Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Mike Mignola – John Byrne: Hellboy – A pusztítás magja

Hellboy 1.

2018. augusztus 17. - Mohácsi Zoltán

hellboy_01_a_pusztito.jpgHellboy. A pokolfiú pokolfajzat, aki jó, parafenomén Philip Marlowe Columbo, magányos, piros pasas, lefűrészelt szarvakkal, vagy fejébe nőtt motoros szemüveggel, valami zagyva identitással és minden bizonnyal frusztrált gyerekkorral.

A képregény már többször a kezembe akadt a központi könyvtárban. Most így a karácsony szellemében, velem jött haza.

A rajzok tulajdon- és voltaképpen megfognak. Van bennük valami Frank Miller-es. Ez jó pont. Viszont sokszor igényeltem voltam valami részletesebb kidolgozást, olyan érzésem volt, valami nagyon jónak a jó vázlatát látom. Viszont a képi dramaturgia tökéletesen hozta a történet hangulatát, sőt inkább az adta, alapozta meg.

A történet hát, izé… Ha leírom, talán visszaadja, amit gondolok. A mindent túlélő Raszputyint a náci hadvezetés felhasználja, hogy materializáljon egy pokolbeli lényt. Az ő indokuk nem annyira derül ki, Raszputyiné az, hogy a Pokolfajzat társa lehessen egy ősi isten életre keltésében és szolgálatában. A cél elérése érdekében Raszputyin felhasználja egy család összes sarját, akik viszont amatőr módon érdeklődnek és kutatnak az isten után. Raszputyin hatalmas, ragadozó békákká változtatja őket. A család kastélyának pincéjében kerül sor a végső összecsapásra, amelynek során Hellboy alul is maradna, ha nem lenne ott, persze a kellő pillanatban megjelenve a folyamatos nedvességet igénylő kollégája, és a spontán gyulladásokra mindig kész kolléganője, akiknek a segítségével nem csupán Raszputyint hatástalanítják, hanem az ocsmány, giganagy polip-istent is.

Világos, ugye? Háááát, izé… Kezdve ott, hogy a Hellboy hogyan, miért lett jó, mer' há' végső soron a pokolból gyütt nem? S hogyan coclizálódott, miképpen lett a paranormális-rendőrség nagyágyúja? Aztán meg, Raszputyin nagy-nagy varázslóvá avanzsálása és összekutyulása a náci Németországgal, és egy-egy horogkereszt mindenhová kell, mer' nincs is gonoszabb, a náciknál ezt tudjuk, ugyebár. Szerencsére odáig nem fajult a dolog, hogy végül kiderül, Hellboy meg egy sanyarú sorsú holokauszt-túlélő. De miért békák, és miért keresi a család megszállottan azt az istent, és Raszputyinnak mi is a célja, és kifene ez a nagy isten, és… nem is folytatom a miérteket. 

Annyit elárulok, hogy a legfőbb értetlenségem Hellboy jósága, a fejébe fagyott motoros szemüveg és akörül kulminál, hogy mindenki számára tök természetes, hogy egy vörös, kockafejű, betonba szorult kezű vérvörös csávó egy szál, Columbo-tól ellopott ballonban flangál ide-oda. 
S valahogy ezek a kérdések el is vették a kedvemet az egésztől. Nem mondom, hogy nincs bennem semmi érdeklődés a továbbiak iránt, de annyira valóban nincsen. S itt olvastam, hogy ebből film is lett. Valahogy úgy érzem, bár nem láttam, de teljesen tudom milyen. (Belenéztem: olyan.)

4/5

(2016)

Cartaphilus, Budapest, 2010, ISBN: 9789632661513 · Fordította: Bárány Ferenc

Somogyi György – Dobó István – Tebeli Szabolcs: Kittenberger – Fabriqué en Belgique

kittenberger_fabrique.jpgAz a helyzet, hogy én vagyok az a kőkori fazon, akinek a képregény, egy-két kivételtől eltekintve (például: Watchman , Kóbor lovag , Frank Miller cuccai, a Setét torony, 300) a Fülesben megjelent képkockákat, az Asterix és a Lucky Luke füzeteket jelenti.

Ráadásul valahogy abban is konzervatív vagyok, ha van egy bejáratott alak, és annak más előfordulásait nehezen viselem. Például Sherlock Holmes számomra a töprengő, pipás csávó, nem a távol-keleti harcművészettel a London Bridge-en ugráló eksönmen. Kittenberger pedig afrikai vadász, és ő sem eksönmen.

Ez a füzet átmenet a Füleses adaptációk és a mai, modern képregények között. Majdnem jók a rajzok, de valahogy mégis érződik rajtuk az esetlegesség és kiforratlanság, főleg az arcmimikák ábrázolásában (a colonel például üdvös kivétel) és a mozdulatokban. Az egyéb mozgásokkal, képben ábrázolt történésekkel, hátterekkel, részletekkel semmi bajom sincsen.

Ugyanezt a darabosságot, esetlegességet érzem a történetben is, ami átmenet a Macskafogó , a Salamon király kincse, a Mozaik-füzetek és valami James Bond történet között, s amelyben ott imbolyog egy Poirot-bajuszú, copfos, gigerli, kétes szexuális vonzódású magánzsaru is. Arra, hogy mifenenére jók  ((SPOILER: Azok a böszme fém-rinocéroszok, jó, nagyok és félelmetesek, amikor tiporják a falvakat, de úgy különben mi a dramaturgiai céljuk? Maximum Kittenbergerre az első reakciójuk ez volt a szerzőnek: egy bejáratot borítóra gondoltak.)) S így belesuszteroltak egy ismertebb magyart, Kitty-t (könyörgöm, lány és macskanév!), azaz Kittenberger Kálmánt a történetbe. Gondolom, mert Afrika, s mert így van valami külső kapcsolódása az olvasónak. Majdnem ügyes húzás, de nekem erőltetett, nem jött be.

Szóval miközben aránylag jól szórakoztam a füzet olvasása közben, mégsem tetszett annyira ez a képregény, sem rajzaiban, sem a történetében. Nem is tudok róla többet írni.

2,5/5

(2016)

Magánkiadás, Budapest, 2016, ISBN: 9789631254068 · Illusztrálta: Tebeli Szabolcs

 

Terry Pratchett: Egyenjogú rítusok

Korongvilág 3. – Boszorkányok 1.

pratchett_egyenjogu_ritusok.jpgJó, persze, lehet, hogy tévedek, és csak azért sem érdekel az a fránya kronológia, de lám, itten vanna magát Mrs. Harry Potter, aki csak azért is beeszi magát a Korongvilág Roxfortjába, pofán csapja az összes kételkedőt a tudásával (ami nem is az övé, csak a botjáé, de az meg kizárólag rajta keresztül hajlandó produkálni magát, ha már Kovács apuka Lusta Dög városában volt olyan balga az elhullott varázslóval egyetemben, hogy egy nőneműt ruházott fel a varázslás örökségével, nyolcadik fiú nyolcadik fialányát), nem old meg igazából semmit, hacsak azt nem, hogy a hímsoviniszta fővarázsló kénytelen belátni, hogy a végső soron a boszorkányok nem alacsonyabb rendűek, mint a varázslók, s hogy ugyan már a tanba, oldalról, meg alulról, de a kánya csípje meg, nincs is benne, hogy nő nem lehet varázsló (de azért közben TP bácsi arra figyel, hogy legyen különbség a boszorkányság és a varázslás között, hiszen a férfi és a nő végső soron nem véletlenül más és más, s az, hogy a másság nem alá-fölé rendeltség, ami kiderül abból is, hogy a varázs-csata, a fővarázsló és Mállottviksz (alias Wiharvész anyó, aki fene tuggya, mennyire anyó, mert a fővarázsló azért skubizza az alakját, meg a seprőjének az utasaként a „kapaszkodj” felszólításra azonnal a néne mellébe kapaszkodik; van esze!) párbaja végső soron döntetlenre fut ki, és azokkal az Izékkel szemben is egyszerre győz a nyolcadik lányfiú és a dadogós Simon (aki már a Bibliában is mágus volt, csak ott a rossz oldalon, ott büntibe került, emitt jutalmazva lett), de mégis csak más a két nem, mert a bár a varázslovak, párdon, varázslók kétségtelenül bénábbak, mint a kétszem varázsnéni, de azért aztán mégis az marad a tudat szélén, hogy a varázslás, ha részben hókuszpókusz is, alapjaiban és végső tartalmában akkor is mélyebb, ha nem is jobb valami, mint a boszorkányság.

