Mert a trilógia az három darab, így ebben a szellemben értékelek.

A nagy füzet

Na, ez zseniális! Ez a lecsupaszított, szikár, jelzők nélküli nyelvezet valami zseniális! Az, hogy a szereplőknek nincsen nevük, ebben az esetben szintén az. Kristof hihetetlen leleménnyel megalkotott eszköztára duplán aláhúzza az ábrázolt kor borzalmait, s a pasztellekből csak úgy süt a lángvörös. 
Irodalom. Ha ezt a szót mondat közepén írtam volna erről a könyvről, akkor is így festene: Irodalom. 

Viszont azt nem értettem, hogy a háborúban miért lesz mindenki szexuálisan aberrált: az egyik kutyával (bakker, gyomrom fordult kifelé a jelenettől, már csak a blöki jó nedvesen orálra fordítása überelte volna az eseményeket, és érte volna el nálam, hogy viszontlássam a vacsimat), a másik kisgyerekeket pattint kedves-játékosan cumira, a harmadiknak meg nem akkor jó, ha büszkeségében felvonulhat, hanem ha a gyerekek ütik. A második részben az orgazmus egyik elérhető útja, ha valaki megfojtja a nővérét. Vannak itt bajok, kérem! Nem tartom magam prűdnek, mert, írtam már: a megfelelő személlyel szexuálisan együtt lenni, ahogy keresztény múltamban egy igen intelligens ismerősöm megfogalmazta: Isten-tisztelet. Bármilyen pozitúrában, technikával, segédeszközzel, stb, amit mindketten akarnak. No, erről itt szó nincsen. Ahogy ezeket olvastam, még inkább tartanék egy háborútól, nehogy gyönyörű Szerelmetesfelességtársamat felcseréljem a kecskére, ha ezt az árút így kell kapcsolni.

A bizonyíték

Hökk. Semmi köze (persze, van) az elsőhöz. Rögtön ott kizuhantam mindenből, hogy Lucas. Aztán meg: Joseph. Meg Peter, Yasmine, Mathias, Clara, majd Claus (ami még svájciul is inkább Klaus)… Ez mi a fene? Mert Svájcban mondjuk, oké, így adta ki. De miért? Ha svájciul olvasom az Egri csillagok-at, akkor Stephan Dobó? Vagy ha magyarul Verne Gyulát, akkor Folyósító (kiutaló, engedélyező, stb.) kapitány gyermekei? 

Mert ugyi, az eseményekből egyértelműjen legyön, hogy a diákok kezdte tüntetés, meg az idegen ország katonáinak behívásával nem csak úgy álltlában valahol vagyunk, hanem, ugye, itt vagyunk, konkrét földrajzi területen. Ahol senkit nem hívnak Lucasnak, hanem Lukácsnak, nem hívnak Peternek, hanem Péternek, sem Yasmine-nak, hanem Jázminnak, sem Mathias-nak, hanem Mátyásnak, sem Clara-nak, hanem Klárának, sem Claus-nak, hanem Miklósnak. Na, mindegy, ez ha zavaró is, voltaképpen apróság. 

Nagyobb baj, hogy elkezdődik a kavarás a személyekkel, személyiségekkel, a valósággal. De még nem annyira, nem kérdőjeleződik meg minden ami az első könyvben van, s az események, ha nem is annyira érdekesek, de nagyon ébren tartanak, s a lendület valamit még hoz az első kötetből.

A harmadik hazugság

Hazugság! Abbahagytam. Érdeklődésemet veszítettem. Untatott. Kiakasztott. Minden megkérdőjeleződött. Voltaképpen még az is, borzalmas-e a háború, átéltek-e bármit is a testvérek (?) vagy csak dehogy…

Kár volt tönkrevágni A nagy füzet-et!

