénzekért. Nem vagyok szanaszéjjel képezve. Gazdaságilag lúzer vagyok teljesen.
Mégis volt pár munkakör, amit szerettem, és mindben találtam olyat, ami később, így-úgy hasznosíthatóvá lett. (Nem, a Magyar Postát úgy hagytam ott egy hónap után, hogy majdnem rájuk borítottam az asztalt: napi tizenkét órát dolgoztam, és a próbaidő lejárta előtt egy nappal szóltak, hogy ja, a próbaidőben nem jár a túlóra, köszönik szépen az időmet (értsd, 19x4 óra)... Másnap már nem mentem be dolgozni. 

felépítmény

Szóval a fentiekre építkezünk. Ez sülhet el nagyon így is, nagyon úgy is. Akár van értelmezhető, leszűrhető tanulság, mondanivaló, akár nincsen. Mert az a kérdés, erre a kétségtelenül érdekes, aktuális témára mit tud felépíteni hogyan a szerző? 

Nem mismásolok: Hegyi Ede kiválóan ír. Úgy, hogy jó olvasni. Ugyan túlzásnak érzem a fülszöveg jelzőit a filozófiáról, meg a mulatságosságról, de az kétségtelen, hogy a szöveg nagyon érdekes. Pergő, zökkenőmentes, minden ízében mai, de nem akar mindenáron mai szlengben díszelegni, jópofizni és lila széplelkűsködni sem. 

Többször mondtam már: akkor tudom, hogy tetszik egy könyv, ha mindenhol, mindig olvasni szeretném. Hegyi Ede könyvét tegnap kaptam meg a kiadótól, és tessék, mára már az értékelését írom. Gondolom, ez mond valamit...

A cselekmény ideje nem teljesen meghatározott. Mivel a főszereplő több munkahelyet fogyaszt, és az elsőről tudjuk, hogy években számolható az ott töltött idő, a teljes cselekményt felölelő idő mindenképpen sok év. Az időbeli ugrások ügyesek, nem erőltetettek, hihetők. Hegyi Ede, mondom, élvezetesen ír, kimondottan jó olvasni őt. A cselekmény érdekes, leköt. Jó vele együtt utálni a képmutatást és a lélekölő struktúrákat. 

felépítményi hiányok

A fentiekkel együtt, de mindenképpen azokat hangsúlyozva a regény, önéletírás (?) hagyott bennem hiányérzetet. Elsősorban két okból. 

AZ ELSŐ
A cselekmény több év eseményéről számol be. Van ugyan rá utalás, sőt egy helyen konkrétan ki is mondja a szöveg, hogy a munka végett a főszereplőnek nem is volt magánélete, de nekem mégis nagyon hiányzik a privát szférájának a sehollevősége. Megemlítve vannak ugyan a barátok, de sehol egy beszélgetés velük, sehol egy együtt tépelődés, sehol semmi. Mindössze súroljuk a tényt, hogy vannak barátok. De igazából nincsen jelentőségük, E/1 mindössze néha a részegségig iszogat velük, de egy konkrét párbeszéd el nem hangzik, és pláne nincsen közös múltjuk, még plánébban közös jelenük az iszogatáson kívül. . 

A még érthetetlenebb, hogy nincsenek nők E/1 életében. (Micsoda hímsoviniszta vagyok: nincsenek párkapcsolatok, na, így PC!) Nincsen még egészségügyi szex sem. Nem azért, mert mindenáron valami jó kis zaftos szexjelenetre vágytam volna, de azért igen, mert nehezen hihető, hogy egy egészséges férfiember sehol ne nézzen körül, semmit ne vegyen észre, sehol ne fizessen be egy kóbor numerára, hogy éveken keresztül teljesen kizáródjék a másik nem a látóköréből és az őt érő ingerek közül.  Az utolsó, nyaralós epizód pedig megerősíti, hogy igen, persze, egészséges, heteroszexuális E/1-ről van szó, aki ugyan még ekkor, még itt sem dönti meg az évek alatt első, közelébe kerülő nőstényt (dicséretes), de legalább feláll neki. Viszont nem hihető, hogy eddig nem jutott eszébe a női nem. Illetve tévedek, két nemzetközi workshopon ránézett egy svéd leányzóra, de akkor sem történt semmi. Szerintem elképzelhetetlen, hogy egy biológiailag hibátlan kan egy évek soráról írt beszámolóban ennyire ne hiányolja napi betevőt. 

Aztán E/1-nek szülei sem nagyon vannak. Megemlíttetnek ugyan, de jelen egy pillanatra sincsenek. 

