Lucky Luke-ot nem kell bemutatnom senkinek, úgy gondolom. Lucky Luke alakja: a magányos cowboy, szájában az állandóan ott lógó cigarettával, később, gyermek- és egészségvédelmi okokból fűszállal, aki gyorsabb a saját árnyékánál is, ha pisztolyozni kell, akinek csuda értelmes lova van, viszont néha felbukkan a közelében egy csudára ostoba, de nagyon mulatságos kutyus is, és van négy tesó, akik permanens ellenfelei, és aki rendre legyőzi a rosszfiúkat. Szóval ez az alapfelállás nem változik. Attól függetlenül nem, hogy a Lucky Luke füzetek szerző nem teljesen konzekvensek abban az értelemben, hogy bár volt egy klasszikus szerzői felállásuk Goscinny és Morris személyében, de Goscinny halála után több szerző is bekapcsolódott a képregények alkotásába. (A kronológiánál kicsit fonalat veszítettem, mert a Lucky Luke-ról szóló Wikipedia-s szócikk alapján Goscinny 1977-ben bekövetkezett halála után még négy füzet az ő neve alatt jelent meg.) Illetve kezdetben volt tíz olyan füzet, amit egyedül a rajzoló, Morris készített.

A tízből ez a kéklábús volt a utolsó. Eredetileg 1958-ban jelent meg. Tehát Ennek a történetnek Morris volt sz egyedüli alkotója. A füzetbe belelapozva a rajzokon is érezhető a koraiság. Nehezen tudnám megfogalmazni, hogyan is lehet ezt tetten érni. Ezért írtam úgy, hogy érezni lehet. Ez a tény egyáltalán nem zavaró.

A történet végtelenül egyszerű. Bár voltaképpen egyik Lucky Luke történet sem bonyolult. A Rattlesnake (csörgőkígyó) nevű kisvárosban felbukkan egy Cucaracha nevű hamiskártyás, aki kifosztja a helyi seriffet. Lucky Luke, aki éppen ekkor tartózkodik a szalonban, visszaszerzi tőle a seriff pénzét, és el akarja fogni a mexikói csalót, ám az meglép előle. Cucaracha bosszút forral, elmenekül ugyan a városból, de hamarosan a kéklábú indiánok fogságába esik. A kéklábúak főnöke, Szomjas Medve a Cucaracha által felajánlott tengernyi whisky zsákmányának nevében hajlandó kiásni a csatabárdot a város ellen. Harcba hív másik két törzset is, a sárgalábúakat és a zöldlábúakat. A történet innentől az indiánok város elleni támadásának a börleszkje.

A seriff egy rettentően babonás, peches figura, de városának lakói sincsenek a topon, majd' olyan bénák, mint a rend őre. Szomjas Medvét az alkoholizmusa hajtja, de semmi más: csapnivaló stratéga, vacak vezér. Mindkét oldalról a véletlenek segítenek megvalósítani a célokat, és a véletlenek akadályozzák meg, hogy a célok teljesüljenek. Mondom, börleszk a javából.

S az, hogy börleszk (bár mindegyik történet hajlik erre, csak ez valahogy jobban) az erőssége és a gyengesége is. Ha nem lenne az, nagyon gyenge lenne. Ha nem lenne ennyire az, valahogy erősebb lenne. Semmi bajom a börleszkkel, nagyon szerettem Chaplin-t, Stan-t és Pan-t, a Zimmer Feri-t, a RRRrrrr!!!-t, meg egyebeket is. Szóval semmi bajom a börleszkkel. Azért sem, mert mondom, voltaképpen és mindenképpen az összes Lucky Luke füzet egyfajta börleszk. Ennek legeklatánsabb példája az a füzet, amelyben a rettentő ostoba kutyus Rantanplan örökössé válik. Szóval önmagában a börleszkkel nincsen bajom.

Ám ezt a füzetet valahogy túl börleszkesnek találtam. Erőltetettnek, na. Mosolyogtam rajta, persze, hogy mosolyogtam, főleg a seriff szerencsétlenségén, de nem kacagtam szívből. A túltolt börleszk fárasztó, olyan najólvanmár-érzést vált ki. Erőltetett lesz. Chaplin azért volt zseniális, mert megtalálta azt a határt, amit az említett RRRrrrr!!! és Morris ebben a füzetben néha átlép: a szereplőknek szerethető embernek kell maradniuk, nem pusztán eszköznek a humor érdekében, és nem csupán karikatúrának. A még nem említett Buster Keaton is ebben volt lángész. Szerintem ezért szeretem a seriff-et is ebben a füzetben. 

Ezzel együtt senkinek a kedvét nem akarom elvenni ettől a történettől. Még az is megeshet, hogy az értékítéletem kapott valahol gellert. (Bár nem szoktam tévedni: egyszer azt hittem, hogy tévedtem, de tévedtem! :-D )

Elárulom még, hogy most, ahogy ezt az értékelést írom, bele-belesandítottam a képregénybe, és ahogy felidéztem a gegeket, mosolyogtam. Erre varrj gombot! Azért tudott valamit ez a Morris!

P. S.: Csak az én kötetemben van fordítva beragasztva a belső címlap? Ahogy kinyitom a fedelet, a kolofon néz velem szembe, és lapozva egyet a kolofon túloldalán van a belső címlap.

„Aki nem hisz, az még nem tud eleget.”
(Szerelmetesfeleségtársam)

Privát út

A családom nem volt hívő. Annyira nem, hogy engem meg sem kereszteltek. Nem csupán azért, mert '67-ben ez nem volt túl divatos cselekedetet, sokkal inkább azért nem, mert nem tulajdonítottak semmi jelentőséget a keresztségnek.

Huszonnégy éves voltam, amikor egy kis protestáns közösségben bemerítkezéses keresztséggel szövetséget kötöttem Istennel. Majd' húsz évig tagja is voltam ennek a közösségnek. Méghozzá meglehetősen aktív tagja: Biblia-köröket, Isten-tiszteleti előadásokat tartottam, folyóiratot szerkesztettem, írtam két könyvet, vénné szenteltek egy helyi gyülekezetben.

Aztán egy magánéleti tornádó nagyon sok mindent felforgatott. Szembe kellett néznem önmagammal, egykori hittestvéreim, barátaim hitének irányomba való megnyilvánulásaival, a közösség hivatalos hozzámállásával, és főleg a hitem bizonyos vetületeivel. Úgy tizenkét éve nem fordultam meg e közösség, de semmilyen más közösség háza táján sem. A hitem nem lett teljes mértékben semmivé. Úgy szoktam mondani, valamiféle posztkeresztény állapotban vagyok. 

S úgy vettem észre, nem én vagyok az egyetlen, ebben az állapotban levő ember. Csak a régi hittestvéreim közül való barátaim közül minimimum ketten vannak valami nagyon hasonló hithelyzetben. Nem mondanám magamat vonalas, dogmatikus kereszténynek, de úgy gondolom, nagyon valószínű, hogy van Isten, és az is, hogy a Fia itt járt ezen a Földön. Még afelől sincsen kétségem, hogy a Bibliában a hetedik nap a szombat. És afelől sem, hogy a világnak ez a rendszere véget fog érni, és lesz egy második visszajövetel. Előtte pedig nagyon rossz lesz. 

A vallás és a vallásellenesség

Úgy általában is szekuralizálódik a világ. Vagyis szakadnak el az emberek Istentől, az Egyháztól és az egyházaktól. (Segítség: az Egyház alatt Krisztus általános, minden közösségben meglevő hiveit értem, az egyházak pedig a szervezett, egy-egy adott struktúra alá tartozó keresztényeket.) Isten természetesen nem azonos semelyik egyházzal sem
Itt Európában voltaképpen egy vallás van, amivel szabad akár a hittaposásig is gúnyolódni, tréfálkozni: ez a kereszténység. 

Másfelől azonban a vallásnak van egyfajta komoly reneszánsza is. Főleg a rendszerváltás utáni Kelet-Európában, még így harminc év után is. S a vallás alatt most nem csupán a kereszténységet értem, hanem úgy általában az Istenben való bármilyen hitet. Sajnálatos módon a látszat-kereszténység, vagyis a külsőkhöz valamelyest ragaszkodó, de a kereszténység lényegét meg nem élő, valamint a politikai célú kereszténység is egyre nagyobb teret hódít. 

A vallás viszonylagos reneszánsza miatt az agnosztikosuk és az ateisták is újra meg újra felfrissíthetik a munícióikat.

Van egy egykori hittestvérem, ő agnosztikusnak vallja magát, de valójában vérateista, vallásellenes aforizmákat posztol és készített egy blogot, hogy bebizonyítsa, Jézus nem volt történelmi személy. 

Az egyik aforizmája úgy szólt, ahogyan jobbra, a képen látod.

Nem tudom, le kell-e fordítanom vagy érted, mit is kérdőjelez meg a mondat? Biztos, ami biztos: ha valaki kellő nyitottsággal (értsd: ateista megközelítéssel) vizsgálja mélyen és átfogón a legfontosabb, legmodernebb tudományos eredményeket, egészen biztos, hogy hátat fordít a kereszténységnek.

Az aforizma (vagy mi?) alatti beszélgetéshez hozzászóltam: felhívtam afigyelmét arra, hogy hát bizony vannak keresztény tudósok. A mondat szerzője sommásan csak annyit reagált, hogy: „Sorolhatsz neveket, de ha egy kicsit mélyebben megvizsgáljuk őket, akkor a két vonás közül az egyik érvényesül – vagy nincs átfogó tudományos ismeretük vagy csak látszat-kultúrkeresztények – erős érvek szólnak azon személyek esetében is, akiket felsoroltál. Tehát, az állitásom helyes!” 

Már akkor gondolkodtam rajta, hogy mekkora bátorság kell laikusként mások tudományos ismeretének és hitének a megítéléséhez, de hamarosan

érkezett egy újabb, hasonló mémaforizma. Az meg így festett:

És ezen gondolatok hátterén immár mélyen eltűnődhetünk, Francis S. Collins melyik kukába való: a vacak keresztény, vagy a még vacakabb tudós kukájába?

Collins, a vallásos tudós

 Mivel személyében az emberi géntérkép-projekt vezetőjét tisztelhetjük (vagy a kereszténysége miatt fikázhatjuk), az, hogy nem eléggé tudós, meglehetősen egyértelmű ostobaság kijelenteni. Minden kétséget kizárón az egyik legtudósabb tudós a világon.

Az, hogy mennyire keresztény, azt valószínűleg ő tudja, meg a jó Isten (már, ugye, ha van). Collins ráadásul nem csak a tudományos képzettségével és a kereszténysége megélésvel fut szembe az ismerősőm idézeteivel, hanem azzal is, hogy keresztényként az egyik legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy összeegyeztesse, amit az ismerősöm második idézete szerint nem lehet összeegyeztetni: a kereszténységet és az evolúciót.

Francis S. Collins (Staunton, Virginia, 1950. április 14.) orvos-genetikus, az Amerikai Nemzeti Egészség Intézet igazgatója. Ebben a szerepben ő felügyeli a világ legnagyobb orvosbiológiai kutatásait, legegyszerűbb klinikai kutatástól a legbonyolultabb projektekig. Dr. Collins aki az ő vezetésével zajló nemzetközi Human Genome Project-et mérföldkőnek nevezte betegség gének felfedezésében és amely végül 2003 áprilisában a befejezte az emberi DNS használati utasítás kész sorrendjét. Ő volt az igazgatója, a Nemzeti Humán Genom Kutatóintézetnek, a NIH-nek 1993-2008 között. Mielőtt Dr. Collins a NIH, a Howard Hughes Medical Intézet kutatója lett, tanulmányait a Michigani Egyetemen végezte. Választott tagja a Nemzeti Gyógyszerész Intézetnek és a Nemzeti Tudományos Akadémiának, ahol 2007 novemberében elnyerte az Elnöki Szabadság díjat, 2009-ben a Nemzeti Tudományos díjat.

Szóval az ismerősöm minden bizonnyal csak csóválja most a fejét, hogy mennyire lehetetlen alak ez a Collins. Mindenesetre egy drukkerének az erről a könyvről szóló véleményét megosztotta a saját Facebbok-oldalán: „Meddig süllyed még az akadémia???” (sic!) Vagyis Collins Isten-érveinek könyvben való kiadása az Akadémia Kiadó mélyrepülésének a része. (Talán, de ezt már csak én mondom, amolyan ha lúd, legyen kövér-alapon, nyilván sokan gondolhatják, az egyértelműen képmutató mód „keresztény” Orbán Viktor nyomásának a hatása, hogy Collins könyve magyarul is megjelent, és az lett a kiadója, amelyik lett; manapság mindenről is, meg az ellenkezőjéről is Orbán Viktor tehet, tehát túl nagyot nem tévedhetek! :-D)

Nos, akkor ebben a hosszú bevezetőben el is mondtam egy csomó mindent. Aminek a lényege, hogy van itt egy nemzetközi hírű, elismert tudós, akit a tudományos munkája nem vezetett el sem az agnoszticizmusra, sem az ateizmusra, sőt, egy hatalmas, méltán világhírűvé lett projekt befejeztével nem restelt egy könyvet írni arról, hogy milyen érvek szólnak Isten léte mellett. Nem egy adott egyház érveit ismétli, hanem a saját véleményét fejti ki. Amely érvek, legalábbis az általánosak, C. S. Lewis okfejtésein alapszanak. Ráadásul, az ismerősöm szerint azt sem tudja, mit beszél, mert simán és nagyon összeegyezteti a kereszténységet és az evolúciót. 

A ZÁRT RENDSZER FOGLYAI

Nincsen olyan elmélet, amelyiknek ne lennének ellenzői, kritikusai, ellenlábasai és nincsen olyan érvelés, amelyik ellen ne lehetne ellenérveket felsorakoztatni. Azt, hogy van-e Isten vagy nincsen, vitákkal egészen bizonyosan nem fogjuk soha eldönteni. Bármelyiket oldal nézeteinek az a maximuma, hogy az érvek alapján csak valószínűsíteni tudja a végeredményt. 

Ahogy Ofi barátom szokta mondani: egy zárt rendszerből ne akarjunk már a rendszeren kívüli dolgokról megdönthetetlen ítéletet mondani! Egyik kedvenc könyve Edvin Abbot Síkföld című szösszenetnyi sci-fi-je. Ami valószínűleg hatással volt a Mézga Aladár különös kalandjai című zseniális sorozat első epizódjára, amelyben Aladár egy kétdimenziós bolygón jár. A kétdimenziós bolygólakók a megjelenésének a hatásait érzékelik ugyan, ám mert a harmadik dimenzió számukra felfoghatatlan, megérthetetlen, el nem tudják képzelni, Aladár honnan szól hozzájuk, és mi lehet igazából a zseblámpájának a fénye? Amikor a világegyetemről olvasok, nem tud nem eszembe jutni a Galaktika 27. számában megjelent, számomra kamaszkorom óta meghatározó Kaszás István-novella, A modell. (Itt elolvashatod.) A novella tudósai egy szobában létrehozzák a Nagy Bumm-ot, végigkövetik az evolúciót, és a mini Föld történelmét. Vagyis a történetben a Világegyetem egy szoba, aminek a falain túl az Intézet van. Matrjoska-világegyetem. Lehet játszani a gondolatokkal, a szavakkal, lehet gyártani az elméleteket... Egy dolog biztosnak tűnik: hatalmas elbizakodottság bizonyítottnak tekinti, hogy van/nincs Isten. Collins könyvében azt olvassuk, hogy vannak érvek amellett, hogy van. (Amire persze a harcos ateista ismerősöm azt mondja, hogy vacak, régen megdöntött érvek, hatalmas csalódás volt számára Collins könyve, egy ekkora tudóstól sokkal többet várt.)

Akkor lássuk az Ábécét!

ISTENÉRVEK

Collins Istennek tulajdonított ábácéje nem kiegyensúlyozott iromány. Ám nem is ez volt a célja. Istennel kapcsolatban nagyon sok kérdést fel lehet tenni. Az általános kérdésekre, ahogy arra mát utaltam, Collins nem sok időt fordít. És ebben a nem sok időben sem túl széles látókörű, ráadásul erőteljesen C. S. Lewis-ra támaszkodik. Ez nam baj, csak tény. A bevezető fejezet gyakorlatilag kedvcsináló Lewis írásaihoz és az alapvető Isten-érvekhez.
A személyes hitéről szóló vallomásából kiderül, hogy számára kardinális kérdés volt az általánosan létező morális törvény megmagyarázatatlansága. Ennek a kérdésnek a vizsgálata során lett ateistából kereszténnyé. 

AZ EMBERI GENOM-TÉRKÉP

Collins saját projektjének, illetve elsősorban a projekt történetének a bemutatása. A DNS-t felfedő egyik tudós, Watson után, saját legnagyobb  meglepetésére is ő, Collins lett az emberi genom-térkép projektjének a vezetője. Több mint kétezer tudós dolgozott a végül teljessé és sikeressé vált munka érdekében. A céljuk elsősorban orvosi volt: annak a kérdésnek a megválaszolása érdekében dolgoztak, vajon génszinten bele lehet-e avatkozni az emberi szervezet működésébe, lehet-e gyógyítani gyógyíthatatlannak tartott betegségeket? 

A projekt során végzett munka, illetve a végeredmény Collins-t megerősítette abban, hogy van Isten. S nem csupán egyfajta deizmusban, teizmusban lett erősebbé, hanem gyakorló kereszténységében. Ennek érdekében írta ezt a könyvet. Illetve elsősorban azért, hogy bemutassa, bebizonyítsa, hogy a vallás és a tudomány nem ellenségei egymásnak, csupán a képviselőik teszik azzé őket. Illetve hogy felhívja arra is a figyelmet, hogy rengeteg-rengeteg tudós hívő keresztény. (Püff neki, fenti kép-mondat!) 

Ahogy kivettem Collins számára az egyik legmeggyőzőbb érv az evolúció igazsága mellett az alábbi volt. Az emberi géntérkép megfejtése után út nyílt az állati géntérképek elkészítésére is. A tudósok legnagyobb döbbentére a géntérkép egyes részei hihetetlen azonosságot mutattak a legkülönfélébb életformák esetében. Igen, még az ember és például az orsóféreg esetében is. Collins példának hozza az ember és az egér génjeit és a következőt mondja.