3/5

(2014)

Ellentmondások a köbön. Én vagyok az a renitens, akinek nem jött be a Stalker. De önkínzószakköri permanens tagságom miatt új könyvvel próbálkoztam: ezzel. Az eleje tetszett. Aztán nem. Majdnem félbehagytam. Aztán mégsem, és megint tetszett. De annyira mégsem… (De annyira mégis, hogy a Kammerer-trilógia harmadik részébe azonnal belefogtam.) 

Szóval a csuda tudja. Lehet, hogy olyanok vagyunk mi, a Sztrugackijok és én, hogy nem vagyunk teljesen kompatibilisek, mint P3-mas gépen az Office 10, de azért megalkuvásokkal elműködünk valahogyan.

A könyv végkicsengése: mennyire van joga és kinek mások életébe beleavatkozni mások életébe. (Köszönöm Borisz az utószót, mert valahogy egész végig nem kapcsoltam, hogy erről van szó.) A feltett kérdés akkor is érdekes, ha a tesók a Bogár-t voltaképpen és igazából a titkosszolgálatokra élezték ki. Ez, ugye, mármint a titkosszolgálatok csúnyasága már a Magas szőke férfi, felemás cipőben esetében is határozott megfogalmazást nyert a végső narrációban. Igaz, a kelet-európai blokkban ez még csúnyább volt (v. ö. a Mások élete című filmmel.)

Nem éreztem nyitottnak a könyvet, mert nem a cselekmény lezárásának ellenállhatatlan igényéről szólt, hanem a fentiekről. De azért kicsit furcsa volt, hogy miközben majdnem lineáris a sztori, az egész értelmét egy narrációs fejezet adja meg a Vándorokról és a szarkofágról…

No, olvasok tovább!

3/5

(2014)

Ebben a pillanatban fejeztem be. Bár „hatalmas terjedelmű” könyvecske, mégis többször kísértett a gondolat, hogy abbahagyom. A végére olyan érzésem volt, hogy a 2001 űrodüsszeia paródiáját olvasom, a Mindenhatóvá vált űrbunkó-változatban.

Valamikor kamaszkorom küszöbén írtam egy hasonló kis elbeszélést: nem volt története, nem volt cselekménye nem volt mondanivalója, de hihetetlenül intellektuálisan sci-fi volt. A tegnapelőtt eltemetett barátom, Pipi drága hihetetlen nagyot röhögött rajta:
– Moki, te nagyon hülye vagy!

A véleménye úgy harmincöt év alatt sem változott, nem is árnyalódott. Mármint a személyemet illetőn. Szemben az én véleményemmel a hasonló könyvekről: árnyaltabban vágom őket a sarokba.

Röviden? Akcióba csomagolt, társadalomkritikának álcázott, összeesküvés-elméletes sci-fi-blöff. Kidolgozatlan, következetlen jellemekkel (én a két csajt, majd hármat folyamatosan összekevertem, gondolkodnom kellett, melyik-melyik; az első kettőn mindenképpen; Foyle pedig, a kőbunkóból Megváltóvá avanzsáló űrmelós olyan hihetetlen és hiteltelen IQ-változáson esik át, hogy csak legyinteni tudtam.

Nem akartam részt venni a sokak által gyakorolt önkínzó-szakkörben, hogy akkor is elolvasom, ha untat, ha vacak, egyszerűen csak arról volt szó, hogy vékony, és vártam, voltaképpen mire likad kifelé. Amire kilikadt: ejnyedenaháteztazértmár! 

És így megint szembe olvasok az árral…Szerinte egyedül vagyok, akinek nem tetszik.

2,5

(2014)

Rossz passzban vagyok, vagy mostanság csupán nem találnak meg a megfelelő könyvek? Avagy, mi a legjobb könyv, amikor az ember legjobb barátja éppen eltávozott ebből a világból és összefüggésrendszerből? Na jó, nem nyavalygok, hanem értékelek.

Müller Péter nagyon jól ír. Müller Péternek nagyon jó gondolatai vannak. Müller Péternek van mondanivalója és üzenete, és az a hihetetlen tulajdonsága, hogy hitelesen szeretne segíteni mindenkinek jobban élni és el is hisszük neki, hogy ez a célja. A Szeretetkönyv örök kedvenc, osztogatnám, ha lehetőségem lenne rá. Akkor is ez a véleményem, ha sokan csupán egy újabb ezoterikus megmondóembernek tekintik őt. 