Szóval mindezekből egyértelmű, hogy nem tévedhetek, TP nyolcadik lányfiúja sok alapot szolgáltatott a Potter gyerek teremtő anyjának, akkor is, ha annak a története sokkal-sokkal hosszabb.

S megint úgy jártam TP-vel, hogy olvastam, nagyon nem haladtam, majd egyszerre megindult a szekér, akkor meg ripsz-ropsz, sitty és sutty, de nem volt katarzis, nem volt aha-élmény, nem volt semmi különös, csak a tény, hogy elolvastam egy újabb jópofa TP regényt, a kezdeti fajtából, de ez is az a kategória volt számomra, hogy nem baj, hogy olvastam, nagyon jót szórakoztam, de sokkal kevesebb nem lennék akkor sem, ha nem olvastam volna, mert sokat nevettem, gondolkodnom, nem kellett nagyon, pörgött a sztori, de annyira nagy nem volt, meg a végén megint olyan érzésem volt, mint az Időtolvaj -nál, hogy TP bácsi szítt valami töményet, amitől annyira képtelenség lett az egész, hogy az már nagyon nem is kötött le, meg igazából semmi sem nincsen megoldva, mintha útközben megunta volna az írást, de mégis, mindez a fílingből semmit nem von semmit ami viszont: TP, és ez mindent elmond.

(S mielőtt húzod azt a gyönyörű szádat, édeskedves Szerelmetesfeleségtársam, tudd meg, hogy azoknak a most láncban nézett, harmincas-ötvenes években készült magyar filmeknek a döntő többsége is ebbe a kategóriába tartozik, s a végén mégis azt mondja az ember, sokkal jobb, hogy ismerem őket, mintha ismeretlenek lennének! :-P )

4/5

(2016)

Delta Vision, Budapest, 2010, ISBN: 9789639890763 · Fordította: Farkas Veronika

Vécsey Aurél: Keserű magyar sors – Öngyilkosok klubja

Keserűség, fájdalom, menekülés, halálvágy

vecsey_ongyilkosok_klubja.jpgÖngyilkosság. Minden öngyilkosságban van valami érthetetlen, valami idegesítő. Minden halál fájdalmas, mert visszafordíthatatlan (eddig csak egyvalakinek sikerült reverzibilissé tenni, de ezt manapság már szinte alig hiszi el valaki, túl régen volt, elrepült az a kétezer év), de az, hogy valaki maga válassza ezt az utat, az még érthetetlenebbé, dühítőbbé teszi. S ha ráadásul híres emberről van szó, akkor meg naná, hogy persze!

Tegye fel a kezét, akinek még soha nem fordult meg a fejében, hogy oké, nagyjából itt elég, ennyi volt, nem kell több!

Nem mondom, hogy nincsen ilyen ember. Biztosan van. Nekem egyetlen alkalommal jutott eszembe, hogy elég volt. Úgy száztízzel Farmos felé hajtottam, egy Isten-tiszteleten kellett beszélnem azon a szombat reggelen, miközben körülöttem omlott össze a személyes világom. Milyen egyszerű lett volna egy kis jobbra kormányrántással mindentől megválni! Aztán a következő másodpercben eszembe jutottak a gyerekeim, tizenévesek voltak akkor mindketten, s az autó egyenesen ment tovább. Mert mi lett volna velük? Akkor általuk lett újra célja a létezésemnek. 

S néhány év múlva ki is teljesedett az életem. Teljesebbé vált, mint addig előtte bármikor.

Szóval a könyv az öngyilkosokról szól. Akiknek sikerült, és befejezték.

De az a helyzet, hogy ez a könyv nagyon becsapós. Becsapós, mert nem arról szól, ami a címe. Mert a címe, ugyebár, az, hogy Keserű magyar sors – Öngyilkosok klubja. 

Már a cím elejével baj van, de ebbe inkább bele sem megyek, olyan szerteágazó. Csak a kíváncsiság elűzése végett: nem érzem speciálisan magyarnak sem a hirtelen jött nyilvánosság súlyának következtében eldobott életet, sem a politika által tönkretett művészek, sportolók sorsát. De az, hogy a könyv a magyar öngyilkosok klubjával (s egyáltalán, mi a fene ez a klub, ha jobban belegondolok, még kicsit cinikus is a megfogalmazás, hiszen nem feltétlenül ugrik be mindenkinek Stevenson könyve) foglalkozik, egyszerűen nem igaz. 

Ha jól számoltam, a tizenöt történetből hét nem öngyilkosok sorsát beszéli el. Jó rendben, kis túlzással fogadjuk el, hogy aki alkoholista, az is öngyilkos, csak elhúzza az agóniáját. De meglehetősen gyenge érv, hogy például Rejtő Jenő tragikus sorsa is majdnem öngyilkosság volt. Nem volt az. Ami Rejtővel történt, az simán gyilkosság volt. Tragikus sorsa végett a szerző úgy gondolta, úgy akarta gondolni, hogy bele kell férnie ebbe a könyvbe. 

Avagy Papp Laci: köze nem volt még áttételesen sem az öngyilkossághoz. Sorsa egy hihetetlenül sikeres magyar sportoló tragédiája volt, akit a hazug, kicsinyes, ocsmány kommunista vezetés mérhetetlen mocsokságában megfosztott attól, hogy a maga sportágában a legelső lehessen. 

A magyar rock fejezetére pedig nem találok szavakat… Az, hogy Ferónak a Rice kicsinálásának idején eszébe jutott az öngyilkosság, nos, khm, nagyon xar megfeleltetési kísérlet a könyv címének. Majdnem olyan, mint hosszú évekkel ezelőtt egy Blikk hír, hogy valamelyik megasztáros majdnem leejtette a telefonját… A CPG együttes pedig a Rice kapcsán jött elő, az ominózus csirkedarálós-ügy kapcsán. Nekik eszükbe sem jutott az öngyilkosság. Legalábbis a könyv nem ír róla.

Szóval a könyv átgondolatlan, szerkesztetlen, koncepciótlan és a címét tekintve hírhajhász. A felfűzött történetek semmiféle logika szerint nem képeznek egységet. Ha az öngyilkosokat nézzük, akkor azért, mert nem mindnyájan öngyilkosok. Ha a politika kontra művészet viszonyt nézzük, akkor kicsit közelebb jutunk valamiféle összekötő szál megtalálásához, de az említettek többségüket nem a politika tette tönkre. Vagyis vannak így-úgy tragikus sorsok, magyarok sorsa. De a tragédiának millió arca van, szerzőnk pedig megkísérli besuszterolni egy címke alá az összes eszébe jutó híres magyart. 

A kisördög itt mozgolódik: nincs annyi híres öngyilkosunk, hogy egy kétszázoldalnyi könyvet megtöltsünk velünk? Hm, nem is állunk olyan rosszul, hiába vezettük a statisztikákat hosszú-hosszú évekig!

Viszont: a könyvet nagyjából egy nap alatt kiolvastam. Mert érdekes, olvasmányos, haladós. Ha a címét és tartalmát illetőn nem lenne morbid, azt mondanám, tetszett. Mert tetszett. 

3.5/5

(2016)

Vagabund, Kecskemét, 2011, ISBN: 9789632900513

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Bulba Tárász

gogol_tarasz_bulba.jpgAzt hiszem, az fogott meg olvasás előtt, hogy több helyen olvastam: Gogol prózaeposzt alkotott. Többek között, mint mérvadó vélemény, Szerb Antaltól olvastam ezt.

Tarasz Bulba híres kozák vezér volt. A kozákok nem egy népfajta, hanem egy mindenféle nációból származó, hm, népréteg voltak. Olvastam meglepődve.* S ahol ezt olvastam, megtudtam, hogy a kozákok ritka harcos fajta volt, s akiket emiatt többen felhasználtak a maguk oldalán, s akik végül a kommunista Szovjetunióban vérgőzös népirtásban részesítettek a második világháború után. (Még egy genocídium, amiről szó sem esik sehol és soha.) 
Mert ha kozák, akkor Verne könyve és a nagy ellenfele, Ogareff a felejthetetlen tévésorozatban.** Aki, mint kiderült számomra, nem kozák, hanem a kozákok nagy ellenfél nációja, tatár volt. Ennyit az emlékezetről…

Könyvjelzőnyi könyvecske. Tényleg eposz. A hősiességről, a hazaszeretetről, a bajtársiasságról. Tarasz Bulba népével a lengyelek ellen küzd, oldalán a két fiával. ((SPOILER: Akiből az egyik, persze szerelemből fakadón, árulóvá válik, s akit maga Tarasz Bulba végez ki emiatt. A másiknak pedig a kínhalálát kell végignéznie egy várba beosonva.)) 

