Gyerekkoromban Fazekas Attila rajzai jöttek be a magyar képregény-rajzolók közül második legjobbnak. Talán mert ő rajzolta a legélethűbb meztelen nőket. Zorád Ernő a harmadik befutó volt. Az első volt Korcsmáros Pál. Aztán utolsó Sarlós Endre, a komorsága miatt. 

Később rajzhosszal Zorád lett a befutó, Korcsmáros a második. Sarlós maradt a negyedik. Manapság az utóbbi kettő helyet cserélt. Jót tettek Sarlósnak a színezett rajzok. :-)

A jelen adaptáció hozza a Fazekas–Cs. Horváth formát. Fazekas rajzai plasztikusak, élethűek, konzekvensek a figurák, jól megkülönböztethető karakterrel, élethű környezetben, hihető ruhákban. 

Élvezettel olvastam, nézegettem. A vége volt csak olyan kis kurta-furcsa, de végül is, emlékeim szerint, így ért véget a számomra egyáltalán nem kedvenc, Delfin Könyves Polescsuk-regény is.

A füzetben szereplő bónusz képregény már gyerekkoromban a kedvencem volt, holott nem mondott semmit sem Lem, sem Jankovics Marcell neve. Manapság, naná! :-) Jankovicson meg is lepődtem, csak most tudatosult. (Nem tudjátok, rajzolt más képregényt is?) Érdekes, de akkoriban még az sem jött át, hogy a rövid történet főszereplője Pirx pilóta (van-e, aki e nevet nem ismeri? :-) ) 

No, ezt a történetet, most ettem-ittam, élvezkedtem, és még jócskán nosztalgiáztam is a fejszámolás alapján legalább negyven éves képregény felett.

4/5

(2014)

Előirat: 

Pratchett-et csakis Delta Vision kiadásban szabad olvasni! Mármint az eredetit nem számítva.

Tárgyalás: 

Immár tudom, hogy Pratchett minden humorával, gunyorosságával, cinizmusával, szarkazmusával egyetemben bölcs és elgondolkodtató is tud lenni. Mert az még csak hagyján, hogy „Mégis mozog a Teknősbéka!”, meg az is, hogy a Kisistenbéka csodálkozik, hogy miket nem mondott az ő prófétáinak, amikor még még nem Kisistenbéka volt, és legalább ekkora szemeket mereszt önnön überelhetetlen tulajdonságaira, amikkel a teológusok ruházzák fel, és azon túl is, hogy a Kvizíció vezetőjét olyan plasztikusra sikeredett leírni azzal, hogy a jó emberekből is képes kihozni a legrosszabbat, és ez benne a legrosszabb, eljutunk egészen odáig, hogy a nem csupán a teizmus, hanem akár az ateizmus és a filozófia is pellengérre kerül, de finoman pöckölgetve, rugdosva ki a tartóoszlopokat és a mankókat. 

Úgy fest. Pratchett nem hajlandó hinni semmi abszolút végletesben (lehet, hogy mégis igaz , hogy mozog a Teknősbéka?) csak azért, mert azt úgy illik, de úgy fest, végső soron mintha inkább afelé tendálna a világnézete, hogy Isten(ek) mégis van(nak), hiszen azért Vorbist utolérte a békavész.

P. S.: 

Gratulálok és köszönet, Mr. Pratchett! Nem vagyok túlművelve a műveiből, de eddig ez volt a legjobb, legmélyebb, amit olvastam. Azon túl, hogy szakadtam a röhögéstől. S ez így együtt nem kevés!

5/5

(2014)

Ez vajon micsoda? Visszaemlékezésnek túl regényes, és túl felületes. Esszének is túl irodalmi. egy országról való beszámolónak semmilyen. 

Leginkább egyfajta rendezetlen bosszúnak tűnik, letojva azokat az érveket, amiket átélve még érveknek érzett (belga-japán kapcsolatok). Vagy az álmokkal való leszámolás irománya, jól megbosszulva a japánokon, hogy egykor rajongott értük. 

Van egy Regina nevű ismerősöm, ő is japán-fan. Majd jól megajánlom neki a könyvet, hadd ábrándujon kifelé! 

De előtte elmondom neki, hogy nem jó könyv. Hogy néha pergősen leír, majd megakad, pl. a japán nők sorsán, amelynek egyedüli alternatívája voltaképpen az öngyilkosság, majd halad a történettel, önfeltárón, de a japcsikra kenve azt is, hogy diplomásan képtelen egy napi árfolyamból másik árfolyamra váltani, és megalázottnak érezni magát, mert a főnöknénije (akibe majdnem szerelmes nő létére) nem tartja beszámíthatónak emiatt, és így marad a klozetpuci, hátha arra képes, majd megint elakad, most a japcsihapsik sorsánál, akik legalább önfeledten mernek fingani a japcsinénikkel ellentétben a wc-n, de élni ők sem mernek igazából, nesze neked hangos puki, szóval voltaképpen az egész sziget jobban járna, ha fogná magát és harakirit követne el, mindenkinek nagy megkönnyebbülés lenne! De ez utóbbit a belga-japán kapcsolatok érdkében nem mondja ki. 

Szóval: nem esszé, nem regény, voltaképpen semmi se nem. 

Csak azt nem értem, miért igen?

2,5/5

(2014)

Nézzük, ugyebár az indítékokat!

