Réti jelen könyvének volt egy előzménye, az a címe, hogy Európa falak mögött. (Falak mögött címmel is megjelent.) Ez a könyv annak a folytatásának tekinthető. Igaz, abban az értelemben érdekes folytatás, hogy a szereplők nem ugyanazok, és a cselekmény is több évtizeddel később játszódik.

Az előzmény könyvre is jellemző volt, hogy a megírásának az időpontjához képest a jövőben játszódik. Tehát ez a mostani alanyunkra pláne igaz. Vagyis ha akarom, Réti sci-fit írt. Nem akarom. Nem azt írt. 

Az előzmény témája egyszerű: mi történik Európával a migráns-hullám következtében, kezelhető-e az ekkora tömegben érkező, teljesen eltérő kultúrájú, vallású, mentalitású emberek tömege? (Költői a kérdés: nem!) Milyen hozzáállással, rendelkezésekkel állítható meg a tömeg? Egyáltalán meg kell-e állítani őket? Sorrendben: hát bizony, a túlélés érdekében bizonyos emberi jogoktól el kell tekinteni, mert az európaiak emberi jogától is el fognak tekinteni, és meg kellene állítani őket, de nagyon és mihamarabb!

A jelen kötet ennek a helyzetnek a továbbgondolása. Mi történik majd Európával, ha nem állítja meg a bevándorlást? Réti nem nagyon árul zsákbamacskát: a könyv címével elárulja, hogy Európa meghal. Ez tény számára. Rögtön hozzáteszem, a véleményével nincsen egyedül, nem szépirodalmi berkekben is ugyanezt gondolja például Pokol Béla vagy Douglas Murray.

Abban azonban új szemléletű ez a kötet, hogy nem annyira a migránsok ilyenolyanságával, tetteivel foglalkozik, sokkal inkább azzal, hogyan vásárolja fel az idegen tőke Magyarországot, hogyan nyúlják le a gazdaságot, az erőforrásokat, a természeti kincseinket, és hogyan tartják a markukban (értsd: korbács vagy arany, hogyan szorítják satuba a tökeiket) a legmagasabb szintű politikai erőket, vezetőket. vagyis hogyan teszik  tökéletesen a saját bábjukká 2050-re Magyarország miniszterelnökét. 

Ebben a kötetben már nem a migránsokkal van baj, sokkal inkább a közel-keleti muzulmán vezetőkkel, akik a köolaj-források kiapadásának közeledtével, és a jelenlegi országaiknak az éghajlati változások miatti élhetetlenné válása végett új ország után néznek, és a Kárpát-medencében meg is találják. Basszus! Réti 2050-re tényként kezeli, hogy Magyarországon legalább nyolcszázezer muszlim él majd, hogy mecsetek állnak a fővárosban, és semmi nem lesz már a miénk. 

A KÖTET FÉLRENYÚLÁSAI

Van egy-két olyan kis érdekesség a regényben, amit jobb híján félrenyúlásnak neveztem el. Nem hibák ezek, inkább hiányosságok vagy átgondolatlanságok. Vagy én értettem félre valamit, és akkor jöhetnek a kövek!

1. AZ ESEMÉNYTELEN MÚLÓ IDŐ.
Az első kötethez képest is évtizedek telnek el, amíg ennek a regénynek elkezdődik a cselekménye. A jelen korhoz, 2020-hoz képest harminc év múlva játszódik. Ehhez képest a szereplők rendre a 2010-es évek eseményeihez nyúlnak vissza, mintha utána nem történt volna semmi, nem lettek volna események, nem léteztek volna politikai szereplők, nem lettek volna kiemelkedő események, amikről a szereplők beszélhetnének.

Az rendben van, hogy az olvasónak a párizsi, a londoni, a kölni események sokkal értelmezhetőbbek, mintha Réti kitalált eseményekhez nyúlna a szereplők beszélgetéseiben, viszont ez a megoldás elképzelhetetlen egy ilyen bugyogó, forrongó, változékony időszakban. Mármint, hogy miközben az ország tizede muszlimmá válik, a harminc évvel korábbi események a vonatkozási pontok, s kimarad egy harminc éves periódus. (Csak mondom, valami hasonló furcsaságot Dan Simmons is elkövetett a Hyyperion-ciklusában, csak ő a művészettel játszotta meg ugyanezt. 

2. SOHA MÉG ENNYIRE HM, DIDAKTIKUS NEM VOLT MÉG RÉTI-KÖNYV.
Nem a mondanivalóval van problémám: azzal semmi gond nincsen, teljesen elképzelhető, sőt valószínű a dolgok ilyetén lefolyása. Azonban több beszélgetés leírásánál felszisszentem. Azért tettem ilyet, mert nagyon kilógott a lóláb, hogy a beszélgetések irányítottan arra valók, hogy az olvasót elhelyezzék Réti értékrendjében, világszemléletében és helyzetértékelésében. Amivel nincsen baj. Mármint Réti értékrendjével, világszemléletével és helyzetértékelésével. Sőt, számomra úgy korrekt, ahogyan van.

Csakhogy a kötet történetében elég furcsa például, hogy egy egyetemi előadáson 2050-ben meghökkentő dolog cenzúrának nevezni a polkorrektség megkövetelését egy olyan társadalomban, amely immár kénytelen szabad kezet adni a rendőrségnek. Réti már az előző kötetben kimondta, hogy a liberális demokrácia következtében meghal Európa, mert az csak önvédelemre képtelenséget, a puha pöcsséget, Európa országai immunrendszerének elpusztulását eredményezi.

Az előző kötetben az egyik szereplő ki is mondja: a rendhez bizonyos értelemben az kell, hogy a rendetlenséget kemény kézzel tegyék helyre. A választás tehát így fest: vagy enyhe diktatúra vagy rendetlenség és pusztulás. No, és most, 2050-ben, jó sok évvel vagyunk ennek kimondása és főleg gyakorlása után. Erre a szereplők egy egyetemen azon filózgatnak, hogy hű, micsoda kemény dolog azt mondani, hogy a PC egyfajta passzív diktatúra! Az állítás egyébként teljesen igaz (idézem is legalul, érdemes elolvasni, teljesen fedi a mostani helyzetet), de nem tartom valószínűnek, hogy harminc év múlva is probléma lesz ezt kimondani, különösen egy olyan Európában nem, ahol már nem jelent túl nagy gondot a terrorista-gyanúra is azonnal keményen fellépni. (Az egész beszélgetést az ötödik fejezet tartalmazza az 56. oldaltól.)

Aztán itt van az arab főkolomposok stratégiai megbeszélése a negyedik fejezetben (a 47. oldaltól): az egész eszmecsere olyan, mintha az arab főfőnökök csak azért beszélgetnének, hogy mi megismerhessük a könyv jelenében zajló helyzetet. Valahogy olyan kis naiv az egész beszélgetés. De legalább megismerjük belőle a majdani helyzetet. 

Megpróbálom összefoglalni: az a gond tehát, hogy a jelenlegi helyzetekre való reakciókkal találkozunk harminc év múlva, miközben Réti felvázolja az akkori valóság szeletkéit is (egyáltalán nem vidám, ami jön), de azok meg mintha ellentmondanának a jelen helyzetre való reakciókkal. 

Ezzel együtt nem tudtam nem elismerőn cöccögni azoknak a nem egyszer előforduló beszólásoknak, amelyek arról szóltak, hogy a demokrácia végül megöli a saját híveit, vagy: Európa töketlen, immunrendszer nélküli képződménnyé lett, és saját maga élezi a kést, ami végül elvágja a torkát. Az egyik legbeszédesebb beszólás, amikor a magyar miniszterelnök bekeményít, mire a világ másik felén ezt mondja az egyik főarab: „Ha ezt évtizedekkel ezelőtt tették volna, most nem tartanának itt.” Bár ezek a beszólások is didaktikusak, mégis annyira, de annyira igazak, hogy ezáltal mégis valahogy, ha fogszívva is, de elfogadhatóvá válnak. 

3. KIK A FŐNÖKÖK?
Na, ez például nem lesz egy polkorrekt bekezdés tőlem.Réti könyvében arab kézbe kerül Magyarország. Arabok vásárolják fel Magyarországot, arabok készítik elő a báb-miniszterelnököt, arab kézben van a gazdaság negyed része, a közszolgáltatók, a média nagy része.

Ami elképzelhető alternatíva. Ámde ha körülnézünk, a jelen sokkal inkább szól arról, hogy arab helyett izraeli kezekben vannak a dolgok. Simon Perez elhíresült szavai is arról tanúskodnak, hogy a felvásárlás nem az araboknak jutott eszébe. Vagy nemcsak nekik. Mondjuk tény, hogy ez harminc év alatt valóban változhat. Kérdés a könyvet illetőn, hogy mi lesz Izraellel, a zsidó-arab kapcsolatokkal, erőviszonyokkal, s persze, hogy Amerika szó nélkül hagyja-e, hogy az arabok kipaterolják az izraeli érdekeket Kelet-Európából (ami, ugye, uszkve egyet jelent az ő érdekeikkel is)?

A TÖRTÉNET

Egy politikai kriminél bármit elmondani, enyhén szólva, hm, faragatlanság. A fülszöveg egyébként elég bőbeszédű. A kötet cselekménye meg annyira gazdag, hogy még egy ilyen bőbeszédű fülszöveg is belefér. Ennek ellenére semmi konkrétumot nem szeretnék hozzátenni. Elég annyi, hogy Réti nagyon jól elegyíti a a hivatalos politikai szálat a magánéleti vetülettel és ehhez pompásan találta ki a családi, emberi viszonyokat is. 

Igen jól érzékelteti azt is, hogy ebben a helyzetben senki nem érzi jól magát, senkinek sem jó, ami kialakult, és ami felé a világ tart. Csak a világ új urainak. De a paletta bármelyik felén levők szenvednek, félnek, megalázottak, a halál a fejük felett lóg, bármilyen nációhoz tartozzanak is.

A könyvnek nincsen voltaképpeni főszereplője, csak főbb szereplői vannak. A távolság valahogy minden szereplőtől megmarad a könyv egészén át, a szívünkhöz senki nem kerül igazán közel, csak van aki közelebb lesz, mit a többiek. Ilyen szempontból is életszagú a történet. 

De mindenképpen vigasztalan és kilátástalan. Nincs is feloldása, s ez az igazán szomorú. 

AZ ÜZENET

egyértelmű. Réti nem egy helyen odaveti, bemutatja, kifejti az egyáltalán nem PC megoldást, mindkét oldali szereplők szájába is adja: az egyéni emberi jogok semmiképpen nem írhatják felül a közösségi érdekeket, mert a parttalanul ezzel élő demokrácia végül önmagát gyilkolja meg, mivel kiheréli, minden önvédelemre képtelenné teszi Európát. Ahogy az már ma is zajlik is ezerrel. Ahogy a (nagyjából) megfogalmazza az egyik arab szereplő: „Az a szerencsénk, hogy az európaiak még akkor is a kígyó személyiségi jogairól beszélnek, amikor az már a bokájukba mart.” Hát így valahogy. S azt is kifejtik, hogy Európa a történések előtt vagy harminc évvel veszítette el önmagát az immunrendszere teljes feladásával, ezáltal a csendes háborút: vagyis mostanában. 

Viszont azért látni vélek egy talán nem is apró ellentmondást ebben a jövővízióban. A történet első része, az Európa falak mögött egyértelműen az Európát elözönlő migránsokra összpontosít, az így-úgy menekülőktől félti Európát, a muszlim tömegek alkalmazkodni nem tudásától, nem akarásától, a kontinens eliszlámosodásától és az ezzel járó hatalmas visszalépéstől, pusztítástól, összeomlástól. Ebben a kötetben már nem itt van a fő hangsúly. Sőt, ezen nincs is hangsúly. Magyarországon nyolcszázezer muszlim él, akik a történet szerint semmit nem csinálnak az ország ellen. Csak szenvednek a magyarok arabozásától, amit akkor is megkapnak, mint az egyik szimpatikus főszereplőnek, ha már az apjuk is magyar állampolgár volt.

Arra semmi hangsúly nem került, hogy milyen változásokat jelentene Magyarország számára, ha hirtelen nyolcszázezer hazánkban élő ember muszlimmá lenne. Ráadásul úgy, hogy előtte nem is itt éltek. S ha a magyarság száma lecsökkenne nyolcmillióra. Vagyis 2050-ben nem az Európát elözönlő és megváltoztató, rettentő egyszerű, képzetlen tömeg lesz a gond, a maga erőszakosságával és a szociális háló teljes kimerítésével, az alkalmazkodás majd' teljes hiányával, az integráció legkisebb igénye nélkül, a maga teljesen más, felsőbbrendűnek tartott kultúrájával, vallásával, hanem a még mindig, vagyis 2050-ben is a Közel-Keleten élő milliárdos tőke.

Ám Réti ezt a váltás olyan ügyesen elrejti a könyvben, hogy voltaképpen csak akkor tűnt fel, amikor azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem konfrontálódik az izraeli és az arab tőke a magyarországi vízkészlet felett? S akkor ugrott be, hogy ja, és az a nyolcszázezer muszlim keltette változások semmilyen szinten nincsenek is a történetben. Pedig a PC, amire már utaltam, és amiről alább idézem is Réti szavait, egészen biztosan irgalmatlanul ráfekszik majd a kérdésre, amíg az iszlám el nem söpri. Mert el fogja söpörni. De akkor meg az iszlám telepszik rá teljesen a józan észre és a mindennapokra. Nagyobb vallásos elánnal mint ahogyan a PC tette. (Nem elírás a mondat!)

Vagyis megérne egy-két kérdez-feleleket Réti úrral, hogyan gondolja ezeket a dolgokat? Mert érdekelne, hogyan gondolja? 

*

Ezzel együtt, kétség ne legyen, senkit le nem beszélnék a könyv elolvasásáról, távol legyen, sőt! Bár nem egy szívderítő olvasmány, semmi pozitív jövőkép nincsen benne, de mindenképpen izgalmas és a reménytelenségében is elgondolkodtató sztori. 

*

Elkelne egy kis segítség:kérlek benneteket, mondjátok meg, mi van a könyv borítóján?

– Tessék! Ez lesz az utolsó kérdés.
– Ha visszatérhetnėnk a tömegpszichózis kérdésköréhez, volna egy kérdésem. Mi a véleménye a huszonegyedik század elején megjelenő, és az első két évtizedben teret nyerő, politikailag korrekt fogalmazásról? Én úgy vélem, talán az is egyfajta tömegbefolyásolás. Vagy tévedek?
Mariann mély levegőt vett, aztán kifújta.
– Hát... ez még ma is kényes téma, de értem, miért tette ezt a kérdést, és igen, valóban köze van a tömegpszichózishoz A politikai korrektség, a PC, valójában nem más, mint intelligensen megfogalmazott cenzúra
– Nem túl erős megfogalmazás ez?
– Nem. Mint annyi minden az emberiség történetében, ez is jól indult, és hasznos társadalmi célt szolgált. Ne bántsuk, meg és ne különböztessük meg embertársainkat még sajtóban sem. Ez lett a lényege. Ehhez képest az egész eltorzult, és a visszájára fordult. Pár év után azon kaptuk magunkat, hogy a közszereplők már saját magukat cenzúrázták, és nem mondták ki az igazat, mert megbánthat egy csoportot, legyen az etnikai vagy akár nemi alapon létrejövő kategória. Még akkor sem lehetett bizonyos témákat érinteni, ha az adott megállapítás egyébként objektíve igaz, és akár adatokkal is alátámasztható. Az egész oda vezetett a század első évtizedeiben, hogy voltak mindenki által ismert, valós tények, amelyekről nem lehetett beszélni, mert a megszólaló retorziót kockáztatott. Mi ez, ha nem cenzúra? Kialakult egy fő irányzat ebben a kérdéskörben, amit azonban mindig egy kisebbség diktált. Ők olyan hangosan és agresszívan kényszerítették ki a véleményük elfogadását, hogy az emberek sokáig azt hitték, hogy ez a többségi vélemény. Pedig nem volt az.
– Konkrét példát is tudna mondani?
– Persze. Ott vannak a különféle viccek. Ezek sokszor nemi vagy faji alapon megjelenő előítéleteken, sztereotípiákon alapulnak. Hány politikus, közszereplő, színész, humorista bukott bele abba, hogy disznó vicceket mesélt, és az erről készült hangfelvétel kiszivárgott? Mindeközben a társadalom kilencvenkilenc százaléka ugyanilyen vicceket mesélt, és jókat vigyorgott rajta, mert az átlagember ezen nem botránkozott meg. Elgondolkodtak már azon, hogy ha kilencvenkilenc százalékot valami nem botránkoztat meg, akkor biztosan rendben van az, hogy a maradék egy százalék véleményét kell elfogadottnak tekinteni?
– Akkor ez a véleménye egyéb, a PC által életre keltett mozgalmakról is?
– Nézze, a témánknál maradva a tömegpszichózis ezeknél is tetten érhető. A módszer mindig ugyanaz. Egy hangos kisebbség követeli, hogy értsenek vele egyet. Aztán feláldoznak néhány ismert embert, és emiatt befogja a száját az a nagyon nagy többség, amely nem ért ugyan egyet velük és a módszereikkel, de nem akarja, hogy őket is megbélyegezzék. A tömeg hallgat. Mert nem tudja, hogyan mondhatná el, hogy hé, én nem ezt kértem, és nem ezt akarom! Ott van a me too-mozgalom. Jól indult, és pár száz vakbuzgó idióta miatt hová fajult? Ott vannak a skandináv minták, ahol a kereszténység jelképét le kellett venni a falakról, mert mit gondolnak róla a bevándorlók. Hová fajult egy eredetileg jó elképzelés, a befogadás? Ott vannak a franciák, majd több nyugati ország által is átvett törvények, hogy nem lehet anya és apa a két szülő megnevezése, mert maga a kifejezés nemileg diszkriminál. Hová fajult egy eredetileg jó elképzelés, hogy ne különböztessünk meg egymástól embereket? Ott van, hogy a nyugati iskolákban a menzákon már tizenöt éve nem lehet sertéshúst felszolgálni, mert mi van, ha muzulmán gyerekek is esznek ott? Hová fajult a világ, kedves kollégák? Hová fajult a tömegek manipulálhatósága a hangos kisebbségek által? Az ember erre tömegként, azaz ostobán reagál. Lehajtja a fejét, és hallgat. Hagyja, hogy a kevesek rákényszerítsék az akaratukat a többségre.
Csend volt, Mariann pedig megragadta az alkalmat, hogy felemelje a kezét.
– A mai előadás véget ért! Találkozunk kedden.
(66–68.)

A Ha/Ver sorozat nem gyerekkönyv. De nem ám! Egyáltalán nem! Még akkor sem, ha belekalkulálom, hogy az én gyerekkorom óta (ötvenhárom vagyok) lényegesen odébb tolódtak az ingerküszöbök. Ha/Ver-ünk még a főszereplőkre nézve sem YA-irodalom, hiába kamaszok. Akkor sem, ha az egyikük kiskamasz. Vess egy pillantást a képregény harmadik részének a borítójára, barátom, és egy szempillantás alatt belátod, hogy nem tréfálok!

Nézzük csak, a képben nem levők kedvéért, miről is van szó! A fülszöveg pompásan visszaadja a cselekmény lényegét.

Hát erről van szó. Alapvetőn ökörség, nemde? Egy tök béna, verekedni nem tudó, abszolút amatőr kisskac és egy nála is fiatalabb, minden további nélkül totálisan pszichopata, egetverőn trágárul (csak úgy röpködnek a g*cik, sz*rok, f*szok a szájából) beszélő kislány, aki úgy kaszabolja, lövi az ellent, ahogyan egykor az én szép lelkű kislányom szedte a réten a virágot az édesanyjának, nekiveselkedik a város ráncba szedésének.

Na, ne már, ezt, gondolom, te sem veszed be! Mondom, úgy baromság, ahogyan van, nem? 

Aztán az a nagy büdös helyzet, cimbikém, drága olvasóm, és ezt már a sorozat első részénél is megállapítottam, legalábbis úgy emlékszem, hogy valamiért mégis rettentő nagy elánnal cumizzuk be ezt a hülyeséget. Most mondd! S ne számíts rá, meg nem tudom magyarázni, miért. Ráadásul úgy cumizzuk be, hogy még tetszik is. Persze, nem hisszük el ezt a zagyva képtelenséget egy pillanatra sem, mégis hagyjuk, hadd meséljenek nekünk az alkotók, hadd fröcsögjön a vér, az agyvelő, tapodjanak a gyerekek a maguk gyártotta hullahegyeken („Beteg, mi?” – kérdezhetem a The Walking Dead Negan-jének a szavaival), mi élvezettel (mondom élvezettel!!!) lapozgatjuk a képregényt. Ami egyébként még csak különösebb erkölcsi tanulsággal sem szolgál. Különösebbel? Ugyan! Semmilyennel, hidd el, semmilyennel! Pusztán a mese iránti vágyunkat elégíti ki: a szegény ember legkisebb fia (több sincsen neki) elmegy szerencsét próbálni, és miközben ő olyan piszok szerencsés, olyan cefetül mázlista, hogy túlél mindent, a környezete már egyáltalán nem annyira az. Apuról például ne is beszéljünk. És ez a legkisebb ráadásul még elnyeri a passzív rezisztenciába húzódott még kisebb, pszichopata királylány segítségét is, mert annak bélkiontó és agyfröccsentő képessége nélkül mehetne a messzi bús sóhivatalba, frittyfancot nem érne sem az igazságérzete, sem a bosszúvágya, lapos véreslepény lenne belőle is. Mese, meskete...

Gondolom, már könyörögsz, áruljam el, mi a fészkes fenéért nem hajítottam a sarokba ez a bárgyú zagyvaságot, van-e egyáltalán elfogadható érvem arra, miért ürítem tök síkra a trágár darabolás-fröcsögéssel az agyamat? Hát, mondhatom, most megfogtál! Hm... tényleg, vajon miért? Meg kellene magyaráznom magamnak is, ha már kérdeztél, legalább magamhoz is őszinte leszek, tudok-e bármi értelmes indokot találni, vagy maradnak a panelproliság bamba bámulásának az érvei.

Nos, maradjunk annyiban, hogy maradnak ezek az érvek. Mármint a panelprolis. 

Mert annyira nem érzem érvnek például a RAJZOKAT. Semmi baj velük, ügyesek, ha nem is olyan lenyűgözőn részletesek mint a Blacksad vagy a Morgan  Lost kockái, vagy olyan ötletesen fekete-fehérek mint a Cin City, egyszóval az ég egy adta világon semmi baj nincsen velük, igaz, nem is vágnak egy súlyos vizuális benyomás KO-jával álcsúcson, hogy belerezeg az összes esztétikai- és szépérzékünk, de nincsen velük baj. Dinamikusak, szépek, színesek, árnyékosak meg minden. Semmi egetverő magasság, semmi kútmélység, de élvezetesek, simán fogyaszthatók. 

Aztán ahogy írtam nem érv a TÖRTÉNET sem, mert az simán baromság. Nem érv az ERKÖLCSI ÜZENET sem, mert az tulajdonképpen nincsen. Csúnya bácsi úgyis véres massza lesz, addig jár a korsó a kútra, amíg be nem vezetik a vizet és aki mással herbe kenéz, annak futyje remety ütyő. De ettől nem fordul egyből minden jóra a világon. Még az sem tűnik nagyon átütő üzenetnek, hogy ne legyél gonosz, ne akard magadénak a várost, mert vagy Kis Dög aprít/belez/lősz@rrá vagy kiesel a hűdesokadikról és a combcsontod vakarja meg az álladat. Tán még attól sem megyünk a falnak, hogy minden jótett elnyeri az igazságszolgáltatástól a méltó büntetését. 