Tarasz Bulba hedonista figura, szeret élni, enni, inni, harcolni. Sienkiewicz Zagloba uramja jut róla eszembe, annak humoros oldala nélkül. ((SPOILER: Bár Bulba veszte, menekülésközben elveszti a pipáját, és megáll megkeresni a fűben, nehogy a polyákoké legyen, de nem találja meg időben, és harminc lengyellel már ő sem bír…))

Gogol, aki maga is kozák volt, nagyon plasztikusan, nagyon mély szeretettel, de nagyon őszintén ír a népéről. Nem angyalok a kozákok: ha jön a vörös köd, semmit nem néznek, irtanak harcost, asszonyt, gyereket a háborúban, pusztítanak házat, vetést, jószágot. De, ahogy mondtam, a bajtársiasság, a haza szeretet mindent visz náluk. ((SPOILER: A kisebbik gyermekének ezért kell meghalnia.))

Nagyon kíváncsi lettem a filmre is.***

* http://tortenelmiportre.blog.hu/2015/11/16/a_kozakok… 
** https://hu.wikipedia.org/wiki/Sztrogoff_Mih%C3%A1ly_(te… 
*** http://port.hu/adatlap/film/tv/tarasz-bulba-taras-bulba… 
http://alfahir.hu/tarasz_bulba_filmajanlo

4/5

(2016)

Zrínyi Katonai, Budapest, ISBN: 9633272467

Philip K. Dick: Különvélemény

pkd_kulonvelemeny.jpgPKD. Megannyi sci-fi könyv szerzője. Sci-fi-k, amik nem is annyira tudományosak, mintsem fantasztikusak. Illetve, ha az egyre ismertebb, divatosabb és még a fizikusok által sem értett kvantumfizikára gondolok, párhuzamos világok, húrelmélet, miegymás, akkor talán PKD mégis sci-fit ír, beleértve annak sci-részét is.

PKD mára klasszikussá érik. Nem ír olyan szépen, mint Bradbury, nem ír olyan izgalmasan, mint Asimov, nem annyira fitoros, mint Lem, viszont izig-vérig, összetéveszthetetlenül PKD. Nincsenek feledhetetlen szókapcsolatai, metaforái, nem rágja le az ember a körmeit, és nem röhög jóízűeket, amikor őt olvassa, hanem, mára közhely már, körülnéz, hogy a fotel, amiben ül, az ágy, amin fekszik, a busz, amiben utazik, a szerelme, akit maga mellett tud, az otthona, ahová hazatér, és a valóság, amit annak tud, az mind megegyezik-e önmagával? S végső soron ő maga megegyezik-e önmagával. És egyáltalán: mi az, ki az, amivel meg kellene egyeznie? Végső soron nem is az a kérdés, hogy mi a valóság, hanem hogy van-e egyáltalán valóság?

PKD írásait többször filmre vitték, és nem találkoztam még olyan írásával, amit úgy vittek volna filmre, hogy ne írták volna át, ha nem is a felismerhetetlenségig (bár a Truman show esetében a Kizökkent idő -vel majdnem sikerült ezt elérni), de általában alapjaiban, csak a lényeget megtartva maradt PKD az adaptáció.

Ez a kötet az ismert filmekre alapoz, már a címében és a borítójában is. Talán éppen a Különvélemény az, aminek esetében az adaptáció leginkább hajaz az irodalmi eredetire. De persze nem is ez a lényeg. Ha az ember fia úgy áll neki PKD-t olvasni, mármint azokat a köteteit, novelláit, amelyekben nem a filmes sztorikat keresi, nem éri csalódás. Ahogyan engem, például a Szárnyas fejvadász eredetije, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?olvasásakor. Akkor tanultam meg, hogy PKD-t PKD-ként kell olvasni. Sehogy máshogy.

Ennek a kötetnek is így veselkedtem neki. Szerencsére. Így érhetett nagyon kellemes meglepetés már a címadó novella esetében is. S a lelkesedésem nem csökkent a kötet háromnegyedéig. Ott szembesültem azzal, hogy a legnagyobb patronok a könyv elején eldurrantak, de úgy talán még vékonyka maradt volna a kötet, hát tettek még hozzá néhány novellát. Olyanokat, amik az öt-hét évvel később megjelent Agave-s PKD-sorozat két novellás kötetében* már nem kaptak helyet. 

Illene most végig mennem a novellák során? Nem teszem. 

A novellákkal egy kicsit mindig bajban voltam. Semmiféle fenntartásom nincsen velük. Hemingway és Maupassant írásait olvasva megtudtam, felismertem, hogy valóban külön műfaj, sajátságos technikát igényel, de ugyanolyan teljes tud lenni, mint egy regény. S hogy a novellára is születni kell. Ahogy Bradbury voltaképpen arra született, a regényei nem is annyira jók. Szerintem Hemingway-nek sem, de emiatt bizonyára kőzápor zúdul rám. PKD esetében az a vicc, hogy tökmindegy mit ír, az PKD marad. S ahogy az életű egésze is, változó színvonalú. Mint ez a kötet. A közepe teljesen leül, hogy aztán az utolsó novella kicsit megnevettessen a parodisztikussága miatt, s megadja a kedvet a további PKD olvasásokhoz. (Számomra az Amit a holtak mondanak volt a mélypont: olyan hidegen hagyott, hogy olvasása közben kiolvastam egy Réti-könyvet, ami simán eltolta önmaga felé az érdeklődésemet.)

Viszont az is tény, hogy az első öt novella percekig tartó magam elé bambulást váltott ki. A sci-fi novellák jellemzője, természetesen nem törvényszerűn, de meglehetősen sűrűn, hogy valamiféle meglepetésre, poénra futnak ki. Ebben az első ötben PKD sem kivétel. A poénok, nem a vicc értelemben, hanem a meglepetés revelációjával mind az ötben ülnek, de nem is ez a fő erősségük (talán a Második változat kivételével; ez egy hadi sci-fi, a’la Terminator-sorozat, előfeltételezve az emberi nem technológia általi, nem direktben kiváltott öngyilkosságát). A fő erősségük PKD specialitása, az általa ezerszer, majdnem minden esetben körül járt téma, a valóság, az identitás kérdése. Mert PKD mindig ugyanazt a könyvet, témát írja. De nem lesz unalmassá. 
Mondom, az első öt, meg az utolsó zseniális**, az Elektromos hangya hozza a színvonalat, a többi kettő*** feledhető. S ez több, mint jó arány!

Még szerencse, hogy PKD ugyanabban a mátrixban, valóságban létezett, amiben én is élem a napjaimat! Már ha azonos vagyok velem, és PKD valóban létezett, írásai nem csupán szimulákrumok a valóságomban. S mármint akkor, ha én létezem egyáltalán, nem csupán egy megírt program része vagyok, aki azt véli, hogy PKD-t olvasott.

* Lenn a sivár Földön , Már megint a felfedezők 
** Különvélemény , Második változat , Imposztor , Emlékmás , Citadella , Kémek 
*** Apáink hite , Amit a holtak mondanak

4/5

(2016)

Szukits, Szeged, 2002, ISBN: 9639441333 · Fordította: Galamb ZoltánSántha DávidSzántai ZsoltSzente Mihály

René Goscinny – Morris: Lucky Luke – 27. Calamity Jane

lucky_luke_27_calamity_jane.jpgAmikor megjelenik egy új Lucky Luke-füzet, mindig azonnal lecsapok rá. Nem vagyok képregény-fan, de van egy-kettő, amit nagyon szeretek: Zorád Ernő, Kocsmáros Pál dolgai, A Watchmen, nagyon tetszett a Setét torony-sorozat, a Mozaik és persze az Asterix- történetek. (A fiam most nyáron költözött el: egy pillanatnyi behunyt szemű gondolkodás után neki adtam ez utóbbiból az összes meglevőmet; ő is nagyon szereti, én meg őt, de most meg szerezhetem be az összeset: vagyon.)