Ezt a könyvet, a Férfiéletet, női sors-ot szerencsére csak kölcsönkértem és kölcsönkaptam Szerelmetesfeleségtársam édesanyjától, aki szintén szereti Müller Pétert. Szerencsére mondom, mert két okom van erre. 

Egyfelől számomra nem oldadott fel annak az ellentmondása, hogy az ember alapvetően ember, és csak utána nő vagy férfi, és a nemi szerepek sorsszerepek, amiket a cocializáció kényszerít ránk; miközben aztán ízres, szagos, érzékletes példákon keresztül olvashatjuk, mennyire más is a férfi és a nő, mennyire ellentétek, és mennyire kiegészítik egymást, és mennyivel jobb lesz, ha végre matriarchátus lesz (nem lesz jobb). 

Másfelől : miközben az ember bölcsen mosolyog olvasás közben, és néha cöccögve magára ismer, aminek vagy örül, vagy nem, amikor leteszi a könyvet, azon gondolkodik, voltaképpen mit is olvasott, mi az üzenet? Na? Na…? Hm…

Szóval a háromnegyedéig figyelmesen olvastam, aztán felületesen, aztán már csak lapoztam. Aztán becsuktam. Nem szidom. Müller Pétert, mert nem akarom szidni. Nem érdemli meg. Nem ismerem személyesen, de nagyon jó embernek tűnik. De nem fogom még happra sem jelölni a könyvet, úgysem venném le újra a polcról. Bármilyen bölcs is.

3/5

(2014)

Nojóvanmár! Gaarder filozófiatörténet-regénye nekem alap, többször olvastam. Nem vártam tőle regényben nagyon jót, mert a Sofie nem jó regény, de nagyon jó könyv. 

A történetárus-ban is voltak fogalmazási esetlegességek, mint a Sofie-ban. De aztán „beszippantott” (ahogy a moly.hu-s közhely-kifejezés mondja). Mostanság bevonzottam az írással foglalkozó írásokat, az érintettség jogán, és ez nyilván tágította és előtrágyázta a befogadásra az agyvelőmet.

Az a vicc, hogy a sztori nem nagy durranás. Gaardr egyetlen ötletet bont ki. Egy nem is túl nagy ötletet. És nem is nagyon bontja ki. S ahogy kibontja, bontogatja, arra nem mondom, hogy zseniális, nem mondom, hogy felülmúlhatatlan. Azt sem mondom, hogy megtaláltam mindegyik, a regénybe beiktatott történet dramaturgia jelentőségét, de ez legyen az én hibám, ami betudható annak is, hogy nem nagyon kedvelem a sokinván-történeteket. Ez pedig ilyen. 

A könyv szomorú, végső csattanója pedig szépen egybe fogja az irodalom értékéről már el-elpotyogtatott gondolatokat. Tán nem árulok el titkot: nem túl derűs az összegzés. S az irodalom értéke szempontjából nem is hízelgő. 

Magamnak is, bár folyamatosan olvasok, amióta csak tudok, többször eszembe jutott, hogy bár abbahagyni nem tudom az olvasást, ám voltaképpen mi végre is teszem? Nem fejtem ki. Nem itt fejtem ki. Egy szenvedélybetegséget nem nagyon lehet indokolni. :-)

Viszontláttam a saját gondolataimat, a kétségeimet a történetben. Nem jó érzés. Jó érzés. 

Ha másért nem, emiatt nagyon tetszett.

4,5/5

(2014)

Varga Atttila 1994-ben öt alkalommal látogatta meg Bohumil Hrabalt kerskói magányában. Hrabal három évvel később, 1997-ben minden bizonnyal öngyilkos lett, bár a hivatalos verzió balesetről beszél. 