Bakker, hallottad? Egy magas rangú katonatiszt péppé verte a kedvese arcát, de nagyon csúnyán, nagyon péppé. A pasassal gyakorlatilag semmi sem történt. Volt távoltartási-végzés, de kényszerítő lépés nem történt a betartására, még nyomkövető sincsen az ürgén. A csajszi félelmében a nyilvánossághoz fordult, erre ez a baromarcú gennyláda beperelte ötmillió forintra a hölgyet. Becsületsértésért. Hogy jól értsd: az elkövető tette, és annak kellene fizetnie, akit sz@rrá vert. Megáll az ember esze!
De mondok mást, ma hallottam, olvastam: szomszéd1 b@szogatta a szomszéd2-őt. Rendszeresen, módszeresen, gennyesen. A történet idején valami hangos valamivel valamizett. Szomszéd2 átment, hogy a francba, ne már, unalmas, fejezze be a rohadt mindenit! Ő is nő volt. Illetve még mindig nő, mert túlélte szomszéd1 válaszreakcióját. Ugyanis a ricsajos fullkretén gyakorlatilag felvágta a hasát, úgy, hogy a hölgy fogta a saját beleit, hogy körbe ne díszítse velük az udvart, meg a holló el ne vigye már, kell az még neki is! Na, és most nem hiszed el, ülj le, kapaszkodj meg: szomszéd2-őt a rendőrség negyvennyolc órán belül kiengedte, mert ez csak súlyos testi sértés. Képben vagy? A nő konkrétan tartotta a saját beleit a két kicsi kezével az udvaron. Aki kifordította őt, mint a kesztyűt, az pedig otthon kevergethette a kávéját és slettyinthette a fröccsét a foteljában.
Na, AZÉRT MÉGIS VAN TANULSÁGA A KÉPREGÉNYNEK: húzzunk Ha/Ver-ruhát, de főleg keressük meg Kis Dögöt, és nézzünk már szét legalább ezen a két portán, menjünk katonatiszt és hangos-szomszéd nézőbe! Aztán bízzuk Kis Dögre ezt a két szimpatikus, szolid úriembert: varjúkajának jók lesznek, miután elbeszélgetett velük. 

De a magyar jogszolgáltatás (mert igazságszolgáltatásról ne beszéljünk, mert nem fogjuk tudni abbahagyni a zokogással tarkított röhögőgörcsöt) elképesztő baromsága azért nem ad igazából értelmet az alaptéma képregényének. 

Kicsit fáradt vagyok, hosszú volt a hétvége, Karesznek Dunaharasztin jó pálinkája van, aztán meg nem aludtam túl jól, pedig haza sem kellett jönni, náluk feküdhettünk le, de zűrös volt az alvás, próbálom még összeszedni, mit is értékelhetnénk ebben az alkotásban. 

Na, talán találtam valamit: a mai ifjúságnak lehetne az az üzenet, hogy SUSZTER MARADJ A KAPTAFÁNÁL, mindenki nyugodjon le a 'csába, hagyjuk, hogy az rendezze a dolgokat, akinek azt kötelessége rendezni. Csakhogy a fenti két, valós történet ennek ellentmondva bizonyítja, hogy az meg francokat fogja rendezni, gyakorlatilag jutalmazza az elkövetőket és bünteti a sértetteket. Ráadásul azért sem lehet ez az üzenet, mert amott, a képzelt világban (majdnem Képzelt Várost írtam, mert miközben itt plöntyögök, éppen az új lemezük szól, tegnap jelent meg, postrock), abban a képzelt városban (hehehe!) éppen hogy Ha/Ver és Kis Dög rendezik le a gonosz bácsikat, meg az általuk gyűjtött, amatőr, szuperhős sereg. Miközben a rendőrség uszkve teljesen töketlen. 

Körülnézek, van-e még valami? Benéztem a sezlony alá is, de nem leltem semmit.

Talán annyit, hogy a részek összessége nem minden esetben adja ki az egészet.

Mire gondolok? Figyelj csak! Magunk között? Szerelmetesfelségtársamnak nem csak szép a lelke, nem csupán kedves és szép a hangja, nem csupán gyönyörű zöld a szeme, nem pusztán szemgyönyörködtetőn széles az álkapcsa, nem csupán ingerlőn gömbölyű a csípeje, a válla, nem csupán, hjajhjaj, de fogni való a feneke, nemcsak huncut a gribedlije, nem csak jó humora van, de az is mulatságos, amikor éppen cserbenhagyja, nemcsak imádom még azt is nézni, ahogyan eszik, nemcsak jókat lehet vele veszekedni, mert (jobbára, mert sajnos manapság már voltak kísérletei) arról veszekszik, ami a téma, és nem citál be még öt másik történést, pragmatikus, jó szervező, kedves, ... De ha ezeket a tulajdonságokat összerakom, még mindig nem áll előtted SzFTam, még akkor sem, ha fizikai valójában meg is tenné, hanem csupán egy csomó tulajdonságát látod, az összkép még mindig hiányos lesz, mert nem ismered őt. 

Pödzegeted? Valami ilyesmi van ezzel a képregénnyel is. Van egy csomó résztulajdonsága, de ha összerakom a részeket, nem az egész jön ki, hanem csupán a sok rész egymás mellett. 

Mondd már, hogy érted, na! Így van, ez a Ha/Ver is. Ennyi! 

Ez a füzet a könyvtárban a mintegy véletlenül talált képregény immár negyedik része. Az első háromról írtam már értékelést, az azokban írtakat most nem ismételem meg. (A linkeket lásd alább.)

Ám azoknak, akik nincsenek képben egy tömör összefoglaló engedtessék meg! (S ha nem engedtetik meg, akkor is itt lesz.)

A főhős, Morgan Lost fejvadász, valamikor egy Szárnyas fejvadász-jellegű jövőben, amikor is divatos a sorozatgyilkosság. Morgan Lost jobbára rájuk vadászik. Az a fekete izé a szeme körül, a borító felső képén, nem a helyi és korbeli divat diktálta Zorro-álarc, hanem egy nem önként vállalt tetoválás: Morgan Lost maga is áldozata volt egy agyament társaságnak egykor, a barátnőjével egyetemben. A hölgy sajnos nem élte túl (vagy sajnos de?) a kalandot. A főhősünk akkor vált elkötelezetté a pszichopatákkal szemben.

A történet

Az első három füzet egy-egy történetet tartalmazott, vagyis a sorozatnak gyakorlatilag eddig nem volt egységes története. Vannak azonban visszatérő szereplők, mint Morgan rendőrnő ismerőse, Regina Dolarhyde és Pandora Stillman, a pszichológusnő, aki vadászottjává válik a szintén visszatérő szereplőnek, Wallendream-nek (igen, ő az a piros orrú csóka a borítón).

Nos, ez a füzet nem önálló történet abban az értelemben, hogy vissza-visszautalgat már lezajlott történésekre, konkrétan Wallendream gyilkossági kísérletére Pandora ellen, amit a pszichológusnő, meglepő fordulat, túlélt. Pedig Wallendream akcióit nem szokás és nem illik túlélni.

Ez a füzet tehát Wallendream-re fókuszál. Ő ennek a kötetnek, füzetnek az igazi hőse. Ööö... főszereplője. Aki, hogy legyen valami egyedi jellemzője ennek a pszichopatának is, mindig egy szál fekete rózsát hagy az áldozatainak a szájában. Az nem derül ki, miért határozott névelős az epizód címe. 

Úgy fest, az írót annyira megfogta az alakja, hogy úgy döntött, a figura valami olyasmi figurává teszi, mint amilyen Gotham Citynek volt/lett Joker. Nagyjából sikerült, és a befejező képsorokkal, nem lövöm le a poént, de még rá is tett egy lapáttal. Végső felütésnek hátborzongató az utolsó képsor, mondhatom!

Sajnos, legalábbis számomra sajnos, hogy  egyértelműnek tűnik, az egész arra megy ki, hogy Morgan Lost és a főgonosz még jó darabig elbíbelődhessenek egymással. Az a helyzet, hogy ez számomra annyira nem megragadó. Egyrészt mert sokkal jobban tetszett a sorozat felütése és első három darabjának önállósága, másrészt, mert sugall valami olyat, hogy a pompás kezdet a szokásos sémákba laposodik: önmagával és a múltjával küzdő, de a jó oldalon pofozkodó hős szembeszáll a nagyon csúnya lelkű, sötét oldali beteg állattal, és persze a nőt is meg kell védenie tőle. 

Vagyis van egy történet, ami az egyik előző füzetben elkezdődött, itt folytatódott, de még itt sem ért véget. Tartok tőle, de reménykedem benne, hogy nem így lesz, jönnek a további profi megoldású műkonfliktusok, hogy még jó darabig izgulhassunk a pszichopata barom és a fejvadász párviadalán. 

A rajzok

Wallendream-nek múltja is lett, hogy jobban értsük őt. Chiaverotti, a Morgan Lost írója kitalálta Wallendream motivációját, a gyerekkori traumát, ami még betegebb lelkűvé tette mint amilyen a traumáját kiváltó apja volt. Kiderül egy félmondatból, hogy a fekete rózsa a szájba egy őrült nagymama szociális öröksége. Ezzel együtt, azt kell mondanom, valahogy nem üt túl nagyot pszichopatánk múltja, és valahogy nem kőkemény a talapzata a beteg lelkének, valahogy inkább csak klisés, mondhatnók felületes alapvetés. 

A nagyobb gond, hogy miközben a rajzok teljesen jól hozzák az eddigi pompás szintet, most mégsem ragadtak meg részleteiben annyira mint eddig. Tény, hogy rajzoló-váltás történt.

Az első részt Giovanni Talami és Michele Rubini rajzolta. A második részt csak az első úriember, de úgy, hogy mindkét résztől hátast dobtam. Igaz, nem első pillantásra, hanem úgy, mint amikor elmész valami mellett, és csak két lépés múlva tudatosul, hogy valami csuda érdekeset, izgalmasat, szokatlant láttál, megtorpansz és visszalépsz, hogy újra és jobban megnézd. Emlékeim szerint az írtam az első rész értékelésében, hogy bár  stílus más, de a rajzok részletgazdagsága vetekszik a Blacksad-sorozat hátasdobós nüanszaival. 

A harmadik részt már egy másik rajzoló jegyzi. Úgy fest, Chiaverotti gyűjti a Giovannikat: a harmadik részt egy Giovanni Freghieri nevű rajzoló követte el. Ha nem veszem észre a névváltozást, a képregényt olvasva, nézegetve talán fel sem tűnt volna, hogy nem az első rajzoló munkáját látom. Sőt! 

Aztán ezt a negyedik részt ismét más rajzolta: Val Romeo. Majdnem azt írtam, fickó. A Val miatt is, a Romeo miatt is. Mert a Val, az ugye, Kilmer, a Rómeó meg Júlia, szóval az asszociáció mindenképpen pasira vezet. Ezzel szemben Val Romeo a következőképpen néz ki: 

Pasinak túl szép, ugyebár! Ámde a nemének a tisztázásán túl sokkal fontosabb, hogyan rajzolta meg a negyedik Morgan-képregényt? S itt egy kicsit kínosan feszengek.

Nem azért, mert rosszak a rajzok. Dehogy rosszak! Egyáltalán nem azok. Teljesen pompásan hozzák a sorozattól elvárt minőséget. A pörgős cselekmény miatt csak a végén gondolkodtam, hogy voltaképpen nem volt olyan rajz, amire önmagában felfigyeltem volna. Félreértés ne legyen: a hölgy csodálatosan rajzol, és frenetikusan hozza a sorozat stílusát. Ebben eltérés voltaképpen nincsen, amatőr szememmel, ha olvasni nem tudnék, talán fel sem fedezem, hogy más követte el ezt a történetet. De az továbbra is igaz lenne, hogy nem volt egy kocka sem benne, amitől úgy elkáprázódtam volna, mint az első három rész bármelyikében. Most, hogy ezt a mondatot leírtam, újra elővettem és végig néztem a füzetet, nehogy igazságtalan legyek. A véleményem nem változott. Mutatok két példát, talán elég érzékletes lesz, miről is beszélek! Figyeld csak!

Szóval professzionálisak a rajzok, de mégis hiányzik, hogy nem tudtam lenyűgöződni, elismerőn csettinteni.

 *

A baj az, hogy ebben a részben ez a két dolog, a történetbeli visszanyúlás és a befejezetlenség, valamint a rajzok csettintés-hiányossága összeadódik. Amennyire azt írtam eddig, hogy a Morgan Lost az egyik legjobb képregény, amit eddig láttam, olvastam, most egy ha nem is szárnyaszegett lett a lelkesedésem, de mindenesetre néhány evezőtoll sajnos kihullott. Reménykedjünk, barátom, hogy csak erőgyűjtésről és nem új irányról van szó!

Az eddigi részek értékeléseit az alábbi linkeken olvashatod, nézheted meg. 
Morgan Lost 1. – Az ​utolsó éjszaka embere 
Morgan Lost 2. – Ne hagyj el! 
Morgan Lost 3. – Mr. Sandman  

Frike Comics, 2019,, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891144 · Fordította: Ludmann Ágnes

3,5/5

(2020 február)

A sorozat írója, Körösztös György, akinek neve meglepő módon a borítókon nem szerepel heroikus, de e kötet alapján máris előre bocsátom, mondhatnók felületes vállalkozásba fogott. Nem a sorozat egészét tekintve felületes, mert azt, hogy mi mindent sorolhat az összeesküvés elméletek alá, hangyaszorgalommal szedegette össze, tiszteletre méltón hosszú és széles látókörű a listája. A felületesség a köteten belül érhető tetten. (A többi még nem volt a kezemben.) 

A felületességnek szerves része, hogy bár a téma roppant izgalmas, nagyon időszerű, és kincset érhet minden vele kapcsolatos konkrét információ, a kötetben a konkrét jelző hiányával van baj. Mármint, hogy az információk konkrétságával. A forráshiánnyal. A könyv és vélem, nem tévedek túl nagyot, ha általánosítok, a sorozat olyasféle irodalom, mint a Hihetetlen magazin: csuda érdekes témák, rengeteg, ámde jobbára teljesen ellenőrizhetetlen információk, ad hoc, ex cathedra kijelentések sora, forrásmegjelölés viszont zéró. Így van, mert itt így olvashatjuk. Holott igen könnyen lehetséges, hogy rengeteg mindenben igaza van. Azonban ebben a formában valahogy nem tűnik másnak, mint a zöldséges piacon egymásnak átadott, logikus, de a semmiből vett cinkos összekacsintásnak. 

Ám Körösztös György könyve érdekes kis infóhalmaz. Akkor is, ha csak egy sor logikus agyalás és feltételezések sora. Valószínűleg nem nehezen kitalálható, miről szól egy a kötetecske. Ha mégis lenne kétség, segítek. Mindazokról a megfigyelő- és adatgyűjtő eszközökről, amikkel a mindenkori és mindenhol levő hatalom adatokat gyűjt az állampolgárokról. 

A mondandója lényege, hogy az informatika kiteljesedésével technikai akadálya már egyáltalán nincsen annak, hogy a művelt nyugat polgárait teljes megfigyelés alatt tartsa a mindenkori hatalom. Sőt az az idő sincsen már messze, hogy ugyanezen a rendszeren keresztül akár teljesen el is lehetetlenítse. 

Csak átabotában az eszközökről: az egyre többet látó, arcfelismerő rendszerekkel is ellátott térfigyelő kamerák, a mindenféle adatot gyűjtő, elemző és azokat a hatalomnak továbbító szoftverek (Google, Facebook), a kamerának és mikrofonnak használható okostévék és mobiltelefonok tömkelege, az egyre okosabb fedélzeti komputeres autók, az online vásárlási lehetőségek, az egyszerűsödő, chip-alapú nyilvántartási rendszerek. Vagyis voltaképpen itt áll előttünk a Nagy Testvér rendszere: voltaképpen nincs olyan információ, ami ne állhatna a rendelkezésére, ha akarja. 

Nekem két komoly bajom van ezzel az infó-gyűjteménnyel. Az egyik logikai, a másik teológiai. 

A LOGIKAI HIÁNY

Az egyén és a hatalom kapcsolata, bár nem szükségszerű, hogy így legyen, de egyre inkább konfrontációs alapú. Mi és ők, lent és fent, alárendeltség és hatalom, pénz és pénztelenség. Naná, hogy persze. Ki bízik ma már a hatalomban, túl a szocializmuson, benne a vadkapitalizmusban és globalizálódó világfaluban élve. 

A megfigyelésre álokaira ír példákat Körösztös. Elsősorban a fenyegető terror-veszély az indok. Amiben persze van ráció. A WTC-vel kezdődött, aztán a Charlie Hebdo szerkesztőségével, majd kölni szilveszter éjszakával, a berlini kamionos merénylettel és a hasonló tragédiákkal folytatódott. Ok tehát van. De ez sokak szerint, a jelen könyv szerzője szerint is csak indok. Csakhogy azt, hogy voltaképpen miért is gyakorolja a hatalom a totális kontrollt, mire is jó neki, nos, az kimaradt a könyvből. Holott a sorozat címe az, hogy Összeesküvés elméletek. Pedig ez lenne a lényeg. 

A TEOLÓGIA KÖVETKEZETLENSÉG

A szerző hivatkozik a Bibliára. Tudom, ami most következik, az vagy indulatot vált ki, vagy érdektelenségbe süllyed, nagy legyintéssel elintézve a kérdést. Megpróbálom nagyon röviden összefoglalni, miről is van szó, és miért nem helytálló a következtetése. Ezt a részt akár át is ugorhatod, de szerintem kár érne, ha így tennél. 

Konkrétan ezt a szöveget idézi a könyv a Jelenések könyvé-ből: 

Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak a kin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma.
Jel 13:16–17

A könyv szerint itt áll feketén-fehéren, hogy a bőr alá ültetett személyes chip-ek a hatalom eszközei a totális kontroll érdekében. Ami eszközként valóban elképzelhető, valóban lehetséges. Csakhogy az értelmezés a szöveg kiragadásán alapszik. 

A Jelenések könyve egy szimbólumokon tömkelegén alapuló, a jövővel foglalkozó könyv. A könyv megírásához viszonyított jövővel, vagyis az első századhoz viszonyított jövővel. Éppen ezért nem mindegy, milyen rendszerben veselkedünk neki a szövegnek.

Minden értelmezésében alapállás, hogy a rövidke könyv nem elsősorban a történelemről szól, hanem Jézus Krisztus egyházáról a történelemben. Egyház alatt nem valamelyik egykori vagy jelenkori felekezet, szervezet értendő, hanem az a szellemi közösség, amelyik lelkében, szívében tartozik Jézus Krisztushoz. Ha ez érthető... Az egyház helyzete (az egyház a továbbiakban is a fentiek szerint értelmezendő) nem lesz könnyű az idők végén. Az egyház ugyanis Jézus Krisztus teste ezen a földön, s mint ilyen, a Sátán legnagyobb ellensége. Így Isten és Sátán nagy küzdelmének a középpontjában áll. Erről szól a Jelenések könyve. És a könyv csúcspontja Jézus Krisztus második adventje vagyis a fentiek szerinti egyház Isten szerint való győzelme. Tömény, ugye? Pedig ez csak a kezdet. Próbálom optimalizálni a mondanivalót. 

Keresztény berkekben is két fő megközelítése van a Jelenések magyarázatának. Az egyik szemlélet a historikus álláspont, amely János korához képest a történelemben látja megvalósulni a benne foglalt próféciákat. A másik a futurisztikus értelmezés, amely jelen korunkhoz képest is a jövőben látja beteljesedni a benne olvasottakat. 

Az előbbi a könyv és a Biblia egészének belső logikájára és szimbólumrendszerére támaszkodva ad magyarázatkísérletet a benne olvasottakra. Ez nagyon fontos! Vagyis a magyarázat nem ad hoc, a pillanatnyi helyzetet az ókori szövegre passzítva működik. A szövegben szereplő fenevad például nem lehet akármi, akárki. Valamikor az ősidőkben, 2000-ben írtam egy könyvet az akkoriban elmondott, így-úgy a végső idők próféciáiról szóló előadásaimból összeállítva. A könyv címe: Marana Tha! Abban volt egy táblázat, ketten állítottuk össze Stefánné Lévai Edittel. A fenevad huszonöt bibliai jellemzőjét szedtük össze. (Itt megnézheted a táblázatot, ha érdekel.) A dolog lényege, hogy egy jellemző kiragadása semmiképpen nem fedheti le a szimbólum-alapot, a beazonosításhoz mindnek meg kell felelnie.

VAGYIS

összességében mit is kapunk ettől a könyvecskétől? Egy rövidebb vonatútnyi ki-bekapcsolódást arról, hogy voltaképpen nincsen menekvés: ellenőrizve vagyunk. Nincs menekvés. Bár Körösztös próbál kiutat adni, de meggyőződésem, hogy az általa mutatott összefüggések szerint nincsen kiút. Csak az utolsó előtti fejezet szerint. Vagyis az összeesküvés elmélet megállja a helyét. 

Nicolas nagyon rövid történelme

Úgy gondolom, és nem nagyon szoktam tévedni (egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem)*, hogy kevesen vannak, akik ne ismernék vagy ne ismernének valamit a kis Nicolas viselt dolgaiból. Aztán el kell gondolkodnom, hogy frászt, egyre kevesebben olvasnak, a fiatalok, a gyerekek közül meg pláne, és egyre kevesebben vannak nálam öregebbek, akik emlékezhetnének ezekre a kötetekre (nem elírás a többes szám!). Mert be kell látnunk (máris sikerült!), hogy klasszikusokat tartunk a kezünkben (megint a fránya többes szám, mindjárt megmagyarázom). 

* Hahaha

Akkor magyarázom is azoknak, akik ne tudnák: ez a kötet egy gyűjteményes kötet, egy öt az egyben gyűjtemény. A kis Nicolas kalandjai eredetileg öt külön kötetben jelentek meg, nem csupán az eredeti, francia nyelvén, hanem magyarul is. Ezt az öt kötetet adta ki három ízben, összegyűjtve a Sík Kiadó ebben a vaskos, 676 oldalas, impozáns kötetben. Mondjuk nem könnyű olvasmány. Érted, 676 oldal, kemény táblás, súlya van, nem könnyű... Egyébként habkönnyű befogadni: amikor el kezded olvasni, vigyorogni fogsz, és úgy is maradsz a könyv végéig.

Szóval az úgy volt, ahogy a grafikus Sempé az előszóban le is írja, hogy adva volt ő, és adva volt az akkor már nevet szerzett Goscinny. Az utóbbi úriember két olyan képregény írója, amit egészen biztosan szükségtelen bemutatni. Ő az atyja Asterix-nek és Lucky Luke-nak, a két hatalmas sikert és karriert befutott figurának. 

A kis Nicolas ötletével, pontosabban kettejük közös munkájának elképzelésével egy vidéki lap környékezte meg őket. Sempé-nek akkor már volt egy grafikája a kis Nicolas-ról. Amikor a vidéki lap felhívása érkezett, ők ketten már ismerték egymást. Nekiláttak a munkának, de az első kötet nem lett túl sikeres. (Az első kötet megjelenésére több dátumot is találtam: 1959, 1960.) Ahogy Sempé írja, gyakorlatilag egy könyvesboltos hölgy megrendeléseinek köszönhették, hogy a második kötet napvilágot láthatott. Aztán meg még három. Mindannyiunk nagy-nagy szerencséjére. 

A kép cseles, mert ilyen borítókkal soha nem jelentek meg a könyvek, ez a jelen, gyűjteményes kiadás hátsó borítóján szerepel, de ezek voltak a külön kötetekben megjelent Nicolas-kalandok (ha jól számoltam, nyolcvanhat):  

Nicolas kalandjai még további két kötetben jelentek meg, amelyek a kiadó keresztségben ezt a címet nyerték el: A kis Nicolas kiadatlan kalandjai 1–2., amely kötetekben még összesen (ha ismét jól számoltam) 117 kis történet látott napvilágot.

Goscinny 1977-ben, szívinfarktusban elhunyt, Sempé ma is él, idén, 2020-ban nyolcvannyolc éves. 

A kis Nicolas története

Nos, az igazából nincsen. Mármint olyan összefüggő, valahonnan valahová tartó, nagy eksztázist sejtető története nincsen. Voltaképpen minden fejezet egy-egy önálló, egymástól független sztorit tartalmaz. Még a köteteken belül sincsen összekötő szál, a nyaralásos kivételével. De ott is csupán a nyaralás ténye az, ami összeköti a történetkéket. A fejezeteket valójában a kis Nicolas köti össze, aki egyes szám első személyben mesél mindent. S mivel így van, a többi szereplő nagyjából állandó, ahogy egy gyerek szűk környezete is állandó szokott lenni. Itt ez Nicolas családja, az osztálytársai és a tanárai.

A kis Nicolas-nak és a haverjainak a kalandjai egy egészen más kultúrában zajlottak. Akkor nem volt még kötelező a polkorrekt, nem az a világ volt, amikor a gyerek és a szülő együtt tornyosultak a pedagógus fölé, ha a csimotával baj volt, vagy ha rossz jegyet kapott, nem a mindenféle egyéni jogok sokszor eszetlen érvényesüléséről szólt a gyerek- és a felnőtt világ kapcsolata, és abban a világban még volt szerepe és jelentősége a tiszteletnek is.

