Története van annak, hogy miért olvastam én már régebben is Hellboy-t, miközben néhány kivétellel nem tartoznak a kedvenceim közé a modern, szuperhősös képregények. (A Watchmen óriási és zseniális kivétel!). A horrort pedig nem kedvelem különösebben, sem képregényben, sem filmen. Igazából nem volt még, ami megfogott volna. Persze itt is van kivétel: Hitchcock filmje, a Madarak, és King agymenése, a Ragyogás, s King bármennyire nem szerette, a belőle készült Kubrick film sem volt rossz. Talán ez a kettő, bárhogyan agyalok, több nem jut eszembe
Szóval oka van, hogy miért olvastam régebben a Hellboy-t. Le is írtam akkor a véleményemet. Nem is tudom, most itt újra felhozzam, önmagamat citáljam? Felhozom, mert úgysem emlékszik rá senki részletesen. Még én sem. Csak olyan kis blikkjeim vannak. Tessék, itt van egy jellemző töredék a XXI. századból!

Hellboy. A pokolfiú pokolfajzat, aki jó, parafenomén Philip Marlowe Columbo, magányos, piros pasas, lefűrészelt szarvakkal, vagy fejébe nőtt motoros szemüveggel, valami zagyva identitással és minden bizonnyal frusztrált gyerekkorral.

A képregény már többször a kezembe akadt a központi könyvtárban. Most így a karácsony szellemében, velem jött haza.

A rajzok tulajdon- és voltaképpen megfognak. Van bennük valami Frank Miller-es. Ez jó pont. Viszont sokszor igényeltem voltam valami részletesebb kidolgozást, olyan érzésem volt, valami nagyon jónak a jó vázlatát látom. Viszont a képi dramaturgia tökéletesen hozta a történet hangulatát, sőt inkább az adta, alapozta meg.

Gondolom, világos?
Aztán van még egy kicsi, hogy teljesebb legyen a kép. 

Világos, ugye? Háááát, izé… Kezdve ott, hogy a Hellboy hogyan, miért lett jó, mer' há' végső soron a pokolból gyütt nem? S hogyan coclizálódott, miképpen lett a paranormális-rendőrség nagyágyúja? Aztán meg, Raszputyin nagy-nagy varázslóvá avanzsálása és összekutyulása a náci Németországgal, és egy-egy horogkereszt mindenhová kell, mer' nincs is gonoszabb, a náciknál ezt tudjuk, ugyebár. Szerencsére odáig nem fajult a dolog, hogy végül kiderül, Hellboy meg egy sanyarú sorsú holokauszt-túlélő. De miért békák, és miért keresi a család megszállottan azt az istent, és Raszputyinnak mi is a célja, és kifene ez a nagy isten, és… nem is folytatom a miérteket. 

Annyit elárulok, hogy a legfőbb értetlenségem Hellboy jósága, a fejébe fagyott motoros szemüveg és akörül kulminál, hogy mindenki számára tök természetes, hogy egy vörös, kockafejű, betonba szorult kezű vérvörös csávó egy szál, Columbo-tól ellopott ballonban flangál ide-oda. 

Kérdés, hogy akkor mi az öngyötrő frincfrancért foglalkozom most még mindig vele? Kicsit úy vagyok vele, mint George Mallory, aki, amikor megkérdezték tőle, miért mászta meg a Csomolungmát (Mount Everest-et), csak ennyit válaszolt: „Mert ott volt.” Csütörtökön szerelmetesfeleségtársam és a lízingelt lányom négy napra emigráltak a ködös Albionba, London-nézőbe, én kalandvágytól űzötten és a lelkibékém megőrzendő maradtam csöpp hazánk fővárosnak általam legkedveltebb Óbudáján, de mert sok mindenért nem mozdulok, ám könyvekért igen, csütörtökön, a munkám végeztével elugrottam a Központi Könyvtárba. Két tervem volt, ami miatt mentem, a Walking Dead sokadik részei, és az Isten ábécéje. Egyik sem volt bent, de ott volt a polcon a Hellboy új kiadása, amiről eddig semmit sem tudtam. Az én kezemben eddig a sorozatnak csak a Cartaphilus által kiadott részei voltak. Ez az újhartyáni Vad Virágok Könyvműhelyes tuti meglepetés volt. A Vad Virágok időrendben adja ki a Hellboy sztorikat, tehát a kötetek számozása nem egyezik meg az előző kiadáséval. Jött velem tehát ez az új harmadik kötet.. Ne is kérdezd, pontosan nem tudom, miért. 

A fenti idézetekben benne van nagyjából az összes idegenkedésem indoka. Nagyjából az összes. Ami lényeges és kimarradt, az világnézeti, metafizikai kérdés. Szigorúan véve nincsen ittt helye, de mivel Magnola kiprovokálta, mégis csak csinálok neki. 

Honnan is kezdjem? Talán onnan, hogy gyerekkoromban a könyvek, filmek főszereplői hősök voltak. Pozitív hősök. Akiknek a viselkedése, a nézetei előremutatók, erkölcsösek voltak. Robin Hood rabolt, de csak a notthingham-i bíró által elnyomott nép érdekében. Bors Máté és Láng Vince rászedett másokat, de tettük kényszerű volt, a proletárok érdekében tették, amit tettek, nem ártani, hanem segíteni akartak. 

Manapság egyre többször gazemberek, bérgyilkosok, rablók a könyvek, filmek hősei. Azért drukkolunk nekik, azért szimpatikusak, mert ők a főhősök, ők állnak a középpontban. De semmi másért. Azonban gondoljunk csak például a zseniális Ponyvaregény-re vagy az Oceans-sorozatra. A hősök jellemében, motivációiban, céljaiban semmi emelkedett, semmi erkölcsös nincsen. Mindössze jópofák vagy okosak, vagy mindkettő. S az okosságuk, jópofaságuk okán lesznek szimpatikusak a nézőnek vagy olvasónak. Ez a finom csúsztatás már a gyerekirodalomban is fellelhető. Roald Dahl A fantasztikus Róka úr című könyvében erkölcsi érvnek tartja a lopásra azt, hogy lopni azért szabad, mert adott esetben szükségszerű... (Szerencsére a rajzfilm-változatban ezt nagyon lényegesen finomították, sőt, fel is oldották.)

Namost: a nyugati kultúrában a Pokol mindig az a hely volt, ahonnan a rossz származik, és ahová vissza is tér. (Abba most nem megyek bele, hogy a Biblia szerint nincs örökké égő pokol-büntetés, ez egy hatalmas tévedés, és hogy a Pokol valójában az a hely, ahol Isten egyáltalán nincsen jelen, nem pedig az, ami a test örök és igazságtalan kínoztatásának és szenvedésének a helye.) Hellboy pokolfajzat. Démoni dolgok, események tudója. És mégis: ebben az esetben ami a Pokolból jön, az jó, az viszi előre a jó ügyét, az küzd a rossz ellen. Kifordított kesztyű a javából! Keresztény körökben azt mondják, hogy a sátáni csalásokban az a legrosszabb, hogy nem a mérget kínálják fel, hiszen ki akarna akkor aban élni, hanem arzént csepegtetnek a kakaós-fahéjas tejbepapiba. Vagyis voltaképpen nem az erkölcsiséget kérdőjelezi meg a Hellboy-sztori, mert az a helyén van a történetben, sokkal inkább azt, honnan jön a segítség az erkölcstelenségre. Mert ebben az esetben a pokol képviseli az erkölcsöt. Érzed ennek a mondatnak a súlyát?

Miről szól ez a kötet? Erről-arról. Csupa spiritiszta, okkult sztori van benne. Meghalt emberek, akiknek tudatuk van a halál után (a Biblia azt mondja, nincsen), félemberek, egészen nem emberek, egy homunculus, fából készült ágyékkötővel, okkult praktikák... A befejező történetben pedig ismét, nocsak, ki más az ellenség, mint azok az ezerszer gyűlölt, mindig vesztes, de mindig újra és újra próbálkozó nácik, rohadt horogkereszt-imádók. Bevallom röstelkedve, egyáltalán nem polkorrekten, számomra már a fárasztásig, sőt, az irritálásig unalmas, hogy mindig mindenhol a második világháborúhoz, a fasizmushoz tér vissza minden. De komolyan! Esténként szerelmetesfeleségtársam végigzongorázza a tévécsatornák egy részét, hátha talál valami megnézésre való filmet. Komolyan minden este van valami a második világháború éveiről, történetéről. Nézz be egy könyvesboltba, és fáradj el a történelem szekcióhoz, nézz körül, úgy könyvek legalább harmada erről az időszakról szól. Figyelgetem a történelmi magazinok tematikáját: ugyanezzel találkozom. És így tovább... (És még mindg nem sikerül megszereznem a Torkig vagyok a holokauszttal! című könyvet. És nem, nem vagyok antiszemita, már csak azért sem, mert ükágon még nem Mohácsinak, hanem Mertz-nek hívták a családot, és a nagypapám fülcimpája jócskán a pofacsontja magasságában volt, az édesanyjáé meg még inkább. Igaz az apai nagyszülőmről beszélek,  tehát nem tarthatok jogot a származásokra. Marad a nagyanyai ág jász-cigánysága. Igaz, az is a apai nagyanyámé. Tehát maradok alföldi parasztsarj, anyai ágon.) 

Szóval van ebben a történetben facsarás a javából, mindenfelé, logikailag is, teológiailag is, történelmileg is. S bár volt, hogy meginogtam, valahogy közelebb került hozzám Hellboy világa, de mentségemre legyen mondva, mindig vállaltan Janus-arcú voltam ebben a kérdésben, de most nem és nem. Győzött az amerikaiság, a horror, az okkult és a kifordított erkölcs és én voltaképpen egyiket sem szeretem. 
Ezzel együtt egy pillanatig sem unatkoztam. De nem, semmiképpen nem kerül fel arra a listára, amin a polcra tevendő könyvek vannak.

Viszont a könyv, mint tárgy nagyon jól sikerült. Nagyobb lett, mint az előző sorozat volt, de ez csak kicsit zavart,  így viszont sokkal látványosabbak a képek. 
Belenéztem del Toro rendezésébe, és nem, nem fogott meg az sem. Mondom, velem van a baj. 

Többször elmondtam már: a magam részéről szeretem is, meg nem is a meséket. A rövid népmeséket már gyerekkoromban sem szerettem. Mostanság fogalmazódott meg, hogy miért: a sematikusságuk és a szereplők jellemnélkülisége miatt. Ha választanom kellett volna gyerekkoromban a Grimmek és Andersen között, habozás nélkül az utóbbi mellé tettem volna a voksomat. (Írom ezt úgy, hogy Szerelmetesfelségtársam végzett meseterepautaként pozitívan elfogult a népmesékkel szemben, és fenntartással kezeli a műmeséket. De persze külön személyigazolványunk van.) Időről-időre leveszek a polcról egy népmesei kötetet (van úgy öt polcnyi, dupla sorban), hogy hátha most megszólít, de aztán önmagam elől is suttyomba mindig visszacsempészem őket. 

A Szikra Ferkó, na az igen! Meg A babó. Meg a Csillagszemű. Meg még sokan-sokan mások. Ebből a Szikra Ferkó ráadásul teljesen népmesei. Ezt állítja még Szerelmetesfeleségtársam is. Csak ami számomra lényeges különbség: ha van is benne kiszámíthatóság, nem sematikus a történet, és jelleme van a szereplőknek. Vessetek meg, ez is egy gyári hibám!

Jevgenyij Svarc drámaíró, több mint húsz színdarab és bábjáték szerzője, nyolc játékfilm forgatókönyvírója. Ami drámájával én eddig találkoztam, az mind valamiféle meseátirat volt. Ahogyan ez a kis füzetecske is egy mese. Egy laza guglizás után is nyilvánvaló, hogy Svarc darabjait manapság is rendre műsorra tűzik a színházi társulatok. Ha jól mazsoláztam, Az elvarázsolt testvérek-et utoljára 2014-ben állította színpadra a szombathelyi Mesebolt Bábtársulat, élőszereplős dramaturgiával, de ahogy látom, még 2017-ben is játszottak országszerte. 

Svarc módszerére jellemző, hogy nem pusztán átír ismert meséket, sokkal inkább felhasznál meseszituációkat, mesealakokat a maga céljai érdekében. S miközben nem veszi véresen komolyan önmagát, a mesékből kivétel nélkül kiszól a vérvalóság. Mégis, voltaképpen kortalan közönségre számíthat amiket kitalál, mert szól egyaránt a kisebbekhez és a felnőttekhez is. 

A Zöldboszorka nyírfává változtatja az orosz népmesék visszatérő alakjának, Vaszilisszának a két fiát, de csak ő tudja, hogy mivé változtatta a két fiút.Tehát a máshol szépséges Vaszilissza itt anya. A javából. Mindkét fiú az anyai intés ellenére kóborolt el otthonról. Úgy is jártak. De Vaszilissza számára mindennél fontosabbak a gyermekei, útrakel, hogy rájuk bukkanjon és hazavigye őket. Segítői is akadnak, méghozzá éppen a célnál: Mihail Dörmögics, a nyilvánvalóan medve, Golyhó, a kutya, és Macsek Ivanovics, a kandúr. (Akikről minden megmozdulásuknál Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdője jutott az eszembe. Mondjuk ez jó.) Vaszilissza tehát beáll szolgálni a Zöldboszorkához, hogy a végén természetesen hazavigye a fiait. De valahogy nem fogom meg és fel a lényegét. Olvastam egy enyhén humoros, szórakoztató mesét a szabadságvágyról és az anyai szeretetről, de valahogy nem többről. 