1994-ben Hrabal már túlságosan zajos magányába nyitott be a szerző. Hrabal nem volt kedves, alkalmazkodó, nyitott vendéglátó. Vendéglátó sem szívesen volt. Bár Kerskóban mindenki szerette, mindenki elnéző volt morózusságával, morgásával szemben. Könnyű volt nekik, ők ismerték a hozzá való használati utasítást.

A könyv voltaképpen Hrabal utolsó éveinek dokumentuma, ár természetesen óhatatlanul vissza-vissza tekint a múltra, a pálya- és munkatársak (pl. Menzel) szemüvegén át is. 
Viszonyulásom: a könyvből kialakuló Hrabal-kép egyszerűen nem szimpatikus számomra. Erről nem a szerző tehet. Tán Hrabal sem. Csak így van. S egy cseppet sem befolyásol az írásaival szemben. Voltaképpen arról sem Varga Attila tehet, hogy Hrabalról túl sok minden nem derült ki a könyvéből. Vagy éppen túl sok volt, ami kiderült belőle. 
S ha szeretnék igazságos maradni, akkor el kell gondolkodnom, hogy a múlt héten eltemetett barátomról, aki legalább ennyire rigolyás volt, legalább ennyire morózus, és verbálisan legalább ennyire harapós, de mégis nagyon jó volt vele lenni, mégis rengeteget nevettünk és söröztünk együtt, nos róla, Pipiről milyen könyvet írt volna bárki december végén, a halála előtt, nos, akkor minden fenntartásom megbocsátva Varga Attilának, hogy olyannak látta Hrabalt, amilyen volt. :-)

Mondjuk, ahogy most ránéztem a könyv borítójára, az alcím nem az, hogy interjuk, hanem az, hogy találkozások Hraballal. Hoppá!

3,5/5

(2014)

Hát: öööö… 
Szóval, izé…

A könyv szép könyv, amikor kézbe veszem. A grafikák tetszenek, bár nem értem, miért lettek ennyire népszerű plüss- és műanyag vackok által elterjesztett vízfejű, csernobili lények. Szegény kisfiú. S még cuki, csajos csókos szája is van… De komolyan, ez csak úgy menet közben tűnt fel, mert alapvetőn tetszettel az illusztrációk.

A tartalom. Hm. Van benne Kis Herceg, meg sci-fi, meg ökológia, meg entrópia, meg keresztény Messiás-várás tanulság (értsd: minden ellenére, bár minden ellene szól, várni kell vissza Jézust, aki az igazi megoldást hozza majd, mert minden emberi megoldás csak esetleges és félmegoldás), meg egy kis őstudás-motívum, meg egy kis olyan fíling, hogy a szerző elengedte az agyát és írta gondolkodás nélkül, ami jött.

Tanulság, mondanivaló. Na, itt az öööö… A bölcs kiskölök, aki várja a dögnagy madarat egyedül él a toronyban, és övé a nyerő várakozás, a többiek, milyen kár, hogy elmenekültek az űrhajókkal, miközben a bolygó gyomrában már született a megváltó-madár (kérdés, peches volt-e, aki elűrhajózta magát, és mondjuk pont az ő telkén gyütt ki a bolygóbelsőből a madar; bolygóbelsőbe behullás helyett így kényelmesen utazott, s így a kataklizma túlélés nem annyira tűnik rossz döntésnek). Tény, hogy így nem láthatta a sok űrtojást.

Egek! (Madár nélkül.)

P.S.: Oké, elolvastam az értékelésket. Bár én vagyok a legnegatívabb, de azért ez-az visszaköszönt. Phű, nem csak velem van baj. :-)

1/5

(2014)

Szerelmetesfeleségtársam általi befolyásoltság alatt vettem kézbe a könyvet. Szabó Magdától eddig csak gyerek- és ifjúsági könyveket olvastam. Azok meggyőztek. Ez, a Pilátus is. (A Disznótor most kimaradt.)