Ilyen szempontból a könyv egy mai fiatalnak hihetetlenül idegen lehet. Én a hatvanas évek végén születtem, nekem és az én generációmnak egyáltalán nem az. Sőt!

Viszont azért, mert a világ más volt, a gyerekek akkor is gyerekek voltak. Goscinny történetei egyáltalán nem nagy és főleg nem didaktikus, nevelésügyi történetek. Semmitmondó sztoricskák az iskolai mindennapokból, a nyaralásból, az otthon eseményeiből. A semmitmondás alatt azt értsd, amit az előbb mondtam: nincsenek nagy szívmegrázkódtatások, nincsenek nagy erkölcsi tanulságok, nincsenek felettük napokig való töprengések. A történetek, újra mondom, voltaképpen semmitmondók. Most mondd meg, mi van például abban, hogy a tanfelügyelő bejön az osztályba, és bár puccos rendnek kellene fogadnia őt, abban a pillanatban toppan elő, amikor a gyerekek éppen a leghátsó sorba akarnak vinni egy padot, mert az osztályelső, szemüveges Agnan kiborította rá a tintát. A tanfelügyelő persze egyből beletenyerel a pacába. Aztán a tintát letörli a zsebkendőjével a kezéről. Majd úgy hagyja el a termet, hogy mielőtt megtenné, az osztály viselkedésétől gyöngyöző homlokát megtörli a zsebkendőjével... Mielőtt elmegy, még gratulál az osztályfőnöknek, hogy milyen jól bírja ezt az osztály. Magától adódik Nicolas következtetése: 

Nagyon szeretjük a tanító néninket, de meg kell mondanom, hogy most az egyszer nagyon igazságtalan volt. Nekünk köszönhette, hogy gratuláltak neki, és mégis bezárást adott az egész osztálynak. (49.)

Ismét mondom, nem a történetek nagyok. Goscinny stílusa az, ami hatalmas. S mellette Sempé rajzai simán társszerzővé emelik az alkotójukat, mert aki csak egyszer is látta a rajzait, az kis Nicolas-t és a cimboráit másképpen el sem tudja képzelni. 

Milyenek a történetek? 

A fentiek miatt gyakorlatilag nem lehet külön-külön elemezgetni az ebben az ötazegyben-kötetben szereplő külön könyveket. Illetve lehet, de eltérés nem lenne az egyes kötetek értékelése között. Goscinny és Sempé hihetetlenül konzekvensek voltak. Az első kötetben kitalálták a figurákat, a metódust, a tónust, az alaphangot, a viszonyokat és aztán történetről történetre, könyvről könyvre azt alkalmazták. Mondván, hogy ami bevált, azon nem változtatnak. Nem is tettek ilyet. Vagyis voltaképpen ha egy történetet olvastál, olvastad mindet.

Ha mindenáron kell valami sorrendet felállítani a kötetek között, mármint amikor öten vannak, azt mondom, a leggyengébb a nyaralós. Abban olyan kis fárasztóvá válik, hogy a nyaraló gyerekek, akik egészen más társaság mint Nicolas osztálytársai, mégis teljesen ugyanúgy viselkednek, ahogy amazok. Az utolsó kötet pedig talán a legkomolyabb, ha egyáltalán lehet ilyet mondani: az abban levő történetek 

S mi mondható el róluk? Elsősorban az, hogy tréfásak. Viccesek. Mosolygósak. Nevetősek. Ahogy mondtam, Nicolas meséli el az eseményeket, E/1-ben, gyerekszemmel, a dolgok gyermeki értékelésével, alsó nézetből. Az események értékelése, magyarázata, ahogy arra fentebb is volt példa, egy gyerek szempontjából történik. Egy alsós gyerekéből. Az értékrend, az erkölcsi rend, a viszonyok bemutatása, minden de minden innen indul ki, és itt ér véget. Logikus és bájos. 

Amikor vannak kikacsintások a felnőtt világra, az külön kedves: voltaképpen az sem jobb, az sem komolyabb, az sem felelősségteljesebb. Az apukák versenyeznek Nicolas friss bringájával és ripityára törik. Annyira akarják irányítani a két iskola gyerekeinek spontán focimeccsét, hogy végül kitúrják a gyerekeket a pályáról és ők játsszák le a meccset. A vehemens Anyu, aki ki akarja dobni a Nicolas által hazacipelt, Rex-nek elnevezett kutyát, mert széttépte a díszpárnát és pusztította a begóniákat, ugyanúgy könnyezik, amikor megjön Rex gazdája és hazaviszi az ebet, mint Nicolas, mert Rex végül vele is barátságos volt. A felnőttek ugyanúgy fogadkoznak, ugyanúgy nem elvek alapján, hanem érzelmek alapján cselekszenek, esendők és mulatságosak Szerethetők. 

Ráadásul külön jó pont jár azért, amiről szándékai szerint Goscinny egészen biztosan nem tehetett, hogy rádöbbentett, mi ott a Raktár majd a Harrer Pál utcai suliban voltaképpen angyalok voltunk. Amikor a Harrer suli nagyon sok éves lett, az akkori igazgatónő, Balogh Éva, aki egykor bioszra meg föcire tanított, és a természetjáró szakkör vezetője volt, meghívott, mondjak az öreg diákok nevében egy beszédet. Szabadkoztam, hogy miért pont én, vannak, lettek, akik sokkal prominensebbek, ismertebbek, pláne fontosabbak nálam, ő valamiért mégis ragaszkodott hozzám. Mentem, mondtam. Mielőtt sorra kerültem volna, az áldott emlékű Balogh Vera néni (mi csak Ursulának hívtuk a háta mögött, mert volt valami hihetetlen hasonlóság közte és Bubó doktor asszisztensnője között) az ajtóban ezt mondta nekem: 
– Ti voltatok a legjobb osztályok! Mármint az akkori két ötödik. Azóta sem volt olyan... Visszasírtalak sokszor benneteket!
Átöleltem és csak ennyit tudtam kinyögni: 
– Uramfia, Vera néni...! Elég hosszú lehetett az elmúlt huszonhat év! 
Mert azért, na! Szóval, izé... Azért volt olyan, hogy Lókával, alias Sunyóval, alias Kiss Endrével, egy délután alatt összetörtünk egy iskolahossznyi árokba elhelyezett cserepet (valószínűleg elektromos vezetéket akartak benne vezetni, és az lett volna a szigetelés), mert adta magát: mi voltunk a két Bruce Lee-k. S ez csak egy történet. A legjobbakról. 
De tény, ami tény: bár néha birkóztunk, volt hogy dühből, meg hónalj alá kaptuk a másik fejét, meg kétvállra küzdöttük, de komolyan soha nem ütöttük meg egymást. Ökölharc egyáltalán nem volt közöttünk. Jó, eltörtem például Gyuszika kezét, de az is csak azért volt, mert ő egy bringa csomagtartóján ült, én görkoriztam, ő tréfásan beszólt, én utánanyúltam, elértem, leesett, reccs. Eszemben sem volt bántani. De azt, hogy haragból, akár felindulásból üssünk, na, azt nem! Amikor a bika erejű, ámde jámbor Szoka kispályás foci közben úgy rúgott a focilabdával lágyékon, hogy csoda, van két egészséges gyerekem, az sem akarattal tette: Polyák Gabinak volt annyi esze, hogy ellépjen Szoka brutális erejű rúgása elől, én meg miatta nem láttam, hogy jön a labda. Rosszkor voltam, rossz helyen. De ebben sem volt szándékosság. Szóval olyan soha nem volt, hogy orrba vágtuk volna egymást. 
Míg Nicolas osztályában mindennaposak az összeugrások, a verekedések. Mondom én, a jelek szerinti egykori angyalbrigád tagja. Ez kicsit fura volt a könyvben. Viszont mulatságos. Mert azért itt sem vérre mennek a küzdelmek. De ebben jobbak voltunk. 

Az a jó, meg az a rossz ezekben a történetekben, hogy egyrészt nagyon sok van belőlük, másrészt az ember falja őket. Ezáltal persze, nagyjából semmi nem marad meg belőlük az olyan szita elmében mint az enyém. Csupán a fíling. A mosoly. S vajon mi kell ennél több? 

Mind egyetértettünk, és aztán Clotaire azt kérdezte:
– Na és hogy fogunk bosszút állni Agnanon?
– Mi lenne, ha megvárnánk iskola után, és adnánk a fejének? – mondta Eudes.
– Eh! Te is tudod, hogy szemüvege van, és ezért nem lehet adni a fejének – mondta Joachim.
– És ha soha többé nem szólnánk hozzá? – mondta Maixent.
– Ugyan már! Különben se nagyon szólunk hozzá, úgyhogy észre se venné.
– Talán szólhatnánk neki, hogy soha többé nem szólunk hozzá – mondta Clotaire.
(658.)

Vagy ez: 

[Geoffroy kitalálja, hogy beszéljenek titkos jelbeszéddel, hogy senki se értse, mit mondanak. Meg is mutatja, melyik arckifejezés milyen betűt jelent. Az első adandó alkalommal, az osztályfőnök óráján ki is próbálják, hogyan működik a dolog.]

Baromi hosszú volt a Geoffroy üzenete, és az volt a rossz hogy nem tudtuk lemásolni a szöveges példákat. De hiába, féltünk, hogy lemaradunk az üzenet betűiről, és akkor semmit se értünk az egészből, úgyhogy muszáj volt Geoffroy-t bámulnunk, aki hátul ül, a leghátsó padban. És aztán Geoffroy a fejét vakarva ít mutatott, aztán pedig nyelvet nyújtva tét, és aztán kimeresztette a szemét és abbahagyta, mi pedig visszafordultunk, és láttuk, hogy a tanító néní már nem ír, hanem nézi Geoffroy-t.
– Igen, Geoffroy – mondta a tanító néni –, én is úgy vagyok vele, mint a társaid: bámulom a majomkodásodat. De most már szeretném, ha abbahagynád. Úgyhogy menj ki a sarokba, tízpercben nem mehetsz ki az udvarra, és holnapra írd le százszor, hogy „Tanórán nem bohóckodom, elvonva osztály- társaim figyelmét és megakadályozva, hogy a tananyaggal foglalkozzanak".
A titkos üzenetből egy kukkot se értettünk. Úgyhogy tanítás után megvártuk Geoffroy-t a kapuban, és jött is, de baromi dühös volt.
– Mit üzentél az órán? – kérdeztem.
– Hagyjatok nekem békét! – kiabált Geoffroy. - És nincs többé titkos kód. És soha többé nem állok szóba veletek.
Csak másnap mondta meg, hogy mi volt a titkos üzenet. Ez volt:
– „Ne bámuljatok rám, ki fog szúrni a tanító néni.”
(538–539.)

KÖNYV MINT TÁRGY

Egy majdnem hétszáz oldalas könyvről beszélünk. Meg kellett csinálni, hogy ne hulljon atomjaira. Hétszáz oldal, az hétszáz oldal, bárhogyan is nézem, súlyos darab. A könyv kimondottan szép. Kemény fedeles, ahogyan az kell. Érdekes megoldással éltek, mert a gerince nincs teljesen egyben a fedlappal: a piros gerinc textil, a fedlap papír. Szép. Csak nem feltétlenül hasznos. Úgy fest, a gerincnek kevés a tartása ilyen súlyhoz. Nem gyepáltam, nem voltam kíméletlen a könyvvel, de egy olvasás után a gerinc stabilitása komolyan megroggyant. Mondom egy olvasás után. Tervezem a későbbi újraolvasást, és m van, ha még a család is kíváncsi lenne rá. Vagy ha ez lenne a csimota kedvenc könyve? Nézd csak, mi lett vele! A fotó nem adja teljesen vissza a szomorú végeredményt, de talán jól érzékelteti, mi is történt. 

Aztán van még egy érdekessége az egyébként impozáns, szimpatikus kötetnek. Van benne könyvjelző. Ez nagyon jó! Azonban a könyvjelzőt a könyv elkészítése során úgy a gerinc harmadánál helyezték el. Ez az elhelyezés úgy a könyv olvasásának a feléig működik, azután a könyvjelző gyakorlatilag alul nem lóg ki a könyvből, illetve elég nehéz behelyezni is az olvasás jelölésére, ugyanis a gerinc vastagsága felemészti a könyvjelző hosszát. De ez legyen a legnagyobb probléma!

Barátom, mondhatom ez aztán érdekes eset! Még pénteken kaptam egy elektronikus levelet, hogy hétfőn szerelmetesfelségtársam cégéhez az egyik futárszolgálat ekkor és ekkor kivisz egy csomagot, itt és itt módosíthatom a kiszállítási címet. Éltem a lehetőséggel, módosítottam, átkértem a munkahelyemre, az idősek otthonába, ahol a kormányt tekergetem. Hétfő reggel szóltam is a portán, hogy lehet, hogy keresni fog a futárcég, meg szóltam a kedvenc titkárnőmnek (mármint nem a sajátom, csak vele vagyok közvetlen kapcsolatban a fuvarjaimat illetőn), hogy számítson rá, jön nekem valami, és esetleg neki szólnak. Kicsit furán nézett rám, amikor mondtam, fogalmam sincsen, mi ez, mekkora, kell-e fizetni, talán AliExpress, és akkor egy apró kütyü, bluetooth-adapter a laptopomhoz, de semmi sem sem és az ellenkezője sem biztos és úgy egyébként különben is... De Szinti nem hiába ízig-vérig titkárnő, rezignáltan bólintott: „Rendben van!” 

Hétfőn nem jött semmi. Kedden sem. El is felejtettem a dolgot. Ma Béla, a portás egyik fel s alá battyogásom közben odakiáltott nekem: „Zoli, nézz már rá erre a csomagra, azt hiszem, a tiéd!” Ránéztem. Béla rettentő rutinos. A csomagon nem volt rajta sem az én nevem, sem szerelmetesfeleségtársamé, csak az utóbbi munkahelyi címe. Amiről Béla természetesen semmit sem tud. Kérdésemre, hogy így miből gondolta, hogy az enyém, csak somolygott rám a szemüvege felett. 

Kibontottam a csomagot: hát ez a Lucky Luke-képregény volt benne. A feladó nem a képregény kiadója, hanem egy könyvraktár. Levél, számla, semmi nem volt benne. Csak arra tudok gondolni, hogy a kiadó hihetetlenül figyelmes volt (vagy éppen figyelmetlen, de erre nem gondolok) és mert már több esetben rendeltem meg tőlük a sorozat darabjait, most automatikusan postázták nekem. Azért egy mélben rákérdeztem náluk, hogy akkor így van-e? Még nem kaptam választ. 

A magyarul legfrissebb Lucky Luke-füzet hazájában először 1958-ban jelent meg. Szerzői a képregény-sorozat eredeti, klasszikus alkotói. Morris 1949-ben egyedül kezdte meg a sorozatot, majd szintén egyedül elkészített hét folytatást. A kilencedik részt már Goscinny-el követték el, aztán Morris-nek volt még egy szólózása, és azután következett tizenegyediknek ez a füzet. Aminek a fülszövegében gyakorlatilag ott van minden, amire tartalmilag számítani lehet. 

Kicsoda Joss Jamon?

Gugliztam most egy kicsit, vajon Joss Jamon eredetileg is élő gazember volt-e, de kizárólag Lucky Luke kapcsán találtam róla bármiféle adatot. Ami nem jelenti azt, kizárt, hogy lett volna élő modellje Goscinny történetének, de nagy esélye van, hogy csak képzelet-alkotta személy. Azért volt gyanús a pasas, mert nagyon valós neve van a bűntársaihoz képest (Kétszínű Pete, Drabál Jack, Rézbőrű Joe [ez ugye, szemérmetlen csaklizás Mark Twain-től, a Tom Sawyer kalandjai-ból], Farmer Sam, Svindler Bill). Amazoké suták és ügyetlenek, ordít róluk, hogy soha nem éltek (bár szereplőknek nagyon jó alakok), míg Joss nem volt egyértelmű. Már csak azért sem, mert a Lucky Luke kötetekben nem egyszer, hanem sokszor szerepelnek a valódi Vadnyugat valódi valóságában is akkor és ott élt szereplők. Ahogy ebben a történetben is egy felvillanásnyi időre felbukkan Jesse James, Billy, a kölyök és Calamity Jane. Meg persze a Dalton fivérek. Ráadásul a sorozat későbbi részeiben ha nem is kivétel nélkül, de rendszeresen volt egy egyoldalas történelmi visszapillantás történelmi személyekre, eseményekre. Vagyis volt rá esély, hogy Joss Jamon is létezhetett, de úgy fest, nem tett ilyet. 

A történetben Joss Jamon a fent felsorolt egyáltalán nem úriemberek bandájának vezére. Rabló, bankrabló, csaló, politikus (bár az már majdnem ugyanaz), zsaroló. A banda az amerikai polgárháború (1861–1866) befejezése, a déliek veresége után csapódik egybe, és eszükben sincsen tisztes munkával megkeresni a kenyerüket. Joss Jamon-ról azonban nem tudunk semmi többet annál, hogy rettentő kapzsi, nagyravágyó és hataloméhes. S hogy nem tud veszíteni. Mondom, kiváló politikus-alapanyag. 

Erről egy kicsit többet akarok mondani. Ahogyan említettem, a történet '58-as. De úgy fest, van ami állandó. Vagy olyan vagyok mint Pistike, akinek mindenről az jut eszébe. 

 A történet

Jamon és a bandája amerre jár, rabol. Így tesz egy a poros kisvárosban, Los Palitosban is. Aztán úgy kavarják a dolgokat, hogy Lucky Luke nyakába varrják a gazságaikat. A városka lakói már készülnek is felakasztani Luke-ot, mire az köt velük egy üzletet: hat hónap, és visszahozza az eredeti rabolókat. Ha nem tenné, akkor hat hónap múlva áll elébe, kössék fel. Mivel még nagyon sok Lucky Luke-füzet jelent meg ezután, kétség nem fér a történet méltó végéhez. 

Luke útra kel és el is jut Frontier City-be, ahol Jamon-banda már megvetette a lábát. Luke munkához lát. 

Ami feltűnő ebben a történetben, hogy Luke valahogy esendőbb, sebezhetőbb mint későbbi formájában. Az elején, ugye, akasztani viszik. Később a banda sarokba szorítja, majd lasszóval elfogja. Börtönbe is zárják, tárgyalnak is felette. Nem egyedül oldja meg az ügyet, sőt, meg sem tudná oldani egyedül. A tervei beválnak, de igazából nem vezetnek konkrétan sehová. Nem nézi és kezeli még olyan emelkedett szemszögből a helyzetet, ahogyan később teszi majd. 

Vagyis egész konkrétan Luke alakjának volt evolúciója. Mondjuk a rajzokon is érezni, hogy ezek még nem azok a rajzok. Meg nem mondom, miből jön ez le, ehhez Gergő fiam kellene, neki csudára művész szeme van az ilyesmihez, de csak az első oldalt elolvasva már volt sejtésem, hogy ez korai darabja a sorozatnak. Mondjuk ez is relatív, hiszen kilenc évvel az első füzet után jelent meg. De az is igaz, hogy Morris összesen hetvenkét (72!) Lucky Luke történetet jegyez. Tény, hogy ez már viszont a tizenegyedik volt. 

Az események konkrétan akörül zajlanak, ki hajlítja inkább maga felé a város szívét, Joss vagy Luke. Joss-nak vannak meggyőző érvei, Luke-nak nincsenek. Joss érve az ököl és a fegyver. Luke-é a szív és az ésszerűség. Goscinny még optimista volt. Mármint abban, hogy a népet erőszakkal  lehet leginkább a megfelelő irányba terelni. Vagyis, hogy nem tehet igazán arról, hogy merre hajlik, mert az erőszak hajlítja, nem az észérvek, nem az erkölcs, nem a logika és még csak nem is a saját, jól felfogott érdeke. Az agymosás lehetőségéről, úgy tűnik, akkor még nem tudtak annyit mint manapság. De az mindenesetre még ebből a karikatúrából is simán levehető, hogy mennyi valós fedezete van egy-egy politikai kampánynak. 

Viszont a bíróság működése, úgy fest, nagyjából ugyanúgy működött, mint egy.másfél évszázaddal később, ahogy az az örök életű és érvényű, halhatatlan magyar filmből, A tanú-ból is ismerjük. 

 Ennek Lucky Luke-os megfelelője így fest: 

És egy város statisztál mindehhez, ahogy mondtam fentebb, félelemből. Ezáltal ez a füzet nem annyira önfeledten vidám. Talán itt Kelet-Európában még nagyobb az áthallása a „független” bíróságoknak. (Itt egy nagyon érdekes, vagy inkább szégyenletes, de mindenképpen tanulságos történet a közelmúltból.)

A végső megoldás, feloldás szokatlan módon nem Lucky Luke-tól származik. Voltaképpen az összefogás ereje, egyfajta lokális forradalom söpri el Joss Jamon-t és a bandáját. A kiváltó oka ugyan Lucky Luke, de ezúttal nem a Vadnyugat-szerte híres gyorsasága és célbalövő-képessége menti meg a helyzetet és fegyverezi le a gazembereket. Viszont, meglepő fordulattal, ezúttal lecsatolja a coltját és ököllel teszi helyre a csúnya bácsit. 

Mindazonáltal ez a füzet, ez a történet sem komor, komoly, csak egy kicsit több valós dologra asszociálunk általa. Az olvasó lesz komolyabb, az értelmezés által, de nyugalom, a történet önfeledt kikapcsolódás most is. Mondhatnók, szokás szerint. 

A SZERZŐK

Réti könyveiből viszonylag sokat olvastam már. Az írásaival való debütáló találkozás nem volt szerelem első látásra, de a második már igen. Mint a házasságaim: az elsőben valami volt, nem volt cefet, ahogyan volt, de a második megmutatta, milyen egy igazán működő kapcsolat. Aztán ahogyan telt-múlt az idő, gyűltek a Réti-olvasmányélményeim. Most is azt mondom, sajnálom, hogy Réti nem nagyon töri magát a Hasonmás típusú, hangulatú könyvek írásával: szerintem az állt neki legjobban. De kétségtelen, hogy a komoly/komor krimikben is otthon van, sőt egyre jobb bennük. Méltán egyre ismertebb és kedveltebb író, akinek a könyvei igen keresettek. A sikerben nem kis mértékben részes az a tény, hogy Réti zsaru volt, és nem csak az utcán járőrözött. Vagyis nagyon sok mindenről bennfentesként ír. A magyar rendőrségről is. 

Vanicsek Olivér az Aranyélet című több évadot megért sorozat egyik írója. Az utóbbi idők egyik legjobb filmélménye volt számomra. A sorozat patikamérlegen adagolja az összetevőket, az izgalmat, a vért, a szereplők bemutatását, egymáshoz való viszonyát, a magyar politikai és gazdasági élet jellemzőit. Humor mondjuk olyan nagyon nem volt benne, legalábbis nem a maradt meg bennem mint fő jellemző. Különös jellemzője a sorozatnak, hogy miközben minden szereplő szimpatikus, valójában senki nincsen benne, aki velejéig az lenne. Egy idő után kellő távolságtartással és unszimpátival drukkolunk a szereplőknek, és ezt még csak észre sem vesszük, csak bizonyos idő után. És Vanicsek ennek a sorozatnak volt az egyik írója. 

Hibázhat-e két ekkora volumenű pasas egy akcióregénnyel? 

A kép forrása: http://gaboolvas.blogspot.com/2019/11/aranyloves.html

A TÖRTÉNET

Voltaképpen egyszerű. Van nyolc zilált múltú zsoldos, akik Afrikában tevékenykednek, és úgy alakul, hogy egy melót elvállalva egy csapatot kell alkotniuk. A zsoldosok különféle nációkhoz tartoznak, van köztük elsősorban egy magyar férfi, sötét múlttal. Van egy izraeli nő, három amerikai, egy szudáni, egy orosz és egy maori pasas. 

Afrika a XX–XXI. század Vadnyugata. Nincsenek törvények, nincsenek szabályok, az élet életveszélyes és kíméletlen.

– Ez Afrika… Vedd úgy, hogy minden, ami mozog meg akar ölni. Az egész kontinens veszélyes.

A feladatuk, hogy két és fél tonna aranyat átjuttassanak a kontinens egyik pontjáról a másikra a kínai megbízóknak. Az út 7911 kilométer. Feltétel számukra: ha hiányzik a szállítmányból bármennyire (a korrupcióra költött összegek elszámolhatók) vagy ne adja Isten, de eltűnne a komplett szállítmány, ígéret van arra, hogy a tagokat egyenként levadásszák a megbízók emberei. 