Az ember miért olvas és mi célból nem olvas Vavyan Fable könyvet? Ami nem tekinthető célnak az olvasáskor: tengermély irodalmi élmény, a nagy magyar valóság szivárványirodalmi megfogalmazása, az élethez való gyémánt gondolatok sorjáztatása. És hasonlók. Amire bizton számíthat a Fable-olvasó: sziporkázó nyelvfacsarások, röttyenetek, vigyorog, röhögések, akciók, pofonok, vastag cekcuális utalgatások, afférok, ölelmények.

Nem olvastam sok Fable-t. Konkrétan ez volt a második. Az első ennek az előzménye volt. Az nagyon bejött. Akció börleszk. Höhöhö. S írva vagyon. De röhhenet röhhenet hátán. Abban. Jól kitalált karakterekkel, pemzli húzásos jellemekkel, tortadobálós, de röhejes gegekkel. Nem a Chaplin vagy a Buster Keaton-féle börleszk, hanem a Stan és Pan-féle. Kell az is, mert marha jó!

Ebből fakad, hogy van összehasonlítási alapom. S ez esetben baj, hogy van. Mert a két könyv főszereplői nem azonosak, de gyakorlatilag tökéletesen felcserélhetők. Ahogyan az alaphelyzet is. Ahogyan voltaképpen a cselekmény is. Csak ez a könyv sokkal vastagabb. S bár egyáltalán nem tudtam letenni, volt, hogy már vártam a végét. S nem feltétlenül a tetszés miatt. Nekem ebben kicsit sok volt az aberáltság, sok volt az ölközeliség, sok volt Fable. Valahogy úgy voltam vele, mint Louis de Funes filmjeivel: kezdetben élvezem, aztán lanyhulok, majd besokallok. Fable javára legyen írva, hogy végigolvastam. Funest nem nagyon szoktam végignézni.

Ami még nem: zseniálisak Fable Éva szófacsarásai, mondtam már. Viszont kimondottan zavaró, hogy majd minden szereplő ugyanebben a stílusban szófacsar. Zavaró, mert bár börleszk, ez mégis csak valahogy olyan izé…

Másfelől : volt egy-két olyan fejezet, ami csak azért volt, hogy ne sérüljön a számozás folyamatossága. S voltak a fejezetekben humor pour humor jelentek, amik azért voltak ott, mert Éva asszony leszakított egy gyümölcsöt a humor-fáról, vagy az ölébe hullott pihenés közben, de annyira jónak találta, hogy nem volt szíva kihajítani. Annak ellenére, hogy semmi szervesség nem volt az aktyuális jumor és a történet között.

Harmadfelől: tetszettek, közel álltak hozzám a közéleti megállapításai, például a mai média szereplőiről. De valahogy ezeknél is kilógott a szervtelenség lólába, de mondom, mert szívem szerint szólt, megbocsátottam neki.

Mindezek ellenére nem vesztettem el a kedvemet. Töretlenül beszerzés alatt van még néhány Molnár Vavyan-könyv beszerzése. Kíváncsi vagyok, hogy azok a műfaji besorolások, amik ennek a kötetnek a végén vannak (akció, kaland, fantasy, börleszk, egyéb), jelentenek-e valamit a gyakorlatban, vagy Fable voltaképpen bármit ír, ugyanazt írja, és nem dicséretként megállapítva, vagy valóban több arca, több stílusa is. Illetve megunható-e a stílusa más műfajú alkotásaiban?

3/5

(2014)

Az a baj, hogy ez a téma mindenképpen vihart kavar. Vagy nem baj?

Vihart kavar, mert vastagon érinti a vallást, legalább ennyire vastagon a politikát, és még inkább vastagon az egyik legérzékenyebb nép, a zsidóság identitását.

A könyv szerzője zsidó. Zsidó régész. Aki a Közel-Keletet túrta a történelem megértéséért. Ezt fontos tudni!

Na most: az európai kultúrát vastagon meghatározó zsidó és keresztény vallás számára elég nagy pofon a könyv. Mert lényegében azt mondja, hogy nagyon sok minden nem úgy történt a valóságban, legalábbis súlyos érvekkel megkérdőjelezhető, ahogyan azt a Biblia leírja. Innentől a probléma egyértelmű: ha megkérdőjelezhető a bibliai történetek sora, akkor megkérdőjelezhető az abban hívő vallások sora is, megkérdőjelezhető a zsidóság választottsága és egyedisége (hú, ez mennyire nem polkorrekt, sőt antiszemitizmus manapság!) is.

Keresztény korszakomban az adott közösségem főiskoláján kötelező tankönyv volt a John Bright-féle Izrael története. Volt is belőle morgás, mert a közösség Biblia-értelmezési megközelítése jobbára fundamentalista volt. Megértettem az ellenérveket. Pedig Finkelstein könyvéhez képest Bright csupán ipari tanuló…

Amy Dockser Marcus ír le egy történetet a könyvében Finkelsteinről. 
„– Miért kellene elfogadnom a Biblia verzióját Izrael történelméről? […] Mindenki azt mondja, hogy leromboljuk a Bibliát. Mi egyáltalán nem leromboljuk a Bibliát, csupán átépítjük.” 