A gének elhelyezkedése a kromoszómákon gyakran követi ugyanazt a sorrendet az egerekben és az emberekben, habár a gének közötti pontos távolság némileg változhat. Tehát ha az emberi A, B és C géneket ebben a sorrendben találjuk az emberi kromoszómán, akkor jó esélyünk van arra, hogy az A, a B és a C gének egérmegfelelői ugyanebben a sorrendben fognak megielenni az egérkromoszómán. Mivel most már az emberi és az egérgenom teljes szekvenciája rendelkezésünkre áll, azonosítani tudjuk a gének közötti szakaszokban az úgynevezett , ugráló gének" sok maradványát. Ezek a transzpozonnak is nevezett elemek képesek voltak bemásolni magukat a genom véletlenszerű pontjaira – és ezt ritkán még ma is megteszik. A DNS-szekvencia elemzése kimutatta, hogy a transzpozonok némelyike az eredeti ugráló génekhez viszonyítva számos mutációt gyüjtött össze az idók során, vagyis igen idősnek tűnnek. Ezeket gyakran hívják ősi ismétlódő elemeknek (ancient repetitive elements, ARE). Érdekes módon ezek az ősi elemek gyakran hasonló helyeken találhatók az egér és az ember genomjában – mint a fenti példán az A és a B gén között helyet Különösen érdekesek azok az esetek, amikor az ARE egy szakasza levágódott a beépülés pillanatában, Ezzel elvesztette DNS-e egy részét és minden esélyét arra, hogy működhessen a jövőben (amint azt példánkban a B és a C gén között látjuk). Amikor olyan megrövidült, ősi elemeket találunk az ember és az egér genomjában, amelyek pontosan ugyanannál a bázispárnál vágódtak el, és ugyanoda épültek be a kromoszómába, ez meggyőzoen bizonyitja, hogy a beépülés az ember és az egér egy közös ősében ment végbe. (154.)

Azt hszem, ez volt az első olyan érv, amely az evolúcióval kapcsolatban erősen elgondolkodtat. Holott a könyvet messzemenően nem ezért vettem a kezembe. :-)

HITETLENSÉGEK ÉS HITEK

A harmadik nagy falat Collins könyvében az ateizmus, a kreacionizmus és az intelligens tervezettség kritikája. Nagy falat mindegyik, ám Collns elegáns, célratörő és érthető kritikáját nyújtja mindháromnak. 

Az ateizmussal elsősorban az a baja, hogy végleges kijelentéseket tesz Istenről, miközben önmaga is csak egy filozófiai elmélet. Ahogyan tisztáztuk: az ateizmus nem bizonyítja, mert nem bizonyíthatja Isten nem letétét, csak valószínűsítheti, hogy nincsen Isten. Collins szerint az olyan tudósok harcos ateizmusa mint például Richard Dawkins, nem tesz jót a tudomány megítélésének. Dawkins-szal kapcsolatban megismétli McGrath néhány legalapvetőbb érvét, amelyet a Dawkins Istene című könyvben írt. Dawkins érvelés Collins szerint is meglehetősen jellemző ateista érvelés: olyan dolgokat cáfol, amiket a kereszténység nem is állított, vagy nem úgy állította. 

Dawkins állításainak legfőbb és legkevésbé megbocsátható tévedése, hogy szerinte a tudomány megköveteli az ateizmust, holott erre semmiféle bizonyiték nincs. Ha Isten a természeten kivül létezik, akkor a tudomány sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudja a létezését. Ebben az értelemben magát az ateizmust kell a vakhit egy formájának tekintentünk. Hiszen az ateizmus olyan hiedelem rendszer, amelyet nem lehet megvédeni a tiszta logika módszereivel. Ennek a nézőpontnak a legszínesebb megnyilvánulását meglepő helyen találjuk: Stephen Jay Gouldnál, aki Dawkins mellett talán az elmúlt generáció legszélesebb körben olvasott ismeretterjeszt evolúcióbiológusa. Egyik, egyébként nem túl nagy feltűnést keltett recenziójában Gould a földbe döngöli Dawkins nézópontját

„Akkor most valamennyi kollégám nevében – nem is tudom, hányadszorra megpróbálom újra elmagyarázni: a tudomány egyszerűen képtelen arra, hogy szokásos módszereivel döntésre jusson Isten lehetséges természetfölöttisége ügyében. Nem tudjuk ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni, erről tudósként egyszerűen nem tudunk véleményt mondani. Ha valamelyikünk esetleg óvatlan kijelentéseket tett arról, hogy a darwinizmus cáfolja Isten létezését, ak-kor el fogok menni Mrs. McInerney-hez [Gould harmadikostanítónője], és meg fogom kérni, hogy adjon egy körmöst az illetőnek.. A tudomány csak a naturalisztikus magyarázatokkal tud mit kezdeni. Ezért nem alkalmas arra, hogy megerősítse vagy egyéb fajta létezők (például Isten) valóságosságát, illetve megválaszolja egyéb szférák (például a moralitás) kérdéseit. Felejtsük el egy pillanatra a filozófiát, most elég lesz nekünk az elmúlt száz év empirikus ismeretanyaga. Maga Darwin agnosztikus volt (legkedvesebb lánya halálakor vesztette el a hitét), de Asa Gray, a nagy amerikai botanikus, a természetes szelekció híve, aki könyvet is írt Darwiniana címmel, hithű keresztény. Menjünk előre ötven évet az idoben: Charles D. Walcott, a Burgess-pala fosszíliáinak felfedezóője elkötelezett darwinista volt, egyúttal ugyanilyen elhivatott keresztény is. Hitte: Isten rendezte el úgy a természetes kiválasztódást, hogy az ő terveinek és céljainak megfelelóen felépítse az élővilág teljességét. Ugorjunk előre megint fél évszázadot, egészen nemzedékünk két legnagyszerübb evolúcióbiológusáig, a humanista agnosztikus G. G. Simpsonig és a hívő ortodox keresztény Theodosius Dobzhanskyig. Vagy kollégáim fele elképesztóen hülye, vagy a darwinista tudomány tökéletesen összeegyeztethető a tradicionális vallásos hittel – és ugyanennyire kompatibilis az ateizmussal. kizárja Vagyis azoknak, akik úgy döntenek, hogy ateisták lesznek, más okot kell találniuk.”

Vagyis azoknak, akik úgy döntenek, hogy ateisták lesznek más okot kell találniuk. Az evolúció nem alkalmas erre. (185–186.)

A agnoszticizmus tarthatatlanságát elég röviden elintézi. 

Ahhoz, hogy jól védhetó legyen, az agnoszticizmust meg kell előznie az Isten létezése ellen, illetve mellette szóló bizonyitékok mélyreható értékelésének. Kevés olyan agnosztikus van, aki vette volna a fáradságot. (Néhányan – és meglehetősen hosszú azoknak a listája, akik nem voltak restek végiggondolni az összes lehetőséget – saját maguk számára is meglepő módon a folyamat végén istenhívők lettek.) Továbbá, habár az agnoszticizmus talán sokak számára kényelmes alapvetés, intellektuális nézópontból nyilvánvalóak a gyengeségei. Önök képesek lennének tisztelni valakit, aki ragaszkodik hozzá, hogy az univerzum kora megismerheteten – miközben nem vette magának a fáradságot, hogy megis merje a bizonyítékokat? (188.)

Ehhez a témakörhöz ajánlott olvasmány: Alister McGrath: Az ateizmus alkonya. 

A kreacionizmus, vagyis a bibiliai teremtéstörténet szó szerinti ételmezése Collins szerint a kereszténység legnagyobb öngólja: olyan, mintha a hívők ragaszkodnának ahhoz, hogy kétszer kettő az mégsem négy. Collins elmondja, hogy a kreacionisták legfőbb érveit (nem találtak még semmiféle fajok között fosszíliát, a szénkarbonos kormeghatározás hamis eredményeket szül, mert a szénizotóp felezési ideje nem minden korban volt azonos) simán túlhaladták a tudományos ismeretek, így ezek az érvek egyszerűen nem igazak. Vagyis a kreacionisták permanensen a saját kapujuk ellen fociznak. Különösen akkor, amikor azt mondják, hogy Isten a hatnapos teremtés során mintegy belekódolta a teremtésbe a megtévesztést akkor, amikor például a rendelkezésünkre álló tudományos módszerek alapján (szénkarbon kormeghatározás, kozmológiai távolságszámítások, táguló világegyetem, stb.) sokkal régebbinek vélhetjük a világegyetemet. 

Az intelligens tervezettséggel is meggyűik a baja a szerzőnek. Az inteligens tervezettség mozgalma 1991-ben indult útjára. Képviselői jobbára nem annyira önálló elméletet hoztak létre, sokkal inkább az evolúció ellen sorakoztatnak fel érveket. Collins azt mondja, hogy ez az irányzat semmiképpen sem tudományos, és mára (értsd: a könyv megjelnésének idején, 2006 körül) a legfőbb érvei tudományosan meghaladottá váltak. Collins elmondja, hogy a intelligens tervezettség legerősebb érve, a tovább nem csökkenthető komplexitás elve (amikor bármilyen összetevőt kiveszünk egy meglevő biológiai rendszerből, és az műkdésképtelenné válik) már régen túlhaladott, tudományosan bizonyított, hogy voltaképpen nincs is olyan bioógiai összetevő, ami ne lenne nem csökkenthető. 
Talán az a tény, hogy mostanság több könyvet is olvastam a témában (Tudomány felfedezi Istent, Darwinizmus és intelligens tervezettség, Az intelligens válasz), ezért Collins nagyon tömör összefoglalója nem győzött meg, de nagyon elgondolkodtatott. 

A COLLINS SZERINT JÁRHATÓ ÚT

Collins voltaképpen nagyon egyszeerűen vágja át a gordiuszi csomót. tudósként Collins a evolúció elméletét bizonyítottnak vallja. Kifejti azt is, hogy az evolúcióval, a darwinizmussal és általában a tudományos témákkal kapcsolatban az elmélet szó nem azt jelenti, hogy valami bizonytalan (lásd pl. a Heisenberg-féle határozatlansági elmélet). Így az evolúciót tudományos tényként kezeli. Ahogy azt is tényként veszi, hogy Isten létezik.

Az az evolúció az övé, amelyben Isten indította el a Nagy Bumm-ot, annak minden következményével, előre, pontosan kiszámítva és precízen, a legapróbb részletekig belőve minden kozmológiai, kémia, fizikai, biológiai, stb. tényezőt,  beleértve a természetes kiválasztódás majdani (illetve számunkra egykori) minden apró, nüansznyi lépését. 

A vélemény szerint ezzel rögtön feloldódik a több évszázada tartó, de indokolatlan ellentmondás a vallás és a tudomány között, a helyükre kerülnek a mozaikok, összeillenek a részletek. 

S most az a helyzet, hogy műveletlen és tanulatlan énem azonnal fel tudna tenni néhány tétova kérdést a Collins-féle szemlélettel kapcsolatban, ám csak azért sem teszi fel. Tudatában vagyok, hogy a Collins által vallott elméletnek is régen van már komoly kritikája (a legismertebb: Werner Gitt: Teremtés+evolúció=?), de úgy gondolom, mégsem ez a jelen kötet leglényegesebb vonatkozása és főleg nem az üzenete. A lényeg abban áll, hogy a tudomány és a vallás semmképpen sem ellenfelei egymásnak, és voltaképpen a múltban sem voltak azok. Tudom, Galilei, de vele Collins is foglalkozik pár gondolat erejéig, itt egy link, hogy kb. miért. Ráadásul rengeteg egyházi személy tudós volt, mint például  (például ebben a könyvben olvashatsz erről többet, vagy itt), emez meg egy meglehetősen könnyen áttekinthető, impozáns lista. Collins azt mondja, számára a tudomány és a vallás simán kiegészíti egymást. Valahogy úgy, ahogyan az egyébként egyáltalán nem keresztény Einstein is állította: 

A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.

S voltaképpen ez Collins legfőbb üzenete. 

Bevallom nem értek mindenben egyet Collins következtetéseivel, ennek minden bizonnyal oka a tudatlanságom és a műveletlenségem, de a könyv mégis roppant szimpatikus a számomra. És az olvasása után megértem, hogy harcos ateista ismerősöm ugyanannyira harcos ateista ismerőse miért kommentálta mélyrepülésnek az Akadémia Kiadó ötletét, hogy magyarul pont ők jelentessék meg a könyvet. 

A moly.hu-n e könyvről írt értékelésem alatt a napokban kialakult egy kis beszélgetés. S mintegy véletlenül tudatosítottam, hogy ezt az értékelésmet erre a blogra még nem tettem fel. Csak a címét, és egy teljesen másik könyv értékelése volt alatta. Ez most tehát pótlás-értékelés.

Ez most vagy valami, vagy megy valahova… 
Okos könyv. Elgondolkodtató. Jó együtt agyalgatni vele, s néha szégyenletes lemaradni, mit is mond, de vissza lehet lapozni. És néha konstatálni, hogy még így sem teljesen értem…

A szokásos posztkeresztény állapotomban magamhoz nem illő módon még bólogattam is a Bibliával kapcsolatos liberalizmusnak látszó hozzáállásán, de csak azért, mert nem liberalizmus volt, amit mondott, hanem vérvaló. Különösen tetszett, amikor azt mondta, a keresztényeknek félre kellene tenniük egy-kétszáz évre a Bibliát, hogy megértsék, mit is mond valójában.

De rögtön azután támadtak bajaim. Namertugye: az ember óhatatlanul zárt rendszerben él. Többkörösen is. Elsősorban, mert számára a Föld, a Naprendszer zárt rendszer. Másfelől, mert a három dimenzó is adott. Harmadfelől, amire Watts is hivatkozik: bármiféle transzcendens megismerése szinte alapetőn lehetetlen feladat. Lehetetlen, mert az ember minden őt ért impulzust szükségszerűn és kikerülhetetlenül magán átszűrve, rostálva, transzformálva értelmez. Watts is hivatkozik arra, hogy egy zárt rendszer nem képes a rednszeren kívüli események, impulzusok helyes értelmezésére, magyarázatára, éppen, mert kívül esnek a rendszeren. Korrekt. 

Ámde: azzal együtt, hogy nagy igazság van a Biblia és a kereszténység viszonyának szükségszerű újraértelmezésében (hogy miért, az most itt nagyon hosszú lenne), a félretevésekor azonban elvész a nagyjából egyetlen kapaszkodó, ami alapot ad némi objektivitásra is. Tudom, ezzel is lehet vitatkozni. De tegyük fel (én hiszek benne), hogy a Biblia valóban tartalmaz transzencends üzenetet. Ha félreteszem, mi marad? Az emberi logika, az agy, az érzéseim és a saját tapasztalataim. Mindaz, ami szubjektív és a zárt rendszer része. Amiből, ugye, nem megismerhető a transzcendens. Csak feltételezhető. A magam (szubjektív) következtetései, (szubjektív) gondolatai, (szubjektív) tapasztalatai alapján körülírható, sejthető. De semmiképpen nem abszolutizálható. Mert, tetszik, nem teszik, ego vagyok. A szó emberi értelmében.

S itt a saját farkába harap a kígyó. Mert mondhatok, gondolhatok hiperokosakat, eljuthatok bármilyen következtetésre, igazság, alapelvre, az Abszolútummal kapcsolatban lehetetlen lesz mások számára is érvényesen megfogalmaznom, mert nincs legkisebb közös többszörös, nincs mindkettőnk számára elfogadható külső viszonyítási pont, a saját szubjektumomat abszolutizálom. Paccs!

Félreértés ne essék: nem várom el senkitől a manapság olyan marhára divatos, tökéletes objektivitást. Nagyjából ostobaságnak tartom ennek elvárását. Nekem önmagában semmiképpen nem erény. Sőt, néha hátrány. Az álobjektivitás meg álságos. A szubjektivitással sincs bajom, tökéletesen természetes valami. De a szubjektivitás objektivitásba öltöztetését gyűlölöm. Mert akkor úgy teszek, mintha valami következtetésre, igazságra, alapelvre, ismeretre mindentől függetlenül, semmitől sem befolyásolva jutottam volna el. Vagyis az adott következtetésem, igazságom, satöbbim nem -izmus befolyásolt, mert én nem vagyok olyan, hanem a Nagy Egészből józan ésszel, tiszta szívvel, derűs tekintettel, tiszta szívvel így és csakis így csipegettem ki a Nagy Kalács mazsoláját. Ami semmiképpen nem lehet igaz. Éppen mert szubjektumok vagyunk, tele előítélettel. Ha tetszik, ha nem. 

Ezzel együtt olvasandó Watts könyve. Mert gondolkodni jó, mert újat látni, tapasztalni, másféleképpen megközelíteni építő.

A szerzőről itt olvashatsz.

Cartaphilus, Budapest, 2004, ISBN: 963930381X · Fordította: Holló Imola Dalma

3/5

(2013)

Ide a rozsdás bökőt, ha tíz emberből kilencnek nem az jut eszébe A postás mindig kétszer csenget-ről, hogy rövid küzdelem után milyen klasszul felpakolta Jack Nicholson Jessica Lange-t az asztalra, egyéb tevékenység céljából! (Hogy ne kelljen keresgélni, úgy a film tizenötödik percénél kezdődik a jelenet.) Nos, nagyjából ennyi maradt meg bennem az adaptációból. Vagyis bármennyire kedvelem Nicholson-t, túl mély nyomokat nem hagyott sem a film egésze, sem ő. (Nem hagyom ki, ha már Nicholson: a Dürrenmatt novellából született Az igéret megszállotjá-ban viszont zseniális, nagyon érdemes megnézni. De úgy az egész film pöpec.)

Ez a könyv ezerszer a kezemben volt már, itt-ott, így-úgy. Tegnap a Rákos úti rendelő könyvcsereberélő-polcán találtam rá, elhoztam, beleolvastam néhány piros lámpánál: érdekelni kezdett. Megesküdtem volna rá, hogy ez is olyasmi gengszter-sztori, mint a Keresztapa vagy a Bonnie és Clyde. Nagyjából semmi köze hozzájuk, hacsak a kor, a ruhák és az autók nem. S na jó, hulla ebben is van. 

A történet roppant egyszerű. Ennyi oldalon (értsd: egyszázhúsz) nem is lehetne túl bonyolult. Frank Chambers, huszonéves, életművész csavargó egy napon egy görög fószer büféjéhez keveredik. A görög felfogadja őt dolgozni. Frank nem az a sokáig egyhelyben maradós fazon, de mert a görög felesége azonnal megragadja a fantáziáját, úgy dönt, marad. Nem bánja meg. Corával a feleséggel hamarosan úgy döntenek, elegen vannak ők ketten, a görög feleslges. A tettek mezejére lépnek, lesz is belőle nagy-nagy baj. Meg abból is, hogy Cora a továbbiakban inkább a büfét fejlesztené, Frank menne tovább a nagyvilágba. Vagyis egymást imádják, de a célok nem azonosak. 

