Privát KISS-történelmem

A Könyvudvarban találtam tegnap, január harmadikán. El kellett  mennem, mert várt egy Rukkolás könyv, s mert Szamóca becenevű lányomnak mutattam egy könyvet arról, hogy a pasik döntő többsége azokat a nőket szereti, akik gömbölyűek, erre ő „Kölcsönadod, apci?”-felkiáltással már tette is a táskájába. Én, mert alapvetően jószívű vagyok, s mert szeretem a lányomat, azonnal le is mondtam a könyvről. (Ennek oka van: a tavalyi karácsonyi ajándék az volt a s család felé, hogy elvittük őket A funtineli boszorkány színházi előadására, miután Szami kölcsönkérte a könyvet. Adtam jó szívvel, naná! Október körül kaptam vissza. Nincs ebben semmi baj,) Csak a gömbölyű-könyvbe a kölcsönkérés előtt pár nappal kezdtem bele. Vagyis egyértelmű volt, hogy megyek a duplikátumért. Mentem. S ott találtam ezt a KiSS-könyvet is. 

*

Nos, ha KISS (és hangsúlyozottan nem KISZ!), akkor Óbuda, és akkor Csabi, Pipe és Zsolt. És egy réges-régi farsang, meg Csabi egykori szobája. Illetve előbb a szoba, aztán a farsang. A fent említett három ifjú közül egyik sem volt az osztálytársam, bár egyidősek voltunk. Sőt, volt, akivel nem is egy suliba jártam. Ami egy óbudai lokálpatriótát fikarcnyit sem érdekel. Viszont néha együtt bandáztunk. Legközelebb Csabi állt hozzám. Fergetegesen jó beszólásai voltak, roppant élvezetesen tudott mesélni. És komolyan is lehetett vele beszélgetni. (Néha találkozunk még, leginkább a KisDréher környékén futunk össze, de egy olyan igazi beszélgetés valahogy tíz év alatt nem jött össze.) Szóval ők hárman marhára szerették a KISS-t. Csabi édesapja, ha emlékeim nem csalnak, tán kamionos volt, de külföldre biztosan járt, mert egyfelől soha nem láttam őt, másfelől a szoba tele volt KISS-poszterekkel, a lemezei között meg úgy nagyjából az összes KISS-lemez ott sorakozott. Valamikor '83 körül volt mindez. Ami kor azonos volt azzal, amit a könyv második szerzője a roppant élvezetes előszóban lefest: nagyjából beszerezhetetlen dolgok voltak ezek. Dolgok, ugyan! Ereklyék! Ahogy Váry Zoltán írja: 

Mai ésszel persze talán felfoghatatlan ez az élmény, hiszen manapság egy kattintás után bármi a tiéd lehet az internetről, de ezekre a sztorikra édes a visszaemlékezés, hiszen teljesen más volt a szájíze akkoriban birtokába jutni egy poszternek vagy egy kazettának.

Csabi is csak nagyon vonakodva adta oda, kettesével a Kiss-lemezeit meghallgatni. Magnóm sem volt még akkor, hogy átvegyem, ha tetszik. A borítók alapján nagyon nem tudtam, mire számítok, de amennyire taszított a vérköpő vámpír, annyira szimpatikus voltak a koncertek képei, a négy beöltözött, kimaszkírozott fickóval, akiknek szikrázik a gitárja, és körös-körül lángcsóvák csapnak ki a színpadból. De a zene nem olyan volt mint amire számítottam. Bár, mondom, nem tudom, mire számítottam. Valami komolyabbra. Tetszett ez meg az (a teljesség igénye nélkül: Hard Luck Woman, Beth, Strutter, Then She Kissed Me, Love Gun, Tomorrow and Tonight) de egyik albumról sem gondoltam, hogy ezért bármit megadnék. Az első dal, ami igazán megfogott, s szerintem mai is jól szól, az egyébként még a zenekar szerint sem igazán sikerült The Elder című, konceptnek szánt lemezen volt. Ez az:

Ígértem egy farsangot is. A három KISS-fan ifjú egy farsangra hiányos KISS-nek festette ki magát. Csabi volt a Démon (Gene Simmons), Zsolt a Macskaember (Peter Criss), Pipe pedig, hm, ha jól emlékszem, a Csillaggyermek (Paul Stanley). A negyedik tagot nem lelték meg... Viszont a dizájnjuk átütő volt, és akkoriban roppant szokatlan. Az a fura, hogy a ruhájukra nem emlékszem. De arra igen, hogy tiszteletben tartottam a mániájukat.

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY! A blog nyilvánosságra kerülése után Csabi megkeresett, hogy valóban, itt lakunk egymás hegyén-hátán Óbudán, miért nem találkozunk. Addig is átküldte annak a farsangnak két képét. A hiányos magyar KISS éppen indult a suliba. Érdemes a mögöttük levő falat is vizslatni! Szerény meglátásom szerint, és még a mai megítélésemmel is, marha jól néztek ki!

A KISS későbbi lemezeit meg-meghallgattam, lettek kedvenc nóták, például a Heaven's On Fire, a Crazy, Crazy Nights, de likasra egy lemezüket sem hallgattam. 

De akkor miért vettem meg a könyvet? 

A hiányosságok

A két szerző úgyis mint a magyar KISS Forever Band két tagja, írt egy könyvet az amerikai KISS együttesről. A könyv 2010-ben jelent meg. Vagyis el vagyok maradva, és túl sok fogalmam nincsen, mi történt azóta a KISS háza táján. A discogs.com szerint új lemez kiadása terén sok minden nem, legalábbis ami a stúdióalbumokat illeti. 

Olvastam már szenzációsan jó monográfiát rock-előadóról (ez volt Vasváry Tóth  Tibor YES-könyve), találkoztam már nagyon szép és végső soron nagyon szépen megcsinált könyvvel (Queen, Pink Floyd) és valami hihetetlenül gyalázatosat is (itt inkább nem említek nevet), de aki keres, az talál...) Ezek alapján úgy tűnik, aki jó monográfiát akar írni, annak egyfelől piszkosul ismernie kell az adott előadó, együttes életét és munkásságát, és kell lennie valamilyen koncepciójának, amivel ezt a munkásságot bemutatja. A meg nem említett gyalázatos monográfiák fő hibája volt a felületesség, s hogy a munkásságot összekeverték a könyv alanyának a felületes történetével, a megjelent lemezek felsorolásával és annak a sikernek a rögzítésével, amit a lemezek elértek. Vasváry-Tóth könyve, de a másik két könyv, vagyis inkább album tartalma is ennél jóval messzebb, értelmesebb irányba megy: megpróbálja bemutatni az alkotásokat, mögéjük nézni, magyarázni őket. Mellette persze ott vannak a való világ történései és a művekre való reakciók is. 

Nos ebből a szempontból ez a KISS-könyv mutáns.
Azért az, mert a KISS-lemezek bemutatásánál nem megy sokkal messzebbre, mint hogy éppen milyen stílusú lett a lemez, illetve hányadik helyre került slágerlistákon. Ez nem baj, csak kevés.
Ráadásul voltaképpen mindegyik lemezről kiderül, persze csak a kiadás után, hogy valami nagyon mellé ment, vagy ez még nem az igazi volt, aztán visszatekintve kiderül, hogy túl vagyunk a fénykoron, azt időszakot kellene valahogy megidéznie az új lemeznek. 

Vagyis a könyvből így az sejlik fel, hogy a KISS műfajt, saját stílust semmiképpen sem teremtett, csak a maga eszközeivel iparkodott alkalmazkodni az uralkodó trendekhez: ha kellett (ha nem) a diszkóhoz nyúlt (mondjuk a legismertebb KISS-szám, a fekáliává játszott I Was Made For Lovin' You  ebből a korszakból származik, és szerintem ember nincsen, aki ne kedvelné valamilyen szinten), ha kellett a grunge-hoz, ha kellett a heavy metalhoz. Miközben alapvetőn glam-zenekar. 

Mondom ez jön le. És mindez igaz. Ezzel együtt az már nem jön le, hogy a KISS-nek vannak saját stílusjegyei, zenei megoldásai. Ez baj. Mármint, hogy nem jön le. 

Aztán, s szerintem ez a könyv legnagyobb hibája, kísérletet sem tesz a lemezek bemutatására. Na jó, valami hihetetlenül elemi szinten igen. Értem én, hogy ha valaki azt mondaná, oké, haver, mondd már el milyen, mittomén a lengyel Riverside Wasteland című lemeze, persze, hogy bajban lennék, de azért megpróbálnék tovább lépni azon, hogy „fantasztikusan jó”. (Egyébkén tettem rá kísérletet, bár a könnyebbik végéről fogtam meg a dolgot: a tavaly A38-on tartott koncertjükről írtam beszámolót.) Vagyis e könyvet elolvasva alig lesz valami fogalmam a KISS zenéjéről. S nem nehéz belátni, talán ez lenne a lényeg. 

Vagy mégsem? Ugyanis a KISS a rockzene történetének egyik legrégebbi zenekara, amely a show-t és a marketinget valami hihetetlenül tudatosan alkalmazt/za. Ahogy a szerzők írják, nincsen előadó, aki annyi másodlagos terméket (értsd: bármi, amin ott van a KISS-felirat vagy a maszkos tagok rajza, fényképe) nem dobott piacra, mint ők. Mondjuk ez is egy fontos jellemző, belátom. Az is tény, hogy a KISS volt az a zenekar, amelyik elképesztően és egyedien építette fel a koncertek látványvilágát és talán ők alkalmaztak először pirotechnikai eszközöket is a színpadon. 

De én mégis azt hiszem, a szerzők ziccert hagytak ki a zene be nem mutatásával. Füleld csak ezt a két darabot!

Rock and roll a javából! Ugyebár. Tombolós, együtténekelhetős, ereszdelahajamatos. S olyan kis helyén van benne minden, hogy az ember táncolni, csápolni, kezdjen és felszabadultan üvöltse a szöveget a csapattal. Robban az energia, felemel a tempó, jó dolog élni. Rock and roll! Akkor is, ha a KISS nem elsősorban az én zeném. Szóval valami hasonló hiányzik nekem a könyvből. 

Viszont véleményem szerint nem állja meg a helyét, amit a moly.hu-n több értékelésben is olvashatunk, hogy a könyv nem más, mint egyfajta kiterjesztett wikipedia-szócikk. Ha valamiért igaz is rá ez a jellemzés, akkor azért, mert a legtöbbször csak átrohant a lemezek felett. Ahogy ezt már mondtam. 

Az erősségek

Mert a mutáns mindig valami és valami más valami. Az egyik valamit már bemutattam. Az ha nem is magától értetődőn, de fakad a kiadvány jellegéből is. Ugyanis ez egy könyvecske. Nem album, nem egy teljességre törekvő, több száz oldalas, exluzív kiadvány, hanem egy könyvecske, ami azoknak szándékozik bemutatni a KISS együttest, akik érdeklődnek iránta, de azért egy Ytong-tégla nagyságú könyvnyi információ már túl sok lenne a számukra. 

Tény, meg lehetett volna jobban is írni a könyvet, nagyobb hangsúlyt fektetve a zenére, a dalszövegekre. De azt mondom, barátom, hiába is fanok írták a könyvet, mégsem nyálas ömlengést olvasunk, s iparkodtak nem megmagyarázni minden megmagyarázhatatlant. Vagyis van némi egészséges  távolságtartásuk az idoljaiktól. (Amibe például az is belefér, hogy elárulják, volt olyan KISS-lemez, ahol Ace Frehley három számot gitározott fel, a többi munkát sessions-zenészek végezték el helyette.) 

Figyelembe kell azt is venni, hogy a könyv terjedelme és az együttes történetének a hossza, közel negyven év, megköveteli a nagyon erős szelektálást a könyvbe bekerülő információk kiválogatásában. Ekkora terjedelembe jóformán csak a szikár adatok férnek bele. Ehhez képest nem tartottam száraznak és infóhiányosnak a szöveget. (Bár kétségtelenül akadnak kicsit túlszerkesztett részek: amikor például a két új együttestagot megkérdezik a régiek, hogy gond lenne-e, ha a már kivált zenészekkel mennének el egy turnéra, azok azt mondják, hogy ó, dehogy, menjetek csak... A turné egy évig tartott, aztán az új tagok végül évekre kikerülnek a képből, vagyis az együttesből. Miközben tudjuk jól, hogy a zenészek annyira a lemezekből, hanem a koncertekből élnek.:-O ) Összegezve: a szerzők rendelkezésére álló terjedelemnek a tartalom szerintem teljesen megfelel, az olvasnivaló nem unalmas, és azért nem egy érdekes, kis színes található benne. 

Rendkívül tetszett a bevezetés és a KISS Forever Band-ről szóló beszámoló a végén. Szinte sajnáltam, hogy nem ebben a stílusban, hozzáállással íródott az egész könyv, de hát ugye a szerzők magyar volta, és az együttes nációja közötti áthidalhatatlan földrajzi ellentmondás lehetetlenné tette a mindvégig személyesre vett beszámolót. Azzal együtt nem semmi, hogy a Váry Zoltán, ha nem is cimbije lett Gene Simmons-nak, de többször beszélgetett vele, illetve egy alkalommal a KISS kronologikusan harmadik dobosa dobolt a KISS Forever Band-ben. Gondolj csak bele! 

A KISS-nek van egyéb, a szerzőktől független, magyar vonatkozása is. Gene Simmons magyar származású, ráadásul pompásan beszél magyarul. Amikor először Magyarországon jártak koncertezni, Simmons tett egy látogatást egy magyar otthonba. A kiválasztott meglátogatott egy Zemlényi Zoltán nevű fiú volt. Zoli több könyvet írt az életéről. Az Oktogonnál elütötte őt egy autó, gyakorlatilag lebénult, tolószékbe került, és hihetetlen akarással tanult meg újra beszélni és mozogni. Nagy KISS-rajongó volt. Simmons az otthonában látogatta őt meg. 

Hallottunk kósza híreket, hogy Gene Simmons-nak magyar felmenői vannak, de ez is olyan hihetetlennek tűnt, hogy a vérköpő és tűzfújó démon beszéljen magyarul. A Multimedia Concerts jóvoltából Gene meglátogatta lakásán Zemlényi Zolit, a nagysikerű „Hoppárézimi” című könyv íróját, aki három évvel korábban szenvedett súlyos autóbalesetet, de hihetetlen akaraterővel újra megtanult járni és beszélni, többek között a Kiss dalainak köszönhetően. Egy gyönyörű napsütéses kora szeptemberi napon egyszer csak ott állt Zoli lakásának ajtajában Gene, s amikor Zoli ajtót nyitott neki, így kérdezte tört magyarsággal, hogy bemehet-e- : „Akarsz jönni be leülni? Csak páran lehettünk ott a lakásban. hiszen nem is fértünk volna be sokan, de teljesen ledöbbentünk mindannyian, hogy mennyire szépen beszélt magyarul Gene, noha még sosem járt Magyarországon korábban. Elmondta azt is, „tudod, az én apukám és anyukám szület Magyarországból, azért én tudok beszélni magyarul”. Mintha csak tegnap lett volna, úgy hallom a szavait.
(14–15.)

Persze, lehet ez egy roppantul kitervelt, nagyon ügyes marketing fogás, de valahogy mégis megható. Nekem nagyon tetszik. Ez is a KISS. Ha marketing, akkor nagyon okos, ha nem az, akkor meg nagyon emberi. 

 P. S.: Két napja KISS-t hallgatok. Csak úgy mondom...

Jodi Picoult

amerikai írónő. (Egykor nagyon szép volt, de hát a kor őt sem kímélte. A mellékelt fotó egy köztes állapotát mutatja az egykor és a ma között.) Ha jól számoltam, eddig tizenkilenc könyve jelent meg magyarul a huszonháromból. Ötéves kora óta ír, és nagyjából egyidős velem, 1966-ban született. Regényeinek témája jobbára érdekes, sajátos társadalmi jelenséget jár körbe, pörgős, érdekes cselekményekkel, és a történet több szempontú bemutatásával. 

A magam részéről a Szívtől szívig című misztikus, gyilkosságos könyvével találkoztam először. 
– Morzsám, ez olyan neked való lehet! – ajánlotta Szerelmetesfeleségtársam (SzFT), talán a moly.hu-n rábukkanva a könyvre. Nem tudom, miből gondolta, de jól gondolta. Valóban, abban a könyvben mindent kellő módon és arányban adagolt a szerző, letenni sem tudtam. Emlékszem, órákig olvastam a Flórián téri lakás viszonylag nagy, bár egy személynek óriási, kettőnek szűk sarokkádjában ülve, ahová egy forró, kánikulai napon vonultunk be SzFT-vel, kávéval, gyümölccsel, nasival és egy ventilátorral felvértezve, és a rettenetes meleg miatt kedvünk sem volt kijönni. Oda jött velem a Picoult-könyv.

Picoult gyakorlatilag minden könyvére igaz, amit az Elrabolt az apám című opuszának az értékelésében írtam: 

Picoult nagyon olvasmányos, ügyesen tudja keverni az idősíkokat, plasztikusan formál meg alakokat, és zökkenőmentesen, olvasmányos, világosan vezeti a történeteit. 

Én eddig, a jelen kötettel együtt nyolc könyvét olvastam. Azt a hatást, amit a Szívtől szívig tette rám, egyik sem érte el, sőt, volt, amelyik kiábrándító volt. (Az eddig olvasott könyveiről írt olvasónapló-bejegyzéseim linkjeit ennek a cikknek a végén találod.)

A környezet: az amisok

Picoult ebben a könyvében, az Egyszerű igazság-ban is nagyon érdekes, sajátos környezetet mutat be: az amisokét. Az amisok egy tipikusan amerikai, konzervatív keresztény közösség. a külvilág felé legismertebb jellemzőjük, hogy nem használnak elektromos áramot és gépkocsit. Bár több irányzat létezik, és vannak már olyan amisok, akik nem utasítják el teljesen a civilizáció újabb vívmányait sem. Valamint jellemző, hogy elenyésző számú bűncselekmény fordul elő a köreikben.

Világuk annyira érdekes, izgalmas vagy éppen hihetetlenül unalmas, a mai ember számára érthetetlen világ, hogy több könyv és film is foglalkozik velük, őket használja fel háttérként. Mert ami nagyon más, ami érthetetlen, az ugye, reakciókat vált ki. A legismertebb történet, ami amisok életét használja fel keretnek, a Harrison Ford főszereplésével készült izgalmas krimi, A kis szemtanú, amelyben egy amis kisfiú egy gyilkosság szemtanújává válik, és a rendőröknek őt kell megvédeniük. 

Az amisok világában talán az a legizgalmasabb, amikor találkoznak a jelen korral, illetve az velük. A kis szemtanú is jobbára erre a konfliktusra épít, amikor éppen nem az izgalmakkal vagyunk elfoglalva. Ez az ellentmondás csuda izgalmas kérdéseket vet fel, és ha túl vagyunk az első afrancseakarnaígyélni-érzésen, elkezdjük meglátni az életük azon szépségeit, ami a mi életünkből fájdalmasan hiányzik. Az amisoknál/kal lenni időutazás. 

Ezt a ziccert Jodi Picoult sem tudta kihagyni. Hogy jól tette-e? Nézzük csak!

Az alapsztori

egyszerű: van egy terhes amis lány, Katie, aki szül, és másnap halva találják a megszületett kisfiút. A lány bűnössége mindenki számára egyértelmű. Csak önmaga számára nem. Tagadja, hogy terhes lett volna, tagadja, hogy szült és leginkább tagadja, hogy megölte volna a fiát. S jöve egy harminckilenc éves ügyvédnő, akinek a saját magánéletével is meg van a maga baja, aztán még belecsöppen Katie ügyébe is mint Pilátus a krédóba. (Ami belecsöppenés csak még inkább előhozza a saját problémáit. Igaz, némileg meg is oldja.) Úgy tudja csak kihozni a lányt a böriből a tárgyalásig, hogy a feltételes szabadlábért kezességet vállal érte. Ez esetben a kezesség azt jelenti, hogy oda kell költöznie az amisokhoz Katie-t felügyelni. Egyikük sem hagyhatja el a közösség területét a másik nélkül. 

