Jodi Picoult

amerikai írónő. (Egykor nagyon szép volt, de hát a kor őt sem kímélte. A mellékelt fotó egy köztes állapotát mutatja az egykor és a ma között.) Ha jól számoltam, eddig tizenkilenc könyve jelent meg magyarul a huszonháromból. Ötéves kora óta ír, és nagyjából egyidős velem, 1966-ban született. Regényeinek témája jobbára érdekes, sajátos társadalmi jelenséget jár körbe, pörgős, érdekes cselekményekkel, és a történet több szempontú bemutatásával. 

A magam részéről a Szívtől szívig című misztikus, gyilkosságos könyvével találkoztam először. 
– Morzsám, ez olyan neked való lehet! – ajánlotta Szerelmetesfeleségtársam (SzFT), talán a moly.hu-n rábukkanva a könyvre. Nem tudom, miből gondolta, de jól gondolta. Valóban, abban a könyvben mindent kellő módon és arányban adagolt a szerző, letenni sem tudtam. Emlékszem, órákig olvastam a Flórián téri lakás viszonylag nagy, bár egy személynek óriási, kettőnek szűk sarokkádjában ülve, ahová egy forró, kánikulai napon vonultunk be SzFT-vel, kávéval, gyümölccsel, nasival és egy ventilátorral felvértezve, és a rettenetes meleg miatt kedvünk sem volt kijönni. Oda jött velem a Picoult-könyv.

Picoult gyakorlatilag minden könyvére igaz, amit az Elrabolt az apám című opuszának az értékelésében írtam: 

Picoult nagyon olvasmányos, ügyesen tudja keverni az idősíkokat, plasztikusan formál meg alakokat, és zökkenőmentesen, olvasmányos, világosan vezeti a történeteit. 

Én eddig, a jelen kötettel együtt nyolc könyvét olvastam. Azt a hatást, amit a Szívtől szívig tette rám, egyik sem érte el, sőt, volt, amelyik kiábrándító volt. (Az eddig olvasott könyveiről írt olvasónapló-bejegyzéseim linkjeit ennek a cikknek a végén találod.)

A környezet: az amisok

Picoult ebben a könyvében, az Egyszerű igazság-ban is nagyon érdekes, sajátos környezetet mutat be: az amisokét. Az amisok egy tipikusan amerikai, konzervatív keresztény közösség. a külvilág felé legismertebb jellemzőjük, hogy nem használnak elektromos áramot és gépkocsit. Bár több irányzat létezik, és vannak már olyan amisok, akik nem utasítják el teljesen a civilizáció újabb vívmányait sem. Valamint jellemző, hogy elenyésző számú bűncselekmény fordul elő a köreikben.

Világuk annyira érdekes, izgalmas vagy éppen hihetetlenül unalmas, a mai ember számára érthetetlen világ, hogy több könyv és film is foglalkozik velük, őket használja fel háttérként. Mert ami nagyon más, ami érthetetlen, az ugye, reakciókat vált ki. A legismertebb történet, ami amisok életét használja fel keretnek, a Harrison Ford főszereplésével készült izgalmas krimi, A kis szemtanú, amelyben egy amis kisfiú egy gyilkosság szemtanújává válik, és a rendőröknek őt kell megvédeniük. 

Az amisok világában talán az a legizgalmasabb, amikor találkoznak a jelen korral, illetve az velük. A kis szemtanú is jobbára erre a konfliktusra épít, amikor éppen nem az izgalmakkal vagyunk elfoglalva. Ez az ellentmondás csuda izgalmas kérdéseket vet fel, és ha túl vagyunk az első afrancseakarnaígyélni-érzésen, elkezdjük meglátni az életük azon szépségeit, ami a mi életünkből fájdalmasan hiányzik. Az amisoknál/kal lenni időutazás. 

Ezt a ziccert Jodi Picoult sem tudta kihagyni. Hogy jól tette-e? Nézzük csak!

Az alapsztori

egyszerű: van egy terhes amis lány, Katie, aki szül, és másnap halva találják a megszületett kisfiút. A lány bűnössége mindenki számára egyértelmű. Csak önmaga számára nem. Tagadja, hogy terhes lett volna, tagadja, hogy szült és leginkább tagadja, hogy megölte volna a fiát. S jöve egy harminckilenc éves ügyvédnő, akinek a saját magánéletével is meg van a maga baja, aztán még belecsöppen Katie ügyébe is mint Pilátus a krédóba. (Ami belecsöppenés csak még inkább előhozza a saját problémáit. Igaz, némileg meg is oldja.) Úgy tudja csak kihozni a lányt a böriből a tárgyalásig, hogy a feltételes szabadlábért kezességet vállal érte. Ez esetben a kezesség azt jelenti, hogy oda kell költöznie az amisokhoz Katie-t felügyelni. Egyikük sem hagyhatja el a közösség területét a másik nélkül. 