Nem túl gazdag sztori. Helyszűkében a jellemek sem túlragozottak, a történet sincsen túlbonyolítva, és pláne nincsen túlírva. Azt el tudom képzelni, hogy 1934-ben, amikor a könyv először megjelent, több szempontból nagyobbat szólt, de azért nem semmi, hogy magyarul is volt már, alsó hangon hat kiadása. Vagyis van valami ebben a történetben, a stílusábáan, ami a kiadókat is ösztönzi és az olvasókat is motiválja. Megvallom, nem jöttem rá, pontosan mi az. Valamiféle gengszterromantika? A szenvedély? A lazaság, ami Frank-et vezeti (értsd: a farka és a pillanatnyi érdekei)? Az anyagiakhoz való viszony eltanulásának a vágya: jó ha van, nagyon jó, de sebaj, ha nincsen? Az élethez való prohippi hozzáállás: „Úton lenni boldogság, megérkezni a halál” (Hobo), amit Kerouac harsog majd húsz év múlva,mármint Cain-hez képest húsz év múlva, tartósan, időtállón? A szenvedély megélésének némi perzselő vágya? Vagy a befejezés fatalizmusának szkeptikus keserűsége?

A csuda tudja. Tény, hogy a stílus szikársága előrevetíti a noir-hanglatú krimik (nekem kapásból Chandler jutott eszembe) hangulatát. Semmit nem magyaráz, semmiben nem mélyed el, és ez igaz a szereplők jellemére és motivációjára is. 

Azonban van valami, amin ismételten fennakadtam. Próbálom magamnak megmagyarázni, hogy vaskalapos vagyok, de az irodalmi és erkölcsi kisördög sunnyogva röhög rajtam. Többször írtam már, hogy van egyfajta erkölcsi tendencia a könyvek, filmek hőseivel kapcsolatban, amire húzom a számat. Alapvetően osztom Müller Péter gondolatát, hogy a művészet célja, hogy felemeljen, előre mutasson. Akkor is, amikor a témája nem felemelő. S persze akkor mávészet igazán, ha mindez didaktika-mentesen történik. A tendencia, amit észrevenni vélek viszont ennek ellentétes irányába mutat: egyre több esetben veszem észre, hogy gazembereknek, erkölcsi nulláknak drukkolok egy-egy könyv olvasása, film nézése közben. Egy eklatáns példa az Oceans-filmsorozat, amelyben egy rakás zseniális gazembernek drukkolunk, de nagyon, akik ellopják a másokét, és teszik ezt korántsem Robin Hood szellemében, hanem saját önös érdekeik, a saját gazdasági gyarapodásuk miatt. A Postás-sal is az volt a bajom, hogy miköben a szikár stílus miatt mindvégig maradt a szereplőktől való távolságtartás, aközben, jócskán köszönhetően az E/1-es elbeszélésmódnak is, azért mindvégig Frank és Cora mellett szorítunk. Ugye, hogy ugye? Persze, ha akarom, akkor a befejezés mégiscsak egyfajta erkölcsi ítélet, de kérem, ki az, aki megkönnyebbül tőle? Miközben a pórult jár nottingham-i bíró bukásának önfeledten örülünk, hurrá Richárd királyok Oroszlánszívűje. Frank és Cora bukása nem okoz örömet. Őket sajnáljuk.

S közben, ugyebár ott van még kettejük szerelme is: Cora férjezett asszony. Aki nem csupán kikefél a kapcsolatból, hanem cselekvő bűntárs a férje félreállításában. És mégis örülünk, hogy egyre jobban összemelegszik Frnk-kel. De miért is örülünk? Hogy végre erkölcstelen, hazug, gyilkos módon ki tudott bújni a saját rossz döntése szorító következényiből? Hogy visszataszító módon találta meg a boldogságot? 
Félre ne érts: nincs szándékomban erkölcscsősznek lenni. Dehogyis! Ha a saját életemre gondolok, van vaj a fülem mögött. Csakhogy valahogy kiegyensúlyozottabbnak és elgondolkodtatóbbnak érzem például a Madison megye hídjai-nak megoldását (és most Raszkolnyikoovra még csak ne is gondoljunk!): asszonyka meglelei élete párját, de kitart apuci mellett, miközben egy életen át szembe megy a saját érzéseivel. Nem a macochista önképző szakkör, ami tetszik ebben a megoldásban, hanem a következetesség. Úgy, hogy az sem fájt volna, ha a könyv/film megoldása arra fut ki, hogy anyuci leül apucival, és heves tányárdobálás, bútoraprítás közben úgy dönt, az élete az övé, kiszáll a buliból, és a továbbiakban a szerető a befutó, kalap, kabát, ásó, kapa, nagyharang, és nem a permanens langyos víz, mert annek tartalma nincsen. Vagyis a Madison hagyott kérdéseket maga után. A Postás nem hagy. Vagy legalábbis nem nagyon erőlteti, hogy kétségeink támadjanak afelől, hogy a szereplők döntései következtében másképpen is lehetett volna, ami lett. 

Próbáltam még kiutat találni az üzenet számára arrafelé, hogy Cain nem tesz mást, mint bemutatja egy nem túl tudatos, ösztöneiből élő, azt mindenáron kielégíteni akaró társadalmi réteg „megoldásait”, és ezeknek a „megoldásoknak” a következményeit. S hogy az eszköztelen stílus is ezt a célt szolgálja: olyan eszköztelen, csupasz, mint amilyen eszköztelenek, bot egyszerűek a főszereplők (majdnem hősöket írtem, egek!). Nagyon próbáltam elhinni, hogy erről van szó, de nem voltam képes lépre menni önmagamnak. S itt rögtön hozzáteszem azt is, hogy nem lenne ezzel semmi baj, ha a Postás semmi más nem lenne, mint ponyvairodalom. De nem az, érezhetően sokkal több annál. 

S ezért baj, hogy ha a puszta sztorin túl akarok látni, akkor nem marad túl sok minden. Ami marad, az meg nekem kevés. 

Többször mondtam már, nem értek az irodalomhoz, csak szeretek olvasni. De hol van a postás?

Ha már Pratchett

Egy időben valamiért azt gondoltam, tudatlanul, információhiányosan, hogy Terry Pratchett egy tucat-fantasy író, a fantasy sablonjaival, sablon-alakjaival, szokásos történeteivel. Már nem is tudom, hol, mikor, minek hatására következett be a változás. Azt tudom, hogy A mágia színe volt az első könyv, amit olvastam tőle. Nem volt elementáris vagy sorsfordító élmény, de valamit elkaptam a Pratchett-fílingből. Négy dolog egyértelműen lejött belőle: Pratchett írásain lehet jókat röhögni, a történet csak felszín a számára, mert van mondanivalója, marhára figyelni kell, amikor az ember olvassa és hogy nem semmi fantáziája van. 

Ahogy Pratchett ír

Azt írtam, marhára figyelni kell, hogy az ember kövesse az asszociációit, hasonlatait, a gondolatmenetét. Ez annyira igaz, hogy úgy vettem észre, nem mindegy melyik fordítását olvassa az ember fia/lánya. Ugyan sajnos nem tudok angolul, de volt olyan, hogy egy Hamlet-idézetet benézett a fordító, és ezzel teljesen gajra is vágta Pratchett ahhoz fűződő hatalmas poénját. Csak azért vettem észre, mert ismertem a Hamlet-szöveget. Én akkor a rossz Prachett-fordítást olvastam, ezért megnéztem egy másikban: ott teljesen ült a szöveg. Nem szoktam ingyen reklámozni, és pénzt még senki nem ajánlott fel érte, de most megteszem: hacsak egy mód van rá, akkor a Delta Vision Pratchett-kiadásait érdemes olvasni, úgy fest, újrafordítottak minden könyvet. Pratchett-hez méltón. Viszont ezáltal nem tudom, hány szöveg maradt zavaros, hány gondolat, poén sikkadt el, ha csak a régebbi fordítások álltak a rendelkezésemre. Lehet, hogy ezért nem jött be igazán A mágia színe sem? Tény, hogy olvastam ennek az ellenkezőjét is. Mármint, hogy volt vannak, s vannak bizonyára többen, akik a régi fordításokat jobban díjazzák, különös tekintettel az új fordítások beszélő neveire. 

Na, és akkor kimondom! Ki én, ha a fene fenét eszik is, mert itt a helye: Pratchettben néha azt nem szeretem, hogy piszok komplikáltan fogalmaz, rohadtul kell figyelni, mi a francot is akar mondani, és azért is, hogy ne szakadjon meg az asszociációi lánca. (Isteni szerencsém, hogy van nekem egy Ofi nevű barátom, akinek a kommunikációja kísértetiesen hasonlít Pratchett-ére, csak győzzek figyelni. De komolyan volt olyan, hogy olvastam egy e-mail-jét [mármint nemt Prattchet-ét hanem Ofiét]  és miközben minden sorát élveztem, halvány lila űrgyűrűfüttyöm nem volt, mit is akar mondani. A stílus, ugye, maga az ember.) És itt kell kimondanom, mert ha már ilyen kis bitang őszinte vagyok, akkor kimondom én ezt is: imádom, hogy Pratchett szövegeire ennyire kell figyelni, hogy ne szakadjon meg az asszociációk sora, és irgalmatlanul bírom a komplikált, de pazarul komplikált megfogalmazásait is.

Pratchett világa és abban ez a könyv

Pratchett gyakorlatilag és nagyjából egy általa kitalált világba helyezi el az összes történetét: ez a Korongvilág. Korong, mert a teljesen lapos világot a Nagy A'Tuin teknősbéka hátán álló négy elefánt tartja. A Korongvilág kötetei nem összefüggők, vannak ugyan visszatérő szereplők, van csekély számú visszautalás a régebbi történetekre, de voltaképpen bármikor bármelyik kötet kézbe vehető, nem lesz érthetetlen. Még akkor sem, ha a Korongvilág-sorozat alsorozatokra bontható, és az alsorozatok szereplői a jobbára visszatérő figurák. De még ez sem tökéletesen konzekvens. Szóval Pratchett könyvei szabadon olvashatók, bármelyikhez is fér hozzá a szerencsés olvasó, nem szabad hagyni, hogy reménytelenségbe süllyedjen: olvassa!

Ez a Vége a mesének című kötet a Boszorkányok-alsorozat harmadik története. (Az értékelés alatt elhelyeztem két linket. Az első többek között arról szól, az egyes kötetekben milyen témákkal foglalkozott Pratchett, a második pedig egy javasolt olvasási sorrend.) A Boszorkányok-alsorozatnak (meglepő fordulat következik) azért ez a címe, mert három boszorkány az egyes könyvek főszereplője: Wiharvész Anyó, Ogg Nagyi és Póré Magrat, az ifjú, még gyakorolgató boszi. Anyó és Nagyi folyton-folyt csesztetik egymást, Magrat és Anyó ki nem állhatják a másikat, s ha Nagyi dalra fakad, Anyó és Magrat versenyben csendesítik őt. 

Jelen részben Magrat megörökli a tündérkeresztanyaságot egy meghalt boszorkánytól. Magrat tapasztalatlan, ismerethiányos, tudatlan, és voltaképpen senki sem érti, miért övé a feladat? A meghalt boszi rögtön meg is bízza egy feladattal: nem szabad, hogy Pipő férjzhez menjen. Ezt kell Magratnak mindenáron megakadályoznia. Ehhez rögtön útra is kell kelnie Genuvába. Nagyi és Anyó persze nem hagyják magára a fiatal teremtést. Főleg, mert mindkettőjük csőrét nagyon csípi, hogy miért pont ő, és főleg miért ővé az elhunyt varázspálcája?

A könyv háromnegyede a három boszi útjának a bemutatása Genuvába, a negyedik negyed pedig a végső harc. De, á, nem ám csak úgy ukkmukkfukk, tök kiszámíthatón!

Persze a végső harc kibontakozása már az út során elkezdődik, szépen, ízlésesen, finoman adagolva felvezetve. Magratnak fogalma nincsen, mi történik körülötte, de Anyó és Nagyi számára egyre tisztább a kép: valaki mindenáron integrálni akarja a valóságba a meséket, de jobbára csüggesztő vagy éppen kegyetlen félmunkát végez. És egyre világosabb, hogy a székhelye Genuva, a fő célpontja pedig Pipő, akit, ugye, ha fene fenét eszik is, meg kell menteni! 

Ám mire idáig eljutunk bejárunk néhány mesét (amikből valahogy hiányérzetem volt, több az sokkal több lett volna hiányérzet nélkül), végighallgatjuk a boszik permanens perlekedését. 

„Happy end nincs?” 

A könyv tipikus Pratchett-könyv. Ha akarom egy szimpla, röhögős fantasy. Ha akarom, kicsit több, ha akarom, sokkal több. Pratchett nem egy könyve valami másnak a parafrázisa, továbbgondolása, hol Shakespeare-nek, hol Az operaház fantomjának, hol ennek, hol annak. Ez a könyv a meséké. Nem pusztán a mesék felhasználása, kiforgatása, kifigurázása, mert miért is figuráznánk ki a meséket, amikor a Korongvilág is voltaképpen egy mesesorozat? Hanem akkor? Akkor úgy, hogy a könyv jó harmadáig az volt az  érzésem, hogy Pratchett írt saját magának egy roppant szórakoztató, szokásosan röhögtetős könyvet, aminek lesz majd valami amerikaul csimmbumm, csilivili befejezése (lett), és csá! Az a helyzet, hogy voltaképpen így is lett, de aztán mégsem. Terry bácsi nem szokott szájbarágni, de most egy kicsit ezt tette. Azonban bányja a kánya, ha ez a szájbarágás duplafenekű, és ha nem is mozdítja a világot a sarkaiból, mégis csak itt bizget belülről egy napja (tegnap este olvastam ki a könyvet), akkor is, ha nem új tudás, hiszen egyszer már váltam is (kétszer nem fogok, minek, ha itt van mellettem a másik felem; most dobjam el a saját testem és vérem, oldalbordám?): a mesékben nem lehet élni, nem erre valók, és senki sem tehető boldoggá a magunk útján. Úgy ennyi. Csak nem ennyire snasszul persze. Hanem valahogy úgy, hogy itt cirkulál bennem tegnap este fél tizenegy óta, pedig azóta egy pörgős műszakot végig vezettem a városban. Pratchett-ül van megfogalmazva a cirkulció alanya, miközben ez nem is volt annyira olyan. 

A befejezés olyan csavaros lett, hogy bár tudtam, kinek illik drukkolnom, s persze, nekik drukkoltam, de voltaképpen az adta a legnagyobb csavart, hogy nem a jók harcoltak a rosszakkal, hanem olyan megzavarodott blikkem volt, mintha egy Frank Herbert-féle Dűne-könyvet olvasnék a Korongvilágról, ahol voltaképpen senki sem jó vagy rossz, senki sem fekete-fehér, csak vannak akik cselekményben résztvevők pszichológia sokszínűségben szimpatikusabbak mert közelebb állnak hozzám az eszközeik és a módszereik. Pratchett ebben a mesében dúsan gondoskodott arról, hogy frankherbertesítse a szereplőit. S bizony evégett mégsem cöccögve, hanem csettintve tesszük le ezt a könyvet. Is. Elismerve, hogy patent kis fantasy-paródia ez, meg valami sokkal több is. Bizony! 

 Delta Vision, Budapest, 2011, ISBN: 9786155161087 · Fordította: Farkas Veronika

Az idős boszorkány nem az a fajta volt, aki gyakran élt erős szavakkal, de szinte bizonyosra lehetett venni, hogy ha egy olyan  visszafogott kifejezést használt valakire, mint „tűkön ül”, akkor egy olyan emberre gondol, aki szerinte több mérfölddel túllendült már az őrület határán, és tovább gyorsul. 
(17.)

*

– [...] Ha azt mondja az ember Wiharvész Eszmének, hogy el kell mennie valahova, akkor se lát, se hall majd a tiltakozástól, úgyhogy azt kell neki mondani, hogy ne menjen, és akkor üvegcserepeken keresztül is odarohan. Ez a Wiharvészek egyk jellegzetessége. Nem tudják, hogyan kell veszíteni. 
Majd mintha valami mulattatni kezdte volna.
– De most az egyik meg fogja tanulni.
A Halál semmit sem mondott. Az ő szempontjából, döbbent rá Desiderata, a vesztés olyasmi, amit előbb-utóbb mndenki megtanul.
(19.)

*

– Nadrág?
– Ez nem pont ugyanolyan, mint egy közönséges...
– És itt férfiak is látják! - folytatta Anyó. - Szégyelld magad!
– Mi az? – kérdezte a mögöttük megjelenő Ogg Nagyi.
– Póré Magrat itt áll ilyen állapotban – meresztette Anyó az orrát a levegőbe.
– Az a lényeg, hogy tudja a fiatalember nevét és a címét – felelte Ogg Nagyi megnyugtatóan.
– Nagyi! – szólt rá Magrat.
– Szerintem ez elég kényelmesnek tűnik – folytatta Nagyi. - Bár egy kicsit bőnek.
–  Én nem állhatom az ilyesmit! – tiltakozott Anyó.– Bárki megláthatja a lábát.
– Nem, nem láthatják - cáfolta Nagyi. – Méghozzá azért, mert a szövet útban van.
– Igen, de láthatják, hogy hol van a lába - érvelt Anyó.
– Ez butaság. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy mindenki meztelen a ruhája alatt – vetette közbe Magrat.
– Póré Magrat, az istenek bocsássák meg neked! – torkolta le Wiharvész Anyó.
– Hát, pedig igy van!
– Én nem vagyok az – szögezte le Anyó határozottan. – Rajtam három pendely is van.
(51.)

*

– A mi Istink olvasta a Kalendáriomban, hogy a külföldeken vannak azok a félelmetes fenevadak! – suttogta. – Hatalmas, szőrös izék, amik ráugranak az utazókra, azt olvasta. Nagyon nem szívesen gondolok bele, mi történne, ha ezek id'sanyánkra és Wiharvész nagyságára is ráugranának.
Magrat felnézett a nagy, vörös arcba.
– Maga vigyáz rájuk, hogy semmi baj ne érje őket, ugye? – folytatta Jásón.
– Ne aggódj! – felelte a fiatal boszorkány abban reménykedve, hogy tényleg nem lesz szükség erre. – Mindent meg-teszek, ami tőlem telik.
Jásón bólintott.
– Mert az is benne van a Kalendáriomban, hogy néhány már majdnem így is kihalt -magyarázta.
(54.)

*

Három perccel később egy tanya esett a fejére.
(169.)

*

– Ez az idóvarázs része – mondta Anyó. – Ál Ott is van. Tudtam, hogy valahol lesz valaki. Egy alak feküdt az ágyon rózsabokrok között.