Ez a szitu persze egyből magától adja az életvitel-, életmódbeli problémákat, feszültségeket, és hatalmas lehetőséget ad az amisok életének, gondolkodásának a bemutatására. Pro és kontra, naná! S persze az is fakad belőle, hogy a kultúrák találkozása is szóba kerülhessen. Meg az egymás megértése, pláne. Meg az is, hogy az ügyvédnő, Ellie, miközben azon ügyködik, hogy vajon hogyan tudja felmentetni a védencét, a végére járjon annak, mi is történt valójában a szülés éjszakáján. 

Van egy jelenet a könyvben: Ellie meghív egy pszichiátert, vizsgálj meg Katie-t. A pszichiáter a sarokba szorítja Katie-t. 

„– Ha a baba be volt bugyolálva, ha meg sem érintetted… honnan tudod, hogy fiú volt? 
Katie pislogott.
– Nem tudom.
– Próbálkozz, Katie. Próbálj visszagondolni arra a pillanatra, amikor megtudtad, hogy fiú.
A lány a fejét rázta, és most már hangosan sírt.
[...] Coop sóhajtott, és hátradőlt a hintaágyon.
– Visszaszorítottam a határra – mondta. – Egyenesen neki annak a világnak, amely a gondolataiban létezik. Be kellett zárkóznia, különben kénytelen lenne elismerni, hogy a logikája nem működik.”

A jelenet az érintettség jogán nagyon elgondolkodtatott. Coop, a pszichomókus, ugye azt állítja, hogy az ember valahogyan úgy van bekötve, hogy működnie kell a logikának a dolgaiban. Valamilyennek legalább. Ha bárki logikátlanságon kapja magát, valami megoldást kell találnia, hogy kimásszon a kognitív disszonanciából. Mondom kell. 
De szavamra mondom, van olyan ismerősöm, aki tök simán mosolyog egyet, ha egyáltalán szembe tudom fordítani a logikátlanságával. Vagy a vállát vonja meg. Vagy irgalmatlanul dühös lesz. De az ellentmondás feloldására semmi késztetést nem érez. Nem érvel. Nem viselkedik következményképpen másképpen. Soha semmi előrelépés nem történik. 
Ez Picoult nélkül is feltűnt már, de nem gondoltam volna, hogy konkrét pszichológiai törvényszerűségről van szó. (Gyorsan olvasok tovább, hátha lesz megoldás számomra is.)

A jog mint szolgáltatás

A könyv végére majdnem minden ki is derül, efelől nem legyen kétség, hiszen végső soron egy krimit olvasunk. Vagy mit. Mert persze izgalmas benne a krimi szál is: ölt-e Katie vagy nem ölt Katie? Miért és hogyan halt meg a kisfiú? Hogy kétségünk ne legyen abban, hogy krimit olvasunk, legalább a könyv harmadát Katie bírósági tárgyalása teszi ki. Az ördög tudja, mi a fene vonzó van az ilyen tárgyalásos könyvekben, filmekben, de az biztos, hogy van bennük valami. Talán, hogy az olvasó/néző úgy érzi, bepillantást nyerhet egy olyan világ kulisszatitkaiba, amelybe egyébként jobbára maximum vádlottként léphet be. Persze a titkok tudása nélkül. Ez persze azért is elképesztő, mármint, hogy valamennyire ismerve a jog világát.  mégis mennyien kíváncsiak vagyunk, mi is történik odabent. 

Van egy bíró ismerősöm. Vele volt már több enyhe csörtém, mit is ér a jog. Szerintem igazságszolgáltatás nincsen se Magyarországon, se sehol. Ő ebben egyetért velem, és azt mondja, Magyarországon jogszolgáltatás van. Én meg erre vagy húzom a számat, vagy jót röhögök. És most meg csak azért is ellent állok, és nem kezdek részletesen felidézni nyilvánosan is ismert ügyeket, meg nyilvánosan ismeretleneket sem. Abba végképp nem mennék bele, mennyire függetlenek a bíróságok a politikától, akármelyik országról legyen is szó. 

Az ellentmondást (mindenki tudja, hogy mit ér a jog, mégis érdeklődünk) Picoult sem rejti véka alá. Sőt, meg is erősíti. 

– Jobban tudlak védeni, ha nem tanúskodsz, Katie.
– Miért? Miután annyit beszéltek az igazságról, nem kellene engem is meghallgatniuk?
Ellie felsóhajtott.
– Senki sem állította, hogy én az igazat fogom mondani!
– A nyitóbeszédben azt mondta…
– Ez egy előadás, Katie. Az ügyvédi foglalkozás hetvenöt százalékban Oscar-díjas színjátszást jelent. Előadok nekik egy mesét, ennyi, és ha szerencsénk van, az én történetem jobban fog tetszeni nekik, mint a George-é [az ügyészé].

Már régebben is töprengtem azon, vajon mit érez, gondol egy védőügyvéd, amikor tudja, nyilvánvaló, hogy gazembereket véd? Gondolom, volt védőügyvédje az Olaszliszkán meglincselt tanár, Szögi Lajos gyilkosainak is, Marian Cosma gyilkosának is, a lúgos orvosnak is, aki elkábította a barátnőjét, majd lúgot öntött az altestére, és a többi egyértelműen gazembernek is. El nem tudnám képzelni, hogy én védjem őket, és nem csupán azért, mert nincsen jogi diplomám. Tudván tudva, mit követtek el, még keressem azokat a pontokat, hogy enyhíttessék általuk a büntetésük? Na, ne már!

Avagy mennyi pénz kell, hogy az ember leköpje az igazságérzetét? S vajon ez mennyire van az ördögtől? Elképzelem, hogy ne adja Isten, a munkám következményeképpen felmentenek, vagy alig büntetnek egy gazembert, az áldozatának a rokonai meg hazamennek, és csak néznek néma csendben egymásra bután. A gazembernek meg adott az üzenet: csak egy megfelelően okos, és lelki korrupt ügyvéd kell, és csinálhat bármit... Megvehető az ártatlanság, megvehető a szabadság akkor is, ha az alanyom nem ártatlan, és egyáltalán nem méltó a szabadságra. 

És vajon mit éreznék ügyvédként, ha az általam kiharcolt amúgy is könnyített börifutamból szabadulva a védencem, akit azért csuktak le mert súlyosan bántalmazta a feleségét, két gyereket gyilkol meg? Ahogyan az a napokban történt. Vagyis ha nem jön ki ez az aberrált a fegyházból, a két gyerek még mindig élne, a harmadiknak meg nem kellett volna végignéznie a tesói, majd az apja halálát. De hurrá, én megtettem érte, amit csak lehetett, mert ismerem a jogot. (Félreértés ne essék, a fenti esetek csak példák a számomra, fogalmam sincsen ezeknek az eseteknek a tárgyalásán mi történt valójában, kik voltak ezeknek a gazembereknek a védői, és mennyit tudtak segíteni a védenceiknek.)

A könyv főszereplője, Ellie is ügyvéd. Sikeres, nyerő ügyvéd. Olyan persze nincsen, hogy valaki minden pert megnyerjen, de Ellie nem egy vesztes típus. Vagyis ha előző gondolatmenetet követem, nála is végbe kellett már mennie némi lelki deformációnak. Leragadtam: egyszerűen nem tudom másképpen elképzelni ezeknek a védőügyvédeknek a lelkivilágát. Nem általánosan a védőügyvédeket, hanem azokat, akik egyértelműen gazembereket védenek.) Ellie is azok közé tartozik, akiket nem az igazság érdekel elsősorban, hanem a győzelem. Höhöhö, és ugye, Justitia-nak (jobbára) be van kötve a szeme, úgy tartja a mérleget és a kardot a kezében... Persze... 

Milyen a könyv?

Hát elsősorban olvasmányos. Másodsorban nem rövid. Harmadsorban úgy éreztem, a egyharmada ötlet, három harmada rutin, viszont az ihletnek nem maradt túl sok hely. Az az azonban elmondható, hogy a Picoult rutinja bőven olyan, mintha Kékestetőről kellene lejutnom járó motor nélkül Mátrafüredre: simán. 

Ezzel együtt néha úgy éreztem, Picoult kénytelen volt kicsit túlbonyolítani Katie motivációit és itt-ott a cselekményt is. Katie jellemét nem éreztem igazán felépítettnek és önmagához következetesnek. Valahogy túl sok volt a változás a hozzáállásában, túl sok a össze nem illő elem a pszichológiájában, túl sok a következetlenség az emberekkel való kapcsolatában.

(SPOILER: 
a) példa: Katie, amikor megismerjük, éppen készül feleségül menni a szintén amis Samuel-hez, gyerekkori pajtásához. Aztán kiderül, hogy Katie teljesen belezúgott egy nem amis fickóba, igaz, az nyolc hónappal ezelőtt történt, aki viszont annyira elvette az eszét, hogy egészen kifordul magából, amikor a ficak egyszer csak védő tanúja lesz a tárgyaláson. Ismétlem: nyolc hónap telt el a két dolog között. 
b) példa: Katie kezdetben tagad mindent, nemi kapcsolatot, terhességét, szülést, a baba létét, a gyilkosságot, mindent. Aztán szép lassan eljutunk oda hogy csak a gyilkosságot tagadja. Miközben amisként, ugyebár, nem hazudhat, de ami fő, nem is hazudik. Azaz, a fene tudja. De itt egy kicsit tetten érhető Picoult játszmája: Katie egészen végig teljesen szimpatikus a számunkra. És semmiképpen sem beteg pszichéjű. Viszont a megfelelő jelentekben simán eltolja Katiet a zakkantság felé. Amikor nem csupán azért fogalmaz, cselekszik kétértelműen, mert az amis gondolkodás és cselekedet nagyon elüt a külső világétól. Aztán amikor a józan, de félreértett Katie kell, akkor gyorsan visszahozza a normalitásba. Konfliktusnak simán elég lett volna az amis és a külső világ gondolkodásának az ütközése, ahogyan az például a tárgyalás egyik jelenetében előfordul, amikor Katie bűnösnek vallja magát, de az már nem mondja ki, hogy csak abban az értelemben, hogy a fertőzést, amibe az akkori ismereteik szerint a baba belehalt, az ő teste hordozta. Ez egy zseniális húzás. 
c) példa: A végső feloldás, amit még itt a spoilerben sem lövök el, teljesen fals, bár először üt. De az egész könyvben csudálatosan bemutatott amis gondolkodásmódtól teljesen eltérő, és hihetetlenül logikátlan is, mert nagyon ostoba. SPOILER VÉGE)

Sajnos Ellie figurája is tele van ellentmondásokkal. Elsősorban számomra lehetetlen belezsúfolni a hideg, számító sztárügyvédet és az anyáskodóvá váló érzelembombát egy figurába. Még ha valahogy sikerült volna azt összehozni, hogy az amisoknál töltött idő formálja valahogy az ügyvédasszonyt mássá... De nem sikerült. 

Ami viszont sikerült: ha nem nagyon elvakult technokrata, elvárosiasodott szemüvegen keresztül nézem, az amisok bemutatása pompásra sikeredett! Egyfelől a kívülről ostobaságnak tűnő makacsságuk, vallásosságuk, másfelől annak pompás érzékeltetése, hogy az amisok szinte képtelenek önző módon csak saját magukban gondolkodni. Számukra a bibliai elv: 

„Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.”
(Galata 6,2)

mindennapi valóság. Ha pajta épül, mindenki ott van, és a pajta egykét nap alatt felépül. Ha bárkinek bármiben segítségre van szüksége, megkapja. És biztos lehet abban, hogy ő is meg fogja kapni a segítséget, ha neki lesz rá szüksége. Egy amis abban is biztos lehet, hogy ha hibázik, ha bűnt követ el, megkapja a büntetését, de a büntetéssel azonnal együtt jár a megbocsátás is. És az amisok tudják, hogy az ember vertikálisan is, horizontális is a kapcsolataiban létezik (ahogy az adventista professzor, dr. Szigeti Jenő magyarázta nagyon plasztikusan: horizontálisan a másik emberrel és a természettel, vertikálisan Istennel. És ez adja ki az ember minden viszonyulását). 

*  *  *

Vagyis olvasni nagyon jó volt ezt a könyvet, de gondolkodni rajta nem érdemes, mert egyre több minden felett kell elhúznom a számat. Az amisok miatt mégis csak érdemes kézbe venni: ugyan amissá lenni biztosan nem akarunk, csak egy kicsit, csak mégis. 

*  *  *

Az általam olvasott Picoult-könyvek:

• Szívtől szívig (Döbbenet, de éppen a legjobb könyvéről nem írtam méltó értékelést.)
• Tizenkilenc perc (Nos, itt volt a másik döbbenet: ez Picoult talán leghíresebbje, de ehhez is, méltatlanul csak pár sort írtam, és 3/5-re értékeltem.)
• Elrabolt az apám
• Csodalány
• Házirend
• Törékeny

A mindenit, megint elrohant egy év! Úgy peregnek az esztendők, mint a száraz lencse az ujjaink között. Emlékszem, Pipi barátommal, aki akkor még a Lóka becenévre hallgatott (mindig így szólt bele a telefonba: „'ló!”), valamikor a hetvenes évek végén azt számolgattuk, hány évesek leszünk 2000-ben.
– Azt a ku..., Én harminchárom, te harincnégy! Bakker, vénemberek leszünk!
Lóka majdnem pont egy évvel korábban bújt ki az édesanyjából mint én, de mégis egy osztályba jártunk elsőtől fogva.

Megértük mindketten a 2000-es évet. Akkor már nem éreztük magunkat öregnek. Azt' nesze, itt jön 2020! Lóka (Pipi) ezt már nem érte meg. Hat éve halott. Én meg még mindig olvasok. Van, ami örök. 

Szállnak az évek... Könyvek jönnek, mennek. Kérdés, mik és miért maradnak meg bennünk? A 2019-ben általam elolvasott könyveket alapul véve ennek próbálok egy vérszubjektív bejegyzésben utána járni. Önző módon mindössze önmagamra és az általam olvasott könyvekre nézve.

Fontos: a listára idén is igaz, hogy semmiképpen sem rangsor!

Élőhalottak (The Walking Dead)

Mivel idén olvastam el a teljes magyarul megjelent nagy részét, így cakkumpakk ajánlom az egészet. A sorozattal szemben volt némi előítéletem, ahogy a nagyon népszerű dolgokkal szemben mindig is van. Valahogy a túlzott népszerűség nekem mindig gyanús. Vannak kivételek. Itt a példa.
Az Élőhalottak bár zombi-film, horror, thriller, mégis, az alapvető mondanivalója nem a trancsir és a borzalmak bemutatásában áll, sokkal inkább az élő emberek reakciójának a mibenlétére: hogyan viszonyulnak egy teljesen új, kegyetlen, embertelen világhoz, ebben a világban egymáshoz, hogyan reagálnak az új helyzetekre, mi mindent tesznek meg az életben maradásért, meddig hajlandók elmenni, és mit ér egy ilyen világban az erkölcs, a barátság, a szerelem, az összetartozás, a becsület...
A sorozatból nem emelek ki egy részt sem, bár volt, ami kiemelkedőn tetszett, volt, ami kevésbé. De a kiemelt részeket külön elolvasni, megnézni nem túl bölcs dolog.

Morgan Lost

Idei felfedezése egy magyarul nem túl régen megjelent képregény sorozatnak. Csodálatos, részletgazdag bámulható rajzok, izgalmas, fifikás történet.
Erősen gondolkodom a polcra való beszerzésen, és ez nagyon sok mindent elmond. 

(A képekre egyesével kattintva behívhatók ez egyes kötetek értékelései.)

David van Reybrouck: A választások ellen

(A cím itt már a könyv értékeléséhez vezet.)
Reybrouck könyve azon meghatározó olvasmányok közé tartozik, amiknek a mondanivalójára valószínűleg évek múlva is emlékezni fogok, A kis kötet lényege: a demokrácia jelenlegi rendszere minden csak nem demokratikus, a képviseleti választási forma a hivatásos politikusaival pedig egyáltalán nem tölti be a szerepét: a politikusok egyre kevésbé képviselik azokat, akik rájuk szavaznak, sokkal inkább az önérdekeik megvalósításával törődnek. Ez pedig a képviseleti választás, ezáltal a demokrácia megcsúfolása.
Reyboruck-nak van megoldási javaslata is. A javaslat meghökkentő és elgondolkodtató. A szerző azt mondja, nem csupán lila, agyban született, megvalósíthatatlan javaslattal áll elő: van ahol már működik. És nagyon jól működik,

Réti László: Európa falak mögött

Réti László regényeit az általam olvasott második könyve, a Hasonmás magamévá tétele óta kedvelem. Majdnem maradéktalanul. Csuda jó krimiket ír. Számomra ez az egyik kiemelkedő történet. Talán mert élesben és regényformában reagál egy jelenleg nagyon is valós élethelyzetre. S ki mer mondani, na, jó, mondatni olyan, manapság nagyon keménynek számító gondolatokat is, amelyek egyáltalán nem polkorrektek, pusztán igazak. Például: ha elsősorban az egyén jogait tartjuk szem előtt, akkor a demokrácia valóban nem sérül, csak megszűnik az európai civilizáció. A túléléshez túl kell lépni az egyén jogain és a közösség érdeket kell szem előtt tartani. A közösség pedig a nemzet. Ha nem ezt tesszük, megszűnik a nemzet is, és az istenített egyének káosza fog uralkodni, olyan szabályok szerint, amelyeknek az ég világon semi közük nem lesz sem a dmeokrációhoz, sem a liberalizmushoz, sem semmihez, amit mi európaiak szép lassan evidenciaként kezelünk.
És mindemellett Réti regénye egy nagyon átgondolt, izgalmas történet. Így, kettő az egyben.

Daniel Whiteson – Jorge Cham: Halvány lila gőzünk sincs

Tudományos ismeretterjesztő könyv. Nem vékony, ám nagyon olvasmányos. Fizika, leginkább kvantumfizika. Amik közül egyiket sem fogom megérteni, soha ebben a rövid életben, de mindkettő mozgatja a fantáziámat, bizgálja az érdeklődésemet. S az, hogy nem értem, eddig sem csüggesztett el, mert hihetetlenül nagyvonalúan tudok önmagamnak ármit megbocsátani, mulasztásokat, tévedéseket, lustaságot, nagyjából akármit. S most még felmentést is kaptam: semmi gáz, a nálam országokkal nagyobb koponyák sem értenek fittyfenét sem a fizikából. Csak ők el tudják magyarázni azt a nagyon vékonka kis szegmenst, amiről legalább némi fogalmuk van. Én meg úgy vagyok az egésszel, mint a Woody Allen-filmben  az apuka, amikor megkérdezik tőle: „Van Isten?” Felháborodva ennyit felel: „Én azt sem tudom, hogyan működik a piritóssütő! Menj, kérdezd meg anyádat!”
Amikor ezt a könyvet olvastam, néha volt olyan érzésem, hogy már majdnem értek valamit. Igaz, nagyon hamar elmúlt, de magáért az érzésért hálás vagyok a szerzőknek. És ráadásul nagyon tréfás az egész mű, karikatúrástól, szövegestül, mindenestül.

Vámos Miklós: Legközelebb majd sikerül

Többször leírtam már: nem vagyok kompatibilis a posztmodern irodalommal. Illetve csak nagyon csínján vagyok az. Ez nem értékítélet, mindössze szubjektív vallomás. Vámos Miklós az egyetlen, akinek nagyon sok mindent el tudok nézni, meg tudok bocsátani. Talán azért, mert minden különösebb faxni nélkül tud engem, jómagamat megírni, anélkül, hogy bármilyen szinten ismerettségben lennénk egymással. Ez történt a Szitakötő, az Utazások Erotikába esetén, de ez esett meg ezzel a kötettel is. Iparkodtam is nagyon hamar beszerezni, állandóra, ad hoc újraolvasások igényére.
Ezt írtam az értékelésben: „Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Vámos írt egy könyvet, ami alapvetően Mohácsi Zoltánról szól, miközben persze, az ő története az Ivánokról szól. De konkrétan rólam, meg Pipi barátomról. És igen, Pipi alias Kiss Endre (érted, KISS; vö., a könyvben a főhős NAGY Iván) 2013-ban meghalt. Ugyan nem balesetben, de végső soron, ha úgy veszem, egy kicsit baleset volt az egész élete. Félre ne érts, egyre inkább olyan érzésem van, hogy mindannyiunk élete, így vagy úgy az. (Nem a szakadt gumik következményére gondolok.) Amit írni kezdtem, Pipi emlékére kezdtem írni. Nem az életrajza, hanem csak olyan... És itt kezdődnek a bajok. A hátborzongató hasonlóságok. Annak ellenére hátborzongatók, hogy tudom, megfelelő intellektuális logisztikával bármilyen tényekből összefüggő logikai láncot lehet alkotni, akkor is, ha valójában semmi közük sincsen egymáshoz. A hangsúly a megfelelő logisztikán van. De most isten bizony nem erről van szó. Különben nem is lennék ilyen végtelenül feldúlt. Remeg a kezem, a gyomrom... Komolyan.”
Nem kevés, amit Vámos művelt velem.