Nem egy hatalmas történet. Nekem a drámakötetben megjelent darabok sokkal jobban is tetszettek. Valahogy több volt bennük a kikacsintás. Mondhatnók az üzenet. És több bennük a humor. Itt valahogy lineráisabb, egyértelműbb a történet. Leszámítva talán az állatok darabbeli szerepeit, mert azok fergetegesek.

Különleges állatfaj vagyok, mert szeretem olvasni a drámákat. Akkor szoktam erre rá, amikor Sidney Lumet Equus-a után megkaparintottam Schaffer drámáját nyomtatásban. Két szöveg nem jött át olvasva. Ezen a Svarc-féle tesós darabon kívül Süskind nagybőgős darabja: az írásban majdnem élvezhetetlenül lapos szöveg volt, szerencse, hogy volt szerencsém látni Darvas Ivánnal, aki még a pontos vesszőkbe is életet lehelt a színpadon. Nézegettem most a Mesebolt Bábtársulat előadásának a képeit, néhány YouTube-os jelenetet, és megkívántam úgy egyben a darabot. Lehet, látva sokkal többet mondana. 

• 
• 
• 

Nem keresztény családba születtem. A kereszténységnek semmi mondanivalója nem volt a szűkebb családom tagjaira nézve. Egyvalaki kivételével. Anyai ági nagypapám anyukája, Gőz dédi, vallásos volt. Egyszer, még nagyon kicsi lehettem, hét év alatti, mert még nem Óbudán laktunk, hanem a Szerdahelyi utcában, Dédi előtt elővettem Isten nemi életét. Dédi dühösen rám förmedt:
– Fejezzed eztet be, mert az Isten ezért eltöri a lábodat!
Befejeztem, de azonnal érvekkel jöttem neki, hogy milyen lehet az az isten, aki lábtöréssel súlyt kisgyerekeket egy káromkodásért. Dédi nem érvelt vissza. 
Ezen kívül Istenről szó nem esett mifelénk. 
Illeve nem mondok igazat. Apu, különösen, ha ivott egy kicsit, és nem kicsit ivott, olyan hosszan és cifrán tudott káromkodni, hogy emiatt komolyan felnéztem rá. Egyszer lemértem: több, mint fél percig mondta, szóismétlés nélkül! Nem semmi, próbáld csak meg! Úgy kezdte, de persze nem szó szerint idézem, csak tartalmilag, hogy az a bárca bitorló, kéjnő jó isten tegye bele azt a redvás, hónaljszagú, büdös férfi nemi szervét... Ez a bevezető standard volt minden esetben. 
Vagyis nem mondhatom, hogy nem hallottam semmit Istenről. S lám, Apu káromkodásai még azt megerősítették, hogy Isten hímnemű, vagyis már gyerekekként nyomta belém a patriarchális nézőpontot. 

Kamaszkorom derekáig nem is érdekelt az Isten-kérdés. Aztán egy aktuális barátném anyukája, Noi néni elvitt egy zártkörű filmklubba, ahol Zeffirelli Napfivér, Holdnővér-ét vetítették. Padlót fogtam tőle. Amint vetíteni kezdték a Filmmúzeumban, még megnéztem néhányszor. Nem lettem hívő tőle, de az a tisztaság... Aztán jött Waltari könyve, Az Ország titka. Aztán még sok más. De keményen tartottam magamat, és bár volt bennem hajlandóság, de mantráztam a szokásos, ám nem súlytalan érveket a vallás belső logikátlanságai és az egyház mindenki által ismert bűnei ellen. Na, kezdjük ott, hogy milyen Isten az, amelyik rábólintott, hogy Anyu huszonhét évesen meghaljon? Amikor én hét voltam. (És, egek, két év híján már kétszer annyit éltem, mit ő...) 

Fogalmam nincsen, honnan, miért volt bennem a fogékonyság arra, hogy van valami a látható világon túl is. Nem a kvantum-dolgokra gondolok. Tény, hogy valami kettősség volt bennem mindig, minden irányban volt/van bennem hajlandóság, kérdések tömkelege. Még akkor is voltak kérdéseim, amikor úgy akartam gondolni, nincsenek: tizenhét évig tevékenykedtem gyülekezeti berkeken belül. Most, posztkeresztényként, ha érvelnem kell valamerre, iparkodom nem tenni, de hajlani arra hajlok, hogy nem vagyunk egyedül. 

*

Van egy ismerősöm. Írtam már róla. Keresztényből lett szerinte agnosztikus, majd jelenleg vad ateista, aki önmagát szekurális humanistaként jellemzi. Éppen most készít egy blogot, hogy bebizonyítsa, a történeti Jézusnak semmi létjogosultsága nincsen. Több csörtém volt vele. Jobbára nem annyira tartalmi, mint stílusbeli. A csörtéknek számomra annyi hozadéka volt, hogy bizonyos kérdések iránt támadt bennem érdeklődés, és ennek az érdeklődésnek a következménye az is, hogy McGrath jelen könyvét a kezembe vettem. 

* 

Alister McGrath keresztény és tudós. Oxfordban tanult, a Cambridge-i Egyetemen, és a Regent College tanára. Három doktorátusa van: teológiai, filozófiai és a molekuláris biofizika doktora. Több könyv szerzője, amelyekből több megjelent magyarul is. Legismertebb talán a Richard Dawkins nézeteinek kritikájáról írott könyve, a Dawkins istene.

*

McGrath írt egy könyvet az ateizmus történetéről, a felemelkedéséről és az alkonyáról. 
Az utóbbi érdekes kérdés. Bevallom, elfranciáztam a könyv olvasását, a közepén kezdtem, ezzel az alkonnyal, s csak utóbb olvastam el (de szerencsére elolvastam) az elejét. Úgy gondoltam, az túl sok mindent nem tud mondani. Tudott. 

Szóval alkony. Mert látszólag ez az érdekesebb.
Lehet vitatkozni McGrath-al, hogy van-e alkony vagy nincs? Mindenesetre azt jó szem előtt tartani, hogy a prof nem arról beszél, hogy keresztény delelő jön, hanem arról, hogy az ateizmusnak alkonyul. A kettő nagyon nem ugyanaz. Valamint tény az is, hogy McGrath az angolszász területekre koncentrál. Ahol a vallásosság megélése soha nem ütközött akkora nehézségekbe, mint Kelet-Európában, ahol is természetes volt a rendszerváltás után egy fellendülés. Az is tény, hogy a szekuralizáció soha olyan mértékű nem volt, mint manapság. Látszólag teljesen leáldozott a kereszténységnek. De ez nem jelenti azt, hogy az emberek teljesen leszámoltak Istennel, és azt pláne nem, hogy teljesen elzárkóznának a transzcendens elől. Ilyen értelemben van alkonya az ateizmusnak: a XIX-XX. század materializmusa után, úgy tűnik, visszanyal a fagyi. 

*

Az ateizmusról sokat tudunk. Elsősorban azt, hogy voltaképpen nem egy önmagában létező eszmerendszer, ahogy a kereszténység de, csupán egy valami ellen való rendszer. Az ateizmus jobbára a kereszténység cáfolata akar lenni. (Akkor is, ha már az ókorban is voltak, akik elvetették az istenekben való hitet. Mondhatnók, teljes joggal, ismerve az akkori istenek viselt dolgait, erkölcstelenségét.) Történelmi és társadalmi szempontból teljesen érthető válaszreakció a kereszténység középkori viselt dolgaira, prostituálódására, világi hatalmára és uralkodására. Az ateizmus tehát nem önmagában létező valami, létezése nem önmagában való, voltaképpen pusztán a vallás cáfolatának függvényében értelmezhető.

Ráadásul a szellemi, majd később a tettleges forradalmak is olyan bibliainak mondott, a hivatalos egyházak által képviselt nézetek tarthatatlansága miatt következtek be, amelyekről azt kell mondanom, hogy semmi közük nincsen a Biblia tanításához: a pokol örökké tartó büntetése és a lélek halhatatlanságának a tanítása volt ez a két sarokpont. Ismétlem, bármilyen meglepő, de egyik sem biblikus tanítás. Vagyis elmondható, hogy a tiltakozások tulajdonképpen nem a kereszténység, csak az egyházak ellen folytak. 

Ennek rosszabb változata, amit például Richard Dawkins művel: felállít egy tételt, aminek vajmi kevés köze van a Biblia tanításához, majd megcáfolja önnön állítását, és azt a képzetet kelti, hogy a kereszténység nézetét cáfolta meg. 

*

Számomra McGrath könyvének legérdekesebb hozadéka, hogy megerősített abban a nézetemben, ami a fent említett ismerősömmel való vitákban merült fel bennem: az ateizmus is csak egy eszme. Ami se jobbá, se rosszabbá nem tesz. Ahogyan önmagában a kereszténység sem. S a történelem a bizonyíték arra, hogy amint egy eszme politikailag meghatározóvá válik, rendre ugyanaz a törvényszerűség lép érvénybe: az eszmét a politikai hatalommal bíró képviselői kikerülhetetlenül elnyomásra használják. S ha lehetőségük van rá, akkor az eszme nevében vér fog folyni. Amint az ateizmus politikai hatalmat kapott, gyilkolt. Hiába ült az Ész a trónon, esztelenségeket művelt. eklatáns példa erre a nagynak hazudott francia forradalom, ami kísértetiesen előre vetítette a későbbi proletár diktatúra borzalmait. Franciaországban mintegy háromszázezer áldozatot követelt a forradalom. A kommunista kísérlet világszerte úgy háromszázmilliót. Vagyis ha az eszme dogmává merevül, elveszti minden progresszivitását, minden emberségét. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a liberalizmus is erre tart. 

McGrath azt állítja a modern ateizmus Ludwig Feurbach-al kezdődött, aki azt állította, hogy minden ember istenképe a saját pszichéjéből származik. Ha akarnék is ezzel vitatkozni, nem tudnék, mert a saját, apró szociológiai mintám is erre a következtetésre vezetett. Minden hívő azt engedi meg magának és másoknak, amire a saját, belső késztetései, a saját belső szabadsága képessé teszi. És ezen a belső szabadságon múlik az istenképe is. 

Amit Feurbach a filozófiában mutatott ki, azt Darwin a biológiában tette meg, Freud a pszichológiában, Marx pedig a társadalomban és a gazdaságban. Voltaképpen ők a modern ateizmus megteremtői. 
McGrath kritikájának lényeges eleme, hogy egyikük sem deduktív módszerekkel eljutott az ateizmusig, hanem bizonyításaiknak a kiinduló tétele volt az ateizmus, hogy aztán végső következtetésként mutassanak rá a bizonyításik végén, mint megoldásra. 

McGrath Darwin és Einstein példáján mutatja be, hogy a tudományosság nem öli meg a hitet, a tudomány sem pusztán bizonyított tényekkel dolgozik. Darwin is, Einstein is hitt a saját tétele (fajfejlődés, relativitás) igazában, annak ellenére, hogy a következtetéseik egy része a maguk idejében nem volt bizonyítható, s csak remélhették, hihették, hogy eljön az idő, amikor azzá válik. 

Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ateista nézeteket Isten nem létéről ugyanúgy nem lehetséges bizonyítani, ahogy a létéről valókat sem, könnyű belátnunk, hogy az ateizmus is hitkérdés. Isten létére vagy nem létére csupán következtetni lehet, hiszen egyik sem bizonyítható, mindkettő bizonyíthatatlan. Ahogy a Svájcban élő Ofi barátom mondta egyszer: egy zárt rendszeren belülről a rendszeren kívüli dolgok bizonyíthatatlanok. 
(És erről megint eszembe jutott a Galaktika 17. számában megjelent Kaszás István novella, amelyben a tudósok létrehoztak egy mini Nagy Bumm-ot, majd egy mini Földet, mini evolúcióval, mini történelemmel. S ugyan nem erről szól a novella, de kérdem én: a mini Föld mini elméi vajon tudják-e, ki az alkotójuk? No? 

*

McGrath sokat markol, voltaképpen eszmetörténetet, történelmet, egyháztörténetet, filozófiát, és mégsem fog keveset. Mindezt olyan frappáns módon zanzásítja, tömöríti, hogy sem túl sok, sem érthetetlen nem lesz, és lilává sem válik, amit mondani akar. Egyszóval, érdekes, elolvasandó dolgot tett a kezünkbe.

 

A nihilizmus szerint a vallásos világnézet nyomasztó, mert kitart amellett, hogy továbbra is felelősséget vállaljunk a tetteinkért, hogy majd megítéltetünk azokért a bűnökért, amelyekről emberi bíróságoknak nincs hatalma ítélni. A nihilizmus, mondja Miłosz, eltöröl minden ilyen fenyegetést. A bűnök nem ítéltetnek meg: valójában nincsenek is más bűnök. mint azok a tettek, amelyekről mi magunk úgy döntünk, hogy bűnök.
Korábban Ludwig Feuerbach mondta, hogy az ember a maga kényelmére és vigasztalására alkotta  meg a maga vallásos elképzeléseit; amit Milosz mond, abban annak felismerését láthatjuk, hogy mind az Istenbe vetett hit, mind az istenhit elutasítása emberi vágyak eredménye - az előbbi a vigasz és a halhatatlanság iránti vágyé, az utóbbi az autonómia és a felelősségnélküliség iránti vágyé. Mindkettő ,,a nép ópiuma" – igaz, különböző csoportoké de mindkettőnek szüksége van a maga ópiumára. (144.)