– És ott van a rokka – mutatott Nagyi egy alig látható formára a borostyán alatt.
– Hozzá ne érjetek! – figyelmeztette őket Anyó.
– Ne aggódj! Majd a pedáljánál fogva megemelem, és kidobom az ablakon.
– Honnan tudjátok ti ezt mind? – kérdezte Magrat.
– Mert ez falusi legenda – felelte Nagyi. - Rengetegszer elöfordult már.
Wiharvész Anyó és Magrat lepillantottak egy körülbelül tizenhárom éves lány alvó alakjára, ami szinte ezüstszínűek tűnt a por és a pollen alatt.
– Hát nem gyönyörű! – sóhajtott fel Magrat, a csupaszív Mögöttük a rokka becsapódott a távoli macskaköveken, ajd Ogg Nagyi jelent meg a kezét porolgatva.
– Már vagy egy tucatszor láttam – jelentette ki.
– Nem is – ellenkezett Anyó.
– Legalább egyszer – felelte Nagyi minden szégyenérzet nélkül. – És több tucatszor hallottam erről. Mint mindenki. Falusi legenda, mint már mondtam. Mindenki hallott már arról, hogy ez történt az unokatestvérük barátnőjének a szomszédjának a falujában.  
(139)

*

Egy erdei tisztáson reggeliztek. Grillezett úritököt. A törpekenyeret is elővették, hogy megvizsgálják. De az csoda egy dolog a törpepekenyér! Soha senki nem lesz éhes, ha van a közelben egy kis törpekenyér, amire nemet mondhat. Csak egy pillantást kell rá vetni, és azonnal tucatnyi dolog eszébe jur az embernek, amit szívesebben enne. Például a bakancsa. A hegyek. Nyers birka. A saját lába. (143–144.)

*

Talált egy száraz kenyeret a kony szekrényben, és épp szorgalmasan rágta. Elképesztő, mir meg nem eszik az ember, ha a másik lehetőség a törpekenyér. (174.)

*

– Minek az nekik? – kérdezte.
– Azt nem mondták. Csak azt mondták, hogy van egy olyan érzésük, hogy a bakancsodat akarják.
– Ez nekem nagyon gyanúsan hangzik – mondta Anyó. – Az öreg Füttyös Reszketeg odaát Rekesztékben odáig volt a cipőkért – mesélte Nagyi, miközben letette a kenyérvágó kést. – Különösen a fekete, gombos cipőkért. Gyűjtötte öket. Ha meglátta az embert egy új párban, akkor el kellett mennie pihenni egy kicsit.
– Szerintem a törpék nem ennyire kifnomultak – felelte Anyó.
– Lehet, hogy inni akarnak belőle – találgatott Nagyi.
– Hogy érted, hogy inni akarnak belőle? - kérdezte Magrat.
– Á, hát a külföldeken ilyeneket csinálnak – magyarázta Nagyi. – Buborékos bort isznak a hölgyek cipőjéből.
Mindannyian lepillantottak Nagyi bakancsára Még ő maga sem tudta elképzelni, miért akarna bárki is inni belőle, vagy mi lenne az illetővel utána.
(174.)

*

A törpék nagyon bizonytalannak tűntek. 

– Izé – mondta a szószólójuk.

(175.)

*

– Idegesit, hogy egy boszorkányokkal teli házba kell be. lépned? – kérdezte Wiharvész Anyó.

A szószóló bólintott, majd elvörösödött. Magrat és Opo Nagyi egymásra pillantottak Anyó háta mögött. Valami egyértelmüen félrecsúszott valahol. A hegyekben a törpék egy pillanatig sem tartottak a boszorkányoktól. Sokkal in- kább az okozta a gondot, ha felástak az ember padlójából.
– Gondolom, ti régebben jöttetek le a hegyekból – vetet te fel Anyó.
– Egy nagyon ígéretes szénmezó van idelent - motyogtaa törpék szószólója a kalapját forgatva a kezében.
–  Akkor fogadok, rég nem ettetek már rendes törpekenyeret! – jelentette ki Anyó.
A szószóló tekintete elhomályosult.
– Amit a legfhinomabb kövel morzsolt kavicsból sütöttek, éppen úgy, ahogyan az anyukátok ugrált rajta – folytatta Anyó.
A törpék egyfajta együttes sóhajt hallattak.
– Idelent egyszerűen képtelenség olyat szerezni – közölte a szószóló a földdel. – A viz teszi, vagy nem tudom. Alig pár év, és darabokra esik.
– Lisztet tesznek bele -jegyezte meg mögötte valaki savanyúan.
– Még annál is rosszabb! Az a pék odaát, Genuvában aszalt gyümölcsöt tesz bele – tette hozzá egy másik törpe.
– Nohát, nohát – dörzsölte össze a tenyerét Anyó – Elképzelhető, hogy én tudok ezen segiteni. Lehet, hogy van nálam egy kis felesleges törpekenyér.
– Ál Az nem lehet rendes törpekenyér – felelte a szószóló nyügösen. – A rendes törpekenyeret a folyóba kell dobni majd kiszárítani, rá kell ülni és ott kell hagyni, és mindennap rá kell nézni, majd ismét elrakni. Idelent egyszerűen nem lehet ilyet szerezni.
– Lehet, hogy ma – közölte velük Wiharvész Anyó – nagyon szerencsés napotok lesz.
 – Az igazat megvallva – tette hozzá Ogg Nagyi – szerintem a macska le is pisilte egy részét.

A szószóló felnézett, és ragyogott a szeme.
– A fűzfán fütyülő mindenit!
(176–177.)

*

– Ezek fene nagy gőték – állapította meg Nagyi.

– Alligátorok.
(216.)

*

– [...] És ő egy béka. Még te sem tudod egész nap fenntartani az alakját. Éjszaka visszaváltozik a régi formájára. Egy tó van a hálószobájában. Ő egy béka – jelentette ki Anyó határozottan.
– De csak belül – válaszolta Lili .

– A belbecs a lényeg – mondta Anyó.
– De a külcsín is meglehetősen fontos, jegyezném meg – tette hozzá Nagyi.
– Rengeteg ember állat belül. Rengeteg állat ember belül – felelte Lili. – Mi ezzel a baj?
– Ö egy béka.
– Különösen éjszaka – jegyezte meg Nagyi. Felötlött benne, hogy egy olyan férj, aki egész éjjel ember és egész nap béka, szinte elfogadható; nem teljes értékű áru, de a bútor kevésbé kopna. És bizonyos intim feltételezéseket sem tudott kiverni a fejéből a nyelvével kapcsolatban.
(304.)

*

– A haladás csak annyit jelent, hogy a rossz dolgok gyorsabban megtörténnek.
(307.)

Érdekes úgy találkozni valamivel, hogy valami vadonatúj mutat rá arra, amiről hosszú-hosszú évek óta tudomásom van. Szerelmetesfeleségtársammal kampányszerűen nézünk filmeket: volt hogy adott sorozat több évadát néztük végig, volt, hogy csupa '30-'40-es években készült magyar filmek sorát néztük, volt, hogy Sinkovits-sorozatot tartottunk. Most szép kedvesem most rákattant Helen Mirren filmjeire. Amik között rengeteg, számunkra teljesen ismeretlen darabbal is összefutottunk. Az egyik ilyen volt Az ígéret megszállottja című darab.

Engem azért érdekelt, mert Jack Nicholson, őt azért, mert Helen Mirren. Aztán a 2001-ben készült film elején az egyik ámulatból a másikba estem. Egyrészt, amikor megláttam, hogy Hans Zimmer a zeneszerző. Aztán amikor azt olvastam, hogy a film producere és rendezője Sean Penn (akinek a Játsz/ma óta minden megbocsáttatik). Habnak a tortán ott volt még Aaron Eckhart. A film egyszerűen nagyon jó. Izgalmas, jól adagolt, hihető. Nicholson végre kiszakadt az egyébként neki nagyon jól álló karakterből, amit számtalanszor eljátszott már, és amit a Lesz ez még így se! fémjelez a legjobban. Itt ismét a nevéhez méltón játszik, és úgy gondolom, a film befejező képsora sokak számára emlékezetessé teszi a művet. Érdemes utána kutakodni, és megtekinteni. (Mirren abszolút mellékszerepet játszik benne, a fanjainak csalódás lesz.) 

Nem volt túl komplikált az asszociációs-lánc, ahogy eljutottam a flm irodalmi eredetijéhez. A cím adta magát, bár Sean Penn még ragaszkodott a Dürrenmatt-féle eredetihez, a magyarítás megint be akart segíteni az eredeti szerzőknek. Vajon miért gondolták, hogy rutinosabbak és okosabbak, mint Dürrenmatt vagy Sean Penn? (Mellesleg soha nem fogom megérteni, honnan veszik a forgalmazók a bátorságot könyvek, filmek címének az eredetitől eltérő megváltoztatására? Különösen úgy, hogy kimondottan gagyi, jópofáskodó vackokra változtatják meg?)

Meglepő fordulattal egyből tudtam, hol találom az Európa Zsebkönyves kiadást a polcunkon. (Azért meglepő, mert a két évvel ezelőtti költözés óta lényegében a felére szűkült a könyveink helye, úgy, hogy két sorban, egymás mögött vannak a polcon.) Az ígéret vagy harmincöt éve ott van. Dürrenmattra a középiskolában kaptam rá, A fizikusok-at bő két évvel korábban olvastam, mielőtt kötelező lett volna, és csak úgy csettingettem a nyelvemmel, hogy mit találtam. Aztán viszonylag gyorsan beszereztem Dürrenmatt drámáinak az Európa kétkötetes kiadását. Aztán leálltam Dürrenmattal. Úgy kábé tavalyig, amikor elolvastam A bukás-t. Ami hatalmas csalódás volt. Viszont érdekes módon valahogy nagyon bennem maradt egy fiam-lehetne-korú, kedves ismerősöm, Pápay Gergely moly.hu-s értékelése Az ígéret-ről. De a kellő lendületet Nicholson alakítása adta most meg. 

A kötet három krimi-szösszenetet tartalmaz. Vagyis a film még csak nem is egy kétszázharminc oldalas regényből, hanem egy százon alig túlfutó kisregényből, hosszabb elbeszélésből készült. 

AZ ÍGÉRET

A történet egyszerű, de nagyszerű. Egy svájci faluban egy nyári napon holtan találnak egy kislányt az egyik helybeli krumpliföldje melletti kis erdőben. A kislány nyakát borotvapengével vágták át. A gyomrában csokoládét találtak. A gyilkossság idején egy ellenszenves házaló hevert a fák árnyékában. Elmondása szerint mielőtt leheveredett, megvett két tábla csokoládét. A táskájában az árúk között borotvapenge is volt. A rendőrők beviszik kihallgatni, de túl sok kételye senkinek sincs. Csak Matthäi felügyelőnek van halványan valamennyi. Eredetileg nem is nagyon akarta magát ebbe az ügybe beleártani, mert két nappal később Jordániába kellett volna utaznia. De mert ígéretet tesz a meghalt kislány anyukájának, s mert zseniálisan rendszerező elme, s mert lelkiismeretes ember, végül mégsem utazik el, hanem nyomozásba fog és az egész életét arra teszi fel, hogy meglelje a kis Gritli Moser gyilkosát. Hamarosan kompletten kész elmélete van arról, hogyan történhetett a gyilkosság, már csak a gyilkos személyt kell megtalálni. Matthäi-nek rögeszméjévé válik a nyomozás. 

Mert krimit olvasunk, nem kétséges, hogy megtalálják-e a gyilkost. Milyen lenne már, ha nem? De mert Dürrenmatt krimijét olvassunk, nem kétséges, hogy nem csak úgy logika mentén, egyre előrébb és előrébb jutva göngyölíti fel a felügyelő az aberrált barom személyét, megmentve a további kislányokat a haláltól. Hanem egészen máshogy. Illetve kérdés marad, hogy felgöngyölíette-e igazából? Illetve, hogy ő göngyölíttte fel egyáltalán? Vagyis tulajdonképpen felgöngyölített-e egyáltalán bárki bármit? Mindenesetre a gyilkos személyére fény derül. És a végső kép a könyvben is, a filmben is (de ott sokal erőteljesebben) a felügyelőé. Azt hiszem Nicholson-nak már csak azért a pár percért érdemes volt megszületnie. (Valahogy úgy, mint ahogy a Tőzsdecápák-ban, amikor a Michael Douglas formálta alak rájön, hogy átvágta a tanítványa: az arcát nagytotálban látjuk, és annyi érzelem fut át rajta, és olyan plasztikus gyűlöletettel monjda ki, hogy „A kurva anyádat”, ami egyszerűen felülírhatatlan.) 

A poén azért nem akarom lelőni. Mert van poén, van csavar. 

De gondolkodjunk el egy percre: jó-e ez a kisregény, illetve miért írta meg Dürrenmatt? 

Emlékszem, gyerekkoromban azt hittem, hogy egyes nációkhoz tartozó emberek nem olyanok, mint a tágabb környezetemben levők. Például az izlandiakról, a gröndlandiakról vagy a kanadaiakról nem tudtam elképzelni galádságokat. Akkor még nem volt divatos és pláne nem volt kötelező a politikai korrektség, ezért tudtam, hogy az indiánok jók, feltétel nélkül, a feketékkel már vannak bajok, az arabok pedig ajjaj. Tehát arrafelé nem voltan naiv, csak más égtájak felé. Nem tudom miért gondoltam így. De valahogy Svájc is az az ország, ahol az ember azt képzeli, hogy nyugiban gyártják az órákat, terelgetik a lila tehenet, őrzik a világ összes rablott pénzét, és közben el-elugranak Mountreux-be egy-egy piszkosul jól sikerült koncertre, és persze útközben fejet hajtanak a Freddie Mercury szobra előtt, miközben átnézve a túlpartra dúdolgatják a Deep Purple legnagyobb slágerét: „We all came out to Montreux / On the Lake Geneva shoreline”, és közben az égvilágon semmi bajuk nincsen, mert van pénzük, szép az országuk, nem baxtatják egymást, virágos réten kézen fogva, együtt slattyognak... Erre Dürrenmatt belepacsál, hogy á, dehogy, aberrált barmok mindenhol vannak. (Ráadásul, ezt hallgasd meg, a svájciak nem is olyan marha fegyelmezettek, sokkal inkább olyan kis rohadt feljelentgetősek, mint amilyenek mi voltunk a szocialista érában, ezért rettegnek egymástól. Legalábbis a német területen. Gondoltad volna?) 
Szóval Dürrenmatt megírta a svájci kötelességtudat könyvét. Mintegy antikrimiként. Antikrimiként, mert ahogyan a kerettörténet elmesélője, Matthäi főnökének a szájába adja, az írók krimijei sterilek, nagyon szerkesztettek, de az élet nem steril és nem szerkesztett. Erre Dürrenmatt ideszerkeszt nekünk egy nagyon precízen felépített, izgalmas és csúfolódó antikrimit. Arról, hogy lehet bárki bármlyen zseni, az élet tök lazán és vérsimán nyelvet ölthet rá, az igazság pedig, sőt, márpedig! nem mindig derül ki. És ezt úgy mondja el, hogy kiderül. Pedzed már? Akárcsak igen, akár nem, a te kisregényed Az ígéret, hidd el! 

A BALESET

S rögtön itt  van a második sztori. A bevezetője rettentő nyögvenyelős, én kétszer próbáltam értelmezni, de nem sikerült, tovább is mentem. Szerencsére. Mert megint egy kis sunyi alapötlet: egy utazó kocsija lerobban egy kisvárosban. Megszáll valakinél, és a valakinél vannak valakik, nocsak, egy volt bíró, egy volt ügyész és volt ügyvéd. Akik néha, unalmukban tárgyalásost játszanak. Csak a vádlott hiányzik. Nosza, felkérik az utazót, légyolybátyám, szálljon be a játékba, és legyen ő a vádlott. Ugyan, mondja már el, mit követett el életében? Na, ez kezd már elég beteg lenni, ugye? Persze, hogy Roald Dahl Meghökkentő meséi jutnak az eszünkbe. De akár a jó öreg Edgar Poe novellái is megtehetik ugyanezt. S ezzel elég sokat elmondtam, gondolom. 

Mert persze, ami a novellában játéknak indul, egyáltalán nem játékként fejeződik be. S ahogy nem játékként fejeződik be, arra nem is gondolunk, mert jobbára egészen mást várunk. Ha végkifejlet tulajdonképpen ugyanaz. 

A baleset, ha jól belegondolok, arról szól, hogyan tudjuk önmagunk elől is elhallgatni a saját múltunkat. S arról, hogyan nem tudjuk ezt mégsem megtenni. 

A BÍRÓ ÉS A HÓHÉR

A legfurfangosabb darab, mégis a legklaszikusabb. Mármint a stílusa. Arról szól, hogy ha elég okos a jó, a végén úgyis ő nyer, de ehhez tényleg nagyon okosnak kell lennie. Az élet egy veszélyes sakkjáték. Ha kiütnek, repülünk a pályáról. Ez az a darab, amiről ha bármit mondok, túl sokat mondok, és élvezetrombolok. 

Így mondok olyat, amivel nem spoilerezem szét a jővendő olvasók számára a sztorit: ez volt a legcsavarosabb történet, viszont valahogyan a leízettlenebb is. Valahogy úgy, mintha egy sült jó húsos, oldalaszsíros kenyérmellé (házi koviubival, jó kaprosan, frissen) odatennénk egy több napos, sótlan, fúszerezetlen, már gumissá vált klrumplival egy adag brassóit. Komolyabb, de a körülmények folytán esélytelenebb étellé válik a brassói. Nos. A bíró és a hóhér a brassói. Miközben egyáltalán nem rossz ez a történet sem. Csak valahogy, csak valahogy... Itt van a nyelvem hegyén, de nem jön ki, hogy a teringettét neki! 

Don Qujote története ismert történet. A Don a saját korához képest a múltban él, eszméi a múlt eszméi, erkölcsi elvei a múlt elvei: bár lovagok már nincsenek, mégis lovagnak gondolja magát, akinek küzdenie kell az eszményekért, aki egészen máshogyan viszonyul a női nemhez. Ezért ellenségnek látja a szélmamlmokat, és nemes hölgynek a fogadósnét, Dulcinea-t, nemes paripának rozzant gebéjét, Rocinante-t. Don Quijote mosolyognivaló, de nem nevetséges, hanem minden kényszerképzete ellenére nemes figura.

Graham Greene 1982-ben írta a Monsignor Qujote-t. A könyv címe és a főszereplője tudatosan Cervantes alakját idézi: bár ő nem őrült, de Don Quijote leszármazottja, bár ezen még a könyvben is többen meghökkennek hogyan lehet egy képzelt alak utóda? Ez a modern Quijote katolikus pap. 