James S. A. Corley: Térség 1-4.

A Térség, persze. Évekig szemeztem vele. Nem tudom, miért csak szemeztem. Nem hittem abban, hogy igazán tetszeni fog. Talán az, hogy elkészült a filmváltozata is. Mármint az elejének. Idén karácsonykor mutatták be a negyedik évadot.
De az első három rész nagyon, a negyedik közepesen bejövős. Ha akarom űropera, ha akarom nem, én pedig semmit sem akarok, csak élvezni a történetet.
Egymással szemben áll a Föld, a Mars és az Öv. Mind harcolnak a hatalomért. Egyszer csak felbukkan a semmiből egy valami, amit jobb híján protomolekulának neveznek el. Senki nem tudja, mi az, de bolygókat irt ki, formál a saját képére. Az események középpontjába akaratlanul kerül be James Holden és három társa (nagyon pöpecül formált karakter mind), akik egyfajta szuperhőssé válnak, de nem külső okok, hanem a saját döntéseik által. És elindul a kavarodás, a tülekedés, a kapkodás a protomolekuláért, minden kötetben külön fősodorral, új és új szemszögű hősökkel, de Holdenék mindig maradnak. Ügyes, pörgős, kidolgozott sztori.

Leviatán ébredése
Kalibán háborúja
Abaddon kapuja
Cibola meghódítása

Edward Redliński: A kor szava

Néha-néha beleakadok valami régen kiadott könyvbe, ami kinccsé válik a polcomon és elsősorban a tudatomban. Több ilyen volt már. Például a A Pokoltanya új Sátánja vagy Mács József regényei. De ilyen volt ez a kis kötet is. Ezeket a könyveket rendszerint valamelyik óbudai Könyvmegállóban lelem, és csak kíváncsiságból emelem le a polcokról. Így történt ezzel a kötettel is. Valami megmagyarázhatatlan, elemi szimpátia van bennem a Modern Könyvtár sorozattal szemben, pedig nem is olvastam túl sokat. Igaz, van néhány nehezen feledhető olvasmányélményem köztük (Equus; Faust; Merlin), de nem ez a meghatározó. Na, így emeltem ki a Könyvmegállós szekrényből ezt a lengyel írós kötetet. Semmit nem nem tudtam róla. Sem a regényről, sem a szerzőről.
Koszfalvába visszatér tanulni elvágyott gyermeke, Manius. Aki képtelen megbékélni szülőfalujának és lakóinak az elmaradottságával. Munkába lendül hát, hogy fellendítse a falu felzárkózását. Minden téren. Kezdetben nem sok sikerrel, aztán később sem... De a fellendülést mégis elindítja valami: a televízió. Na, mondhatom...!
Redliński könyve elgondolkodtató, mulattató, groteszkbe ágyazott szatíra. Kell ennél több?

Brian K. Vaughan – Fiona Staples: Saga

(Itt ismét a képekre kattintva jönnek be az egyes kötetekről írtak.)
A Morgan Lost mellett az idei év legnagyobb meglepetése volt számomra ez a sci-fi Rómeó és Júlia képregény-sorozat. Nem tudom, mennyi szufla lesz benne a későbbiekben, de az első három kötet elég következetes színvonalában és mondanivalójában. Ami plusz meglepő benne, hogy kiindulási mondanivalója a család fontossága. Ami lássuk be, manapság nem divatos eszme, hiszen mit tud  család, amit más mikroközösségek ne tudnának?
Egyébként van ebben a képregényben minden: kaland, akció, erotika, robot-szex, humor, borzalom..., amit akarsz. És még a rajzok is nagyon jók. Soha nem csináltam még ilyet, de az első részt egymás után kétszer olvastam végig. Igen, ez nálam nagy szó, komoly elismerés. Ráadásul nagyon fontolgatom, hogy örök darab legyen a polcon. Ez is nagy szó, mert már nem férünk a könyvektől. szinte lelkiismeret-furdalásom van, ha mégis hozok valami újat. Tehát folyamatosan furdalom magamat.

*  *  *

A listám enyhén elképesztő következtetései:

Azt hittem, amikor nekiálltam ennek a bejegyzésnek, hogy 2019-ben nem olvastam olyan könyvet, amely igazán húzóerővé, amolyan igazán megmaradóssá vált volna.

Viszont nagyon sok volt a képregény az olvasmányok között. S máris itt az ellentmondás, mert az Élőhalottak és elsősorban a Morgan Lost és a Saga egész biztosan megmaradós lesz.

Sci-fit mindig olvastam, de az idén többet. A James S. A. Corley álnév alatti két szerző Térség sorozata megint olyan kis alapmű-érzetű. Ha nem is maradéktalanul az összes, de az első kötetek bizonyosan.

Nagyon kevés volt idén a tényleges szépirodalmi olvasmányom. Mármint ha a képregényeket nem sorolom ide. Nem sorolom ide.

Ezen meglepődtem, majd tudatosítottam magamban, hogy igazán hedonista módon, minden különösebb tudatosság nélkül, tervezés nélkül olvasok: amit éppen megkívánok, ami jólesik. Akár baj ez, akár nem.

Boldog, békés,
olvasnivalóban gazdag új évet kívánok!

Esetem a sznobizmussal

Amikor rászoktam az olvasásra, vagy legalábbis pár évvel később, hamar sznob lettem. Azt olvastam, hogy a krimi az egy olyan műfaj, amit mindenki olvas, de aki művelt, az tudja, hogy valójában nem szépirodalom, mindössze ponyva. Kikapcsolásra való írás. Nem irodalmi nyelven. Vagyis aki entellektüel, az ilyet nem annyira olvas, de akkor is roppant mód titokban tartva. 

Aztán eltelt pár év, és megtudtam, hogy Rejtő Jenő is ponyva. Na, akkor azt mondtam, lúdtoll a fületekbe, vessetek meg, hát én szeretem a ponyvát! S akkor már nem kerültem el az Albatrosz könyveket sem, meg az Európa Kiadónak ezt a Fekete Könyvek sorozatát sem, amiben a jelen fejtegetés alanya megjelent. Főleg Ellery Queen-t, de még főlegebb Erle Stanley Gardner-t olvastam, tudod, ő Perry Mason-nek, a zseniális ügyvédnek a kitalálója, Gardner-ből sokat olvastam. Többet mint Agatha Christie-t. (Bár a mai napig azt mondom, hogy A tíz kicsi néger-nél és a Gyilkosság az Orient expresszen-nél jobb krimit nem nagyon lehet írni.) Érdekes, de Chandler például kimaradt. Ahogy Ed McBain is. Bár kétségtelen, eszemben sem volt következetesen bepótolni a hiányaimat. 

Mondjuk ezzel a mai napig így vagyok: jobban szeretem azt olvasni, amihez úri kedvem húz, mintsem azt, amit el kell olvasni. A kötelező olvasmányokat általában előre olvastam. Manapság nem vagyok hajlandó olyat olvasni, ami nem tetszik, akkor sem, ha a hivatalos és félhivatalos vélemények általában bőségesen nedves és hangos intellektuális orgazmusban fetrengenek az írók neve és bármilyen megnyilatkozása hallatán. Az utóbbi mondatban a leglényegesebb kitétel nem a dac, hanem az „ami nem tetszik” kitétel. Teljesen simán hajlandó vagyok meghajolni bármi előtt, ami meghajlásra késztet, piszkosul nem érdekel se stílus, se politikai hovatartozás, csak az, tetszik-e, amit olvasok. 

Például John Dickson Carr-t sem olvastam még

A könyveivel itt-ott találkoztam, antikváriumokban, könyvtárban, könyvesboltban, de soha nem fogtunk kezet, nem mutatkoztunk be egymásnak. Főleg a két Albatrosz-os könyvéhez, A gyilkos órá-hoz és A London Bridge-rejtélyé-hez volt szerencsém. Amikor A sorozatos öngyilkosságok esete a Könyvmegállóban hozzám tapadt, olyan ismeretlenül hoztam el, hogy azt sem tudtam, milyen nációhoz tartozik és mikor élt az írója. 

A könyv különben is az „esete” szócska miatt ragadt a kezembe. Tudniillik Gardner Perry Mason-történeteinek a címe végződik rendre erre: Az x. y. z. esete. Vagyis az öngyilkosok esetének az első kézbe vételnél csőbe lettem húzva. 

Ha az esete nem lett volna, a borító miatt bizony kézbe nem veszem ezt a könyvet. A Fekete Könyvek fedlapjai különben sem voltak olyan jól sikerültek mint az Albatrosz krimiké. De ez a rosszabbul sikerült sorozatban is talán a legrusnyább és legsemmitmondóbb. (Aki megfejti, mit is ábrázol a kép, kap a kiadótól egy Rózsa Gyuri-féle szuper hangszórót! Játék indul!)

Az író 1977-ben, hetvenegy évesen halt meg. Valamiért mérget vettem volna rá, hogy angol volt, de alaposan pórul járnék a méreggel: Pennsylvania-ban született, ami, ugyebár, kevésbé angol, mintsem amerikai terület. Bár kétségtelem, hogy miután egy angol nőt vett feleségül, tizenhét évig Albionban élt. Összesen hetven regényt írt, magyarul ebből tizenhét jelent meg. 

Carr történeteinek két fő jellemzője a következő:

• Carr a bezárt szoba rejtélyének a nagymestere. A bezárt szobában halott van, de minden ajtót és ablakot belülről zártak be. Mégis gyilkosság történt. 
• Carr regényeinek a fő kérdése nem az, hogy ki, mert nem az a lényeg, hogy ki a gyilkos. Igazából még csak az sem izgat bennünket különösebben, hogy miért gyilkolt, aki gyilkolt. Leginkább és mindenekelőtt Carr regényei a hogyan-ról szólnak: hogyan követte el a gyilkos a tettét. 

A maga korában szerzőnk kedvelt, keresett és a műfajában díjazott író volt. Nyilván nem véletlen, hogy hetven regénye megjelenhetett. 

Az olvasók számára Carr regényeinek kedvenc visszatérő hőse a zseniálisan következtető orvos, köpcös Gideon Fell volt. Fell nem a bűn ellen harcol, még csak nem is az igazság érvényesüléséért, hanem mindössze szenvedélyesen kíváncsi az igazságra. Az, hogy mit kezd vele, meglehetősen eseti, ám a gyilkossági rejtélyek többi megoldóihoz képest, elsősorban és főleg: egyedi. 

– Itt a bizonyíték. Mit akar még ?– Az igazságot – mondta Dr. Fell konokan. – Ódivatú vagyok. Az igazságot akarom.

Alan eltűnődött.
– Mintha úgy emlékeznék – mondta –, ön azzal a kifejezett céllal jött Északra, hogy segítsen Colinnak. Vajon segíteni fog Colinnak, vagy Elspat néninek, ha a detektív, akit ők hozattak, hogy bebizonyítsa, Angust meggyilkolták, világgá kiabálja, hogy Angus igenis öngyilkos lett, még azután is, hogy kezünkben Alec Forbes vallomása?
Dr. Fell Alanra pillantott.
– Drága uram – szólalt meg sértődötten –, csak nem képzeli, hogy elképzeléseimet a rendőrség tudomására kívánom hozni?
– Nem erről van szó?
Dr. Fell körülnézett, nem hallgatja-e ki valaki.
– Az én múltam – mondta bizalmas hangon – nagyon sötét. Khm. Több ízben összekavartam a bizonyítékokat, hogy a gyilkos megmenekülhessen. Néhány évvel ezelőtt önmagamat is felülmúltam, amikor felgyújtottam egy házat. Most az a célom (magunk között szólva), hogy félrevezessem a biztosító társaságokat, hogy Colin Campbell élete végéig tobzódhasson a jó szivarban és a tüzes vízben.
– Micsoda?
Dr. Fell aggodalmasan nézett Alanra.
– Ezen ön megütközik? Ugyan, ugyan! Pedig én mindezt el fogom követni. De az ördögbe is! A saját épülésemre szeretem tudni az igazságot.
(139–140.)

Egy végigrötyögött történet, halott-hegyekkel

Jó, persze, van olyan, hogy krimiparódia. De ez nem az. Mégis a legmegkapóbb benne, hogy az ember végigmosolyogja az egészet. Ahogy a moly.hu-n fogalmazott a Dors_Peabody nevű felhasználó (igaz, egy_ember észrevételét nyolc évvel később új köntösbe öltöztetve): 

... e könyv esetében valóban elmondható, hogy olyan, mintha A(gatha)C(hristie) és Wodehouse összeültek volna egy közös történet megalkotására.

Pompás észrevétel mindkettejüktől, akár fakad egymásból a kettő, akár nem. Mert valóban, ennek a könyvnek ez a legnagyobb előnye és erénye. Amikor éppen nem potyognak hullák az égből, akkor jobbára a skót arisztokrácia társasági életén, italozási szokásain és annak következményein derülünk nagyokat. S ez pompás turmix. 

Mert a történet elmondásának a felszínét valóban P. G. Wodehouse könnyű, mulatságos, társalgási stílusa uralja. Aki olvasott már Wodehouse-t, az tudja, miről beszélek. Aki nem, az sürgősen veselkedjen neki, hogy megtudja, miről beszélek. (Iszkiri! Nem mondom kétszer! Nem bánja meg!) 

A történet másik vetülete a gyilkosság(ok) titokzatos története. Tudod, a lezárt szobás rejtéllyel, amikor belülről van mndn zárva, de mégis hulla van, aki nem lett öngyilkos (vagy igen, vagy nem, vagy igen, vagy nem... a töprengésnek ebben az esetben nagyon nagy anyagi tétje van: ha az első hulla önkezétől lett hulla, többek számára ugrik a busás örökség!). 

Carr-nak sikerül elérnie, hogy ne feszüljön anyagidegenség a társasági börleszk és a titokzatos halálesetekben való nyomozás között. Meglepően egységes vásznat sző a két teljesen eltérő anyagból. A jó nyelvek azt mondják, ez nem is sikerült neki többet, ebből a szempontból, legalábbis a magyarul megjelentek közül ez a legjobb könyve.

Persze ne legyenek hiú ábrándjaink és Kékes-tető elvárásaink: ez a regény krimi, s mint ilyen, a szórakoztató irodalom oszlopos tagja. Ergo: nem akar világmegváltani, nem akar társadalomformálni, nem akar sötét gazdasági, politikai titkokat leleplezni, csupán kicsit gondolkodtatni és nagyon szórakoztatni akar. 

Az alakok ha nem is kapnak dosztojevszkiji mélységű jellemeket, élő, megkülönböztethető, ha nem is minden ráncukban, de jól formázott alakok. Számomra csak a visszatérő főszereplő, a nyomozó orvos, Gideon Fell volt kicsit jellegtelen, de a fenti idézet legalább adott neki valami ellenállhatatlan vonzerőt.

Arról meg ő tehet, hogy számomra különben is kedvesek, kihívást jelentők az olyan szituációk a valóságban is, az irodalomban, a filmek esetében is, amik egy kis csoporton belüli erő és függőségi viszonyokkal foglalkoznak. Itt ugyebár van ez az Isten háta mögött ez a skót kastély, ahol valaki(t) kiesett/kilöktek egy toronyszoba ablakából. S vannak, lesznek még áldozatok. S van a kastélyban néhány összezárt ember. (Rendben, elfogadom: a két tudós meghívása, akikkel a történet indul, s akik voltaképpen a főszereplők, mindvégig némileg indokolatlan marad. De jó, hogy ott vannak!)

A megoldás, amiről persze egy szót sem árulok el, nagyon fifikás ám, hajtja az olvasót a kíváncsiság, hogy megtudja, mi a fene is történt a világvégi, skót kastélyban? Megtudja. :-)

Kár, hogy Carr könyveinek magyar fordításainak száma meglehetősen visszafogott!

Valami ilyesmi helye játszódik a történet. Ez itt a Dundareve kastély a Loch Fyne partján.
(A fotó forrása: itt )

Egy érdekes oldal a szerzőről: Krimi Birodalom

A San Marco utcai kultúrház előtt Könyvmegállóban találtam ezt a könyvecskét, ahogy a Margit kórházból tegnap hazafelé tartottunk; szerelmetesfeleségtársam (SzFT) nagynénjét látogattuk meg, vittünk neki csillagszórót, hadd legyen karácsonyi hangulata. Mostanában, hála Istennek, tömve vannak a könyves szekrények. 

Olyan könyvecske ez, amelyre SzFT azt szokta mondani, hogy nem is könyv, csupán könyvjelző. Arról szól, hogy Berlinben vagyunk a hetvenes években, s egy egygyerekes házaspáros nagyon szeretne lakást. Van hol lakniuk, de a lakás nem teljesen az övék, hanem egy úgynevezett társbérlet. A fiatalok kedvéért: a kerületi tanácsok nagyobb lakásokat úgy utaltak ki, hogy összeköltöztettek olyan személyeket, családokat, akiknek egyébként semmi közük nem volt egymáshoz. Ebben a könyvben a fiatal házaspáros egy idős nénivel kénytelen együtt élni. 

Erről a helyzetről rögtön két dolog jutott eszembe. Az egyik az volt, hogy vajon ma nehezebb lakhatáshoz jutni, a tizenöt-húsz évnyi csillagászati törlesztőrészletek mellet, vagy akkoriban volt macerásabb? A kérdés azonnal vitt a nosztalgiához.

Apu és Anyu rögtön akkor beadták a lakáskérelmüket, amikor megszülettem. Bevállaltak még egy elvi gyereket, hogy joguk legyen a két szoba, összkomfortra. Hét évet kellett várniuk, és emlékeim szerint valami kétszázötvenezer forintot leperkálni, részletekben. A második gyerek nem jött össze, mert Anyu a szülésem után vérrákos, leukémiás lett. De a lakás már meg volt. (Mondjuk Anyu halála után, Apu harmadik újranősülésének következménye, Zsuzsa úgy semmizett ki az Apu és Anyu szerezte lakásból, mint a pinty: elhozhattam egy festékfoltos kombinált-fogót és Apu szakadt bőrkabátját. Ez volt az örökségem. 

Előtte a Mátyás tér mellett, a Szerdahelyi utca 8-ban laktunk. Utólag jöttem rá, milyen csuda érdekes volt ez a Szerdahelyi 8.. Mert ez nem egy ház volt, hanem egy udvar ahol az udvart szegélyezőre tűzfalakra kis építmények tapadtak. Gyakorlatilag külön házikója volt itt mindenkinek. Kulipintyója. Csináltam egy rajzot róla, hogyan is nézett ki a Szerdahelyi 8., ha valaki benyitott a nagy kapun. 

Azért, hogy segítsek képben lenni, mindjárt felteszek még egy képet, amely elsősorban a későbbi Winnetout, a Tenkes kapitányát, Old Shatterhand-et, a Minden lében két kanál Danny Wilde-ját és a négy páncélos, meg a kutya Janekját ábrázolja. Ám ebben az esetben nem ez a szuperember a lényeges, hanem a mögötte homályba vesző udvar, amely a fenti skiccet erősíti. A szuperember-csemetét az udvar kapuja felől fotózta, feltételezhetőn a nagypapája, mert ő volt ilyen kis kreatív. S lőn a fotó:

Namost, nem volt semmi Mohácsiék lakrésze sem. Egy szoba, egy konyha, egy kamra, meg egy amorf alakú, bár ablakos helyiség a szoba mellett, amely a szokásos négy fal helyen helyett öttel rendelkezett, viszont nem volt zárható ajtaja. Az én rácsos ágyam gyakorlatilag félig kilógott a szobából, és elzárta az utat a kamrába. Fürdőszobánk sokáig nem volt. Volt helyette egy szőlőlugasos terasz. A szőlő valami hihetetlenül finom, muskotályos  szőlő volt. Aztán áldozatul esett a fürdőszobának, amit a terasz helyére épített Mohácsi papa és Apu. Így mi lettünk azok az udvarban, Akiknek Fürdőszobájuk Van. 