Ez a szitu persze egyből magától adja az életvitel-, életmódbeli problémákat, feszültségeket, és hatalmas lehetőséget ad az amisok életének, gondolkodásának a bemutatására. Pro és kontra, naná! S persze az is fakad belőle, hogy a kultúrák találkozása is szóba kerülhessen. Meg az egymás megértése, pláne. Meg az is, hogy az ügyvédnő, Ellie, miközben azon ügyködik, hogy vajon hogyan tudja felmentetni a védencét, a végére járjon annak, mi is történt valójában a szülés éjszakáján. 

Van egy jelenet a könyvben: Ellie meghív egy pszichiátert, vizsgálj meg Katie-t. A pszichiáter a sarokba szorítja Katie-t. 

„– Ha a baba be volt bugyolálva, ha meg sem érintetted… honnan tudod, hogy fiú volt? 
Katie pislogott.
– Nem tudom.
– Próbálkozz, Katie. Próbálj visszagondolni arra a pillanatra, amikor megtudtad, hogy fiú.
A lány a fejét rázta, és most már hangosan sírt.
[...] Coop sóhajtott, és hátradőlt a hintaágyon.
– Visszaszorítottam a határra – mondta. – Egyenesen neki annak a világnak, amely a gondolataiban létezik. Be kellett zárkóznia, különben kénytelen lenne elismerni, hogy a logikája nem működik.”

A jelenet az érintettség jogán nagyon elgondolkodtatott. Coop, a pszichomókus, ugye azt állítja, hogy az ember valahogyan úgy van bekötve, hogy működnie kell a logikának a dolgaiban. Valamilyennek legalább. Ha bárki logikátlanságon kapja magát, valami megoldást kell találnia, hogy kimásszon a kognitív disszonanciából. Mondom kell. 
De szavamra mondom, van olyan ismerősöm, aki tök simán mosolyog egyet, ha egyáltalán szembe tudom fordítani a logikátlanságával. Vagy a vállát vonja meg. Vagy irgalmatlanul dühös lesz. De az ellentmondás feloldására semmi késztetést nem érez. Nem érvel. Nem viselkedik következményképpen másképpen. Soha semmi előrelépés nem történik. 
Ez Picoult nélkül is feltűnt már, de nem gondoltam volna, hogy konkrét pszichológiai törvényszerűségről van szó. (Gyorsan olvasok tovább, hátha lesz megoldás számomra is.)

A jog mint szolgáltatás

A könyv végére majdnem minden ki is derül, efelől nem legyen kétség, hiszen végső soron egy krimit olvasunk. Vagy mit. Mert persze izgalmas benne a krimi szál is: ölt-e Katie vagy nem ölt Katie? Miért és hogyan halt meg a kisfiú? Hogy kétségünk ne legyen abban, hogy krimit olvasunk, legalább a könyv harmadát Katie bírósági tárgyalása teszi ki. Az ördög tudja, mi a fene vonzó van az ilyen tárgyalásos könyvekben, filmekben, de az biztos, hogy van bennük valami. Talán, hogy az olvasó/néző úgy érzi, bepillantást nyerhet egy olyan világ kulisszatitkaiba, amelybe egyébként jobbára maximum vádlottként léphet be. Persze a titkok tudása nélkül. Ez persze azért is elképesztő, mármint, hogy valamennyire ismerve a jog világát.  mégis mennyien kíváncsiak vagyunk, mi is történik odabent. 

Van egy bíró ismerősöm. Vele volt már több enyhe csörtém, mit is ér a jog. Szerintem igazságszolgáltatás nincsen se Magyarországon, se sehol. Ő ebben egyetért velem, és azt mondja, Magyarországon jogszolgáltatás van. Én meg erre vagy húzom a számat, vagy jót röhögök. És most meg csak azért is ellent állok, és nem kezdek részletesen felidézni nyilvánosan is ismert ügyeket, meg nyilvánosan ismeretleneket sem. Abba végképp nem mennék bele, mennyire függetlenek a bíróságok a politikától, akármelyik országról legyen is szó. 

Az ellentmondást (mindenki tudja, hogy mit ér a jog, mégis érdeklődünk) Picoult sem rejti véka alá. Sőt, meg is erősíti. 