 

Rég esedékes volt, hogy [...] hétköznapi kultúra szintjén is összeomoljon a vallásra vonatkozó freudi megállapításokba vetett bizalom; ezt a következtetést szakértői körökben már legalább egy évtizeddel korábban levonták. Az egészségügyben egyre inkább tudatában vannak a lelkiség fontosságának, mind a közérzetet pozitívan befolyásoló szerepe, mind a betegek jogai vonatkozásában. 1998-ban a Harvard Orvosi Iskolája által támogatott Spiritualitás és gyógyítás az orvoslásban című nagy konferencia minden addiginál erőteljesebben hívta fel a nagy nyilvánosság és a szakma figyelmét arra, hogy a spiritualitásnak szerepet kell játszania a hivatásos orvoslásban. Elhangzott, hogy az összes amerikai 86%-a, a családorvosok 99%-a és az egészségügyiek 94 %-a véli úgy manapság, hogy az imádság, a meditáció és más spirituális és vallásos gyakorlatok igen pozitív szerepet játszanak a gyógyulás folyamatában. Ezt egyes ateista írók, például Kevin Courcey, babonás képtelenségnek tartják és kerek perec elutasítják. Pedig e nézetet egyre nagyobb számban támasztják alá olyan tapasztalati bizonyítékok, melyek pozitív korrelációt állapítottak meg a spiritualitás és az egészség között, különösen ami a betegséggel való küzdelmet és a belőle való kigyógyulást illeti. E bizonyítěkok – melyek a betegek vallásos hitének igaz voltát nem firtatják kétségtelenül rámutatnak a hitnek az egészséggel kapcsolatos jótékony szerepére. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az ilyen hit valóban babonás képtelenség" legyen- de ez a vizsgálatoknak nem volt tárgya. A vallásos hitet igazságtartalmától függetlenül az orvosi gyakorlatban egyre inkább terápiás eszköznek tekintik. (241.)

Az ateizmus legnagyobb erénye erkölcsi komolysága. Csak csodálni lehet, milyen kritikus hozzáállással és szenvedélyes igazságkereséssel nyilvánultak meg ateisták mondjuk a 18. századi francia egyház züllöttségével szemben. Persze a túlzott kritikát legalább bizonyos fokú cinizmussal

kell szemlélni: elvégre ki nem próbálja ily módon egyengetni a maga útját? Marshall McLuhan mondta

egyszer: ,,A morális felháborodás az ostoba ember méltósággal való felruházásának az eszköze." 

Szent István Társulat, Budapest, 2008, ISBN: 9789632770635 · Fordította: Paulik Péter

5/5

(2019)

 

 

Nem volt kedvem nagyot kirándulni, és a dolog előre megjósolhatón úgy festett, hogy Matykó, a kirándulás szervezője valamit nagyon benézett, meggyőzhetetlen volt, és úgy festett, sokkal hosszabb lesz ez a kirándulás, mint tervezte, bőven túrává növi magát. Meg különben is, és ez volt a döntő szempont, kicsi pszichém relatív egészségének a megőrzése érdekében úgy döntöttem, menjenek csak a lányok (szerelmetesfeleségtársam, és lízingelt gyerekem), én maradok itthon semmit csinálni, zenét hallgatni, olvasni, fürdőkádban ázódni, filmet nézni (Némaság, így is lenyűgözött, gondolkodtatott; hihetetlen ez a Scorsese!). De mégsem bírtam megülni a fenekemen: Kaszásról elsétáltam Csillaghegyre, a könyvmegállóhoz, meg vissza. (Meglepődtem, tíz kilométer volt a séta.) Megérte. Az egyik zsákmány ez a könyv volt. A többit a hónom (mi a fene az a hón, aminek alja van, hol van az?) alá csapva már ezt már útközben olvasni kezdtem. Pedig volt egy Ellery Queen-ritkaság, meg két kötet Gárdonyi kisregény is. MIndbe beleolvastam, de ez maradt a kezemben. 

Vessetek rám követ, a mókusok szaggassanak darabokra, de valahogy nem kedvelem a mai ifjúsági regényeket igazán. Hagyok teret annak, hogy csak vacak velük a szocializációm, de rendre érdektelenek a számomra. Vagy túl polkorrektek. Vagy felháborítóak. A Semmi üzenetén például mocskosul kiakadtam. Nem mondom, mert a velejéig ostobaság lenne, hogy egyáltalán nincsen köztük jó, érdekes, humoros, stb.. Nem mondom, mert igazságtalan lenne. Gimesi Dóra A macskaherceg kilencedik élete előtt teljes mértékben kapituláltam. Igaz, ahogy belegondolok, az nem is ifjúsági, hanem mesekönyv. Bár a kicsik meg nem fogják érteni... A csuda tudja... De úgy csudálatos, ahogy van. Szóval nem vagyok teljesen nosztalgiába kövült őskori maradák, akinek csak a Keménykalap meg az Utánam, srácok!, s persze Az ágasvári csata az ifjúsági regény. (Meg még hosszan-hosszan sorolhatnám.) Legalábbis reménykedek benne. 

Aztán még terhelt vagyok azzal is, hogy alapvetően idegenkedek attól is, amikor gyerek főhősök kezdenek felnőtt bűnügyekben rész venni, nyomozni. Ezért döbbentem meg például a Vakáció a halott utcában cselekményétől. Nem is tetszett. (Érdekes kivétel A kis detektívek és Az ifjú mesterdetektív.) 

Vagyis, mindent összevetve a kezembe ragadt egy kortárs ifjúsági regény, amiben kiscsávók keverednek egy bűnügy közelébe. Kognitív disszonacia, ugyebár. De mert jobbára nem hagyom magam zavartatni még önnön előítéleteimtől sem, ezért tovább, majd végigolvastam a könyvet. Nem nagyon szokott befolyásolni az író személye sem egy-egy könyvnél, de ennek a Boyce még a fizimiskája is csudára rokonszenves. Nézd csak, ő az!

Szóval az alapsztori ez: adva van egy tesópár, az életkoruk kimondatlan, de olyan harmadikosok-hatodikosok lehetnek. Az idősebb a pénzvilág iránt érdeklődik, a kisebbik a szentek élete után. Betéve tudja a nevüket, az életüket, az adataikat. 
Az édesapjukkal élnek, mert az édesanyjuk meghalt. 
És a kisebbik talál egy nagy táska pénzt, benne 229.370 fonttal. Amit nagyon sürgősen el kell költeniük, mert a megtalálás napjához képest két hét múlva bevezetik az eurót. (Mondjuk ezt nem értettem. Font Angliában van, Angliában viszont sosem volt euró. Hm...) 

És a skacok megpróbálnak belehúzni a költekezésbe. 

Teljesen képtelen szituáció. Lehetnek ennyire ostobák a gyerekek? Egyfelől, hogy tíz-száz fontokat fizetnek az osztálytársaknak a kölcsönkapott bicikliért, meg a nekik elkészített rajzokért? Másfelől, hogy nem az jut eszükbe, hogy apci éjjel-nappal gürizik az új lakás jelzálog hitele miatt, tán neki kellene, önmaguk miatt is segíteni, nem? Aztán meg, hogy csak hosszú idő elteltével jönnek rá, hogy a pénzzel nincsen minden rendben, az bizony egy bűntény hozadéka. S ha így van, van félnivalójuk. Mondjuk a kisebbik csávó a nagyon kedves szenteskedésbe belebódulva azt hiszi, Istentől kapták a zsetont...

De az a helyzet, hogy ez a mosolygós pasas a képtelenségek ellenére is bekajáltatja a könyvét.Egyfelől mert jó a humora. Olvasd csak, ilyesmiből van több is!

– Arra gondoltam, hogy adjuk oda a pénzt a szegényeknek! Elég pénzünk van ahhoz, hogy fejenként ötszáz fontot adjunk 458 szegénynek. És akkor már nem is lesznek többé szegények. Bennünket meg szentté avatnának, és az azért már valami. Ha szent vagy, akkor például képes leszel parázson jámi, csodákat tenni, és hatalmas bozontos szakállat növeszthetsz, olyat, mint amilyen Szent Wilgefortisé. 
– Abban meg mi a pláne, ha valakinek szakálla nő? 
– Wilgefortis nő volt. Azért növesztett szakállat, hogy ne zaklassák a férfiak. Különben a nem kívánt udvarló Szicilia királya volt. Wilgefortis apja férjhez akarta adni hozzá a lányát. Mikor a lány szakállat eresztve kelt ki az ágyból, Szicília királya meggondolta magát. Wilgefortis pontosan ezért könyörgöt az imáiban. Ja, az apja ezután keresztre feszíttette. Anthony, hidd már el, hogy ez nagyon jó dolog!

(78–79. o.)

Másfelől mert a két főszereplő skac egyszerűen szimpatikus. Jól kitalált dolog a gazdasági- és a szentek iránti mánia. Az utóbbi valami nagyon tuti. Meg a jó a kiscsávó stílusa, ahogyan mesél, egyes szám első személyben. 

Akkor, amikor színre lép a pénzét kereső gazember, kicsit bicsaklott a történet. Átment Vakáció a halott utcá-sba, vagy Reszkessetek betörő-sbe (pedig nincsen is karácsony). Ez az az alapállás, amit, tudod, a magam részéréről nagyon nem kedvelek, skacok vs. rossz arcok. Boyce szerencsére nem a skacokkal oldatja meg a bűnözői szálat, ezt javára kell írnom. 

Nagyon kiváncsi voltam, mi a csuda lesz a történet vége, hogyan húzza ki az író a slamasztikából a két gyereket, ahová belökte őket. Kihúzta. De valahogyan olyan kis izés lett ez a kihúzás, valljuk be, giccses, na! Ezoterikus amerikai. Mert előtte a megjelenő szentekkel és a velük való társalgások humorosak voltak. Aztán a kihúzáskor megjelnik anyci, és megmondja a frankót a zséről is, önmagáról is (milyen kiábrándítóan közhelyes és kiszmítható volt, amikor anyci elmondja, hogy ő is szent, mert bár szent csak az lehet, aki végrehajtott valam tényleges csodát, s neki a tényleges csodája a gyermeke. Najóvanmá! S aztán jön egy tartalmilag igaz, de szintén közhelyes, és felettébb unalmas rizsa a pénzről és a gazdagságról. Amit Boyce megfejel azzal, hogy azért a végén mindenki lecsípett magának egy kicsit a közös léből, és ez a lecsípés lesz a későbbi család gazdaság alapja. Vagyis fúj pénz, de azért jó ha van és nagyon xar, ha nincs. (Erről meg a Doktor Herz fantasztikus dala jutott eszembe, Psota Irénnel és Szerednyei Bélával. Tényleg, de igazán tényleg pont erről szól, de végig kell hallgatni a poénért. Meg azért, mert jó.)  Szóval Boyce nem bírta megállni, hogy ne tolja az arcunkba a tanulságot. Kár, hogy nem. Tipikus példája lett így a kevesebb a több-elvnek. Bár fogalmam sincsen, hogyan lehetett volna befejezni frappánsan a sztorit. 

És itt nekem minden kedvessége, poénossága ellenére kettétörik a történet. Elveszett a lelkesedésem. S azt kel mondom, több nem lettem a regény után, de mindent összevetve csuda jól szórakoztam rajta. 

Csak azt nem értem, vajon mi a csudáért Milliók címe, amikor semmilyen pénznemben nincsen szó milliókról? Valami felett elsiklottam? 

P. S.: Készült a regényből film is. Meglehetősen ragaszkodik a regényhez, ami nem tesz rosszat neki. De a végső értéke ugyanaz. Ahogyan a címe is meggyzik a regényével. 
 

 Könyvmolyképző, Szeged, 2005, ISBN: 9789639492370 · Fordította: Zsélyi Ferenc

3,5/5

(2019)

Életem egyik legszégyenletesebb eseménye úgy történt, hogy még biztosan alsósok voltunk, mert a Selyemgombolyító mögötti, Miklós téri játszóra vittek ki bennünet napejban (őskövület kifejezés a napközire). Ötödiktől, amikor felsősök lettünk, már megnyílt a Harrer-suli, és nem jártunk erre a játszóra. Nem nagyon szerettük ezt a parkot, mert kevés minden volt itt, három szocreál mászóka, egy gömb, egy olyan izé állatot formáló, meg egy rakéta, egy hinta, egy csúszda. 

Mi Macival fent ültünk a rakéta tetején. Maci böcsületes neve Kati volt, de mert sudár lány volt, mindenki hasonló ivásúra lefelé nézett, a sulis keresztségben sürgősen új nevet kapott. Maci az a kivételes lány volt, akivel soha nem volt közöttünk semmi több barátságnál, de barátként nagyon kedveltem őt. 