Szóval Lucky Luke. Erdős Güzü, volt osztálytársam lepett meg egyszer, úgy hatodik felé, hogy suliidőben nincs-e kedvem elmenni vele Parádfürdőre, az apukája szerzett beutalót. Ne zavarjon, hogy alapvetőn tüdőbeteg gyerekeknek szól ez a lehetőség, arra az időre tüdőbetegek leszünk. Meglepődtem, mentem, jó volt. S ott, Parádfürdőn volt valakinél vagy hat Talpraesett Tom képregény (Lucky Luke leánykori neve az Újvidéken kiadott füzetekben). Rávetődtem, nagyon tetszett, de itthon beszerezhetetlen volt.

Amikor Magyarországon elkezdték kiadni a füzeteket, nagyon boldog voltam. Vagyok. Túl nagy meglepetés nem éri az embert, a jól kitalált, megalkotott alak, Luke, mindig ugyanaz, a füzetek szereplőit rendre a Vadnyugat híres, hírhedt alakjairól mintázza a szerzőpáros. Vagy éppen a híres vadnyugati történéseket, szervezeteket (pl. Pony Express) veszik alapul. Tetszik, hogy a füzetek végén egy oldalban azért fényképesen, néhány mondatban visszatekintenek a valóságra.

Ebben a füzetben az előbbiről, a híres, hírhedt személyek felhasználásról van szó. Calamity Jane, a férfias nő valóban élt, létező személy volt. A nemével megbékélni nem tudó, trágár, minden nőiességet nélkülöző figura (bár a fotója alapján talán nem is) önmagában kiváló alkalma biztosít a szerzőknek a bolondozásra. Ki is használják alaposan! Amit a történetről el lehet mondani, azt elmondja a fülszöveg, a többit nem érdemes, mert poént lő le az ember. Luke és Jane kiváló páros a gonosz nyakon csípésében, Luke rezignáltsága a másság elfogadásában pompás (még nem a szélső-liberalizmusról van szó: Luke megpróbál asszonyt faragni a nőből).

Olyan hangosakat most nem röhögtem, de szélesen végig mosolyogtam az egész történet.

5/5

(2016)

Pesti Könyv, Budapest, 2016, ISBN: 9786155699009 · Fordította: Simon István

Marcus Meadow: Könnyek városa

reti_konnyek_varosa.jpgMarcus Meadow alias Réti László lábon megvett kilóra a Hasonmással. Több könyvét is olvastam azóta, egy kivételével mind tetszett. Akkor is, ha számomra annyira ütősek nem voltak, mint a Hasonmás. De lelkes maradtam.

Namost: ezt a kötetét a Rukkolán szereztem meg. Nem volt most kedvem krimihez. Csak úgy későbbre vetődtem rá. Aztán hazahoztam. Aztán belelapoztam, és elolvastam egy-két oldalt. Aztán azonnal félre is tettem a többi négy-öt könyvet, amit olvasok.

Mert mondtam már: hiába a szép szavak, a magvas gondolatok, hiába bármi: az a jó könyv, amit mindenhol, folyamatosan olvasni akarok, ami minden egyéb vágyamat legyőzi (kivéve, naná, a Szerelmetesfeleségtársam utánit, azt még egynek sem sikerült). Akkor is, ha nem mély irodalom, akkor is, ha nem döbbenek rá az Élet Legnagyobb Válaszaira tőle (úgyis tudja mindenki: 42!), akkor is, ha nem leszek jobbá tőle, ha nem lesznek fennkölt érzéseim és gondolataim általa. Mert lássuk be, az a jó könyv, amit az ember olvasni akar és szeret. Mindentől függetlenül.

A Könnyek városá -ról el kell mondanom: mindössze egy helyen találkoztam egy rosszul sikerült, suta párbeszéddel. A könyv néccá' oldal felett van. Ennyit a negatívumokról. Arról az egyről.

A többi pozitívum. Olvasmányos. Izgalmas. Ez nem kacagtató, de néha azért lehet jókat mosolyogni („– S hogy szedted ki belőle a választ? – Logika! Törtem a fejét!”), bár most nem ez a cél. Letehetetlen. Annyira filmszerű, hogy ha valaki indíttatást érezne iránta, nem is kellene dramatizálni, a könyv maga forgatókönyv (jó-jó, persze, hogy nem. De!).

Ami különösen dicséretes: az alakjai élő alakok. Mármint nem a valóságban élők, hanem életre kelők. Egytől-egyig. Ráadásul, mint ilyenek, nem is kétdimenziósak. A számomra legpöpecebb ábrázolás az orosz zsaru és a csecsen maffiózó kapcsolatának bemutatása. Van abban minden!
S aki szimpatikus, így az, árnyaltan, háromdimenziósan. Aki meg nem az, az is így nem az.

Tekeredik erre-arra a sztori („– És miről szól? – kérdezte tőlem életem nője, úgy a könyv egyharmadánál. Nem tudtam neki pontosan megmondani. – Krimi! – válaszoltam. – Ennyi a fülszövegből is kiderül! Valami több? ­– nézett rám, gyönyörű asszonyom. – Még nem tudom! – válaszoltam. – Akkor nagyon jó lehet, ha mégis olvasod!” 
Az!

Nem vagyok benne bizonyos, hogy Réti ismeri az orosz rendőrséget, vagy csak életre keltette a legmegfelelőbb paneleket, de minden részlete hihető. Nem tudom, hogy valós-e, mert fogalmam nincsen az orosz rendőrségről, de a bennem élő sztereotípiák szerint teljesen ilyesminek képzeltem a rendszerváltás utáni orosz zsaruságot. 
Azzal együtt, hogy Mrs. Mohapapa hozzátette: „Mért, miben tér el a magyar viszonyoktól?” Nos, izé, ha így vesszük, akkor valóban… Nálunk a magyarokat ok nélkül verető főrendőrt kitüntetik, akiket vert, azok meg 165 év börtönt kapnak; az alvilág és a felső vezetés összefonódása, a nagy halak futhatnak, a kis halak meg bekaphatják, akinek pénze van, annak az Isten pénze sem elég… Estébé. Szóval ugyanaz. Ott több vodka fogy. Itt kisebbek a rohadt nagy pénzek. Mondjuk. Aki dolgozik, annak megbecsülés nincs, ha meg belepacsál valamibe, fusson, ahogy csak tud! De ez se nem orosz, se nem magyar, hanem általános összefüggés.

A könyv felveti az önbíráskodás kérdését. Is. Szerencsére nem szájbarágósan, nem szétmoralizálva a pergő sztorit, de felveti. És nem veti el. 

Amikor a hivatalos, társadalmi helyekről érkező igazságszolgáltatásnak nevezett korrupció (nekem senki ne hivatkozzon arra, hogy Magyarországon jogszolgáltatás van, mert van, a fenét van!) már biztosan semmit nem ér, az igazság szolgáltatása érdekében összefoghat-e a ki-kivel, és a hivatalos csatornákat, lehetőségeket, lehetetlenségeket megkerülve, kakkantva a rendőrségre, a bíróságokra, ügyészségekre, ügyvédekre, jogra, a józan észt és az adott lehetőségeket használva és kihasználva megbüntethető-e a bűnös? Aki különben biztos, hogy érintetlen maradna, és biztos, hogy ő kezdene büntetésbe, ahogyan eddig ártatlanokat (nem keveset) gyilkolt. S ha nem a válasz, ez nem engedhető meg, ha pfúj az önbíráskodás (de miért érzi az ember, hogy sokszor a hivatalos helyeken sincsen semmi köze a döntéseknek és a hozzáállásnak, viszonyulásnak az igazsághoz?), akkor miért elégedett az ember, amikor a könyv eljut végső megoldásig? S miért lehet elégedett az ember, ha tudja, ez a megoldás csak részleges, hiszen az igazságszolgáltató részéről is várható a későbbiekben az igazságtalanság?

Komoly dilemma! Talán még az optimális megoldás is jobb, mint a semmi, ha a tökéletes nem lehetséges.

Úgy érzem, nem, ez az értékelés nem lesz a leginkább lájkolt értékeléseim között. Egy krimiről részleteket elmondani otrombaság, még spoiler-jelzéssel is. Most úgy érzem. Meg erről a könyvről nem is érdemes: közhely, de inkább olvasni kell!

