Menjünk sorba, mert rend a lelke mindennek!

A jelen könyv, mint tárgy

Súlyos. [Káromkodás]ul nehéz. Két, de inkább három kézzel olvasható, ínhüvely- és csuklógyulladás garantálva. A fenéért kellett ilyen marha vastag lapokból előállítani ezt a 738 oldalas könyvet? Ami a törzsközönségét tekintve, hiába a 18-as karikás figyelmeztetés (szigorú & véres), nagyjából nagykamasz, fiatal felnőtt regény. (Micsudát jelent a „szigorú”?) 

A tipográfia: majdnem zseniális! A térkép az elején, az élőfejben jelölt létszámellenőrzés, a mangás rajzok az egyes részek elején: telitalálat! 

Ámde! Négyen követték el a tipográfiai tervezést. Ami érthetetlen: a négyből egyik tervező sem ismerte az alapvető tipográfiai elvet, hogy a margók mérete a felső margótól kezdve az óramutató járásával megegyezve egyre növekszik, vagyis a legnagyobb margóval, logikus módon a belső, kötésmargó bír. Elvileg. Mert a Battle Royal esetében a felső a legnagyobb az élőfejben megjelenő grafika miatt. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy bár stabil a könyv, szinte nem is látszik rajta, hogy elolvastam, de a szedéstükör margó felöli része olyan közel van a kötéshez, hogy majdhogynem olvashatatlanná válik tőle a szöveg. De legalábbis [sípolás]ul kényelmetlenné. Érthetetlen!

A könyv, mint irodalom 

Olyan, mintha két ember írta volna. Komolyan. Egyikük írta a leíró részeket, ötletesen, plasztikusan, izgalmasan, konzekvensen. Másikuk írta a párbeszédeket: néha lezsibbadtam, olyan gyermeteg, féllábú, arckaparó stílussal (a kedvencem: „Ja – mondta XY.), hogy néha nem tudtam, sírjak vagy röhögjek; továbbolvastam. 

Ám a párbeszédek ellenére olvastatja magát a szöveg. Itt illene összehasonlítanom az Éhezők viadalá-val, de nem teszem. Egyfelől, mert annak csak a filmváltozatát láttam, majdnem untatott, a könyvbe belekezdtem, de az meg még jobban. Ígyen önmagában áll nálam a Battle Royal.

Az alapötlet, ha nem is überelhetetlen, mert azért voltak irodalmi előzményei (az egyik legalapvetőbb, s szerintem leginkább elfelejtett, és ráadásul magyar: Az erőd. (Filmváltozata, lenyűgöző szereposztással: itt) S aztán persze a Legyek Ura és A hullám. 

Ám amikkel eddig találkoztam, kicsit más szemszögből közelítették meg a kérdést: ezekben alapvetőn az erőszak kialakulása, az erkölcsi értékek feladása volt az alapkonfliktus. Volt, lehetett bennük pozitív, erkölcsi feloldás, volt lehetőség az emberség és az élet megőrzésére. A Battle Royal-ban nincs. S ezen a ponton Takami Kósun alapkonfliktusa egyedi. A gyerekek számára két alternatíva van: gyilkossá válni vagy meghalni. Nincs más kiút. Az előbbihez nem kell lemenni állatba, nem kell eldobni az erkölcsi aggályokat, elég a félelem maga. S adja magát, hogy aki nem hajlandó fegyvert ragadni: meghal. 

S ezen a ponton a magam számára sem találtam járható utat. Pacifista vagyok. Szeretek élni. Kognitív disszonancia. Valószínűleg csak helyzetben feloldható. Ne adja az Ég, hogy meg kelljen válaszolnom, tapasztalnom, mi lenne a feloldásom! 

S Takami még rátesz egy lapáttal: nem ismeretlen, a sors, az élet által összehozott ismeretlenek ellen megy a küzdelem, hanem jól ismert (bár még ez is megkérdőjeleződik ebben a szélsőséges helyzetben) osztálytásak ellen.

Dicséretére váljon a könyvnek, hogy az alapvető értékek, barátság, szerelem, etika, erkölcs, összetartás nem lesznek semmivé az események során. Nem azt üzeni, hogy kerülj csak ilyen helyzetbe, majd megtapasztalod, hogy esélytelen bármelyik is, hanem azt, hogy érték marad mindegyik. (Szerelmetesfeleségtársam kérdezte, hogy mennyiben más ez a könyv, mint a Semmi : hát ebben; ott nem maradt bennem semmi sem.)