Hat éves voltam, amikor elköltöztünk Óbudára. Anyu egy év múlva meghalt. Az óbudai lakás két szoba összkomfortos volt, gardrob-szobával, külön vécével, külön fürdővel. A konyha a két ház közötti szűk lichthof-ra nyílt. Ha a szemközti lakó is éppen a konyhában volt, simán átláttunk egymáshoz, és nappal is villanyt kellett kapcsolnunk. A szobám ablakából a Hármashatár-hegyre láttam egyenesen. Gyönyörű naplementék voltak, és pompásan lehetett papírrepülőzni is az ötödikről. Egy bazi nagy parkoló volt előttünk. De volt, hol laknunk. Kényelmesen. Csak már Anyu nélkül. 

A könyvecske nem a magyar, hanem a coclista-blokk általános lakáshelyzetéből indult ki. Főhőse Günter Kotte, egy óvodáskorú gyerek édesapja, a felesége férje. Munkássorból emelkedett ki, került az üzemből az irodába. A napjai telnek, múlnak, soha semmi különös. Keddenként a lakáshivatalban kilincsel vagy ő vagy a felesége, beosztás szerint, kicsi reménnyel, hiszen másfél szobájuk máris van, az egy fő/négyzetméter szerint pont annyi az életterük, amennyi lehet. Günter két dolgot szeret: a meccseket és a régi filmeket. Egyébként életközepi válságban van, unja a mindennapjait, az irodát, ahol dolgozik, a munkáját, ami mindig ugyanaz, és úgy általában mindent un.  

A társbérlő nénivel jól megvannak. Az hangosan veszi a levegőt, még a falon is áthallatszik, de egyébként sok vizet nem zavar.  Semmi különös nincsen a kapcsolatban. A néni egykor szerepelt egy némafilmben. A filmet együtt nézi meg a Kotte házaspárral, és csak a képre lépésekor kottyantja ki, hogy ni, ő az, aki ott táncol. 

Kis idő múlva Karla egész hétvégés céges bulira egy, a gyereket a szüleinél, Güntert meg egyedül hagyja. Aki lemegy sétálni a városba, iszik itt, iszik ott, s egyszerre megismerkedik néhány emberrel. Akik között megtalálja azt a nőt, akivel összenéztek a minap az Alexanderplatz-on, meg akit egy másik kocsma ablakán át látott, de ami a lényeg, akinek valami hihetetlenül megkapó arca van. Günter szereti a feleségét, eszébe sincsen megcsalni, de valami nyílik ki előtte... 

Na, ez egy érdekes dolog! Vélem, minden férfiember így van vele: amikor unalmassá válnak a dolgok, amikor sokká válnak a mindennapi szarságok, amikor a monotónia olyan, mintha az agyunkban kalapálnának egy csengő-bongó üllőt, akkor egy tiszta női arc, egy formás fenék, egy megfelelő csípő, egy méltó dekoltázs kompletten a szabadság ígérete. Különösen, ha otthon vannak bajok, még különösebben, ha hiányok vannak. 

Valószínűleg ember nincsen, aki ezt meg tudja magyarázni: ha egy nő nem adja meg a párjának a köteles jóakaratot, ahogy a Biblia fogalmazza, ha kiéhezteti, kontaktusdiétára, cirókaminuszra fogja a párját (van erre a tipikus női büntetésre egy közismert szó, így fest: punamegvonás), akkor a válaszreakciónak a verbális felmerülésére is felháborodva tiltakoznak: 
– Hogy képzeled? A te lelkiismereted!
Vagyis elgáncsolnak, de a férfi a hibás, ha morogni mer, és olyan sétatárs után vágyakozik, aki mellett nem kell félnie az eleséstől. Ha belegondolok, nem találkoztam még olyan férfival, aki mindent megkapva, hiányérzet nélkül lépett volna félre, csak a változatosság kedvéért. Viszont sok olyannal, aki megtapasztalta, hogy mi sem csökkenti jobban a női libidót, mint a házasság. 

De a mi Günterünk nem ezért néz a csinos arc alá is. Legalábbis szó nincsen róla, hogy ezért tenné. Karla nélküli lázadása, úgy fest, nem erről szól, hanem a mókuskerékből való kitörésről. Ezért mássza meg az Alexon a szökőkutat is. De amikor Karla hazatér, ezt teszi Günter is, és a sors egérutat mutat: a lakótárs néni kórházba kerül, és a Kotte házaspár kap egy könnyű reményt, hogy a néni halála esetén új lakást ugyan nem kapnak, de a hivatal nem költöztet a helyére senkit, övék lehet a teljes lakás. Hurrá!

Günter visszaáll a sorba, a lázadása a reménybe fullad bele. S valahogy úgy érezzük, jól van ez így. Mert minden megunható, minden nőt un már valaki, a változás csak ideig-óráig hoz megnyugvást, aztán az is megszokottá válik, bárhol, bármilyen körülmények között jelentkezik a megszokás és az unalom. 

– Amibe végképp nem tudok beletörődni – folytatja Kotte –, hogy az ember élete egy bizonyos meghatározott ponton megfeneklik. Hogy egyszerre nincsenek többé különösebb lehetőségeid. Hogy lényegében bármit kiszámíthatsz előre… S mi volna – tűnődik tovább Kotte –, ha az emberek hirtelen előre meglátnák, mi lesz vénségükre, amikor már mindennek a végéhez jutottak! Ha hirtelen mindenki világosan felfogná ezt, érted? Mit csinálnának akkor?

– Talán abbahagynának mindent – mondja Jakob a háta mögött.
– Az ember mégsem hagyhat abba mindent csak olyan egyszerűen – véli Kotte.
– Mért ne – mondja Jakob. – Voltaképpen ez az egyetlen, amit csakugyan megtehet.
(70–71.)

S nagyjából ez a könyvecske mondanivalója: vagy belenyugszunk a választott sorsunkba, és megtanuljuk értékelni, ami jutott, a nagy dolgok helyett faragjuk a saját sarokülőnket, mert az mégsem tömeggyártás, hanem valami eredeti, vagy értelmetlenül lázadunk az Alex szökőkútjára mászva a semmi felé. 

Nem túl vaskos, nem túl optimista opció. Schlesinger nem markol sokat, hogy keveset fogjon. Ezért keveset fog, nem is mond nagy dolgot. Így viszont nagyjából megmarad egy feledhető, délutáni olvasmánynak egy széles látókörű sorozatban. Szösszenet a szocialista mindennapokból, apró látleletecske a választott célokról. 

Európa, Budapest, 1977, 126 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630712717 · Fordította: Sárközy Elga

2,5/5

(2019)

Mielőtt bármibe is fognék az egyik kedvenccé lett képregényem harmadik részével kapcsolatban, el kell mondanom, hogy egy friss és meglepő felfedezést tettem az alkotókkal kapcsolatban.

Az első részt két alkotó rajzolta, Michele Rubini és Giovanni Talami. A második részt az utóbbi úriember. A harmadikat Giovanni Freghieri. Az író mindhárom kötet esetében azonos: Claudio Chiaverotti. Az utóbbi művész az alábbi fizimiskával rendelkezik:

Akkor tehát a harmadik résznél tartunk. Azt mondják az okosok, hogy egy zenekar, előadó életében a harmadik album vízválasztó. Kiderül, mennyi is az eredeti szufla, vannak-e tartalékok a mélyben vagy csak egyszeri nekibuzdulásról van szó, és azzal ki is fogytak a tartalékok, az invenciók, és elpárolgott az ihlet. 

A Morgan Lost esetében nem egyértelmű a válasz. Az előző füzetben félbehagyott Lisbeth-szálat ezúttal teljesen hanyagoljuk, és egy egészen más történetbe csöppenünk. Ha akarom, úgy is értelmezhetem, hogy na, de kár, kezd fulladni. Ha akarom, csak egy kis zseniális kitérőt teszünk. Zenéset. Mr. Sandman-nel. Erre még visszatérünk. 

Érdekes ez  harmadik rész. Egy kicsit olyan mint valami drogos látomás. Volt is egy pont, amikor arra gondoltam, oké, ez az egész elszállt, szép, meg minden, de köszi ez már nem az enyém! Soha, semmikor, semmiben nem szerettem a történetből kilógó látomásos vackokat. Mindig úgy éreztem, időhúzás, tizenegyes! Írókém, rajzolókám a normál cselekményen belül éppen nem tud mit kezdeni magával, szürrealizál hát egyet, mert az olyan kis asszociációs értelmiségi-művészajavábólhogycsakna. Az egész Jankovics Marcell-féle János vitéz-t úgy imádom, ahogy van, de azt a galambos, csókos, indák ide-oda részt már gyerekkoromban sem bírtam, feleslegesnek, szövetidegennek tartottam. 

Na most, pajtás, képzeld el, hogy itt az egész történet elkezd ilyen lenni. Hol a Földön vagyunk, hol a Marson, hol realizálódnak a dolgok, hol a tévébemondó elvágja a nyakát és az utcára ömlik a képernyőn át a vér... És így tovább. Szar, mi? Nekem is csurgott el a kedvem az egésztől, mint lyukas zsebből az kiszúrt petpalack ásványvize. Ámde hóhó!

Mert az a nagy helyzet, hogy mivel nem testes-vaskos kötetről van szó, illetve mert az első két kötet imádkozva lett, hát végigolvastam (pedig simán lehúzok olyat is, amit nem olvastam végig, de vacaknak tartom) az egészet. Mondhatom, jól tettem! Mert immeg azt mondom, ez a rész lett a legjobb. Most mondd meg!

Ez lett a legjobb, mert a végére a látomásos vacakolásról kiderült, hogy nem mellékszál, hanem simán a főtörténet. A baj azonban az, hogy ha erről többet mondok, akkor ellopom a katarzist, márpedig az meg olyan, mintha valakit orgazmus közben zavarnék meg, márpedig olyat én nem akarnék tenni, mert ugyandehogy! 

Azt azonban mégis elmondom, hogy itt van ez a Mr. Sandman, aki naná, hogy sorozatgyilkos, tiszta sor. A nevét. Eszünkbe juthat róla Neil Gaiman Sandman-je, de nem erről van szó. Sokkal inkább arról, amit a Wikipedia-n találtam: 

„A Sandman nyugati kultúrák folklórjának egyik figurája, magyar fordításokban általában mint az „álommanó” jelenik meg.”

És ebben az esetben eszünkbe juthat még az ötvenes évekbeli női kvartett, a The Chordettes The Sandman című dala. Ha nem jut eszünkbe, az sem baj, a történet több helyen is egyértelműen hivatkozik rá. Ha Mr. Sandman közeleg, szól a zene. Erről a zenéről van szó: 

(Gebedjek meg, ha ez nekem tetszik, de mire végighallgattam azt vettem észre, dúdolom.
Amikor elhallgatott a zene még akkor is. Körül is néztem gyorsan, nem látok-e valami gyanúsat.)

S innentől nem tudom átadni a sztorit. De még ennek a Sandman-dalnak is jelentősége van, meg az álommanóságnak is. S mivel a „cherchez la femme” örök érvényű (legalábbis nagyon reménykedem ebben, bár ahogyan a dolgok kinéznek politikailag korrekt-szerte...), hát itt is van egy nő, aki nem csak roppant csinos (csak azért sem a meztelen képeit tettem fel! :-P ), hanem okos is, még mértani közép is, de ez utóbbi csak a füzet  végére lesz világos. Nem meglepő, hogy Morgan barátunk is jócskán megszédül. Nézd csak ezeket a képeket, itt kezd kialakulni valami. Az a bal alsó rajz, hát az valami...

Az jutott eszembe róla, hogy volt egy lány fiatal felnőttkorom idején. Ha szerelmetesfeleségtársam (SzFT) nem lenne nekem, akkor neki kellett volna lennie. SzFT-re nézve szerencsére alaposan elbaltáztam a dolgot. Ő volt az egyetlen nő, akihez szégyenletesen önző patkány voltam. Nem érdemelte meg. Az utolsó előtti találkozásunk (az utolsó már csak egy amolyan coda volt) a Vörösvári úti rendelő elött levő villamosmegállóban volt. Én indultam hazafelé, Pestre, ő lejött velem. Én már nagyon menni akartam, ő húzta az utolsó pillanatot, közben leszállt a köd, csepergett valami nyálkás franc, már este volt, én nagyon vártam, hogy jöjjön a villamos, ő nagyon nem. De aztán persze jött, én felszálltam, elindultam „tétován a híd felé a ködben, ahogy a villamos vitt a hídon át”, ő meg „látta, nem jövök többé és látta közben azt az el nem múló éjszakát”.
Dőlt a szöveg, nem véletlenül. Pár évvel később Fábri Péter megírta a történetünket, Gallai Péter (Isten nyugosztalja) megzenésítette és Kováts Krisztával el is énekelte. Úgy, hogy semmit nem tudtak rólunk. Úgy látszik ezt hozza ki az 1-es villamos megállója a budai oldalon. Az a bal alsó kép meg teljesen ilyen hangulatú. 
(Ja, ha kíváncsi vagy a dalra... Sajnos az eredeti klipet nem találtam meg, amiben Kováts Kriszta és Gallai Péter énekelnek, és igen, ott vették fel, az Árpád-hídnál. De a dal szól: https://www.youtube.com/watch?v=X9DbPr25sDo

Szóval ebben a történetben olyan szorosan összekapcsolódnak a látomásos képsorok a történettel, hogy mindennek értelme lesz, nem kell belemagyarázni sem, aztán a végén meg lehet szédülten gondolkodni, de nem olyan kis rossz érzéssel, hogy mi a fene volt ez, hanem elismerőn csettingetve, ahogy összeáll a kép, ahogy szorul össze a szívünk mert megértjük, hogy valóban, ez van, nem lehet mit tenni... S úgy fonódnak össze a dolgok, okok okozatok, mint egy barokk képkeret fonatait. Csigázzalak még? 

Szóval azt mondom, a történetet tekintve, az átgondoltságot nézve, az összetettségre vetve csudálkozó tekintetünket, messze ez a legjobb füzet az eddigi háromból. Pedig az első kettő sem csak gurigázott a lasztival. 

S immár nagyobb a félelmem. Hogyan lehet ezt a későbbiekben meglépni? 

No, ezt a rajzot még vizslasd egy kicsit! Ügyelj a részletekre! Nem azt mondom, hogy rohanj megvenni a képregényt, mert nekem marhára nem érdekem. De neked igen. :-)
Szóval nézd meg jól a képet, és amíg nézelődsz, én mára elbúcsúzom!

Kezdjük azzal, hogy az epizód címe ezúttal nagyon rosszul sikerült. Nem önmagában, hanem az asszociáció miatt: valószínűleg ember nincsen, legalábbis egy bizonyos életkor fölött, akinek ne Bergmann ugyanezen című filmje jutna eszébe. Viszont Bergman filmjének semmi köze nincsen zombis kedvencünkhöz. Vagyis a képregény címe téves információt kelt. Arról nem is beszélve, hogy a képregény eredeti címében nem az angol and szó szerepel, hanem az into. Vagyis úgy tűnik, az eredetiben kerülni akarták a Bergman-ra való közvetlen asszociációt. Viszont ez az alcím tudatosította bennem, hogy eddig nem igazán figyeltem a sorozat alcímeire. 
Lépjünk túl ezen!

Miután számomra a Negan-háborúval véget ért a The Walking Dead-sorozat, alig vártam, hogy a háború utáni második kötetet is olvashassam. Naná, hiszen ahogyan a 22. rész, tudod, a Macskafogó-s befejeződött, az nem volt semmi! 

Nos, a folytatás sem az. Mármint nem semmi. Csak, hogy értsd, mire gondolok! Lássuk csak!

Van egyszer a suttogós, élő zombik közül elfogott kis csaj. Aki majdnem szimpatikus, majdnem sajnálatra méltó. De szerzőink még időben gondoskodnak róla, nehogy idealizáljunk bárkit is. A Carl-lal való kapcsolatából elég hamar kiderül, hogy bármilyen szimpatikus, tuti, hogy nem százas a kis lelke. Mert ugyebár százas lélekkel nem nyalogatná élvezettel a kamaszsrác benőtt szemgödrét... Brrr! S ugye, amikor anycija hazaviszi, az a kétértelműség, ahogy megnyalat... megnyilatkozik anyunak... 

Na, és itt van Carl. Aki, érthető módon, az átélt dolgok miatt sosem volt teljesen kilós, de kezd bevadulni a gyerök. Ugyan az erkölcsi súly még az ő oldalán van, végső soron őt támadták meg, illetve a barátosnejét, de azért az a lendület, ahogy az ásóval zavartalan lendülettel csépeli a másik két kamasz fütyifejet, valamit felsejtet a figyelmes olvasóban Negan viszonyulásából az igazsághoz. És érveléstechnikájából is. Hiába, azért a mélyben cimbik voltak az első pillanattól fogva. Lesz ebből még ihaj, bárki meglássa, tuti itten vanna magát a későbbi konfliktusok forrása! De persze ehhez nem kell túl nagy fantázia...

Aztán itt van a félig agyonvert fütyifejek tömérdek szüleje. Egyik hülyébb mint a másik. Tipikusan mai liberális szülők. Tök mindegy, mit csinált az idióta csemetéjük, az ellenfélnek nem lehet igaza! Dafke! 

Oszt' ne feledkezzünk a grafikailag pompásan sikeredett Gregory, a telep volt vezetője. Aki, az itt történtek szerint nem heverte ki a félre állítását, és aktívan aljas lépéseket tesz a hatalom visszaszerzése érdekében. Igaz, elég bénán csinálja. Szerencsénkre. Illetve a mieink szerencséjére. 

A fentiek után totál meglepő a konfliktus feloldása a kiscsaj, nevezzük nevén, Lydia övéinek megjelenésekor. Ritka egy tárgyalás folyik a két vezető nő között. De azért lássuk be, anyuci sem százas, amikor ez a beszélgetés folyik le a lányával: 

– Sajnálom anya, köszönöm, hogy eljöttél értem!
– Neked ugyanúgy Alfa vagyok mint a többieknek!
– Igen, Alfa!
(127.)

Szóval ennek az új szériának a második kötetében a szerzők tettek gyújtóst rendesen a cselekmény tüzébe. Mit is beszélek...? Gyújtóst? Csudát gyújtóst. Peterdát, rakétát, dinamitot. Több szálon futtatva, cafatokra szaggatva az előző részre jellemző Macskafogói-fílinget. Biztosítva ezzel, hogy továbbra se kerüljem el a FSZEK-ben a képregényes polcot, hiába értem be a The Walking Dead magyar változatának a kiadási ütemét. 

S nem apró szempont: a rajzok egyre jobbak és jobbak. 

Books & Stuff, Budapest, 2019, puhatáblás · ISBN: 9786158120234 · Illusztrálta

AMI VAN

Ez a magyarul megjelent második rész gazdagabb, mint amilyen az első volt. Abban az értelemben biztosan, hogy a szürketónusos rajzok mellett itt a vörös, vagy inkább rozsdabarna szín is szerepet kapott. Mint utólag kiderül, azért, mert a főhős, Morgan Lost színvak, csak a vöröset érzékeli.

Az első részről írt véleményemben alaposan és elfogultan kiörömködtem magamat efölött az olasz sci-fi–thriller fölött, És ahogyan szokott, vitt ugyan a lelkesedés, ám sorozatról lévén szó, azért ott sunnyogott bennem a tapasztalat szülte óvatosság: vajon meddig tart ki az újdi varázsa, mennyi van az ötletben, a történetben? A második rész minősége feletti aggódás miatt azért még nem rágtam véresre a körmömet, bizton jósolható volt, hogy itt még tutira nem lesz semmi baj. 