5/5

(2016)

DELA, 2011, ISBN: 9789638030795

Udo Ulfkotte: A menekültipar

Hogyan profitálnak politikusok, újságírók és civilszervezetek a menekülthullámból?

ulfkotte_a_menekulltipar.jpgA könyv érdekfeszítő, aktuális, felháborító és elképesztő. Ulfkotte könyvének az alcíme: Hogyan profitálnak politikusok, újságírók és civilszervezetek a menekülthullámból? 

S az a helyzet, hogy az alcím nem csupán sugallja, amiről a könyv szól, hanem nagyjából el is mond mindent. Hogyan profitálnak? Úgy, hogy pénzt kapnak, és lenyúlják a nagy részét. Minél több a migráncs, annál nagyobb a zsé, annál vastagabb a privát pénztárca. Ahogy annak lenni „kell”. Úgy fest, nem csupán Magyarországon, hanem szanaszéjjel, mindenhol így megy ez. A könyv tartalma nagyjából ennyi.

Mondjuk, ezt már Oriana Fallaci könyvénél írtam: számomra érthetetlen Európa önvédelmi reflexének a hiánya a migráns-kérdésben. Azt is leírtam ott, hogy ez nem másság gyűlölet, hanem realizmus: aki valóban menekült, aki valóban a háborús övezetből jött, aki valóban segítségre szorul, aki valóban integrálódni akar, aki tiszteletben tartja annak az országnak a törvényeit, ahová érkezett, nos annak segítsünk. Aki a törvényeket áthágva, lesz@rva érkezik, viselkedik, akit hazugságon, törvényszegésen kapnak, aki követelőzik, rongál, balhézik, annak miért is lenne kötelező segíteni? 

Volt itt hivatkozás 1956-ra (egek, mekkora baromság!), volt könnyes és valóban borzalmas képösszeállítás a szíriai háború következményeiről, figyelmen kívül hagyva, hogy vajon a menekültek hány százaléka érkezett valóban Szíriából, (ha onnan is érkezett, akkor ez mentség-e arra, hogy áthágja az itteni törvényeket?), volt itt már fasiszta a magyar kormány (nem a kedvenceim, de ebben az esetben, lássuk be, jogos volt, ahogy hozzáállt a kérdéshez; a kötvény bizniszt persze nagyon ne számítsuk a pozitívumok közé, de az is példája, mekkora pénz van a menekültekben!)

Nos, Ulfkotte megadja a választ: a migráncs tömegekben hatalmas pénz van. Ezt már hazánkban is tudjuk (lásd egy bekezdéssel feljebb!). 

A hatalmas pénz jólétet jelent az emberjogi aktivistáknak, segélyszervezeteknek (megkapja a magáét anyagilag és Ulfkotté-tól is a Vöröskereszt és a Máltai Szeretetszolgálat is bőségesen). S tulajdonképpen ez a válasz az elvtelenségre, az önvédelmi reflexek kikapcsolására: a pénz. 

Tény, az eddig széles tárt karú országok sorban vesznek vissza a vendégszeretetük határtalanságából, épülnek a kerítések, visszaküldéseket fontolgatnak, önvédelmi gárdák alakulnak. Vagyis tér vissza a realitásérzék. 
De nyilvánosan kimondani azt, hogy ennek mocsokul nem így kellene mennie, még mindig necces, mert aki így, ebben a formában, számolatlanul, átsétálva Európán, önazonosság tisztázása nélkül nem akarja fogadni a tömegeket, az rasszista, fasiszta, a polkorrekt szemlélet szerint. S a polkorrekt liberalizmus, ahogy Ulfkotte-nél látjuk, nem is annyira a humánumról, mintsem az anyagiakról szól. S ezzel Isten mentsen, hogy bárkinek a személyes humanizmusában kételkedjek! De az összkép nem erről, nem az emberiességről szól. 
S azért nem, immár ismétlem magamat, mert akkora pénz van ebben a bizniszben, ami minden mértéket és realitás felülír. Mondja Ulfkotte. Mi meg látjuk.

A könyv, ahogy mondtam, gyakorlatilag az alcímével elmond mindent. A többi a részletezés, a szőrözés, molyolás, a nevek konkréttá tevése, legyen szó szervezetekről vagy a korrumpálható, korrumpálódott, a szervezetekbe, döntés hozó fórumokba beépült politikusokról. Szép hosszú lista. 

Annyira hosszú, s annyira egykaptafa a történet, hogy a könyv végére el is fáradtam, kicsit érdektelen is lettem. Főleg, mert a rezignáltságból csak az értékelésem utolsó három mondata fakadt: 
Ulfkotte könyve aláhúzása annak, hogy mennyire beteg ez a világ, mennyire elhagyta a józan ész ösvényét, s milyen aktívan ássa a saját sírját. S hogy a pokolba vezető út is a jó szavakkal, nemes eszményekkel van kikövezve. 

S a kérdés ugyanaz, mint Ulfkotte másik könyvénél: rendben, tudjuk, értjük, utáljuk, felháborodtunk, elmennek ezek a büdös francba… de végső soron, mifenét lehet tenni? Valamit jó lenne!

3/5

(2016)

Patmos Records, Budapest, 2016, ISBN: 9786155526190 · Fordította: Rimaszombati Andrea

Várkonyi Vilmos: Jávor Pál és a magyar film aranykora

varkonyi_javor_pal.jpgEzt a könyvecskét a napi munkám során Örkényben járva, a nagy élelmiszerbolt könyves forgóján leltem. Az érdeklődésemet a magyar film aranykora iránt Szerelmetesfeleségtársam keltette fel. Ő még mindig lelkesebb, mint én, de azért nagyot nyitottam. Az volt és maradt a véleményem a harmincas-negyvenes évek filmjeiről, mint a Spencer-Hill filmekről: ha egyet láttál, láttad mindent. Mégis szeretnéd látni a többit is. Amit ad: habkönnyű szórakozás. Mindenféle különösebb gondolkodás, rádöbbenés, értelmezés-probléma nélkül. (S persze van kivétel, több is, mint például Szőts István Emberek a havason -ja.)

Ez a könyv azt adja, amit a címe mond. Egy kis Jávor-életrajz, körítésnek korabeli anekdoták (a Gózon Gyuláról szólókon volt, hogy harsogva röhögtem), majd a talán leghíresebb film betétdalok részletei, és kitekintés a hazai és nemzetközi szakmára, elsősorban az amerikai filmkészítésre.

A könyv borítója jól sikerült. A nyomás újrapapírra készült, a tördelés egyértelmű, de nem túl ötletes. Előnye, hogy bár egyértelműen nem impozáns könyvnek készült, vannak benne képek, sőt képaláírások is.

Jávor a magyar filmkészítés aranykorának nagy sármöre volt (én egy időben rendre összekevertem Clark Gable-val). Szerepe, amibe szinte teljesen beleszorult, az elegáns, udvarias, határozott fiatalember szerepe. Nem mondhatni, hogy nem készült film nélküle, mert de, ám a harmincas években kb. negyven (!) filmben játszott. Aradról, szegény családból cselezte fel magát Budapestre (valóban csellel szerzett egy ingyen vasúti jegyet a fővárosig), ahol több év nélkülözés után indult csak el a pályája. De akkor nagyon elindult. Igaz, jobbára csak a filmes karrierje, pedig a maga részéről a színházat ugyanilyen fontosnak tartotta. A film nagyon jól fizetett, a színház pedig a művészetet jelentette. Ha elég sokára is kapott szédületes filmes sztárságának megfelelő színpadi szerepet.

Aztán a harmincas évek, a negyvenes évek elején a politika kerékbe törte a pályáját. Zsidó felesége miatt a Gestapo megfigyelése alatt áll, többször zaklattál is. Az életük védelme végett úgy döntött, emigrálnak. Amerikába ment, ahol néhány színésztársa, mit például Kabos Gyula, már megelőzte őt. Ahogy Kabosnak, neki is csődöt mondott a színház-alapítási kísérlete. Végül nem bírt a honvágyával, hazatért a már kommunisták által vezetett hazájába. Ahol már nem a nagy filmcsillagként, hanem a Horthy-rendszer kiszolgálójaként fogadták. A régi sikereit soha nem érte el, és fiatalon, gyomorrákban hunyt el.

Egy élet két bekezdésben. Egy sikerekben gazdag, mégis, a politika által derékba tört élet.