Azonban Greene nem csupán Cervantes hőséhez nyúl vissza, van egy huszadik századi előképe is a történetének. Az alapszituációról és a karakterekről nem tud nem eszembe jutni Giovannino Guareschi Don Camillo-sorozata, arról meg a Fernandel által pompásan megformált plébános alakja. Aki mellett ott rögtön ott áll a kommunista polgármester, akivel kutya-macska, se veled se nélküled kapcsolatban van a plébános, egyfolytában borsot törnek egymás orra alá, az életük szinte arról szól, hogy kibabráljanak a másikkal, és állandó ideológiai vitában vannak egymással. Szakasztott ismerős, nemde? Greene főhőse, monsignor Quijote, ugyebár, egy plébános, aki kutya-macska barátságban van a faluja, El Toboso, kommunista (volt) polgármesterével. 

Greene annyival fejeli meg ezt a kiindulási alapot, hogy a plébános a) Don Quijote leszármazottja b) rögtön a regény elején egy általa megvendégelt hálás püspök kinevezteti monsignor-nak. De a figura ugyanaz a kicsit bumfordi, naiv, gyermekien csudálkozó vidéki pap, aki legszívesebben maradt volna a faluja semmi kis plébánosa, aki tiszta, de nem túl bonyolult hitével megsegíti a híveit, még moziban sem volt soha, és ha egy kuplerájban kell aludnia, hát felfogja úgy, hogy Jézus is elvegyült a bűnösök között. 

Amíg azonban Guareschi regényei, történetei kacagtatók, mozgalmasak, cselekeményesek, addig Greene története csupán néha késztet mosolyra és jobbára a két főszereplő párbszédeire épül, minimális cselekménnyel. Ami azért nem baj, mert Greene nem a Don Camillo spanyol változatát írta meg, illetve de, csak nem az alteregóját. 

A Franco utáni Spanyolországban járunk, még a fortélyos félelem igazgat, mindenkinek van mitől tartani, a kommuistáknak főleg. A katolikus pap és a kommunista politikus barátsága (Quijote atya csak Sancho-nak hívja a barátját) így több, mint pusztán a humor forrása, és túlmutat az ideológiák ostoba háborúján is. Bár ideáig természetesen Guareschi is eljut, és nagyon kedvesen rámutat, hogy voltaképpen mennyire másodlagosnak kellene lennie két ember között az ideológiai különbségeknek, és mennyire természetesen elsődlegesnek az emberi kapcsolatoknak. 

Erről meg nem tud nem eszembe jutni egy volt keresztény ismerősöm egyik Facebook-os bejegyzése alatti, párbeszédnek nehezen nevezhető szóvaltás, amit nem vele, hanem egy drukkerével folytattam. A magam részéről, függetlenül attól, hogy miben hiszek, miben nem, azt szorgalmaztam, hogy pusztán azért, mert valószínűbbnek tartom Isten létét mint nemlétét, ne kelljen már ostoba, műveletlen, logikátlan tuskónak éreznem magamat, és ahogy én tisztelettel beszélek azokkal, írok azoknak akik nem értenek velem egyet, jelen esetben vele, úgy elvárom én is a tiszteletet önmagam felé. Mire a másik oldalról az a válasz érkezett, hogy a keresztény nézetekben nincsen mit tisztelni, mert úgy hülyeség, az egész, ahogyan van, ezért aki keresztény, azt ő képtelen tisztelni, mert az ember nem választható el a nézeteitől, a kereszténység pedig egy rakás ostoba hülyeség, így aki keresztény, az simán idióta, egy idiótában meg mit tiszteljen? Én csak néztem, mint bornyú az új kapura, és a nagyon rövid úton befejeztem a beszélgetést a pasassal. Azért, mert innentől már én sem tudtam tisztelni, de nem pusztán azért, mert a világnézetünk különbözött a másikétól. 

Szóval a Franco utáni Spanyolországban Don Camillo-Quijote sorsa komorabb, szomorúbb, mint olasz ikréében. Nem csupán azért, mert Don Quijote leszármazottja. Don Quijote-n nem nevet szívből az ember, sokkal inkább sajnálja, miközben rájön, hogy nem a Don a sajnálatra méltó, sokkal inkább az őt körülvevő világ lett azzá, miközben a Don elvei, nézetei bár idejétmúltak, mégis sokkal szebbek, mint amilyenné az azokat meghaladott világ lett. Monsignor Quijote az őse leszármazottja ebben is. A hite teszi őt múltba fordultá, de a naiv hite tisztább, mint körülötte bármi. Don Camillo egy pillanatig sem szánalomra méltó alak, monsignore Quijote az lesz, mert mint Don Qujote, számára képtelenség a győzelem. A könyv fülszövege hatalmas spoiler, én nem élnék vele. Don Quijote számára az volt a bukás, hogy rányílt a szeme a való világra, megtagadta a lovagregényeit. Monsignor Qujjote egészen másképpen eszmél rá, hogy milyen a világ, de ő nem fordul szembe az addigi nézeteivel, az elveivel, a hitével. Egyszóval nagyon komoly hasonlóságok vannak a két szerző alakjai között, az is egyértelmű, hogy Don Camillo alakja régebbi, eredetibb, de Greene húzása azzal, hogy Don Quijote leszármazottjává teszi a főhősét, máris rengeteg aszszociációt elindít. Sajnos sokkal szomorúbbakat, mint Camillo alakja. S bizony sokkal szomorúbbakat, de legalább olyan felemelőket, mint Cervantes főhőse. A volt polgármester és a katolikus pap barátsága számomra két dologról szólt.  Egyfelől arról, hogy az eszméknek nem szabad megölniük az emberi kapcsolatokat, különben az eszme öli meg az embert. Ahogy a kommunista rájön, hogy bár vakon hisz az eszmben, mégis kilóg a sorból, s ahogy a katolikus Quijote felismeri, hogy bármilyen egyszerűen gondolkodik a hivatalos dogmák keretei túl szűkek a számára, mert a lényeg nem azokban, hanem az ember és ember kapcsolatában van. Másfelől hogy a barátság, vagy fenköltebben a szeretet eszmén felüli. Csodálatos jelenet, amikor a tudatán kívül levő monsignor képzeletbeli borral és ostyával megáldoztatja a körülötte levőket, és a hitetlen kommunista letérdel elé, nem hitből, hanem mert szerreti a papot. Majd a jelen levő másik katolikus pap eszmélteti rá, hogy bár nem volt ott tényleges bor és ostya, de vajon melyik a hihetetlenebb, hogy a bor és ostya a mise során átlényegül Krisztus testévé és vérévé, vagy az, hogy bár Quijote kezében nem volt semmi, mégis megtörtént a szentáldozás? Csodálatos!

Ahogyan Cervantes Don Quijote-jának is a végét jelenti, hogy szembe kell néznie azzal, hogy nem lovag, s hogy a lovagi eszmények már a múltéi, úgy monsignor Quijotenak is szembe kell néznie azzal, és ez a végét jelenti, hogy a politika és elsősorban a hivatalos egyház nem tűrheti az ő nézeteit.

Greene regénye nem optimista, de üzenetében egyetemes, az olvasása pedig szomorú, mégis szórakotató.

– Azt nem értem, kedves barátom, hogy miként hihet olyan ellentmondásos eszmékben. Például a Szentháromságban. Az még a magasabb matematikánál is bonyolultabb. El tudná magyarázni nekem a Szentháromságot? Mert az még Salamancában sem sikerült nekik.
– Megpróbálhatom.
– Akkor próbálja meg.
– Látja ezeket a palackokat?
– Hát persze.
– Két palack egyforma nagy. A bennük lévő bor ugyanabból a szubsztanciából való, s egy időben szüretelték. Ez itt tehát Isten, az Atya és Istennek fia, és amott a kisebb üvegben a Szentlélek. Ugyanabból a szubsztanciából. Ugyanabból az időből. És elválaszthatatlanok egymástól. Aki elszakad az egyiktől, elszakad mindháromtól.
– Nekem még Salamancában sem tudták elmagyarázni, mi szükség van a Szentlélekre. Az én szememben mindig olyan feleslegesnek rémlett.
– A két palack ugye kevésnek bizonyult számomra? Az a kis üveg adta az életnek azt a külön szikráját, amire vágytunk. Nélküle most korántsem lennénk ilyen boldogok. Talán ahhoz sem volna bátorságunk, hogy folytassuk utunkat. Esetleg még a barátságunknak is vége szakadna a Szentlélek nélkül.
– Maga roppant fifikás ember, barátom. Kezdem érteni, hogy maga mit ért a Szentháromságon. De hogy én hogyan higgyek benne, azt nem. Erre sosem lennék képes.
Quijote atya csendben szemlélte az üvegeket. Amikor a polgármester gyufát gyújtott a cigarettájához, megpillantotta útitársa lehajtott fejét. Mintha elhagyta volna a Szentlélek, akit az imént még dicsőített. – Mi a baj, atyám? – kérdezte.
– Az Isten irgalmazzon nekem – mondta Quijote atya –, mert nagy az én bűnöm.
– De hát csak tréfa volt, atyám. És a maga Istene bizonyára érti a tréfát.
– Eretnekség az én bűnöm – felelte Quijote atya. – Azt hiszem, nem vagyok méltó arra, hogy pap legyek.
– Mit követett el?
– Rossz magyarázatot adtam. A Szentlélek minden tekintetben egyenrangú az Atyával és a Fiúval, és én mégis csak egy kis üveg képében mutattam be őt.
– Ez olyan súlyos tévedés, atyám?
– Anathéma. Ezt határozottan elítélte valamelyik zsinat. Egy nagyon korai zsinat. Talán a niceai.
– Ne rágja magát, atyám. A dolgot könnyű helyreütni. Eldobjuk és elfelejtjük ezt a kisüveget, és hozok egy nagyot a kocsiból.
– Többet ittam a kelleténél. Ha nem ittam volna ennyit, akkor soha, de soha nem követem el ezt a hibát. Nincs szörnyűbb bűn, mint amit a Szentlélek ellen követünk el.
– Felejtse el. Mindjárt helyreütjük.
Így történt, hogy még egy palackkal elfogyasztottak. Quijote atya megnyugodott, igencsak meghatotta útitársának együttérzése. ()

Általános iskolában hatalmas kíváncsisággal vártam, hogy végre ötödikben legyen fizikaóránk. Vártam a kémiát is, de az csak hatodikban lett. A várakozásomban a kísérletezésnek, az aktivitásnak volt a legnagyobb szerepe: végre nem csupán ülünk az órán hanem látjuk, amit tanulunk. A lejtőig és annak törvényszerűségeinek megértéséig láttuk is. (A kémiai órán sem volt sokkal jobb a helyzet, ott a magnézium égésére emlékszem, irtó látványos volt a fellobbanó fehér fény.) Aztán nagyon hamar, mindkét tárgy bevezetésének az évében, egy-két hónappal azután, hogy tanítani kezdték, fonalat veszítettem. És soha többé meg sem találtam. A fizika és a kémia egyaránt a misztikus, kizárólag a mélyen beavatottak számára érthető tudománynak tűnt számomra. A fizikában nagyjából az atomszerkezetnél adtam fel. Akkor, amikor el kellett képzelnem ezeket a nem látható részecskéket, hogy mi mindent művelnek egymással. Akkor még nem tudtam, hogy a proton és a neutron voltaképpen marha nagy összetevők azokhoz képest, amiket akkor még nem ismertek a fizikusok, és hogy utánuk még rengetegen toporognak a megismerésünkért. A kémiával nagyjából ugyanez volt a bajom: azt, hogy hogyan lesz az egyesülésem végre egy nőnemű egyeddel, mikor melyikkel, teljesen élesen el tudtam képzelni (hol voltak akkor még pornóújságok és az internet, majdnem minden a képzeletünkre volt bízva), de azt, hogyan egyesülnek egymással, hogyan kötnek kémiai anyagok egymással kovalens kötést, az a nahagyjálmár-kategóriába tartozott. Tartozik. 

Szégyen, nem szégyen, leéltem úgy egy fél életet, hogy a leghalványabb érdeklődés sem ébredt bennem egyik tudományág részletei iránt sem. Bár volt egy idő, hogy az egyszermajd-jövőbe tekintve beszereztem Öveges professzor három könyvét a fizika legalapjairól. De még mindig tart az egyszermajd-jövő. 

Egyedfejlődés Mohabácsi-módra

Viszont valamikor negyvenéves korom után egyszerre csak belefutottam Michio Kaku és John Gribbin egy-egy könyvébe. Persze ez sem volt előzmény nélküli. Az előzmény metafizikai és filozófiai volt. Egyfelől akkoriban ment teljesen tönkre a házasságom, és hasonlottam meg a keresztény hitemmel is. Hangsúlyozom, a hitemmel és nem feltétlenül Istennel. Volt egy csomó kérdésem, amire hirtelen nem leltem választ, és tudtam, ha nem leszek őszinte magamhoz, a büdös életben nem fogok tudni előrébb lépni. Az előrelépés voltaképpen azt jelentette számomra, hogy feladok egy csomó mindent, és kilépek a semmibe. Ahogy a Republic és Cipő énekelte nekem: „Kirúgjuk magunk alól a földet... / Jön értünk egy másik hajó...” A változás dala. A hajó jött valóban, a „Mindenható csak változtatott”, hamarosan boldogabb lettem, mint életemben bármikor. De ez nem jelentette azt, hogy megértettem, amit nem értettem. 

Egészen új kérdéseket vetett fel a Mátrix című film első része, és jelent meg a Mátrix-filozófia című könyv. És akkoriban találkoztam Philip K. Dick könyveivel is, és főleg a Figyel az ég talált be nagyon. Valamint akkoriban bukkant fel az életemben újra Ofi barátom, akvel vagy tíz évre elszakadtunk egymástól. Ő is abban a karámban legelt, ahol én, és ő sem járt már oda, és egy csomó hasonló meglátása, kérdése volt, mint nekem. Szóval álltak össze a dolgok, szaporodtak a kérdések, új nézőpontok vetődtek fel. Rájöhettem, hogy a kérdéseimre valószínűleg a büdös életben nem találok fekete-fehér választ, hiszen a filozófusok is pont ezekkel küszörésznek pár ezer éve, és nekik sem jött össze, hogy megdönthetetlen érvekkel dűlőre jussanak úgy nagyjából bármiben. 

Na, és ahogy mondtam, akkoriban futottam össze Kaku és Gribbin párhuzamos valóságokról szóló könyvével. Annyit máris konstatáltam magamban, hogy jómagam jócskán leragdtam a statikus newton-i fizikánál, holott rajtam kívül uszkve mindenki tudta, hogy azt a kvantumfizika néhány ponton már jócskán túlhaladta. Ez a kisfilm kitátotta a számat, és úgy maradtam nagyjából azóta is, Kaku és Gribbin sem becsukta, hanem stabilizálta tátott állapotban. 

Aztán láttuk szerelmetesfelségtársammal a Csillagok között című filmet. Akkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy a film rendezőjének egy fizikus, Kip Thorne is segítségére volt, aki később könyvet írt, Az Interstellar és a tudomány címmel, aminek a bevezetőjében elmondja, hogy voltaképpen a filmben semmi sincsen, amit a ma ismert fizikával ne lehetne alátámasztani. Itt már nagyjából kiakadt az álkapcsom. (Lehet, tudatallati volt, de sikerült olyan alaposan eláztatnom egy palack ásványvízzel a táskámban a könyvtárból kivett kötetet, hogy a lelkiismeretem ne, engedte, hogy ne vegyem meg a könyvtárnak, így a pocon most itt van az eláztatott példány.)

Tovább is van, mondom még. Pár éve levelezgettem egy keresztényből harcos vérateistává lett ismerősömmel, aki a tudomány mindenekfelettiségében hisz. Bár a levelezésünk voltaképpen parttalan és eredménytelen volt, számomra annyi hozadéka mindenképpen lett a vele való kommunikációs-csődnek, hogy andante módon elkezdett érdekelni a tudomány és vallás kapcsolata. Meg az, hol is tart manapság a tudomány. Valahogy így került a képbe (na, végre eljutottunk ehhez a könyvhöz is, ugye?) a jelen értékelés alanya. Amit véletlenül leltem a köynvtárban. Együtt egy másik, még nem olvasott kötettel, Richard Panek vaskos írásával, a 4% Univerzum-mal. (Ami, bár voltaképpen ugyanerről szól, mint a Halvány lila, máris és azonnal ellentmondásban van: a Lila azt mondja, 5% ismerjük az Univerzumnak, Panek ezt megfellebezhetetlenül 4%-ra teszi. Itt tegyél igazságot, öcsém!)

Mindkét könyv amellett érvel, hogy bár már mocsok sokat tudunk a világunkról, de úgy járunk, mint az egyszeri bölcs ember, aki minél többet megismert a világból, rájött, hogy voltaképpen semmit sem tud. (Ennek ellentéte a Dunning-Kruger hatás, a szerzők 1999-ben publikálták, és az a lényege, hogy az emberek döntő többsége hajlamos túlecsülni a saját ismereteit, annál inkább hajlamos, minél kevésbé ért az adott kérdéshez, és annál kevésbé hajlamosak elismerni, ha valaki ért hozzá.)

Akkor végre a Lila-könyvről is

Mert a Halvány lila is tulajdonképpen azt mondja, hogy bár növekszik a tudás, de a növekedésével rájövünk, hogy voltaképpen szinte semmit nem tudunk. Azt mondja, hogy a XX. század eleje óta jócskán megújult a fizika, megtudtunk egy csomó mindent az Univerzumról, de minél többet tudtunk meg, annál inkább meg kellett értenünk, hogy valójában semmit sem értünk igazán. 