– Jobban tudlak védeni, ha nem tanúskodsz, Katie.
– Miért? Miután annyit beszéltek az igazságról, nem kellene engem is meghallgatniuk?
Ellie felsóhajtott.
– Senki sem állította, hogy én az igazat fogom mondani!
– A nyitóbeszédben azt mondta…
– Ez egy előadás, Katie. Az ügyvédi foglalkozás hetvenöt százalékban Oscar-díjas színjátszást jelent. Előadok nekik egy mesét, ennyi, és ha szerencsénk van, az én történetem jobban fog tetszeni nekik, mint a George-é [az ügyészé].

Már régebben is töprengtem azon, vajon mit érez, gondol egy védőügyvéd, amikor tudja, nyilvánvaló, hogy gazembereket véd? Gondolom, volt védőügyvédje az Olaszliszkán meglincselt tanár, Szögi Lajos gyilkosainak is, Marian Cosma gyilkosának is, a lúgos orvosnak is, aki elkábította a barátnőjét, majd lúgot öntött az altestére, és a többi egyértelműen gazembernek is. El nem tudnám képzelni, hogy én védjem őket, és nem csupán azért, mert nincsen jogi diplomám. Tudván tudva, mit követtek el, még keressem azokat a pontokat, hogy enyhíttessék általuk a büntetésük? Na, ne már!

Avagy mennyi pénz kell, hogy az ember leköpje az igazságérzetét? S vajon ez mennyire van az ördögtől? Elképzelem, hogy ne adja Isten, a munkám következményeképpen felmentenek, vagy alig büntetnek egy gazembert, az áldozatának a rokonai meg hazamennek, és csak néznek néma csendben egymásra bután. A gazembernek meg adott az üzenet: csak egy megfelelően okos, és lelki korrupt ügyvéd kell, és csinálhat bármit... Megvehető az ártatlanság, megvehető a szabadság akkor is, ha az alanyom nem ártatlan, és egyáltalán nem méltó a szabadságra. 

És vajon mit éreznék ügyvédként, ha az általam kiharcolt amúgy is könnyített börifutamból szabadulva a védencem, akit azért csuktak le mert súlyosan bántalmazta a feleségét, két gyereket gyilkol meg? Ahogyan az a napokban történt. Vagyis ha nem jön ki ez az aberrált a fegyházból, a két gyerek még mindig élne, a harmadiknak meg nem kellett volna végignéznie a tesói, majd az apja halálát. De hurrá, én megtettem érte, amit csak lehetett, mert ismerem a jogot. (Félreértés ne essék, a fenti esetek csak példák a számomra, fogalmam sincsen ezeknek az eseteknek a tárgyalásán mi történt valójában, kik voltak ezeknek a gazembereknek a védői, és mennyit tudtak segíteni a védenceiknek.)

A könyv főszereplője, Ellie is ügyvéd. Sikeres, nyerő ügyvéd. Olyan persze nincsen, hogy valaki minden pert megnyerjen, de Ellie nem egy vesztes típus. Vagyis ha előző gondolatmenetet követem, nála is végbe kellett már mennie némi lelki deformációnak. Leragadtam: egyszerűen nem tudom másképpen elképzelni ezeknek a védőügyvédeknek a lelkivilágát. Nem általánosan a védőügyvédeket, hanem azokat, akik egyértelműen gazembereket védenek.) Ellie is azok közé tartozik, akiket nem az igazság érdekel elsősorban, hanem a győzelem. Höhöhö, és ugye, Justitia-nak (jobbára) be van kötve a szeme, úgy tartja a mérleget és a kardot a kezében... Persze... 

Milyen a könyv?

Hát elsősorban olvasmányos. Másodsorban nem rövid. Harmadsorban úgy éreztem, a egyharmada ötlet, három harmada rutin, viszont az ihletnek nem maradt túl sok hely. Az az azonban elmondható, hogy a Picoult rutinja bőven olyan, mintha Kékestetőről kellene lejutnom járó motor nélkül Mátrafüredre: simán. 

Ezzel együtt néha úgy éreztem, Picoult kénytelen volt kicsit túlbonyolítani Katie motivációit és itt-ott a cselekményt is. Katie jellemét nem éreztem igazán felépítettnek és önmagához következetesnek. Valahogy túl sok volt a változás a hozzáállásában, túl sok a össze nem illő elem a pszichológiájában, túl sok a következetlenség az emberekkel való kapcsolatában.