Finkelstein valószínűleg egyfajta kognitív disszonanciát él át. Mert a Bibliát nem lehet átépíteni. Illetve át lehet, de akkor az már nem a Biblia lesz. Mert a Biblia lényege, akár zsidó, akár keresztény szempontból: a Kinyilatkoztatás. Még ha nem akarom teljes mértékben szó szerint értelmezni, akkor is kérdés, az átépítés után mennyire marad meg a kinyilatkoztatás-jellege? Ha „átépítek” benne ezt-azt, nem éppen a veleje tűnik el? Ha például a zsidó nép, nem úgy, nem azt, nem akkor, és egyáltalán, akkor voltaképpen választottság és a szövetség üzenete vész el, s vele, ahogyan írtam, a mai Izrael identitása is. (Bár ahogyan egy felháborodott rabbi mondta nemrégen: tiltakozik az ellen, hogy a cionistákat és a zsidóságot összemossák. Szerinte a cionisták ártanak a zsidóságnak és semmi közük a zsidó-mivolt lényegéhez.)

Mit is ír Finkelstein? Gyakorlatilag megkérdőjelezi az egész ószövetségi történelmet. Kezdve Ábrahámtól, aztán végig menve gyakorlatilag az ÓSz-i könyvek történetein, és befejezve Malakiás könyvénél, legalábbis annál a korszaknál, amiről a könyv ír. S közben a régészet eszközeivel, kutatása következményeivel ízekre szedi a Bibliát. 
Nem tartja mindenhatónak a régészetet. Vannak kérdések, amikre a régészet képtelen válaszolni. Mert nem is a hatásköre. De vannak kérdések, amiket fel tud tenni, és vannak, amiket biztosan meg is tud válaszolni.

És a válaszok, amiket Finkelstein elénk tár, nem megnyugtatók, ha eddig elfogadtuk történelemnek is a Bibliát.

Az ember rendezi a tényeket, tetszik, nem tetszik, valamiféleképpen. Mindenki. Nincs elfogulatlan ember. A tények rendezése a bevallott, be nem vallott prekoncepciónk szerint történik. Különösen, ha egzisztenciálisan valamilyen módon érintve vagyunk. 

Keresztény koromban az alapállás az volt, hogy a Biblia igazat mond, minden neki ellentmondó tényt ennek a premisszának a fényében kell megvizsgálni. S ha adott pillanatban még nem is tudom cáfolni az ellenérvet, kutatni kell, s majd csak előbukkannak a megfelelő összefüggések, amelyek megfelelő fényben világítják majd meg az elbizonytalanító tényeket.
Döntő részben ez működött is. (Vélem, hogy mindenhol, mindenkinek működik. :-P ) 
Természetesen vannak olvasmányok, amelyek a Biblia és a régészet viszonyát harmonikusnak találják. Ezek a könyvek természetesen egészen másképpen csoportosítják és értelmezik a tényeket.

Finkelstein érvei viszont több mint nyugtalanítók. Nagyon kíváncsi lennék az általa említett „átépítés” mikéntjére. Mert itt, Kelet-Európában azt nagyon jól tudjuk, hogy a történelmet simán át lehet írni, értelmezni. Akár többször is.

Ám Izrael történelme nem redukálható le évszámokra, társadalmi rétegződésre, katonai, hatalmi csatározásokra, a múlt mezőgazdaságának eszközeire, módszereire, vagyis a materiális tényekre. Illetve leredukálható, de Izrael történelme kb. négyezer éve nem erről szól. Ha bármely más nép történelmét újraírjuk (mennyire megérdemelné ezt a magyarság például!), akkor voltaképpen nem történik semmi: érintve lesz az adott nép, és annyi. A zsidóság történelmének újraírása gyakorlatilag Isten megbízhatóságának a kérdéséről szól. (Keresztény felekezetem tagjai ezért is morogtak a Bright-könyv ellen.) Ha átírom a történelmét, Isten cselekedeteit kérdőjelezem meg. A Bibliában megtestesülő cselekedetét mindenképpen.

Vagyis végső soron a kérdés a következő a hívő, Finkelsteint olvasó számára: van a Biblia, mint Isten kinyilatkoztatása; vannak abban a régészet által megcáfolt tények. Nos, mit fogadok el: a teljesen logikus, alátámasztott cáfolatot vagy a Bibliát? S ha engedek a tényeknek, ezeknek megfelelően átépítem, átértelmezem a Bibliához fűződő viszonyomat? Esetleg ignorálom a kérdést? Netán megtalálom a cáfolat cáfolatát?

Nem mondhatni, hogy aprócska dilemma vagy semmitmondó feladat…

4/5

(2014)

Hm. Valahogy, annyira nem, miközben mégis...

Nehezen indult, majdnem le is tettem, aztán elkezdett történni valami, majd fel is gyorsult, még izgulni is tudtam, sőt aztán már nagyon akartam olvasni, de miközben úgy tettem le, hogy nagyon jó volt, végig azon agyaltam, micsuda is ez? 

A Rama egy űrhajó. Egy nem emberi űrhajó. Az emberek rátalálnak, megközelítik, bemennek, és marha hosszú ideig kutakodnak odament, mert a Rama valami gigantikusan rohadt nagy űrhajó. Szóval az emberek kutakodnak, tudományosan, izgulósan, rejtvényfejtőn, de hihetetlenül semmire sem jutnak. 

Végülis arra jutottam: marha nagy pofon az emberi egonak. Hehehe. Vagyis jó könyv!

3,5/5

(2014)

Én ezt a könyvet nem akartam elolvasni! Kata adta a kezembe. Kata így-úgy az egészségügyben dolgozik, járja az országot gyógyszerekkel. Sok mindent tud a szervezetünk működéséről, annak ellenére, hogy nem orvos. Óvja, védi a családját is, amennyire csak tudja, és telik tőle. Ahogy mondta, mostanában a lelke felé is sokkal jobban nyitni akar, legszívesebben egy hétre bezárkózna a szobájukba (nem teheti meg), és elolvasná minimum ezt a kupac könyvet, tett vagy nyolc kötetet a kezünkbe.