Olyan kis sunyi módon szemerkélt az eső, én meg szokásom szerint (emlékeim szerint ezen a napon ért véget ez a szokás) akkor is vittem ki magammal egy könyvet a játszira. Pontosan nem emlékszem, melyik volt, leginkább A repülő osztály-ra tippelek, de roppant bizonytalanul teszem ezt. Macinak virgonc kedve volt, én inkább csak úgy el lettem volna a könyvemmel. Hallgattam a lány folyamatos szövegelését, figyeltem, ahogy ugra-bugrált körülöttem, míg egy óvatlan mozdulattal ki nem verte a kezemből a Delfin-könyvet, amely lőtt madárként hulllott az alattomos esőtől nedves betonra a rakéta felső szintjéről. Elöntötte az agyamat a vörös köd. 
– A rohadt életbe, Maci, ezt mi a szarért csináltad. Nekem egy könyv többet ér az életednél! – üvöltöttem a lányra, miközben iparkodtam kikecmeregni a rakétából, hogy mentsem, ami menthető. 
Maci értetlenül, fejcsóválva nézett rám, és az értetlensége csak még jobban felingerelt. Főleg, mert rögtön tudtam, mekkkora marhaságot mondtam, de a dühöm nem engedte visszavonni, amit kimondtam. Földet érve felkaptam a könyvet, és törülgetni kezdtem róla a vizet. Csak egy nagyon kicsit lett vizes. Voltaképpen semmi baja nem lett. Ráadásul nem volt éppen ritkaság, minden anitkváriumban fillerékért akadt belőle példány. Mire végeztem a könyvmentéssel, Maci már faképnél hagyott. 
Nem mondta, hogy bocsánat. De azt már akkor értettem, hogy jogosan nem. Tény, hogy figyelmetlen volt, az is, hogy nem fogta, nekem nincs kedvem viháncolni, de mindezt tetemesen felülírta az a bődületes szemétség, amit én kimondtam. 
Nem emlékszem, megbeszéltük-e ezt később. Vélem, nem, mert bennem nem maradt feloldása a förtelmesen gonosz mondatomnak. Macit dicséri, hogy simán túllépett ezen, a barátságunk megmaradt. (Köszönöm, Maci!)

Mindig szerettem a könyveket. Hosszú évekig azt hiszem, jócskán túl is értékeltem őket. Úgy gondoltam, a leírt szónak súlya van. Meg bizonyító ereje. Meg hogy amit leírnak, az mindig tiszta szándékból, szívből származik. Meg hogy a könyvek mindig jók. Meg hogy aki a könyveket szereti rossz ember nem lehet. Ahogy telt-múlt az idő egyre többet veszítettem az optimista naivitásomból. Azt hiszem, a legutolsó szalmaszálam az volt, hogy aki olvas, az művelt, aki művelt, az intelligens, aki intelligens, az jószándékú, de jó néhány beszélgetés a könyvekről arról győzőtt meg, hogy ideje felnőnöm. De némileg sokkos állapotba kerültem. Ez csak pár éve történt meg. Lassú típus vagyok bizonyos dolgokban. (Voltam már tizenhét évig házas, és a vakmerőségemet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tíz éve ismét az vagyok. :-D )

A naivitásomra semmi nem jogosított fel. A szocialista rendszer kőkemény hazugságai, torzításai között nőttem fel. Tudtam, hogy az akkor megjelenő könyvek rengeteg propaganda-szemetet tartalmaztak. Ezt picit túl is toltam magaban, utólag jöttem arra is rá, hogy volt egy vaskos rétegük, amit csak én gondoltam kukába valónak, valójában érték. 

Szóval semmi mentségem nincsen. Különös tekintettel arra, hogy Apu polcán ott volt a Marsbéli krónikák '63-as kiadása, amelyben rögtön a Krónikák után következett a Fahrenheit 451. S biza én aztatat már valamikor ötödik környékén felfaltam. Nem értettem, de tetszett. A Marsbéli jobban, de a Fahrenheit jobban megmaradt bennem. 

Mindig utáltam a cenzúrát, a könyvek alatti máglya-gyújtást. Írtam már máshol is: amikor egy kis kéthavi keresztény folyóirat főszerkesztője voltam, küzdöttem sokszor a szerkesztő tesókkal egy-egy cikk tartalmáért. S ebben a küzdelembe többször belevegyültek a mindennapi viszonyulásink dolgokhoz. Ennek eredménye volt, hogy a Harry Potter-jelenséggel kapcsolatban írtam egy cikket Máglyát a mágiának? címmel. A szerkesztőtesókat dicsére, hogy bár nem értettek vele tételesen egyet, megjelent a cikk. A gyülekezeten befelé én voltam a vérlibsi, kifelé meg a beton fundamentalista. Nem azért, mert Janus-arcom volt, hanem mert a nézeteim más-más környezetben más és más pozícióba tettek. 

Egyszóval: ha jobban figyelek az olvasmányélményeimre, akkor levehettem volna, hogy Bradbury már kamaszkoromban megfogalmazta nekem: a könyvek se nem jók, se nem rosszak önmagukban. Elnyomatásban szentté válhatnak (egek, mennyit ért az elmől rendszerben egy Jugoszláviában kiadott, szamizdad 1984!), de semmiképpen nem ők a cél, mindössze eszközök. A gondolkodás és a vélemény eszközei. A nagy érzések, a nagy gondolatok hordozó. Persze a leírt szavak lehetnek ezek ellentétjeinek is a hordozói. Mégis, ha a könyvekre gondolunk, jobbára nem a negatív töltetű, indítékú kiadványok jutnak eszünkbe. Ahogy a Fahrenheit legutóbbi filmváltozatában is Dosztojevszkij, Wells, Oscar Wilde és társaik égnek a pusztító tűzben, és nem mások. 

A könyv szereplői egy elképzelt világban élnek. Ebben a világban a könyvek birtoklása bűn, bármi is legyen a tartalmuk. A könyvek égetésére külön tűzörség működik, akik nem oltják, hanem gerjesztik a tüzet. A lakosságot a rendszer nem hagyja szórakozás nélkül: a televízió nem pusztán készülék, hanem a falak adják a képet, a legmenőbb, ha a nappaliban mind a négy fal televízió. Onnan árad a műsor. Bradbury próféta volt: ami ömlik másor gyanánt: kultúrszemét, valóságshow-tenger. Mindennapi betevő kábítószer. Semmit nem ad, mindössze depresszió-növelő. De gondolkodni nem kell. Sőt, káros. A falak megmondják, megmutatják miről és hogyan kell gondolkodni. A dolgok kifordulnak a saját jelentésükből. Mintha a napjainkat szemlélnénk. 

– Azt mondják, mindig a más férje hal meg Ezt én is hallottam. Nem ismertem soha olyan embert, aki háborúban halt volna meg. Meg lehet halni, ha valaki leesik egy épület tetejéról, mint Glória férje a múlt héten, de haboruban...? Soha. Háborúban nem lehet meghalni – mondta Mrs. Phelps. –Mindenesetre Pete és én mindig azt mondjuk: semmi könny, semmi bánat. Mindkettőnknek ez a harmadik házassága, és függetlenek vagyunk. Légy független: ezt szokták mondani. Ő azt mondja: ha meghalok, csak fel a fejjel, semmi sírás; menj férjhez újra, ne is gondolj rám.
– Erről jut eszembe – mondta Mildred. – Nem láttátok tegnap este a falon az Ötperces Románcot? Egy asszonyról szólt, aki..
(89. o.)

[...]

– Beszéljünk politikáról, hogy kedvében járjunk Guynak!
– Nagyon helyes- mondta Mrs. Bowles.- A legutóbbi választáson én is arra a jelöltre szavaztam, aki végül befutott. Szerintem Noble a legecsinosabb férfi, akiből valaha is elnök lett!
– És az ellenjelölt?
– Egy napon nem lehet őket említeni. Jelentéktelen kis ember volt, nem is borotválkozott rendesen, még a haját sem fésülte meg.
– Érthetetlen, az ellenzék miért éppen őt jelölte. Nem lehet egy ilyen kis embert egy magas férfi ellen elindítani. Hozzá még motyogott is. A felét sem hallottam meg annak, amit mondott. Amit pedig meghallottam, azt nem értettem.
– Kövér is volt, és nagyon előnytelentül öltözködött. Nem csoda, ha Winston Noble elsöprő győzelmet aratott. Már a nevükön is múlott. Hasonlítsa csak össze a Winston Noble nevet Hubert Hoaggal, akkor már tudja is, mi lesz a választás eredménye.
– Az istenfáját! – kilátotta Montag.– Ennyit tudnak Hoagról és Noble-ról?
(91. o.)

Nagy-nagy szükség van a tűzörségre, mert nem mindenki hódol be a rendszernek. Vannak mániákusok, akik nem hisznek a rendszernek, könyveket, sőt, könyvtárakat tartanak otthon. Hisznek és bíznak abban, hogy egy napon véget ér a rendszer. (Igazuk van, el is söpri egy pár perces háború.)

A kisregény főhőse tehát Guy Montag, a tűzőr, aki megtér, és bár nagy tudatlanság van a fejében, akarva, akaratlanul is ráun arra, hogy a félelem és az agymosás miatt nincsenek már emeri kapcsolatok, nincsenek válaszok a feltehetetlen kérdésekre, nincsenek csak előre gyártott célok. A változásának a kiváltó oka, hogy találkozik egy tizenhét éves lánnyal, aki szabad a kötelező gondolkodásmód alól, aki olvas, és aki egy napon eltűnik. 

Zseniális, ördögi, mefisztói figura Montag főnöke, az olvasott, művelt Beatty kapitány, aki megfelelő helyeken megfelelő idézeteket mond fejből Montagnak, mintegy bizonyítva, hogy mennyire értéktelen a könyvekben rejtőzködő tudás. Érvelésében komoly rendszer van. A szokottnál hoszabban idézek a zsenialitás érzékeltetésére. 

– Ahogy nott a tömeggyártás, úgy csökkent a színvonal – mondta Beatty. – Valaha a könyvek..itt, ott, mindenütt... kevés emberhez szóltak. Megengedhették maguknak azt, hogy különbözzenek egymástól.Még elég tágas volt a világ. Késóbb aztán megtelt szemekkel, könyökökkel, szájakkal. A népesség kétszeresére, háromszorosára, négyszeresére nőtt. A filmek, a rádió, a képes újságok és a könyvek színvonalát le kellet szállítani a pudingpor-gyártás szellemi szintjére.
[...]
A klasszikusokat lerövidítették, hogy beszoríthassák őket egy tizenöt perces rádiójátékba, aztán újra megkurtították, hogy beleférjenek valami tömegkönyv két percre kimért hasábjába, amíg el nem nyerték végső formájukat egy tíz- vagy tizenkét soros lexikoncímszóban. Természetesen eltúlzom a dolgokat. A lexikonok tulajdonképpen kézikönyvek voltak. De sokan csak annyit tudtak a Hamletről [...] amennyit egyoldalnyi terjedelembe sűritve elolvashattak egy könyvben, amelynek ez volt a mottója: ,,Tartson lépést szomszédaival, olvassa a klasszikusokat." Erti? A bölcsödétől a főiskoláig, s onnan vissza a bölcsódébe – íme, ez nagyjából az elmúlt öt évszázad szellemi fejlődése.
[...]
Forgassuk még gyorsabban a flmet, Montag! Fogd. Olvasd. Hallgasd. Tempó! Ide. Oda. Gyorsan. Lépés. Fel Le. Ki, miért, hol, merre? Hé! Ho! Kivonat a kivonat kivonatából. Politika? Előbb egy hasáb, két mondat, szalagcím. Aztán menet közben még ez is eltúnik. A kiadók, vállalkozók bemondók csak megzavaják az ember agyát, mig forgatag elsöpör minden fölösleges, időpocsékoló gondolkodást. 
[...]
Minél tobb sport, zsivaj, társas élet, szórakozás, annál kevésbé kell gondolkodni, nem? Újabb és újabb sportversenyeket rendezünk, még nagyobbakat, még látványosabbakat. Képregényeket nyomunk könyvek helyett, még több filmet gyártunk. Az agy egyre kevesebb táplálékot kap. Türelmetlenség. Az országút tele tömegekkel, akik valahová valahová, valahová, sehová se indulnak. A benzin – menekülés. Városok tódulnak a motelokba, az emberek nomád csordákba tömörülve vándorolnak egyik helyről a másikra, éjszaka ott hálnak, ahol maga délben, és én tegnap,
[,,,]
Vagy nézzük csak a kisebbségek helyzetét a mi civilizációnkon belül! A mi civilizációnk is mindenféle kisebbségekre bomlik. Minel nagyobb a lakosság, annál t/bb lesz a kisebbség. Ne lépjünk a macska-és kutyabarátok, az orvosok, ügyvédek, kereskedók, főnökök, mormonok baptisták, unitáriusok, második nemzedékhez tartozó kínaiak, svédek, olaszok, németek, texasiak, brooklyniak, írek, oregoniak vagy mexikóiak tyúkszemére. Ennek a könyvnek, annak a színdarabnak, amannak a tévéjá- tnak a szereplői semmiképpen sem lehetnek azonosak egyetlen élő festővel, térképrajzolóval vagy műszerésszel. Gondoljon arra, Montag minél nagyobb a piac, annál kevésbé szabad piacra dobni ellentéteket szító gondolatokat. Ügyelni kell a köldöknézó kisebbségek legkisebb kisebbségeinek érzékenységére is. Rossz gondolatokkal telített szerzők, zárjátok ge el irógépeteket! El is zárták. A képes újságok édeskés giccsel vannak tele. A könyvek, így mondták a felfüjt sznob kritikusok, akár a mosogatólé. Nem csoda, mondták a kritikusok, hogy a könyveket nem lehet eladni A közönség tudja, mire van szüksége; a közönségnek képregények kellenek, és természetesen háromdimenziós szépségmagazinok. Hát igy volt, Montag. Mindez nem parancsszóra történt, nem rendeletek útján vagy cenzúrával, nem. Nem a kormányzattól indult ki, felülről lefelé. Technika, tomegtermelés, a kisebbségek nyomása hozta létre... hál'istennek.
[...]
Az iskolából kutatók kritikusok, tudósok, a szellem emberei helyett futók, ugró,zsokék, csatárok, kapusok,repülők és úszóbajnokok kerültek ki. Az, intellektuel'szóból szitok lett, úgy, ahogy megérdemelte. Az ember retteg a szokatlantól. [...] Egyformának kell lennünk. Nem mindenki születik szabadnak és egyenlőnek, ahogy azt az Alkotmány mondja, de mindenkit egyformává idomítanak. Ha mindenki hasonmása a másiknak, akkor mindenki boldog, megelégedett, akkor nincs többé kiváló, akitől félni kell, vagy akihez a másikat mérni lehet. Az ám! Tehát a könyv a szomszéd házban olyan, akár a töltött puska. El kell pusztitani! Ártalmatlanná kell tenni ezt a fegyvert. 
[...]
- Meg kell értenie: civilizációnk oly roppant terjedelmű, hogy nem nyugtalaníthatjuk kisebbségeinket, nem zördülhetünk össze velük. Kérdezze meg önmagát: mit óhajtunk ebben az országban legelsősorban Az emberek boldogok akarnak lenni: nincs igazuk? Egész életén át e hallhatta: boldog akarok lenni, mondják az emberek. S nem azok? Nem adunk nekik mozgási lehetőséget, szórakozást? Ezért élünk, az örömért, ezekért a bizsergető izgalmakért. El kell ismernie: kultúránk bőségesen ellát minket mindezekkel.
[...]
A színes bórűek nem szeretik a Kis Fekete Sambót. El kell égetni A fehérek szemében szálka a Tamás bátya kunyhója. Azt is el kell égetni Sírnak a Valaki irt egy könyvet arról, hogy a dohányzás tüdőrákot okoz. Sírnak cigarettagyárosok. El kell égetni ezt a könyvet. Fő a jó kedély, Montag.  Csak semmi bosszúság, a szemétbe minden gonddal, és még jobb, ha elégetjük a kemencében. A temetés szomorú és pogány dolog? Szüntessük meg. Öt perccel a halála után a halott már úton van a Nagy Hamvasztó felé; országszerte helikopterek állnak a hamvasztószolgálat rendelkezésére. Tiz perccel a halála után az ember már csak egy kis fekete füstgomolyag. Ne emeljünk emlékoszlopokat. Mindent el kell égetni. Csak a tüz ragyog  csak a tűz tiszta.
[...]
Tudjuk, hogyan kell késztetéseiket korán, csírájukban elfojtani. Szög és gerenda nélkal nem lehet házat építeni. Ha nem akarjuk, hogy a ház felépüljon, el kell dugni a szöget és a gerendát. Ha meg akarjuk akadályozni a politikai elégedetlenséget, nem kell megmutatni az embereknek a kérdés mindkét oldalát, nehogy ez nyugtalanítsa óket. Csak az egyiket kell megmutatni, de lehetóleg egyiket sem. Feledtessük el vele, hogy van olyasmi is, mint háború. Egy tehetetlen, nehézfejú, adónyúzó kormány még mindig inkább elviselhető, mint az, hogy az embereknek ez gondot okozzon. Béke, Montag. Adjunk az embereknek ”Ki mit tud?"-vetélkedőket, amelyeket as nyer megi aki a legtobb slágerszövegre emlekszik, vagy az államok fővárosainak nevere, esetleg arra mennyi búza termett tavaly lowaban. Tömjük tele az agyukat érdektelen adatokkal, verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek és ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. Akkor majd gondolkodó lénynek álmodják magukat, azt hiszik, messzire jutnak a tudományukkal, holott meg se tudnak vele moccanni. De boldogok lessnek, hiszen a ilyen tények"sohasem vialtoznak. Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozótia meg a társadalomtudomány, amelyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással Ez az ut vezet a búskomorság felé. Bárki, aki szét tud szedni és ösze tud rakni egy tévéfalat, s erre ma már majdnem mindenki képes, boldogabb annál, aki a világmindenséget méregeti, és egyetlen képletbe akarja sűríteni, aminek az ára az embertelen egyedüllét. Tudom, mert megkíséreltem.. a pokolba az egesszel Inkább szervezzünk szervezzünk klubokat, járjunk társaságba, akrobatákat és bűvészeket nekünk, vakmerő fickókat, léglökéses autót, motorkerékpáros helikoptert, nemiséget és heroint, mindazt, aminek pusztán az automatikus reflexekkel van dolga. Ha a darab szürke, a fim unalmas, a komédia lapos: csiklandozz meg,s én elhiszem, hogy a látvány nevettet, és nem csak a reflex. Fütyülök rá, fő a vidámság! 
(53–60, o.)