Vagyis E/1-nek évekig nincsenek magánkapcsolatai, csak munkahelyiek. Ami lehetséges ugyan, de ha ez tudatos koncepció volt, akkor nehezen hihető, hogy ez ne okozna számára szenvedést, rettentő hiányérzetet. 

A MÁSODIK
Az alapprobléma feloldását kicsit teátrálisnak éreztem. Nem írom le, nem spoilerezek. Számomra úgy tűnt, a szerző lelkében elementáris vágy élt, hogy úgy lehessen, úgy legyen, ahogy leírta. Miközben ez Magyarországon nem nagyon fog működni. 

Többször leírtam már a sztorit, de most aztán végképp ide illik. Egy réges-régi alkalmon, annyira régin, hogy drága Pipi barátunk még élt, velünk volt, Toma megkérdezte, hogy írok-e még? Mondtam, igen. Mire kérdezte, hogy miket. Mondtam, hogy meséket, mitológiai parafrázisokat, van egy-két drámám, '56-ről, Alma Mahler-ről. 
– Szóval szar néven írsz szarokat – összegezte Toma. – Mohácsi Zoltán. Ez már mi? Semmitmondó. Legalább zsidó név lenne! Vagy cigány. De így kit érdekel. Legyél Mocsok Zalán! És írj valami olyat, amiben fröcsög valami emberi testnedv: vér vagy nemi váladék. De bőségesen. Tudod mekkora sikered lenne? Mesék, mitológia, Mahler, '56... Szerinted ki a f@szomat érdekelnek ezek manapság? Mocsok Zalán, gyilkosság, puna, és olyan keresett leszel, hogy győzd hová tenni a pénzedet, kis barátom!
Akarom hinni, hogy nincs igaza Tomának. 

De nem hiszem. Azért nem, mert egy blogbejegyzésem átlagosan 7–1500 kattyintást ér el. Erre mi történt? A múltkor feltettem egy bejegyzést A gömbölyű szép! című könyvről. Amiben voltak meztelen nők. A bejegyzés nézettsége 150.000-es lett. Nem hiszem, hogy ez az írásom annyival jobbra, érdekesebbre sikeredett volna mint bármelyik másik. A szép nők ennyivel sikeresebbek mint a francos könyvekről firkáló bloggerek írásai... Iszonytatóan lehangoló. Viszont ékesen alátámasztja Toma javaslatának igazát. 

De nem is ezzel van a bajom. Sokkal inkább azzal, amit fentebb már pedzegettem. Persze, ideális lenne, ha mindenki olyan munkát végezhetne, amihez belső kompetenciája van, amihez meg vannak a készségei, a kedve, és még fizetnének is neki ezért. Ha lehet, nem keveset, hanem nagyon sokat, és lehetőleg meg se kelljen szakadnia benne. Erre mondják, hogy bili, kéz, ébredés...

Lehet, hogy én vagyok túlságosan alkalmazkodó és megalkuvó, meg ötlettelen, de igen, nekem úgy tűnik, vannak kényszerű kompromisszumok. Amikor vagy-vagy van. Vagy ez vagy az, mindkettő nem jöhet össze. Kívánom E/1-nek, hogy ne legyen igazam. Meg magamnak is. De egyszerűen elképzelhetetlen, hogy legyen az életnek olyan szegmense, ahol ne kelljen kompromisszumokat kötni, ne kelljen az ilyen-olyan rendszerekkel, képviselőikkel kűzdögetni, 

Ebben az értelemben valahogy az egész, roppant élvezetes regény mondanivalója gellert kap, füst lesz a szélben: olyan mintha arról írnék kétszer száz oldalt, hogy mennyire elszabott ez a létezés, hogy csak két lábbal caplatok a földön, miközben ha kikapcsolnám a gravitációt... Ismétlem, nem a rendszerszintű okozatokkal való küzdelem a bajom, valószínűleg ember nincsen, aki azokkal ne birkózna néha, hanem az idealista, naiv befejezés ront egy kicsit az élvezeti értéken. 

lúzerek mindenütt

Torrente. Nézd meg bármelyik részét! Borzalmas. Visszataszító. Hányinger. Szétröhögöd a fejedet. 
– Morzsám – mondta szerelmetesfeleségtársam a nem tudom hanyadik rész után –, kétségtelen, mindenki lúzer, csak mindenki máshol, máshogyan! Nincsen kétség!