Volt abban minden, mi szem-szájnak, new age-nek, spiritualitásnak ingere, az igazi beavatástól kezdve, a súlyosan kelet felé merülő Bakos Attilán át, a mostban élő Tolle-ig minden. Meg ez a kötet. Tolle-ra Örök Sógorom is rengetegszer hivatkozott már (Ö.S.: ugyan nem vagyunk már azok a törvényes kereteket tekintve, de a barátságunk, úgy fest, megmaradt), egyszer egy könyvet is kaptam tőle, amit valakinek visszakért, hogy sürgős lenne, az én példányomat hamarost pótolja, de aztán valahogy mindig elkerültük egymást Tolle-val. Na, gondoltam, akkor itt az alkalom, két nap Katáéknál, különösebben nem akartunk sehová menni, gyerekeknek medence a kis udvaron, sör a hűtőben, grill este, szivarok, házi pálinka (ez esetben alma, mmm, de jó volt!), délutántól árnyék, szóval még olvasni is lesz idő, gondoltam. Lett, de nem Tolle mester lett belőle, hanem Franckh úr.

Igazából a könyv első fele nyűgözött le. Voltaképpen arról szól, hogy az ember nem ér véget a bőrénél, s hogy a fizika, biológia már bizonyította is ezt. Testünknek komoly mágnesen és elektromos kisugárzása van. de ennél sokkal több is. A legérdekesebb, amit ír, szerintem ez volt: egy férfi DNS-ét izolált térben helyezték el. A férfinak érzelmekre különösen ható fotókat mutogattak (erőszak, szexualitás, stb). Az izolált DNS-e valós időben reagált a férfi érzelmi változásaira. A valós idejű reagálást nem befolyásolta a távolság sem: öt méterről ugyanúgy működött, mint ötszáz kilométerről. (A kísérlet leírásának forrását nem tudom citálni, nincs nálam a könyv.)

Franckh azt mondja, hogy a gondolkodásunkkal megteremtjük a magunk valóságát. Ezzel nem mond nagyon újat. Aztán azt is mondja, hogy a magunk teremtette valóság olyan lesz, ahogy gondolkodunk. Ez az előzőből fakad. Vagyis aki negatívan gondolkodik, a kudarcokra néz, azt negatív hatások és kudarcok fogják érni. Aki pozitívan néz az életre, emberekre, annak sokkal több a pozitív tapasztalata is. Ez sem új dolog. 
Aztán azt is olvastam, hogy erősítenünk kell magunkban a pozitív gondolatokat, érzéseket, és amit a szívünk szeretne, azt kellene igazából nagyon határozottan kívánnunk. Őszintén, egyszerűen megfogalmazva, akár szavakban, akár kis cetliken a szobánk falára, hogy arról gondolkodjunk, arrafelé tereljük a gondolatainkat.

Ami nem volt teljesen testhezálló számomra: az idézett tapasztalatok döntő többsége ijesztően materiális volt. Meggyógyult, megváltozott a tőzsdei árfolyam, nem rabolták ki, stb. Ha akarom, lelki tapasztalat, ha akarom, az egot-t erősítő eltérítés, hiszen azért tudjuk, hogy jobbára az élet visszakézből adott álcsúcsosai nevelnek bennünket leginkább, és ha a boldogság csak a külső körülmények szivárványos harmóniája, akkor voltaképpen nincs is boldogság.

Ami nagyon pozitív volt: olvasás közben komoly deja vu-érzésem volt: aham, így van, korrekt, de ezzel már találkoztam valahol. Aztán jöve a felismerés, „semmi nincs új dolog a Nap alatt” (Préd 1:9): a Bibliában olvastam hasonlókat. 

A gondolatok változtatásának szükségességéről: „változzatok el a ti elméteknek megújulása által.” (Róm 12:2) 

A gondolataink irányításáról: „…amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” (Fil 4:8) 

A kívánságok megvalósulásáról: „akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek. (Ján 15:16)” 
Önmagunk elfogadásáról: „Szeresd felebarátodat, mint te magadat.” (Mát 19:19)

Szóval voltaképpen egyetértek a könyvvel, jó könyv, hasznos könyv, érdekes könyv. A Dolgok Végső Nagy Irányítója kimaradt belőle, de aki tapasztalatot szerez a gondolkodás megváltoztatásának áldásairól, annak tükrében, hogy a bőrünkkel nem ér véget a világ, az küszöbén áll annak, hogy akár egy lépéssel előrébb is lépjen.

4/5

(2014)

Ugye, mindennek több rétege van, ezt már Shrek is megmondta, abban a nagyon találó hagymás hasonlatában. Mert, ugye, nézzük csak, mi ez a könyv?

Egy Stephen King. King világsikerű író, rajongótáborral, szellemes (hahaha) ötletekkel, milliós eladásokkal, rossz (tisztelet a kivételeknek, de azok meg nagyon jók: A remény rabjai, Halálsoron és a Ragyogás, amiben Jack Nicholsonnak egy életre az arcára fagyott a a védjeggyé vált démoni vigyor) megfilmesítésekkel.

King fogalom.

Kifene akarna kikezdene egy fogalommal. Idelentről?