Hátborzongató, nem? Beatty gondolatait a bölcs, de saját bevallása szerint gyáva öregember, aki a könyvek pártján áll, gyakorlatilag megismételi, s ezzel megerősíti Beatty démoni szavait. 

Van kiút? Bradbury szerint van, de csak apokaliptikus. Nem vidám a helyzet, nincsen királyi út a megoldáshoz. 

A kisregény döbbentes, megrázó, felkavaró, s mint láttuk, prófétikus. A szerző eddig is a kedvencem volt. Most még inkább azzá lett. 

• 
• 

*

Az a helyzet, hogy a kötetben szereplő öt novellára olyan szinten rátelepszik a Fahrenheit, hogy mellette szinte szót sem érdemelnek. Mondom, mellette. Mert egyébként tipikus, pompás Bradbury egytől-egyig mind. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író, hanem ÍRÓ. 

A 34. magyarul megjelent Lucky Luke-füzet. Ismét nem az eredeti szerzőpáros, Morris és Goscinny követte el, hanem a titokzatos nevű Achdé & Jul páros, akik több Lucky Luke füzetet is jegyeznek. Achdé eredeti neve Hervé Darmenton. 1961-ben született, francia és 2003 óta rajzolja az új Lucky Luke részeket. Jul, vagyis Julien Berjeaut fiatalabb, ő 1974-ben született, és ha jól kutattam, nyolc Lucky Luke történetet írt Achdé rajzaival. 

Ennek a füzetnek számomra több érdekessége is van.

Az egyik, hogy szerintem piszok jó, akkor is, ha titokban bocsánatot kérek Morris-tól és Goscinny-től. Ugyan magam is hajlok arra, hogy az eredeti dolgokat jobban kedveljem, és a rókabőröket ne annyira, de a Lucky Luke-sorozat új részei többnyire olyan pompásan sikerültek, hogy feledtetik, nem az eredeti alkotók munkáiról van szó. Minden bizonnyal cefetül vacak szakértő lenne belőlem, de ha csak simán a kezembe nyomnák Achdé rajzait, én bizony meg nem mondanám, nem az eredeti, vagyis Morris dolgait nézegetem. 

Jul pedig pompásan elosztva telepakolta jó kis poénokkal a történetet. {{SPOILER: Azon például szakadtam, amikor a börtönbe belépve egy őr ellenőrzi Luke-ot, elkéri az iratait, és pikírten megjegyzi, hogy ez bizony régi fénykép, mert még cigaretta lóg rajta Luke szájából a fűszál helyett. Ez miért poén? Morris 1949-től készített Lucky Luke képregényeket, Goscinny 1957ben csatlakozott hozzá, és 1983-ig ott lógott Luke szájában a cigi, Morris akkor cserélte fel egy fűszálra, példamutatásul a csimoták felé. VÉGE}}
Aztán maga az alapsztori is pompás ötlet. A történet az amerkai szabadságszobor felállításáról szól. Talán sokan nem tudják, én sem tudtam, de a szobrot, ahogyan az a képregényben is áll, Franciaország ajándékozta Amerikának, és egy francia szobrász, Frédéric-Auguste Bartholdi tervezte és készítette el. Mi több, valóban volt kalapozás Amerika-szerte, hogy elkészülhessen a szobor, és valóban a kalapozás eredménye volt, hogy nem dőlt dugába a terv. 

A valódi Lucky Luke életéről nem találtam hitelt érdemlő webes hivatkozást. :-D A bevonása a történetbe viszont remek lehetőséget ad arra, hogy a szerző összehozhassa neves, kortársa franciákkal, ha csak egy-egy képkocka erejéig is. Színre lép például Eifell, Verlaine, Rimbaud és Victor Hugo is. Jules Verne-t hiányoltam. 

Másfelől a történet nem tud mit tenni: Luke ismét a védelmező szerepét kapja, s természetesen Bartholdi-t védi, őt kíséri el Franciaországba, majd a szoborral vissza, mert vannak, naná, gazok, akik nem szeretnék, hogy ott azon a szigeten  magasodjon a szobor New York fölé, ahol ma is magaslik. Bár a gaz terve, ha nem is úgy, nem is ott, ahogy ő akarja, bizonyos értelemben valósággá válik, mert lesz börtönsziget: Alcatraz a neve. 

Szóval jó kis füzet ez, véleményem szerint méltó az eredeti szerzők füzeteihez, informatív is, mulatságos is, szórakoztató is. 

 

 

Az úgy volt, hogy miközben egymásét szeretjük legjobban ünnepelni, tavaly valahogy annyi minden történt, meg annyira álltunk év elején anyagilag, s mert csak két hét van kettőnk születésnapja között, hogy kimaradt az ünneplés. De megegyeztünk abban, hogy semmiképpen sem végleg, majd nyárutón bepótoljuk. Szerelemtesfeleségtársam nem bízta a véletlenre, rá is vetődött az internetre, hogy találjon valami klassz kis helyet, ahová pár napra elruccanhatunk ünnepelni. Nem kellett sok idő, és mosolyogva fordult hozzám:
– Fúúúú, Morzsám! – mondta nekem (nem azért mert kicsi vagyok, hanem mert bölcs, kedves és hűséges, mint a Mazsola-mesékben a kutyus. Ezt persze nem én állítom. Én csak tudom. :-) ). – Megyünk a Bükkbe, egy buborék lakásba! A csillagok alatt alszunk majd el! 
Mást is mondott, de azt nem idézem, mert nem akarom kitenni a Felnőtt tartalom  figyelmeztetést. Mi az a buborék-lakás? Hát egy lakás, na jó, szoba, buborékból. Csuda jól néz ki, figyeld csak! 

• 
• 

Egy hátránya volt csak: belépni csak egy keszonrendszeren keresztül lehetett, hogy a belső nyomás el ne szálljon, és össze ne lappadjon az egész. Namost, az első alkalmakkor nem volt zavaró, de amikor:
– Bassszus, fent maradt a cigim! – és felmászni (mert fakorona magasságban volt a buborék), zippzár ki, belépni, zippzár be, belső zippzár kinyit, belép, majd ugyanez inverzbe kifelé, és amikor leértem: 
– Nem hiszem el: a kocsikulcs...!

De maga a hely nagyon pöpec volt, medencével, sajátos, de pazar dizájnnal. Igaz, nem túl olcsó. 
– És hol van ez a bugyborék? – kérdeztem a kedvesemtől.
– Noszvajon – felelte, majd értetlen arcomat látva kiegészítette: – A Bükkben. Anyu mondta, hogy ott van Csernusnak egy kávézója, megnézhetjük azt is. (Megnéztük, klassz, és van valami fílingje, amikor Csernus Imre szolgálja fel a csuda finom kávéját.)
– És mi van még Noszvajon?
– Vannak valami barlanglakások. Megnézed? 
– Persze, hadd lássam! – Láttam. – Hű, ez csuda klassz! 
És tényleg az volt! Erről szól ez a könyvecske, amit a helyszínen egy diáksrác árult a jegyek mellé. 

A barlanglakások tényleg barlangból kivájt, kialakított lakások. Ezekről először 1862-ben készült felmérés, akkor hatvannégy ilyen lakást számoltak meg. Ezek az eredetileg föld nélküli zsellérek lakta lakások csak némi túlzással lakások. Egyterű, bár belülről tagolt, több helyiséggel rendelkező életterek voltak. Mindre jellemző, hogy egyetlen központi tűzhellyel, kemencével rendelkeztek, amelyből egy mennyezetbe vájt lyukon távozott a füst, illetve a hegyről lefolyó esővíznek, amely a szigetelés hiányában a barlangba is befolyt, kis csatornákat vágtak, és ezek a csatornák egy, a lakás valamely részén kivájt kis ciszternába vezették a vizet. Szögletek ezekben a lakásokban nincsenek, vagyis az egész olyan megkapóan gömbölyű, ergonomikus, hogy az embernek azonnal kedve támad agyban berendezkedni. 

A lakásokat a XX: század hatvanas évében még lakták, akkor költöztek ki onnan az utolsó lakók. 

• 
• 
• 

A barlanglakásokat a Farkaskő Noszvaji Barlang Művésztelep Egyesület vette a kezébe. Erről ezt írja ez a könyvecske:

A noszvaji barlanglakások újraértelmezését 1997-ben dr. Balázs Péter kerámia és szobrászművész és társa, Horváth Ottó szobrászművész kezdeményezte. Szemben a klasszikus tájház koncepciójával ami az adott életteret a történelmi időszak egy meghatározott pontjában kimerevítve „in situ” mutatja be, a Pocemben található művésztelep a barlanglakások időtlen, egyetemes jellegét hangsúlyozva a természetközeliség fizikai és szakrális aspektusait ragadja meg. A tájházak által kialakított „passzív térben" az érdeklődő megtekintheti a bemutatott életmód egyes elemeit, és érzékelheti a környezet egykori hangulatát.A művésztelep célja ezzel szemben a táj újraélesztése mellett a kő mint anyag természetes közegében való megmunkálása és értelmezése. Az újraalkotott terekbe lépve az érdeklődő ezáltal nem csupán szemlélője, hanem aktív résztvevõje is az őt körülvevő környezetnek

És valóban, az első blikkem, amikor csak úgy felülről, az egész területet belátva lenéztem a barlanglakásokra, majd amikor beléptünk az első terekbe, hogy nem is hazánkban vagyunk, hanem pueblo indiánok egykori lakhelyét szemléljük.