Nos, elindul a két autóból álló konvoj, háromszáztizennyolc oldalon keresztül lehet értük izgulni, vajon célba jutnak-e vagy sem. Útközben persze lőnek, nyakat vágnak, s velük is történik egy s más, fogyatkoznak is szépen, ahogyan az várható, és vannak egyéb meglepő, de egyáltalán nem mulatságos fordulatok is. Legyen elég annyi, hogy itt nem a piszkos tizenkettőről van szó, akik nem makulátlanok ugyan, de a szent cél érdekében az erkölcs bajnokaivá válnak. Nem, nem, itt ilyen nem történik. Ez a történet hihetőbb. Ezáltal megrázóbb és borzalmasabb. Többet nem mondok el, mert az már komoly spoiler lenne, s elég komolyan agyonvágná a regény élvezeti értékét. 

NA, ÉS HOGY SIKERÜLT A HEGYEK TALÁLKOZÁSA? 

Nem árulok zsákbamacskát: is. Meg nem is.

Ahogy éppen az előző értékelésemben, egy első könyves magyar író sci-fijéről írt agymenetemben írtam, 

Egy szövegnek van ugye, stílusa, mondanivalója és cselekménye. Minden szövegnek. Ha szépirodalomról beszélünk, akkor a mondanivalóhoz kapcsolódik a tartalom, a cselekmény is. Még itt is lehet bibi, ha csak stílus van mondanivalóval, és a cselekményben bármi hibádzik: következetesség, dramaturgia, érdekesség. (S akkor a szereplők leírásáról, cselekedeteiről, jellemrajzáról még szót sem ejtettünk.)

A helyzet az, hogy egy író voltaképpen az elsőből és az utolsóból simán megél. Ha egy könyvnek van stílusa és tartalma (cselekménye) az simán elviszi a hátán a szöveget akkor is, ha nincsen mondanivalója.

Akkor az Aranylövés-t még kézbe sem vettem. Valami ilyesmiről van szó a két szerző közös munkájának az eredményével. Ugyan azt nem tudom, milyen Vanicsek stílusa, amikor csak úgy simán az ő munkájával találkozom, Rétiét, ugye, ismerjük, nyilvánvalón van neki. Mindkettejük előéletét ismerve az is egyértelmű, hogy cselekménye is van a könyvnek bőven; az lenne meglepő, ha nem lenne. 

A kérdés, hogy mondanivalója is van-e? A kérdés persze nem teljesen jogos. Azért nem, mert éppen a fent idézett fejtegetésemben gondolkodtam el azon, hogy ha van stílus, van hozzá cselekmény, az már simán elvisz a hátán egy regényt. Ott Stephen King-et említettem példaként, akinek van stílusa, vannak jobb-rosszabb történetei, de mondanivalója általában és bevallottan nincsen. Ahogyan mondta, ő csak mesélni szeret. 

Vajon baj lenne-e, ha ebben a könyvben is ezzel a hozzáállással találkozunk, ha csak roppant élvezetesen elmesél nekünk a szerzőpáros egy történetet? Egyéni hozzáállás kérdése, hogy ezt bajnak ítéljük-e vagy sem. Szerintem nem baj. Gondolom, már sejted, erről van szó. 

A könyv letehetetlen. Stílus szempontjából hibátlan. Izgalmas, fordulatos, csavaros, megdöbbentő, véres, brutális, realista, ésígytovábbos. Minden a rendelkezésre áll ahhoz, hogy az ember mindenhol olvasni akarja, hogy megtudja, sikerrel járnak-e a zsoldosaink? Igazi, a velejéig akcióregény. Jól adagolt a cselekmény, érdekfeszítők a lövöldözős, késelős, miegyebes jelenetek, ügyesek, hihetők a visszapillantások a zsoldosok múltjába, elképesztően plasztikus az élet értéktelenségének érzékeltetése. 

Azonban szerintem a szerzők két ponton elcsúsztak. Melyiket mondjam előbb, a fontosabbat vagy a kevésbé fontosat? Az ideológiait vagy a szerkezetit? Maradjunk ennél a sorrendnél!

AZ IDEOLÓGIA. Lehet, nem is jó szó az ideológia... Döntsd el te! Arról van szó, hogy a történet, ugye, Afrikában játszódik. A kontinens mindig Európa alávetettje volt. A felfedezésével egyetemben a fehér faj uralmat gyakorolt felette, eszköznek tekintette, a lakóit pedig alávetett gazdasági alapanyagnak. Réti és Vanicsek erre a kártyára játszik rá: szegény Afrika, csúf fehér faj, képmutató Amerika és Európa. Ha meghal néhány ember Európában, mert kamionnal rohan egy eszement az ünneplők közé,az hetekig sajtótéma, de az, hogy Afrikában milliók mészárolják le egymást értelmetlen törzsi háborúkban, az senkit nem érdekel, mert Afrika magánügye, csinálják, az ő dolguk. Nos, hm, ez a kérdés kétélű. Mert egyfelől, valóban, a volt gyarmatosítóknak, a jelenlegi gazdasági érdekek képviselőinek valóban volt/van felelőssége a saját érdekek képviseletének etikai vetületében. Még abban is van valami, hogy a halottak  matematikai aránya elképesztő. De itt máris tetten érhető egy csúsztatás. Ugyanis Afrika valóban egy másik kontinens. Ezért nyilvánvaló, hogy a sajátunkra jobban figyelünk. Az afrikai törzsi háborúk, bármilyen szörnyűk is, belügyek. Még akkor is, ha, ahogy szerzők a szereplők szájába adják, a fehér ember szítja ezeket a háborúkat és ugrasztja össze a törzseket, hogy nevető harmadikként mindent vigyen. Szóval teljesen természetes, nyilvánvaló, hogy bármennyire filantróp is vagyok, sokkal jobban érdekel, hogy mi történik a saját családomban, baráti körömben, városomban, országomban mint a szomszéd családban, egy másik baráti körben, városban, országban, kontinensen. Másfelől azért érdemel némi mérlegelni valót, hogy mi történik gazdaságilag, stabilitás szempontjából azokkal az országokkal, ahonnan kijön a gonosz fehér ember. MI történt az apartheid rendszer megszűnése után Dél-Afrikában? Az Aranylövés-ben a kérdés hihetetlenül sematikusan, közhelyesen merül fel. Ami már csak azért is furcsa, mert Réti két másik könyvében az Afrikából érkező migránsok szerepe Európa halálát hozza el. (A kettő persze lehet igaz egyszerre: a szegény, fehérek által kizsigerelt kontinens, és a fehérek kontinensét voltképpen halálra ítélő lakossága a kizsigerelt kontinensnek.) Vagyis, ha akarom, van mondanivalója a könyvnek, csak olyan kis erőltetett. 

A SZERKEZET. Lehet, hogy ez sem a legjobb szó. Mert igazából talán nem is a szerkezettel van probléma, sokkal inkább a főszereplő jellemfejlődésével. Vagy a jellemének a bemutatásával. Mert a jelleme fejlődése a történet egyik fő csavarja. Nem, nem fogom leírni részletesen, miről van szó, mert agyoncsapnám az élményt. De annyit elmondhatok, hogy a szerzők vagy félrevezetik az olvasót Ádám bemutatásával, hogy aztán nagyobb lehessen a döbbenet (és ez nagyon nem tisztességes dolog), vagy egyszerűen nem erről volt, amikor nekiveselkedtek a történet megírásának, és csak útközben derült ki, mi lesz a végcél, de az elejét már nem írták át az összhang végett, meg úgy különben sem szól akkorát. Ha végső motiváció érthető is, ha az utolsó jelenet beszélgetése indokolható is, semmiképpen sincsen összhangban azzal, ahogy a szerzők előtte bemutatták a főszereplőt. Ami Réti könyveiben eddig működött (az adott szereplőket el tudtuk helyezni a szekértábor-palettánkon) vagy az iAranyélet-ben pompás, de előkészített fordulatokhoz vitt (a szereplők tettei mint a billiárdgolyó csapódtak egyik végletből a másikba, de ha váratlanok is voltak a váltások, a dramaturgiai előkészítésük nem maradt el). 

SPOILER:  
Csak két részlet az ellentmondásokra.
1.) Ádám zsoldos, öl, ha kell. De ahogy az első, borzasztó történetben hangsúlyossá válik, nem gyilkol, van benne erkölcsi érzék, etika. Aztán a könyv végére kiderül,, nincsen: Ádám egy etika és erkölcs nélkül elmebeteg gyilkos. Nem jó a szó a kiderül; nem kiderül, hanem egyszerre csak azzá válik. De ennek a válásnak nincsenek dramaturgiai lépcsőfokai. Azért válik ezzé, hogy az olvasó nagyot döbenjen. Nagyot is döbben a tudatos átvágáson, ahogy a két szerző áthajította a palánkon. Ha nem Rétiről és Vanicsekről lenne szó, azt mondanám, amatőr megoldás. 
2.) A könyv háromnegyedénél kiderül, Ádám terve kezdettől fogva készen volt. Viszont az első harci jelenet után egy fél éjszakát morfondírozik azon, elemezgeti a történteket, hogyan viselkedtek a többiek, mennyire voltak harcosok, kezdeményezők, stratégák, stb. Aztán meg kiirtatja őket... Jó, mondjuk, oké, azért elemezgetett, mert el kellett jutni a helyig, ahol végül a társai meghaltak... Mondjuk...

S azt hiszem, ez a pont, ahol az ember rájön, hogy kár tovább tűnődni a filmen (hopp, elszóltam magamat: tényleg filmszerű az egész), mert ez nem azért készítették, hogy szétszedje, összerakja, felismerésekre jusson, rácsudálkozzon, hanem azért, hogy bevétel legyen az ötletből, és „önfeledten élvezze a nép”, Arra viszont jó. Ööö, csak arra jó. 

Úgy gondolom, Moly-társam, Tamás Gábor a blogján sajnos frappánsan fogalmazott, amikor ezt írta erről a könyvről: 

Van stílusa, és van koncepciója, ám számomra a nyolcvanas évek hang-alámondásos VHS-korszakának ikonikus akciósztárjainak filmjeit idézte meg. Főszerepben Eric Roberts vagy Dolph Lundgren.

És végül még egyet rúgnom kell a fekvő oroszlánba: a címe úgy vacak és félrevezető, ahogyan van. Az aranylövés szó ugyanis egy teljesen mást jelentő fogalom: a kábítószer túladagolását jelenti. Amiről itt egyáltalán, de egyáltalán nincsen szó. Sokkal frappánsabb lett volna ha a könyv címe az alcíme lett volna: Az utolsó szállítmány. Még akkor is, ha tulajdonképpen az sem az igazi.

*

No, sebaj, hétfőn megyek a könyvtárba (ma szombat van), mert szóltak, hogy az előjegyeztetett Réti-könyv, az Európa halála megérkezett. 

A napokban a blogom Facebook-oldalán keresztül megkeresett a jelen könyv szerzője, Kása Ferenc lenne-e kedvem elolvasni az első könyvét, és írni róla. Nem csupán a kérdést tette fel, hanem mellékelt egy rövid összefoglalót a regényről és egy YouTube-linket is a könyv trailer-éről. Amikor az összefoglalót elolvastam, egyszerre kelt bennem érdeklődés, szorult el a torkom, és kicsit elbizonytalanodtam, akarom-e ezt vállalni? 

Ugyan nem először írok első könyves író kérésére véleményt (másodszor), de van abban valami olyan kis izés, hogy ha nem is ismerem, mégis ismerem az írót, és ismerősként írok róla. Utálok fikázni. De azt mindkét esetben előre bocsátottam, hogy nem ajánlót fogok írni, hanem véleményt. Vagy nem írok. Mindkét esetben az volt a válasz, hogy hajrá, olvassak, írjak. Bevállalósak ezek az első könyvesek! :-) Az első felkérő nagyon jól vette az akadályt még akkor is, amikor elküldtem neki a kész bejegyzés linkjét. Ahogy neki is mondtam, nem ajánlót írtam a könyvéről, hanem véleményt. Ahogyan most is. Az ajánlóhoz nem fűződik semmi érdekem. (Majd ha fizetnek érte, akkor talán... De az meg, hááát...) S ha mégis ajánló lesz az írásomból, az bizony a szerző érdeme.

Szóval az érdeklődés, ami kelt bennem a Hogyan indítsd újra az Univerzumot iránt, tartalmazott egy jókora ódzkodást is. Az ajánló szövege, amint azt látni fogod pillanatok múlva, azonnal beindította az asszociációs láncot bennem: sci-fi (pompás!), poénos (hurrá), a stílus egy az egyben Douglas Adams Galaxis útikalauz-a (a fene tudja, ez sülhet el nagyon vacakul is (ajjaj!). Az viszont szimpatikus volt, hogy a hasonlóságot a szerző sem tagadta, sőt, örvendetesnek tartotta.

Ellenben óvatosságra késztetett, hogy Adams zseniális blődlije még neki sem jött be teljesen: véleményem szerint az ötkötetes trilógiának csak az első kettő, maximum három könyve igazán élvezetes, a többi már kicsit fárasztó és sok. Namost: ugyanez más szerző tollából... hát, hm... De nézd meg a jelen könyv trailer-jét, ha van hozzá kedved: 

 Az ajánló, ami egyébként a könyv fülszövege pediglen így festett: 

Egy virágillatú tavaszi reggelen Csongor arra ébred Londonban, hogy Magyarország eltűnt a térképről. Pár órával később kiderül, hogy a közelgő világvége megakadályozásának egyetlen módja, ha egy olasz ékszerkészítő és egy lengyel taxisofőr segítségével újra­indítják az Univerzumot. Ez pedig majdnem annyira idegtépő, mint a Windows újraindítása… Na de mit keres Neumann János és David Bowie ebben a kiforgatott Mátrix-sztoriban?

A legjobb tanács, amit az apokalipszis előtti utolsó percekre adhatok, az, hogy nyírd le a füvet. Ha valami idiótának mégis sikerül megakadályozni a nagybetűs vég eljövetelét, az utolsó dolog, amivel kezdeni akarod hátralévő életed első óráját, az a fűnyírás, nem igaz? (Persze hacsak nem Forrest Gump nézeteit osztod a világról.)

Ami fölött Ferenc levelét olvasva teljesen elsiklottam, hogy a könyv kiadója a Napkút Kiadó.

Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor ma, amikor éppen a jövő havi munkahelyi ebédemet rendelgettem a titkárság egyik gépén, „elűzve” onnan Cintiát, a másik asztaltól Lilla odanyújtotta nekem a borítékot („Ez is neked jött!”, mert a másik, egy Rukkolás-küldemény már nálam volt) és én ránézve csak lestem, hogy a Napkút a feladó... Mert a kiadó volt olyan szíves, hogy az író kérésére elküldte nekem a könyvet. Nem elektronikus könyvben, hanem papír formában, postán. (Ezúton is nagyon köszönöm!)

Ez a tény, hogy a Napkút a kiadó jó jelnek tűnt. Nem ismerem tüzetesen a kiadót, de amit ismerek tőlük, az szimpatikus és minőséget jelent.

(Nem csupán azért, mert egyszer sikerült bekerülnöm jómagamnak is egy novellámmal a Napút folyóirat egyik számába (XIV/8.) egy novellapályázat ürügyén.)

Azt is, hogy Kása úrnak nem csupán kiadója volt, hanem minden bizonnyal szerkesztője és nyelvi lektora is. Ami, ugye, a magánkiadásos első könyveknél még akkor sem biztosan van (mert pénzkérdés), ha a kiadó maga profi. Vagyis ez a könyv nem magánkiadás: egy kiadó rábólintott a szövegre, és gondozta is a kiadását. Mondom, ez nagyon jó jelnek tűnt. 

Na, mondok, akkor olvassak is bele! Éppen olyan kis nagyon régen tapasztalt pauzás nap volt, megtehettem. Rágyújtottam egy szivarkára, vettem az automatából egy kávét, és a téli tavaszban (ma indult az tizenfokos felmelegedés) az autó mellett kinyitottam egy könyvet. 

Kása Ferenc, az író, avagy a stílus

Egy szövegnek van ugye, stílusa, mondanivalója és cselekménye. Minden szövegnek. Ha szépirodalomról beszélünk, akkor a mondanivalóhoz kapcsolódik a tartalom, a cselekmény is. Még itt is lehet bibi, ha csak stílus van mondanivalóval, és a cselekményben bármi hibádzik: következetesség, dramaturgia, érdekesség. (S akkor a szereplők leírásáról, cselekedeteiről, jellemrajzáról még szót sem ejtettünk.)

A helyzet az, hogy egy író voltaképpen az elsőből és az utolsóból simán megél. Ha egy könyvnek van stílusa és tartalma (cselekménye) az simán elviszi a hátán a szöveget akkor is, ha nincsen mondanivalója. A lektűr, a ponyvairodalom erre kiváló példa.

A három összetevő variálódhat és felváltva hiányozhat. Ha már kettő hiányzik, akkor komoly baj van, bár a stílus megléte elég jól tudja leplezni a másik kettő hiányát. Nem variálom tovább, szájbarágós lenne, innen, ha érdekes a kérdés, a továbbgondolás szerintem egyedül is megy. 

Jelenleg sokkal fontosabb, hogy áll ebben a kérdésben Kása Ferenc? Maradjunk a legfontosabbnál, a stílusnál. Az első fejezettel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Kezdtem máris csüggedni.

Ezt nagyon hamar meg tudom tenni. Annyi elolvasni való könyv van, hogy így is reménytelen mindent elolvasni, amit az elmúlás előtt szeretnék, minek vacakodjak hát olyanokkal, amik nem is érdekelnek?

Szerencsémre (és szerintem a szerzőére is) csupán pár lap ez a fejezet. Aztán a második fejezet már egészen máshogy festett. Ezt mondtam magamban: 

Így, nagybetűvel mondtam. Ugyanis az történt, hogy ahogy olvastam, két dolgot felejtettem el nagyon hamar.

• Először azt, hogy felkérésre olvasok. 
• Másodszor azt, hogy első könyves író könyvét olvasom.

Kásának van stílusa, nagyon jól ír. Ha nem így lenne, a fenti két változás nem állt volna be nálam. Nincsenek döcögő szövegek, elcsúszott alá- és fölérendelő mondatok, nincsenek suta, élettelen párbeszédek, gyalulás és smirglizés nélküli megfogalmazások, jók a beszólások, a hasonlatok,  leírások, pereg, csúszik az egész szöveg mint olajozott istennyila. 

Azt mondják, az első könyvesek első könyve jobbára tele van az író kizárólagosan saját élményeivel. (Ami elsülhet így is, úgy is.) Ugyan a könyve témája ezt Kásának nem annyira adja, de itt-ott volt olyan érzésem, hogy a főhős, Csongor ilyen-olyan ízlései, élményei, véleményei megegyeznek a szerzőével, de ez egyáltalán nem döccentette meg az olvasást és nem tűnt kiszólásnak, pláne lólábnak a szövegből. Lefogadom (bár a fogadásaim jobbára nem jönnek be, mert úriember meg biztosra nem fogad, ugyebár), hogy például Kása úr veszprémi illetőségű, Londonban él/élt, és azt is, hogy a könyvben idézett David Bowie nóta, a Space Oddity a szerzőnek is kedves. Ahogy a Daft Punk dala a Get Lucky is. S vélem, hogy ugyanide tartozik Louis Armstrong, Elvis Presley és az Abba Dancing Queen-je is. S van egy olyan sejtésem is, hogy mindaz, amit Csongor a számítógépekről, a számítástechnikáról, a számítógépes játékokról tud, ahhoz a szerzőnek nem kellett nagyon utánanéznie és szakértői segítséget kérnie. De mondom, ebben az esetben ez csak sejtés és nem fülbántón tolakodó üvöltés, nincsen ezzel semmi baj. S tévedhetek is. Ha meg nem, semmi jelentősége. 

Maradjon meg az utolsó mondatnak Kása stílusáról, hogy ilyen szempontból egy első könyves kb. harmadik könyvét olvassuk. [Gratuláció, taps, konfetti, petárdák.]

S még valami nagyon fontos: onnan tudom, hogy tetszik nekem egy könyv, hogy mindig olvasni akarom. Ahogyan ezt az újraindítósat is. 

Tegnap, szombat este volt egy kis összejövetel, egy nagyon kedves barátunk villámlátogatott haza Tenerife-ről és mert szeretjük, összerándult egy elég tisztes számú társaság a Kis Dréherben, a Fő téren. Nos, amikor készülődtünk, hogy indulunk, felmerült bennem, hogy magammal viszem a könyvet, hátha lesz likas idő. Most mondd! Persze a tükörben mélyen a tekintetembe fúrtam a tekintetemet, hogy „most marháskodsz, ugye?” és a könyv maradt itthon, de erről beszélek, amikor arról beszélek, hogy tetszik egy könyv. 

A cselekmény

Ahogyan írtam, a cselekménnyel is lehetnek bajok. Mert egy szöveg ilyen szempontból lehet érdektelen. Lehet unalmas. Lehet semmitmondó. Lehet ezerféle. S lehet nagyon jó. Félre ne érts: egy cselekmény nem akkor jó, ha egy percre sem állnak le az események, ha mi, a mezei olvasó csak kapkodjuk a fejünket, fel sem fogjuk, hogy mi történt és máris egy újabb zajlásban vagyunk benne. 

A Hogyan indítsuk újrá-nak van cselekménye. Van dramaturgiája. Van története. Van szerkezete. De az utóbbival akadt egy kis gondom. Tényleg kicsi. Mégpedig a következő. 

A regény egyes szám első személyben íródott. Csongor, a főhős (aki Londonban él, és ember nincsen, aki ki tudná mondani a nevét, ezer verzióban szólítják) meséli el a történetet. Is. Mert hogy van olyan, amikor egy másik szereplőről egyes szám harmadikban olvashatunk. Aztán visszatér az egyes szám egyes, de kiderül, nem Csongor az elbeszélő. Aztán ez a nézőpont soha többet nem jön vissza.

S itt álljunk meg egy pillanatra! A gond az volt ezzel a második egyes szám elsővel, hogy a szövegének a stílusa számomra teljesen kavarodott Csongor szövegével. A stílusból nem jöttem rá, hogy a főhős beszél, csak a mondanivalóból. Nem volt stílusváltás, legalábbis nem volt túlságosan észrevehető. S ez kicsit megcöccögtetett. Mert kiestem a sodorból. Kicsit zavart az egyes harmadik is Csongor monológ szövege után, mert ha már, akkor legyen következetes, aztán jött még hasonló egyes harmadik, majd visszatért Csongor.

A nézőpontváltást jogosnak tartottam, de vagy mindenki egyes harmadik lett volna, vagy mindenki egyes első! Vagy még mozaikosabbnak kellett volna lennie a nézőpontoknak, hadd dolgozzon az olvasó, és rakja össze a sok apróságból a sztorit. Min amilyen például a számítógép rendszernaplójának fejezete. (Gondolnád, hogy egy rendszernapló is elmondhat egy történetet?) Azonban nem így történt, ezért egy kicsit felfeslett a szerkezeti varrás, sérült a koherencia.

Ez viszont kicsit odavonta a szememet arra, hogy a sztori bár baromi érdekes, de voltaképpen egyáltalán nem eredeti történet, mert ebben a kérdésben a Mátrix után mi lehet eredeti? Ennek ellenére, ugyebár sorolni lehet a könyveket, filmeket, amik ugyanezzel foglalkoznak pepitában. Kása Ferenc egy icipicit gondolta tovább a kérdést, az icipivel tett egy kicsit a témához. 

A tartalom avagy a mondanivaló

No, de ha már a cselekményről beszélünk: az Univerzumot valóban újra kell indítani. S ha ez így van, akkor nem kell sokat törpölgetni azon, hogy igen, itt valóban egy párhuzamos valóságról, egyfajta mátrixról, egy (?) szimulációról van szó. A szerző nem mászik bele metafizikai kérdésekbe. Oly annyira nem, hogy Csongor utolsó fejezete éppen arról szól, hogy a történetnek vajon van-e bármi mondanivalója? Becsületes, az olvasó szempontjából kényelmes megközelítés, mosolygok is tőle. Csongor arra jut, hogy semmi okos következtetést nem tud levonni abból, ami történt, csak annyit, hogy jó élni. Tök mindegy, mi okból és mi célból. Nem természetes, hogy létezünk, mert a mi szimulációnkat is bármikor leállíthatják, és rohadt nagy gáz lenne, ha nem akadna, aki újra indítsa! De talán már így is sokat mondtam, és nem szeretném péppé spoilerezni a történetet. 