Na, jó, egy baj azért lett. Ugyanaz mint az első résznél: a címlap-borító ismét kilométerekkel elmarad a belső rajzok minőségétől. 

Mondanék vadonatújakat az első részhez képest, de nem sokat tudok hozzátenni ahhoz, amit ott írtam. Természetesen még mindig Heliopolis-ban vagyunk. Morgan Lost, a tetovált szemű fejvadász eltökélten nyomoz az új sorozatgyilkos után, aki elképesztő módon hasonlít a hat évvel ezelőtt meggyilkolt kedvesére.

A füzetben lezajló, ugyancsak akció-dús események után több mindenre fény derül, megoldódik egy csomó kérdés. Ebbe annyira nem mennék bele, mert nagyon komoly spoiler-veszély áll fenn, és nem akarom megutáltatni magamat. (Én utálok előre tudni könyvbeli, filmbéli eseményeket.) De annyi talán nem túl sok, hogy lesz megoldása az előző kötet gyilkosságainak, és megoldódik a rejtély, hogyan tud ölni, aki hat éve meghalt.

A sci-fi elem ebben a részben felerősödik. Legalábbis ami a főgonosz személyét, betegségét és az életét illeti. Illetve mindazt az orvostudományi eszközt, ami a rendelkezésére áll. Jól áll a történetnek a sci-fi. Valószínűleg a Szárnyas fejvadász fílingje sóvárog rá. 

AMI NINCSEN 

Ülök itt a billentyűzet felett karácsony első napján, várva, hogy lefőjön a reggeli kávénk, néha elpötyögök egy-egy mondatot a sci-fi-ről, meg a kávéról, és fogalmam sincsen, hogyan lehetne érdemben írni erről a kötetről anélkül, hogy tönkre tenném az olvasás és az izgalom értékét? Azt hiszem, sehogyan sem.

Ebben az esetben viszont maradnak a majdnem érdektelen általánosságok. Az egyik például ez: bárhogy töprengek, minden lelkesedésem ellenére arra még nem jöttem rá, hogy miről szól a sorozat. A történetet értem. Azt nem tudom, hogy mond is valamit vagy csupán lehengerlő külsőbe csomagolva gyönyörködünk egy jó sztoriban? Ebből a szempontból ez a második rész adja magát: izguljunk! Pont. Akció az van, hiba nincsen! Fordulat is van, hogy ne legyen egysíkú az izgalom. Csak még (?) nem tudtam az akció és a fordulatok mögé nézni, hogy ott van-e valami?

De tény, hogy ez egyelőre nem is zavar különösebben. Talán azért, mert sok minden nincsen a történetben, ami kiábrándítana. Nincsen például csak önmagáért a borzalomért ábrázolt borzalom, ahogyan azt például a Ha/Ver esetében éreztem. Egy sorozatgyilkos sztorinál ez manapság némileg meglepő, és mindenképpen örvendetes. 

S legnagyobb örömömre semmi spiritizmus nincsen a történetben. Manapság ez nem kevés. 

Csak hogy értsd, miről beszélek, egy kis teológiai kitérő következik. Manapság nagyjából senki számára nem kérdéses, hogy a halál után valamilyen formában van élet. Vagy azért, mert halhatatlan a lelkünk, vagy azért, mert reinkarnálódunk, vagy bármiért. A magam részéről sokkal tisztábbnak látom azt a képletet, amit a Biblia is közvetít. Az ember nem más mint matéria, amit Isten életre keltett. Az Ő éltető lehelete teszi élővé az anyagot. Az emberi tudat elválaszthatatlan e két összetevőtől. Ha bármelyik hiányzik, nincsen tudat, nincsen élet. Ez történik a halál beálltával: a matériát elhagyja az éltető lélek, a tudat ezáltal kialszik, mert a matéria megszűnik élet lenni. Az agy nélkül nincsen gondolkodás, nincsen kommunikáció, nincsen mozgás, nincsen reakció a környezetre. (Jó, persze, az elektromossággal ingerelt békacomb, tudom, de nem nehéz belátni, hogy az egészen más asztalra tartozik.) A halál olyasféle mint az alvás: az ember semmit sem tud közben a külvilágról. Mondom semmit. Vagyis nincsen kommunikáció az élőkkel, nincsen kapcsolat a világgal, nincs csámborgás, nincsen semmi. Minden, ami akár elvi, akár gyakorlati szinten nem így kezeli a halált: spiritizmus. A Biblia nem azt mondja, hogy nem lehetnek tapasztalatok a halál utáni kommunikációban, hanem azt, hogy ezek a tapasztalatok nem Istentől valók, s különösen nem is természetszerűk. 
Na, és hála az alkotóknak, ebből semmi nincsen ebben a történetben. Meglepő, üdvös fordulat!

Idén nagyon sok képregényt olvastam. Semmi fogadalom, vagy csoda nagy elhatározás nem volt ennek hátterében, pusztán csak így alakult. Elsősorban azért, mert a FSZEK-ben (tudod, a központi Szabó Ervin, a Kálvin térnél) egyre több képregény van. 

Ez a Morgan Lost is úgy jött velem a legutóbb, két folytatásával egyetemben, hogy véletlenül találtam a képregény-polcon. A harmadik részbe néztem bele, és hol máshol, egy szeretkezős jelenetnél sikerült kinyitnom. Ízléses volt, és nagyon különlegessé tette a fekete-fehér, ámde szürkeárnyalatos rajzot egy szín, a vörös használata. (Ne aggódj, mutatok majd példát rá!) Akkor kutakodtam tovább, mert a füzet gerincén észleltem, hogy a harmadik kötetet sikerült leemelnem. Ahogy belelapoztam, annyi rögtön lejött, hogy a hangulat valami Szárnyas fejvadász-ba oltott Cin City, de majdnem Blacksad-részletességű, csak nem színezett rajzokkal. 

És itt azonnal meg is állok. Mert bár mostanában több jól, szépen vagy ötletesen rajzolt képregénnyel találkoztam (Blacksad, Saga, Watchman, Ha/Ver). Leginkább a Blacksad nyűgözött le az aprólékosságával és részletességével. Amikor azonban kinyitottam a Morgan Lost első részét, és még a hazafelé a metrón jobban megnéztem a rajzokat, már a legelsőnél elképedtem. Nézd csak meg a legfelső képet! Kell többet mondanom a rajzokról? Vélem, nem. Engem kilóra megvett. Akkor is, ha alapigazság, hogy egy képregényben nagyon nem másodlagos a történet.

Hát, lássuk, mi a történet! Egy alternatív valóságban vagyunk. Egy olyan alternatívában, ahol a második világháború kimaradt, mert 1937-ben Marlene Dietrich lelőtte Adolf Hitlert. 

Egy apró megjegyzés. Bevallom, egyszerűen felfoghatatlan számomra, miért kell hetvennégy (!) évvel az események után is úton-útfélen ilyen irgalmatlanul nyomatni az egykori eseményeket.
Tegnap, bevásárlás közben, az Auchanban körülnéztem az újságos pultnál: két külön kiadvány foglalkozott a második világháborúval, a fasizmussal. Kettőt odébb léptem, rögtön egy ifjúságnak kiadott képes kiadvány a Harmadik Birodalomról. Felületesen néztem körül, a regények környékén nem is jártam.
S lám, itt, a Morgan Lost-ban is itt van Hitler. De benne volt a Blacksad-ben is, meg ki tudja már miben nem.
Ilyenkor jutnak eszébe az embernek az összeesküvés elméletek.

Ebben az alternatív valóságban sem fenékig tejfel az élet. Sőt! A képregény második részében az okát is megtudjuk annak, miért lett szinte divat Heliopolisz városában a sorozatgyilkosság. Szaladjunk előre!

– Üdvözlöm, doktor Stillman! Ön szerint pár éve miért egyre magasabb a sorozatgyilkosok száma a városunkban?
– Remek kérdés, amelyre csak politikailag inkorrekt választ tudok adni. Az esetek nagy részében az egyén erőszakos vagy szadista késztetései kimerülnek a késztetéseiben. Megnézhet egy filmet vagy egy magazinban lát valami hasonlót... [...] Sajnos a társadalmunk napi tizennégy óra munkát ír elő, és minimalizálja a társas kapcsolatokat. Az egyénre fókuszál, mert annak így több vágya van, ezáltal több pénzt költ, működésben tartva a gazdaságot. A magány és a stressz táplálják az erőszakos késztetéseket legátló tényezőket. És akkor ott vannak az olyan műsorok, mint Lindy Kiss híradója [megjegyzés: amit a városi kivetítőkön vetítenek, hogy mindenki lássa], amely rocksztárokként magasztalja a gyilkosokat, akiket elkerülhetetlenül sokan utánoznak. (2. kötet, 25–26.)

A pszichológus elemzése az alternatív valóságon alapul. A város alapvető tapasztalata, hogy a sorozatgyilkosoktól senki sincsen biztonságban. Arat a halál. 

A város egyik, ha nem legprofibb fejvadásza Morgan Lost, az arcán tetovált maszkot hordó fiatalember. A karakter egyfajta keveréke Rick Deckard-nak (Szárnyas fejvadász), Philip Marlow-nak, Chandler klasszikus noir nyomozójának és az egyik mesterlövésznek a hétből, a Yul Brynner játszotta Chris Adams-nak. 

Morgan Last sorsa tragikus. Egykor a kedvesével együtt maga is áldozata volt egy gyilkos szektának. Akkor „szerezte” a tetovált maszkot is. S Morgan nyomozni kezd. Na, jó, több mindent nem árulok el. A lényeg, hogy a cselekmény pörög, Morgan egyáltalán nem szuperhős, nem zseniális és nem verhetetlen. A képregénynek remek tempója van, pompásak a fordulatok. És a legnagyobb erénye, hogy elfeledtette velem, hogy mostanság kicsit besokalltam a darabolós, gyilkolászós tragédiáktól, és a besokallás ellenére rögtön levettem a második részt a polcról. 

*  *  *

A _Morgan Lost_ sorozat eredetileg a manapság Magyarországon is egyre ismertebb és népszerűbb, olasz Sergio Bonelli Editore sorozata. Hazánkban az olasz kiadó képregényeivel két kiadó, a Goobo és a jelen füzetet is megjelentető Frike Comics is foglalkozik. 

A kötetről egyetlen negatívumot tudok csak mondani, ami sajnos az általam ismert két folytatásra is igaz: a külső borítók egyáltalán nem adják vissza a belül lelhető csodálatos grafikák minőségét. 

És egy tanácstalanság: az első kötet címét nem értem, vajon miért Az ​utolsó éjszaka embere? De ez legyen a legnagyobb problémánk!

Szerencsére a Központi Szabó Ervin Könyvtárban egyre több képregény van. Tényszerű ugyan, hogy valami hihetetlenül nem vagyok képben a végtelen és átláthatatlan képregény-univerzumban, de különösebben nem is törekszem, hogy pótoljam a hiányosságomat.

A SOROZATON BELÜLI SOROZAT

A RAJZOK

A TÖRTÉNET

Amit nagyon hiányoltam, bár ez egyértelműen nem a szerzőpáros hibája, valamiféle bevezetőt, mi is van a kezünkben, mi is ez a sorozat, ki is ez a főszereplő Jamesindiana Bondjones, mi is ez a sorozat, mikori is a figura, ésígytovábbegyáltalán?

A Negan-féle háború lezárása után, úgy gondoltam, részemről befejeződött a The Walking Dead, innentől már csak újabb bőr a rókáról, semmi más, csak üzlet, egy jól bejáratott brand lendkerekes önlendülete. Ugyan erre utalt már az is, hogy az előző rész végén Rick, tudod, a jók egykori rendőr vezetője minden józan észnek fittyet hányva élve hagyta Negan-t, mondván, hogy élete végéig börtönben fog rohadni. Humánusan járt el, borítékolva, hogy jó nagy fekáliát fog kavarni a későbbiekben, és hogy a humanizmusa mások életébe fog kerülni. De kétségtelenül szép döntés volt. Vagy mégsem? Egy fél élet valóban szép a börtönben? 

Ha már itt vagyunk... Ugyan tulajdonképpen az előző résznél kellett volna rácuppannom erre az örök témára, de vajon valóban, mi a helyzet a halálbüntetéssel? Elveheti-e egyik ember a másik életét? 

Az ember természetes ösztöne azt mondja, hogy persze, mi az, hogy, nagyon is! Mert mi a tőgynek pár év pihi után a vadbarmokat újra és ismételten rászabadítani az ártatlanokra, garantálva, hogy új és új áldozataik lesznek? Ahogy erre már annyi, de annyi példa. volt. Éppen a napokban is, az apuka, aki kalapáccsal nevelte anyut, böribe is került, majd amikor a jó magaviselete miatt kiengedték, megfojtotta két gyerekét, majd végzett magával. Rendes volt, mert a harmadik gyereket életben hagyta, az csak végignézte, hogyan gyilkolja meg apu a tesókat és önmagát...

De a mérleg másik serpenyőjében ott van a tény, hogy (bár a százalékos arányra nem emlékszem pontosan, de olyan 10%-osnak rémlik), hogy az Amerikában kivégzettek egy része utólag ártatlannak bizonyult.
Mondom utólag. Vagyis a fene tudja, melyik rosszabb: a beteg baromarcoknak újra lehetőséget biztosítani, hogy a humanizmus miatt újra ölhessenek, vagy tévedésből ártatlanokat kiiktatni a létezésből? 

Ne is várd tőlem, nem fogom megoldani a dilemmát!

ÚJRA NEKIINDUL A HAJCIHŐ

Legelőször is, a sorozatnak nagyon jót tett az új rajzoló bevonása. A The Walking Dead messze nem a káprázatos, részletgazdag rajzai miatt nyert meg magának annyi embert. Semmiképpen nem egy Blacksad vagy egy egy Morgan Lost. Néha konkrétan nem tudtam, férfit vagy nőt látok a rajzokon. (Azt a rasztahajú csávót, akinek le kellett vágni a lábát, én nem tudom hány köteten át lazán csajsziként könyveltem el magamban.) A rajzok most változtak. Nem überfeltűnően, de ha odafigyelsz, azért komoly a változás. 

Az új sorozat, nem tudok rá másképpen tekinteni, bevezető kötete olyan, mint a Macskafogó című rajzfilm vége, amikor az agymosott cicusok a réten bávatag arccal virágot szednek: az egészből sugárzik a bárgyú, képtelen harmónia.

Mindenki örül, mindenki boldog, „béke van végtelen”, immár a zombikat vadakat terelő juhászok hajtják el a lakott telepek mellől. A legnagyobb gondunk, hogy Carl kovács akar lenni, de Rick-nek nagyon nem fűlik a foga ahhoz, hogy elengedje Hilltop-ba a másik, élők által lakott területre, mert csak ott tudja kitanulni a szakmát. 

Egyfelől jólesett, hogy végre nem trancsírozni senki senkit, immár az építéssel, a pozitív célokkal vagyunk elfoglalva. Nagyon jól. Kicsit besokalltam a többféle trancsírtól manapság. Másfelől meg, bár átélőként persze, hogy naná, inkább ne történjék semmi, csak éljünk csendes, unalmas békében, de komolyan. De egy zombis képregényben a békében mi az érdekes? Mármint olvasóként? (Én a magam részéről tök simán elborozgatnék a kerti diófa alatti tölgyasztalnál üldögélve úgy az életem végéig, ha lenne kertem, meg diófám, meg tölgyasztalom. Ha lenne tojásunk és volna hozzá sonkánk, csinálhatnánk egy pompás ham and egs-et!)

Persze az előző részben történtekhez képest eltelt néhány év. Carl már nagykamasz, Ricknek dús szakálla van, Jézus már hátrafogja a haját és valami szamurájpáncél-szerű izében lovagol. Mert már, lám, lovagolnak. 

Negan-nak is szakálla nőtt, és ravaszul próbálkozik ezzel-azzal a börtönében, viszont már nem káromkodik olyan ocsmányul.

Rick-ék közössége beterel magához egy öt fős kis csoportot. Ők a kontraszt, hogy micsuda jó élet van, ha az emberek nem egymás kiirtásával, hanem a termeléssel, a termesztéssel, az építéssel foglalkoznak minden téren.

Aggódni nem kell, azért, ez a The Walking Dead, nem múlhat el zombidarabolás nélkül egy kötet, van is belőle bőven itt is. Csak kiszámíthatóbb keretek között. 

A füzet vége viszont rettenetesen odacsap, mondhatom, olyan kis „levegőt nem kapsz”-érzésben. 

SPOILER jön: A csavarban csak két dolgot nem értek
1., Ez a kérdés már előjött a Negan-sztoriban is. Ha van itt még egy nagyon galád csapat, akkor hol az ördögben voltak eddig, ráadásul akkora létszámmal, s hogy a viharba nem akadt velük eddig össze senki, sem? Ha ekkora a létszám, a nagy számok törvénye alapján valakinek már össze kellett volna futnia velük. 
2., Oké, találékonyak, zombi bőrt húztak a fejükre. Azonban ha egy zombiharapás vagy egy zombitrutymóval fertőzött kés elég a fertőzéshez, az egész fejet beborító zombimaradékból készült maszk, hogy a viharba nem okoz nekik fertőzést? A körülmények miatt a fertőtlenítés megoldását nehezen tudom elképzelni és elhinni.
De spongyát rá, a csavar azért pompás!

S a végső csavar simán nem csupán egy naújrafussunkneki-fílinget ad a már lezártnak hitt történetnek, hanem valóban hatalmas elánnal veti bele magát a túlélésért folytatott küzdelem elmesélésébe. 

Ezzel a kötettel nagyon kitöltöttem az időt. Igaziból még nyáron, a nyaralás alatt kezdtem olvasni, közvetlenül a harmadik rész után. Aztán a hamari lelkesedésem ahogy jött, úgy lohadt is le. Nagyon hamar elveszítettem az érdeklődésemet és azon kaptam magamat, hogy egészen mást, másokat olvasok. Ennek oka elsősorban az új karakterek semmilyensége volt. Valahogy még azt sem fogtam fel, hogy melyik férfi, melyik nő (bár manapság szép lassan már a megkülönböztetés is szexizmus). 

De az olvasmánylistámon ott maradt a könyv. Tartósan. 

Persze a Térség sorozattól nem szakadtam el. Ha lassan is, de a végére értem az első három rész filmes feldolgozásának. Ami kimondottan tetszett. Jók voltak a karakterek (teljesen passzoltak az elképzeléseimhez, aki meg nem, az átírta a képzeltemet; Naomi-t például nem félvérnek képzeltem). Jó volt a látvány, jó a tempó, jók az akciók, és fel sem tűnt, hogy voltaképpen nem is volt benne olyan túl sok. Amikor a sorozat végére értem, nekiveselkedtem újra a negyedik résznek. 

Most sem haladtam gyorsan. De azért a nyártól idáig eltelt időt sikerült jócskán lerövidítenem. Így sem száguldottam át a köteten, de először csak arra fogtam, hogy közben megjött egy előjegyzett, csuda érdekes című könyvtári könyvem, és azzal is haladnom kellett, mert esélyes volt, hogy nem fogom tudni meghosszabbítani a kölcsönzését a könyv népszerűsége és viszonylagos friss kiadása miatt. (Nem csigázlak, erről van szó: A liberalizmus kudarca.) De mégsem csak ez volt az oka a lassú haladásnak. 

MICSUDA CIBOLA ÉS MI KÖZE A TÉRSÉGHEZ?

Cibola a dél-amerikai hét aranyváros egyike volt. Először Marcos de Niza, ferences rendi szerzetes számolt be róla. Elmondása annyira felketette a hódító Francisco Vásquez de Coronado kíváncsiságát, hogy expedíciót szervezett Cibola felkutatására, amelyet ő maga vezetett. Cibola végül egy pueblovárosnak bizonyult, nem pedig titokzatos aranyvárosnak. 

A Térség-ben Cibola egy bolygó, túl a titokzatos, az előző részben keletkezett Gyűrűn, amely a titokzatos protomolekula egyfajta galaktikus kapuja az emberiség számára a távolságok legyőzésére. 