Amin mosolyogtam ebben a csöppet sem mosolyogtató könyvben: a nevek. Negyvenkét (meg még néhány) japán név. Tényleg csak a legfőbb szereplőkét voltam képes megjegyezni. Amikor vissza-visszautaltak a meggyikolt gyerekekre, egy darabig küszködtem, hogy aham, ki si volt, mi is történt vele, de egy idő után feladtam, reménytelenné vált eligazodnom a rengeteg Jucima Gacuki, Kicsika Kinyomjaki között. De ez nem a könyv, nem a szerző hibája: memóriakérdés.

A befejezés, Szerelmetesfeleségtársam szavával érve: barkácskönyv. Csavaros. Úgy heppiend, hogy nem az, lehet fellélegezni, de nem nagyon.

Rukkolán szereztem a könyvet. Nem adom tovább, el fogom még olvasni, de a könyvtárban nincs meg, elég reménytelen lenne a beszerzése. Tán majd ha lesz e-book olvasóm.

5/5

(2014)

S most persze, feleim, várnátok a részletes értékelést. No, de mondjátok meg nekem, voltaképpen mit lehet írni egy sorozatról, amelynek minden része hozza a színvonalat mind szövegben, mind történetben, mind képekben (mert ugye: képregényről beszélünk)?

Persze, nincs benne semmi meglepő, az alapséma ugyanaz (az ostoba, de veszélyes Daltonok megszöknek a börtönből, Lucky Luke meg megy utánuk, visszaviszi őket, s már tudni, hogy újra meg fognak szökni), csak ezúttal a helyszín más: Kanada. Meg még az is, hogy a Daltonok ezúttal talán hülyébbek a megszokottnál. Ahogyan az a tőgy kutya, Rantanplan (Krampampuli volt a számon) is meghaladja a saját ostobasági szintjét. S talán még egy másság (ha már úgyis hasra esünk mindegyik előtt): egy paraszthajszálnyival többet vigyorogtam, mint az általában Lucky Luke nézolvasva.

Szóval semmi új. Szokásos módon: zseniális a maga nemében.

5/5

(2014)

No, akkor most dönteni kell, hogy a könyvet értékelem vagy az abban leírtakat? Mert ugye, a kettő nem feltétlenül fedi egymást. 

Jelen esetben a szció számomra másodlagos volt. Több mindent olvastam már róla, könyvben is, neten is, meglepetésként szinte semmi nem ért Bonyai Péter beszámolójából. Szörnyű na, persze, hogy az, de nem erre voltam igazából kíváncsi.

Ami miatt egy ideje űztem a könyvet, annak oka egyszerű: az alcím! Egy kiugrott csúcsvezető vallomása. Ebből is a vallomása. 

Mert aki vallomást tesz, vagy vallomást ír, az a személyes reflexióit osztja meg másokkal. Ebből a szempontból számomra a könyv csalódás volt, bármennyire elolvastam egy nap alatt, és még ha a Battle Royal-t is félretettem miatta. :-)

Ahogy mondtam: Bonyai úr, Péter leírja, mi történt vele a szciós tíz éve alatt. Sok mindent megtudhatunk erről a fantasztikus szervezetről. Fantasztikus: mert még mindig létezik, még mindig beszopat embereket, még mindig tengernyi pénzzel nyúlva le őket, és még mindig embertelenül dolgoztatva a beszipkázott embereket. Fantasztikus, hogy van, aki még egy árnyalatnyit is komolyan veszi őket, s fantasztikus, hogy ez a fantasztikus katyvasz még mindig embereket tud elhitetni, családokat szétzilálni! Lássuk be, ez is teljesítmény!