Amit a szerző hozzátesz még Jávor jelleméhez: nem titkolja, hogy többször küzdött az alkoholizmusával, de elmondja azt is, hogy mindig sikerült úrrá lennie felette. S elmondja, hogy bár valóban szeretett élni, mulatni, a róla keringő, a szilajságáról és a duhajságáról szóló pletykák rendre túlzások voltak. S a nők bálványa Jávor nem volt csélcsap férj, mindvégig hűséges volt a feleségéhez. Szimpatikusabb lett számomra, mint amilyen eddig volt, s amit eddig tudtam róla.

A könyvecskének meglepő módon, erényére szólón még ajánlott irodalma is van (innen tudtam meg, hogy Jávornak van saját önéletrajza is), sőt, egy Jávor-filmográfiát is elhelyeztek a végén. 
Összességében: arra, ami célja teljesen megfelel, ismeretet ad, szórakoztat, bevezet.

3,5/5

(2016)

Lupuj-Book, Debrecen, 2013, ISBN: 9789638855787

Udo Ulfkotte: Megvásárolt újságírók

Hogyan irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a pénztőke Németország médiáját?

ulfkotte_megvasarolt_ujsagirok.jpgTöbb dolog van, feleim, ami Ulfkotte könyvét olvasva, eszembe jutott. Akkor sorrendben.

1. 
Vajon mire megy az, aki leleplező cikket, könyvet ír? Ezen már sokszor gondolkodtam. Megjelenik az írás. Aztán vagy elolvassák, vagy nem. Vagy történik valami, vagy (jobbára) semmi. Különösen, ha az írás azt a rendszer támadja, amelyen belül a megírója létezik.

Alapesetben maga az információ jut el nagyon kevesekhez, akiket annyira nem érdekel a dolog, hogy tegyenek is valamit, maximum megosztják a Facebook-on. Már ha egyáltalán tudnak valamit is tenni. 

Jobb esetben elhallgatják az információt. 

Rosszabban megmagyarázzák, hogy miért téved, miért nincsen igaza, miért úgysületlenségahogy van. 
A legrosszabb esetben elhallgattatják a szerzőt.

2. 
Az újságírásban, ezt a módszerváltó országok újságírói, közélet emberei nagyon jól tudják, az egyik legeredményesebb módszer az öncenzúra elérése. Amikor nem a rendszernek kell külső fékeket alkalmazni, hanem azokat a rendszer egészével a rendszer tagjaiba építi be. Ezt a stratégiát azonban nem csupán a volt kommunista, cocilistalusta országok vezetése alkalmazza. A politikailag korrekt (értsd: liberális) közbeszédben ugyanez a fortélyos félelem működik. Félreértés ne essék, hiába van itt-ott jobboldali(nak mondott) kormány, ez ugyanúgy működik (lásd: holokauszt-kérdés, cigányság helyzete, homoszexualitás, női egyenjogúság, stb. kérdése). Aki nem a kötelező kánon szerint béget, az eredendően, azonnal és önmagában rasszista, fasiszta és fallokrata. Menthetetlenül és kikerülhetetlenül.

3. 
Ulfkotte azt állítja, hogy a német sajtó gyakorlatilag a politika és a pénzemberek kezében van. A sajtó alatt értendő a média teljessége, természetesen. Ez mondjuk annyira nem meglepő. Ki nem sejtette, hogy így van?

Magyarországon hány évig olvasták az emberek a Metropol című csodát? Most olvashatják a Lokál című még nagyobb csodát. 

Ulfkotte maximum annyit tesz hozzá, hogy konkrét módszereket ír a befolyásolásra és a megvásárlásra. Ez érdekes, ütni-késztető, de annyira nem nagy durranás.

S valahogy ez a végszó is a könyvvel kapcsolatban. Érdekes, szomorú, felháborító, de nem olyan nagy durranás. Az ember már csak legyint. Országok lenyúlásának egy apró szegmense, amiről Ulfkotte ír. Megismerjük a taktika részleteit. Hurrá! De a kérdés, hogy mit lehet az ismerettel kezdeni, na az bizony válasz nélkül marad. De persze ennek megválaszolása már nem is az újságíró, nem is Ulfkotte feladata. Ő csak megtette, ami viszont meg kellett tennie. S igaz, ha többen járnának a nyomában… De ez már az álomvilág, Utópia határa. Sorompót fel!

3,5/5

(2016)

Patmos Records, Budapest, 2015, ISBN: 9786155526046 · Fordította: Csipke TamásRimaszombati AndreaPaulinusz Viktória

Marschalkó Lajos: Kik árulták el 1918-ban Magyarországot?

marschalko_kik_arultak_el_1918ban.jpgNézegettem a Moly-on és a Rukkolán, de alig találtam olyan könyvet, ami a módszerváltozás után jelent meg és a Tanácsköztársaságról szól. Az egyik Nemere István könyve, a másik ez, Marschalko Lajos vékonka könyvecskéje. Nézegettem az általam nem rendszeresen, hanem érdeklődés szerint vásárolt Rubicon folyóirat számait is, de ott sem leltem semmit. A módszerváltás előtti irodalmat hanyagolom.

Nem is tudom, minek nevezzem ez a könyvecskét. Marschalkó nem teketóriázik, belecsap a lecsóba egyből, majd egy ponton ki is ugrik a témából. Anélkül, hogy akár kísérletet is tenne egy átfogó kép bemutatására, s anélkül, hogy például a borítón is szereplő Kun Béla bemutatásra kerülne, vagy akár szó esne a vörös terrorról, illetve a forradalom leveréséről. De akár a kiváltó okokról is. Rendben van, nem tudományos mű, ezzel nem is lenne semmi baj, de nagyjából a napi sajtó szintjén dobálózik a nevekkel és az eseményekkel. Ezért komolyan nem az objektivitás hiánya, vagy a tömény zsidózás (ami, lévén marhára nem ragaszkodom a remegő polkorretséghez, önmagában nem háborít fel) a legnagyobb hátránya ennek a könyvnek, hanem a felületessége. Elég csak összevetni például Richard Pipes az orosz kommunista forradalomról szóló könyvével: ég és föld.

Apropó zsidózás. Egyfelől, ha igazat ír Marschalkó, akkor megdöbbentő e náció létszámfölénye a ’18-as eseményekben. Meg másfelől is. Jóformán nincsen forradalmi szereplője a történteknek, aki származását tekintve, ne zsidó lenne. S mintha végső soron Marschalkó fő mondanivalója is éppen ez lenne. S még ez sem lenne baj igazán, ha megokolná a miértet. Mi volt a zsidóság célja ezzel a forradalommal, miért tették tönkre, miért járultak hozzá Magyarország megcsonkításához, mi okuk volt a pusztításra és miért e náció voltak a szellemi vezetői a kommunista hatalomátvételnek? 

S csak nagyon csendben, halkan tűnődöm: ha Marschalkónak igaza van a túltengésben, anélkül, hogy a vörös terrorig eljutna (erről csak néhány fotó került a könyvbe), vajon a harmincas-negyvenes évek eseményei (még akkor is, ha azokat jócskán súlyozom is), nem értékelhetők egyfajta társadalmi, politikai REakcióként? 

Ami nem teszi indokolttá Kohn bácsi Dunába lövését, de érthetőbbé válnak a motivációk. Ha Marschalkónak igaza van…

Összegzés: elnagyolt, háttérinfók nélküli kis politikai pamflet, ami maximum az érdeklődés felkeltésére szolgálhat.

3,5/5

(2016)

Gede Testvérek, Budapest, 2000, ISBN: 9639298026

Edgar Rice Burroughs: Tarzan a csodálatos

burroughs_tarzan_a_csodalatos.jpg(Az értékelés javított, kétszer bővített változata) 

Burroughs könyvei megbízhatók: ha egyet olvastál, akkor olvastad mindet. Az alakok vagy feketék vagy fehérek, bőrszín alapján is, jellemük alapján is, a főhősért pedig minden könyvön keresztül izgulhatunk, miközben felesleges izgulnunk, mert akár Afrika erdeiben, akár a Marson küzd az igazságért, abban biztosak lehetünk, hogy bármilyen körülmények közé is kerül, akármilyen veszély fenyegesse is, vagy a puszta erejével (emberfeletti persze) vagy az eszével mindig kivágja magát, és végül bizton győz a gaz ellenen. Hívják akár Tarzannak, akár John Carternek.