A Föld, a Mars és az Öv ebben a kötetben is küzd egymással. Jelen esetben a tét a bolygó birtoklása, illetve a kibányászható lítium tulajdonjoga. Van egy csapat telepes, aki pattant, száguldott, és nekiesett a bolygónak, mint tót az anyjának, gürizett, termelt, logisztikázott és már majdnem megtöltött egy hajót, hogy visszaküldje a Gyűrűn és dőljön a zsé. A Föld legnagyobb vállalata azonban résen van, odaküld egy hajót, hogy érvényesítse a vállalat tulajdonjogát a bolygó felett. A bolygófoglalók elhatározzák, nem adják olcsón magukat. Vér folyik. Majd egyre több. Az eddigi főszereplő, Holden és kis, háromfős csapatát küldik oda moderátornak. Úgysem fog neki sikerülni, gondolják a küldők, mert eddig jobbára csak kirobbantotta a háborúkat, nem megszüntette. 

Holden megérkezik. Folyik a perpatvar. A vállalat hajójának biztonsági főtisztje (kicsit olyan figura, mint a Lázadás a Bounty-n kapitánya, genetikailag vegyítve a Mesterségem a halál táborvezetőjével, hozzáadva egyharmad részt a Híd a Kwai folyón ezredeséből. Képzelheted! A vállalat érdekei minden előtt, ha mindannyian pusztulunk akkor is, és messze nem biztos, hogy pusztulunk. 

Közben, hogy történjen valami, bár van ilyen-olyan populáció, életre kel a telepesek ellen a bolygó: érintésre ölő csigák, egész bolygón körbefutó cunami, szökőár, lelőtt silók, megbénított űrhajó reaktorok (nem tréfa, sodródnak a légkör felé, ahol reaktor nélkül el fognak égni mindhárman, a Roci, a nagyvállalat hajója és a telepesek telerakodottja. 

A történet spékelve van egy lelkiismeretes ám botcsinálta terroristával, egy fülig szerelmes, nagyon okos tudós csajszival és egy kötelességéből józanodó űrhajóskapitánnyal. Ők az új szempontok. (Mert hogy tudvalevő: a Térség-sorozat könyveiben az egyes szereplők szempontjait cserélgetve halad előre a történet.) Nem unszik, egyáltalán nem, dehogy! Csak olyan kis semmilyenek. Vannak, mert kellenek szempontok. 

MILYEN EZ A NEGYEDIK RÉSZ?

Hát, őszintén? Olyan... negyedik rész. Amikor vannak még tervek, be is indult a szekér, megy a sorozat, érdemes energiát bele fektetni, mert fial rendesen, de az invenció már nem árad, csupán patakokban csörgedezik. Ötlet van dögivel, csak végiggondolni, kidolgozni nincsen már kedv. (Nekem erre eklatáns példa a befejező nagyjelenet, amelynek egyik főszereplője a tudós csajszi lesz. Nekem olyan zavaros, ok és indok nélküli az egész, hogy az csuda! Miért pont a tudós néni, miért lesz Miller robottá, miért támadnak rájuk robotok? Miért győztek, ha legyőzték a robotokat? S miért is áll le a bolygó a genyózással? S voltaképpen kik is genyóztak most az emberekkel? Rendben, de izgalmas és látványos volt a végső párbaj, mindenki életben maradt, akinek életben kellett maradnia, naná, és meg van a végső csavar is, hogy legyen hová továbblendülni. 

Ráadásul még némi erkölcsi tanulság is van. Az a fura, hogy most egyszerre három helyről jött ugyanaz. Nem űzöm pedig a kérdést, csak szembejött. Mert az ember  ember, és a legnagyobb szarban is igyekszik a másikat a matéria alá nyomni, ahelyett, hogy összekapaszkodna a másikkal és együtt keresnének kiutat. Ugyanez a probléma köszön vissza a mostanában képregényben sokat olvasott The Walking Dead-ben, és az édeslányom, Szamóca ajánlására nézett, A gyilkos eső című dán sorozatban. Az emberek egymást gyepálják, ahelyett, hogy összefognának. Naná, ahogy az lenni szokott. Aztán a The Walking Dead-ben, meg a Térség-ben csak összekapaszkodnak. (Az Eső-ben még nem tudom, nem láttam, csak az első évadot.) 

Összességében, ahogy mondtam a történet voltaképpen nem érdektelen. De nem túl érdekes. Nem hagytam abba a könyv olvasását. Pedig nagyon könnyen teszek ilyet  De egyáltalán nem akartam mindig, mindenhol olvasni. Ami nálam a legbiztosabb jele annak, hogy valóban érdekel egy könyv. Volt, hogy utazás közben azon kaptam magamat, hogy a harmadik passziánsz-partit játszom, ahelyett, hogy olvasnék. De mégis olvastam tovább. A végéig. 

Szóval az egész olyan, hogy ha szereted ezt a sorozatot, el fogod olvasni, mert ott vannak a kedvenc karakterek, kíváncsi leszel, mi történik velük, miért, s az elsőre kapsz is választ (a másodikra nem), és miközben pereg a történet, jó hosszan, voltaképpen a fele is lehetne, akkor sem lenne kevesebb, és semmi nem lenne megcsonkítva. És kevesebb sem derülne ki semmiről. Mert amkor becsuktam a könyvet, azon tűnődtem, mennyit ment előrébb az össz-sztori? Hát, barátom, egy fikarcnyit sem! Tapodtat sem mozdult. Csak újra izgultunk kicsit a mieinkért, meg az emberiség józanságáért, és lám, nem hiába, győztünk is a végén. Aztán voltaképpen ennyi. 

Csak attól félek, ha ez ilyen volt, milyen lesz a következő három rész, amiről hallottam, olvastam már véleményeket. Mondtam már (ezerszer, persze!), hogy igazából nem szeretem a sorozatokat? 

* * *

De legalább idén,2019-ben elkészült a filmváltozat is, és december 13-tól vetítették is..
Hátha a látvány feledteti a történeti hiányosságokat. Bár nem szokta. 

Az Élőhalottak legzseniálisabb, legkitaláltabb, legátütőbb figurája ez a Negan nevű, barom pszichopata. Erről már írtam hosszabban. Meg is kísértett a gondolat, hogy simán idemásolom annak a bejegyzésnek a szövegét. Most még tűnődöm egy kicsit, megtegyem-e...

Ez a kötet, illetve füzetecske vastagságú képregény teljes mértékben Negan-ról szól. Egész pontosan arról, hogyan lett Negan, olyan, amilyen lett. Illetve, vélem, ez lett volna az eredeti célja. A füzet, logikus módon, az előzmények, pontosabban az utózmányok ismerete nélkül semmit sem mond, vagy csak lepke pukkanat a tavaszi szélben. Mert nem ismerve Negan figuráját, nem tudva, látva, olvasva, ki ő, semmi jelentősége nincsen annak, ki volt egykor Negan. Vagyis hulladék. 

Vagyis, hogy érthető legyen ez az értékelés is, csak másolnom kell egy kicsit önmagamat (Ctrl+C – Ctrl+V). 

ÖNIDÉZET NEGAN-RÓL

Ez a Negan tuti, hogy nem normális! De egy rendkívül összetett, érdekes figura. S azért az is milyen már, hogy ahogyan egy boldog család is tök unalmas sztorinak, addig egy kiegyensúlyozott ember élete is csak a konfliktusaiban érdekes. De egy pszichopata barom, ha eléggé pszichopata és eléggé barom, az bizony, hm, de vacak szó ez ide, de mégsem találok jobbat: rettentő szórakoztató.

 * * *

(Az alábbi, hosszú szakasz az Élőhalottak 18. részének értékeléséből került ide. A későbbi részekben a figura híven hozza saját magát, teljesen nyilvánvalón érződik rajta, hogy alkotók is rettentően élvezik az általuk kitalált alak dolgait.)

Az Élőhalottak legeredetibb, leglenyűgözőbb, legösszetettebb alakját alkotta meg Kirkman és Adlard a személyében.

Nem véletlenül hasonlítottam Hannibal Lester-hez. Mindkettejük alakját valahogy ellenállhatatlanná teszi a bennük levő kiszámíthatatlanság, a magától adódó természetességgel megnyilvánuló brutális kegyetlenségük és mindezekhez jön sziklakemény ellenpontként az intelligenciájuk, ami miatt még hátborzongatóbb figurákká lesznek.

A szerzők még azzal is megfejelték a dolgot, hogy Negan kinézetre egy szimpatikus figura. Akinek még humora is van. Igaz, hogy a humora miatt még hátborzongatóbb. Sőt, amiatt is, hogy a kegyetlensége, ami zsigerből jön neki, nem zsigerből jön, hanem egy természetes eszköz számára a tekintélye és a rend fenntartásához. Vagyis nem tudjuk igazából eldönteni, mennyire pszichopata az az ember, aki egy forró vasalót nyom az egyik embere arcába, mert tiltakozni mert, hogy Negan az ő nőjét használja, de aki a tiltakozás előtt tudta, hogy a forró vasaló kiszámítható kauzalitás, és nem először történik meg a csoport történetében. És aztán az egész jelentet így kommentálja Rick fiának, Carlnak, aki éppen a fogságában van:

– Nézted? Beteg szarság, mi? Biztosan őrültnek tartasz.

Persze, beteg szarság, amit csinál. De rendet tart. Igaz, a rend azt a másik beteg szokását támogatja, hogy több nője lehessen egyszerre, egy időben, mert mindig erre vágyott. Viszont a nők ezért Negan pontrendszerében plusz pontokhoz jutnak, ami kiváltságokat biztosít nekik. Valamit valamiért.

Két másik példa Negan elképesztő józanságára az idiótizmusa közepette.

CARL
Amikor Rick fia, Carl elrejtőzik Neganék teherautójának a ponyvája alá, és egy gépfegyverrel megöli öt emberét, Negan a büntetésén gondolkodik, bár közben nevetve jegyzi meg, hogy Carl azért jól befosatta.
Azzal leveteti Carl-lal a kisfiú fejéről a kötést, majd sokáig nézi a valóban visszataszító sebét, és lelkes, kíváncsi arccal mondja neki:

Mi a faszom ez? Nem csoda, hogy eltakarod a képedet. Undorító! Néztél tükörbe? Megérteném, ha nem. Hányinger, baszki! Belelátok a számgödrödbe, még a koponyád is látszik. Hű, de megérinteném! Megérinthetem?”

Majd amikor meglátja, hogy Carl ép szeméből könny csorog, őszintén megdöbben (látszik az arcán), és elszégyelli magát.

Jaj, baszus! A fenébe is, bocs, kölyök! Nem akartam! Könnyű elfelejteni, hogy még csak gyerek vagy. Nem akartam a lelkedbe gázolni!

Aztán néhány oldallal odébb ezt mondja Carl-nak:

Igazság szerint minél tovább nézlek, annál nehezebben bírok elképzelni olyan büntetést, ami rosszabb lehetne annál, mint amin átmentél,

De hozzáteszi, hogy azért még gondolkodik rajta. Majd végül nem tesz semmit.

RICK
Rick-ék az első találkozásnál megölik Negan jó pár emberét. Rick bár együttműködő, de cseppet sem barátságos és szolgai. Amikor Negan viszi vissza Carlt Rick-ék kis városkájába, és útközben összefutnak, Negan megereszt egy rosszt poént („Baszki, alig várom hogy meglásd, mi lett a kisfiaddal!”), mire Rick azonnal lefejeli. Negan erősebb, nagyobb darab,rövid küzdelem után, leállítja Ricket, aki még beleharap a karjába, és ezt mondja:

Rosszul válogattam meg a szavaimat. Másként kellett volna fogalmaznom. Mondjuk: „Alig várom, hogy meglásd a fiadat, mert a haj szála sem görbült.” Elismerem, szemét voltam. Az én hibám.

Aztán nagyon józanul hozzáteszi:

Bár nem teljesen értem, mire fel ez a gyilkos tekintet. Kurvára nem. Visszaadtam a  fiadat, és egyetlen csont sem görbült meg a fején. Hehe! Csontot mondtam hajszál helyett, és még csak el sem mosolyodsz. Mindegy! Szerintem jó poén volt, te kiégett pöcs! Visszakaptad a seggfej fiadat, aki több emberemet lelőtte... Megölte őket, baszki... És semmi baja nem lett.
És rólam se feledkezzünk meg! Mibe, hogy ha te kaptad volna az a verést, amit az előbb én, megpróbáltad volna megölni azt az illetőt! Azám! Nem úgy, mint én! Különleges természet vagyok: nem lehet felzaklatni. Még Lucille is eldobtam miattad. Tudod te, mennyire utál a porban heverni? Mint az amerikai zászló. Ilyet nem csinálunk, ez tiszteletlenség! És erre mi van? Jó fej vagyok mint kúratlan kurva az ingyenes kupiban. Szerinted azért hajbókol előttem ez a sok kis közösség, mert ázsiai, amerikai fejeket verek be a baseball-ütővel. Így nem lehet barátokat szerezni. Azért állnak be a sorba, mert szolgáltatást nyújtok, vigyázok rájuk. A Megváltók vagyunk, nem a Kinyírjuk A Haverodat, Hogy Utálj Mint A Szart-klub. Megöljük a cimborádat, ha nem dolgozol velünk?! Meg hát! Szerintem ezt már kielégítően tisztáztuk. Most azt is láthattad, hogyha együttműködsz, mint azt szerintem éppen teszed, akkor még a fiadnak sem esik bántódása, pedig legéppuskázta egy csomó emberemet, mert ennyi esze van.

Egy emberének elmagyarázza azt is, hogy eszébe sincsen megölni Rick-et, sőt, mindenáron életben akarja tartani, mert Rick tartja össze a kis közösségét. Ha ő nem lenne, széthullana minden, és ha széthullana minden, akkor kitől szednék be a járandóságukat? Ricknek élnie kell, hogy a Megváltók is jól élhessenek. Ilyen egyszerű. És ilyen logikus.

Hát, oké! Szerintem jó irányba haladunk. Nagyon faszányosan érzem magam! Remélem, egy dolog mindenkinek kristálytiszta, szerettem volna ha átmegy az egyértelmű üzenet, ami a következő: velem lehet értelmesen beszélni. Kibaszottul normális tudok lenni. Sokkal szívesebben vagyok az... Nem örömből teszek rosszat másokkal. Azért csinálom, mert valahol meg kell húzni a határokat. Mindenkinek tisztában kell lennie a következményekkel. Nem élvezem. Lucille mondjuk... De szerencsére nem ő főnök.

Amit mond, logikus, van benne rendszer, bármennyire őrült beszéd is. De a szerzők hihetetlen ügyességét dicséri, hogy egy-két tagmondat mégis nagyon ügyesen figyelmeztet, hogy Negan nem teljesen épelméjű. Figyeld csak, mit mond Carl-nak: „Belelátok a számgödrödbe, még a koponyád is látszik. Hű, de megérinteném! Megérinthetem?”
Mint egy naiv, lelkesen és tapintatlanul érdeklődő kisgyerek.

Vagy az utolsó idézetben az az apró kis utalás Lucille-re, a szögesdrótba csavart baseball-ütőjére, amit nőként, uralkodóként kezel, s amivel pépesre verte az előző részben Rick emberének, Glenn-nek a fejét. Elárulja, hogy Lucille élvezi a borzalmakat. De nem Lucille irányítja őt, hanem ő Lucille-t. Igen, még mindig egy baseball-ütőről beszélünk...Egy megszemélyesített baseball-ütőről. De Negan még a megszemélyesítést is egyfajta poénnak fogja fel, miközben vérkomolyan ragaszkodik Lucille-hez.

– Elnézést a zavarásért, Negan! A kocsiban hagytad Lucille-t, és tudom, hogy idegesít, ha nincs veled.
– Senki más nem nyúlt hozzá, igaz?
– Nem, uram!
– Gyengéd voltál vele, kedves?
– Ööö...
– Úgy bántál vele mint egy hölggyel?
– Erm... Igen!
– Kinyaltad, ahogyan egy hölgyet kell?
– Hát... izé...
– Csak szórakozok veled, baszki? Hogyan nyalnál ki egy baseball-ütőt? Na, takarodj a picsába!

S ez az ellentmondásosság, ami valóban hihetőn hús-vér szereplővé teszi Negan-t. Kiszámíthatón kiszámíthatatlan, de mint láttuk, vannak elvei, amikhez következetesen ragaszkodik. S a kiszámíthatatlanságában rendszer van. Brutális barom, de a brutalitásának célja van, nem cél, hanem eszköz a számára. És elvei vannak. Például a nemi erőszakot semmilyen körülmények között nem tűri, még a saját embereitől sem.

 * * * (Idáig az önidézet) * * *

NEGAN MÚLTJA

Vélem, hogy a fentiekből kiviláglik, mennyire összetett, ihletett vérnösző barom figurát hoztak össze az alkotók. (Bevallom, ahogy már mondtam, a filmsorozat annyira nem érdekel. de azt hiszem, Negan figurája miatt mégis meg fogom nézni.) 

Negan egy hihetetlenül összetett, logikusan gondolkodó, humorérzékkel bíró, teljesen konzekvens figura, aki törvényeket alkot és hajt végre, elvei vannak, tartja is magát az elveihez. De akinek meg sem kottyan, ha ölni vagy kínoznia kell valakit. S bár szeretnénk hinni, hogy mégsem beteg, de néha elszólja magát, még ha a Lucille-re is keni a saját kegyetlenségét, vagy amikor utólag belátja, hogy túlment egy határon, de racionalizálja a vérszomját. És a racionalizálásban jobbára van is logika. 

Talán az a legfélelmetesebb a figurájában, hogy az olvasó, néző azon kapja magát, hogy bőven talál szimpatikus vonásokat ebben az emberállatban, miközben tudja, hogy minden, de minden ponton, megnyilvánulásában viszolyognia kellene tőle. 

Nagyjából Negan az egyetlen az egész The Walking Dead-ben, aki mosolyog. A legtöbbször őszintén. A reakcióiban pedig van valami kisfiús báj: amikor nem érti, miért bántják, miért nem értik meg, amikor a körülményekhez képest pedig ő milyen rendes, mennyire megérthető, és milyen igazságtalan a világ! 

Szóval minimum ezek hátterén is teljesen érthető, hogy a szerzők ennek a figurának külön csináltak egy füzetet. Senki más nem érdemelte ezt meg a huszonrészes sorozat alatt. Negan méltán. 

A sorozat két alapszerzője még segítséget is kapott a mellékszál megalkotásához Cliff Rathburn személyében, aki jegyzett Marvel-grafikus. 

Ami feltűnő, hogy az Itt van Negan! nagyon vékony füzet! Amíg egy WD-sorozatrész százharmincvalahány oldal, addig ez hatvannyolc. 

Vagyis a hatvannyolc oldalhoz három ember kellett. Nem lenne ez baj. A baj az, hogy egeret szültek az elefántok. Az Itt van Negan! annak az elbeszélése lenne, miért teljesedett a zombiapokalipszisben pszichopata vérbarommá az egykori ember? Ki volt Negan a járvány kitörése előtt? Hogyan élt? Vajon már akkor magában hordozta a későbbi személyiségi jegyeit, voltak jelei annak, hogy micsoda félelmetes faszkalap lesz belőle? 

Jó, én egyébként teljesen elfogadom, hogy egy ember hagyma-rétegeinek a felfejtése nagyon nem könnyű, ha egyáltalán megoldható feladat. Ezért tetszik Peter Schaffer Equus című drámájában az egyik főszereplő végső monológja. A pszichológus azon gondolkodik, tépelődik, vajon miért és hogyan állnak össze egy ember életében a tapasztalatok, élmények személyiséggé? S miért pont azok az élmények, tapasztalok lesznek meghatározókká, amelyek azokká lesznek? S miért úgy kapcsolódnak össze a dolgok, ahogyan összekapcsolódnak, és miért azok kapcsolódnak össze, amelyek összekapcsolódnak? 

Elvileg és gyakorlatilag tehát erről szól az Itt van Negan! Csakhogy olyan lett ez a hatvannyolc oldal mint az Itt van Negan! című képregény kivonata, szinopszisa. Odacsapott jelenetkék egy obszcénul szabad szájú tornatanárról, aki csalja a feleségét, majd összeomlik, amikor az rákos lesz.  A későbbiek ismeretében, visszafejtve logikus minden, ami ebben a füzetben történik, még csak azt sem mondhatjuk, hogy nem következnek belőlük a későbbi despota baromvezér személyiségjegyei.