Ami nekem a vallomásból hiányzott, az éppen a személyesség. Mert látjuk Bonyai Péter feltörését, majd alászállását a szció átláthatatlan, érthetetlen és néha (nyilván kívülről) mulatságos bürokratizmusának pénzéhes poklába, de számomra kevés volt az igazán személyes reflexió. Főleg a történetének az eleje meg a vége érdekelt volna sokkal mélyebben. Az, hogyan kavarodott bele, mi fogta meg ott, és mit kapott, hogy maradt, illetve hogy hogyan élte meg a kisodródást, a szcióval való szakítást? Igaztalan lenne, ha azt mondanám, nem írt erről semmit, de érdekes lett volna ezekről mélyebben beszámolni. Hogyan tért vissza a wog (=világi, pancser) társadalomba, okozott-e, s milyen nehézségeket okozott a tíz év szció? Hogyan fogadta a család? Hány kiugrott szciósról tud? Mi vezérli a mai napig vezetett blogja (http://objektivszcn.blog.hu/) létrehozásában és fenntartásában?

Mert számomra nagyon érdekes/szomorú, hogyan lesz valaki egy rendszer feltétlen, engedelmes része? Hogyan működik a lélek, amikor feladja saját magát, és aláveti valami olyannak, amivel ott mélyen, legbelül nem tud azonosulni, de valamiért mégis mindent megtesz, s úgy is néz ki, hogy mégis. 

Jómagam tizenhét évig voltam egy protestáns kis egyház tagja. Miközben a legtöbb alapelvvel egyetértettem, valami mégis visszatartott attól, hogy a szervezet részévé váljak. Miközben nagyon sokat tettem a közös hitünk terjesztéséért, bár jobban szeretek úgy fogalmazni: az emberekért, barátainkért. Úgy, hogy egyfajta alternatívát kínáltam fel nekik. Tettem ezt Biblia-körök tartásával, egy kéthavi lap főszerkesztésével, két megjelent könyvemmel. De amikor megkínáltak a lelkészséggel, hátrébb léptem. 

Lehet ezt így is, úgy is magyarázni. De ugye, egyből itt a kérdés: miért nem vagyok ma ott? Tehet is róla a kisegyház, meg nem is. Voltak feldolgozhatatlan emberi húzások is a vége felé, de sokkal inkább egy személyes, belső krízis volt az oka, (aminek nem ember, nem szervezet volt az alanya) annak, hogy végül már nem járok közéjük.

De ami miatt ezt az egészet előhoztam: abban a kis egyházban nem volt kötelező a vezetés által kikövetelt vörös fonál mentén gondolkodni. Szabad volt gondolkodni, olvasni, zenét hallgatni, kulturális rendezvényen részt venni, élni a mindennapi életben. Nem a félelem uralta a közösséget. Nem uralta félelem a közösséget. Voltak hibák, voltak bigott gondolkodású emberek, voltak akik csak a szemellenző mentén voltak képesek az életre, mások életére tekinteni, de ez nem volt kötelező. Szabad volt például kritikát megfogalmazni. Szabad volt (s következmények nélkül volt szabad) például a lelkésszel, az egyházvezetővel egyet nem érteni, uram bocsá' össze is veszni vele.

Ha mindezekre nem lett volna meg a saját szabadságom is, el nem tudom képzelni, hogy egy pillanatig is ottmaradtam volna.

Egyetlen pontja, mondata van Bonyainak, ami a maradásra ad némi magyarázatot, de azt meg a szakítás előtti időszakra mondja ki: Nagyon nehéz lett volna szembesülni azzal, mekkora balek vagyok, és hogy bedőltem egy ügyes szélhámosnak és a szervezetének. (Leírja, hogy ez például tizenhárommillió forintjába került!)

A hasonló jellegű, diktatórikus, despota vezetésű szervezeteknek van két aduász a kezében a hívek felé. 
Az egyik, hogy a szervezetük „a” választott szervezet. Ebből fakad, hogy aki nem náluk tag, az automatikusan kiesik a választottságból. (S alapvetően: nem hízelgő a tudat, hogy bár diplomám nincsen, doktorátusom nincsen, társadalmi státuszom nincsen, semmit nem tettem le az asztalra, mégis választott vagyok? Dehogynem!) 
A másik: hitkérdéssé kell tenni minden kérdést! Nem csupán a kardinális elveket, hanem mindent. Mert a választottak között szárnyatlan madár a hitetlen! 

Vélem, hogy ennek a két kártyának a legmesszebb menőkig való kijátszása motivál embereket a szcióban, hogy ne lázadjanak a rabszolgatartás ellen, hogy elviseljék, hogy a szció mondja meg, meddig tartson egy házasság, vagy éppen szétszakítsa a meglevő vérségi kapcsolatokat.