Mert, ugye a másik réteg az irodalom. Aminek önmagában is ezer rétege van. Egyezzünk meg abban, hogy King jobbára horror-könyveket ír. Ez valamit mond, de nem túl sokat, mert azt is lehet sokféleképpen írni. S King nem ír rosszul. Enyhén szólva... King jól ír: bevezetés, tárgyalás, befejezés, pofáncsapás. Felépít, van dramaturgia, van feszkónövelés, van minden, ami ide köll. A befejezés is szokásos, csittcsatt, dirrdurr, fröccsenet, szomor, döbi, ahogy kell. Az, hogy mindez nem az én műfajom, hiába is jött be nagyon a Tortúra, de az mégis inkább thriller, arról nem King tehet, hogy én mit szeretek és mit nem. 

Mert, ugye a horrorhoz jobbára valami misztifikált, túlvilági darabolós szörnyre van szükség. Meg lucsogásra, freccsenésre emitt, elzöldült, tán cseppfolyós torz arcokra, kilógó inakra, szörnyekre amott. Kinek-kinek ízlése szerint. Nem vagyok félős, de nem is szeretek félni. Bevallom, az Állattemető olvastán nem is tudtam… 

Úgy valahogy addig, amennyit a fülszöveg is elárul, hogy a macska visszagyön a halálból, vitt is a lendület. A folytatásban már valahogy motivációját veszítette a rémület szál, számomra például az após-vej kapcsolat kommunikáció-borzalma sokkal érdekesebb volt.

S mert ugye, van az a baj, hogy a sírból visszamászkálás, halottakkal való kommunikáció eleve, tetszik, nem tetszik, feltételez egyfajta világnézetet. Amely világnézetet részben vallom: „több van, mint amit szemünk láthat, több van, mint amit fülünk hall” (a' la LGT). Az is stimmel az én nézetemmel, hogy a „visszatérések” alkalmával valami/valaki más jön vissza, nem a visszahívók által remélt célszemély.

A Biblia például ezért óv a halottidézésektől, és még a mltán híres Endorban megidézett Sámuel próféta esete is nagyjából kétségtelenné teszi, hogy Saul a halott prófétával vagy valami/valaki mással beszélt-e (1Sám 28:7–20).

Szóval, úgy fest, King ehhez tartja magát, mert ami/aki/akik visszajönnek nem az eredeti célszemélyek. Idáig rendben is volna. De van egy epilógus, ami aztán relativizálja Loius Credd addigi cselekedeteit. S bevallom, az előzmények után nekem nagyon kétséges, hogy bárki meglépte volna, amit Creed meglépett. Meg amit eőtte meglépett. Mert a tapasztalat által valahogy motiválatlan a harmadik meglépése.

Szóval: á, nem, köszönöm, Mr. King, de ez nem az én műfajom. Nem mondom, hogy nem próbálkozom újra Önnel, de nem vagyok túl lelkes, már ne is haragudjon!

3/5

(2014)

A róka természetesen a Kis Herceg rókája, a szelídítés pedig a barátság szelídítése.

A könyv könyvmegállós szerzemény. Szerelemetesfeleségtársam nyomta a kezembe, megmutatta az első sorát, és én hoztam magammal.

Az első fejezet nagyon megfogott. A szerző önvallomása arról, hogy ahogy teltek-múltak felette az évek, úgy fogytak el az igazi barátai. Önvallomása, mit tart a barátságról. Ami nem elsősorban klub-kapcsolat, nem munkahelyi, nem kocsmai összeverődés, nem galeri-összetartás, bár lehet egyik-másik ilyen kapcsolatból igazi barátság, hanem a normál emberi szimpátián túl valami mélyebb kapcsolat, amiben szerves részt kap az összetartozás, a közös cselekvések, az élethez való hozzáállás mindkét félben fellelhető viszonyulásai, és ezáltal valami elementáris eszmei összetartás. 
Ír arról, hogy a barátság, ha barátság, megmarad akkor is, amikor jön az asszony/férj (bár érdekes meglátás, hogy a történelem nagy barátságai általában férfi-férfi barátságok, de ebből nem von le messzemenő következtetést), megmarad akkor is, ha jönnek a gyerekek, a mindennapi gondok, ha a költözésekkel nő a földrajzi távolság.

Megfogott az az első fejezet, mert mélyen egyetértettem vele, a tapasztalata a saját tapasztalatom is. Vannak kapcsolataim, amelyek fontosak, de barátom egyre kevesebb. Van, amit éppen az eszmei elköteleződés változása oldott fel az időben, van amelyik halállal ért véget, és én temethettem el őt, van, amelyikben a földrajzi távolság játszik nagy szerepet, bár a barátság megmaradt, csak az egymás életében való szerves részvétel lazult fel (Gödöllő, Németország és Svájc nagyon messze van a szervességhez), és van, amelyik csak felhígult, ha van is kapcsolat.

A második fejezettől jön a szociológia és a szociálpszichológia. És vele az érdektelenség. Annyira nem kötött le a szerző kérdőívének bemutatása, értékelése, és mindaz, ami ezután jött. Nem tudom, mit vártam, de az első fejezet után nem ezt, Valahogy a moinanivaló vékonykává vált, különösen, hogy az első fejezetből egyértelmű lett az egyébként heves bólogatásra késztető prekoncepció is, amit persze azonnal hevesen elfogadtam.

2,5/5

(2014)

Heltai és Zorád: micsoda páros!