Tudunk a sötét anyagról, a sötét energiáról, a gravitációról (ami messze nem annyi, mint az alma és Newton), az újabb és újabb atomi részecskékről, az időről, a párhuzamos világok lehetségességéről, húrelmélet, miegymás, a dimenziók számáról (képzelj már el háromnál többet, légyszi'!) meg egy csomó más mindenről, a Nagy Bumm-ról, az Univerzum nagyságáról, tágulásáról, arról, hogy a fénysebességnél gyorsabban ebben az Univerzumban képtelenség haladni, arról, hogy a tér, nagyon nem üres valami, mert görbül és hullámzik. Meg még egy csomó mindenről tudunk. Tudunk róluk, de voltaképpen leginkább azt tudjuk, hogy semmit nem tudunk róluk biztosan. Mert nézd csak, itt van Einstein híres relativitás elmélete, amiről mindenki hallott, de szeretném látni a kezeket, hogy ki az aki érti is! A relativitás elmélet azt mondja, hogy a gravitáció nem pusztán egy erőféle valami, hanem sokkal több annál, és még a teret is képes meggörbíteni. (Nekem itt is akadt kifelé az agyam rendesen: a teret görbíteni, mi? Miiii?) Ezáltal van tudomásunk a sötét anyagről és a sötét energiáról (de hogy melyik mi a franc voltaképpen, tuggya a fene!). De az biztos, hogy az elmélet működik! A kvantumfizikával is vannak bajok, ember nincsen, aki teljesen értené, de a hatásait tapasztaljuk, bizonyos aspektusait magyarázni is tudjuk (láttam olyan könyvet róla, hogy amikor kinyitottam, csak a vesszőket és a pontokat értettem, annyira tele volt teljesen megvadult képletekkel; rögtön, teljesen bepánikolva be is csuktam, de rémálmokban néha előjön). A baj azonban az, hogy a relativitáselmélet tutira igaz, tuti igaz, amit tudunk a kvantumfizikáról, de a kettő, mondja ez a könyv, a Lila, egyszerre biztosan nem lehet igaz! Namost akkor? 

Szóval ez a Lila egy nagyon érdekes könyv! A témái mindennapi kérdések, a filmekben, sci-fi könyvekben rendre felmerülő kérdések, amikről szerintem mindenki hallott, s nagyjából senki sem tud semmit (naná, ha még a fizikusok sem!). 

A könyv az elejétől a végéig te-ként szólítja meg az olvasót. Bevallom, egy darabig úgy olvastam, hogy minden bizonnyal nagy gyerekeknek, kamaszoknak, maximum fiatal felnőtteknek írták a szerzők, de amikor találkoztam egy olyan megfogalmazással, hogy amikor én az olvasó valamit csinálok (már nem tudom mit) a gyerekemmel, akkor jöttem rá, hogy ja, nem, nem a kiscsákóknak vigyorogták össze ezt a tudományos ismeretterjesztést, hanem pont az ilyen alulművelt krapekoknak, mint én vagyok. Na, jó, az érdeklődő csajsziknak is. 

A Lila egy csuda vicces könyv. Egyfelől azért, mert rettentő tudatosan nem akar hű, de komoly lenni, és a humoron eszközeivel is tudományos ismeretterjesztés végez. De tényleg annyira vicces, hogy jóformán enm volt oldal, hogy ne röttyintettem volna el magamat. Komolyan. Öööö... nem komolyan rötyögtem, hanem teljesen jókedvűen.

Másfelől azért is vicces, mert olvasás közben az emberfia úgy érzi, végre ért valamit a fizikából, a minket körülvevő világból, aztán amikor leteszi, és megpróbálja felidézni, mi is az, amit ért, rájön, hogy igazából semmit sem. Maximum elérte a félműveltség (ez fél persze hihetetlenül nagyvonalú túlzás) szintjét, és tudjuk, hogy a félművelt ember, a legrosszab, mert aki azt hiszi, hogy tud valamit, az voltaképpen semmit sem tud, de legalább túlbecsüli a saját tudását, és agresszív lesz a vélt tudása védelmében, és nem képes belátni, ha valaki többet tud nála. (Igen, a fent említett Dunning–Kruger-hatás.) 

Aztán vicces azért is, mert bár a két szerző mindent megtett, hogy a humor által közelebb hozza mindenkihez a fizikát, volt egy lábjegyzet, aminél már hangosan röhögtem a vonaton. És egy a lábjegyzet nem a szerzők, hanem a fordító lábjegyzete volt. És elárulta, hogy mi melója lehetett Kovács Józsefnek és a (könyv szerinti „tettestársának”, Szabados Lászlónak. S hogy a könyv frenetikus hatása mennyire az ő szellemességük következménye is. A lábjegyzet a következő volt: 

[A mindenség elmélete] Angolul „Theory of Everything” azaz ToE, és az angol szó magyar jelentése lábujj. Jobb híján mi a LÁBUJJ (Láthatóan Általános, Bámulatos, Univerzális Jelentőségű Jövendölés) mozaikszóval hivatkozunk rá. (305.)

Szakadás, nem? :-D

Szóval rengeteg mindent megtudtam azokról a dolgokról, amikről halvány lila gőzünk nincsen. És nem csak nekem, a fizikából teljesen tudatlan, taníthatatlan laikusnak, hanem a nagyon okos fizikusoknak sem. Csak ők sokkal okosabban és részletesebben tudnak arról beszélni, írni, amiről fogalmunk sincsen. Hehehe!

*

Na, most figyelj! A következőre jutottam ezt a könyvet elolvasva.
Voltaképpen semmit sem tudok igazán (csak azt, hogy szeretem szerelemtesfeleségtársamat). A fizikusok sokkal-sokkal többet tudnak nálam. Viszont minél többet tudnak, annál inkább látják, a többlettudás miatt, hogy mi az, amit nem tudnak. Vagyis minél többet tudnak, annál többet nem tudnak. Vagyis minél többet tudnak, annál kevesebbet tudnak, mert a tudással növekszik a nem-tudás tartománya. Én azt sem tudtam, hogy az Univerzumnak csupán 5%-át ismerjük. Tehát azáltal, hogy sokkal-sokkal kevesebbet tudok náluk, ezért sokkal-sokkal kevesebb az, amit nem tudok. Vagyis végülis többet tudok náluk: mert kevesebbet nem tudok, mint ők. 
:-D

Az első magyarul megjelent PKD-regény. Ami nem xarozik, minden különösebb bevezetés nélkül egyből belecsap a PKD-lecsóba, aztán döntse el az olvasó, hogy a szerző most regényt írt vagy csak smán leírta valamelyik kábult flash-ét, kicsit kiszínezte és eladta, mint regényt. (Súgok és némileg spolerezek: regényt olvasunk.)

Nem titok, és sci-fi olvasó, néző berkekben köztudott: PKD kedvenc és jóformán egyetlen témája volt a valóság értelmezése. Körbejárta jobbról, balról, alulról, felülről, regényekben, regénynek álcázott filozófiai nyögvenyelésben, esszékben, mindenfélékben. A csuda tudja, jutott-e valamire? Nem harapott kicsit, hiszen a kérdés voltaképpen a filozófia gyökerei óta foglalkoztatja az emberiséget. Platon közismert barlang-hasonlatán át a már kiábrándult Nietzsche-ig, a konkrétan ateista Feuerbach-ig mindenki ezzel a kérdéssel nyüglődött, s naná, hogy kihatásukban nagyon kihatottak, de voltkaképpen PKD egész írói munkássága, a könyveinek és az ötleteinek a máig ható, a művei filmfeldogozásainak szakadatlan sikere mind-mind arról beszél, hogy a „mi a valóság?”-kérdése vetekszik  tyúk vagy a tojás klasszikus elméleti megoldhatatlanságéval. S ezáltal marad megoldásnak a kiafrancotérdekeleszünkiszunkkefélünkésmeghalunk-alternatíva vagy a szilárd meggyőződés, hogy mátrixban élünk. És ennek ezer változata. Valószínúleg pontos, definiálható, megtapsztalható biztos válasz nélkül mindvégig. Szóval csóró filozófusok küszködhetnek orrvérzésig, szerencsétlen PKD kapirgálhatott a nagyon korai haláláig, válasz nincs, vagy nem érjük fel ésszel De PKD legalább szórakoztatón csinálta a kapirgálást. 

Ahogy ez a könyve is bizonyítja. Az alapszituáció szinte krimi: tizennégy ember kap meg- és elhívást egy bolygóra,a Delmark-O-ra. A bolygón, tudtukkal, rajtuk kívül nincsen senki. Mégis előáll egy Tíz kicsi néger-es helyzet, egy nap alatt heten meghalnak, igaz, két ember egyértelműen az összegyűltek keze által hal meg. Ezzel nagyjából a regény közepén járunk. És innentől bármit mondok, élvezeti értéket csökkentek. Ha már annyit elmondtam, hogy ennek a regénynek is a valóság/nem valóság/mi a valóság? a témája. És akkor azt még nem is mondtam, hogy PKD ha nem is állandó, de visszatérő témája a vallás, Isten léte, no persze egyáltalán nem bármelyik vallás dogmatikus értelmezésében, hanem a PKD-fajta rendszerszerszintű következetes szertelenséggel. Mert ugye, az kétségtelen, hogy van Isten, botor, aki megkérdőjelezi, a kérdés csak az, hogy ki alkotta őt, hányan van, meddig terjed a mindenható hatalma. és meddig terjed a hatalma? Az Isten-kérdés ebben a könyvben is nagy szerepet, hiszen a valóság mineműsége mellett ez volt PKD agygyurmázásainak a másik sarokpontja. 

Volt egy pont olvasásá közben, amikor olyan érzésem volt, hogy ez az a PKD-regény, amit Phil barátunk tutira a szer hatása alatt írt meg, és amikor nem hatás alatt körmölt, akkor írta, minden különösebb utángondolás nélkül, ami eszébe jutott (a legvadabb: az élőnek tűnő, nagyjából tenyérben elférő, mászkáló kis épületek, amik akár gyilkoni is képesek; na ne!)

Aztán elkezd kigömbölyödni a történet, hogy a végén egy gyorssorozatos gyomrossal elintézze az olvasót. Olyan kis dupladöbivel, amilyen a Majmok bolygója könyveredetijének a vége. Ha másért nem, hogy ne érezhessük biztonságban magunkat még akkor sem, ha már úgy gondoltuk volna, hogy ott vagyunk. 

Apró észrevétel: Mr. PKD, ennek a könyvének a címe, különösen a többi, pöpcül sikeredettel összehasonlítva, gagyi. Ponyva. Ráadásul csöppet sincsen olyan érzésem, hogy lefedi a történetet. S ha nem Ön írta volna, ilyen címmel kézbe sem venném. Na!

Olcsó poén, de én most ezt hiszem, befejeztem ezt az értékelést, élessé teszem a blogomon, a linkjét beemelem a Moly-ra, aztán előveszünk szerelmetesfeleségtársammal egy tegnap kinézett román filmet, és a piacon, az ismerős húsosainknál vett ínycsiklandó Tót Kolbász (semmi hőzöngés, Magyarországon készítik!) falatozása közben megnézzük (a tegnap nézett egyikünknek sem tetszett, pedig egy csomó díjat nyert). Legalábbis most ezt gondolom a valóságról. Aztán lehet, hogy percek múlva valahol máshol eszmélek, elhúznak egy függönyt, s változik minden. De mit bánom én, csak együtt menjünk a párhuzamos dimenziókba! 

Pipi barátommal nem pontosan ugyanazokat a zenéket szerettük, de nagyjából igen. Voltak mértani közepeink jócskán. Az egyik ilyen közép a Pink Floyd volt. Elsősorban a The Wall és az Animals albumuk. Az előbbi nekem volt meg előbb, az utóbbi Pipinek. Jó kis india nyomású bakeliten mindkettő, amin igazából sem a magas, sem a mély hangok nem szóltak igazán jól, de hát a kutya se bánta, úgy sem volt olyan felszerelésünk, amin jól szólt volna, ha jól szólt volna. Mindkét, illetve mert a Fal dupla, mindhárom lemezt tükörszoftosra hallgattuk, jobbára Pipiéknél, a Vöröskereszt 14. tizedik emeletén. Legalább felülről nem unta senki. Ezen a zenén soha, egy másdopercig nem vitáztunk, és nagyjából bármikor meg tudtuk hallgatni. 

Azóta a Pink Floyd is megszűnt, Pipi is már öt és fél éve, hogy egy szombat reggelen itthagyott bennünket a francba, hogy csak nézzünk kábán, dühösen, és folyton röhögve, ha rá gondolunk.

Szabadulni, ha akarnék se tudnék egyiküktől sem. Pipi, ha nincs is itt, mégis mindig itt van, a Pink Floyd meg valamilyen formában mindig meg-megjelenik. Legutóbbi egy pompás magyar tribute-zenekara, a Keep Floyding képében. 

A Pink Floyd nagyon jó zenekar volt. Az életművük három nagy korszakra tagolódott: a kezdeti pszichedelikus korszakra, Syd Barrett-el; a klasszikus időszakra, amikor a leghíresebb lemezeik (The Dark Side of the Moon, Animals, Wish You Where Here, The Wall) születtek, majd Roger Waters kiválása után a szólógitáros által elnevezett Gilmour-korszakra. Nagyon szigorúan a magánvéleményem, hogy a Floyd úgy igazán hallgathatóvá a Moon-tól vált. Az előtte levők lemezeiken (The Pipar At the Gates of Down, A Saucerful of Secrets, More, Ummagumma, Atom Heart Mother, Medley, Obscured by Clouds) is rendre találok valami nagyon izgalmasat, nagyon szépet, nagyon zeneit, de engem a kísérletezős dolgaik egyszerűen nem kötnek le. Úgy fest, a progresszívban a populárisat kedvelem. 

Vajon mi az, ami még leírható a Pink Floyd-ról, anélkül, hogy közhelyes ne lenne? Egyfelől egy könyvben, másfelől egy erről a könyvről szóló értékelésben? Nagyon úgy vélem, hogy semmi. Mármint újat írni a Floyd-ról nem hiszem, hogy lehet. Mondjuk a róluk szóló könyvről azért talán de. Éppen ezért én erre indulok el. 

A könyv, mint alkotás

az bizony nagyon jól kitalált, nagyon szépen megkomponált, nagyon jó ízléssel megálmodott valami. Hatalmas darab: 24 x 29 x 3 centis méretei vannak, és 2,5 kilóra taksálom. Keményborítós album, offset papíron. Szóval megadták a módját Carthapilus-ék, impozánsak a méretek. Mondhatni, a Pink Floyd-hoz illők. Ezáltal a könyv azonban csak és kizárólag asztalon vagy ölebe téve olvasható. De ne üljön mellettün senki a pamlagon, mert hármasban a könyvvel tutira nem fogunk elférni!

A képanyaga roppant gazdag, a szerző a banda minden időszakából egyforma mennyiségű információt és képanyagot válogatott össze. 

A könyv tartalma

viszont számomra kicsit ellentmondásos. A szerkesztési elv a következő: szerzőnk egy-egy fejezetben vesz egy adott kronológiai időszakot, áttekinti az együttes történetét, a megjelent lemezeket, a történésket, majd egy hihetetlenül gazdag szakaszban áttekinti az együttes ebben a kronológia korszakában adott koncertjeit. Most képzeld! A könyv nagyjából fele ez a koncert-kronológia. Heroikus munka lehetett ezt összehozni, mondhatom! De ha egy fél lépést hátrébb lépek, akkor azt kell mondanom, ugyan csuda érdekes ez a gigantikus információhalmaz, de voltaképpen cseppet sem izgalmas, és voltaképpen az igazi megszállottakon kívül ki a fenét érdekel? Szerintem ember nincsen, aki ezt a részt aprólékosan elolvassa. Mert mondd csak, például téged mennyire érdekelne, hogy, a hasamra csapok, a Syd Barrett-es Floyd mondjuk '69 júniusában hány néző előtt hol koncertezett Dél-Anglia-alsón? Azt viszont nagyon szomorúan konstatáltam, hogy a Floyd szövegeiről szinte - sem olvashatunk. Nem hogy magukkal a szövegekkel (és a fordításukkal) örvendeztetne meg minket a könyv.

Sőt, a Fal kivételével tulajdonképpen alig beszél valamit a lemezek koncepcióiról, a mondanivalóikról, de még ott sem mondhatom, hogy teljesen áttekintené az album mondanivalóját. Talán a Wish You Where Here-nél tudjuk meg, hogy Syd Barret-ről szól. De hogy mi az Ummagumma, honnan az Atom Heart Mother, miért Division a Bell, nos, ezekről és egyebekről gyakorlatilag semmit nem meg nem tudunk. 

Aztán nagyon furcsa, de a diszkorgráfia-résznél nemes egyszerűséggel nincsen ott a lemezek címe mellett a borítók képei, vagy ha igen, akkor is csak valami feldolgozott formában, például egy konceretjegyre aplikálva. Hacsak nem a jogdíjak miatt van ez, érthetetlen a döntés. 

Ami viszont, ha akarom, hasznos: a tagok egymáshoz való viszonyáról, a lemezeken való fajsúlyukról ellenben egész sok információt kapunk. Ebből kiderül például, hogy voltaképpen már az Animals után, a Wish You Where Here felvételeinél voltak bajok, és a The Wall (amit nagyon sokan a rockzene egyik, ha nem „a” csúcsának tartanak) felvételei alatt már nagyon komolyan egymásnak feszültek a Pink Floyd tagjai. Annyira, hogy Waters voltaképpen ott tartott, hogy simán kivágja a zenekar billentyűsét, Wright-ot a Floyd-ból. S kiderül, hogy bármilyen hatalmas alkotás is a Fal, voltaképpen Waters egyéni projektje volt, a többiek egyáltalán nem érezték magukénak. Ironikus, hogy mégis ez lett a legkultikusabb Floyd-album... 

Szóval mindent összevetve, ha vannak is hiányosságai, végső soron hasznos, érdekes, informatív és szép album lett ez Pink Floyd-könyv. 

Cartaphilus, Budapest, 2008, ISBN: 9789632660301 · Fordította: Wolf Péter

3,5/5

(2019)

Általános iskolába jártunk, hetedikesek-nyolcadikosok lehettünk. Én LGT-t, Omegát, Zoránt, ilyesmiket hallgattam. Maci, nagyra nőtt osztálytársnőm (igen, aki azon kevesek közé tartozott, akivel soha nem volt köztünk más, csak barátság) rajongott a Piramisért. Hatalmas vitákat folytattunk a Piramis zenéjének a minőségéről, Révész falzett „kappanhangjáról”, meg az egész Piramis-jelenségről. Én nem ismertem jól az együttest, Maci persze igen. Én tudatlan voltam, ő rajongó, semmiképpen nem volt tehát sem kiegyensúlyozott, sem reális a vitánk. 

Abban az időben történt, hogy Mohácsi nagyiéknál, a Szerdahelyi utcában egyszercsak megszólalt a rádióban a Kóbor angyal. S ahogy szólt, valami erősen rezonált bennem, és minden előítéletem leomlott az irányukba. Mentem is a Múzeum körúti hanglemez-antikváriumba, a két régebbi lemezüket levadászni. 

Az is tény, hogy a zenéjük minőségét csak sokkal később kezdtem igazán értékelni. A Fénylő piramisok árnyékában döbbentett erre rá. Értő füllel hallgatva ma is a magyar progresszív rock egyik legjobb darabjának tartom. Ebben a dalban tűnt fel számomra, hogy a Piramis tagjai mennyire jó zenészek voltak (Závodi János, Gallai Péter, Köves Miklós, Som Lajos). S ebben a dalban figyeltem fel Som Lajos csodás basszusjátékára is. A Taurus-ról, Radics Béláról akkor még mit sem hallottam. Nemhogy zenét tőlük. 