A két aduász „birtokában” és gyakorlásával létrejön egy olyan zárt rendszer, amely kitermeli a maga szociális kultúráját, és a benne levők számára minden, ami ettől eltér: ellenség. Világi, wog, laikus, hozzá nem értő. Aki mondhat bármi, lehet rá legyinteni, mert nem bentről mondja, nem az elvek mentén mondja, hanem kintről. De ami kint van, a rendszeren kívül, azzal meg nem érdemes/szabad foglalkozni, mert eltereli/megtéveszti/elhiteti a zárt rendszerben kialakult nemes gondolkodásunkat.(Emiatt voltam bizonytalan, kinek is szól ez a könyv: aki kint van, jobbára kialakult véleménnyel bír a szcióról, aki bent van, az meg tesz az egészre, mert pusztán a globális ellenség újabb megnyilvánulásának tartja. De megértettem, Péter is világossá tette: van egy mezsgye: a még be nem lépettek, de még gondolkodók, és a kifelé sodródók, már gondolkodni készek, akik számára nagy segítség lehet ez és a hozzá hasonló írások.) 

A zárt rendszerben szükségszerű a kasztosodás, a felülről mindent tudás, a hangnemek meghatározása, a (felül)bírálhatatlanság, a túlérzékenység és a pozícióhoz (hatalmas adag rettegéssel spékelt) való ragaszkodás.

Amit viszont a könyvből (sem) értettem meg: mi büdös fenétől egyház egyáltalán a szció? Mert ezt vagy tíz éve nem értem. Vannak egyházi státuszaik (a könyvből kiderül: az egyházi adókedvezmények miatt), de se teológiájuk, se szertartásrendjük, se semilyük nincsen, amitől egyház lennének, ami utalna arra, hogy ők egyház.

P.S.: Volt valami, ami viszont nem volt világos. Bonyai azt írja, hogy éhkoppra sem elég pénzt kaptak a szciótól, vajas kenyeret ételizesítőztek, ez volt a dőzs. Aztán a könyv végén csak úgy repkednek a milliók és a százezrek, amit még be kellett fizetnie az egyháznak. A végelszámolásban 13 millióról beszél. Namost: egy átlag magyar nettó keresete olyan havi 100-150eHUF körül van. Tíz év alatt ez ugye, kb. 15M HUF. De a finisben Bonyainak volt még 3 millió a számláján. Nekem nincs annyi. Ha a békapopó alatt keresett, hogy a csudában volt a számlán ennyi pénze? 

Biztos van észszerű feloldás, de én nem jutottam el hozzá. S komolyan, nem akarom ezzel Bonyait froclizni, csak nem értem.

Ha valakit filmesítve érdekel a kérdés: 
https://www.youtube.com/watch…

https://www.youtube.com/watch… 
https://www.youtube.com/watch… 
https://www.youtube.com/watch… 
https://www.youtube.com/watch… 
https://www.youtube.com/watch…

https://www.youtube.com/watch… 
https://www.youtube.com/watch…

Ez nagyon kemény dokumentumfilm: 
https://www.youtube.com/watch…

És végül egy játékfilm: 
https://www.youtube.com/watch…

4/5

(2014)

Furcsa egy író ez a Wyndham! Ahogy írtam már: olyan, mintha az ember Wellst olvasna, pedig más korban, politikai közegben írt, ha ugyanott is. De nekem mégis jobban bejön, mint Wells. S a könyveiben mindig van egy pont, amikor azt hiszem, feladom, mégsem érdekel igazán, így jártam a Szemünk fényei-vel is, de aztán van egy mondat, egy gondolat, ami hatalmasat lök előre, és letehetetlenné, elgondolkodtatóvá teszi a könyvet. Így jártam a triffidekkel is.

A gondolkodás oka: az erkölcs változik az idővel és a kulturális körülményekkel, ami tegnap egy adott közegben, társadalmi összefüggésben megfelelt, lehetett etalon, ma már nem biztos, hogy az, sőt, talán megöl. Merthogy: kataklizma után melyik a fontosabb: másokon segíteni, amikor nem lehet segíteni, csak elódázni a kikerülhetetlen, hamarosan bekövetkező halálukat (s akkor nagy eséllyel velük halni) vagy túlélni, s fenntartani az életet, s megszervezni a túlélést (aminek az az ára, hogy másokat adott esetben sorsára hagyunk)?