Ezt a két képregényt még nagypapámmal vagdostuk ki a Fülesből, vágtuk körbe és ragasztgattuk egy spirál füzetbe, hogy a heti folytatásokban megjelenő történet egyben is olvasható legyen. A spirálfüzet azóta sajnos elveszett néhány költözés alatt, de Papa ezzel a megoldásával rászoktatott a képregényekre, és azokon keresztül az irodalmi eredetik szeretetére is. 

Most a Rukkolán sikerült megszereznem e két Heltai regény színezett képregény-változatát. Hurrá!

Heltai Jenő két történetét Mák István újságíróról, aki párizsi csavargónak és királynak egyaránt nincstelen, de sármos, nagyvonalú világfi, a cirill királyság vetésforgóban működő uralkodójának barátja, segítője, kisregényben és képregényben olvasni egyaránt pazar szórakozás. 

A történet paródia, börleszk, bohózat, nem is tudom, melyik az igazán jó szó rá. Benne van minden, ami egy felhőtlen szórakozáshoz, nagy nevetésekhez szükséges, s a képregény-verzióban mindez Zorád unhatatlan, pazar rajzaival bemutatva.

Külön érdekesség, hogy a Héttorony Kiadó gondozásában megjelentetve a két kisregényt szintén Zorád illusztrálta. Kompatibilisek egymással. Nagyon!

5/5

(2014)

Amikor még az ősidőkben létezett a Sajtóklub című műsor, Bayer Zsolt miatt néztem bele. Bayer szépirodalmi művei motiváltak erre. Mellette Bencsik András, Tóth Gy. László, Molnár Tamás és Lovas István voltak a beszélgetések résztvevői. 

Mindegyiküknek meg volt a maga vonzereje, de Lovas kiemelkedett a higgadtságával és a tájékozottságával. Néhány adás után már kerestem a cikkeit.

A jelen könyvet 2000-ben adta ki a kiadó. Én a harmadik kiadást olvastam. (Az előzmény. a Jobbegyenes hat kiadást ért meg, ha jól tudom.)

A könyv: cikkgyűjtemény. Egyfelől: nincsen benne logikai szál, ami vörös fonálként összekötné az egyes cikkeket. Másfelől, dehogyis nincsen: a sajtó és a politika hihetetlen kétkulacsossága, kettős mércéje, ennek bemutatása és művelt, tájékozott, logikus cáfolata.

Szó van az azóta nagy valószínűséggel meggyilkolt Heiderpolt-ről, akit Európa és az USA egyaránt fasisztázott, miközben semmi konkrét vád nem volt ellene. Lovas párhuzamba állítja Ausztria és Izrael nemzetközileg értékelt emberjogi állapotát; az utóbbiról hiába tudja az egész világ, hogy rasszista, tömeggyilkos állam, büntetlenül teheti, amit tehet, minden ENSZ-határozat ellenére.

Szó van a vallási, nemzeti, vallási jelképeink megcsúfolásáról, miközben a megcsúfolás egyoldalú, lenéző, lesajnáló.

Szó van arról, hogy voltaképpen az elmúlt rendszer (amelynek mintegy száz millió áldozata volt világszerte) fenntartói közöttünk élnek, büntetlenül, következmények nélkül, miközben az ellenpólus-diktatúrának még a neve is szitokszó, s ha bárki bármi jót merészel mondani róla, azonnal elvágta magát, minden vonalon.

Szó van arról, hogy szenvedés csak egyfajta létezik, népirtás csak egyetlen volt, aminek máig ható következményei vannak, s ha bárki eltér a kánontól, annak jaj! (Akkor még, 2000 környékén visszautasította az AB a holokauszt-tagadásról szóló törvényt, azóta bármely momentumának nyilvános taglalása, nyilvános megvizsgálása bűntett lett, ha eltér a kánontól.) Szó van erről is, hogy repedezik a köré épült ipar, s éppen sorstársak (pl. Finkelstein) repesztik leginkább.

Szó van az álszent demokráciákról, különösen a világ legdemokratikusabb államáról, aki kiirtott egy fajt, hogy helyet csináljon egy másiknak, akit egy földrésszel odábbról hurcolt be rabszolgának, és a mai napig testvéri kapcsolatot tart fent olyan államokkal, amelyek az emberi jogokat, a demokráciát hírből sem ismerik (Szaúd-Arábia, Izrael), de ha gazdasági érdeke kívánja azonnal fegyveresen lecsap a „demokrácia ellenségeire”.

Szó van a magyar közélet tematizálásáról is, a magyar irodalmi életről, arról, hogy egy Magyarország a többiek mellett egy magát nyíltan nem magyarnak valló és a magyarokat gyűlölő írót küldött ki a frankfurti könyvvásárra, s hogy a kiküldött írók kivétel nélkül egy szellemi akolból származtak.

Szó van arról, hogy a jobboldali kormány tehet bármit, antiszemita és rasszista, még akkor is, ha a Dohány utcai zsinagóga felújítására 350 millió forintot adott a hitközségnek, meg ingyen telket a hitsorsosok iskolájának az egyik legdrágább budai negyedben.

S szó van sok minden másról.

Lovas stílusában az a legzseniálisabb, hogy az érveket visszafordítja a feladókra (legpoénosabb, amikor Popper Péter a szerző szemére veti, hogy határozza már meg, hogyan is néz ki egy zsidó; Lovas fogja magát, és elmondja, hogy ezen még nem gondolkodott, de hiteles forrásból merít: és becitál egy képet, ami egy zsidó kongresszus programfüzetén szerepelt; a kép nagyjából Popper Pétert ábrázolja), nem trágár, csak adott esetben azok trágárságát használja fel, idézetként, akikről ír. No meg az a zseniális benne, hogy nem lehet bevinni az erdőbe, mert tájékozott és művelt ember.