Burroughs stílusa, ha egy könyvet olvastál, mindet olvastad, hihetetlenül megbízható, nem okoz csalódást, meglepetést: egyszerű, könnyű, néha picit bugyuta. De ennek ellenére nem letehető egyik könyve sem. Ha két-három oldalt elolvastál, és már megszoktad, hamar meg lehet, akkor elmerülsz a történetben, és végéig fel sem bukkansz. Ne kérdezd, kérlek, miért. Csak. Mert jó történeteket talál ki. Ugyan mikor vontad kétségbe, hogy a minden lében két kanál nem jár végére a dolgoknak, hogy Columbo, Derrick és a többiek nem nyomozzák le a csúnya gyilkosokat? Mégis nézed/ted, ugye? Burroughs fő alakja ráadásul csuda egzotikusak: Tarzant majmok nevelték fel, erős, szűkszavú, becsületes, nagy szíve van, kemény ökle, gyors; majomember, gorilla fizikai képességekkel, humánummal,emberi aggyal. John Carter pedig a Marson egzotikum. Marsi Tarzan. Nagyjából. Csak ott a figurák egzotikusak. Emitt, Afrikában meg mindig van valami nagyon gonosz, kapzsi fehér ember, valami patalogikus fekete törzs, aranyszőrű oroszlán, hangyaemberek, Aranyváros. Most éppen feketéből fehérré válni akaró, gyönyörű női Michael Jackson-ok, oroszlánemberek, elefántemberek, okkult varázslók. Pazar!

Viszont ebben a Lapkiadó hosszú, majdnem teljes sorozata után megjelent, ritka kötetben (még senki sem olvasta, ennyire ritka?) azonban valami nincsen a helyén. Majdnem minden ott van, csak talán a fordítás hibázott. Egy eredetileg 1936–1937-ben megjelent kötetben valami hihetetlenül kizökkentő erejű volt diszkóról olvasni, meg az egyik szereplő azzal poénkodik egy verekedés után, hogy egy kamion gázolta el… Hö?

Viszont ami meglepett: Burroughs van humora. Ez eddig nem volt, vagy piszkosul titkolta. A könyv vége felé akad egy gonosz kiskirály, akit a felesége rángat, mint marionettet, és az egész udvar tart az asszonytól. Ahogyan ő maga is. Rettentő jól szórakoztam, amikor a király inkább marad Tarzan foglya, inkább hagyja magát Tarzannal elhurcoltatni, mint túszt, csak ne kerüljön az asszonya kezei közé. Ebben a jelenetben annyi finom húzás volt, kedves, pici pszichológia, annyi börleszk, hogy szinte elfeledtem, Tarzan-könyvet olvasok.

(A mindenit, a következő gondolatot az értékelés első verziójából kihagytam, pedig talán a legfontosabb észrevétel!) 
A legmeglepőbb fordulat, hogy Burroughs ebben a könyvében politizál. Az elefántemberek városában, Atnéban történtek, a királyi párral, Fórosz-szal és Menofra-val a fókuszban gyakorlatilag egy komplett szinopszis egy jó kis proletárforradalomra. Talán Wass Albert is olvasta, mielőtt megírta az Átoksori kísértetek -et. Gyanúsan ugyanaz a történet: a semmiből jött senkik átveszik a hatalmat az arisztokrácia felett, és miközben rettenetesen szánalmasak, ijesztően nevetségesek, a kezükről csepeg a vér, és mindenki rémült szívvel fél tőlük. Az istállóban egy rabszolgasorba taszított volt arisztokrata meg is fogalmazza az istállófiúból felemelkedett új uralkodóosztálybelinek: 
„– Nem, szolga, tévedsz. A szíved mélyén te mindig istállószolga maradsz, és valahol legbelül ezt tudod is. Ezért vagy olyan dühös. Ezért gyűlölsz engem, vagy legalábbis azt hiszed, hogy engem gyűlölsz, holott saját magadat gyűlölöd, mert tudod, hogy mindig istállószolga maradsz, bármilyen rangra emeljen is Phoros.”* 

Ez pedig mindent visz: ne felejtsük el, mindez a dzsungel mélyén hangzik el. Arisztokrácia, csőcselék, középosztály, negro Marx.

– Az arisztokrácia utolsó képviselőit látod itt – magyarázta Valthor Tarzannak –, akik nem menekültek el, vagy nem álltak át az erythroszokhoz. Phoros és Menofra azt hiszik, hogyha valamennyi ellenfelüket kiirtják, akkor nem lesz többé ellenzékük, és semmitől sem kell tartaniuk többé. Valójában azonban egyre több ellenséget szereznek maguknak, mert a középosztály természetesen inkább az arisztokráciához húz, mint a csőcselékhez, melyből az erythroszok verbuválódtak.** 

Bizonyos értelemben Burroughs prófétált is, mert a királyi pár kísértetiesen emlékeztet Nicolae és Elena Ceasescu-ra. Véres kezükben és ostobaságukban is. A könyv, ahogy mondtam, 1936–1937-ben íródott. 
Szóval nagyon úgy fest, Burroughs-nak volt már ismerete a kommunista rezsimek, vélhetőn az Oroszországban történtek működéséről és módszereiről. S a kép, amit lefest, a valóságnak megfelelőn korántsem hízelgő.De valóságos. Ahogy a mellettem ülő Szerelmetesfeleségtársam lényeglátón megkérdezte: „Mikor írta Orwell az 1984 -et?” 

Nos, tizenkét évvel később, mint Burroughs ezt a Tarzan-könyvet.

Marad tehát ez is a polcon. Mert Burroughs könyvei megbízhatók, letehetetlenek, egzotikusak… De hiszen erről már beszéltem.

P.S.: Egek, a regikonyvek.hu-n 4000 forintról_leértékelve_ árulják ezt a kötetet 3200 forintért!

* Az idézet nem az általam olvasott példányból való, hanem abból a verzióból, ami Tarzan a nagyszerű címmel jelent meg. Ezért van, hogy a király, Fóbosz neve Phobos-változatban szerepel.

4,5/5

(2016)

Lap-ics, Debrecen, 1997, 284 oldal · ISBN: 9634342566 · Fordította: Tótisz András

 

Mireisz László: A Magyar Vallás

mireisz_a_magyar_vallas.jpgMireisz László könyve impozáns kis kötet. Gyönyörű a borítója, megfelelő a mérete, ízléses a tördelése, jó kézbe venni és lapozgatni. A tartalomjegyzék is roppant sokat ígérő.

S valahogy itt van a probléma a könyvvel. A téma tartalma és a történelem valósága folytán minden ezzel a kérdéssel foglalkozó írás csak kísérlet, próbálkozás, gondolatkísérlet lehet. Hogy miért, azt Mireisz az első fejezetekben kifejti: a keresztény egyház és annak magyarországi politikai képviselői, kezdve a szentnek mondott Istvánnal, tűzzel-vassal pusztítottak mindent, ami nem hódolt be minden feltétel nélkül a kereszténységnek. Így olyan írásos emlék nem maradt fel ebből és az ezt megelőző korból, amely nem másodkézből, a győztesek szempontjából mutatná be a tényeket és az eseményeket. Mireisz is többször hivatkozik Fehér M. Jenő könyvére, amely a magyarországi inkvizíciós perek gy régi kódex alapján való rekonstruálásból próbál ezt-azt visszafejtegetni a perek áldozatainak hitéből, világnézetéből. 

Tény, hogy a néprajzból is sok minden valószínűsíthető.

De újra: valószínűsíthető. 
Néha komolyan olyan érzésem van, hogy minden, ami történelem, nem a tények sora, hanem szubjektív visszaemlékezések, a tények értelmezésének valósággá avanzsálása, kinek-kinek világnézete, politikai, vallási meggyőződése szerint; a volt valóság nem fejthető fel igazán. De vajon a saját, személyes múltunk felfejthető? Ugyanarra emlékszünk mi, s ugyanarra emlékeznek, ugyanúgy, ahogyan mi, a szüleink, a barátaink, a szerelmeink? Á, dehogy! S melyik az Egyetlen Érvényes Olvasat?