Mert tudjuk, tudnunk kell: fogy az olaj! (Amikor Szerelmetesfeleségtársam még csak Szerelmetestársam volt, felvittem egy meglehetősen sajátságos barátomhoz, aki a köszönés után azonnal ezzel a mondattal kezdte: „Fogy az olaj! Hamarosan eltűnik! Gondoljatok bele, mi lesz akkor!” Mondjuk 2007 környékén ez még nem volt lerágott csont, de jövendőbelimet teljesen lesokkolta. „Ez ki ez ez?” – kérdezte a látogatás után az utcán. Azóta barátok. S az olaj tényleg fogy, és nagy eséllyel tényleg kataklizma lesz belőle, ahogyan a politikusi felelősséget ismerjük. Szóval Wyndham aktyuális!

Másodlagos üzenet: csúnya politikusok, úgy játszódjatok, hogy elég egy csíntalan meteor, és puff nekünk! De ez az üzenet most annyira nem fogott meg, a feni, erkölcsi dilemma érdekesebb!

Na jó, nem mellékes a génpiszkálós triffid-vonal sem, de számomra csak izgalmasabbá tette a könyvet, olyan nagyon előre nem vitték ezek a dögök a mondanivalót.

A borítóról: valaki sérelmezte, hogy semmi köze a könyvhöz. Egy triffid van rajta a vélelmezett főhőssel, aki egyszer valóban egy szál késsel küzdi le a mocsoládé mászkáló, mérges növényt. Valóban semmi, de semmi köze a könyvhöz. :-)

4,5/5

(2014)

Nem olvastam még Simenont. Nem is tudtam mit várok, mire számítsak. Nem is nagyon vagyok művelt krimi-ügyben, mert nem vagyok nagy fan. Egy-két Christie, több Gardner-eset, néhány Doyle-os Holmes, nagyjából ennyi a leltár.

Maigret-et gyerekkoromban láttam sorozatban. Néztem körül a neten, nem leltem, igaz, nem teljes erőbedobással kutattam. Azt a sorozatot kerestem, amikor Maigret a főcímben a falon gyújtja meg a cigarettáját. Nem dobtam el az agyam tőle akkoriban (olyan hat-nyolc éves lehettem, de tetszett.

Szóval majdnem szűz voltam a főfelügyelőből, amikor a könyvet a kezembe vettem. Vékonka a lelkem, de barkács-könyv ám (értsd: csavaros). S még hulla is csak ímmel-ámmal fordul elő benne, a mindenit nekije!

Maigret pedig az a főfelügyelő, aki a filmekben, kicsit pohos, hihetetlenül mindennapi, a pipáján kívül semmi különös nincsen benne, még egy ballonkabátos üvegszeme sincsen: izzad, iszik, szereti a feleségét, s gondolkodik. Mindig azon, ami éppen van. S mégis viszi előre a történetet, a cselekményt, fenntartott figyelemmel, pont a kellő hosszal.

Maigret it is élhetne a szomszédban. Bár a könyvben híres személyiség. Aki fittyet hány arra, hogy híres. Cefetül vacak cekeb lenne. :-)

Szerintetek melyik a legjobb Maigret-könyv? S hány van összesen?

3/5

(2014)

Scalzit olvasni jó dolog. Többnyire.

Élvezetesen ír, izgalmasan vezeti a történetet. Akkor is, ha a történet önklón-történet. 

Viszont számomra semmit nem tett hozzá a klónja eredetijéhez. S ez azért csalódás. Hiába hivatkozott Orson Scott Card önklónjára (Ender árnyékában), a két önklónnak semmi köze egymáshoz, mert lássuk be, OSC azért jócskán csavart egyet az eredetin (Végjáték), s nem pusztán egy más szemszögű konjunktúra könyvet írt. Ahogy Scalzi tette. Ez a jelen könyvből azért jócskán levon.

Erénye viszon, hogy nagyjából önállóan is olvasható. 