Csupa megtorpanás az élet, újra torpanjunk meg mi is! A fülszövegből adódó Douglas Adams-hasonlat, ahogyan talán az előző két bekezdésből kiviláglik, annyira mégsem fedi a tényeket. Ha már hasonlítunk, hogy el tudjuk helyezni egy előzetes polcon ezt a regényt, akkor inkább Philip K. Dick felé tapogatózzunk! Csongor története ugyanis nem az önfeledt blődli irányában zajlik, hanem a „véget ér a világ, de mi is volt ez az egész”-felé. S ugye ez sokkal inkább PKD asztala, mint Adams-é. Mert sokkal inkább piszkálgatja a miisavalóság oroszlánját, mint azt, hogy a törülközőnkre stoppolós jelére miért pont egy vogon űrhajónak kellett behúznia a féket? Azzal együtt, hogy néha jókat mosolygunk, a sztori inkább izgalmas mint mulatságos. Vagyis ez is inkább a PKD-hasonlítás felé hajlik.

De mielőtt túlskatulyáznám a dolgot, fontos, hogy sokkal könnyedebb a szöveg mint amiket Phil barátunk szokott volt írni. Nem annyira sötét, nem annyira pesszimista, nem annyira kegyetlen. Viszont néha kegyetlenül látomásszerű. És akkor itt újra kézifék! Fontos! Mint az köztudott, a magam részéről valamiért viszolygok a regényekben, filmekben elhelyezett látomásos izéktől. Úgy A sárga tengeralattjáró és a János vitéz óta van ez velem. Mindig olyan érzésem volt/van, hogy nincsen elég mondanivalója, ötlete az alkotó(k)nak, ezért elengedték az agyukat, és hadd szóljon, teljenek a lapok, teljenek a percek! (Mint tudjuk, PKD ezt némi külső segítséggel tette.) Kása uram, hatalmas vállveregetés neked: a te látomás-szerű részeid nem késztettek menekülésre vagy fanyalgásra. Talán azért, mert nem voltak öncélúak, így-úgy mindig kaptak valamilyen magyarázatot. 

Amivel nem voltam kibékülve

az a borító. Nem rossz, csak nem jó. A regényt elolvasva már értem, miért az, ami, csakhogy a borítónak van egyfajta reklám funkciója, ami felhívja a figyelmet a tartalomra. A baj az ezzel a borítóval, hogy szerintem valahogy rossz asszociációkat indít el. Ugyan nincs közvetlen hasonlóság, de nekem Pokol Béla Európa végnapjai című könyve jut róla eszembe. Illetve valami biokémiai szakkönyv. Volt valami nagyon hasonló, de rá nem jövök, mi volt az. (A szerencsés megfejtők között egy hatalmas nagy KÖSZÖNÖM-öt sorsolok ki.) De az, hogy sci-fi lenne, nos, arra semmiképpen nem vezet rá. Sőt, a cím választott betűtípusa sem sejteti, mire számíthatunk, ha kézbe vesszük Kása Ferenc regényét. 

Akkor mit mondok mindent összevetve?

Pofon egyszerű: olvassátok Kása Ferenc sci-fi-jét, mert Kása jól ír. Akkor is olvassátok, ha nem hibátlan, és azért olvassátok, mert Kása története annak ellenére érdekes, hogy nem teljesen eredeti, és hogy még akad benne döccenet. De ez maradjon meg: a szöveg élvezetes, izgalmas és jópofa! Nem Adams, hanem vidám PKD! Á, fenét! Kása Ferenc. 

Személyes utóirat:

Feri, jöhet a következő könyv! Szólj a kiadónak, küldhetik, vállalom, írok róla! :-)

 Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

Coquillardok. Magyarul: Kagylósok. Egy XV. századbeli rablóbanda neve. amelynek a híres, hírhedt költő, Francois Villon is a tagja volt.

Villon talán az egyik legismertebb, legkedveltebb költője a világirodalomnak. Ironikus, de némileg szerénytelen személyem először egy Hobo Blues Band koncerten hallottam. Egy olyan Villon-verset zenésített meg a zenekar, amelyet nem Villon írt, hanem Faludy György, akinek akkor még nem jelent kötete Magyarországon. A Faludy által írt Villon-versek pláne nem. 

Minden bizonnyal ezért kapcsolódott össze bennem Villon neve a szabadsággal. Holott a költő már akkor sem volt teljesen ismeretlen előttem, egy réges-régi, utoljára gyerekkoromban látott képregény révén valamicskét tudtam róla. 

Többször meséltem már, ami most következik. A képregényt apai nagypapám vagdosta ki a Füles rejtvényújságból és ragasztgatta be egy spirálfüzetbe. Természetesen nem csupán ezt, hanem sok másikat is. Nagyon-nagyon szerettem ezeket a képregényeket! Amikor legutóbb ugyanezt a történetet leírtam egy másik könyvértékelésben, és akkor rákerestem, hogyan is írják a coquillard szót. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre az antikvarium.hu-n eladó volt egy képregény. Természetesen egy házilag összetűzött, celuxszal ragasztott füzetecske képében. Ez a változat is a Füles-ből kitépett lapokból állt össze. Nem adták olcsón, de nem is volt kifizethetetlen. Most itt van az asztalomon, elolvastam, újra végignéztem, és belülről sikkantgattam, olvadoztam a gyönyörűségtől és a nagyon jóleső, kicsit szívszorult nosztalgiától. Ó, Papa! 

A képregény

Eszerint a történetet nem egy külső regény, novella, dráma vagy valami alapján írta Cs. Horváth Tibor, hanem a képregény teljes mértékben saját. Azonban az alcím, miszerint „regényes élettörténetet” olvasunk, nem igaz. Villon életéről nem sokat tud az irodalomtörténet. Többek között a születési évét, a nevét és a halálának okát, helyét és idejét sem. Minden világos, ugye? S amit tud, az sem túlságosan részletes.

Amit a képregényben olvashatunk és nézegethetünk, az bizony egy mozaikokból összerakott epizód Villon életéből. 

A történet jópofa, izgalmas és sokat elmond Villon-ról. Francois barátunk tüneményes poéta volt, egyszerű, de virtuóz nyelvezettel írt, talán ő a legtöbbet utánzott költő. Ahogy élt az viszont egyáltalán nem volt példaértékű, Villon semmiképpen nem volt a becsület szobrának modellje. A Coquillardok sem a becsület bajnokai voltak, rablásból, betörésből éltek, és nem Robin Hood mintájára kezelték a zsákmányt. 

Villont többször halálra ítélték, de magas rangú kapcsolatai miatt mindannyiszor kegyelmet kapott. Charles d' Orleans herceg istápolta őt, aki önmagát is költőnek tartotta, de minden hiúsága ellenére, úgy tetszik, érzéke volt az irodalomhoz, felismerte Villon-ban a lángelmét, ezért védte, támogatta őt. 

A képregény története a börtönben indul, ahol Villon az akasztását várja. Az akasztás azonban ezúttal elmarad, Orléans-i Fülöp közbenjárására XI. Lajos kegyelmet ad a költőnek. Aki nem lustálkodik, és nyomban útnak is ered, hogy megszöktesse utolsó szeretőjének zárdájából az egyik novíciát, az egyik Coquillard-vezér lányát, Catherine de Montigny-t. A szökés sikeres és ezzel Villon ki is hívja maga ellen a sorsot, felpörögnek az események. Catherine-t a püspök emberei elrabolják a sorbonne-i diákok törzshelyéül szolgáló kocsmából, ahol a énekelt a kisérdeműnek. Villon a lázadó diákok élére áll, és hamarosan meg is szervezi Catherine kiszabadítását: a püspök el karja szállíttatni a lányt a palotájából. A diákok ekkor akarnak lecsapni, és visszavenni a „jogos tulajdonukat”. Azonban valaki megelőzi őket, és a püspök katonáitól idegen fegyveresek elragadják a lányt. Villon egyik társa elfogja az egyik fegyverest. A diákok, Villon vezetésével kifaggatják, és kiderül, hogy a király gárdistái öltöztek álruhába. Villon, amikor megtudja, hogy védőangyala, Orléans-i Fülöp is éppen a királynál tartózkodik, merész tervet kovácsolva útra kel a lányért. A szabadítás nem annyira egyszerű, ahogyan gondolta, de sikerrel jár, igaz, közben fellázad a Sorbonne teljes diáksága (ez való esemény volt) és felforgatják Párizst. Villon-t azonban újra elfogják, újra halálra ítélik. A hercegi segítség ismét időben érkezik, a halálbüntetést megváltoztatják: Villon-t tíz évre kitiltják Párizsból. És a költő itt kilép az általunk ismert történelemből. Valamint a képregényből is. 

A stílus

Az valami elképesztő! Nem is a szövegé, mert az csak aláfest, kiszínez, nem egyszer a költő verseinek részleteivel, sokkal inkább az a roppant meglepő, hogy a rajzok stílusa teljesen homogén egységet alkot a szöveggel és a történettel, holott egyáltalán nem kellene, hogy így legyen. A rajzok ugyanis kedvesek és bájosak. Vér még csak véletlenül sem folyik. Nézd csak például Villont! Gombszemei vannak, mint egy kölyökkutyának, szinte gyerek arca is, de az arcszőrzete egyből a kisnemes gascogne-i, D' Artagnan-t, a negyedik testőrt (soha fel nem fogtam, miért a három szó szerepel a testőrök számaként?) juttatja az ember eszébe. Vagyis Villon nem tud nem szimpatikus lenni. A merészsége, a bátorsága és az ötletessége is erre játszik rá. Ha megnézed az alábbi képeket, a következőkre figyelj: arra a lazaságra, ahogy a püspök segítséget hív, amikor az apátnő elájul és Catherine kedvesen örömtelin kokettáló arcára a hóhér kezében. 

De akkor, amikor halál van a történetben, egy szem vér sincsen. Villon cimboráját amikor leszúrják, voltaképpen csak megbökik a pocakján. De minden középkorisága ellenére az egész történet: kedves. Miközben az események, ahogyan és amennyire ismerjük őket, valóságosak. Vagyis Dargay és Cs. Horváth nagyon ügyesen elkerüli az akkor még nem is divatos cukiságot: esetükben kedves kópéságról van szó.

Minden bizonnyal ez a pazar elegy az oka annak, hogy a nyilván meglevő, és a mélyben extázis közeli pogózást produkáló nosztalgiafaktort figyelmen kívül hagyva (amennyire csak lehet) is csuda jó ez képregény. Most nem mondom, hogy fuss és szerezd be, mert lehetetlenre nem biztatnálak, de azért ha szembejön veled, el ne kerüld!

(Van egy meglepetésem, és szívre a kezem, hogy semmi érdek nem fűz hozzá:
a Vaterán éppen most zajlik egy rá egy licitálás.)

5/5

(2020 január)

Azon gondolkodom, ugyan mi a csudát tudok még mondani akár Rejtőről, akár a regényének első képbe álmodóiról, akár a képbe álmodott regény újraalkotóiról? Eddig négy újraálmodott Rejtő-Korcsmáros képregényről írtam beszámolót. Ezekről

• Piszkor Fred, a kapitány
• Az előretolt helyőrség
• A három testőr Afrikában
• Az elátkozott part

Most, hogy így kézbe vettem ezt a számomra új átdolgozás átdolgozását, tanácstalan vagyok. Azért vagyok tanácstalan mert minden szuperlatívuszt leírtam már Rejtő regényeiről, Korcsmáros eredeti képregényeiről és az újraalkotók, Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán újra alkotásáról. Önmagamat pedig nem szeretem ismételni, ám, mert a memóriám nem valami eszementül frenetikus, mégis szoktam (csak akkor nem direkt, nem tudatosan teszem). De most nem akarnék szokni.

Lássuk tehát, mit tudok összehozni Az elveszett cirkáló-ról! Tényleg kínban vagyok...

– Nem tudom, észrevetted-e, de nem kötelező mindenről írnod. Ha nincs mondanivalód, miért kellene írnod róla? – kérdezte logikusan szerelmetesfeleségtársam értetlenül.

A kérdése kicsit olyan volt, mint pár héttel ezelőtt egy napon, amikor igen vacak idő volt odakint, tudod, az a ki se kelljünk az ágyból, takarózzunk be, kávé, könyv, összebújás és hagyjon békén a külvilág. Akkor ő sóhajtott fel: „Nincs kedvem úszni menni...” Az úszás számára egészségmegőrzés és deréktorna. Elképesztő: nem addig úszik, amíg e nem fárad, hanem amíg meg nem unja. Ha együtt megyünk, én leúszom a magamét, kimászok a medencéből és kiolvasok egy könyvet, mire ő is végez. „Hát akkor ne menj, kedvesem! Senki nem fog blokkoltatni!” Ő elképedve nézett rám: „Jaaaaa!” És nem ment úszni. 

Én is csak néztem rá értetlenül. 
– Hogy-hogy miért? Hát elolvastam!

Azt mondják, valahol, valamiben mindenki függő.

A Rejtő-képregényekről

Okosabb lettem ettől a könyvtől. Az utolsó lapjaitól. Ahol is az újra-alkotás folyamatáról szóló dupla oldalon egy számomra meglepő információval találkoztam. Azt tudtam, hogy Korcsmáros Pál Rejtő-adaptációi eredetileg a Füles-ben jelentek meg,

Többször, sokszor leírtam már: az apai nagypapám, A Papa kitépkedte a hetilap képregény-páros oldalait, gondosan körbevágta a képregényeket és amikor összegyűlt a teljese sorozat, spirálfüzetbe ragasztotta a kivágott lapokat: pont belefért egy páros oldal egy spirálfüzet lapra. Három ilyen, Papa által készített, vaskossá ragasztott füzetem gyűlt össze, de (verem a fejemet ütemesen az asztallapba) az évek és költözések során mindháromnak lába kelt, nyoma veszett.

Azért nem semmi, az egyik online antikváriumban az egyik ilyen, Fülesből összegyűjtött sorozatot, a Villon-ról szóló, Dargay Attila képregényt, A Coquillardok kincse-t a múlt héten vásároltam meg, kétezer forintért a neten. Az egyik legkedvesebb történetem volt abban A Papa által beragasztgatott füzetben. Amiben volt vagy másik tíz-tizenkét történet.
Egek, a antikvarium.hu-n, ahol a Dargay-történetet megtaláltam, elérhető volt valamikor jó néhány olyasféle egyedi képregény-gyűjtemény, mint amilyen az enyém volt. Ha egy képregény, mint a Villon-os, kétezer forint, mennyibe kerülhet egy olyan füzet, amiben tíz-tizenkét képregény van? De már ahogyan a címeket olvastam, olvadoztam.) 

Úgy emlékszem, Az elveszett cirkáló is része volt a gyűjteménynek. De itt már lehet, hogy kavarodnak bennem a dolgok. Ugyanis ez a képregény megjelent az Ifjúsági Kiadó Rejtősorozatában is, 1988-ban. 

Éppen ezzel, az Ifjúsági Kiadós sorozattal kapcsolatban ért meglepetés. Ugyanis az általam most ismertetett kiadás utolsó két oldalán azt az információt olvasom, hogy a nyolcvanas évek beli sorozat is átdolgozás volt. Korcsmáros Pál rajzait ezekben a kis, újságnyi füzetekben Lukáts Péter rajzolta újra. Ímmeg az első bekezdésben nevezett szerzőpáros. Ezen a két oldalon példákat is hoznak arra, hogy milyen különbségek vannak az egyes változatok között. Vagyis én eddig azt hittem, hogy mivel a birtokomban van majdnem mindegyik Ifjúsági Kiadós Rejtő-adaptáció, így a birtokomban van a Korcsmáros-féle verzió, hát tévedtem. 
Az első képek Korcsmáros eredeti rajzai, a másodikok Lukáts Péteré, a harmadik a jelenlegi átdolgozás végeredménye. 

„Az elveszett cirkáló” története

A szokásos, azt mondhatom. Van a háttérben egy igaztalanul megvádolt ember, van valaki, aki keresi őt, van megint másvalaki, egy niemand alak a kikötőből, aki a pártfogásába veszi (a niemandról rendre kiderül, hogy csak ma az, tegnap még valaki volt ő is), és a barátai segítenek neki megkeresni az igaztalanul megvádoltat. Keresés közben hatalmas gazemberségeket követnek el (ebben az esetben ellopnak egy hadihajót, magas rangú tárgyalásokat folytatnak inkognitóban), közben nagyokat pofozkodnak, kacagtató beszólásaik vannak és persze a végére mindenféle kitüntetéseket kapnak, van szerelem, van barátság, van Piszkos Fred, van nevetés. Rejtő van. 

– Idehallgass, Rozsdás: itt a közelben, az Andaman-szigetek magasságában, délkeletre, egy hajó kér segítséget. Rohamosan süllyednek, de a Piszkos Fred azt mondja, ne zavarjuk őket.
[...]
– Hé, Fred! Micsoda pimaszságot hallok? Valahol süllyed egy hajó, és te közben nyugodtan tömöd a fejed szivarral!
– Ha én nem rágok szivart, attól az a hajó még nem marad a felszínen.

Többet minek is áruljak el? Aki olvasta, az tudja, miről van szó, aki nem olvasta, annak meg szétspoilerezem az élményt, és ilyet nincs szándékomban elkövetni. De ennyiből is látszik, hogy egy teljesen tipikus Rejtő-regényről van szó. Ez sem az a regény, amiből oldalakat idéznek, de ez korántsem jelenti azt, hogy rosszabb lenne mint bármelyik másik. Sőt! Szögezzük le, én már máshol megtettem: Rejtő pompás, egyedi alakokat teremt (Piszkos Fred, Vanek úr, Potrien őrmester, a nagy Levin, Tuskó Hopkins, Török Szultán), ugyanakkor a főhősei, tudod, azok a lezser, nagyvonalú, nyugodt, nagy szájú, bátor, gavallér, fiatal férfiak, akik látszólag naivan végig pofozkodják a történetet, szinte teljesen simán felcserélhetők: Fülig Jimmy, Galamb, Csülök és itt Rozsdás gyakorlatilag ugyanazok a figurák (Fülig Jimmy annyival több, hogy kevesebb: róla tudjuk, hogy iszonyatos a helyesírása), teljesen simán felcserélhetők egymással, fel sem tűnne ha helyet cserélnének. Na, jó, az elveszett cirkáló Rozsdása legalább jellemzőn vörös hajú. 

Rejtő regényeinek a titka

Egyfelől és elsősorban, ugye, a humor. A sajátos pesti humor, szójátékok tömkelege, francia és főleg afrikai környezetbe interpretálva. Másfelől a kisember győzelme. Mint a mesékben a szegény ember harmadik gyerekéé. A tengerparti csehók alvilágának lenézett és méltán kétes figurái kerülnek a fókuszba, és dicsőülnek meg egy igaz és jó ügy érdekében, aminek a végig viteléhez . Olyan alakok ők, akik jobbára csak csetlenek-botlanak a normális társadalmi viszonyok között, viszont az rettentő határozottsággal teszik. Nem mellékes az sem, hogy jobbára hatalmas pofonjaiknak köszönhető gordiuszi megoldásaik kacagtatók és jót tesznek az olvasó igazságérzetének. a legtöbbször a normál társadalomból lecsúszott alakok ezek, akik egykor fényesebb napokat láttak, de valamiért lejtőre kerültek és a tengerparti kiskocsmák alvilágában landoltak. 

Ahogy írtam már, a figurák nagy része roppant egyedi, a másik részük pedig nagyon szimpatikus kaptafára felhúzott karakter. Az egyiknek ezért, a másiknak azért szurkolhatunk. Rejtő világa egyfelől teljesen realista, másfelől tökéletesen idealista. A realista budapesti figurákat helyezi el a tőlük teljesen idegen környezetben, s hiába is antagonisztikus a megfeleltetés, Rejtőnek mégis elhisszük, hogy Vanek úr létezhet és funkcionálhat ott és úgy, ahol és ahogy. Vagy jelen esetben Piszkos Fred. Aki mogorva, slampos, önző és koszos, egyáltalán nem szimpatikus alak, mégis az, és mégis mindig a jó ügy mellett sunnyog a háttérben. 

Milyen lett a képregény?

Jó. Nagyon jó. Megbízhatóan szép és szórakoztató. Nem is tudok sokkal többet mondani: menj, vedd meg, vedd ki könyvtárból, kérd kölcsön, nézegesd, rötyögj, gyönyörködj! 

Hogy mennyit ad hozzá Korcsmáros humora a puszta szöveghez, arra álljon itt egyetlen példa. A hölgyről sokáig mindenki azt hiszi, hogy pelyhes állú legény, a főhős, Rozsdás számára egy ájulás által derül ki, hogy miről van szó: meglazítja a legényke ingét, és olyan dolgokra bukkan, amik annyira nem legényesek. Ezen a kockán természetesen Rozsdás már tudja, hogy a Kölyök nő. Az előtérben álló barátja nem, ő csak azzal szembesül, hogy Rozsdás csókolódzik a Kölyökkel. 

A sorozat

A Ventus Libro Kiadó tizenkét kötetet jelentett meg a Klaszikusok Képregényben sorozatban. Az alapötlet nagyon jó, és kár, hogy több kötet nem jelent meg. Klasszikus még bőven lett volna. Vagy nem is olyan nagy kár, hogy több kötet nem jelent meg...?

A sorozat ötlete kiváló. Azért is kiváló, mert a magyarul megjelent kötetek döntő többsége valóban klasszikus ifjúsági művek adaptációja. Többsége, mondom, mert például a Hódító Robur-t nem gondolom klasszikusnak, ha már Verne Gyula, kapásból lehetne legalább négy-öt másikat említeni, ha már klasszikus. De ne szőrözzünk! 

A magam részéről, mint őskövület, voltaképpen sokkal jobban is szeretem az ilyesféle képregényeket. A maiak döntő többségükben szuperhősös, darabolós, rémes, mangás féle történetek. Természetesen van köztük magasan kiváló alkotás is, mint például a Watchmen, de egyre kevesebb az olyasféle témaválasztás mint ez a sorozat.

S az a gond, hogy egy bizonyos olvasatban, legalábbis erre a sorozatra nézve ez nem is baj. Mert sajnos csak az ötlet, hogy klasszikus ifjúsági műveket képregénybe öntsenek és egységes sorozat dizájnnal megpróbálják az eredetihez vezetni az olvasókat az kiváló. Ám tragédia, hogy az egységes dizájn sajnos magába foglalja, hogy a képi megfogalmazások is szinte teljesen egységesen igénytelenségbe torkolltak. 

Bár a sorozat összes darabját nem olvastam, de jó párat igen. Az összbenyomásom az volt róluk, ami erről a füzetről is. Csak erről hatványozottan. Mondhatnám, ez az állatorvosi ló. 

Tom Sawyer

Sok szót itt nem ejtenék. Van, aki nem ismeri a Tom Sawyer-t? A magam részéről soha nem értettem, miért yomják sokkal jobban a párját, a Huckleberry Finn-t, miért tartják azt a sokkal jobbnak, amikor szerintem meglehetősen unalmas és színtelen e mellett a kötet mellett, de aztán felfogni véltem. Talán arról lehet szó, hogy a Huckleberry sokkal közelebb van a kötelező polkorrekt vigyázzban álláshoz, hiszen ugye, szökött rabszolgával bíbelődik. Nem tudom. Egyszer olvastam, nagyjából unatkoztam felette. A Tom Sawyer-t meg már nagyon sokszor és nem tettem soha ilyet. Mármint nem unatkoztam. De hát lássuk be, a két könyv különbsége nagyon egyszerű: a Huckleberry-ben jönnek-mennek, utazgatnak, s közben olyan marha sok minden nem történik. A Tom Sawyer-ben vannak tréfás dolgok (kerítésfestés,fej fölött forgatható döglött macska, saját gyászbeszédjük meghallgatása könyekkel), van szerelem (Becky), van gyilkosság, van bátorság (tárgyalás), van barlang, eltévedéssel, miközben Indián Joe is ott kavar a nyomukban, van kincs... Szóval a mérleg nyelve egyértelműen efelé a regény felé billen. 

EZ a Tom Sawyer

Ugorjunk fejest a közepibe! Semmilyen. Ha pedig valamilyen, akkor minden szempontból, mellébeszélés nélkül lapos és siralmas. A szöveg még csak-csak, ha úgy fogom fel mint egy diafilmet (holott ez képregény)... De a rajzok minden kritikán aluliak. 