Szomorú, hogy akkor figyeltem fel a Piramisra, amikor bizonyos értelemben már leszálló ágban volt az együttes. Amikor megjelent az utolsó Révésszel kiadott albumuk, a zseniális, gyönyörű borítós Erotika. Lyukasra hallgattam. Nem érdekelt, hogy a némileg módosult szövegváltás miatt (bár ugyanúgy Horváth Attila írta a dalokat) ez a Piramis már nem az a Piramis volt. Nem érdekelt, mert a lemez nagyon jó volt, és véleményem szerint pompás továbbvitele mindannak, ami a Piramis volt, csodás továbblépés is, hogy ne ragadjon bele a csöves-zenekar státuszba. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor az Edda a harmadik lemezükkel kilépett a szintén remekül elkapott hangulatú, zeneileg kócosabb, de mindenképpen megkapó bakancsos-korszakából, nekik nem sikerült ilyen ügyesen és konzekvensen a váltás: a lemez jogos értetlenséget szült, és méltán kerülte el az első két lemez sikere.) Az Erotika egy ma is simán vállalható, hallgatható lemez. Bár voltaképpen igaz ez az első három lemezükre is. Ahogyan igaz ez az egyvégtében felvett, tehát nem több koncert részleteiből összevágott első koncertlemezük is, a Budai Ifjúsági Parkban felvett A nagy buli is. 

A következő, már Révész nélküli lemez a Piramis Plusz már valóban egészen más világ. Próbálták Révészt pótolni, de végül az együttes billentyűse, zeneszerzője, Gallai Péter énekelte fel az albumot. Egészen más a zenei világ, egészen mások a szövegek (bár Horváth Attila írta ezeket a dalszövegeket is). Aki az első három-négy lemez fílingjét várta ettől a lemeztől, egészen biztosan csalódott. Pedig ez is nagyon jól sikerült felvétel lett. Ha például nekem azt mondják, Bulgakov Mester és Margarita, a könyvön kívül azonnal a frenetikusra sikeredett, Vlagyimir Brotko rendezte orosz sorozat jut eszembe. És a Piramis Woland II. bálja című száma. (A film hetedik részében nézhető meg.) De szintén zseniális darab a sztárcsinálásról szóló, irónikus P. V. E. C. B. angyal is. De úgy egészében is hallgatható a lemez. Ám teljesen igaz rá, amit Som Lajos is róla: ha nem a Piramis neve alatt jelent volna meg, sokkal nagyobb sikert és elismerést kapott volna. Nem azért mert rossz, hanem azért, mert a Piramis név egészen más képzeteket vont be. 

A Piramis-jelenség

A Piramis együttes társadalmi jelenség volt. Azzá lett. A nevük egybeforrt a hetvenes-nyolcvanas évek csöves-jelenségével. A csöves szó nem azt jelentette, amit ma. Nem a hajléktalanokra vonatkozott, hanem az akkori tizen-huszonéves, a társadalomba beilleszkedni nehezen tudó fiatalokra. Akiknek „egyenruhájához” tartozott a szűk csőnadrág, az alföldi papucs és a tornacipő. Akik számára az össztársadalmi képmutatás elviselhetetlen volt, akik képtelenek voltak pozitívumot látni a rendszer álszent gonoszságában és a szüleik megalkuvásában. Akik emiatt fekete bárányokká lettek a hatalom és a társadalom szemében. 

A Piramis, akarva-akaratlanul, Som szerint az utóbbi volt az igaz, tűélesen betalált ebbe a konjunktúrába, és ez kiváltotta a közönség határtalan rajongását és a hatalom öntelt, gőgös visszatetsző reakcióit. Sem a hatalom, sem a popszakma nem tudott igazából mit kezdeni a Piramis sikereivel, az országszerte megalakult Piramis-örsökkel, Piramis-brigádokal, az együttes közönségtől kapott óriási támogatásával. 

A Som-könyv tartalma

Som Lajos megírta a Piramis történetét. Amit természetesen a maga szempontjából tett meg. Som Lajos volt a Piramis vezetője. Előtte olyan együttesekben játszott, mint az ős-Neoton és a Taurus (Radics Bélával, „Vadölő” Lászlóval).

A könyv története voltaképpen piszok egyszerű. Adva volt egy jól kitalált banda, pompás zenészekkel, egy nagyon egyedi karimatikus énekessel, jó zenével, jó szövegekkel és hatalmas közönséggel. S bár nekik, sok más zenekarral ellentétben, nem sokkal a megalakulásuk után már megjelenhetett nagylemezük, sőt több is, a hatalom képviselői, a rockzene akkori nagyfejű irányítói, a Hanglemezgyár illetékesei, a rockzenei „újságírók” permanensen azon dolgoztak, hogy ne jöjjenek össze az együttes dolgai. 

Som irdatlan erőfeszítéssel a felszínen tartotta a csapatot: zenekarvezetőként menedzsere is volt az együttesnek, a többiekkel együtt mecénása  is. Az illetékes hivatalos szervek jobbára csak kivettek a Piramis-kalapból, bele jóformán semmit nem tettek. Ha pedig Som valamit kitalpalt, mint például két alkalommal is egy-egy nyugati szerződés lehetőségét, időhúzással, mismásolással meghiúsították a megkötését. 

A sajtóval, minden energiája ellenére, lehetőségek híján nem tudott mit kezdeni. A rock-újságírás képviselői, akiknek prominenseit a szerző nevesíti is, néhány kivételtől eltekintve mindennel foglalkoztak, a Piramis zenéjét kivéve. A szövegeikkel sajnos igen: Horváth Attila soha meg nem jelent válaszát Lévai Júliának a függelékben olvashatjuk. 

A könyv egy heroikus küzdelem elmesélése. S annak története, hogyan lett egy legendából supernova. 

Som Lajos őszintén ír egykor hirhedtté vált arany-botrányáról is, amikor rendőrségi eljárás alá került. S ír még pároldlt az utolsó zenekárnak, a Senator-nak (Som, Závodi, Szekeres Tamás, Takáts Tamás, Gigor Károly, Varga László) a nagyon rövid sorsáról is. 

Milyen is ez a könyv?

Dühös. Csalódott. Odamondogatós. Őszinte. Tehetetlenül jobbítani akaró. Rettentően szubjektív. Mindez erőssége és gyengesége is egyben. 

Egyfelől viszonylag plasztikus bemutatása az átkos rendszer kultúrpolitikájának, a metódusok működésének, a hatalmi-percemberek erőfitogtatásának, a megkötözött szabadság mozgástér hiányának. 
Másfelől protréja egy megszálott rockernek, aki a zene ügyét valóban mindeneklőtt valónak tekinti. Aki ha ütik, állja, aki nem tartja a száját, aki feláll, ha padlót fog. Van önbizalma, van egészséges önértékelése. 

A könyv kordokumentumnak nagyon jó. Könyvnek sajnos nem annyira. Nem, mert jobbára Som Lajos csalódásairól, kiábrándulásáról, összetöretéséről szól a Piramis ürügyén. Akkor is, ha Som Lajosnak mindene volt a Piramis. Az indulat, a szomorúság, a düh teljesen érthető, ezzel az évilágon semmi bajom nincsen. Csak az a kár, hogy a könyv valahogy mégsem a Piramis, a rockzene dicsérete lett, sokkal inkább rendszer- és a rockzenész társak kritikája. Miközben a zenésztársakról, a dalokról túl sok mindent nem tudunk meg. Nyilván nem az elfogulatlanságot hiányolom, mert hogyan a csudába is lenne elfogulatlan Som Lajos? És miért is várnám tőle, hogy az legyen? Különben sem vagyok az elfogulatlanság feltétlen híve. 

Csak a Piramis ennél többet érdemelt volna. Sokkal-sokkal többet. Mert a könyvnek a Piramis inkább csak ürügye, mintsem alanya.

Ráadásul a könyv annyiban is kordokumentum, hogy a szerző rengeteg helyzetet, szituációt meg sem magyaráz, csak utal rá. Mint egy kocsmai beszélgetésben: „Tudod, hogy van ez...” Akkor és ott igen. Ma már nem biztos. Vagy biztos nem. Különösen úgy nem, hogy a hanglemezgyártó vezetőin, Bors Jenőn, Erdős Péteren, Wilpert Imrén, néhány újságírón túl (Czippán György, Sebők János), néhány hálátlan zenekaron (Mini, P. Mobil) felül konkrét neveket, sőt nagyon sokszor konkrét szituációkat sem említ, csak általánosan támadásokról, kisstílűségről, stb. beszél. Tény, hogy amikor konkrétumokat említ, az valóban vérlázító. 

Viszont az is tény, hogy miközben olvastam a könyvet, eszembe jutott sok más zenekar története is. Mert voltaképpen az akkori rendszer a Csepregi Éva féle Neotonon kívül voltaképpen senkit nem segített például a külföldi sikerek elérésében. Sőt! Talán az LGT volt egyetlen, aki a Too Long lemezzel látta be, hogy az akkori Kelet-Európából nem lehet olyan kis igazi nyugati karriert befutni. (Manapság már más a helyzet, gondoljunk csak a közelmúltban [2019. március]  Magyarországon is turnézó csodálatos Riverside együttesre.) Mindazt, amit Som Lajos leír, nagyjából bármelyik együttes elmondhatja a saját háza tájáról. És a Piramisnak nem kellett hosszú-hosszú éveket várni arra, hogy lemeze lehessen, mint például a P. Mobilnak vagy a Beatricenek. S még ők is elmondhatják, hogy legalább lett lemezük... Vagyis Som Lajos mondanivalója igaz, de sajnos nem csak a Piramisra az. 

Vagyis a könyv sokkal inkább egyfajta lelki kibeszélés. 

Azt azonban el kell ismernem, hogy Som Lajos a könyv címének teljesen megfelelő tartalommal töltötte meg a könyvét: vádolja a rendszert, annak fenntartóit, a sajtót, a szakmát egyaránt. Beszél a Piramist ért vádakról, és az ellene és Köves Miklós ellen emelt jogi vádakról is (bár arról nem, hogy mi lett Pinyó sorsa a perben). 

A jelen

Som Lajos 2017 októberében elhunyt. A Piramis 1992-ben egy koncert erejéig összeállt, és az eredményt lemezen is megjelentették. Pompás lemez lett. 2006-ban újráztak. A koncertbeszámolók szerint Som Lajos csak első három számban vett gitárt a nyakába, aztán lement a színpadról, és csak a koncert végén jött vissza. A miértről viták folytak, volt, aki az egészségi állapotával magyarázta a fiaskót, volt, aki azt állította, hogy az együttes többi tagjának, elsősorban Révész Sándornak volt ez a kikötése. 

A Piramis együttes 2014 óta ma is létezik. Az eredeti tagok közül Gallai Péter, Závodi János és Gallai Péter vesz részt a produkcióban. Tag még Vörös Gábor és Nemcsók János. Több mint tíz éve zenélnek együtt. Nemcsók Csoki János hangján, bár közel jár Révészéhez, bizony lehet vitatkozni...

Révész Sándor Závodi Jánossal készített egy projektet, Piramis-évek címmel. Nagy sikerű koncerteket adnak négy fiatal zenésszel, Horváth Ákossal, Nagy Gergővel, Megyaszay Istvánnal és Delov Jávorral. 
Ez utóbbi formációhoz volt szerencsém tavaly, Békásmegyeren, az Óbuda Napján tartott koncerten. Révész energiája és a hangja valami hihetetlen volt, Závodi egyáltalán nem felejtett el gitározni és a dobos srác valami világszínvonalú. 

Új dalokat egyik formáció sem készít, mindkettő a klasszikus Piramis emlékét tartja életben a régi dalokkal.

Sofőrként dolgozom egy idősotthonban, járok-kelek a városban. Ma két lakóért mentem a Rákos úti rendelőbe. A földszinti aulában van egy könyvespolc: hozz egy könyvet, vigyél egy másikat-alapú. Tartozásom volt, azt hittem be. Most újra van tartozásom, mert találtam egy 1936-os kiadású füzetet. Szabó Dezső írta, a címe: Az Olympiász tanulságai / Olympiász a ő temetőben.

Amikor kinyitottam a kis füzet, a következőt láttam, és madarat lehet velem fogatni:

Asimov olvasmányélményemról az első nagyon éles emlékem, hogy ülök az óbudai, Harrer Pál utcai lakás fürdőkádjában, nagyon általános iskolás vagyok, és éppen befejező félben van az Apu polcán talált Alapítvány-trilógia utolsó kötete, és én éppen megtudom, kicosda az Öszvér, és megfagy körülöttem a kádban levő forróvíz a döbbenettől. Akkor úgy nagyjából mindörökre a szívembe zártam ezt az orosz származású amerikai zsidó sci-fi írót/biokémikust. A szívbezárás miértje roppant egyszerű: Asimov roppant élvezetesen, izgalmasan ír, szereti a csavarokat, a logikát, mer nagy térben és hatalmas időtávlatokban gondokodni, nem rág szájba, de nem is lila, van benne költőiség (ha nem is annyi, mint Ray Bradbury írásaiban), és képes volt egy igen komplex, meglehetősen koherens világot megteremteni, ami (s ezt akkor még egyáltlán nem tudtam), jócskán túlnőtt az Alapítvány-trilógián. 

Akkor mit sem tudtam Asimovról. Sem az orosz származását, sem a zsidóságát, sem a tudományos munkáját, sem azt, hogy mennyi minden mást írt még a Trilógián kívül. Csak azt tudtam, hogy a személyes kedvenceim között csont nélkül helyet kapott. 

Aztán az addig, az Alapítvány-trilógia kötetein túl megjelent egy-két könyv után szép lassan, bár nagyon lassan, megjelent magyarul az összes regénye, jobbára a Móra Kiadó gondozásában, majd a gigantomán Szukits-nak hála az olvashatatlanul Ytong-tégla nagyságú életmű-sorozatban minden, ami Asimov. (Csábító volt nagyon a kiadáskor is, meg mostanság alaposan leárazva is árulja a Szukits, de ellenálltam: marha sok helyet foglal, ráadásul a nagy része már itt volt a polcomon, olvasható méretű kiadásban.) Aztán néhány költözés, pár barát, és megcsappant a majdnem teljes sorozatom, nem győztem beszerezgetni a hiányzó köteteket. Ez a kétkötetes Robottörténetek kb. két hete landolt a tulajdnomba a regikonyvek.hu előjegyzési lehetőségének köszönhetőn. 

*

Az a gáz, hogy fogalmam sincsen, olvastam-e valaha a Robottörténetek-et? Ez a két kötet egy novellafüzér, s volt olyan történet, ami ismerősnek tűnt, de simán tán csak azért, mert a harmincegy novella közül kilenc megjelent már az Én, a robot címmel kiadott kötetben is. Amit viszont, ezt biztosan tudom, jó pár éve már olvastam.

A ROBOTIKA HÁROM TÖRVÉNYE
 
1.
A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2.
A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

3.
A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve,
56. kiadás, 2058

Ha jól lapátoltam össze az információt, a Robottörténetek 1982-ben jelent meg először, de némely története még az ötvenes években született. Viszont mert a Robottörténetek novellái nem egyszerre jelentek meg, így, ahogy most, szépen sorban megírva, együltőben átgondolva, hanem Asimov munkássága során mikor, hogy, itt és ott, úgy harminc év alatt, azt kell mondanom, jó volt a könyv szerkesztője. Jó, mert mégis mutatnak egyfajta ívet a novellák. Egyfajta, hm, történelmi ívet a robotok és az emberiség viszonyáról, viszonyairól, a viszonyok alakulásáról, változásairól, a félelmekről, előítéletekről, a reményekről és a visszaélésekről. Vagyis az a tény, hogy a könyvnek a harminc év ellenére van szerkezete, egyfajta kisebb csoda. Az is tény viszont, hogy megmagyaráz néhány elhanyagolható ellentmondást is. 

Asimov gondolatjátszik. Megalkotta a robotika három alaptörvényét, amely törvények biztosítják, hogy a robotok semmilyen körülmények között nem árthatnak az embereknek, és maguknak is csak akkor, ha embert védenek. De Asimov ennek ellenére jól látja, érzékeli, prófétálja, hogy a robotok léte, fejlődése, működése számos, vagyis inkább számtalan erkölcsi, etikai kérdést felvet, fel fog vetni. Mert az, hogy a robot semmilyen körülmények között nem árthat az embernek, a mindennapi élet gyakorlatában rengeteg szituációban kevésnek, elégtelennek bizonyul. Akkor is, ha az Asimov által megalkotott három alapvető robotikai törvény kizárja a Terminátor-féle rémjövőt (vagy mégsem?), amikor is az emberen túlnőtt robotok harcba szállnak a hatalomért. 

Szóval a novellák elindulnak onnan, hogy még messze nincsenek  emberszabású robotok, de vannak már némileg emberszerű gépek. Amikkel így-úgy, de viszonylag sűrűn van valami baj, a viselkedésük meglehetősen gyakran vagy sürgős töprengésre készteti az embert, vagy hosszas töprengésre készteti. A novellákat két dolog köti össze: elsősorban persze a robotok, másodsorban a robotokat gyártó cég, az Amerikai Robot. Ami a pozitronagy megalkotásával a robotok első számú majd egyetlen gyártójává lesz. Az Amerikai Robot az ember legfontosabb segítőkének tekinti a robotokat. De az emberek még kétszát évvel a robotok gyártásának a megkezdése után is bizalmatlanok az emberszabású gépekkel szemben. 

A novellafüzért több, nagyon logikus egységre bontották a szerkesztők.
Az első egység az egyáltalán nem emberszerű robotokról szól, robotkutyáról, robotautóról, egy mesegépről.
Aztán Asimov mesél a fémrobotokról, majd a humanoidokról is.
Négy novella Power-ről és Donovan-ról szól, a két robottesztelőről, akiket mindig az első sorba állítanak, ha új munkarobotokat állítanak valahol csatasorba. S azok persze soha nem működnek az elvártak szerint. 
A novellafüzér legtöbb novellája az Amerikai Robot nagy robotpszichológusáról, Susan Calvin-ről szól, az érzés és humor nélküli, hideg, kérlelhetetlenül logikus és hihetetlenül okos vénkisasszonyról. Az alakja Asimov-tól szokatlanul árnyaltaln megformált, mind külső, mind belső tulajdonságait illetőn. Susan Calvin szintén rejtvényeket old meg, ahogyan Power és Donovan, csak ő a robotok hm, „pszichéjéből” indul ki. Voltaképpen jobban ismeri őket, mint az embereket. De az bizonyos, hogy jobban bízik bennük, és jobban szereti őket. 
Majd olvashatunk két novellát a csúcsrobotokról. Az egyik az ismert filmnek, A kétszáz éves ember-nek (Robin Williams az irodalmi eredetije.)