• 
• 
• 
• 

A blikk erősítette, hogy az egyik helyiségben szembenézett velünk egy azték istenfej is, amely egyáltalán nem volt antagonisztikus a környezetével, sőt! A fenti idézetben megfogalmazott célokat az alkotók maradéktalanul elérték, ami a képeket látva szerintem szimplán bizonyítást nyer. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Alsó hangon vagy két órát nézelődtünk, és nagyon nehezen szakadtunk el a helytől. 

A könyvről. Csudajó, hogy van, hogy elkészítették, megírták, összeállították. Ugyan a teljesség igénye fel sem merült, hiszen voltaképpen ez csak egy múzeumi, tájékoztató kiadvány, ráadásul két nyelvű, angol és magyar. Vagyis valóban csak a hely történetének az alapjait pakolták bele, tömören, lényegre törőn, érthetően. Viszont nagy dicséret, hogy pakoltak bele rengeteg egykori képet abból az időből, amikor még a lakói számára otthon volt ez a hely. 

Már írtam: A Dűné-vel ambivalens a kapcsolatom. Az első részbe tengernyiszer belekezdtem, majd az azóta sajnos megszűnt Garmadában 2015-ben aprópénzét erőszakolta rám magát a Szukits-féle, féltéglányi én első rész, hagytam magamat, mondván: majd jól elrukkolázom, de aztán addig-addig, hogy kiolvastam, és végső soron katyvasztikus, de kimondottan pozitív emlékeim, blikkjeim, flash-eim maradtak róla, és úgy fest, örök darab a polcomon, Szerelmetesfeleségtársam majd elkótyavetyéli, ha megmurdaltam (bakker, mennyi dolga lesz a könyveimmel, valahogy előre segíteni kellene neki!).

Az is érdekes, talán írtam már valahol, hogy vannak könyvek, amelyeknél valamiért pontosan megmarad az emlékeimben az olvasás körülménye. A Dűne is ilyen. Még a gyermekvédelemben sofőrködtem, enyhe nyári nap volt, Irénnel, az egyik szívemcsücske gyámmal flangáltunk Cegléden, címről címre, mert ő kól szervezte el a dolgait, s ha már ott volt, akkor ő ott volt, mindig volt legalább négy-öt címe. Az nekem négyszer-ötször háromnegyed óra, amíg várok rá a kocsiban. Valamiért egy naplementés olvasási élmény maradt meg, valahol a Ceglédbercel felé vezető úton, vagy a vasútállomás környékén, ez már nem tiszta. És a nagy kocsival, a Citroen Jumperral voltunk, abban kényelmesebben el lehetett nyúlni. Valahol a könyv háromegyedénél tartottam...
Semmi különös poénja nincs a történetnek, csak el akartam mondani, hogy emlékszem, mikor, hogyan olvastam ennek a könyvnek az első résztét is. 

A Dűne olvasása után beszereztem még pár kötetet, azóta meg még párat, összesen kilencet. De olvasni három éve nem olvastam egyet sem. Pár napja belső kényszeresen le kellett vennem a polcról a második részt, vagyis ezt. Nem értettem, miért. Ráadásul úgy jutott eszembe, hogy (de gyűlölöm!) az összes polcon két sorban vannak a könyvek, de így is alig férnek, és a Dűnék jó részben a hátsó sorba kerültek. Mondjuk annak miértje, hogy miért a Dűne jutott kényszeresen az eszembe, tegnap este villant be, amikor is szép párom kedvét keresve (mert neki igen, nekem annyira nem jön be, de szolidarítok) a Csúcshatás filmsorozat-verziójának a közepe felé járva, a szálakat a háttérőól irányító egykori senki, manapság háttérhatalom Eddie Morra (Bradley Cooper) mélyen belenéz az új főszereplő szemébe. A szeme, a film szerint mélykékké színeződött a beszedett, agykihasználtságot növelő drazsétól... Hoppcsak! Na, ugye! Ezért jutott eszembe a Dűne! 

És akkor a szintén többször elkezdett, de csak most befejezett második részről végre!

Frusztrálva vagyok. Nem vagyok egy jó emberismerő. Sőt, még élethelyzeteket is nehezen teszek helyre, és pláne nem kapcsolok azonnal az összefüggésekre. Ha valami összeáll, az nem logikai lánc, hanem jobbára intuíció. Amit meg nem tudok (még?) igazából használni. Csak kapaszkodom belé, elég következetlenül és erőtlenül (mert az intuitív flash-eim jobbára olyan dolgokban jönnek elő, amikor konfrontálódnom kell szerelmetes párommal).

Namost! Ez a könyv két oldalanként tartalmaz olyan párbeszédeket, amikor valaki mond valamit, és annak olyan értelme van, hogycsakna, de amit én észre sem vettem, nem észleltem és meg visszaolvasva sem értem, hogy miért, hogycsakna? Igaz, akik számára hogycsakna, azok mindig rendelkeznek valami ilyen-olyan többlettel, boszorkányképességekkel, jövőbelátással, miegymással, tehát valamilyen lényegi előnnyel vesznek részt a versenyben. Arról nem beszélve, hogy az őket kiagyaló teremtőjük, mármint Herbert, mennyire aktívan segít nekik, ők még a szavakat is a szájukba kapják, én meg itt egyedül agyalhatok, az én teremtőm valami egészen más füves legelők felé terelget engemet, de azt meg nem értem, merre és mi felé, és a Dűne megértésében különben is  ez totálisan indiferens.

Az is tény, hogy a misztikus vonalon voltak számomra folytonossági hiányok. Ez nem biztos, hogy Herbert hibája, könnyen lehet az enyém is. Simán nem értem a következőket: 
[[SPOILER:
a) Amikor az arctáncoltató lányalakban megjelenik Paul-nak, hogy el kellene menni az apjához (mármint az eredeti lány eredeti apjához, és Paul tudja, hogy nem az eredeti lánnyal beszél, miért megy el mégis,
b) miért derül ott ki, hogy tényleg vártak rá?
c) Ha a melanzs hatására látja a jövőt, és valahol még hangoztatja is, hogy a jövő nem élre vasalt valami, miért nem menekül el a megvakulás elől?
d) Azt pedig végképp nem értem, miért adja fel a császárságát, miért nem marad a gyerekeivel, akikről tudja, hogy milyen kivételes képességekkel rendelkeznek? Vagy mindez később nyer értelmet? VÉGE]] 
Lehet, hogy mindössze a lényegről maradtam le? 

A könyv tömény misztikus-politika, játszódnak a szereplők a hatalomért, a gazdasági érdekekért, s hogy ne a rossz fiúk/lányok kerüljenek fölénybe, de ebben meg az a szép, hogy mi meg közben egyre bizonytalanabbak vagyunk, ki is a rossz, ki is a jó, s persze, Paul és az övéi mellett vagyunk, de valahogy homályosodnak el az eddig egyértelmű térfelek, Paul is kénytelen olyan elkerülhetetlen lépés megtételére, amelyek eddig eszében sem voltak, és emiatt nem kis kétségei vannak saját császársága értelmét illetőn is. Nyilvánvaló, ha nem az ő háza, az Atreides-ház kerekedik felül, hanem a galád Harkonnen-ek, vagy bárki más, lenne itt haddelhad, vér és fogak csikorgatása, mert az ő intrikájuk és gonoszságukkal hová jutna már a világ? És Paul Atreides arra kezd rádöbbenni, hogy nagyjából ugyanide, ahol az ő császársága alatt tart. 

Herbertben továbbra is az a zseniális, hogy nem kapkodja el a dolgokat, de egy pillanatra sem mondhatjuk, hogy erőt venne rajtunk az uralom. Hogy mennyire jó az első rész, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nagyon keveset kellet gondolkodnom a szereplők kilétén, nagyon hamar visszatértek az emlékek, pedig azért három év nagy idő! És ez a rész csont nélkül folytatja az első cselekményét, hozza a hangulatát és hömpölygeti tovább az Unierzum sorsát. A kötet értékét nagyban növeli, hogy mindezek ellenére nem éreztem bődületes katyvasznak, sőt az utolsó oldalig hatalmas élvezeti értékkel bírt, oly annyira, hogy elővettem már a következő kötetet is, mert mégis olyan az egész, mintha valami (túl nagy ide ez a szó, de nem tudok jobbat) beavatás lenne. És ez nagyon nem kevés!

Szóval az úgy volt, hogy a börtön elhagyása után kicsit csillapult bennem a lelkesedés. (Mármint nem amikor én hagytam el a börtönt, mert még látogatóban sem voltam ott soha, hanem amikor a képregény-sorozat hősei tették ezt.) De már a csillapult lelkesedéses értékelésben is írtam, hogy Kirkman megnyert magának azzal, hogy tett egy-két nagyon finom jelenetet a csillapodásos részbe. Illetve behozott egy új figurát a képbe, Abraham-et, aki legalább annyira férfi, mint Rick, és meg van még mindene. 

Rick és Abraham két dudás egy csárdában. Egyébként nem kellene, hogy így legyen, de tény, hogy ez egy nagyon klassz kis konfliktushelyzetet eredményez. Az első komoly konfliktusuk [[SPOILER: Maggie, mint utóbb kiderül, sikertelen öngyilkossági kísérlete miatt tör ki. Abraham, nagyon jogosan, kíméletből azonnal főbe akarja lőne a halottnak hitt lányt, Rick, pedig, szintén teljesen jogosan (vagy nem?) még időt akar hagyni a gyászra. VÉGE]] Itt kölcsönösen megígérik egymásnak,hogy még egy ilyen, és gondolkodás nélkül lőnek. 

Viszont innen megint van a szerzőnek egy zseniális húzása. Abraham félrevonul, és magára zuhan. Mintegy megelőlegzi azt a beszélgetés közte és Rick között, ami nemsokára bekövetkezik, és ami a kötet címét is adta. Meg ennek az egész résznek az értelmét. Amin ismét lehet min töprengeni is egy kicsit. 

Mert voltaképpen mindkettejük problémája ugyanaz: a megváltozott világban ők maguk is kényszerűen változtak. Változtak, mert változniuk kellett, ha élni akartak (akartak) és meg akarták védeni azokat, akiket szerettek. És bár ez egyiküknek sem sikerült, szembe kellett nézniük önmagukkal: simán képesek lelkiismeret-furdalás nélkül ölni, ha tudják, hogy az jó célokat szolgál. S közben a lelkiismeretük mégis motoszkál, no nem az ölés miatt, hanem amiatt, hogy nem éreznek miatta semmi furdalást. És ez, a hiány, furdalást okoz. Ezen a ponton a két férfi egymásra talál. Nem omlanak a másik nyakába, de megtalálják a közös pontot, a közös élményt, a közös fájdalmat, a közös kérdéseket, kétségeket. 

Ebben a részben nagyon kiegyensúlyozottan adagolva kapjuk az akciót és a szereplők egymáshoz viszonyulásait. Mi több, még hihetők is ezek a viszonyulások, sőt, megkockáztatom: alátámasztottak, hitelesek. Emiatt ugyan badarság talán egymáshoz viszonyítgatni a sorozat füzetet, de mégis, számomra ez volt az egyik legjobban átgondolt, legérdekesebb rész. 

Még tart a lendület. Sokszor gondolkodtam, hogy azok a sorozatok, amelyek nem egy A-tól Zs-ig történetet mesélnek el (mittomén: Sándor Mátyás, Egy óra múlva itt vagyok), vagy nem olyanok, és egy-egy rész teljesen önálló történet, csak a szereplő(k) azonos(ak) (pl.: Colombo, Minden lében két kanál), hanem van egy alapszitu, aztán azt viszik, amíg evő rá a plebsz, és ennek érdekében egy idő után csavargatják jobbra-balra a sztorit, néha kínkeservvel, néha megerőszakolva a logikát, néha képtelen megoldásokkal visszahozva időközben láb alól eltett szereplőket (Dallas), nos, ezek a sorozatok tényleg csak a pénzről szólnak? S van vége a Wólkindednek vagy képregényben is úgy nyúlik, mint filmben (el nem tudom képzelni, mit lehet ebből a történetből nyolc évadot kiszenvedni)?

Túl vagyunk egy hatalmas krízisen, az ostromon, a gaz Kormányzó megbűnhődött, a börtön mégis az eddigi városlakóké lett, a mi hőseink, már aki túlélte, meg menekülhettek lélekszakadva. Így került Rick a fiával Carl-la újra az útra. Megvallom, kicsit elcsüggedtem. Holott nem hagytam túl sok választási lehetőséget a szerzőknek. Mert vagy nyernek és megtartják a börtönt (akkor, ahogyan Tolsztojt idéztem: a boldogság unalmába fúl a sztori) vagy vesztenek, de akkor meg vagy meghalnak, vagy menekülnek. Vagy fogságba esnek, akkor a kínzásokkal lehet játszódni egy kötetnyit, de aztán megint ugyanaz lesz a kérdés, amit az előbb feltettem.

A szerzők azt választották, hogy meghalnak/menekülnek. Már aki, természetesen, életben maradt. Azon kevesek. De mert voltak előkészületek, sejthetjük, hogy ezzel-azzal összefut Rick és Carl. És lőn. És mert elfogytak az eddigi szereplők, ismét tágítani kell a kört, és új energiát, célokat kell adni a történetnek. Ennek érdekében új szereplők lépnek színre, érdekesek, szímpatikusak és van egy kis, izgalmas titokzatosság is a washington-i doki színre lépésével, aki tudja a frankót, és aki hozza a reményt. 

