A SZERZŐK

Réti könyveiből viszonylag sokat olvastam már. Az írásaival való debütáló találkozás nem volt szerelem első látásra, de a második már igen. Mint a házasságaim: az elsőben valami volt, nem volt cefet, ahogyan volt, de a második megmutatta, milyen egy igazán működő kapcsolat. Aztán ahogyan telt-múlt az idő, gyűltek a Réti-olvasmányélményeim. Most is azt mondom, sajnálom, hogy Réti nem nagyon töri magát a Hasonmás típusú, hangulatú könyvek írásával: szerintem az állt neki legjobban. De kétségtelen, hogy a komoly/komor krimikben is otthon van, sőt egyre jobb bennük. Méltán egyre ismertebb és kedveltebb író, akinek a könyvei igen keresettek. A sikerben nem kis mértékben részes az a tény, hogy Réti zsaru volt, és nem csak az utcán járőrözött. Vagyis nagyon sok mindenről bennfentesként ír. A magyar rendőrségről is. 

Vanicsek Olivér az Aranyélet című több évadot megért sorozat egyik írója. Az utóbbi idők egyik legjobb filmélménye volt számomra. A sorozat patikamérlegen adagolja az összetevőket, az izgalmat, a vért, a szereplők bemutatását, egymáshoz való viszonyát, a magyar politikai és gazdasági élet jellemzőit. Humor mondjuk olyan nagyon nem volt benne, legalábbis nem a maradt meg bennem mint fő jellemző. Különös jellemzője a sorozatnak, hogy miközben minden szereplő szimpatikus, valójában senki nincsen benne, aki velejéig az lenne. Egy idő után kellő távolságtartással és unszimpátival drukkolunk a szereplőknek, és ezt még csak észre sem vesszük, csak bizonyos idő után. És Vanicsek ennek a sorozatnak volt az egyik írója. 

Hibázhat-e két ekkora volumenű pasas egy akcióregénnyel? 

A kép forrása: http://gaboolvas.blogspot.com/2019/11/aranyloves.html

A TÖRTÉNET

Voltaképpen egyszerű. Van nyolc zilált múltú zsoldos, akik Afrikában tevékenykednek, és úgy alakul, hogy egy melót elvállalva egy csapatot kell alkotniuk. A zsoldosok különféle nációkhoz tartoznak, van köztük elsősorban egy magyar férfi, sötét múlttal. Van egy izraeli nő, három amerikai, egy szudáni, egy orosz és egy maori pasas. 

Afrika a XX–XXI. század Vadnyugata. Nincsenek törvények, nincsenek szabályok, az élet életveszélyes és kíméletlen.

– Ez Afrika… Vedd úgy, hogy minden, ami mozog meg akar ölni. Az egész kontinens veszélyes.

A feladatuk, hogy két és fél tonna aranyat átjuttassanak a kontinens egyik pontjáról a másikra a kínai megbízóknak. Az út 7911 kilométer. Feltétel számukra: ha hiányzik a szállítmányból bármennyire (a korrupcióra költött összegek elszámolhatók) vagy ne adja Isten, de eltűnne a komplett szállítmány, ígéret van arra, hogy a tagokat egyenként levadásszák a megbízók emberei. 

Nos, elindul a két autóból álló konvoj, háromszáztizennyolc oldalon keresztül lehet értük izgulni, vajon célba jutnak-e vagy sem. Útközben persze lőnek, nyakat vágnak, s velük is történik egy s más, fogyatkoznak is szépen, ahogyan az várható, és vannak egyéb meglepő, de egyáltalán nem mulatságos fordulatok is. Legyen elég annyi, hogy itt nem a piszkos tizenkettőről van szó, akik nem makulátlanok ugyan, de a szent cél érdekében az erkölcs bajnokaivá válnak. Nem, nem, itt ilyen nem történik. Ez a történet hihetőbb. Ezáltal megrázóbb és borzalmasabb. Többet nem mondok el, mert az már komoly spoiler lenne, s elég komolyan agyonvágná a regény élvezeti értékét. 

NA, ÉS HOGY SIKERÜLT A HEGYEK TALÁLKOZÁSA? 

Nem árulok zsákbamacskát: is. Meg nem is.

Ahogy éppen az előző értékelésemben, egy első könyves magyar író sci-fijéről írt agymenetemben írtam, 

Egy szövegnek van ugye, stílusa, mondanivalója és cselekménye. Minden szövegnek. Ha szépirodalomról beszélünk, akkor a mondanivalóhoz kapcsolódik a tartalom, a cselekmény is. Még itt is lehet bibi, ha csak stílus van mondanivalóval, és a cselekményben bármi hibádzik: következetesség, dramaturgia, érdekesség. (S akkor a szereplők leírásáról, cselekedeteiről, jellemrajzáról még szót sem ejtettünk.)