Nekem nagyon nem voltak hitelesek a kamasz párbeszédek sem. Még ha párszáz évvel későbbi kamaszokéi is. Mert azok, ha kamaszodni akarnak a párbeszédek, biztosan nem a mai fordulatokat használják. Ahogyan a mai kamaszok sem a miénket.

De ennek ellenére nem eldobandó vagy kikerülendő Zoé története. Csak helyén kezelendő.

3,5/5

(2014)

Mivel nem régen olvastam a Kevingyerek borzalmait, magától értetődő volt az összehasonlítás. Bradley is, Kevin is destruktív, a destruktivitására nincsen magyarázat, s a destruktivitás mindkettejüknél erőszakban mutatkozik meg, legyen az fizikai vagy verbális erőszak. Kevin mindkettőben jobb. Magyarázni egyiket sem lehet, illetve nincs a könyvekben magyarázat. Kevin írói szülőanyja rá is játszik erre a magyarázhatatlanságra.

Ami még azonos mindkét könyvben: a remény. Az, hogy van remény, soha nem szabad feladni. Mármint a destruktívok alá-, fölé-, mellé- és hozzátartozóinak. Mert a remény nélkül nincsen, nem lehet változás.

Ám amíg Kevin édesanyjánál számomra motiválatlan és érthetetlen, sőt, ostoba volt ez a remény, a gyűlölködő ragaszkodás, addig Bradley esetében minden más.

Már csak azért is, mert ez egy kamaszkönyv. Több is benne a pozitív tanítás az olvasó bradley-k számára. Nagyobb is (fejcsóválásra késztetőbb) a változás. Van rá motiváció. hogyne lenne, de valahogy túl gyors, túl pozitív, ami Bradley-ben történik. Messziről jött, közel jutott, de gyorstalpalón végezte a szocializációt, és fenntartással kezelendő sebességgel jutott el a szívig. 

Szerencsére Kevin nem így tette. Mármint a regény szerencséjére.

Ámde: Bradley esetében mégis valahogy megnyugtatóbb, ha nem is hihetőbb a happy end. Vagy csak azt mutatja meg, hogy vannak Bradley-k, akiknek sikerülhet, s vannak Kevinek, aki már túl messzire mentek.

Na, visza a földre! Bradley története olvasmányos, kedves történet. Szerelemetesfeleségtársamnak találtam, aztán majd' együltő helyemben kiolvastam. Kamaszregény. Ez hangsúlyozandó. De abból az újraolvasós, többször elővehető fajtából, amiben a mai tizenaligtúliak számára van tanulság.

Na jó, az ötven felé caplatóknak is. 
Nekem volt.

4,5/5

(2014)

A második AR-könyv, amit olvastam. Az első az első volt. Az nagyon tetszett. Annyira kitalált Agatha figurája, annyira kitalált a környezet, hogy levett a lábamról.

Mivel ez a második, amit olvastam, nyilvánvaló, hogy nem sorban olvasom a történeteket.

Úgy vélem, nem a sortalanság az oka a csalódásomnak. Meglepően előkészítetlen és banális volt a hulla megjelenése. S ugyanilyen banális volt a folytatás majd a megoldás is. Ami nem lenne baj, ha a közte levő betűanyag elvinné a történetet. De igazából nem viszi el. Mert a közte levők nagyjából csupán annyit tesznek ki, hogy Agatha éppen ki miatt nűüglődik, s hogy szexszel vagy anélkül teszi.

A könyv ennek ellenére olvastatja magát, néha jót lehet rajta mulatni. Ez az egyetlen erénye. Csak befejezve csalódás. Beaton megírt egy következő részt, amit elvisz a hátán a konjunktúra. 

Na, majd talán a többi…

2,5/5

(2014)

Zórád rajzai igen. Nagyon igen! A történet maga nagyon nem. Ebben a témában Csernai Zoltán Titok a világ tetején-je sokkal jobb. Valahogy soha nem kedveltem azokat a sci-fi-ket, amikben időutazgattak, és nagyon leragadtak az adott kor intrikáinál. Erről nem Zórád tehet. Bár nem olvastam az eredetit, őt ismerve, kihozta a legtöbbet a nyersanyagból.