Asimov nem foglal állást a robotok mellett vagy ellen. Abban igen, hogy a robotok megalkotása hatalmas felelősség, és rengeteg veszályt rejt magában. A veszély forrása az ember, ha meggondolatlan. A robotszereplői jobbára ártalmatlanok, de mindenképpen ártatlanok, és még amikor nem ártalmatlanok, akkor is ártatlanok: az ember alkotta őket, tetteiket soha nem a rosszindulat vezérli, csak az ember féltése és logika. Esetleg valami apró gyártási hiba. A gyártási hiba és a logika viszont nem mindig az emberért dolgozik. A Terminátor hátborzongató csírája felfedezhető a ...hogy engedelmességgel tartozol neki-ben, a robotok végtelen szeretetreméltósága pedig A két évszázados ember-ben. 

*

Egy biztos: unatkozni nem lehet a két kötet olvasása közben. Letenni sem nagyon lehet őket. Alapvetőn nem szeretek könyvet könyvvel hasonlítgatni, de a Robottörténetek-et olvasva hol Lem, hol Bradbury jutott eszembe. Az agytekerős rejtélyek megoldásakor természetesen Lem, az érzelmesebb, inkább a lélekre ható sztoriknál Bradbury. Sőt, a robotautók esetében még az is felvillant, hogy Stephen Kingnek is volt kitől csórnia tanulnia. De mondom, buta dolog ez a hasonlítgatás. Asimov leginkább Asimov-ra hasonlít, amikor ír. Akit jó olvasni. Mert gondolkodni is lehet, és megdöbbenni is, de nem maradnak parlagon az érzelmeink sem, miközben veretes, klasszikus sci-fi-jét olvassuk. 

Móra, Budapest, 1993, ISBN: 9631171043 · Fordította: Baranyi Gyula, Bihar György, F. Nagy Piroska, Füssi Nagy Géza, Kugler Györgyi, Nagy Sándor, Németh Attila, Sóvágó Katalin, Szántai Zsolt, Vámosi Pál, Villányi György

5/5

(2019)

Mr. Weston tízesztendei házasság után még mindig olyan érthetetlenül bolond volt, hogy szerette a feleségét. („Robbie”, 1. kötet, 151.)

 

– Valami csak kellett, hogy létrehozzon, Zseni – magyarázta Powell. – Hiszen azt magad is elismered, hogy a mai tökéletes emlékezőképességed ellenére semmiről sem tudsz, semmiről az égvilágon, ami egy hétnél korábban történt. Én megadtam neked ennek a magyarázatát. Donovan és én egy héttel ezelőtt állítottunk össze téged azokból az alkatrészekből, amelyeket egy űrhajóval szállítottak ide.
Zseni hosszúkás, hajlékony ujjait nézegette. Zavart viselkedésében volt valami furcsán emberi.
– Szerintem erre kielégítőbb magyarázatnak is kell lennie. Mert az, hogy maguk csináltak engem, nagyon valószínűtlenül hangzik.
– A Föld szerelmére, miért? – Powell hirtelen fölnevetett.
– Nevezze ösztönös megérzésnek. E pillanatban csak ennyit mondhatok. De majd kiokoskodom a megoldást. Helyes logikai következtetéssel meg lehet állapítani az igazságot, s én kitartok, amíg csak el nem jutok odáig. ( „Logika”, 1. kötet, 250.)

 

A robot egy másik széket húzott oda.
– Elhatározásra jutottam – kezdte higgadtan. Donovan felborzolódott, és félretolta a szendvicsét.
– Ha megint arról a dilis...
De Powell türelmetlenül leintette.
– Folytasd csak, Zseni. Halljuk, mit akarsz mondani.
– Az elmúlt két napot elmélyült önvizsgálattal töltöttem – kezdte Zseni –, és igen-igen érdekes eredményekre jutottam. Az egyetlen cáfolhatatlannak tekinthető feltevésből indultam ki, tudniillik abból, hogy én magam létezem, mert gondolkozom...
– Ó, Jupiter! – nyögött fel Powell. – Egy robot-Descartes!
– Ki az a Descartes? – dühöngött Donovan. – Mondd csak, Greg, mi a fenének ülünk itt, és hallgatjuk ezt az őrült kasztnit?...
– Maradj csendben, Mike!
– És a kérdés – folytatta zavartalanul Zseni –, amely nyomban felmerült, így hangzott: mi lehet a létezésem oka?
Powell állkapcsa megfeszült.
– Ne hülyéskedj! – mondta. – Már megmagyaráztam neked, hogy téged mi csináltunk.
– És ha nem hiszel nekünk – kontrázott Donovan –, örömmel szétszedünk. A robot lekicsinylő mozdulattal széttárta acélkarjait.
– Én csak bebizonyított tényeknek hiszek. A hipotéziseket észokokkal kell alátámasztani, másként értéktelenek, az pedig kifejezetten ellentmond a logika törvényeinek, hogy maguk csináltak volna engem.
Powell lefogta Donovan ökölbe szorított kezét.
– És ezt mire alapozod?
Zseni fölnevetett. Nem emberi nevetéssel, sőt a valóságban ennél gépszerűbb hang még sose hagyta el a torkát. Éles, kirobbanó hang volt, szabályosan kattogó és színtelen, mint a metronóm hangja.
– Nézzenek végig magukon – magyarázta. – Nem lebecsülésképpen mondom, de nézzenek csak végig magukon! Az anyag, amelyből készültek, puha és petyhüdt, nem tartós és nincs benne erő. Energiáért olyasféle szerves anyagok elégtelen oxidálódásához kell folyamodnia, mint az ott. – És ujjával helytelenítőleg Donovan szendvicsének maradványaira mutatott.
– Amellett maguk időnként kábulatba esnek, s a hőmérsékletben, légnyomásban, nedvességben vagy sugárzásban bekövetkezett legkisebb változás is károsan befolyásolja képességeiket. Egyszóval maguk silány készítmények. Ezzel szemben én tökéletes gyártmány vagyok. Közvetlenül nyelek le elektromos energiát, és csaknem százszázalékos hatékonysággal használom fel. Erős fémből készültem, állandóan öntudatnál vagyok, és a legszélsőségesebb külső körülményeket is könnyedén elviselem. Ezek tények, s ha hozzáteszem azt a bizonyításra nem szoruló tételt, hogy semmi se teremthet önmagánál tökéletesebbet, akkor mindez együtt halomra dönti a maguk csacska hipotézisét. ( „Logika”, 1. kötet, 253–255.)

Ahogy már jól tudjuk, a Blacksad egy noire-típusú képregény, s maga Blacksad egy Philip Marlowe-szerű macska-magánzsaru, aki kemény közömbösséggel, mélyben megbújó érzésekkel mászkál a város bűnének a mocsarában. A Blacksad egy állatszereplőkkel dolgozó krimiképregény.

Egy olyan krimiképregény, amelynek vannak hibái, de ezek a hibák teljesen simán megbocsáttattak nekije, mégpedig a hihetetlenül szép, részletes rajzokért. A legutóbb például azt merészkedtem állítani, hogy egyes képregénykockái felérnek Zorád Ernő festményeivel. Ami, lássuk be, nem apró kijelentés, de nem ám! Sőt, hatalmas érdeme a rajzolónak, hogy például az egyik történetben ismeretlenül is megrajzolta Szerelmetesfeleségtársam aktját, hátulról. Macska volt. (Ez legalább akkora pozitívum számomra, mint Vargas Llosa Szeretem a mostohámat című, egyébként elég beteg könyvének egy leírása a keményhúsú, töltött galamb asszonyokról.) Szóval a rajzok nem csupán roppant életszerűek, részletgazdagok, hanem egyszerűen szépek. Jó nézni őket, el lehet merülni bennük. 

A Blacksad történetei azonban nem túl erős történetek. Nem mondom azt, hogy rosszak, de nem túl jók. Ezzel együtt simán a legjobb képregények között van. Micsoda ellentmondás, mégis igaz! Aki felnyit egy Blacksad-könyvet, meg fogja érteni, miről beszélek. 

De az a helyzet, hogy ez az ötödik Blacksad valahol történetileg végképp nincsen a helyén. A borító rikító sárgasága, rajta a még rikítóbb Cadillac-kel sokkal inkább az ötvenes évek rock and roll fílingjét idézi fel („Csókkirály kocsija almazöld Buick,/ a nője az ülésen hozzá bújik”, „Andi, Andi, Andi / Nem vagyok olyan jampi, aki felcsíp egy csajt, / S  közben mással hajt,  / Így okoz fokozott zűrzavart.”), mintsem egy noire detektívsztorit. De itt még nem fogtam szagot, gyanútlanul estem neki a történetnek. Ami olyan, mint a borító, és mint a r'nr'-fíling: felületes és semmitmondó. 

Blacksade voltaképpen mellékszereplő a róla elnevezett képregényben. Sofőrré degradálódva sodródik az eseményekkel, semmit nem irányít, semmit nem nyomoz ki, csak megesik vele ez-az, távol a nagyváros zajától, az úton, meg egy vándorcirkusz sátrai között. S közben minden olyan kis véletlenül, mintegy megesik vele. Meg a történet szereplőivel. A legéletszerűbb (szagúbb?) szereplő egy alkotói válságban savanyodó oroszláníró, akit a dúvad haverja (bölény) addig csesztet, amíg addig jár a korsó a kútra... Ez az oroszláníró komolyan jól sikerült figura lett, de sajnos szinte csak ő és a haverja sikerült jól az egész történetben. Gondolkodom: nem, még a sakálügyvéd is jó, mert muris. Amiben aztán persze ki is gömbölyödik minden, ahogy kell, s még picit nyitva is marad, hogy lehessen tűnődni rajta. 

De a történetben Blacksad voltaképpen semmit nem nyomoz, egyáltalán nem noire, egyáltalán nem a szokásos is enyhén depis felgöngyölítés, egyáltalán nem Philip Marlowe, hanem sokkal inkább a félderűs Columbo hadnagy. Mindenféle szempontból. De még Columbo is akciósabb hős, mint az egyébként kemény Blacksad. A szerzők annyira bajban voltak a történettel, hogy még a kötet címe (Amarillo) is kínban született. Mert olyan kis semmilyen, semmitmondó. Mert lényegtelen. Mert nem a város (az Amarillo egy városka neve) áll a történet középpontjában. (Nekem meg ráadásul mindig Poe amontillado-ja jut eszembe, ami, ugye, nem egy városka, hanem egy sherry-fajta neve.) 

Vagyis itt van ez a történet, amit szeretünk, mert a rajzok Blacksad-rajzok, mert a főszereplő a kedvenc macskánk (én pedig egyszerűen nem kedvelem a macskákat, tehát ez nagy szó), meg mert noire krimi (miközben á, dehogy), s aközben nem is szeretjük annyira, mert nem a szokásos a hangulat, mert Blacksad itt nem is Blacksad, és a végső feloldás is olyan kis izé, feloldásnak. 

De nincs kiábrándulás, várjuk a következő könyvet! :-)

Kir Bulicsovról alig találtam valami adatot az interneten. Van róla egy Wikipédia bejegyzés. „Kir Bulicsov (Moszkva, 1934. október 18. – Moszkva, 2003, szeptember 5, orosz sci-fi-szerző. Valódi neve Igor Vszevolodovics Mozsejko volt.” (Mondd ki gyorsan a középső nevét, és megérted, miért lett Bulicsov! :-D ) És a cikk felsorolja elmondja, hogy dolgozott fordítóként, kelet-kutatóként, burmai tudósítóként, és írt forgatókönyvet is. Aztán felsorolja a műveit, különös tekintettel arra a néhányra, ami magyarul is megjelent: Az utolsó háború, Kettészakított élet, Egy kislány a Földről, néhány elszórt novella a Galaktika magazin különböző számaiban, majd 2018-ban ismét felfedezte őt a Metropolis Media kiadó két könyvvel is: Túlélők, A kozmosz vándorai. Az Index 2003. szeptember 15-i cikke tudosít a haláláról, hozzáteszi még, hogy tolmácsként is dolgozott. Meg tévesen azt is, hogy Galaktiká-n kívül a Kettészakított élet című antológiában is jelentek meg novellái. A Kettészakított élet nem antológia volt, hanem Bulicsov önálló novelláskötete. Spongyát a tévedésre! 
És nagyjából ennyi van a neten róla.

Kamaszkorom egyik kedvenc könyve Az utolsó háború volt. Amiből, szégyenszemre, semmire nem emlékszem. Ekkora kiesésém nem szokott lenni, nem is tudom mire vélni. De az emlé, hogy nagyon szerettem, mélyen rögzült, és az is mutat valamit, hogy a könyv azóta is a polcomon maradt. Meg talán arról is árulkodik, hogy Bulicsov nem az nagyon filozófálgató író. Hiszen kiskamasz koromban is teljesen lekötött, amit írt. Ezt nem fikázásnak szánom, és eszembe sincsen degradálni vele a műveit. Többször említettem már, Edgar Rice Burroughs könyveit nem olvasom túl sűrűn (Tarzan, John Carter), de ha igen, nem tudom letenni őket. Az utolsó háború azon klasszikus sci-fi-k közé sorolható, ahol még érdekes egy bolygó felfedezése, ahol még nem tök evidens, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, és ahol a történés simán elviszi az egész könyvet, s nem a szerkezet vagy a nyelvezet lesz az, ami megfog. 

Vagyis az emlékem Bulicsovról teljesen pozitív maradt, még akkor is, ha nem ey ementáli sajtra hasonlít, hanem egy fekete lyukra. 

Amikor tavaly megjelent a régi/új kötete, a Túlélők magyarul, kicsit utánapislogtam, hogy mi minden van már tőle magyarul. Akkor szembesültem a ténnyel, hogy létezik ez az Egy kislány a Földről című könyv is. Beszereztem, s most elolvastam. S jelenleg tűnődöm. 

Mert elsősorban azt kell szem előtt tartani, hogy a többi magyarul megjelent művével szemben ez egy sci-fi-mese. Amivel nincs semmi baj. Csak aki nem így olvassa, annak csalódást fog okozni. Mert hangsúlyozottan mese. Lehet, ugyebár, úgy is sci-fi-mesét írni, ahogyan Lem tette a Kiberiádá-val, ami meseformájú ugyan, de alapvetően nem a zsengébb korosztály számára való. Bulicsov Kislány-a sokkal inkább hasonlít László Endre egyenetlen színvonalú, sokszor csak az emlékek által megszépített Szíriusz kapitány-sorozatára vagy a Kertész P. Balázs Hallgatag Erik-jére. De akár a zseniális Mézga Aladár különös kalandjai is eszünkbe juthat. Ha már sci-fi-mese. Újra mondom, hangsúlyozom, semmi bajom nincsen a műfajjal! Egyikkel sem. De aki csak mást vagy mást se olvasott Bulicsovtól, talán nagyon másra számít. 

Adva van a történet szerint egy űrhajó, négy utasával, amelyik azért kel útra, hogy állatok szerezzen Galaktika-szerte az állatkertnek. Az egyik utas a főhős kislány, Alice papája, a fő állatász. Egy másik utas az állatász kislánya, a tizensehány éves Alice, a minden lében kanál, kotnyeles, de felettébb okos, találékony és nagy szívvel rendelkező kislány. Útra kelnek tehát, és hamarosan azon veszik észre magukat, hogy nyomoznak az eltűnt Második Kapitány után (akiből, logikusan, ezek szerint van Első, és mint megtudjuk, Harmadik. Röpködnek bolygóról bolygóra, minden bolygó új meglepetés, új kaland, új, ötletes élőlények: magnó módra szöveget rögzítő és visszamondó madár (locsogány; mekkora név már! :-D ), tükörként a valóságot rögzítő virágok, repülő tehenek (akket roppant nehéz legeltetni, de könnyű a folyón áthajtani), mászkáló, örökké kompótlére szomjazó bokrok és így tovább. S persze nem lehet kétséges, hogy a hőseink megtalálják-e a Második Kapitányt, ahogyan az sem, vajon ők győzedelmeskednek-e vagy az űrkalózok, s pluszban még az is kiderül, hogy vajon mekkora gazember is valójában a professzor, doktos Magaslesy-Puskás Tódor? 

Bulicsov meséjének van váza, van története, és tele van szipozerkázó ötletekkel. Az alap az, hogy csak tisztességesen, becsületesen, szeretve és építve, alkotva érdemes élni, a gazembereket le kell fülelni, és jól meg kell büntetni, de meg ám! 

–  Lejárt az idő, kalóz úr! Vagy kinyitod a fedőlapot, vagy többé nem állunk veled szóba! Tízig számolok: egy, kettő, három...
–  Elmondok mindent! –  hadarta rémülten Husi. –  MIndent elmondok! A legelső perctől kezdve ezt akartam [...] (192.)

Mert modnom, mesét olvasunk,csak a táltos paripát itt űrhajó helyettesíti, a gonosz varázslót egy alakváltó ufó, a próbák pedig az éppen aktuális bolygók lényei, viszonyai. S ha akarom, az eltűnt, eltüntetett Második Kapitány az elvarázsolt királyfi. De persze semmi szükség az analógiák erőltetésére, Bulicsov nem modern népmesét írt, hanem sci-fi mesét, ami nem szüzséiben, hanem fordulataiban, a főszereplők jellemeiben, a szereplők tulajdonságaiban fantáziadús mese.

Ami néha kimondottan humoros:

Kiértünk egy ketrecekkel, akváriumokkal, kalitkákkal, karámokkal telezsúfolt térre. Űrbeli élőlények cserehelye volt ez. 
Még nekem, a tapasztalt űrbiológusnak is komoly agymunkát okozott a látvány. Páratlanul tarka állatsereglet volt ez! Alig lehetett megkülönböztetni az árut az eladótól. (67.)

Nekem tetszett, akkor is, ha nem ütött páros, nyitott tenyérrel mellbe. 

S persze azért ne feledkezzünk meg az illusztrátorról sem, a rengeteg ifjúsági könyvhöz a tehetségét és megkapó rajzat adó Hegedűs Istvánról sem! Mindig kedveltem a művészetét. Itt is. 

3,5/5

(2019. március)

A könyvből készült egy animációs változat is, sajnos csak angol nyelvű felirat van hozzá. Vagy sanos, hogy nem tudok oroszul, pedig nyolc évig tanította rá.