A grafikust Brian Shearer-nek hívják. A grafikus nem rossz grafikus, ha nem ezt a képregényét nézem. Ha megnézem a weboldalán levő rajzait valami zongorázhatatlan a különbség azok és ezek között. Amikor belefogtam ennek a füzetnek az elolvasásában, az első oldalon még nem sejtettem, mi vár rám. Aztán már a második oldalon szembesültem a dolgokkal. Az első blikk az volt, hogy a színezéssel nem nagyon bíbelődtek, olyan az egész, mintha Paint-ben készült volna: ami kék, az kék, ami vörös, az vörös, ami zöld, az zöld és így tovább, és slussz. De ez még a kisebbik baj. 

Még az sem a legnagyobb, hogy az alakok néha olyan suták, hogy az valami elképesztő. Ez fokozódik azzal, hogy az alakok és tárgyak egymáshoz való viszonya olyan, mintha két külön térben lennének. Ezt képzeld el: Tom fejét oldalról látjuk, a kalapot rajta meg majdnem felülről, mintha a tér két különböző dimenziója gellert kapott volna egymáson. Ráadásul az alakok olyan testhelyzetekben léteznek, amilyen nincsen: konkrétan gumiból vannak: például Becky teste előre néz, de a feje teljesen kicsavarodva visszafelé néz; tömény horror. Vagy valami egészen más...

De a legnagyobb, legzavaróbb probléma az alakok kidolgozatlanságának és konzekvenciájának a hiánya. Úgy nagyjából egyetlen alak van, aki minden képen jól kidolgozott: Polly néni. Őt Brian barátunk szemmel láthatóan kedvelte, és határozott elképzelése volt arról, hogyan néz ki. De nem hiszed el, Tom arca ahány rajz készült róla, annyiféle. Nincs két képkocka, amin ugyanúgy nézne ki. S ahogy kinéz,az is valami tragédia. 

Arról nem is beszélve, hogy a történet gonosza, Twain rasszizmusának megtestesítője, Indián Joe a törétnetnek ebben a verziójában egy szőke amerikai csávó. Mondom Indián. Mondom szőke. (Bár igaz, magyarul is mondják, hogy szőke cigány...) 

No, közben megleltem a rajzok összefoglaló jellemzőjét: gyerekes. Mintha Pistike megpróbált volna képregényt rajzolni. Az ember nem mondja neki, hogy ez bizony még nem minőség, mert mégis csak szeretjük Pistikét, és nem akarunk beletiporni cseperedő lelkébe, de ezek még nem azok a rajzok, amiket dagadó mellel egyből posztolunk a Facebook-on. Büszkék vagyunk Pistikére, de ennyire azért még nem. 

Na, és akkor ezek pislants csak ezekre a rajzokra! El sem hiszed, de ugyanaz a grafikus. Mintha a Tom Sawyert bal kézzel, kakálás közben skiccelte volna a falra, miközben valaki viccelt mesélt neki és ő meg röhögött rajta. 

S mielőtt bárki félreérti: a borítót nem ő rajzolta. 

Magyar képregényváltozat Tom-ból

Mert az a helyzet, hogy ilyen is van. Hála Istennek, hogy adott nekünk egy olyan tehetséget, amilyen Dargay Attila volt. Akiről, ugyebár, csakis szuperlatívuszokban lehet bármit mondani. Bármit is rajzolt, rendezett. És csinált egy Tom Sawyer-képregényt is. Ami anno a Füles rejtvényújságban jelent meg folytatásokban.

Amint azt már meséltem, az apai nagypapám kitépkedte,körbevágta és egy spirálfüzetbe ragasztgatta az összegyűlt képregényeket. Amik, azóta is a falnak rohannék miattuk, az évek során valahol szőrén-szálán eltűntek. Egek, pedig mik voltak azokban! Mond-e valakinek valamit például A Coquillardok kincse, mint egyfajta Villon-életrajz? Vagy az, hogy rajzolt Dargay egy A dzsungel könyvét is? 

P. S. a Coqillardok-hoz
Közel vagyok a csendes, férfias könnyezéshez. Nem emlékeztem pontosan, hogyan írták ennek a képregénynek címét. Gugliztam.

Pár pillanat múlva láttam, hogy az antikvarium.hu-n van belőle egy példány! Ugyanúgy kivágva, ahogyan Papa kivágta nekem, csak nincsen beragasztgatva sehová. Nem hittem el, hogy tényleg, de tényleg. Megrendeltem, persze. Valakinek már a kosarában volt.

S most csak ülök itt, és Papára, meg a gyerekkoromra gondolok. Miket előhoz egy képregény értékelésének az írása. Amikor azt olvasgattam, még Anyu is élt, Apu is, a Szerdahelyi utcában laktunk, majd hamarosan a Harrer Pálban, úgy hét éves lehettem, és fogalmam sem volt, ki az a Villon. Csak nagyon szerettem a történetet. Bár Dargayn kívül semmi köze a jelenlegi értékelés-alanyhoz, egyszerűn nem tudom megállni, pedig próbáltam,,hogy ide ne tegyek egy képet belőle.

A Dargay-Tom Sawyer is megérdemli, itt a borítója és egy oldala. Már csak azért is, mert már abból egyértelműen kiderül, milyen zongorázhatatlan, ég és föld a különbség a jelen írás tárgyát jelentő szégyen és a magyar Sawyer-változat között. Dargay minden bizonnyal megvigasztalná a Shearer műve miatt zokogó Mark Twain-t. 

Dargay képregénye is a birtokomban marad. Ez a másik, ez nem. 

KI AZ A MÁRTONFFY ANDRÁS?

Tréfás! A Könyvudvarban láttam meg a könyvet, kézbe is vettem, bele is olvastam, de nem vettem meg. Könyvtárból vettem ki. De már ott, a Könyvudvarban sikerült asszociációs lánccal, figyelmetlenséggel, és felületes gondolkodással a szerző nevét duplán összemosnom másokéval. Éreztem, hogy van valami bibi, de rendre lesöpörtem az érzést, és ragaszkodtam magamban ahhoz, hogy Mártonffy András a KFT zenekar egyik tagja. Még elismerőn cöccögtem is neki, hogy milyen sokrétű egy ember. 

A helyzet az, hogy a KFT-ben van egy Márton vezetéknevű András. És van egy Lengyelffy, aki viszont Miklós. Tiszta? „Összeáll a kép, a játék véget ér...” – énekelte ugyebár az East. Ha már egy pszichopatáról olvasunk. 

Akkor lássuk, ki ez a Mártonffy András!

Coach (kócs?), tréner, angolnyelv-tanár, és egy kicsit író is. Összességében legalább huszonöt éve nyomom a felnőtt- és nagygyerek-oktatást. Tanítok, trénerkedem, kócskodom azóta is sok helyen.

2016-ban megjelent egy regényem, a címe Én, Sándor Erik – Egy pszichopata emlékiratai. Elég ütős lett, itt lehet bővebben olvasni róla, itt pedig akár meg is lehet vásárolni.

A feleségemmel két fiúgyereket neveltünk föl a nullától – illetve a mínusz háromnegyedtől – úgy nagyjából a felnőtt korig. Ezen a vonalon is megesett egy s más.

Korábban dolgoztam a térképkereskedelemben és újságíróként is, elég sok mindenbe beleütöttem az orromat. Még korábban elvégeztem a bölcsészkart angolnyelv – és irodalomszakon, aztán humánpolitikát, sőt, egy bohó évem során még az újságíró-iskolát is.

1990-ben érettségiztem –a felnőttkorom szimbolikus értelemben a rendszerváltással egyidős. Előtte eltöltöttem tizennyolc évet a változatos megítélésű, úgynevezett előző rendszerben.

Csóró, Moszkva téri, városmajori gyerek voltam, és bizony sok szépsége volt annak is. Az István kórházban születtem, három kiló, öt dekagrammal.
– írja magáról a szerző.

Kell ennél több? 

Már olvasás közben felmerült bennem a kérdés, miért írta Mártonffy András a könyvét. A honlapja választ ad rá. 

Mivel ez a könyv meglehetősen komoly érzelmeket váltott ki egyes olvasókból, jogos a kérdés: miért írtam? Két fő célom volt vele (azon a szokásos írói szándékon kívül, hogy egyszerűen le KELL írnunk a gondolatainkat).

Az egyik, hogy bemutassam az emberi gonoszság legmélyebb bugyrait. Ezt ráadásul a lehető legközvetlenebb módon akartam csinálni, egyes szám első személyben. Mintha csak maga Sándor Erik beszélne. Kompromisszumok nélkül, úgy, hogy se a gondolatok tartalmát, se a megfogalmazás módját egyáltalán semmiféle korlátozás vagy öncenzúra ne befolyásolja. Meg akartam mutatni a gátlástalan, kíméletlen szektavezér legbelső gondolatait. Azt, hogy maga a pszichopata mire gondol, mit érez a világ és az áldozatai iránt.

A másik, hogy egészen konkrétan felvonultassam, részletesen elemezzem a rafinált manipuláció eszközeit. Meg akartam mutatni azokat a konkrét kommunikációs módszereket és trükköket is, amikkel egy szorongás és erkölcsi korlátok nélkül működő ember maga alá gyűri a nála kiszolgáltatottabbakat.

A Sándor Erik felfogható akár egyfajta kézikönyvnek is, amiből bárki megtanulhatja, hogyan ismerje föl az ilyen embert, és hogyan védekezzen a befolyása ellen. Hogy időben kigyulladjon a fejében a nagy, piros lámpa, még mielőtt belemenne valami pusztító és visszavonhatatlan dologba.

 Vélem, hogy a megírás gondolatához pedig a kócskodás vezette el.

A PSZICHOPATÁK

állati érdekes figurák. Vagy állati figurák? Hm... Á, dehogy, nem feltétlenül azok. De a pszichopata szóról nagy valószínűséggel az emberek döntő többségének Hannibal Lecter jut eszébe, jobbára, amikor rendőr-áldozatának feltálalja a szeme előtt elkészített saját agyvelejét. Meg az Amerikai pszichó főszereplője, Pat Bateman. Pszichopata: vagyis beteg állat, aki kímélet nélkül, trancsírozva öl, olyan nyugodtan, ahogyan más a rét virágait gyűjti csokorba. 

De ez csak a kép egyik, bár igaz oldala. Jobbára a sorozatgyilkosok pszichopaták. Azonban nem minden pszichopata sorozatgyilkos. Tudod, minden rovar bogár, de nem minden bogár rovar. Azért, mert valaki pszichopata, nem feltétlenül sorozatgyilkos. Nyilván vannak olyan vonásai, ami egy sorozatgyilkosnál is megtalálhatók, de ezek a vonások nem predesztinálják arra, hogy sorozatgyilkos legyen. 

Gyakran igen jó intellektusú, simulékony modorú ember, aki kedvességével még a szakembert is megtéveszti. A pszichopata embert leginkább a fejletlen erkölcsi ítélőképesség, a többi ember érzelmeinek figyelmen kívül hagyása, a megbánás és bűntudat hiánya jellemzi. Viselkedésszintjén a pszichopátiás személyiségvonások általában bűnözéssel, hazudozással, sekélyes érzelmi élettel párosulnak, ami gyakran a partner(ek) kihasználásával vagy promiszkuitással (=gyakori partnercsere), házasságszédelgéssel is párosul, azaz állandó hódítási, uralkodási igénnyel. A betegség okait a szakma még kutatja, vélhetőleg genetikai okai vannak. Emellett agyi működészavarokat, így a frontális (homloklebeny) és parietális (elülső és oldalsó) agylebenyek működési zavarát is elképzelhetőnek tartják a pszichiáterek és farmakopszichológusok. Az antiszociális viselkedés, illetve a fentiekben leírt tünetek gyakran már gyerekkorban megjelennek... – írja a Wikipedia.

A wmn.hu Kit nevezhetünk pszichopatának? című cikkében Szalánczi Krisztina a következőt írja. 

„Hétköznapi pszichopaták" 
Róluk viszonylag kevesebbet tudunk. A pszichopátia lehet egy tartós személyiségvonás, nagyon sok ember tulajdonsága, akik orvosi értelemben nem tekinthetők betegnek. Mégis az adott személy viselkedését, életvezetését hosszasan jellemezhetik, befolyásolhatják. 
Hallottunk, ismerhetünk házasságszédelgőket, hírhedt csalókat, állandóan ígérgető, kölcsönt kölcsönre halmozó „üzletembereket”. Akik a törvénnyel ugyan nem kerülnek összeütközésbe, valahogy mindig megússzák, de nagyon messze állnak a törvénytisztelettől, becsületességtől, mások jogainak figyelembe vételétől, az igazmondástól, a felelősségteljes viselkedéstől, és a társadalmi normák tiszteletben tartásától. Ellenben előszeretettel használnak ki másokat, szeretnek kitűnni, szerepelni. 
Él bennük a feltűnési vágy, kíméletlenül tudnak hazudni és átverni másokat. Mindezt belátás nélkül teszik, képtelenek átérezni, hogy mások kárára vannak. Soha nem izgulnak, ha lopnak, ha tartozásuk van, mert sem bűntudatot, sem megbánást nem éreznek. 
A feszültségüket azonnal a környezetükre ürítik, emiatt sem szoronganak.

Manipuláció! 
Hihetetlenül manipulatív emberek, az empátiájuk csak addig terjed, míg felmérik, mit szeretne hallani a másik fél. Ezt gyorsan megteszik, és a reakciójuk sokszor lefegyverző, megtévesztő, míg a sértett fél gyanútlanul besétál a csapdájába. Ezért is vágnak át sokadszorra másokat. 
Ők egyáltalán nem érzik át, mit okoznak ezzel, nincs belátásuk, nincs bennük megbánás. Gyakori a felelőtlen viselkedés, ittas vezetés, gyorshajtás, költekezés, melynek nincs fedezete.

„Nem szeret, nem szorong, nem tanul"
Mérei Ferenc híres pszichológusunk lényeglátó, tömör leírása a pszichopatákról gyorsan elterjedt szakmai körökben és mély igazságot takar: „Nem szeret, nem szorong, nem tanul.” Mármint a rossz tapasztalataiból. Mindannyiszor elköveti mások jogainak megsértését, áthágja a szabályokat, ebből nem okul, soha nem érzi a felelősségét. A világ valahogy úgy jó, ahogy ő látja, saját rendezőelve, szabályai szerint él. 
A pszichopaták nem csak a laikusokat képesek megtéveszteni. Sok szakember beszámolójából, esetleírásából kiderül, számukra is megtévesztő viselkedésük, manipulatív hajlamuk csapdája.

A pszichopatáknak és betegségüknek, agyi torzulásuknak tengernyi irodalma van. Ilyen például Robert D Hare Kímélet nélkül című könyve. Hare szinte kiabál az olvasóval, hogy amikor a pszichopatákról olvas, el ne kezdje keresni a környezetében a magáét, mert óhatatlanul megtalálja!

Kevin Button könyve már kíméletesebb címében és alcímében is: Sikeres és bölcs pszichopaták (Élettanulságok szentektől, kémektől és sorozatgyilkosoktól) Na, jó a végén kibújik a szög a zsákból, de ez a könyv azt mondja, hogy a pszichopata is lehet értékes, kreatív, bölcs, stb. ember, ne húzzuk le egyből a vécén. Vagy zárjuk el a társadalomtól. 

Szóval van választék bőségesen, tulajdonságokban, módszerekben és lehet hozzáállásban is. Nem véletlen, hogy pszichopatáék olyan népszerűek művészet szerte. Hálás téma. Főleg mert félelmetes. És ami félelmetes, az valahogy vonz is egyben. Ha nem így lenne, éhen halnának a horror-gyártók és sokan mások. 

A VALLÁS, A SZEKTÁK ÉS A DIKTATÚRA

Nos, ez sem hálátlan téma. Mert a ma emberének a fejében a vallásos emberekről kialakult sztereotípiákról egyből a következők jutnak eszébe: a bezártság, az elzárkózás, a pénzéhség, a bigottság, az ostobaság, a meggyőzhetetlenség, az elfojtások tömkelege, a műveltség és az információk hiánya, a szolgalelkűség, az elvakultság, a társadalmi alsóbbrendűséggel párosuló felekezeti gőg, az agymosás (kifulladtam, nem is sorolom tovább, pedig lenne még bőven ötletem). Aki egy vallásban felül van, az vagy hideg, számító gazember és visszaél mások jóhiszeműségével vagy maga is végtelenül korlátolt és ostoba. Aki pedig alul van, az minden a fenti felsorolásban van, és minden egyéb rossz, amit már nem győztem beleírni. 

A sztereotípiák nem igazak, de nem is alaptalanok. Természetesen hihetetlen ostobaság lenne minden vallásra, közösségre, minden hívőre alkalmazni a jellemzőket. De sajnos voltak/vannak olyan egyházak, közösségek, amelyek több mint kimerítik a fenti jellemzőket. Nyilván elsőre mindenkinek Jim Jones Népek Temploma nevű öngyilkos vagy David Koresh háborús szektája jut eszébe. A maiak közül pedig úgy gondolom, az utca embere egyből a Vidám Vasárnapra asszociál. A második-harmadik befutónak pedig a szcientológiát és a Jehova Tanúit gondolom. Az utóbbi tök a dinnyeföldön, mert míg az előbbiek esetében mindig állt egy karizmatikus vezető a közösség élén, addig... hopp, voltaképpen a Tanúknál is volt egy Joseph Smith. Igaz, a XIX. század végén. Míg a többiek XX. századiak. (Ajánlott olvasmány a téma farvizén: Borovička – Sátáni istenek szektái.)

A fentiekhez hasonló vallásos jelenségekhez óhatatlanul kapcsolódik az agymosás fogalma. Ahogy a felsorolásba is beletettem.

Az agymosásról sokak és többek között Dominic Streafeild írt egy érdekes könyvet, nem meglepő módon Agymosás címmel (amiről viszont meglepő módon nem készítettem olvasónaplót). A másik könyv, amit a témában megemlítek Drábik János Tudatmódosítás című vaskos kötete. 

A vallást azért is hálás dolog összekapcsolni az agymosással mert Bibliában vannak félreérthető és félremagyarázható szakaszok a hívő egyén és a családja kapcsolatáról. Vagyis ha egy vallásos közösséghez csatlakozó egyén életmódja, életformája vagy akár csak az életének egy apró szegmense gyökeresen megváltozik, a külvilág szemében máris szektás, agymosott, önmagát feladó személyiséggé változik. Ami egyfelől érthető. Másfelől könnyen lehet, hogy irdatlan butaság. Hogy csak ezt a hirtelen eszembe jutó, nem vallásos példát említsem: a kocsmai barátok körében mire számíthat az az ivócimbora, aki a mája kímélése, a családja és a munkája megőrzése végett teljesen leteszi a poharat? Vagy ha valaki a mindenevőből vegánná (semmiféle állati eredetű táplálékot nem fogyaszt) válik. Egy mai, átlagos, mindennapi ember számára a vallás értelmetlen zagyvaság, a papok és lelkészek pedig becstelen, pénzsóvár pedofilok, akik a saját céljaik érdekében agymossák a hívek elméjét. Ami lehet igaz is. Meg lehet bődületes butaság is. 

Mert az, hogy vallásos közösség, nem automatikusan vonja magával mindezeket. Tudom, hogy van, akiknek dehogynem, de akkor sem. Tapasztalatból tudom. 

Vagyis valóban vannak/voltak pszichopaták által kitalált, irányított vallásos képződmények. Mártonffy András könyvében ez a kiinduló pont.

Meg az, hogy ezekben a szektákban véresen szigorú diktatúra van. Ami egy érdekes dolog. Mármint a diktatúra. Egyfelől mindenki utálja, mint a... Mert kötelező az egyen-gondolkodás, mert mindenki csak azt teheti, amit szabad, mert nincsen szólásszabadság, mert imádni kötelező a vezért, mert, mert, mert... Másfelől az emberek döntő többsége nem igazán tud élni a szabadsággal. Igénylik az útmutatást, az irányítást. a karizmatikus vezetőt, akire felnézhetnek, akit isteníthetnek. Figyeld csak a sztárokat, színészeket és főleg a rockzenészeket! 

Ő, SÁNDOR ERIK

A könyv főhőse egy nagyon okos, előrelátó, hidegen számító, a lelkében, szívében mindenkitől távol és felett álló, pszichopata, Sándor Erik. A neve két világhódító nevéből, Nagy Sándoréból és Vörös Erik nevéből áll össze. Vagy legalábbis így magyarázza a főhős. Egyes szám első személyben. 

A regény Erik története, felemelkedése, tündöklése és bukása. Miközben olvassuk, nyúlhatjuk lefelé a módszereket és az ötleteket minden téren. Mondom, gyorstalpaló pszichopatáknak a felemelkedéshez.

Görög származású, a görögségnek minden pozitív genetikai hozadékával, bár testalkatilag nem egy Adonisz. „Csak” nagyon vonzó arcberendezésű férfi. S ezzel már kamaszként is hódított, a nők minden generációjában, természetesen bizonyos életkori határokkal. Minden esetre az érett nőkkel való kapcsolat tapasztalatait bőven begyűjtötte. Ki is használta vastagon. (Vastagon... érted!) 

Szóval Erik egy jóképű, minden porcikájában pszichopata fiatalember, aki az embereket semmiképpen sem embertársnak, hanem puszta eszköznek tekinti a céljai eléréshez. A célja pedig a hatalom, a sok pénz és az általa lenézett munkák megvetése. Lenézett munka: minden, amihez gürizni kell, amit becsületesen végezhet, amiben nincsen játszma és amihez minden reggel fel kell kelni és adott helyen adott időt el kell tölteni. Vagyis Erik sok pénzt akar, és mindent, ami azzal jár, nőket akar, ha lehet minél többet, minél változatosabban, és akkor dolgozni és azt, amikor és amit ő választ magának. Kizárólag jelentős pénzért. 

Erik hamar rájön, hogy milyen könnyen, milyen egyszerű módszerekkel uralkodhat az emberek felett, hogy milyen hatékonyan képes kihasználni a gyengeségeiket, a gyarlóságaikat, a jellemhibáikat, a vágyaikat és az emberismereti hiányosságaikat.

Azt is hamar felismeri, mint a harcművészek, hogy mások befektetett energiáit milyen egyszerű ellenük fordítani vagy csak simán kihasználni. S mindebből nagyon hamar arra a felismerésre jut, hogy voltaképpen mindennek a legjobb keretet egy vallásos szekta biztosít.

Mivel szép is, meggyőző is, karizmatikus is, okos is, igen könnyen szerzi a híveket, és igen könnyen összedob egy nesze semmi fogd meg jól, de piszok jól hangzó tanítási rendszert is. Attól óvakodik, hogy a kereszténységbe belemásszon: túl nagynak tartja a konkurencia. A divatos áramlatokhoz fordul, a tanításának az alapja az Ősszellem lesz. Ehhez hozzátesz néhány divatos, spirituális, new age-körökben bevett fogalmat, és kialakítja a tanítását, a maga terminológiáját is. Miközben tiszteletre méltó rendszerességgel és libidóval teszi magáévá a szektája nőtagjait. És rakja szorgosan egymásra a befolyó, egyre vaskosabb bankjegy-kötegeket. 

Mondjuk attól az érzéstől nem tudtam szabadulni, hogy bár a mintavétel alanyának nagyon sok vallásos csapat magától adja magát, de a szerző egészen biztosan olvasta Bartus László Fesz van! című könyvét Sándor atyáról és az ő vidám gyülekezetéről. Ami könyv vagy igaz, vagy nem, de több minden visszaköszönt belőle Erik történetében. Az alapmetódus pedig ezerrel. 

A KÖNYV MINT REGÉNY

Mártonffy András jó könyvet írt. Több szempontból jót. Nézzük előbb a szöveget. Gondozva volt, ez az első, ami feltűnik. Van benne néhány elütés, de valóban csak néhány.

A megfogalmazás gördülékeny, élvezetes, következetes, egyáltalán nem érződik rajta, hogy egy első és ezidáig egyetlen könyves szerzőről van szó. A történet felépített, logikus, Erik személye, pszichéje konzekvens, amit mond az pedig teljesen hihető, ha visszataszító is. 