Vittem tovább a hírt. 
– Pipikém, mindannyian lúzerek vagyunk!
Pipi nagyot húzott a söréből és leszögezte: 
– A kurv@ anyád a lúzer! B@zmeg, te annak érzed magadat, Moki? 
Éppen akkoriban küzdöttünk, hogy az önkormányzat ne vágjon ki minket a bérelt lakásunkból, gyerekestül, mindenestül. 
– Viccelsz? 
– Jó'van, te valóban az vagy! – értett egyet velem Pipike.
– Ez a hányadik söröd ma, alkoholista? 
– Kapd be, jó? 
Pipi azóta meghalt. Lúzer volt. Mi meg még mindig önkormányzati lakásban élünk, és örülünk, hogy megkegyelmeztek, s egyáltalán van hol laknunk. Ötvenhárom éves vagyok. Alkalmazott. Magas a cukrom és a vérnyomásom. Egy kisbusz kormányát tekergetem nap mint nap, az írásaimat nem sikerült kiadatnom, pedig jók. Szerintem. Meg Szerelmetesfeleségtársam szerint. (Aki nem is olvasta mindet.) Helyette blogot írok. 
Van kérdés? 

Nem is tudom, ez a lúzer-dolog miért jutott eszembe A senki-t olvasva. De tudom: a címe miatt. Mert E/1 senkinek érzi magát. Ami azért átgondolandó. 

Velem is már többször megtörtént, hogy arra gondoltam, ha nem itt lennék, nem ekkor, nem vele vagy vele, nem azt csinálnám, amit csinálok, ha színpadra kerülnének a darabjaim, ha kijönnének az írásaim, ha így..., ha úgy... Aztán rendre arra gondoltam: Hemingway öngyilkos lett, Jim Morrison belehalt a drogjába, Robin Williams önkezével vetett véget az életének. Csak kapásból. De a sor végtelen. Pedig ha csak a közelében lehetnék annak, ahol, ők voltak, mennyire tudnám értékelni amit elértem. Vagy mégsem? Menyire volt lúzer Hemingway, Morrison, Williams? Mennyire nem volt az? Szentségtörő gondolat? 

Ámde mennyire volt lúzer hozzájuk képest Nagyim, az ő hat elemijével, abádszalóki parasztlányként, úgy, hogy élete végéig egy hibátlan mondatot nem tudott leírni, de élt kilencven évet, túlélte a lánya, a férje, a veje halálát, az unokája válását, újraházasodását, szerzett egy lakást, szerzett egy házat, és élvezte, hogy él, hogy van bora, hogy megfőzte a pacalpörköltjét, a kacsatepertőjét, az almás süteményét, s hogy milyen jól sikerült vásárolni a vecsési CBA-ban, és hogy milyen finom az alma, ami arról a csúf kis fáról hullott le, amit még Anti bácsi ültetett, a férfi, akihez azért ment hozzá, hogy nekem örökségem legyen majd, de aki mellett tisztességgel ott volt tizennégy évig. S hogy voltaképpen az érettségije óta ő egyengette anyagilag az ő lúzer unokája életét, s bármilyen döntése is volt, még ha nem értett vele egyet, akkor is mellé állt, ha tenni kellett valamit, amit ő meg tudott tenni. Szóval lúzer volt ez a névtelen, néha makacs, néha értetlen, de nagy szívű asszony? Drága Nagyim! Mondd, ha mered! 
Én merem: lúzer volt. Mert mindenki lúzer!

Csak jól kell megválasztani a viszonyítási pontokat. Nincs olyan ember, aki mindent jól tud, aki mindenben kiváló. Aki ne bukna, ne bukhatna bele valamibe. Aki ne vállalhatná túl magát. Aki mindig mindent megtenne, amit meg tud tenni. Aki tökéletesen neveli a gyerekeit. Aki megfelelően neveli a szüleit. Akinek mindaz a rendelkezésére áll, amit szeretne. Akit mindig azok vesznek körül, akiket szeretné, hogy körülvegyék. Aki ott lakik, ahol megálmodta. Aki azt csinálja, ami az álma. Akinek soha ne lenne a töke a saját álmai megvalósításával. Akinek soha ne lennének konfliktusai. Aki mindig kezelni tudná a konfliktusait. Aki teljesen egészséges lenne. Aki körül mindazok teljesen egészségesek lennének, akiket szeret. Akit szeretnek mindazok, akiket szeretné, hogy szeressék. Akit mindenki, akit szeret, úgy szereti, ahogy ő szeretné, hogy szeresse. 

Folytassam? Ne akard! Talán már érted. Az egészet arra akarom kifuttatni, hogy olyan körülmények, amikkel teljesen elégedettek vagyunk minden porcikánkban, minden pillanatban. úgysem lesz soha. Vajon mit érzett Márquez a Száz év magány megjelenése és azután, hogy rádöbbent, ezt a minőséget, ha a fene fenét eszik is, a büdös életben nem tudja megugrani? 