S hogy a pszichológizáló részem se maradjon eleség nélkül, itt van az a pompás kis jelenet Rick és Carl között. Illetve... Rick menekíti a fiát, de a haslövésének a sebe bizony cudarul megkínozza, és amikor menedéket találnak egy elhagyatott házban, el is ájul. A kiskamasz Carl kicsámborog a házból, és óvatlansága következtében,megtámadja őt három zombi. Carl sikeresen elintézi mindhármat, és visszamenekül a házba az apjához, ahol összeveszik az ájult emberrel: azt bizonygatja, hogy már nincs is szüksége rá, úgysem tudja megvédeni, senkit sem tud megvédeni, hiszen hányan meghaltak körülöttük, az anyja is, a kis testvére is. Pedig ő még „tökre nem felnőtt, de már majdnem az”,hiszen lelőtte a három zombit. Majd amikor az apja magához tér, sírva bújik hozzá. Pompás jelenet! 

A másik nagyon jól eltalált képsor: a házban megcsörren a telefon, Rick felveszi, és beszélget valakivel, aki nem hajlandó elárulni, hol vannak. Ember az embernek farkasa, zombik sem kellenek hozzá, senki nem bízhat már senkiben. És Rick telefonál  később is, de már nem az előbbi hívóval, hanem Lorival beszél. Tudja, hogy a felesége halott, de belül hallja a hangját, tudja, mit mondana az asszony. Amikor továbbállnak a házból, magával viszi a telefont, hogy halhassa még Lori hangját...

 

Úgy van az, hogy amitől az ember nagyon tart, és tolná a bekövetkeztét, valahogy mégis várja, hogy végre megtörténjen, miközben egyáltalán nem. 

Így voltam ezzel a kötettel, meg így volt vele a kis csapat is a börtön biztonságában. Tudták, hogy el fog jönni a nap, készültek is rá, jó lett volna túlleni rajta, miközben egyáltalán nem. 

Nem is tudom. Kicsit kedvelvevő volt az előző kötet relatív passzivitása, de aztán annyira nem dobott fel, hogy bezzeg ebben a kötetben mennyi minden történt. Miközben voltakééppen olyan sok minden nem is, csak lőtt mindenki veszettül, és jelentősen megcsappant a szereplő-készlet. Valahogy olyan volt ez a rész, mint a Mátrix  című film harmadik része. Annyi minden történt benne, annyir tele volt akcióval, hogy már a közepe felé untam, hogy semmi nem történik, csak akció van, de tulajdonképpen nem történik semmi. 

Na, itt most történik. Még csak azt sem mondom, hogy minden alap nélkül. Meg azt sem, hogy váratlanul. A váratlanság, bárkivel is történik bármi, tulajdonképpen sosem a történet logikája miatt, hanem az olvasói elvárások miatt váratlan: nem akarjuk, hogy a kedvenc hőseinkkel bármi rossz történjék. Holott az életben is történnek nagyon rossz dolgok a kedvenc hőseinkkel. Nagyon-nagyon rosszak. Vagyis a kérdés az, kiket un meg a szerzőpáros, kiket akar kiiktatni a történetből, illetve kikkel lenne nagyon nehéz továbbvinni a sztorit. Illetve, ki az, akinek a kiiktatása megdöbbenti, felháborítja az olvasót, akit sajnál, de a hiánya miatt nem vágja sarokba az egész sorozatot. Úgy gondolom, ebben a részben mindenre volt példa. 

Ami viszont zavart: a Kormányzó sorsa. Persze, tudtuk, hogy a támadás előbb-utóbb bekövetkezik. Azt is tudtuk, hogy a Kormányzó az aljas szájkarate és még aljasabb patalogikus szadizmus képviselője. Az sem volt meglepetés, hogy a bosszúját kiterjeszti mindenkire, aki nem az ő táborában van. Ebben, ezzel nincs is semmi baj. Mármint nem a Kormányzó cselekedeteivel, hanem azzal, hogy kiszámítható a patalogiája. 

Viszont az összecsapásra azért több füzetnyi ideje készülünk, számítunk. Ehhez képest azonban nagyon hamar lezajlik, és nagyon hamar lerendeződik a Kormányzó sorsa is. A lerendeződésben van egy kis flikkflakk, de azért annyira nem lepődünk meg, annyira nem nagy a csavar, és valahogy a kielégülés sem olyan oltári. 

Azt figyeltem még, hogy meghal, aki meghal, nem kevesen, de roppant gyorsan, de vagy nem volt ez sem annyira előkészítve, vagy úgy jártam, mint a szereplők többsége, amit a kis Carl foglal össze: mindig meghal valaki. S ezért nem ráztak meg a halálok túlságosan. 

Egyszóval: vártam ezt az ostromállapotot, de aztán nem szólt akkorát, mint vártam, mint reméltem. Pedig ebben aztán jócskán történt sok minden. De tény, hogy unatkozni nem lehetett az olvasás/nézegetés közben. 

 

Nincs olvasó ember, aki ne ismerné Tolsztoj közhellyé vált gondolatát: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Vagyis a boldogságban voltaképpen semmi elmesélnivaló nincsen, tök unalmas hallgatni. Nem véletlen, hogy a végső üdvösségről, az újjá teremtett Földön létrejött örök békéről is rögvest az jut az ember eszébe, hogy vajon ki a csuda az, aki őszintén vágyik arra, hogy egy aranyvárosban egy örökkévalóságon át hallelújázzon? És mi fog ott történni?

A Kirkman és Adlard teremtette világban már az is harmónia, ha csupán annyi történik egy kötetben, hogy valaki elveszít egy lábat, meghal néhány kéme a rohadék Kormányzónak, aki némileg kevesebb testrésszel rendelkezik ugyan, de nem átalkodott életben maradni, valaki a zombik elé veti magát öngyilkosságul, és születik egy gyerek. Egyszóval tele van cselekménnyel ez a kötet is. Mégis, az eddigiek után roppant statikusnak tűnik ez a folytatás. Szinte unatkoztam, amikor olvastam. Jobbára az hajtott, na, jó, ösztökélt finoman, hogy közelebb jussak az ostromhoz. Amit várok. Meg nem is. 

Viszont ebben az unalmas részben volt három nagyon jó, kis csöndes jelenet. Az egyik amikor Lori el akarja mesélni Rick-nek, hogy mi volt, mi történt közte és Shane között. Lori mondaná, ami Rick már tud, de nem akarja hallani, azt, amit tud. Finom, ügyes kis jelenet. 

A másik hasonló, a pórul járt, de életben maradt Dave esete. Dave-et megharapja egy zombi, de mert van segítség, egy fél lábal kevesebb lesz. De életben marad. Amikor a műtét után magához tér, Andrea úgy lebattya, mint a pengős malacot, hogy lehetett annyira hülye, hogy ennyire hülye volt? Ügyes, mert nagyon plasztikusan átjön a szeretet dühe, ami majd szétveszíti Andreát. A harmadik jelent szintén kettejüké: az öreg, immár féllábú Dave felajánlja Andreának, hogy menjen, nyugodtan feküdjön le Tyreese-vel. Pár képkocka csak, de sikerült annyi szeretetet belevinni, hogy csak na! 

Amit még megemlítek, az a dramaturgia. Eddig nem is figyeltem rá nagyon, de ebben a részben, talán éppen a csöndessége miatt feltűnt, hogy mennyire megkomponált a tempó. Dave-et megmarja egy rohadék zombi, orvos kel neki. A következő képkockán Lori éppen szül. Dave felajánlja Andrea-nak, hogy fiatal, szép nő, feküdjön le Tyreese-vel, a következő képkockán Tyreese szerelmeskedik Michonne-nal. Remek azonnali kapcsolódások, továbbgondolások, ellenpontok!

Szóval csendesebb, statikusabb ez a kötet, de legalább ad időd a szemlélődésre, jobban oda tudunk figyelni a szereplőkre, az érzéseikre, a kapcsolataikra. 

 

4/5

(2019)

Frank Miller az erőszak rajzolója. Zseniális rajzolója. Frank Miller Sin City megteremtésével alapművet alkotott, majd épített fel a folytatásokkal. A város neve, mondani sem kell, beszédes név: a vér, a hatalom, a korrupció, a prostitúció városa Sin City.

A történet indulásakor egy zsaru nyugdíjba készül. A zsaru tipikusan Sin City főhős: negy darab, izmos, nem túl árnyalt, de hihetetlenül dörzsölt, mégis sérülékeny testileg, lelkileg, megverhető, kínozható. Olyan egy tömbből faragott fakabát.

Már csak pár órája van az utolsó szolgálatából, amikor kap egy fülest, hogy a politikus pszichopata fiacskája hol és mikor cserkész be egy új kislányt. S akit ő becserkész, annak nagyon, de nagyon rossz. Hartigan, hiába várja a nyugdíjmenetelét, rámozdul a fülesre, hogy aztán jócskán belefusson az élet jobbhorgába. A képregény tele van Miller zseniális rajzi megoldásaival, fantasztikus perspektíváival, érzékeltetéseivel. Szinte oldlról oldalra találunk olyan rajzokat, amelyekhez vissza-vissza kell térni, és gyönyörködni lehet bennük. A gyönyörködést értem úgy, ahogy mondjuk Picasso Guernica-jában vagy Munch Sikolyi-ban gyönyörködünk. De eszünkbe juthatnak Escher zavarba ejtő valóság kifordításai is. S persze, itt a popkultúra részeként gyönyörködünk Miller kompozícióiban.

• 
• 
• 

És innentől veszi kezdetét valami nagyon szép ebben a brutális történetben.

Mert bármennyire beteg a történet, bármennyire fröcsögős, Hartigan és az általa megvédett kislány, Nancy kapcsolata gyönyörűen árnyalt, pszichológiailag tökéletesen hihető, emberileg pedig roppant megható, érzékletes és valós. Hartigan érzelmi tépelődése, a zsaru, a férfi és az ember összeütközése, a vágyak és a realitás harca, az, hogy Hartigan apai érzelmei átalakulnak egy férfi érzéseivé a nyápic lányból bombanővé érett, de mégsem az idomai által manipuláló vamp iránt. Majd a zsaru a végső megoldása pedig (jaj, de nagy szó:) szívfacsaró. Nem másért, hanem mert túllát önmagán, átlép a saját érdekein, érzésein a lány érdekében. Mintegy megváltja az életre.

Igen, még mindig egy Sin City képregényről beszélek, nincs tévedés!

S mindez együtt úgy érvényesül, hogy közben elborzadunk Hartigan kegyetlenségén, ahogyan a sárga rohadékot (de miért sárga annyira, hogy színt kapott az egyébként konzekvensen fekete-fehér képregényben, és még a kiömlő vére is sárga. De az egyik képen dramaturgiai elemmé válik a sárga vér: amikor Hartigan és Nancy megcsókolják egymást, Nancy kabátján ott sárgállik a Rohadék néhány csepp vére, jelezve, hogy a Rohadék apjának hatalma, politikai befolyása miatt ők soha nem maradhatnak kettesben. 

Valószínűleg nem pusztán a rajzok zsenialitása, hanem a két főhős árnyalt kapcsolata és történet nagyjából egyetlen hihetőn lehetséges lezárása teszi ezt a könyvet feledhetetlenné. No, meg talán az is, hogy minden Sin City-s túlzása ellenére realista a mű: a hatalom és a politikai sajnos nem minden esetben legyőzhető, s ha lábközön ragadjuk, az lehet, hogy nagyon fáj neki, ha egy határozott mozdulattal meg is fosztjuk tőle, bele is halhat, de mert soha nem egy ember a hatalom, csak megroggyan, de ugyanolyan veszedelmes marad. Ezen a Földön nincs örök győzelem. Vonnegut mester szavaival: „Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.” Csakhogy akkor az angyalok is a maffia részeivé válnának. És éppen erre nem képesek. Nem ész és szervezőkészség, hanem az erkölcseik által. Mert bár módszereiben Hartigan sem különbözik az ellenfeleitől, az erkölcs az ő pártján áll, és bár a cél nem szentesítheti az eszközöket, mint oly sokszor, most is úgy érezzük, hogy nincs más út itt a Földön. Különben Nancy meghal. 

Sokszor mondtam, legutóbb tán valamelyik (vagy több) The Walkind Dead-képregény értékelésénél, hogy soha életemben nem szerettem sem a horrort, sem az öncélú kaszabolós krimiket, thrillereket. Frank Miller Sin City-jét is sokáig csípőből utasítottam el. Amíg egyszer csak úgy nem jártam vele, hogy sokadszorra összefutva vele, csak belelapoztam a könyvtárban valamelyik kötetbe, akkor volt már négy, és benne ragadtam. 

Egyfelől, ugye ott van ez a közhelyes Raymond Chandler-féle noire-hangulat, amikor a macsó, de legbelül azért persze érzelmes főhős, jobbára zsaru meséli dörmögve a történetet, mintegy egykedvűn, szkeptikusan, mintegy csak kommentálva az eseményeket, még akkor is, ha őt lövik/verik/szivatják fekáliává. És ez olyan kis jó. Másfelől meg, persze, a Miller-féle rajztechnika, az árnyalatok teljes hiánya, a totális fekete-fehér rajzok, a perspektívák, ugye. 