Mindvégig pörgős a történet, kellőn (hogyan is van a moly.hu-n a sokak által alkalmazott „szakszó”?) beszippant, és el nem enged. S lám, ennyire képes rá. Utoljára hasonlót a Mesterségem a halál olvasásakor éltem át: akkor drukkoltam a főhősnek, hogy legyenek ötletei a még hatékonyabb tömeggyilkosság végrehajtásához. Aztán megráztam a fejemet, hogy mi a francért is drukkolok neki? Itt meg neki láttam, hogy átvegyem Erik helyiértékeit. Bakker, hogy biza'!

Ezáltal még az is megbocsátható, hogy amikor eljutunk a történetben a szekta megalapításáig, néha volt olyan érzésem, hogy az író maga elé tette a szektavezérek hét parancsolatát, és annak megfelelőn megírta a könyvet. Nem baj ez.

Illetve egy kicsit azért igen, mert a könyv az elejéhez képest onnantól egy kicsit, hm, felsorolás-szerűvé válik a történet. Simán talpon marad a történet, csupán picit megtörik a történetmesélés folyamatossága azzal, hogy Erik többször pontokba szedve felsorolja a módszereit. Sokkal ügyesebb, amikor nem ő sorolgat, hanem a gyakorlatban derül ki a mit hogyan. De félreértés ne legyen: egyáltalán nem lesz unalmassá Erik története,, Mártonffy úr simán élettel töltötte meg a „felsorolást” is.

Külön szerencsés megoldás volt, hogy Erik sztorija nem egy teljesen lineáris történet. Akkor kapcsolódunk be az életébe, amikor először és utoljára alkalmazott lesz és eljutunk a szektavezér dicsőségének a csúfos elszállásáig, de vannak közbeiktatott fejezetek, amelyekben megismerjük Erik gyerek és kamaszkorát, a családját és az első pénzszerzéseit. A visszatekintő fejezetek teljesen szervesen és logikusan épülnek a fősodorba, és mintegy háttért adnak Erik személyiségének a kiteljesedéséhez. Bár a szekta-dolog pörgősebb, akciósabb, nekem mégis ezek a részek tetszettek legjobban.

Aztán az egyik, Erik családjában lezajló jelenetnél arra is felfigyeltem, hogy milyen kifejezők a leírások. Erik teszetosza, üres életű édesapjának a bemutatása, leírása. Az édesapa bemutatása, tartalmatlan proli-büszkesége, lecsúszása kódolt, mégis szívfacsaró, plasztikus és szagokkal teljes. Vagy csak túl nagyot kellett nyelnem, mert túlon-túl ismerős volt ami történt vele, az apával... (Van még nekem is mit feldolgoznom. Bár, ha harminc év alatt nem sikerült teljesen...)

Azért az odaüt, amikor a végén Erik felsorolja, miért nem bán semmit sem. Két okból vág földhöz. Egyik felől azért, mert valóban, ki mondhat magáénak olyan életet mint ő, kinek van akkor és olyan nője, amilyet akar, és aki készségesen kiszolgálja a szexuális étvágyát? És kinek van annyi pénze, hogy nem is tudja mennyi? És ki az, akihez szinte magától ömlik a lóvé, tennie is alig kell érte valamit? Mások oldalról azért is K. O. ez a szakasz, mert lehet gondolkodni, Erik most, a dolgok végeztével magát is vaskosan átvágja-e ezzel a magyarázattal, netán próbálja megmagyarázni magának, miért jobb neki, mint azoknak, akik ekkor körülveszik vagy valóban úgy gondolja, ahogyan mondja? 

A regény trágár. Szókimondó. Permanensen, de nem feleslegesen, és semmiképpen nem öncélún. Erik akkor trágár, amikor arra szükség van, amikor a trágársággal kiemel, megindokol valamit. Vagyis a trágárságának dramaturgiai szerepe van.

A KÖNYV MINT TÁRGY

Minden szempontból kifogástalan. Több mint megfelelő a mérete, kemény borítós, kötött darab, könyvjelző van benne (!), pompás a tördelése, kiváló a belső tükör és megkapó a borító is a fekete tónussal, az ördögien füstölgő szemöldökű fiatalemberrel. 

A könyv címét három sorba tördelték, és a sorok között pirossal van ott az alcím, hogy helyre tegyen, nagyjából miről is lesz szó. A magam részéről a három sor között nagyobb térközt hagytam volna, hogy feltűnőbb legyen az alcím, de spongyát rá.

Vagyis az Én, Sándor Erik tárgynak is remek! 

A Maximum Bonelli,

ahogy erről egy másik helyen már írtam, egy olasz képregény kiadó. Amott ezt írtam:

A főhős

Arról, hogy van itt még egy Benelli-képregény, és a főhőse ennek sem szuperhős, abból a Superman, Batman ésilyesmi fajtából, hanem mégis az, James Bond- vagy Ethan Hunt-ágán, összekutyulva egy kis Indiana Jones-szal, meg Sherlock Holmes-szal, és már majdnem teljesen képben is vagyunk.

Mercurio Loi a főhős neve. Hogy pontosan kicsoda, micsoda ő, azt még az első kötet után sem sikerült belőnöm. Kicsit kalandor, kicsit piperkőc, kicsit tudós, kicsit nyomozó, de ebből a piperkőc az, ami teljesen egyértelmű. Egy negyvenes-ötvenes pasi, végre egy nem jóképű, kicsit szopott nudli feje van, nem muszkli-király és nem legyőzhetetlen. Vagyis esendő. Nagy erény. De van agya, van tudása és van logikája. 

A rajzok

Rómában él, a XIX. században. Lenyűgöző helyszín és kor választás. Amikor először belelapoztam a füzetbe, nem tűnt fel, csak olvasás közben, hogy mennyire jók, részletgazdagok a a rajzok. Mostanság több olyan képregénnyel találkoztam, Blacksad, Saga, Morgan Lost, amelynek a rajzai nem csupán ötletesek, kifejezők voltak, hanem kimondottan szépek is. Nézd csak az alábbi rajzokat!

Vagyis nincsen semmi baj a rajzokkal, igaz, kétszer kell rájuk nézni, hogy kiadják a finomságokat, de aztán nem adják nehezen magukat, és van mit nézni. 

A történet

Egyik oldalról érdekes, izgalmas, ötletes. Három ember zuhan le pár éjszakán belül az Angyalvár tetejéről, s mindhárom kísértetet látott előtte. (Mondjuk most elgondolkodtam, hogy ha mindhárom meghalt, honnan tudják, hogy mit láttak előtte? Hm...) Ráadásul ugyanazt a kísértetet. Mercurio Loi és a jobbkeze, a fiatal Ottone nyomozni kezdenek. Lesznek itt titkos társaságok, titkolózások, lesz harc, lesz meglepő, bár némileg sánta megoldás is, de mert azért tudjuk, hogy mesét olvasunk, elfogadjuk a végső kimenetelt és örülünk. Ugye, Vincent? Ráadásul van főgonosz, akinek a célja bár annyira világos, de azért butának ő sem buta. Csak Loi okosabb. S közben lehet szorítani neki és Ottoné-nek. 

Ennél többet egy ilyen történetről elmondani galádság lenne. 

Vagyis van történet. Nem is rossz, de nem is lenyűgöző. De összeadva a képregény küllemével, a külcsín és a belbecs azért összehoz a képregénynek egy erős 3,5-es értékelést. Tetszett, örülök, hogy a kezembe került, de mégsem lennék sokkal kevesebb, ha nem így lett volna, és nem fordulok orvosomhoz, gyógyszerészemhez, pszichológusomhoz, ha a folytatással nem találkozunk. De ha mégis, semmiképpen nem hagyom majd ki. 

A kiadvány mint olyan

minőségi. A5-ös formátum, vagyis kényelemesen kézben tartható, nézegethető. A betűtípus és méret jól megválasztható, olvasható. A kötés-margó viszont elég szűkre sikerült, a képek kicsit eltűnnek, s bár kivehetők, kár, hogy nem élvezhetők teljesen. 

GooBo, 2019, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072595 · Fordította: Koszoru Péter

MILYEN NŐK TETSZETTEK?

Szerelmetesfeleségtársam egyáltalán nem törékeny. Kezdettől fogva, úgy a második pillanattól láttam és imádtam, hogy mindenhol van rajta mit fogni. Nagyon kedves volt minden érzékszervemnek. Ez tizenkét év után is így van, pedig már látjuk egymáson „az arcunkra szőtt változó időt” (Vö.: Ossian: Régi láng).
– Csak azért mondod, mert szeretsz! 
Elgondolkodtam, tényleg, és úgy válaszoltam. 
– Nem csak azért. 
Nyilván benne van az is, hogy szeretem. De ezért is szeretem, s nem csupán azért tetszik, mert szeretem.
– Figyelj, vagy kívánatos vagy, vagy pedig boszorkány! Nincs más lehetőség!
– Boszorkány? 
– Különben hogy a viharba szerethetném a testedet is tizenkét éve, és hogyan okozhatna még mindig esztétikai élményt, ha látom a formáidat? 
– Nem vagyok boszorkány!
– Akkor szép vagy! 
Legyintett. 
– Szereted a nőket. Te mondtad, hogy minden nőben van valami szép. 
– Csakugyan így van... Na, jó, majdnem mindegyikben... És nőnek kell lennie, nem pusztán nőneműnek. De egyébként, ahogy visszagondolok, már kamaszkoromban is tetszett, ha egy nő nem ropi. 
– Bizonyítsd be! 

Kamaszkoromban gyűjtöttem a kártyanaptárokat. A csajosakat pláne. Sajnos már egy sincs meg belőlük. Illetve egyet megtaláltam egy Könyvmegállós könyvben. A birtokomban volt kamaszkorom elején is. Ez a hölgy tetszett világéletemben. Csak a feneke lehetne még gömbölyűbb...

Ziccert adott. Lett rögtön három példám is. Az első a remek olasz, Jézus korában játszódó filmvígjáték, A lator női főszereplője, Edwige Fenech, aki már kamaszkoromban is roppantul megragadta a képzeletemet. Nem mondom, hogy csak miatta néztem meg rengetegszer a filmet, de mindenképpen benne volt az okok között. 

Aztán volt egy másik kedvenc modellem is. Róla egy Ági nevű barátnőmtől kaptam egy képeslapot. Tizenhat-tizenhét lehettem. A képeslap szövege nagyon pimasz volt. Ági éppen nyaralt valahol, onnan küldte. A szövege, ami meglehetősen felgerjesztett, Így szólt:

Tetszik? Mifelénk csak ilyen képeken látni a napot. De azért a kép még nem mindenben pótolhatja a Valódit, igaz? [...]

Nem mondtam: a szöveget Ági írta. A piros fátylas hölgyről volt egy komplett, tizenkét hónapos falinaptáram is, minden hónaphoz más-más fotójával, ami már akkor régen lejárt ugyan, amikor a birtokomba került. De ki a csudát érdekeltek a dátumok? Azokon a képeken még jobban látszott, hogy a hölgynek mindene meg van, ami kell, s nem törik el, ha az ember erőteljesebben ránéz. Én bőven ránéztem. Hajjaj!

Na, és a slusszpoént a végére hagytam. Hétéves voltam, amikor Óbudára költöztünk. Amikor először beteg lettem, és elvittek a vörösvári úti gyerekrendelőbe (a Harrer Pál utcában akkor még nem volt), Annyira tetszett a rendelő előtti szobor (még mai is ott van), hogy alig tudtam a szememet levenni róla. Utólag tudatosult, hogy az ízlésem már kezdetben is rímelt a mostanira. Na, és a Pala! A Palatinus strand. Imádtam sorban állni a pénztárnál. Ezért, nézd csak  a harmadik képen! Az első kettőn a gyerekrendelős szobor van.

A NŐK VÉLEMÉNYE ÖNMAGUKRÓL

És akkor most itt van egy könyv, amely már a címében is provokatív.. Duplán. Először azért, mert a szerzője valami x-dik diéta atyja. Mondom: diéta. Erre ír egy könyvet, amely arról szól, hogy a gömbölyű nő a szép. Másodsorban azért provokatív, mert az ember azt gondolná, hogy persze, a gömbölyű a szép, de azért ez elsősorban esztétikai kategória. Ha valaki a ropi nőket szereti, hát legyen neki, maximum több marad. 

S azért itt álljuk meg egy pillanatra, jó? Nem mondom, hogy nem találkoztam olyan nővel, aki elégedett lett volna magával, mert volt legalább egy, maximum kettő, de azért meg kellett állapítanom, hogy ebből a szempontból a nőkkel baj van. Komoly baj. Ugyanis egy nőnek nem elég, ha a pasija azt mondja, lett légyen bármilyen komoly a kapcsolat, hogy neki úgy tetszik, úgy szép, ahogyan van, elhinné, és simán sütkérezne a férfi imádatában, netán elégedetten mutogatná a pasasnak, mintegy jutalmul, hol mennyire szép, ami ennyire tetszik. A legtöbb nő ilyenkor némileg zavartan tiltakozni kezd, mindet tudó mosollyal legyint, és egy szót sem hisz el az egészből. 
– Persze, csak azért mondod, mert dugni akarsz!
És férfi nincsen, aki erre szívből tiltakozna, mert persze, melyik ne akarna, naná! Csakhogy a dicséret, az elismerés, az elégedettség a nővel nem elsősorban és nem kizárólag erről szól, hanem egy valós esztétikai elégedettségről. Amit a nő nem hisz el. 

De oka van, miért nem hiszi el. Amikor a baráti körben egyszer erről a kérdésről beszélgettünk, volt ott néhány böcsületes hölgy is. Ez a néhány megegyezett abban, hogy persze, csuda jól esik egy ilyen elismerés, de nem elég, mert a nő nem elsősorban a férfiak akar tetszeni, hanem saját magának. Csakhogy ilyen állapota egy nőnek sincsen (kivéve azt a kettőt, aki elégedett volt magával). Vagyis bárhogyan is törhetjük magunkat, mi férfiak...

– Egy tízes skálán te hányasra értékelnéd a külsődet, kedvesem?
Nem kapkodta el a választ, töprengett egy kicsit. Jobbára megfontolt. 
– Hármasra.
– De szereted, ha olvadok a látványodtól, ugye?
– Persze! Követelmény!
– Vagyis azt várod tőlem, hogy rajongjak érted, csodáljak és imádjak egy ótvar rusnyánál alig szebb külsőt, Hármaska? 

Rögtön adódik a kérdés, miért nem hisznek a nők a férfiaknak? Ahogy mondtam, a legtöbb nő önmagát jelöli meg viszonyítási pontként. Okos érvelés, mert hogyan lehetne vitatkozni azzal, hogy hiába is minden hódolatunk, ha egyszer ő nem érzi jól magát a bőrében? Az evidens kérdés, amit eléggé el nem ítélhetőn soha nem tettem fel: miért nem? Mert vannak elfogadható érvek és vannak elfogadhatatlanok. A kulturális és társadalmi nyomás, a médiából, a reklám- és divatiparból levett példák és követelmények az elfogadhatatlanok közé tartoznak. A probléma csak az, hogy a nők nincsenek azzal tisztában, hogy az önmaguk elé állított mércének jobbára semmi köze a valósághoz és pláne semmi köze a belénk kódolt ösztönökhöz. 

Nem beszélek ám félre, máris a könyv mondanivalójánál vagyunk! Ugyanis az író dokinak az a fő mondanivalója, hogy a modern kor lányait, nőit, asszonyait hihetetlen erővel és roppant ostoba módon befolyásolja a fogyasztói társadalom, annak fő eszköze, a média. Mindenhonnan az folyik, azt nyomatják ezerrel, hogy a ropi nő a szép. Azt, hogy az a nő, akinek van egy kis pocakja, akinek nem átlátszó a combja, annak esélye sincsen a szerelem-piacon az érvényesülésre. Azt, hogy a férfiak a vékony, törékeny, hústalan, gömböly nélküli nőket szeretik.

Na, itt van mindjárt ez a Bridget Jones-dolog. A könyvben, ugye, a hölgy túlsúlyos. Van olyan. A főszerepet megkapó Renée Zellweger-nek komoly hízókúrába kellett fognia a szerep miatt. A végeredmény a baloldali képen látható, tessék, itt a túlsúlyos, kövér Bridget Jones! 

Most újra lassítok, és újra elmondom, ismét nem csupán és pusztán esztétikai kategóriákról van itt szó. Arról nem nyitok vitát, hogy lehet, van akinek Bridget alakja tetszik jobban, s lehet olyan, akinek Zellweger a szerep után (a jobb oldali képen). Nem erről, hanem arról az álnok sugallatról van szó, hogy Bridget elfogadhatatlanul kövér, tehát abszolút esélytelen a piacon. (Tényleg, ha már itt vagyunk: meglepő volt, hogy a könyvben/filmben Bridget nem egy tuti fogyókúrával fogja meg a pasit/kat. Vagyis a példának, most fogtam fel, vegyes az alkotás, mert jó is, meg rossz is. Mutat egy „kövér” nőt, akinek a megformálásáért Zellweger tizenöt kilót hízott, de aztán elmondja, hogy kövéren is lehet pasit fogni. Szavazzunk bármelyik nemből, kinek melyik a fajsúlyosabb üzenet?

A jelen írás alanyát jelentő könyv szerzője már az első két oldalon világossá teszi, hogy eszébe sincsen a esztétikáról vitatkozni. Ha csak ezt akarná, két oldalon letudná, hogy neki milyen nők tetszenek, aztán slussz, készen is lenne a könyv. Ehhez képest írt kétszáznegyven oldalt. Miről? Ez a nagy kérdés!

AMIÉRT A NŐ OLYAN, AMILYEN

A szerző számára nem kérdés: a nő azért olyan, amilyen, szőrtelen, csak a megfelelő helyeken nem az, nagy mellű, széles csípőjű, szemből is szeretkezni tudó, nincsen párzási ideje, mert mindennek evolúciós oka van. (Oké, részemről nem hiszek az evolúcióban, de amit mond, roppant érdekes). Megpróbálom összefoglalni. 

Az emberi agy arányaiban a legnagyobb az élővilágban. A nagy agyért nagy az ár: az embergyerek hihetetlenül gyámoltalan, az emlősök közül ő szorul legtovább segítségre. Ezért az anyának nagyon sokat kell foglalkoznia vele. Emiatt nem volt képes a vadászatra, bármilyen emlősnél jobban rászorult a hímre. Aki nem szívesen melózott többet, csak azért, mert gyereke volt. Az ősnőnek magához kellett kötnie az őspasast. Az állatvilágban a párosodás hátulról történik, a majmok többségének éppen a fenék része szőrtelen, hogy kiemelje a hímek számára a vulvát. Az ember felegyenesedésével ez a hívogató eszközt megszűnt, a vulva  eltűnt”. Megnőtt viszont a mell, mint sztenderd hívogató eszköz, kiszélesedett és párnássá vált a csípő (erre sincsen máshol példa), a szőrzet eltűnt, hogy kiemelje a nő formáit a csupaszság, csak ott maradt meg, ahol annak szexuális tartalma van (igen, a hónalj is ilyen, csak ez a fránya társadalmunk menekül a szagok elől: az ember a rengeteg tisztálkodás után mesterséges szagokkal, állati mirigyek kiváltotta pézsmával illatosítja magát, holott...), például az a kis háromszög mint kötelező útirány jelzés mutat a női nemi szerv felé.

Távoli európai országban élő barátainknál voltunk, és a férfi és nő között működő kémiáról beszéltünk a háziasszonyunkkal. Megállapodtunk abban, hogy náluk is, nálunk is működik. Szerelmetesfeleségtársam bármikor, bármilyen izzadtan is kérdezte tőlem, hogy nagyon büdös-e, még nem volt alkalom, hogy annak éreztem volna. A háziasszony lecsapott erre:
– Igen, pontosan! Férjuram például soha nem büdös!
Férjura, mint a filmeken, ebben a dramaturgiailag megfelelő pillanatban lépett be a lakásba. Futásból érkezett. Fogyni akart, ezért valami mulatságos alufólia-ruhában érkezett meg. Amikor azt levette magáról, a talpunktól a homlokunkig beborított miket az izzadtságának valami embertelenül penetráns szaga. A gyomrunk liftezett. 
A háziasszony büszkén nézett ránk: 
– Na, ugye, hogy nem büdös? 
Voltunk ilyen kapcsolatban:
– De, de, de! Az! Azonnal nyissunk ablakot! Ez a kémia, erről beszéltünk! Neked nem büdös.
Férjeura csak állt közöttünk mosolyogva. 
– Büdös vagyok nagyon? – kérdezte, és levette a cipőjét is... 

 Az ember, a szemből is közösülő állat feltalálta a szeretkezést, a szimpla párosodás helyett. Azzal is, hogy az aktus közben látja a másik arcát, s azzal is, hogy rájött a csókolózás jelentőségére. Gondolkodtál már azon, hogy a csók miért izgató szexuálisan? Ki mit érez a szájában? S feltalálta az orális szexet is, igen. A hímnek/férfinak nem volt már mindegy, hogy melyik nősténnyel párosodik, és ugyanígy járt a nőstény is a hímmel. Nagyon lecsupaszítva ez a lényeg.

Minden nemi jellegnek komoly oka, indoka van. A nő gömbölyűsége egyfajta elsődleges jelzés, hogy nőről van szó. Egy épelméjű ember nyilván felismeri a vele szemen álló ember nemét (bár manapság ár ez sem teljesen bizonyos), de a gömbölyűség jelzése egészen ősi korokból, egészen mélyen belénk vésődött, teljesen ösztönös vágyakat mozgat meg. 

A GÖMBÖLYŰSÉG A KOROKON ÁT

Dukan tesz egy villámsétát a történelmen át, és áttekinti a korok és ízlések kérdését. Arra a következtetésre jut, hogy a művészet tanulsága szerint minden korban a teltebb, gömbölyűbb nőket részesítette előnyben a férfi nem. Becsületesen elmondja, hogy voltak tájak és időszakok, amikor az ábrázolásokon vékonyabb nők jelentek meg (Egyiptom, keresztény középkor), de ezeknek az ábrázolásoknak jobbára vallásos oka volt. Összefoglalva: milyen már egy szexuális vágyakat kiváltó Szűz Mária? 

Teszünk egy rövid sétát az őskortól egészen napjainkig. (Érdekes, hogy a willendorfi Vénuszt meg sem említi.) A legfőbb lépéseket az alábbi galériában tekintheted meg (érdemes, van benne fotó is). 

A könyv olvasása közben nagyon komoly hiányérzetet okozott a képek hiánya. Nagyon jó lett volna azonnal rápislogni a példákra, amiket a szerző hoz. Sokáig nem is értettem, hol lehet az a határ, ami szerinte természetes és szép, illetve már valóban túl sok egy táplálkozásszakértő orvos megítélése szerint is?

Itt vannak, ugye a képzőművészet példái. A Maillol-szobrok esetébe nagyon lelkes volt. Aztán valahol a könyv háromnegyedénél azt mondja, hogy szerencsére a filmek, vizuális mivoltuknál fogva inkább a szintén vizuális tartalmuk miatt inkább a férfiakat szólítják meg. S megemlíti három színésznő nevét, akire szerinte nincs férfi, akiknek a láttán ne futna össze a szájában a nyál. Ők azok. 

Mondjuk a magam részéről látok némi ellentmondást Maillol női alakjai (hogy Rembrandt-ot és pláne Rubens-t ne említsem) és a színésznők alakja között, de spongyát rá!

A GÖMBÖLYŰSÉG BUKÁSÁNAK OKAI

Dukan megállapítja, hogy a soványság kultusza csak a XX. században, a második világháború után,a jólét korában terjedt el.

A szerző az okot a feminizmus és a fogyasztói társadalom kialakulásában és térhódításában leli meg. Azt mondja, hogy a feminizmus erőre kapásával a kezdeti nagyon helyes célok később gellert kaptak. Az egyenlőséget felváltotta az azonosság jelszava.

A jóléti társadalom pedig a fogyasztásra épül, a fogyasztáshoz pedig pénz kell: egyre több nőnek kell dolgozni menni, hogy az igények kielégíthetők legyenek. Manapság pedig nincs már család, amely a régi, hagyományos modellen nyugodna. A nők a munka birodalmában felzárkóztak a férfiak mellé, ugyanazokat a munkákat végzik, mint amazok. A nők férfias ruhákat kezdtek hordani. Aztán erőre kapott az uniszex, majd a konfekció forradalma és diktatúrája. A konfekció termékek pedig a soványság kultuszára építenek, a nőies nők egyre kevésbé találnak maguknak megfelelő ruhákat, így egyre inkább úgy érzik, velük van a baj. Holott a konfekció-ruhákkal. 