De mégis, az árnyalatok kimaradtak. S egyáltalán: olyan elképesztően átabota az egész. Van, hogy képkockák között hosszú idő telik el. Érezhető, értelmezhető, de olyan kis fura. Rohanunk valahová? Sietnünk kell? Valamiért lehetetlen Negan jellem(vissza)fejlődését szépen, ráérősen végigkövetnünk? S muszáj a saját képzeletünkkel kitölteni a hiányokat, a lukakat, az űröket? Nem baj, csak szóljanak, hogy a jogdíj fele az olvasót illeti, mert nagyon vastagon hozzá kell tennie a maga részét az egészhez, hogy egészet kapjon. S itt most arról van szó, hogy az alkotók helyett kell dolgoznia.

A múltkor láttam egy pólót a Tesco-ban. Jó kis darab volt: kafa kék, olyan kőmosott fajta. A levarrásoknál nem úgy oldották meg a szegélyt, ahogyan az lenni szokott, kétszer visszahajtva, kétsoros varrással, hanem valahogy úgy, hogy megvolt a kétsoros varrás, de az anyag széle, apró, pici rojtokkal a felszínen maradt. Valami laza tépettség benyomását keltette messziről.
A baj csak az volt vele, a fantasztikus kőmosottság, a kafa-kék ellenére, hogy közelről már nem laza tépettség fíilinget nyomott, hanem pusztán a trehány munkáét. Miközben tulajdonképpen nem volt az. Vagyis a munka alaposabb volt, mint a végső hatás, amit a póló árasztott magából. Na, ez az, ilyen ez a Negan-elősztori is. De ilyen ám. Voltaképpen nehéz belekötni, de mégis úgy felületes, semmitmondó az egész, ahogyan van, miközben, ha belegondolok, tulajdonképpen ott van benne minden, ami egy jó sztorihoz elég lett volna.

De nagyon nem jött össze... Komoly kérdésekre nincsenek válaszok (pl. tulajdonképpen miért is kezd el Negan ölni?), de mégis, összeáll a kép, csak olyan kis slendriánul. És ez így megy az egész füzeten keresztül. Kár érte, Negan figurája sokkal többet érdemelt volna!

Világéletemben pacifista voltam. Soha nem ütöttem meg komolyan senkit, soha nem verekedtem élesben, a legkomolyabb erőpróbám kiskamasz koromban az erőfitogtató birkózás volt a Harrer Pál utcai gyerekrendelő mögötti kis füves téren. Jó, lefogtam egyszer apámat, amikor majdnem kést mártott az egyébként nem szeretett nevelőanyámba, és a seregben (nem tudom, miért nekem szóltak: „Moha, gyere, a Kisbalogh öli a Fodrászt!”) megmentettem egyszer a Fodrász életét: Kisbalogh éppen belé szúrta volna bicskáját, én meg egy pillanatra lefogtam, ami elég volt ahhoz, hogy a Fodrász elfusson, a következő pillanatban meg a torkomnál volt Kisbalogh kése. Alig tudtam kinyögni: „Bazmeg, ha leszúrsz, ki a faszom ad neked kávét holnap reggel?” Én voltam a tisztipincér, és reggelente a legénységnek is főztünk kávét. A legjobb mondat volt. Aznap este egy szál gitárral és két kanállal játszott cigányzenére rúgtunk be Kisbalogh vodkájától. De mondom, soha nem verekedtem igazán. Nem is kerültem olyan helyzetbe, hogy kelljen.

Egyszer elvi vitába kavarodtunk szerelmetesfeleségtársammal (SZFT). Ő felvetett egy fiktív helyzetet, mit tennénk, ha hazaérve vérfürdő van a lakásban, a hazatérőn kívül mindenki vérbe fagyva heverne itt-ott? A gyilkos meg ott van még a lakásban. Nekünk meg eleve adott valami fegyver. A vitát SZFT nyerte meg. Ma már nem is vitáznék vele, olyan egyértelmű lenne a reakcióm. És érthetetlen, hogy akkor, amikor a fikció felmerült, vitáztam. De ma is pacifistának, békekeresőnek tartom magamat. Néha túlteng bennem az empátia, de már tudom, hogy ez nem feltétlenül dicséretes.

Nyilván nem éltem még egy disztópikus világban, ahol zombik vadásznak rám, vacsorának képzelve, és élők lesik, mim van, amit bármi áron elvehetnének tőlem. Valószínűleg gyors lenne az erkölcsi elveim alakulása. Vagy még gyorsabban meghalnék, ha nem.

***

Akkor most benne vagyunk a sűrűjében! Ugyebár. Itt a háború közvetlen bevezetése, majd maga a háború és a háború vége. Mivel ahogy az előző résznél már utaltam rá, ez a cselekmény-egység egyetlen nagyobb egységet alkot, nem látom értelmét, hogy darabonként értékeljem a köteteket. A cselekményt tulajdonképpen vezető és uraló Negan-ról hosszabban írtam a 18. résznél. Zseniálisan megalkotott figura.

Érdekesség, hogy a 20. rész borítóján a szerzők között felbukkan egy új név: Stefano Gaudino. Gaudino, ahogy nézegettem, ki is ő, velünk marad a történet folytatásaiban. Nem tudom, mennyire a felbukkanásának köszönhető, de a 20. rész dinamikája valahogy megváltozott az előzőekhez képest: feszesebbé, filmszerűbbé vált a cselekmény, többször van helyszín és cselekményváltás. Igaz, a szereplők és a helyszínek is megszaporodtak.

EMLÉKEZTETŐ

Azért, hogy képben maradjunk, tekintsünk icipicit vissza. Rick és csapata rábukkan egy nagyobb, békés, termelő közösségre, Hilltop-ra. Rick már az együttműködést tervezi, de kiderül, máködhet, de semmiképpen nem lesz zökkenőmentes. Nem Hilltop-on múlik a dolog, hanem a Hilltop-ot is sakkban tartó Megváltókon és főleg pszichopata vezetőjükön, Negan-on. Rick látszólag belemegy az egyezségbe Negan-nal, de a háttérben, úgy, hogy még a övéi közül is csak nagyon kevesen tudnak róla, máris az ellenállás, a Negan-nal való végleges leszámolást szervezi. Kiderül, Rick-éken, Hilltop-on és a Megváltókon kívül van még egy közösség a közelben: Ezékiel király társasága. Ezékiel sajátos figura, egy rasztahajú néger fazon, aki élő tigrist tart. (A 19. kötet borítóján a jobbra álló figura.) Ezékiel azonnal rááll, hogy egyesüljön Rick-ékkel és Hilltop-al a Megváltók ellen. A 19. részben bontakozik ki az összefogás ereje, és tör ki a voltaképpeni komoly konfliktus. Ennyit az előzményekről.

A HÁBORÚ KÖZVETLEN ELŐZMÉNYE

Több kötet értékelésében írtam, hogy egy-egy rész egy-egy adott erkölcsi kérdésről is szólt az élők és a holtak kaszabolásán túl. A Negan-affér kezdetével a történet teljesen átment akcióba, az erkölcsi kérdések parkolópályára kerültek. Ebben a történet-folyamban máshová kerülnek a súlypontok. Az eseményeket egyfelől teljesen leuralja Negan pompásan kitalált és vezetett alakja. Nagyon lelkes vagyok a megteremtett alakkal kapcsolatban, nem tgadom. Úgy sátáni alak, hogy közben teljesen megérthető ember marad, voltaképpen teljesen helyes célokkal, és piszokul nem érthető, hátborzongató, ám felettébb eredményes és meglepő módon átgondolt módszerekkel.

A 19. rész bemutatja a háború közvetlen előzményét. Negan és az emberi meglátogatják Rick települését. Korábban jönnek, mint ígérték, Rick még begyűjtő körúton va, és nem mellesleg a háborút szervezi. Amíg Negan és az emberei várják, hogy visszaérkezzen, Negan-t megkörnyékezi a városka előző vezetőjének a fia, Spencer. Aki nem nagyon nem ért egyet Rick módszereivel, terveivel. Ezért is kerülgeti Negan-t. Felajánlja neki, hogy ha Negan eltávolítja Rick-et, akkor ő, Spencer nagyon együttműködő vezetője lesz a közösségnek.

– Ha ennyire át akarod venni a hatalmat, miért nem nyírod ki Rick-et te? Megmondjam? Mert nincs elég vér a pucádban!

– mondja Negan, majd egy laza mozdulattal kibelezi Spencert.

– Ó, kellemetlen! Tévedtem. Van itt vér bőven. Fröcsög mindenfelé. Hogyan tévedhettem ekkorát?

– kérdezi vérfröcskös arccal, enyhe mosollyal, tágra nyílt szemmel. Ebben a jelenetben benne van minden. Ahogy abban is, hogy egszerűen nem érti, Rick miért van felháborodva, miért nem hálás neki Spencer kibelezése miatt, hiszen csak egy árulót végzett ki.

A nyílt konfliktus akkor robban ki, amikor Negan-ék elindulnak a teherautójukkal hazafelé, és Andrea, Rick mesterlövésze és szerelme kilövi a sofőrt. Rick a még félig nyitott kapun négy emberével a teherautó felé rohan, hogy rövidre zárja a Negan-konfliktust. Azonban mint kiderül ismét elszámította magát és alábecsülte az ellenfelet. Negan mesterlövészei egyszerűen kilövik a kezükből a fegyvert.

– Hogy lehetsz ennyire kurvára ostoba? Te vagy itt a góré, valamit csak tudnod kéne? Tényleg azt hitted, nincsen fegyverünk, mert egyet sem láttál? Még mindig puskával ölitek a halottakat? Mi a fasz bajotok van nektek? A lőfegyvert a sokkal veszélyesebb, de kevésbé gyakori élőkre tartogatjuk, akik gondolkodnak.

– mondja Negan Rick-nek az eldurvult helyzetben. Nem akarok mindent elmondani, nehogy már utálva legyek, van itt esemény rendesen. A lényeg, hogy Rick és négy társa megússza Negan közvetlen, helyi bosszúját, a Jézus becenvű hilltop-i fószer és Ezékiel jó tempóérzékkel érkezik. Az utóbbi a tigrissel. Ezékiel hagyja elmenekülni Negant, mert tisztán látja, hogy az adott szituációban jobb, ha menekülnek mint ha felismerik, hogy még mindig túlerőben vannak.

Negan összehívja az embereit és beszédet tart nekik. Hatalmas poén a szövege és az azt követő reakciók látványa.

A HÁBORÚ

A Rick vezette háború az összefogásról szól. Arról, hogy a megosztottság alávetettséget eredményez. Arról, hogy tervezni kell, a másik fejével kell gondolkodni. Közhelyek, persze, hogy azok. Ahogy az is, amit a Jézus becenevű fickó megfogalmaz Ricknek.

– Szerinted röhögnek rajtunk?
– A Megváltók? Ha igen, teljesen hülyék.
– Nem ők. – Élőhalottak támolyognak a háttérben. – Ha tudnának röhögni, szerintem most megszakadnának. Mindenhol ott vannak. Minden sarok mögött ők lesnek ránk, hogy megöljenek és felzabáljanak. Erre mit teszünk mi? Egymást gyilkoljuk. Megkönnyítjük a dolgukat.

Írtam már, ez is közhely: vajon milyen lenne az élet, ha nem egymás ellen játszanánk, hanem mindegyikünk azt keresné, azt cselekedné, ami a másiknak is jó? Ha nem csupán a pillanatnyi önérdekünk focizna, ha nem csupán a saját érdekeink, kényelmünk számítana? Ha nem gyűjtögetnénk olyan szorgosan szorgosan a személyes sérelmeinket mint méhecske a virágport? Ha nem ragaszkodnánk az akár valós, akár vélt igazságunkhoz? Ha lényeges lenne, mit érez a másik, ha nem játszmákban élnénk, ha összefognánk, hogy ne csupán nekünk legyen jó, hanem mindenkinek, aki körülöttünk él? Ha lenne bennünk bátorság az őszinte bocsánatkérésre és főleg a változtatásra, az újrakezdésre és a lehetőség megadására?

Még ekkor is lenne elég tere a félreértéseknek, a rossz megfogalmazások miatti feszültségnek. Ám micsoda világ lenne, ha tudnánk, hogy a másik, bár hibázhat, nem ellenünk dolgozik, nem a kárunkat, hanem a javunkat akarja! Micsoda világ: Isten országa. Ha nem egymást gyilkolnánk, ha nem azt segítenénk elő, hogy a minden sarok mögött minket figyelő démonaink felzabálhassanak azáltal, hogy felzabáljuk egymás idejét, energiáját, idegeit, nyugalmát, kényelmét, békességét, életét. Röhögnek, hogy gyűlik az ölési vágyunk (ahogy Gyökössy Endre írta: gyűl-ölet, gyűlik az ölni vágyás), az elvevéssel vagyunk elfoglalva az adás helyett, az önzéssel a szeretet helyett. Ah, csak merengek, álmodozom, és egyre a Deákné vászna jár az eszemben...

Rick-ék terve jó. Ám már a háború első felében (a 20. részben) nagy veszteségeik vannak. A részletekbe nem is megyek bele: a háború egy véres ötletkavalkád, oda-vissza, borzalmasabb és még borzalmasabb részletekkel, sok halállal. Miközben a történetbeli Jézus szavaitól nem tudunk szabadulni: elkerülhetetlen a Negan-nal való leszámolás, de miért, miért kell az élőknek az élőket halottá tennie? Miért kell az élőknek a halált elősegíteni, ahelyett, hogy minden erejükkel az élet megmentésén fáradozhatnának?

A HÁBORÚ VÉGE

Viszonylag sokat vártam, hogy a könyvtárban felbukkanjon a sorozat 21., a nyílt háború befejezését tartalmazó kötet. Mivel sokat vártam rá, és minél többet vártam rá, annál nagyobb lett bennem a várakozás. Ahogy az lenni szokott. Felfokozódott ennek a kötetnek az értéke. S a felfokozódás következtében lett viszonylag nagy a csalódásom is. 

A 21. kötettel véget ér a háború. Vannak rendesen áldozatok, cselek, csavarok. Lehet izgulni ezért is, meg azért is (persze leginkább Rrick-ért), van benne adok-kapok rendesen. A csata végső kimenetele, ismerve az eddigi történetet, egyáltalán nem volt kétségtelen, bármi megtörténhetett volna. Miközben persze az ember gyereke reménykedik, hogy ha az életben jobbára nem is, legalább itt, a történetben nem hiába drukkolunk. 

S nem is tudom... A befejezés, ha akarom, szép. Ha akarom polkorrekt. Ha akarom elgondolkodtató. Ha akarom, baromság. Vagyis nem rossz. Ráadásul úgy zár le valamit, hogy nyitva hagy mindent. A magam részéről azt hittem, a Rick-es történetfolyam itt teljesen véget ér, de lám, esélyes, hogy mégsem.

Viszont bevallom, nem tudom, mennyire érdekel a folytatás? Ahogy többször mondtam már, a végtelen, rétestészta sorozatokat nem szeretem, mert a többszöri álkonfliktusokon keresztül a vége úgyis mindig a kifulladás. Na, jó, persze azért, ha már ott volt a könyvtárban, leemeltem a polcról a 22. és a 23. részt, és mindkettő jött velem haza. 

A hosszú felvezetés után bizony olyan kis laposkás lett ennek a Negan-háborúnak a vége. De hát voltaképpen az életben a legtöbb történet valami banális semmiséggel ér véget, az élet, a sors, a jó Isten ritkán szereti a drámai megoldásokat. Persze, van ilyen, de a legtöbb esetben mégsem így történik. Azám, csakhogy az egész Élőhalottak-sorozat egy drámai ötlettel, drámai felvezetéssel kezdődik. Majd ugyanígy folytatódik. S végig drámai megoldásokkal él. Éppen ezért valami drámaibb befejésre vágyott a kicsi figyelmem. Itt volt ez a Negan-konfliktus, sok köteten át, s valami olyan kis banális lett a megoldás, hogy csak úgy lestem. 

Ezzel együtt a befejezés kérdése, amely gyakorlatilag a halálbüntetés feletti gyakorlati töprengés, persze jócskán felvett gondolkodni valót. Ahogyan az is, hogy az olaszliszkai tanár-lincselés főkolomposát, nem sokkal azután, hogy kiengedték a börtönből, ismét kőrözés alá helyezték. Vagy ami a héten történt: a gyermekei anyját kalapáccsal verő barmot szintén kiengedték, ő meg hamarjában nem tudva mit kezdeni a feszültségeivel, két gyerekét megfojtotta, majd magával is végzett. A mai, divatos felfogás szerint mindez annak a bizonyítéka, hogy a börtön nem segít az elítélteken, csak még nagyobb gazemberi tudással, és még nagyobb feszültségekkel jönnek ki onnan az emberek. Vagyis a börtön csak generálja a későbbi problémákat, nem pedig a megoldást jelenti. Ez az utóbbi mondat viszont megint elgondolkodtat a történet befejezése felett. 

Ami nekem legalább annyira indokolatlan és kérdéses lett, annyira gyakorlatiatlan, ésszerűtlen, életszerűtlen és hiteltelen mint például a Beszélnünk kell Kevinről című könyv utolsó pár oldala. 

Én meg most afelett töprengek, hogy mennyire hergeltem bele magam abba, hogy kiszerettem a sorozatból. Vagy sem. 

4/5

(2019)

PATRICK J. DENEEN NEVÉT,

úgy gondolom, csak nagyon kevesen ismerik hazánkban. Az értékelés végén idézet Mandiner-cikk bevezetőjében a következőt olvashatjuk róla:

„Patrick J. Deneen (1964): a Notre Dame Egyetem (Indiana) politikai filozófia professzora. A Rutgers Egyetemen végzett, tanított a Princetonon (1997–2005) és a washingtoni Georgetownon (2005-2012). Szakterületei közt szerepel az ókori és az amerikai politikai gondolkodás, a demokráciaelmélet, a politikai teológia. „Katolikus kommunitáriusnak” is szokták nevezni, konzervativizmusa ugyanis eltér a főáramú amerikai jobboldalétól, s közelebb áll az európai tradicionalizmushoz. Rendszeres szerzője a First Thingsnek, az American Conservative-nak és a Front Porch Republicnak.”

 Patrick J Deneen írt egy könyvet. Magyarul is megjelent. Ez az, aminek az értékelését jelenleg olvasod. Ugye, a címe az, hogy A LIBERALIZMUS KUDARCA. Ami elsőre meglepő cím. Ugye? Vajon miért lenne kudarcos a liberalizmus? És kit érdekel manapság, ha az is? Tartok tőle, hogy keveseket. Deneen könyve pedig nagy eséllyel jobban érdekli a nem liberálisokat, mint azokat, akiknek valójában íródott. De ez persze csak hasra csapott gondolat. És benne van a pakliban az is, hogy még némely kritikus szemmel olvasó liberálisok is eltöprengenek-e felette. Legyünk naivak és optimisták: higgyünk benne!

Bár ahogy öregszem, egyre inkább az a meglátásom, és ezt sajnos valahol ez a könyv is megerősíti, hogy az ilyen-olyan szekértáborok egyfajta identitást is jelentenek manapság az embereknek. Pótközösséget az elveszett valódi közösségek helyett (amikről ez a könyv is sokat mond). Ilyen pótközösséggé lehet a politikai és ideológiai hovatartozás, a futballcsapatokhoz való ragaszkodás, de még egyes művészeti ágakhoz, vagy a művészeti ágon belüli stílusokhoz való merev kötődés is.

A LIBERALIZMUS A SAJÁT TÖRTÉNELMEMBEN

Írtam már máshol, hogy azt állítják az okosok, aki fiatal korában nem liberális és idősebb korára nem lesz konzervatívvá, azzal valami komoly baj van odafönt. Persze, én is liberális voltam. Naná!