De ezen a ponton Mireisz László könyve kicsit félrevezető. Az a címe, hogy A magyar vallás. Mintha itt lenne a kezünkben a megoldás. Mintha élre vasaltan be lehetne mutatni, milyen is volt világnézetében, hagyományában, részleteiben, tartalmában, félépítésében ez a vallás. Nincs a kezünkben, nem tudjuk, nem tudhatjuk. A könyv sem tudja. S mivel nem tudja, mert nem tudhatja, foglalkozik sok mindennel, amit tudhat, vagy legalábbis tények alapján valószínűsíthet. Ez sem kevés, de nem arról szól igazából, ami a könyv címe.

A mondanivaló lényege: a magyarok gyakorlatilag a médek papi rétege voltak, hitük hasonló volt, mint a történelembe később érkezett Zarathusztra vallása, de a magyaroké az ősibb, a szövegösszefüggésből következtethetőn, autentikusabb vallás. Ezt a vallás vitték tovább, amikor a politikai helyzet (ezt Mireisz részletesen elmagyarázza) úgy kívánta, és ez volt az a vallás, amit István király és utódai az Európába való betagozódásérdekében tűzzel-vassal, inkvizícióval irtottak, de ami vallás nyomokban, maradékában, foltjaiban fennmaradt a népi emlékezetben, amit nem lehetett kiirtani, mert olyan zsigerileg beleolvadt a magyarok tudatába, és ami csak napjainkra veszett el teljesen, és ennek az elveszésnek egyik alap-oka a nyelvünk elveszésében, a finnugor elmélet totális térhódításában lelhető fel.

Mireisz logikusan veszi a lépcsőket, fokról-fokra mutatja be, amit mondani akar.

Nekem mégis nagyon komoly hiányérzetem támadt, amikor a könyv utolsó oldalaira értem. Sejtettem, hogy minden olyan célú munka, ami a magyarok ősi hitét szándékozik bemutatni, csak kísérlet lehet, de legnagyobb döbbenetemre ez a könyv nagyjából a fehér ló áldozatig jut el a bemutatásban. Holott a címe az, ami. Pedig a logikus, olvasmányos felépítmény-alapzatra azt tette volna fel a koronát, ha a könyv címéről a fehér lovak (egyébként nem túl szimpatikus és lelkileg nem túl kecsegtető) feláldozásán túl azért valami többet is megtudunk. De nem. Így ez a könyv is gondolatkísérlet maradt csupán.

3/5

(2016)

Harmadik Évezred, Budapest, 2010, ISBN: 9632126041

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem

gardonyi_hosszuhaju_veszedelem.jpgKezdjük az alapoknál!

  • nők nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ez az alaptétel. 
  • A második, alatta levő tétel, hogy persze azért nem elég, hogy a nő pusztán nőnemű, Nőnek is kell lennie. Mármint nagy n-nel: Nőnek. 
  • A harmadik tétel: ahogy az a réges-régi Ádám megkapta az oldalbordájából alkotott másik felét, a férfiember akkor boldog, ha a magáét megleli. Ehhez tisztában kell lennie önmagával, és azzal, hogy mit is akar igazán. Minden más ezután jön.

Amióta az eszemet tudom, mindig szerelmes voltam. Legkezdetben a Daktari-sorozatgardonyi_daktari.jpgfőhősnőjébe, Cheryl Miller-be. A nevét persze akkor nem tudtam. Hosszú-hosszú évek múlva, felnőttként újra nézve a sorozat egy-két részét, rájöttem, hogy méltatlan volt a szerelem, a hölgy egy teljesen átlagos amerikai dizájn.*
A második nagyobb szerelem az Alany Dölonyos Zorro-film női főszereplője, Ottavia Piccolo volt.** Ő már mai szemmel is méltó volt a figyelmemre. 

Aztán jöttek a hús-vér lányok: például a oviból az a két-copfos lány, akit a mai napig felismerek a nagypapám által forgatott 8mm-es néma filmen. De a nevét már nem tudom. S aztán Ágik, Ildik, Csillák, Katik, Marik, és sokan mások, mindig szerelmes voltam. Azt kell mondanom, hogy a szerelmemet két nő érdemelte meg igazán. A másodikat feleségül is vettem, most is itt ül mellettem, olvasgat. 

gardony_ottavia_piccolo.jpg
Igaz, amikor őt megismertem, már tudtam, mit akarok. Élt bennem egy sablon, és negyvenévesen azt mondtam, abból nem engedek. Nem engedtem, s ő pont beleillett, hús a húsomból, csont a csontomból, pecsét a szívemen, pecsét a karomon.*** Ő minden igényeimnek is több, mint megfelelt: az első találkozásunkon, amikor jobban megnéztem, nem tudtam a szemem levenni róla, s ez máig így van, pedig majdnem tíz éve nézem őt mindenhol.

Voltak persze csalódások is a sok-sok év alatt, voltak átvágások is (én csak két esetben voltam nem szenvedő, hanem szenvedtető alanya), pofára esések is, fájdalmak, könnyek, volt búsongás, volt öröm, volt szenvedély, volt vágyakozás. Mindig találtam alanyt minderre. (Újra: az egyetlen igazán méltót negyvenévesen.) De soha eszembe nem jutott, hogy a csalódások, átvágások, egyebek miatt agglegény maradjak. Mert lehet élni a nők, a Nő nélkül, de nem érdemes, s mindig hittem abban, hogy az igaz szerelemnek élnie kell, léteznie kell. Úgy fest, igazam volt.

Gárdonyi mester hősei nem hisznek ebben. Vagy túl korán feladják: egy tapasztalat a legtöbbjüknek elég a végleges meghátráláshoz. Tizenkét agglegény úgy dönt, nem búsong egyedül karácsonykor, hanem leülnek és elmesélik egymásnak, hogyan, miért maradtak agglegények. Tizenkét sors, tizenkét történet (na, jó, az egyik kétsoros), tizenkét szerelem, vágyakozás, szenvedély, tizenkét szomorúság.

A könyv története tehát nem egy történet, hanem tizenkettő. Amúgy Boccaccio módra. Mondanom sem kell, hogy Gárdonyi most is remekel. Nem lesznek unalmasak a történetek, bár tudható, hogy a végső kicsengés mindig ugyanaz. Igazán tragikus talán csak egy van közöttük, a többi esetben a főhősök simán újra kezdhették volna a szerelmesnek levést. Nem tették. Pedig volt, hogy ők maguk voltak a szerelem elmúlásának okai. Az idő, a távolság, a mindennapok, ezek voltak az okaik.

Ahogy hallgatjuk ezeket a férfiakat, nevetünk, sírunk, örvendezünk, szurkolunk. Egyet nem teszünk: nem kezdünk el mutogatni a nőkre, mint minden baj forrására. (Édesapám kiskamasz koromban tanított falat fúrni, egy polc falra csavarozásának ürügyén. Munka közben mondta, amikor az egyik tipli nagyon laza lett: „Édes fiam, jegyezd meg, az életben minden baj mindig a lukak körül lesz.” No, ő nem örült volna Gárdonyi könyvének.) Nem, Gárdonyinak eszébe sincsen általánosítani, fallokrata módon megközelíteni a másik nemet, nem mutogat ujjal, nem fitymál, nem okol. Megért és mesél. És az utolsó történetből kiderül a véleménye is: ha megtaláltuk az oldalbordánkat, nincsen lehetetlen: pecsét ő a szívünkön és a karunkon, bármi is történjen. S az asztaltársaság agglegényei méltó módon reagálnak erre a felismerésre, nem szkeptikusak, nem fitymálnak, nem árnyalnak. (Tényleg, olvastátok a Facsebúkon a sokmilliós kocsival pózoló pasit, aki elmondta, miért nem bírja a mai nőket? Behalás… Mármint az általánosítása és a következtetései.)

Szórakoztató könyv ez, meg el is gondolkodtat, meg is örvendeztet, néha szomorúvá is tesz. A nyelvezete gyönyörű, Gárdonyi szépen ír, humorosan, és szereti a hőseit. 

Tessenek olvasni, kérem! Lélekmelengető.

* https://hu.pinterest.com/pin/367958232028819998/ 
**http://zorroandhortensia.blogspot.hu/2012/11/ottavia-pi… 
*** „Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.” (Énekek éneke 8:6) A jegygyűrűnkbe is ebből a versből vésettünk egy-egy gondolatot.

4/5

(2016)

Szépirodalmi, Budapest, 1978, ISBN: 9631510816 · Illusztrálta: Zsoldos Vera
süti beállítások módosítása