3/5

(2014)

Gyerekként sem szerettem nagyon ZsülVern regényeit. A Grant kapitány gyermekei volt az első, ami a kezembe került, és egy életre elvágta bennem a bárminemű szimpátiát az ide-oda utazgatós, meg a roadmovie-típusú művek iránt. A Várkastély a Kárpátokban- és a Sztrogof Mihály (miért nem Mihail Sztrogof; azért, mert Verne Gyula?) kivétel volt. Könyvben is tetszett, meg filmfeldolgozásban is (naná, az a jelente, amikor a vak Sztrogof csak úgy bámul a meztelenül fürdőzni indul Nadgya után, akinek csak úgy virít a tizenkevés századi tangavonal a gömbölű fenekén!).

Tetszett ez a Zorád-feldolgozás is. Nagyon. Kell dicsérnem Zorádot vagy nem kell? Letisztult, egyértelmű, világos, pergő, és színes. Minden szempontból. Szeressük a képregényeit, na, ugyebár, hogy ugye?

5/5

(2014)

Lapkiadó, Budapest, ISBN: 9630240033

Hoppá! Micsoda könyv! Ejha! 

Bár végigröhögtem a Puskinland-et, mégsem vidám könyv. Gyakorlatilag értelmiségi vívódás, nyavalygás az összefelé omló SzU-ban. A vívódó, nyavalygó értelmiségi egy elvetélt író. Egy alkoholista, tévedő, útkereső író, aki tisztában van a saját értékeivel, s tisztában van azzal, hogy ezek az értékek a büdös életben nem lesznek közkinccsé. Mert lusta. Lusta élni is. Kalandvágytól űzve marad a hazájában, holott fogy a levegő. de még nagyobb baj, hogy fogy a pénz, és így nem annyira fogy a vodka, amire persze mégis mindig jut valahonnan.

Divatos téma. Egyszerű, derűs, fájdalmas próza. Az utóbbi idők egyik legnagyobb élménye.

Akkor is, ha az Ezek vagyunk mi már nem kötött le annyira. Olyan érzésem volt, mintha kiadatlan önmagamat olvasnám a családomról. Csak a sajátom azért tetszik jobban, mert az én családtagjaimról szól. Érdekes történetek Dovlatové, de messze vannak a Puskinland átütő erejétől.

5/5

(2014)

KÜRT Kft. Megkerülhetetlen alap a számítástechnikában. Fogalom. Mára hungarikum. Megérdemelten.

A kis könyvfüzet beszélgetés. Együltőhelyes. Letehetetlen. Kürti Sándor személye, stílusa roppant élvezetes, tanulságos.

Engem főleg a vállalatvezetéssel kapcsolatos mondandója fogott meg. A KÜRT-öt elkerülte a számítástechnikai cégeknél elkerülhetetlennek tűnő sejtosztódás. A kft. tagjai, bár rengeteg fejlesztéssel, szabadalommal, ötlettel bírnak, maradtak a cég tagjai.

Kürti úr szerint ennek két titka van. Az egyik, hogy a vezetés hozzáállása a következő: ha hiba van, a vezetés a felelős; ha siker, akkor azt a cég egésze érte el. Így akik nálunk dolgoznak: munkatársak. Érdekeltek a profitban, hiszen gazdálkodó szervezet, de mindenki érdekelt a közös sikerben.

Ez meglátszik a fizetéseken, a kafetéria-rendszeren, a szociális érzékenységen. S a közös döntéshozatalokban is.

Nem jellemző az íróasztalfiókban sorakozó életrajzokkal való fenyegetőzés, mert a cél, hogy menjen a szekér, jó, lojális munkatársakkal menjen. S ez már alapfilozófia. 

Másrészt Kürti úr nem akarja megmondani, hogyan is kell a menedzsmentben a tutifrankó spanyolviaszt tojni. Sőt, minden mondatából az jön e, hogy a megfelelő elvek, filozófia alkalmazása mellett is örök tanulás, fejlődés a vállalatvezetés: nincs végállomás, nincs végcél, nincs tökéletesség.

Embernek maradni. Kraetívnak és etikusnak. Ez a kiindulási pont és a végső cél. Közben szabad pénzt keresni és jól csinálni. Legalábbis az adott szintnek megfelelően jól. Ennyi a titok.

5/5

(2014)

Szovjet sci-fi, pergősen, izgalmasan, Fazekas Attila jobb formában levő rajzaival.

Nem ismertem a történetet, de megnyert magának, hamar beleéltem magamat.