Utálják is sokan.

Jó ez a könyv, még majd' tizenöt év távlatából is. Vélem, a politikai, szellemi ellenfeleknek fájdalmas. Mondjuk, rájuk fér.

A baj csak az, hogy hiába! Hiába telt el tizenöt év, hiába az igazságra, a kétkulacsosságra, a kettős mércére való rámutatás, hiába a hazugságok leleplezése, hiába a csúsztatásokra, ferdítésekre való figyelemfelhívás, a kutya ugat, a karaván halad, a pénz beszél, a világ omlik.

Kedves István, a magam részéről köszönöm a könyvét! Nagyon!

5/5

(2014)

Jó Poljakov könyve. Olvasmányos szatíra, jókat lehet röhigcsélni rajta, még jobbakat szörnyülködni, és még jobban rádöbbenni, hogy mit tett, tesz velünk a történelem. S nem tudom eldönteni, voltaképpen melyik vonulata miatt is szerettem meg?

Ez nyilván kiélezett karikatúra, de mi van, ha alapvetőn mégis valami hasonló módon működnek a dolgok. Függetlenül attól, hogy más az ország, más a történelmi helyzet, de voltaképpen az ember nem más?

Gondolkodtam már rajta, hogy néha jó lenne úgy könyveket olvasni, hogy nem is tudom, ki az írója, semmit háttérinfóm nincsen magáról a könyvről, de semmi, csak maga a puszta történet, stílus van előttem, s úgy dönteni, tetszik-e? S mennyiben térne el az értékelésem a mostani, dús háttérinformációs értékelésektől? Mert tudom, hogy ezzel-azzal, így-úgy elfogult vagyok.

De Poljakov jó. Akkor is, ha részben ellopta az én még meg nem jelent ötletemet! :-)

4/5

(2014)

Valamelyik Könyvmegállóban leltem még a nyáron; akkor még volt néha könyv is bennük. Igen ramaty állapotban volt, kitérdelve, foszladozva, ráadásul ezzel a semmitmondó, pfúj borítóval. De KFK mégiscsak: megsajnáltam, hazavittem, Technokollal megetettem, vastag Celluxszal megitattam, belekezdtem, benne- és elragadtattam. Mer' bizony!

Az utóbbi idők egyik legjobb könyve számomra. Először az utószót olvastam el, Kucka Péterét. Kicsit elriasztott, mert Wells-hez hasonlította Wyndham-ot, én meg annyira nem szeretem Wellst, a szikársága, távolságtartása miatt, meg na! Szerencsére Kuczkának, áldassék egyébként a neve, nem volt igaza.

Amikor a könyv elindult, egy darabig csak lestem, és sűrűn nézegettem a borítót: „Hé, ez nem egy sci-fi, má’ bocsika, hogy szóvá teszem?” 

Aztán egyszer csak volt egy szó, ami előrevetítette a szereplők múltját: mutáns. Akkor disztopia. Nocsak… Nem vagyok fan, néha mér kicsit sok is a disztopiából, de azért…

Rendben, akkor olvasunk egy kis Robert Merle-t, a’la Malevil. Volt is benne kicsi, illetve val’szeg Merle találkozhatott Wyndham könyvével. De aztán foszlott a Merle de ja vu, s jött Vercors-é, a fantasztikus Tropi komédia: mitől, honnan, mely ismérv szerint ember az ember. Aztán ez is foszlott, s lett benne egy PKD a vallás és fanatizmus által. Aztán az egész összeállt bennem Wyndham-má. Rendben.

Nincs túl jó véleménye Wyndham-nak az emberről. Vagy csak reális. Nincs ember eszmények nélkül, s csak két út van: vagy a porba alázzuk magunkat, vagy szükségszerűen magasabb eszmény szerinti célt kell találni a létezésnek. Még akkor is, ha emiatt leég a világ. Mert a leégett világban is szükség van eszményekre. Szükség van a létezés magasabb rendűn megokolt céljára is. Legyen ez a cél a vallás, a humanizmus vagy a puszta túlélés. S magasabb rendű vagyok akkor is, ha a nézőpontomból szemlélve a többiek vannak alacsonyabban. Alacsonyabb rendűségüket pedig mi sem igazolja jobban, mint hogy üldözésre, kiirtásra méltók, hiszen nélkülük mennyivel egészségesebb lenne a világ! A magasabbrendűség tudata bármilyen technikai szinten előállítható, mintegy instant mód emberbe programozott.

A könyv a második világháború környékén íródott, s az áthallás nem véletlen. De Wyndham túllép a szokásos nézőpontokon, és tágítja az optikát: ítéletébe belefér minden náció, minden technikai szint. Pesszimista realitásával azt mondja, aki azt hiszi, hogy de, nos az sem kivétel.

Pereg a cselekmény, izgulunk, aggódunk, gondolkodunk, gondolkodunk, csüggedünk és még akarunk Wyndham-et olvasni. 

S tudtommal magyarul nincsen rá több lehetőségünk. Mekkora balszerencse!