Vívtam a magam apró harcait elsősorban a kikövetelt tekintélyek ellen. Képtelen voltam felfogni, miért kellene valakit tisztelni csupán csak azért, mert több évet élt mint én? Miért kötelező fejet hajtani egy adott politikai irányzat előtt, amikor semmi fejhajtásra méltót nem találok benne? Felhorgadt bennem mindig a kiérdemeletlen tisztelet megkövetelése ellen a harag.

A vallásokat merevnek és hazugnak gondoltam. (Ezen nem segített sokat Gőz dédimama komoly teológia érvrendszere sem: „Ne káromold az Istent, mert eltöri a lábadat!” Már tizensehány évesen sem értettem, vajon milyen logika szerint függ össze a kettő?) Viszont egészen fiatal koromtól éreztem mégis valami vonzalmat a vallás lényege iránt. Ennek első, megfogalmazható kezdete Zeffirelli filmje, a Napfivér, Holdnővér volt. Aztán úgy hozta az élet, a Gondviselés, hogy tizenhét évet lehúztam egy protestáns kis közösségben, előadásokat tartottam, könyveket írtam, újságot szerkesztettem, Biblia-köröket tartottam. Ugyan a közösségbe már nem járok, nem tartozom hozzájuk, de ennek nem alapvető ideológia oka van. A hit megmaradt.

Kamaszkoromban a legfontosabb dolognak a szerelmet és a barátságot gondoltam. (Mondjuk ez a mai napig nem változott. Csak éppen a barátaim megfogyatkoztak. Jobbára külföldre mentek, de van, aki meghalt.) Viszont világéletemben monogám voltam. Egyetlen lányt csaltam csak meg, és azt a mai napig is szégyellem. És csak egyetlen máshoz tartozó nővel volt futó viszonyom: azt meg a mai napig bánom és szégyellem. Az elköteleződést, a kitartást, a hűséget mindig alapvető erénynek tartottam. De a szerelem a tudatomban mindig két és csak két különböző nemű ember kapcsolataként élt. A hippik szabadsága ezért vonzott és taszított is egyben. 

A család értékével nem voltam igazából tisztában. Talán mert a szűk családi életem eléggé hiányos és zajos volt, de nagyon irigyeltem az egyik aktuális barátnőm családját, mert bár láttam a működésbeli bajokat, de ennek ellenére összetartónak tűnt a csapat, minden feszkó ellenére szerették egymást. Szerettem volna valami hasonlót létrehozni, ha odáig jutok. Sikerült is, meg nem is.

A magam szűk életében elementáris szabadság-vágy tombolt bennem. Apám életét beszűkültnek, kényszerűnek, szürkének tartottam. A mindennapi mókuskerék taposómalmát kilátástalannak és lélekgyilkosnak.

Nem is folytatom. Bár a gyökérben is ott volt az egészséges növény genetikai kódja, hosszú évek teltek el, mire alapvetőn változott a szemléletem. Megöregedtem. Konzervatív lettem. Bármit is jelentsen ez a szó. Mert Deneen-t olvasva már azt is tudom, hogy nem feltétlenül azt jelenti, amit én értek alatta. Meg azt sem, amit általában értenek. 

A LIBERALIZMUS NEM MÁS MINT ÖNURALOM

A fenti mondat ilyen-olyan formában többször előfordul a könyvben. Természetesen nem a mai liberalizmusról, pláne nem a gazdasági neoliberalizmusról beszél, hanem klasszikus liberalizmusról, amely az ókori filozófián, demokrácia-elméleten alapszik. Azokból az időkből, amikor az erkölcs szerves része volt az életnek, és Emberré lenni azt jelentette, hogy életté tenni az erkölcsi alapelveket. Mert az erkölcs közösséget épít. 

Ezzel szemben, mondja Deneen, a modern liberalizmus fő mondanivalója az egyéni szabadságjogok mindenek elé és fölé helyezése. Akkor is, ha az egyéni jogok az erkölcsi szabadosságon, az individuum egyedi érdekein alapszanak, s így rombolják a közösséget. 

Mert a modern liberalizmusnak nem célja a közösség építése. Ezért kultúra-ellenes. Ezért felesleges, nevetséges számára hagyomány, értelmetlen a nemzet fogalma és fordult ki magából a család intézményének az értelmezése. Az individuális gondolkodás megteremtette a maga gyümölcsét: micsoda ellentmondás, hogy a közösségi oldalak kora mennyi sehová és senkihez nem tartozó embert teremtett.

Tocqueville a demokratikus állampolgárság korábbi, az amerikai liberalizmus létrehozása előtt kifejlődött gyakorlatait figyelte meg. Szerinte ezek még a letelepedés puritán gyöke- reire vezethetők vissza, konkrétan pedig a keresztény szabadságfogalom széles körben elfogadott értelmezése áll mögöttük, amely tulajdonképpen a demokratikus gyakorlatok inspirációs forrása. Az amerikai demokrácia elején a szerző idézi Cotton Mather Magnalia Christ Americana, or the Ecclesial History of New England (Magnalia Christ Americana, avagy Új-Anglia egyháztörténete) című művét, mivel az „a következő szép meghatározását adja a szabadságnak”:

„Ne csapjuk be magunkat a tekintetben, mit kell értenünk függetlenségünkön. Létezik ugyanis egyfajta romlott szabadság, mely az állatok és az emberek körében egyaránt elterjedt, s lényege, hogy mindazt megtegyük, ami jólesik. Ez a szabadság nem ismer el semmiféle tekintélyt; leráz magáról minden szabályt; az effajta szabadsággal önmagunkat alázzuk meg; ez a szabadság ellensége az igazságnak és a békének; Isten is fellépett ellene! De van egy- fajta polgári és erkölcsi szabadság, amelynek ereje az összetartásban rejlik, és amelyet magának a hatalomnak is feladata óvni: annak szabadsága ez, hogy félelem nélkül megtegyük mindazt, ami helyes és jó. E szent szabadságot minden viszontagság közepette meg kell védenünk, és ha kell, életünket is kockára kell tennünk érte.”

Tocqueville helyesen idézi fel a szabadság mint felhatalmazást („mindazt megtegyük, ami jólesik”) valamint az önfegyelemből – vagyis a jó önkéntes választásából – eredő szabadságfogalom közötti, a klasszikus antikvitásra visszavezethető különbséget. Ahogy elismerően nyilatkozik a szabadság klasszikus és keresztény értelmezésének korabeli változataival kapcsolatban is. Ezek szerint a szabadság „a helyes és jó” eszméihez kapcsolódó cselekedeteket jelent, így nem egyenlő azzal a liberális elképzeléssel, amely szerint szabadnak lenni annyit tesz, hogy mindent megtehetünk, amit csak akarunk – legalábbis amennyiben nem okozunk másoknak fizikai sérülést. Ahogy a Mather-idézet sugallja, a szabadság bizonyos formája összefér az autoritással, méghozzá egy olyan felhatalmazáseszménnyel, amely a társadalmat azon elv alapján kívánja formálni, hogy a polgárai a döntéseikben és cselekedeteikben lehetőleg a „helyes és jó” felé törekedjenek.

Miközben a liberálisok a társadalom ilyen tekintélyalapú berendezését a szabadság ellentéteként – afféle „puritanizmusként” – értelmeznek, Tocqueville megértette, hogy e szabadság politikai változata természetes módon együtt jár a demokratikus gyakorlat egy speciális fajtájával. A „szabadság szép meghatározása” inspirálta demokráciához az önszabályzás fegyelme, különösen a politikai és személyes önkorlátozás nagy kihívást jelentő gyakorlata szükségeltetik. Az egyéni vágyakat és célokat a közjó érdekében kell megzabolázni, amelyet a polgártársainkkal való folyamatos interakciókon keresztül ismerhetünk meg. Mi több, Tocqueville leszögezi, hogy az én mint „individuum" eszméje teljesen átértelmeződik ezeken az interakciókon keresztül: „Az érzelmek és az eszmék csak akkor újulnak meg. a szív csak akkor hevül, az emberi szellem csak akkor fejlődik, ha az emberek kölcsönösen hatnak egymásra.” 
(201–202.)

A multikultúra egy semmit nem jelentő fogalom, mert egy kultúra az mindig köt valahová, gyökereket, viselkedésmódot, kötelezettségeket jelent. A multikulturális társadalomban ezek közül gyakorlatilag egyik sem jelentkezik. 

– El kell menni ebből az országból – mondta középkamasz ismerősöm –, mert a magyarok olyan bénák, semmiben sem jók, itt nem történik semmi. 
Szerelmetesfeleségtársammal (SzFT) csudálkozva néztünk rá. 
– Ööö... Ezt meggondoltad? Vagy olvastad valahol? Számítógép? 
– Mi van vele? – nézett rám a kamasz értetlenül.
– Neumann János? 
– Igen? 
– Ő találta fel. 
– Ne mondd már, hogy hozzá kötődik az IPhone meg a Windows? 
– Nem ezt mondtam, hanem azt, hogy  számítógépet ő találta fel. Nélküle nem lenne IPhone meg Windows. 
SzFT is becsatlakozott. 
– Tudod, hogyan mondják a golyóstollat angolul? 
– Pen.
– Úgyis. És még?
– ...?
– Biro.
– Na és? 
– A golyóstollat Bíró László találta fel.
– Nemá'! Ez komoly?
– Aztán tudod-, hogy a televíziózás alapjait is magyar találta fel? 
– Ne már!
– Tihanyi Kálmán. A színes televíziózást meg Goldmark Péter Károly. Aztán magyar-alapú még: a dinamó, a helikopter, a porlasztó, a transzformátor, a holográfia, a gyufa, a szuperszónikus repülés, a telefonközpont, a C-vitamin...
– Jó'vanmár! De akkor is menni kell...

Vagyis a multikulturizmus célja nem más, mint az oktatáson át leválasztani a hagyományt az egyén viszonyulási rendszeréről. Különösen az egyéni jogok, az önkifejezés, az egyéni vágyak megélése által. Ennek a leválasztásnak pompás eszköze a technológia, amely hihetetlen szabadságot ígér. Miközben irdatlan fogságot alakít ki mindannyiunkban, áthuzalozza az agyunkat, megváltoztatja az interperszonális kapcsolatokat és még erőteljesebb be- és elzárkózásra készteti az egyént. 

Önkritikai reflexió következik. Kamaszkoromban, majd később, a keresztény időszakomban, miközben teljesen jól elvoltam mindig egyedül is, nagyon szerettem emberek között lenni, szerettem az embereket. Manapság ez nagyot változott. Most is egész nap emberek között vagyok, kedvelem is őket, a munkatársaimat is, az időseket is, akiket szállítgatok. De nincs már meg bennem az a lélekmélyi kötődés mint régen. Manapság sokkal nagyobb igényem van egy zűrös nap után lecsüccsenni SzFT mellé, és nyomkodni a gépet, hogy ilyesmiket írogassak, olvassak vagy filmezzünk. Vagy a telefont nyomkodjam. Csak úgy. Járok kertipartikra, kirándulni, társaságba, általában mindig jól is érzem magamat, de nincsen bennem elementáris vágy, hogy mindig ott legyek. 
Persze, öregedtem is jócskán, az öreg oroszlán már nem viháncolós, mint a kölyök, csak elfekszik egy szimpatikus szavannai árnyékban, amíg a kicsi ugrabugrál, s csak akkor mozdul, ha az nagyon indokolt. 
– Tudod, Moha, most, hogy otthonról elköltöztem az albérletbe, sokkal nagyobb igényem van a munka után ott lenni, mint eddig. Akkor is, ha nem csinálok semmit, csak megiszok jó pár pohár bort, nézem a filmeket... Nem kell már mindig mennem. Tök furcsa! – mondta a napokban egy volt osztálytársam. 
De meggyőződésem, hogy ennek nem csupán az életkorunk az oka. Meg nem csupán a családi változások, tragédiák. 
Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy a technológia áthuzalozza az agyunkat. Nem a kisujjamból szoptam a kifejezést: vö. Hogyan változtatja meg az agyunkat az internet?.

A napokban küldött át nekem SzFT két videót. Hihetetlenül jól alátámasztja a liberális gondolkodás arroganciáját és a nyelv újbeszéllé alakítását. Ennek gyakorlatát a mindennapokban is érzékelhetjük, mert sajnos mind a politika, mind az internet által a mindennapi élet részévé váltak, és a permanens agymosás folytán a közgondolkodás részeivé lettek. 

Köpni nyelni nem tudtam, amikor egy a melegházasságról írt könyv alatti kommentháborúban egy főiskolát végzett hölgy nekem szegezte a kérdést, hogy vajon én hogyan állapítom meg egy újszülöttről, hogy fiú vagy lány. Illetve a kérdés feltevésekor még evidenciaként kezeltem a kérdést, mondtam, hogy két gyerekem van, egy lány, meg egy fiú, mindkettő szülésénél ott voltam, és mindenki számára, aki jelen volt, van egy teljesen természetes módszer az újszülött nemének a megállapítására. Ám a kommentelő hölgy azonnal lecsapott rám, hogy de miért kényszerítem egy újszülöttre a saját megállapításomat? Akkor kaptam a fejemhez, miről beszél. Ő már az újbeszélt használta. Nézőpontom szerint az agymosott társadalom újbeszéljét. Amikor mondtam, hogy ha egy adott nemű gyerek képtelen önmagát a saját neme szerinti nemben megélni, az pszichés probléma, kivertem a biztosítékot. Én meg csak néztem, hogy lám, e nézet szerint én már homofób, hímsoviniszta, nemi fasiszta vagyok. 

Az újbeszél liberális nézőpontjáról készült egy zseniális videó, itt találtam meg méltó magyar fordítással:

A liberalizmus gazdasági vonatkozásaiban is teljesen társadalomellenes. Minden erőlködés ellenére egyértelmű, hogy a piacban semmi önszabályozó készség nincsen, ahogy az is teljesen egyértelmű, hogy liberális demokráciák nem teremtettek egyenlő feltételeket, a vagyoni helyzet ollója nagyobbra nyílt mint bármikor és bárhol a világon, a tőke urai teljesen elszakadtak a termelői rétegtől: régen az arisztokrácia tagjainak még fűződött némi érdeke az alattvalók sorsának a szinten tartásához, manapság a pénzpiac mindig megleli a maga rabszolgáit. 

S miközben a liberalizmus kárhoztatja az államot, folyamatosan az állam erejének, lehetőségeinek, eszközeinek a kiszervezésén tevékenykedik, mégis mindig az államtól várja a demokratikus liberalizmus fenntartását, őrzését. Több mű is született már és jelent meg magyarul is a liberalizmus diktatúrájáról (lásd az írás végén a könyvajánlót!). De ha belegondolunk, a demokratikus liberalizmus állama kénytelen kézben tartani a dolgokat, mert a magányos és autonóm tömegeket már semmiféle önszabályozás és hagyomány nem korlátozza, így ezeket a szabályozásokat és korlátokat az államnak kell megteremtenie. Ezzel együtt kapásból megmondja azt is, hogyan kell gondolkodnunk. Érdekes abba is belegondolnunk, hogy a rendszerváltásnak nevezett politikai változás óta csak a balliberális kormányzás idején verték Budapest utcáin a rendőrök a főváros lakóit. 

VAN-E, LESZ-E MEGOLDÁS?

Deneen szerint több opció van. Levezetésében a liberalizmus önmaga sírját ássa. Valahogy úgy, ahogyan a legtöbb diktatórikus ideológia tette. A liberalizmus diktatúrája sokkal lassabban vált, válik nyilvánvalóvá, mert a liberalizmusnak vannak értékei. Olyan értékek, amelyeket meg kell őrizni, óvni kell az ideológia bukása után is. 

De amíg eljutunk a bukásig, addig is legalább két lehetséges verzió következhet be. Egyik sem kellemes. 

Az első forgatókönyv szerint a liberalizmus, a Biblia szavaival, „teljességre jutván halált nemz”. A diktatúrájának már ma is vannak komoly jelei. Ahogy Deneen kifejti, miközben a liberalizmus gyakorlatilag elutasítja az államot, aközben a saját céljait csakis a törvénykezések által képes lenyomni a nemzetek, társadalmak torkán. (Jó példa erre a gyakorlatilag minden európai országban létező gyűlöletbeszéd-törvény, amely a gyakorlatban a bíróságok kezébe adja a történelem tudományának mainstreambe nem illő értelmezésének az értelmezését és szankcionálását.) A szerző szerint a hatalmának a fenntartása érdekében el fog jutni a teljes diktatúráig. 

A második forgatókönyv szerint a liberalizmus leváltása egy erős kezű diktatúra által történik. Valahogy úgy, ahogyan a Weimar-i Köztársaságot félretette a nácizmus. Az sem lesz vidám. 

A békés átmenetnek s ad esélyt, de nem sokat ír róla. Pusztán csak annyit, hogy nagyon nem kellene az eszme értékeit lehúzni a vécén. Mert a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava, helyesen értelmezve és alkalmazva, valójában csodás társadalmat szülhetne. 

MILYEN EZ A KÖNYV?

Vastag. Áttekinthető. Logikus. Alapos. S oda kell rá figyelni. Nem csupán azért, mert igencsak megfontolandó dolgokat mond, de azért is. Ám azért is, mert nem könnyű olvasmány. Nem kell hozzá nagydoktori (még én is megérteni vélem!), de nem egy politikai pamflet. Ráadásul a szerző több alkalommal olyan önmaga által elgondolt fogalmakat használ, amelyeknek a tartalma számomra nem lett mindig tökéletesen egyértelmű, csak éreztem, miről van szó. S ez talán nem a legjobb megoldás. 

Ráadásul a szöveg, talán éppen a viszonylagos nehézkessége és szárazsága miatt nem annyira kötött le. Sokkal jobban érdekelt, amit mondani akart, mint ahogyan mondta. Néha megkísértett a gondolat, hogy félre s teszem. De mert érdekelt amit mond, mégsem tettem ilyet. A kísértésben minden bizonnyal szerepe volt annak is, hogy az utóbbi időben több hasonló témájú könyv is megfordult a szemeim előtt. Ám azzal együtt , hogy íly módon nem mondott újdonságokat, és ahogyan mondta, az néha kicsit álmosító volt, a tiszta pillanataimban  mégis nagyon élveztem. Vagy a szerző jött bele vagy én szoktam hozzá, de az első három fejezet után kezdtem határozottan ébredezni. (Többször mondtam, ha valami nem érdekel, csont nélkül képes vagyok félbehagyni és még értékelést is írni róla. Csak akkor nem, ha annyira érdektelennek érzem.) 

Vagyis egyáltalán nem volt haszontalan a kiadó könyvvel való vesződsége. Azonban számomra továbbra is súlyos kérdés Vörösmarty tépelődő kérdése: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Változtattak-e valaha is bármit a leírt szavak, van-e könyv, ami által jobbá lett a világ? Isten tudja... 

De az biztos, hogy a hatás olyan, mint a rejtett patak, ahogyan Leszkay András fogalmazta az egyik Moha-meséjében: nem látszik, nem mindig egyértelmű, honnan származik, honnan jön, merre tart, csak látszik, hogy van. S persze nem feledhető az sem, ahogyan Vörösmarty befejezi a Gondolatok a könyvtárban-t, mert annak tükrében semmi hasznos nem feleslege. Még a pusztába kiáltott szót is meghallhatja valaki. 

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttük a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

 *   *   *

A Mandiner nagyinterjúja a szerzővel

A Századvég írása a szerzőről

A szerző fotójának a forrása:
https://www.theclinic.cl/2019/06/13/patrick-deneen-el-sistema-economico-pensado-por-economistas-como-friedman-no-esta-funcionando/

   KAPCSOLÓDÓ OLVASMÁNYOK:    

• Lyszard Legutko: A közönséges ember diadala
• Jonah Goldberg: Liberálfasizmus
• Paul B. Coleman: Cenzúrázva
• John Kekes: A liberalizmus ellen
• John Kekes: Az egalitarizmus illúziói
• Frank Karsten – Karel Beckman: Túl a demokrácián
• Nagy Ervin: A liberalizmus illúziói
• Ladányi Attila: A Holokauszt-mítosz mint a liberálnáci diktatúra alapja
• Mészáros G. László: Neoliberalizmus a közellenség

 Egy szókimondó cikk linkje a liberalizmusról:

4/5

(2019)