Volt egy pont, ahol már rötyögtem, milyen átjáróház lett a Földből a humanoid űrlények szempontjából: mint egy pesti kabaré-jelentben, ahol mindig jön valaki, még mindig jön valaki és még mindig jön valaki… De ettől eltekintve vagy ezzel együtt komolyan élveztem az olvasást, a nézdegélést. 

Na jó, egy pont volt, ahol felsóhajtottam (jaj ne!): amikor a büntire kijelölt földiekről kiderül, hogy megváltoztak, jók lettek („El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra!”), és már nem is büntiérdemesek. Bár nincs kimondva, a szovjet hurráoptimizmusnak, azért nyíiván bele kellett kerülnie a történtbe. Hát ez nem jött be, Martinov elvtárs! :-)

S mondom, Fazekas jókedvében rajzolt, úgy látszik, élvezte a történetet. Oly annyira, hogy kedvet csinált az eredeti könyvhöz is. Már itt van a polcomon. 

4/5

(2014)

Ifjúsági, Budapest, 1985

Persze a klasszikus Stevenson-történet adaptációjáról a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ról van szó. A szöveg, szokás szerint Cs. Horváth Tibor, a rajz: Korcsmáros Pál.

A képregényt olvasva nem tudtam, mi az ami, furcsa benne. Aztán amikor lejutottam a második történetig, a Conan Doyle-féle Sherlock Holmes sztoriig, akkor kapcsoltam. Ezt a másodikat is Korcsmáros rajzolta, és miközben mindkettő egyértelműen Korcsmáros grafika, aközben a második letisztult, határozott vonalvezetésű, karakteresebb rajzokkal dolgozik. Nem kára ez az elsőnek, de előnye a másodiknak. Bár az is igaz, hogy érthetetlen volt itt-ott Hyde vámpírfoga, illetve arca megjelenésének következetlensége. Mintha Korcsmáros nem tudta volna eldönteni, milyen is a Jekyll-ben lakó gonosz igazi arca.

Nem Stevenson tehet róla, valószínűleg nem is Korcsmáros (vagy mégis?), de a történet, amit jól ismertem, persze, valahogy most fogott meg igazán, a sztorin túli mondanivalójával. A félelmetes mondanivalójával.

A Sherlock-nyomozás a szokásos, jól bevált, hatásos, szórakoztató, csattanós nyomozás. S mondom, a letisztultabb, ismerősebb elegáns, néha muris Korcsmáros rajzokkal.

5/5

(2014)

Ifjúsági, Budapest

Gyerekkoromban Fazekas Attila rajzai jöttek be a magyar képregény-rajzolók közül második legjobbnak. Talán mert ő rajzolta a legélethűbb meztelen nőket. Zorád Ernő a harmadik befutó volt. Az első volt Korcsmáros Pál. Aztán utolsó Sarlós Endre, a komorsága miatt. 

Később rajzhosszal Zorád lett a befutó, Korcsmáros a második. Sarlós maradt a negyedik. Manapság az utóbbi kettő helyet cserélt. Jót tettek Sarlósnak a színezett rajzok. :-)

A jelen adaptáció hozza a Fazekas–Cs. Horváth formát. Fazekas rajzai plasztikusak, élethűek, konzekvensek a figurák, jól megkülönböztethető karakterrel, élethű környezetben, hihető ruhákban. 

Élvezettel olvastam, nézegettem. A vége volt csak olyan kis kurta-furcsa, de végül is, emlékeim szerint, így ért véget a számomra egyáltalán nem kedvenc, Delfin Könyves Polescsuk-regény is.

A füzetben szereplő bónusz képregény már gyerekkoromban a kedvencem volt, holott nem mondott semmit sem Lem, sem Jankovics Marcell neve. Manapság, naná! :-) Jankovicson meg is lepődtem, csak most tudatosult. (Nem tudjátok, rajzolt más képregényt is?) Érdekes, de akkoriban még az sem jött át, hogy a rövid történet főszereplője Pirx pilóta (van-e, aki e nevet nem ismeri? :-) ) 

No, ezt a történetet, most ettem-ittam, élvezkedtem, és még jócskán nosztalgiáztam is a fejszámolás alapján legalább negyven éves képregény felett.

4/5

(2014)