P. S.: A regény elmosta a novellák iránti érdeklődésemet. Azokról így most nem ejtek szót.

5/5

(2014)

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977, ISBN: 9632111575 · Fordította: Baranyi Gyula, Borbás Mária

Nagyon nehéz ellenállnom a csoportnyomásnak és a sutba vágni a bennem élő látens sznobot, de erőt veszek magamon, és kimondom a frankót: nem tetszett a könyv. Ha kell összemegyek picire, ha kell, a sarokba állok, vagy kukoricára térdepelek, de akkor sem.

Tény, hogy fertőzve voltam az egekig magasztalt filmmel (hű, mekkorát szenvedtem amíg néztem, akkor még volt bennem kulturális szadomazó-hajlam), s megkönnyebbültem, hogy az utószó elmondta: a könyvnek annyi köze van a filmhez, hogy szerepel benne a sztalker (miért Stalker?) és a Zóna szó, de Tarkovszkij nagyjából ennyit tartott meg a regényből.

Olvastatta magát a könyv, ez tény. A mondanivalóját azonban sokkal jobban megvilágította a mellé tett filmforgatókönyv. Ami nem mellesleg azért már hajadzik a filmváltozatra. S jobban is tetszett. Na, ezt adjátok össze!

A Stalker (miért nem Sztalker?) olvasása közben folyton PKD járt az eszemben. A hősöktől való távolságtartás, a cselekmény nem magyarázottsága, valahogy az egész olyan kis dézsávű volt.

Még azt sem mondom, hogy nem adott gondolkodnivalót, mert azért a piknik-hasonlat nagyon ütős volt. Voltaképpen helyre tette a miértet. A filmforgatókönyv címe (A kívánsággép) pedig nagyon mély bugyrokba ásott: akarjuk-e, amit akarunk, s mit akarunk egyáltalán? Morzsák a nagy fasírtból a hangyáknak.

3/5

(2014)

Mert a trilógia az három darab, így ebben a szellemben értékelek.

A nagy füzet

Na, ez zseniális! Ez a lecsupaszított, szikár, jelzők nélküli nyelvezet valami zseniális! Az, hogy a szereplőknek nincsen nevük, ebben az esetben szintén az. Kristof hihetetlen leleménnyel megalkotott eszköztára duplán aláhúzza az ábrázolt kor borzalmait, s a pasztellekből csak úgy süt a lángvörös. 
Irodalom. Ha ezt a szót mondat közepén írtam volna erről a könyvről, akkor is így festene: Irodalom. 

Viszont azt nem értettem, hogy a háborúban miért lesz mindenki szexuálisan aberrált: az egyik kutyával (bakker, gyomrom fordult kifelé a jelenettől, már csak a blöki jó nedvesen orálra fordítása überelte volna az eseményeket, és érte volna el nálam, hogy viszontlássam a vacsimat), a másik kisgyerekeket pattint kedves-játékosan cumira, a harmadiknak meg nem akkor jó, ha büszkeségében felvonulhat, hanem ha a gyerekek ütik. A második részben az orgazmus egyik elérhető útja, ha valaki megfojtja a nővérét. Vannak itt bajok, kérem! Nem tartom magam prűdnek, mert, írtam már: a megfelelő személlyel szexuálisan együtt lenni, ahogy keresztény múltamban egy igen intelligens ismerősöm megfogalmazta: Isten-tisztelet. Bármilyen pozitúrában, technikával, segédeszközzel, stb, amit mindketten akarnak. No, erről itt szó nincsen. Ahogy ezeket olvastam, még inkább tartanék egy háborútól, nehogy gyönyörű Szerelmetesfelességtársamat felcseréljem a kecskére, ha ezt az árút így kell kapcsolni.

A bizonyíték

Hökk. Semmi köze (persze, van) az elsőhöz. Rögtön ott kizuhantam mindenből, hogy Lucas. Aztán meg: Joseph. Meg Peter, Yasmine, Mathias, Clara, majd Claus (ami még svájciul is inkább Klaus)… Ez mi a fene? Mert Svájcban mondjuk, oké, így adta ki. De miért? Ha svájciul olvasom az Egri csillagok-at, akkor Stephan Dobó? Vagy ha magyarul Verne Gyulát, akkor Folyósító (kiutaló, engedélyező, stb.) kapitány gyermekei? 

Mert ugyi, az eseményekből egyértelműjen legyön, hogy a diákok kezdte tüntetés, meg az idegen ország katonáinak behívásával nem csak úgy álltlában valahol vagyunk, hanem, ugye, itt vagyunk, konkrét földrajzi területen. Ahol senkit nem hívnak Lucasnak, hanem Lukácsnak, nem hívnak Peternek, hanem Péternek, sem Yasmine-nak, hanem Jázminnak, sem Mathias-nak, hanem Mátyásnak, sem Clara-nak, hanem Klárának, sem Claus-nak, hanem Miklósnak. Na, mindegy, ez ha zavaró is, voltaképpen apróság. 

Nagyobb baj, hogy elkezdődik a kavarás a személyekkel, személyiségekkel, a valósággal. De még nem annyira, nem kérdőjeleződik meg minden ami az első könyvben van, s az események, ha nem is annyira érdekesek, de nagyon ébren tartanak, s a lendület valamit még hoz az első kötetből.

A harmadik hazugság

Hazugság! Abbahagytam. Érdeklődésemet veszítettem. Untatott. Kiakasztott. Minden megkérdőjeleződött. Voltaképpen még az is, borzalmas-e a háború, átéltek-e bármit is a testvérek (?) vagy csak dehogy…

Kár volt tönkrevágni A nagy füzet-et!

3/5

(2014)