(SPOILER: 
a) példa: Katie, amikor megismerjük, éppen készül feleségül menni a szintén amis Samuel-hez, gyerekkori pajtásához. Aztán kiderül, hogy Katie teljesen belezúgott egy nem amis fickóba, igaz, az nyolc hónappal ezelőtt történt, aki viszont annyira elvette az eszét, hogy egészen kifordul magából, amikor a ficak egyszer csak védő tanúja lesz a tárgyaláson. Ismétlem: nyolc hónap telt el a két dolog között. 
b) példa: Katie kezdetben tagad mindent, nemi kapcsolatot, terhességét, szülést, a baba létét, a gyilkosságot, mindent. Aztán szép lassan eljutunk oda hogy csak a gyilkosságot tagadja. Miközben amisként, ugyebár, nem hazudhat, de ami fő, nem is hazudik. Azaz, a fene tudja. De itt egy kicsit tetten érhető Picoult játszmája: Katie egészen végig teljesen szimpatikus a számunkra. És semmiképpen sem beteg pszichéjű. Viszont a megfelelő jelentekben simán eltolja Katiet a zakkantság felé. Amikor nem csupán azért fogalmaz, cselekszik kétértelműen, mert az amis gondolkodás és cselekedet nagyon elüt a külső világétól. Aztán amikor a józan, de félreértett Katie kell, akkor gyorsan visszahozza a normalitásba. Konfliktusnak simán elég lett volna az amis és a külső világ gondolkodásának az ütközése, ahogyan az például a tárgyalás egyik jelenetében előfordul, amikor Katie bűnösnek vallja magát, de az már nem mondja ki, hogy csak abban az értelemben, hogy a fertőzést, amibe az akkori ismereteik szerint a baba belehalt, az ő teste hordozta. Ez egy zseniális húzás. 
c) példa: A végső feloldás, amit még itt a spoilerben sem lövök el, teljesen fals, bár először üt. De az egész könyvben csudálatosan bemutatott amis gondolkodásmódtól teljesen eltérő, és hihetetlenül logikátlan is, mert nagyon ostoba. SPOILER VÉGE)

Sajnos Ellie figurája is tele van ellentmondásokkal. Elsősorban számomra lehetetlen belezsúfolni a hideg, számító sztárügyvédet és az anyáskodóvá váló érzelembombát egy figurába. Még ha valahogy sikerült volna azt összehozni, hogy az amisoknál töltött idő formálja valahogy az ügyvédasszonyt mássá... De nem sikerült. 

Ami viszont sikerült: ha nem nagyon elvakult technokrata, elvárosiasodott szemüvegen keresztül nézem, az amisok bemutatása pompásra sikeredett! Egyfelől a kívülről ostobaságnak tűnő makacsságuk, vallásosságuk, másfelől annak pompás érzékeltetése, hogy az amisok szinte képtelenek önző módon csak saját magukban gondolkodni. Számukra a bibliai elv: 

„Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.”
(Galata 6,2)

mindennapi valóság. Ha pajta épül, mindenki ott van, és a pajta egykét nap alatt felépül. Ha bárkinek bármiben segítségre van szüksége, megkapja. És biztos lehet abban, hogy ő is meg fogja kapni a segítséget, ha neki lesz rá szüksége. Egy amis abban is biztos lehet, hogy ha hibázik, ha bűnt követ el, megkapja a büntetését, de a büntetéssel azonnal együtt jár a megbocsátás is. És az amisok tudják, hogy az ember vertikálisan is, horizontális is a kapcsolataiban létezik (ahogy az adventista professzor, dr. Szigeti Jenő magyarázta nagyon plasztikusan: horizontálisan a másik emberrel és a természettel, vertikálisan Istennel. És ez adja ki az ember minden viszonyulását). 

*  *  *

Vagyis olvasni nagyon jó volt ezt a könyvet, de gondolkodni rajta nem érdemes, mert egyre több minden felett kell elhúznom a számat. Az amisok miatt mégis csak érdemes kézbe venni: ugyan amissá lenni biztosan nem akarunk, csak egy kicsit, csak mégis. 

*  *  *

Az általam olvasott Picoult-könyvek:

• Szívtől szívig (Döbbenet, de éppen a legjobb könyvéről nem írtam méltó értékelést.)
• Tizenkilenc perc (Nos, itt volt a másik döbbenet: ez Picoult talán leghíresebbje, de ehhez is, méltatlanul csak pár sort írtam, és 3/5-re értékeltem.)
• Elrabolt az apám
• Csodalány
• Házirend
• Törékeny