A Sin City-képregények mondanivalójával a mai napig nem tudok azonosulni. A mondanivaló nagyjából annyi, hogy a rongyembereket, a pszichopata barmokat óvatosan kell kezelni, hogy az ember az összes alkatrészét nagyjából működőképesen megőrizze, de a legcélravezetőbb az, ha száznyolcvan fokos cselekményváltoztatással ő maga vegye kezelésbe a fentieket, s ha lehet, végleg kiiktassa a kétdimenziós létezésből. Ha egy mód van rá, akkor még a „szemet szemért, fogat fogért”-elv első lépcsőjének a megvalósulása előtt: csak a rohadékok pusztuljanak. Vagyis előbb lőj, aztán beszélgess. Nem mondom, eredményes, azt meg végleg nem mondom, hogy minden esetben, minden helyzetben totálisan erkölcstelen, még az is hazugság lenne, hogy a pacifizmusom tiltakozna ez ellen, mert mára simán el tudom képzelni, hogy nem lennék minden éles helyzetben sápadtan lelkizős, puskacsőbe virágot dugdosó megszállott, de valahogy csak ezt továbbvinni egy-egy Sin City képregény után édeskevésnek tartom. 

Ám a Sin City ennek ellenére zseniális alkotás! Jobbára. Ez a jelenlegi viszont töprengésre késztet. Technikailag az égvilágon semmi baj nincsen vele, úton-útfélen lehet csudálkozni, elképedni, elismerőn cöccögni Miller fantasztikus megoldásain, látásmódján, naná, a perspektíváin, ezzel semmi, de semmi baj nincsen. Hogyan is lenne?

A baj másütt van. Csak nem tudom igazán megfogni, hol is. Vékony kis könyvecske ez. Valahogy úgy vékony, ahogy történet az. Meghal egy lány, a szálak a maffiához vezetnek, főhősünk, persze, a szokásos nagydarab, macsó, nyomoz, üldöz, kaszabol és segítségére van a csendes, szamurájkardos Miho, aki mindig jókor van jó helyen, mint egy kísértet. És a történet jól végződik, még egy kis csavarintás is van benne. Csak valahogy nem tudtam mégsem csettinteni. Meg nem mondom, miért. Először azt hittem, hogy egyszerűen meguntam Miller bevált receptjét. De rögtön ezután olvastam újra A sárga rohadék-ot, és attól meg lepadlóztam. Pedig a recept a velejéig azonos: a nagydarab főhős monologizál, nyomoz, hol ő ver, hol őt verik, nagyon, hol szívat, hol nagyon megszívja, befolyásosok az ellenfelek, de nem kicsit, szóval ugyanaz pepitában, mégis valamiért ég és föld. 

Ami konkrétan megfogalmazódott bennem, talán, mert megütköztem rajta, két alak megformálása. Nézd csak a borítót! Egyszerűen nem tudtam rájönni, mi a fene az a kocka alakú szirszar Miho fején. Olyan, mintha robot lenne egy coclista sci-fi filmfeldolgozásban. Aztán itt van az a másik figura, ami nem tudom, micsoda. Elvileg ember, de a gyakorlatban embgután vagy gorilemb, nem tudom. De egyszerűen nem tudtam embernek kezelni a figurát. Innen viszont a történet nekem kicsit érdemét veszítette. 

S most, hogy írom ezeket a sorokat, megfogalmazódott az is, hogy valahogy a cselekmény is olyan kis... suta... nem, tartalmatlan... nem, tét nélküli... nem, mondvacsinált! Ez a jó szó. Persze, Sin City, gyilkosság, ok nélkül, naná, és van, aki bosszút áll, hogyne, de mégis és mégsem. A bosszú slusszpoénja, hogyan is halt meg, aki miatt az egész cselekmény beindul, oldja egy kicsit az elégedetlenséget, az nagyon jót tett az egésznek, meg kell mondanom, mert onnan még egy kicsit lehet gondolkodni is. De az egészet valahogy mégsem tornázza fel az ötös szintre. 

 

Egy ilyen hipotézisnek (mint az intelligens tervezettség; M. Z.) még akkor se lenne semmi keresnivalója  a tudomány területén, ha az összes adat egy intelligens tervezőre utalna, mert nem természettudományos jellegű.

Nature folyóirat, 1999/401. 425.,
Todd Scott: A view from Kansas on that evolution debate

Dr. Jonathan Wells mikrobiológus, a Berkeley Egyetemen doktorált. A seatlle-i Discovery Intézet egyik vezető tagja. Az intelligens tervezettség mozgalom egyik vezető alakja. 

Az intelligens tervezettségről mostanság két könyvet is olvastam. Az egyik  Az intelligens válasz, a másik A tudomány felfedezi Istent címmel bír. Az a helyzet, hogy Wells doktor könyvének egy része voltaképpen nagyon hasonló, mint a Tasi István szerkesztette fenti két könyv. Mivel azokat viszonylag részletesen bemutattam, így az intelligens tervezettség tudományos érveire, a darwinizmus ellen szóló ellenérvei most nem térek ki részletesen, csak említés szinten.

Viszont az elmondom, hogy Wells könyve sokkal összeszedettebb, élvezetesebb, átgondoltabb, fogyaszthatóbb, mint a fent említett másik két könyv. Vagyis a kérdéssel ismerkedőknek sokkal ajánlottabb ez, mint amazok. 

Annak ellenére, hogy miként a Tasi szerkesztette könyvekben az ÉRTEM-ről (Értelmes Tervezettség Munkacsoport), úgy itt is szó esik az ID működéséről, fő központjának a Discovery Institut a helyzetéről, de Wells nagyobb összefüggésekben helyezte az ID egzisztenciális és politikai helyzetének a bemutatását. De úgy fest, van koncepció a megközelítésben. 

Az intelligens tervezettség

Az intelligens tervezettség, hangsúlyozza a könyv, nem azonos a kreacionizmussal. Az utóbbi a Bibliából indul ki, és jobbára a hatnapos teremtésben hisz. Alapvető eszköze a világmagyarázatra a hit Istenben. Jobbára dogmatikus úton. Ezzel szemben az intelligens tervezettség (Intelligent Design vagyis ID) elkötelezettjei nem a Bibliából indulnak ki, nem dogmatikusan közelítik meg a kérdést, nem a Biblia az alapjuk és nem is Isten a válaszuk. Ők azt mondják, hogy a természet megfigyeléséből, a tényekből az adódik, hogy a világ tervezett. Nem azt mondják, hogy Isten tervezte, csak azt, hogy a dolgok rendszere, működése tervezettségről árulkodik. Éppen ezért az ID képviselői nem fogadják el sem a darwinizmust, sem az evolúció tanítását. Sőt, mi több!

Jonathan Wells ezért a könyvének a nagy részét arra szánta, hogy bemutassa az ID mozgalmának legfontosab ellenérveit a darwinizmus és az evolúció ellen. Ennek legfontosabb elemei

• a paleontológia bizonyítékainak a megvizsgálás (erről magyarul is jelent könyv: Cremo–Thompson: Az emberi faj rejtélyes eredete
• nincsen evolúció az anyaméhben (avagy a darwinizmus egyik leghosszabb életű csalása
• a molekuláris biológia bizonyítékai és a bizonyíték hiányai
• a fajtakeletkezés genetikai akadályai
• a DNS szerepe, összetettsége
• tudományos tény-e a darwinizmus és az evolúció vagy csupán elmélet; avagy elmélet-e egyáltalán?
• az egyszerűsíthetetlen összetettség fogalma
• a Föld bolygó tulajdonságai

Ezekről, ahogy mondtam, itt és most nem ejtenék szót, mert már ejtettem másütt. 

Ami számomra most érdekesebb volt, mint a téma voltaképpeni érdemi része.

Az ID és a darwinizmus viszonya.

(Hogy kellően és mélyen elítéltessem magamat, az evolúcióban úgy kábé huszonöt éve nem hiszek, és hogy még mélyebben tapossam magam a sárba, elmondom, hogy az intellektuális züllés eme fertelmes posványába ráadásul egy szokásosan nyakatekert című Őrtorony-kiadvány (Az élet - Hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján?)  mocskos tartalma taszított, amit az Őrtorony tanítását leszámítva komolyan vettem, és a mai napig nem tudtam annyira megvilágosodni, hogy darwinista, evolucionista szempontból okádék érveitől gyökeresen elszakadjak és kategorikus nemet mondjak rá. (Érdekes, nem aprózzák el, az hiszem, itt megtaláltam az egész könyvet.)

Wells foglalkozik azzal, hogy: mi egyáltalán a tudomány? Kénytelen ezt tenni, mert az ID elleni érvek döntő többsége éppen arról szól, hogy a képviselői, hiába is viselnek tudományos címeket, nem tudósók, amit tanítanak, az áltudomány és voltaképpen a vallási nézeteiket csomagolják tudományos köntösbe. Így az ID nem más, mint tudománytalan, vallásos hókuszpókusz. Ez mondjuk azért sem állja meg a helyét, mert például a már említett MIchael A. Cremo Krisna-tudatú hívő. 

Wells több példát is mutat arra, hogy az evolucionisták hogyan próbálják lehetetlenné tenni az ID képviselőinek az érveit, illetve a személyét. Ő természetesen az amerikai állapotokat mutatja be. Több esetet bemutat, amelyekben olyan tanárok, tudósok vesztik el állásukat, katedrájukat, mert mernek arról beszélni, hogy vannak komoly, megválaszolatlan kérdések az evolúció körül. Nem másért. Az általa leírt esetleírásokból az sejlik fel, hogy az evolúció is azon politikailag korrekt témák közé tartozik, amelyekről csak megfelelő alapállásból szabad beszélni. Több olyan eset volt, amikor iskolaszékek (az amerikai iskolairányítási rendszer eszköze, tanárok, szülők munkaközössége) javaslatait tették lehetetlenné, mert azok szerették volna, ha nem pusztán az evolúció egyoldalú bemutatását tették volna kötelező tananyaggá, hanem az evolúció kérdéses pontjait is tananyaggá kívánták volna tenni. Egy esetben például bíróság határozta meg, mi a tudomány, és mit taníthatnak tudományosan az adott állam iskolájában. 

Wells ír arról a visszatérő evolucionista érvről is, hogy a darwinizmus kifejezés csak és kizárólag a kreacionisták és az ID-sok terminológiájában létezik. Wells idézetekkel bizonyítja, hogy ez egyszerűen nem igaz. 

Valamint, hogy a vallás bármilyen árnyalatának a megjelenése csak akkor zavarja az evolucionista köröket, ha a vallás képviselői nem kapitulálnak teljes mértékben az evolucionista nézetek előtt. A Berkeley egyetem ma is élő, Understanig Evolution című honlapját az amerikai kormány felügyelete alá tartozó Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation) 2001-ben négyzázötvenezer dollárral támogatta. A honlap tartalmaz egy linket, amely az Országos Tudományos Központ Voices for Evolution című oldalára mutat, ahol több egyház evolúció mellett hitet tevő véleménye is olvasható. John G. West politológus ezt írta az esettel kapcsolatban: 

Az adófizetők joggal kérdezhetik, vajon miért akarja a kormány megmondani nekik, hogyan gondolkodjanak vallási szempontból az evolúcióról és hogyan ne? 

Vagy, ahogy arra Francis G. West jogászprofesszor rámutatott, ez esetben nem történt más, mint hogy az állam, amely nem támogathatna, népszerűsíthetne egy vallást vagy vallásos nézetet sem a többi rovására, ez esetben egyházi, vallásos nézeteket propagált és szponzorált  – pusztán, mert az evolúció tanítása mellett szóltak. 

Más esetekben, ha csak a gyanúja felmerül az evolúció kritikájának az evolucionista körök könyörtelenül, csírájában iparkodnak a kritikus hangokat elnémítani, és sokszor éppen az amerikai alkotmány első kiegészítésére hivatkoznak. 

A valódi tudománynak soha nem kell az elismertségével takaróznia. Ha egy szakmai múlttal nem rendelkezőillető egy jogos kérdést vet fel, nem rázhatjuk le annyival, hogy az orra alá dörgöljük képzetlenségét és tapasztalatlanságát. Ha így teszünk, azzal csak azt is merjük el, hogy tanácstalanok vagyunk, és a hátunk közepére kívánjuk a kérdezőt. [...) Ha pedig egyesek a szakértelmükre hivatkoznak, az olyan, mintha azt mondanák: csak higgyetek nekünk hiszen ti úgyis buták vagytok ehhez. A darwinisták voltaképpen azt sulykolják az embereknek, hogy túl ostobák ahhoz, hogy megértsék, miről is van szó.

Orson Scott Card

Persze, OSC hazabeszél, hiszen hithű mormon... 

Ennek ellenére dr Jonathan Wells nem pesszimista. Felidézi Thomas Kuhn magyarul is többször megjelent A tudományos forradalmak szerkezete című könyvét, amelyben a szerző, több tudós idézeteit (például Max Planck-ét) arra a következtetésre jut, hogy a tudomány megújulásánál általában nem egy új paradigma győzte le a régit, sokkal inkább az idő volt az, amely az új paradigmával megbékítette a következő generációkat. (Newton elmélete a gravitációról a maga korában nem aratott osztatlan sikert, nézetét okkultnak tartották.) Wells abban bízik, hogy intelligens tervezettség elméletével, tudományával is ez fog történni. 

Nem vagyok tudós, nem is gondolom, hogy tudományos szempontból tisztem lenne megítélni Wells könyvének a tartalmát. Amit értek, érteni vélek a világból, az arra predesztinál, hogy hajlok afelé. hogy igaza van. A könyv viszont mindenképpen összeszedett, élvezetes.