– Nem, Morzsám, ez sem jó rám – vette le a próbafülkében a sokadik nadrágot szerelmetesfeleségtársam. – Ha derékban jó, csípőben szűk, a combomra fel sem jön. Nagyon el vagyok szabva.
Morzsája, azaz én, aki a családi legendárium szerint kaptam ezt a nevet (nem a méreteimre utal, hanem a Futrinka utca bölcs, okos és kedves kutyájára) meg csak néztem bambán.
– Dehogy vagy elszabva, így vagy gyönyörű! 
Most már tudom, miről van szó. 

Dukan megemlíti azt az apróságot is, hogy a divat világában a tervezők között statisztikailag sok a homoszexuális férfi, akikek az ízlésvilága nem a nőies formák felé hajlik. Ezért nem a ruhákat tervezik nőiesre, hanem a ruhákhoz keresnek megfelelő modelleket. Kezd bezáródni a kör. S akkor még nem tettünk említést a számítástechnika csodájáról, amellyel a modellek, színésznők fotói kények-kedvek szerint, a valóságtól teljesen elrugaszkodva változtathatók. A média tehát ezerrel nyomja a soványság kultuszát, és kampányol minden lehetősége szerint a valóban nőies formák ellen. 

Dukan 2003-ban még azt írta, a vég az lesz, amikor a természet által alkotott alapállás megszűnik, a nemek egyformák akarnak lenni, és talán már az sincsen messze, amikor egy adott nem tagjai a másik nem jellemzői szerint akarnak élni, akár operációk árán is... S lőn. 

KÖVETKEZMÉNYEK

Nos, azok gyászosak. A nők számára egyenes út a teljes frusztrációba. Rajtuk keresztül pedig a férfiak számára is. 

Dukan táplálkozás-szakértő, vagyis igen bőséges tapasztalata van arról, hogy hány és hány nő fejében kavarodtak össze teljesen a dolgok.

Ahogy mondtam, Dukan nem az elhízásról  beszél. Nem arról, amikor valaki a zsírtól már mozogni sem tud. Tisztában van azzal, hogy az elhízás komoly negatív hatással lehet az egészségre. De azt hangsúlyozza, hogy manapság a nők döntő többsége teljesen összekeveri az egészséges gömbölyűség fogható zsírpárnáit a kóros kövérséggel. S tapasztalata megegyezik az enyémmel: a nők döntő többségét nem a férfiak akarják lefogyasztani. Az ő ösztöneik teljese jól működnek, s az ösztöneik azt mondják nekik: a nő gömbölyű. 

– De nézz már rám, hogyan nézek ki! – fakadt ki Lujza (nevezzük így, mert ilyen nevű ismerősöm soha nem volt). Többen ültünk a szobában, három házaspáros. Ránéztünk. Lujza az én ízlésem és a harmadik páros férfi tagjának is valóban sok volt. A mintegy százhetvenötös magasságához képest igen tekintélyes méretekkel rendelkezett. Nagyon bőven volt melle, igen-igen vaskosak voltak a karjai, a hasa igen tolakodóan gömbölyödött, redősödött, oszlop-combjaira épületet lehetett volna rábízni, s az épület súlya alatt a vádlijai sem rogytak volna meg. Mi ketten a Lujzában nem érintett férjjel voltaképpen egyetértettünk vele. A férje nem. 
– Igen, van rajtad felesleg. De így szeretlek, így kívánlak, ahogyan vagy! Nekem így tetszel!
Lujza és a férjura úgy évente kétszer-háromszor éltek házaséletet. Nem a férjen múlt, gondolhatod! 

Viszont a nők fogyási kényszere a férfiakat sem hagyja érintetlenül. A média befolyása elől természetesen ők sem tudnak kitérni, valamit mert bennük is nyomokat hagy a társadalmi nyomás. Másfelől azonban az ösztöneik egészen mást mondanak nekik, mit amit a média sulykol, illetve amit a környezetük váradalma. Ahogy Dukan fogalmaz: más alakú nővel mennének társaságba és megint másik alakúval az ágyba. 

De ez a kisebbik baj. A szerző tapasztalata szerint azok a nők, akiken van gömböly, van egy kis súlyfelesleg, de hisznek a médiának, a társadalmi esztétikának: szégyenlősek. Szégyellik a testüket, mert elégedetlenek magukkal. S ez a szégyen az intim szférában is visszafogottá, szégyenlőssé, tartózkodóvá teszi  őket. Nem vetkőznek a férjük kedvéért, nem mutogatják magukat az egyébkét szerető és minden porcikájában vizuális párjuknak. Ők azok, akik ha lehet, még a villanyt is lekapcsolják, ha tehetik. (Érdekes kontraszt, amit Dukan megállapít: az orvosi praxisából eredő tapasztalata szerint azok a ők, akiken valóban tagadhatatlan súlyfelesleg, és nem csupán azt gondolják magukról, hogy van, sokkal gyakrabban élnek át orgazmust, mint azok, akik kétségbeesetten akarnak szabadulni a nem létező torz alakjuktól. Ezek a nők bele is teszik a maguk részét, hogy orgazmusuk lehessen. (Valamikor olvastam, hogy a súlyfelesleggel rendelkező nőkben szemmel láthatón is van hedonizmus: szeretnek enni is. Lujza kivétel volt. Ő csak enni szeretett.)

Vagyis, állítja Dukan, a soványság kultuszának igen magas faktorú rombolási kvóciense van. Nem csupán a nők önbizalmát rombolja, nem csupán az vele a gond, hogy egyre erőteljesebben mossa össze a nemek közötti különbségeket, hanem az is, hogy mind határozottabban teszi tönkre a párkapcsolatokat, és rombolja a családokat. 

A szex kevés a házassághoz, de elég a váláshoz. 
(dr. Szigeti Jenő)

CSENDES UTÓSZÓ

Tényleg csendes, mert erről Dukan egy szót sem ejt. Érthető módon. A kép, amit fest, ördögi. A női egyenjogúságon keresztül a pénzen, a fogyasztáson keresztül eljutunk a nemi szerepek felcserélődéséhez, összekeveredéséhez, a családok felbomlásához, majd a nemi identitás káoszához, a homoszexualitás elfogadásán át a propagálásához, s legvégül a transzvesztiták és nemváltók teljes társadalmi elfogadottságához. Mondom, ördögi ez a kép. 

S az ördög szótól azért kibújik belőlem a posztkeresztény. Hiszek Istenben. Alapvetőn hiszem, hogy van ellenpólusa is. A Sátán szó görög eredetije szétdobálót jelent. Sátán, aki szétdobálja, összekeveri a dolgokat, aki az isteni rendet, Dukan megfogalmazásában a természetesen jól működő, az evolúció által kifundált, prosperáló ötleteket tönkreteszi, kiforgatja, megfordítja, megszünteti és azoknak a  karikatúráját állítja a helyükbe. 

Ebben a könyvben azt olvasom, hogy a nővel, a férfi és nő természetes kapcsolatával, az értékrendekkel, a belénk ültetett ösztönökkel, a házasság intézményével ugyanez történik. S mindez ez egy pici szegmensen, a nő gömbölyűségén keresztül. Tudod, ahogy az angol gyerekversben van:

Egy szeg miatt a patkó elveszett.
A patkó miatt a ló elveszett.
A ló miatt a csata elveszett.
A csata miatt az ország elveszett.
Verd be jól azt a patkószeget!

Persze, hogy ez a dolog végtelen leegyszerűsítése. De azt is hiszem, hogy a világ összeomlása előtt hatalmas káosz lesz, s mert az Ellenségnek nagy hatalma van, az ember meg gyakorlatilag képes bármit a magáévá tenni. 

Lám mennyi múlik azon, hogy minden sulykolás, agymosás ellenére mind a nők, mind a férfiak elhiggyék: a gömbölyű szép! 

A magam részéről, ahogy közhelyesen mondani szokták, én kötelezővé tenném ezt a könyvet. Elsősorban nőknek, önmaguk miatt is, a párkapcsolatuk miatt is, de a férfiak számár is. Nekem mondott újat és hasznosat. 

Jaffa, Budapest, 2013, 240 oldal · ISBN: 9789639971240

Ismét elveim ellenére mondom, mert ingyen nem reklámozok semmit, de
a Könyvudvarban 490 forintért jelenleg megvásárolható a könyv. 

A holokauszt mai interpretálásával foglalkozó irodalomban az egyik legmeghatározóbb írás számomra Norman Finkelstein irománya, A holokauszt-ipar volt. Az a könyv tudatosította bennem, hogy a holokauszttal és a zsidósággal foglalkozó könyveknek alapvetőn négyfajtája van: 

1. amelyek teljesen megfelelnek az általánosan bevett, jól ismert nézeteknek, magyarázatoknak (itt nem mondok példát, nagyjából bármi, ami kapható és a holokausztról szól),
2. amelyek kétségbe vonják a holokauszt általánosan elismert, tényeknek elfogadott szegmenseit vagy egészét (az egyik legátfogóbb, vaskos kiadvány a Germar Rudolf szerkesztette könyv). Ezek a könyvek az úgynevezett revizionista irodalom.
3. amelyek azokkal az erőkkel foglalkoznak, amik eszközként használják fel a holokausztot valamilyen cél érdekében (Finkelstein könyvén kívül ilyen még Ladányi Attila döbbenetes című és tartalmú kötete is. Ezek azok a könyvek, amelyek általában kihangsúlyozzák, hogy nem általában a zsidósággal van baj, hanem a zsidóságnak egy meghatározott részével (valahogy így: vö. Kohn bácsi, nyugdíjas szatócs, Dob u. 2345/b 30/124 és mondjuk a Rothschild-ok). 
4. végül amelyek nyíltan antiszemiták, nem mismásolnak, hanem kimondják, amit gondolnak: az egész világ a zsidók kezében volt/van/lesz, ők irányítják és tartják a markukban a gazdaságot és benne a bankrendszert. S hogy Hitler nem tett mást, mint ami embertelen, de szükségszerű, mert sajnos nincsen más út. 

AMIRŐL SZÓ SINCSEN

Manapság a gyűlöletbeszéd törvénynek és a politikailag korrektség diktatúrájának (vö.: Cenzúrázva) „köszönhetőn” magyarázkodni kell, ha az ember nyilvánosan olyan véleményének ad hangot, amely nem egyezik a holokauszt mainstream értelmezésével. Mert ez manapság már büntethető.

Önmagában hatalmas ellentmondás és gyalázatosság a demokráciák fénylő korában, hogy ilyen bevezetéseket kell írni egy könyvhöz, mint amit n most írok. Mondhatnók, ez a demokrácia, a szólás- és véleményszabadság tökéletesen csúfos kudarca. De sajnos így van. 

Rácz András könyve egyáltalán nem annyira pimasz, mint a címe. A cím alapján az ember gyereke valamiféle bátor politikai pamfletet várna. Ugye? Hát nem az. Mármint nem pamflet. Már az első fejezet olvastán egyértelművé válik, hogy nem egy Puzsér-hangnemű, okos dühöngés következik, hanem valami egészen más. Már a könyv mérete és vastagsága gyanússá teszi, hogy nem erről szó, és nem ilyen lesz a hangnem. 

A könyv egy történész könyve, aki a második világháború egyik kiemelkedő eseményét, esemény-láncolatát igyekszik új összefüggés-rendszerbe helyezni.

A szerző írása egyáltalán nem antiszemita, nyomokban sincsen benne sem antiszemitizmus, nincsen benne szó szemita világ-összeesküvésről. Rácz András könyve nem revizionista kiadvány. Rácz András könyve nem vonja kétségbe, hogy hatmillión haltak meg a holokauszt következtében. Rácz András könyve nem kérdőjelezi meg az általánosan ismert tömeggyilkos-módszereket. Rácz András könyvében árnyalata sincsen annak, hogy rehabilitálni akarná a fasiszta eszmét, a fasiszta kormányokat vagy embereket. Rácz András nem hisz az összeesküvés elméletekben, abban sem, hogy a hetven évvel az események után a holokauszt nyomatása egy zsidó érdeklobbi anyagi érdekek mentén történő összezárása lenne. 

Vagyis Rácz András egyáltalán nem vonja kétségbe, hogy volt holokauszt, nem vonja kétsége a deportálásokat, nem vonja kétségbe a tömeggyilkosságokat, nem kérdőjelezi meg a gázkamrák létét, működését és a működésükkel szemben feltehető kérdésekkel sem foglalkozik. Ahogy a krematóriumokkal sem bíbelődik. A holttestek megsemmisítésével sem. Nem folyik bele a számháborúba, folyamatosan hatmillió zsidó áldozatról beszél. Ténynek tartja az elgázosító teherautók egykori létét és használatát. És így tovább... Vagyis semmi baja nincsen azokkal a kérdésekkel, amiket a holokauszttal kapcsolatban többen kérdésesnek tartanak. Ugyan tesz fel más kérdéseket, de azok jobbára nem a tényekre, hanem az értelmezésekre vonatkoznak. Például: 

Végezetül válaszolnom kell arra is, hogy miként lehetséges az, hogy hatmillió ember a legcsekélyebb ellenállás nélkül gyalogolt a haláltáborokba, mit sem sejtve végzetes jövőjéről, miközben vezetőik – az állam felelős vezetői, a végrehajtásban részt vevő bürokraták és fegyveres szervezetek tagjai, és nem utolsó sorban a zsidó tanácsok elöljárói – pontosan tudták, milyen sors vár erre a hatmillió emberre. Hogyan lehetséges az, hogy a zsidóság semmit nem tudott a kitervelt tömeggyilkosságról, vagy ha némi pletykákat hallott is róla, fegyelmezetten tudomásul vette végzetét? Hogyan képzelhető el az, hogy hatmillió ember, ezzel a tudomásul vétellel, személyes végzetén kívül gyakorlatilag hozzájárult szülei, gyermekei, szerettei meggyilkolásához?

A mítosz e kérdésre ismét a titkosság és titkosítás zavaros érveivel reagál, nem törődve azzal, hogy fél Európában a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott a gyilkolás. Ráadásul a holokauszt-építmény abba az önellentmondásba is belebonyolódik, hogy miközben a zsidók nem tudtak a rájuk váró szörnyű sorsról, mindenki más tudott róla. Bűnösök a deportálásban részt vevő rendőrök, csendőrök, de még vasutasok is, hiszen tudták, mi vár a zsidókra, akik viszont – mint valami holdról ide csöppent, szociális kapcsolatok minimumaival sem rendelkező különcök – nem is sejtették, miféle sors felé indulnak. Ez a két, egymásnak is ellentmondó állítás végletesen összezavarja a holokauszt közismert fantáziaképét. Olyan súlyos és kiáltó önellentmondás van itt, aminek elleplezésére nagyon komoly és teljességgel eredménytelen erőfeszítéseket kell tennie a megszokott keretek között érvelő legendáriumnak.
(271.)

Jelentem, a mai követelményeknek Rácz András abszolút megfelel, teljesen tiszta! 

Szóval Rácz András teljesen tiszta. Csak éppen a ma ismert formájában a holokausztot teljesen kisiklott, döbbenetesen torz és következményeiben nagyon veszélyes, hazug mítosznak tartja. Elsősorban azért, mert szerinte e mítosznak az egyik következménye a fent említett, sajnálatos módon egész Európában működő gyűlöletbeszéd-törvény.

MIRŐL VAN SZÓ?

Ha nem akarok szószátyárkodni, és nagyon lecsupaszítom az üzenetet, akkor kábé így hangzik a mondandójának a veleje: 

A történelmi események kauzálisak, de semmiképpen sem egyértelmű linearitással bíró történetek. A történelmi események értelmezése igen nagyban függ attól, hogy az értelmező az eseményeket milyen prekoncepció alapján óhajtjuk felfűzni az utólag ismerni vélt cselekményszálra. 

Az árja elmélet a XIX. század végén, XX. század elején voltaképpen az eugenika elméletéből fakadt. Az eugenika a faj nemesítéséről szóló elmélet volt, alapvetően Darwin unokaöccsének munkásságához köthető. Az eugenika nem náci találmány volt, tulajdonképpen egész Európa a magáévá tette. 

A XIX-XX. század egyik alapviszonyulása volt az antiszemitizmus. Ám Rácz András szerint az antiszemitizmusból nem kikerülhetetlenül fakadnak sem az antiszemita törvények, sem a helyi atrocitások, sem a pogromok, a holokauszt pedig végképp nem. Természetesen van összefüggés, de nem kikerülhetetlen az ok-okozat. 

A náci birodalom nem tervezte a zsidóság komplett kiirtását, ám kétségtelenül meg akart szabadulni tőle. 1941-ig kelet-európai kitelepítésben gondolkodott. Megtudjuk, hogy a zsidó állam létrehozása ellen alapvetően egyik európai ország sem tiltakozott (a zsidóiktól többen szabadulni akartak), de a háború eseményeinek a hatására végül az országalapítás terve dugába dőlt. Ez nagyon komoly oka volt a későbbi gyalázatos eseményeknek.

A szerző szerint a holokauszt nem egy előre eldöntött, gondosan kitervelt, minden lépésében kiszámított, végrehajtott eseménysor volt (hiszen a történelem legjobban dokumentált háborújában mindennek nyoma sincsen a dokumentumok között), hanem egy olyan ok-okozati összefüggés, amelyet az események láncolata hozott létre. Értelmetlen azért is a zsidóság teljes kiirtásának a tervéről beszélni, mert ha az európai országok statisztikáit nézzük, akkor azok után az országok után, ahol nem hajtották végre a deportálásokat (Dánia, Norvégia), Németországban volt a legmagasabb a zsidó túlélők száma (!). (Félreértés ne essék: amit fentebb mondtam, még mindig érvényes. Rácz András semmit nem von kétségbe a hatmillióból, a halálgyárakból, a krematóriumokból!)

Sokkal inkább azt mondja, hogy a nácik tömeggyilkosságaiból a győztesek és az utókor csináltak egyszeri és megismételhetetlen eseményt. (Ezzel kapcsolatban Ladányi Attila könyve nagyon sokat mond, érdemes oda klattyolni, és az idézeteket elolvasni.) A holokauszt borzalmas, kegyetlen, embertelen és értelmetlen eseménysor volt. De magyarázható eseménysor. Nem megmagyarázható, csak magyarázható. De semmiképpen nem önálló, mindentől elkülönülő eseménysor, hanem egy szál az történések között. Vastag és fontos szál, de minden borzalma, hihetetlensége ellenére nem a legfontosabb szál. Ha egyáltalán lehet fontossági sorrendet felállítani. 

S nos, az a helyzet, hogy amikor manapság a holokausztból egyszeri, felülmúlhatatlan eseményt kreálnak, akik ezt teszik, akkor ők maguk állítanak fel fontossági sorrendet a nácik áldozatainak felekezeti, nációbeli hovatartozásának a fontossága között. S ez bizony nem különbözik a náci szupremázicmustól. 

A GYŐZTESEK VÉRES SARA

Az emberi életek értékének megítélésben bizony vaskos kétkulacsossággal mér a nyugati kultúra.

Rácz András leírja, hogy nem egy olyan eset akadt, amikor a zsidó menekülteket szállító hajókra lőttek Nyugat-Európa partjainál. Több menekültszállító hajó el is süllyedt, fedélzetén a nácik elől a demokráciák felé menekülő zsidókkal. Akadt, hogy majd egy hónapig nem engedték kikötni a menekültszállító hajót. Ehhez képhez Finkelstein teszi hozzá, hogy Németország felajánlotta a zsidó állampolgárait az Egyesült Államoknak, fejpénz ellenében. Egyetlen olyan hajó sem indult a német zsidókkal az USA felé, amelyiken kivásárolt túlélők ültek volna. Az USÁ-nak nem kellettek a kelet-európai zsidók. 

Az ártatlan polgári lakosság meggyilkolása az utólag kreált törvények szerint is emberiségellenes bűntett. A Szövetségesek már 1942-ben napalmmal bombáztak német városokat. Drezda bombázásakor 130.000–200.000 ember halt, sült, égett meg. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba áldozatainak a száma 140.000–260.000 fő. A második világháború után embertelen körülmények között, koncentrációs táborokban fogva tartott és a fogva tartás körülményeivel kivégzett német hadifoglyok száma körülbelül másfél millió fő. Mindezekért a tettekért a Szövetségesek legfelső szintjének emberei is ott ülhettek volna Nürnbergben a vádlottak padján az emberiség ellenes tetteik miatt. 

Csak ezekről az eseményekről jobbára nem nagyon esik szó. Minden bizonnyal ennek egyszerű oka az, hogy a győztesekről van szó. Akik, ugye, ahogy az igaz közhely mondja, a történelmet írják. 

A Sztálin vezette Szovjetunióról mindenki tudta, hogy az ideológia végett meggyilkolt emberek száma 1930–1941 között mintegy húszmillió fő. (Csak a kitelepített kulákok között volt egymillió meggyilkolt, illetve a ukrajnai mesterségesen generált éhínség hétmillió [!] áldozatot követelt.) A Szövetségesek ezzel a Sztálinnal fogtak össze, és ennek a Sztálinnak és az általa vezetett kommunista rezsimnek nyújtották át tálcán Kelet-Európát Jaltában és Potsdamban. Vagyis a sztálini rezsim volta- és tulajdonképpen szemernyit sem különbözött a náci rezsimtől. 

Vagyis a Szövetségesek sem álltak jobban erkölcsileg, mint a Harmadik Birodalom. Ám az utóbbi démonizálása (mondjuk nem kell sokat tenni érte) háttérbe szorítja az előbbi bűneit és egyfajta fekete-fehér mítosszá változtatja a második világháború történetét. A csúnya, sötét, brutálállat nácikat legyőzték a fehér kesztyűs hős Szövetségesek, és soha többet ilyet, tartsuk is ébren az emlékezetét a brutálállatok jelentette veszélynek (fasizmus, antiszemitizmus) és az áldozataiknak (értsd: zsidók)! De a holokauszt kiemelése a második világháború eseményeinek a sorából, mondja Rácz András, csak az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején következett be. Addig messze nem volt akkora hangsúlya, mint amit később kapott. Vagyis tíz-tizenöt évig a nácik kísérletét a zsidóság kiirtására senki nem kezelte a mai helyén.  

MINDEZEK UTÁN CSAK EGY KÉRDÉS MARADT

bennem. Ha elfogadom Rácz András érveit, ha rábólintok arra, hogy a holokauszt jelenlegi tálalása a Szövetségesek önszerecsenmosdatása volt, az még a könyve elolvasása után is kérdés marad, voltaképpen kik emelték a jelenlegi helyére a holokausztot, kiknek érdeke a milyen érdeke manapság, hogy a zsidóságot érő bármilyen kritika, a holokauszt elfogadott tényeinek bármilyen új értelmezési kísérlete, a lefolyását érintő szinte bármilyen kérdések feltétele azonnal egyet jelent az antiszemitizmussal (s az antiszemitizmusból pedig azonnal következik, hogy az antiszemtia népirtásra törekszik)? Kik, milyen csoport, csoportok érték el, hogy a bevett nézetek nyilvános megkérdőjelezése jogi eszközökkel legyen büntethető? 

Mert rendben, utasítsuk el az összeesküvés elméleteket, tegyük meg, nem fáj. De valahogy el kellett jutnunk idáig, és hogy eljutottunk odáig, hogy hetven év elteltével a holokauszt még mindig nem tudott történelemmé válni, annak oka van, az valamilyen érdeket szolgál. Ahogyan az is, hogy a mainstream-től eltérő nyilvános beszéd immár büntethető kategóriává vált, megcsúfolva a szólás- és a kutatási szabadságot. 

A KÖNYV MINT TÁRGY

Amikor kézhez kaptam a könyvet, meglepődtem. Sokkal nagyobb mint amekkorára számítottam. S ahogy mondtam, sokkal vastagabb.

A borító megfelelő és kellő módon figyelem felhívó. A kötése pompás, nem akar széthullani, teljesen, masszívan egyben van. 

Puha borítója van. Nagyon puha. És ez jelen esetben, a könyv mérete miatt (16,6x23,5 cm) a praktikusság miatt problémát jelent. Ugyanis nyeklik-nyaklik olvasás közben. A belső tükör nincs folyamatosan szem előtt, mert a vastagsága miatt lefittyednek a lapok. Még akkor is, ha két kézzel tartom. Vagyis csak akkor olvasható teljesen kényelmesen, ha ölbe vagy asztalra tettem. De ez legyen a legnagyobb baj vele!

Időkapu, Budpaest, 2011

4/5

(2020. január)