Vagyis bárkik vagyunk, bármit csinálunk, bármennyire jók vagyunk, egyfelől emberek vesznek körül, vannak kényszerítő körülményeink, vannak szabályok, törvények, és ha tetszik, ha nem, este lemegy a Nap, reggel pedig felkel. És minden, de minden munka válhat teherré, unalmassá, minden siker kiüresedhet. 

Mondom, teljesen empatikus vagyok E/1-el, miközben egy fikarcnyit sem értem őt. Mikor lennél valaki E/1? És mitől? És honnan tudnád, hogy attól és akkor az vagy? 

utálom az életvezetési tanácsokat

mégis adok egyet. Á, nem adok! Csak leírom a véleményemet. Van a Bibliában egy szöveg. Felháborító, túltolt, elképzelhetetlen a megvalósítása. Így fest:

„...mindenért hálát adjatok...”
(1Thesz 5:18)

Vagyis mindenért. Vagyis bármiért hálásak lehetünk, amink van, amit átélünk. Máshol azt is mondja a Biblia, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javára van. Gondolom, az első reflex, hogy meg a kis ezemazomat, azt! Az anyám halála? Az öcsém betegsége? Az apám pszichiátriai kezelése? A teljes családom elpusztulása balesetben? Az országom háborús helyzete? Az, hogy az utcán élek? Az, hogy fél tüdővel létezem? Hogy agyvérzés miatt  fel sem tudok kelni a tolószékből? Hogy a jó Isten tegye ide-oda a tanácsait, meg az ő papjai, meg az egyházai! 

Persze, hogy naná! Ámde az is tény, hogy miközben jogosan van tele az összes praktikus lelki csuprunk az élet tejjel-mézzel folyó véres, szaros ajándékaival, a csalódásainkkal, a meddő küzdelmeinkkel, a reménytelenséggel, a kilátástalansággal, a másik oldalról is mindig van mit nézni. Nem prédikálok. Eszemben sincs. Jelenleg nekem is van legalább két olyan területe a létezésemnek, amit teljesen reménytelennek látok, semmit nem tudok benne értékelni, és semmi reményem a változásra, kétségbeesett, kiábrándult vagyok miatta, utálom az egészet. De reggel, ahogy mentem dolgozni, jó zenét hallgattam, jó könyvet olvastam, hálás voltam, hogy a tegnap esti zuhatag hasmenésem után a mai reggel békén hagyott, hogy kevés fuvarom volt ma, három óra felé már itthon voltam. Meleg van a lakásban. És így tovább... Miközben az a két probléma sehogyan sem látszik oldódni. Sőt! 

Valahogy így álltam mindig a munkáimhoz is. Amikor kétkezi munkát végeztem, akkor annak örültem, hogy a napi sok mása megmozgatása végett volt elég fizikai mozgásom, ami végett dudorodtak az izmaim. Ami végett tetszettem az asszonyomnak. Ami jót tett az intimszféránkak. Minden mindennel összefügg... 

Ezzel együtt megértem azt is simán, ha valakinek tele van a faxa a munkájával. Hagytam ott munkahelyet, mert úgy gondolták, marionettként rángatható vagyok, ad hoc jelleggel akár napi nyolc óra pluszt is a nyakamba tehetnek, mert az a kötelességem. Meg azért is, mert olyan lehetetlenné vált az időbeosztásom, hogy dolgoztam reggel, otthon voltam négy-öt órát, hogy estére visszamenjek dolgozni. Persze, vannak olyan helyzetek, amikor vállalhatatlanná válik egy munka, egy munkahely, egy kapcsolat, bármi. De nem hiszek abban, hogy az idealizmus legyőzi a rációt. 

összegzés

Komolyan mondom, vegyétek Hegyi Ede könyvét, keressétek a könyvtárban, zaklassátok a párotokat, a szüleiteket, hogy szerezze be! Jó olvasni, amit ír. S olyan érzésem van, hogy ez csak jobb lesz, ha ír még tovább! 

a könyv mint tárgy

A könyv mint tárgy tetszetős, jól tördelt, masszív, kellemes belső tükörrel, jó borítóval, szép sorozat dizájnnal, jól olvasható belső tükörrel. Tényleg jó kézben tartani. 

A szerkesztessél volt csupán annyi gondom, hogy bár régen volt, de én még úgy tanultam a mondat elemzésnél, hogy a tárgy jele a „t”. Alany, állítmány, tárgy. Hegyi Ede szövege a ma mindenhol alkalmazott tárgyragot használja: nincs rag. Kinyitom az autóm, megeszem a kenyerem, feldobom a talpam, ne üsd a fejem. Fenntartva a mea culpa lehetőségét én ezt egyszerűen nem tudom megszokni, bár már rajtakaptam magam(!), amikor beszédben én is átmentem ebbe a jómagam által pongyolának tartott ragozásba. 

* 

 Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!