A helyzet az, hogy egy író voltaképpen az elsőből és az utolsóból simán megél. Ha egy könyvnek van stílusa és tartalma (cselekménye) az simán elviszi a hátán a szöveget akkor is, ha nincsen mondanivalója.

Akkor az Aranylövés-t még kézbe sem vettem. Valami ilyesmiről van szó a két szerző közös munkájának az eredményével. Ugyan azt nem tudom, milyen Vanicsek stílusa, amikor csak úgy simán az ő munkájával találkozom, Rétiét, ugye, ismerjük, nyilvánvalón van neki. Mindkettejük előéletét ismerve az is egyértelmű, hogy cselekménye is van a könyvnek bőven; az lenne meglepő, ha nem lenne. 

A kérdés, hogy mondanivalója is van-e? A kérdés persze nem teljesen jogos. Azért nem, mert éppen a fent idézett fejtegetésemben gondolkodtam el azon, hogy ha van stílus, van hozzá cselekmény, az már simán elvisz a hátán egy regényt. Ott Stephen King-et említettem példaként, akinek van stílusa, vannak jobb-rosszabb történetei, de mondanivalója általában és bevallottan nincsen. Ahogyan mondta, ő csak mesélni szeret. 

Vajon baj lenne-e, ha ebben a könyvben is ezzel a hozzáállással találkozunk, ha csak roppant élvezetesen elmesél nekünk a szerzőpáros egy történetet? Egyéni hozzáállás kérdése, hogy ezt bajnak ítéljük-e vagy sem. Szerintem nem baj. Gondolom, már sejted, erről van szó. 

A könyv letehetetlen. Stílus szempontjából hibátlan. Izgalmas, fordulatos, csavaros, megdöbbentő, véres, brutális, realista, ésígytovábbos. Minden a rendelkezésre áll ahhoz, hogy az ember mindenhol olvasni akarja, hogy megtudja, sikerrel járnak-e a zsoldosaink? Igazi, a velejéig akcióregény. Jól adagolt a cselekmény, érdekfeszítők a lövöldözős, késelős, miegyebes jelenetek, ügyesek, hihetők a visszapillantások a zsoldosok múltjába, elképesztően plasztikus az élet értéktelenségének érzékeltetése. 

Azonban szerintem a szerzők két ponton elcsúsztak. Melyiket mondjam előbb, a fontosabbat vagy a kevésbé fontosat? Az ideológiait vagy a szerkezetit? Maradjunk ennél a sorrendnél!

AZ IDEOLÓGIA. Lehet, nem is jó szó az ideológia... Döntsd el te! Arról van szó, hogy a történet, ugye, Afrikában játszódik. A kontinens mindig Európa alávetettje volt. A felfedezésével egyetemben a fehér faj uralmat gyakorolt felette, eszköznek tekintette, a lakóit pedig alávetett gazdasági alapanyagnak. Réti és Vanicsek erre a kártyára játszik rá: szegény Afrika, csúf fehér faj, képmutató Amerika és Európa. Ha meghal néhány ember Európában, mert kamionnal rohan egy eszement az ünneplők közé,az hetekig sajtótéma, de az, hogy Afrikában milliók mészárolják le egymást értelmetlen törzsi háborúkban, az senkit nem érdekel, mert Afrika magánügye, csinálják, az ő dolguk. Nos, hm, ez a kérdés kétélű. Mert egyfelől, valóban, a volt gyarmatosítóknak, a jelenlegi gazdasági érdekek képviselőinek valóban volt/van felelőssége a saját érdekek képviseletének etikai vetületében. Még abban is van valami, hogy a halottak  matematikai aránya elképesztő. De itt máris tetten érhető egy csúsztatás. Ugyanis Afrika valóban egy másik kontinens. Ezért nyilvánvaló, hogy a sajátunkra jobban figyelünk. Az afrikai törzsi háborúk, bármilyen szörnyűk is, belügyek. Még akkor is, ha, ahogy szerzők a szereplők szájába adják, a fehér ember szítja ezeket a háborúkat és ugrasztja össze a törzseket, hogy nevető harmadikként mindent vigyen. Szóval teljesen természetes, nyilvánvaló, hogy bármennyire filantróp is vagyok, sokkal jobban érdekel, hogy mi történik a saját családomban, baráti körömben, városomban, országomban mint a szomszéd családban, egy másik baráti körben, városban, országban, kontinensen. Másfelől azért érdemel némi mérlegelni valót, hogy mi történik gazdaságilag, stabilitás szempontjából azokkal az országokkal, ahonnan kijön a gonosz fehér ember. MI történt az apartheid rendszer megszűnése után Dél-Afrikában? Az Aranylövés-ben a kérdés hihetetlenül sematikusan, közhelyesen merül fel. Ami már csak azért is furcsa, mert Réti két másik könyvében az Afrikából érkező migránsok szerepe Európa halálát hozza el. (A kettő persze lehet igaz egyszerre: a szegény, fehérek által kizsigerelt kontinens, és a fehérek kontinensét voltképpen halálra ítélő lakossága a kizsigerelt kontinensnek.) Vagyis, ha akarom, van mondanivalója a könyvnek, csak olyan kis erőltetett. 

A SZERKEZET. Lehet, hogy ez sem a legjobb szó. Mert igazából talán nem is a szerkezettel van probléma, sokkal inkább a főszereplő jellemfejlődésével. Vagy a jellemének a bemutatásával. Mert a jelleme fejlődése a történet egyik fő csavarja. Nem, nem fogom leírni részletesen, miről van szó, mert agyoncsapnám az élményt. De annyit elmondhatok, hogy a szerzők vagy félrevezetik az olvasót Ádám bemutatásával, hogy aztán nagyobb lehessen a döbbenet (és ez nagyon nem tisztességes dolog), vagy egyszerűen nem erről volt, amikor nekiveselkedtek a történet megírásának, és csak útközben derült ki, mi lesz a végcél, de az elejét már nem írták át az összhang végett, meg úgy különben sem szól akkorát. Ha végső motiváció érthető is, ha az utolsó jelenet beszélgetése indokolható is, semmiképpen sincsen összhangban azzal, ahogy a szerzők előtte bemutatták a főszereplőt. Ami Réti könyveiben eddig működött (az adott szereplőket el tudtuk helyezni a szekértábor-palettánkon) vagy az iAranyélet-ben pompás, de előkészített fordulatokhoz vitt (a szereplők tettei mint a billiárdgolyó csapódtak egyik végletből a másikba, de ha váratlanok is voltak a váltások, a dramaturgiai előkészítésük nem maradt el). 

SPOILER:  
Csak két részlet az ellentmondásokra.
1.) Ádám zsoldos, öl, ha kell. De ahogy az első, borzasztó történetben hangsúlyossá válik, nem gyilkol, van benne erkölcsi érzék, etika. Aztán a könyv végére kiderül,, nincsen: Ádám egy etika és erkölcs nélkül elmebeteg gyilkos. Nem jó a szó a kiderül; nem kiderül, hanem egyszerre csak azzá válik. De ennek a válásnak nincsenek dramaturgiai lépcsőfokai. Azért válik ezzé, hogy az olvasó nagyot döbenjen. Nagyot is döbben a tudatos átvágáson, ahogy a két szerző áthajította a palánkon. Ha nem Rétiről és Vanicsekről lenne szó, azt mondanám, amatőr megoldás. 
2.) A könyv háromnegyedénél kiderül, Ádám terve kezdettől fogva készen volt. Viszont az első harci jelenet után egy fél éjszakát morfondírozik azon, elemezgeti a történteket, hogyan viselkedtek a többiek, mennyire voltak harcosok, kezdeményezők, stratégák, stb. Aztán meg kiirtatja őket... Jó, mondjuk, oké, azért elemezgetett, mert el kellett jutni a helyig, ahol végül a társai meghaltak... Mondjuk...

S azt hiszem, ez a pont, ahol az ember rájön, hogy kár tovább tűnődni a filmen (hopp, elszóltam magamat: tényleg filmszerű az egész), mert ez nem azért készítették, hogy szétszedje, összerakja, felismerésekre jusson, rácsudálkozzon, hanem azért, hogy bevétel legyen az ötletből, és „önfeledten élvezze a nép”, Arra viszont jó. Ööö, csak arra jó. 

Úgy gondolom, Moly-társam, Tamás Gábor a blogján sajnos frappánsan fogalmazott, amikor ezt írta erről a könyvről: 

Van stílusa, és van koncepciója, ám számomra a nyolcvanas évek hang-alámondásos VHS-korszakának ikonikus akciósztárjainak filmjeit idézte meg. Főszerepben Eric Roberts vagy Dolph Lundgren.

És végül még egyet rúgnom kell a fekvő oroszlánba: a címe úgy vacak és félrevezető, ahogyan van. Az aranylövés szó ugyanis egy teljesen mást jelentő fogalom: a kábítószer túladagolását jelenti. Amiről itt egyáltalán, de egyáltalán nincsen szó. Sokkal frappánsabb lett volna ha a könyv címe az alcíme lett volna: Az utolsó szállítmány. Még akkor is, ha tulajdonképpen az sem az igazi.

*

No, sebaj, hétfőn megyek a könyvtárba (ma szombat van), mert szóltak, hogy az előjegyeztetett Réti-könyv, az Európa halála megérkezett.