Megfelelve a Jelenések könyvében olvasható jézusi módszernek, előbb jöjjenek az amúgy is döntő túlsúlyban levő pozitívumok. Ez egy jó könyv, örülök, hogy engedtem a befolyásnak. Az is tény, hogy megfelelő élethelyzetben is talált, mert, lássuk csak: nyolcvanhét éves nagymamám vidéken élt az utóbbi közel húsz évben. Az elmúlt év végén kórházba került. Bár már régebben terveztük a hozzánk, Óbudára költöztetését, amikor a kórházból kijött, úgy döntöttünk (mi, nélküle), hogy nem engedjük vissza vidékre, jobb lesz neki nálunk. Egyenesen hozzánk hoztuk, és egy hét múlva át is költöztettük a házat a lakásba. Nagyi csak pislogott. Ésszerűsítettünk, racionalizáltunk, mi marad a vidéki házban, és mi jön velünk. Az új szobáját a saját bútoraival rendeztük be, hoztuk a szőnyegeit, törülközőit, ruháit (bár némelyik cserére szorul), de a kenyérvágó kés és a virágmintás, kerámiás kávéfőző maradt vidéken. A kedvenc botja is, amit harmadik lábnak használ. Csak két hét múlva tudtunk érte menni. 

Persze, ott volt agyban, ukázként családszerte meg is hirdettem, hogy hagyjuk Nagyit dolgozni az új otthonában, hadd főzzön, hadd mosogasson, legyen tevékenysége, mielőtt teljesen nyűgnek és feleslegesnek érzi magát. Ha vásárolni akar, vásároljon, ne szúrja le senki, ha kétszázzal drágábban veszi a mirelit borsót vagy százzal drágábban az olajat. Hagytam a lépcsőforduló virágait is rendbe tenni.

De a könyvet elolvasva kétségeim támadtak az öreg fák átültetésével kapcsolatban. Rendben van, hogy Nagyi jönni akart különben is („Nagy már a kert, sok a munka, nem bírom, és télen egyáltalán nincsen kihez szólnom…”), rendben van minden, szeretjük őt, a fiatalfelnőtt lányom szó nélkül költözött egy szobába a szintén fiatalfelnőtt öccsével, Nagyi szeret minket, de…

A Pilátus nagy kérdése a kommunikáció-képtelenség. Én nem mondom, de amit gondolok, jobb ha kitalálod, és szavak nélkül megérted; ne mondd te sem, mert fájna, majd jól kiprojektálom magamnak, mit is értesz azalatt, amit nem mondtál ki. 

S zsákutca lesz minden utca, szakadék minden lejtő. Senki sem mond semmit, de mindenki várja és elvárja a megértést a másiktól. Persze, a regényről beszélek, nem is az életről…

A regényről, amelyben mindenki teljesen szimpatikus, senki sem megátalkodott, mindenki jóakarattal kövezi az allét a gyehenna felé, ugye… 

Ami nem vagy csak sokkal kisebb eséllyel következne be, ha szólnának, ha mondanák, ha megfogalmaznák,amit éreznek, gondolnak. 

Nem királyi út ez sem, a közléshez fogadó is kell, de közlés nélkül esélytelen a fogadó fél. Ha Antal mondt volna Izának, miért válik, ha Vince tudta volna, segíthetett volna, ha Iza kérdez, mielőtt intézkedik, ha Etelka leül Izával, ha Domokos nem csak kocsiba ülve demonstrálja, amit megértett, stb., stb.. Csupa-csupa feltételes mód. Amit Szabó Magda tökéletesen, zsigerig fájón mutat be.

Ami áldás lehetne a számunkra, átokká válik: az állatok kommunikációja mennyivel szegényesebb, a miénk milyen végtelenül árnyaltan ezer színű, mégsem vagyunk előrébb, mert hiába van, ha a sarokban büdösödik.

Mondom, a regényben mindenki szimpatikus. Csupa jó ember szerepel benne. Senkire nem voltam képes, illetve mindenkire tudtam haragudni. Nem rossz Iza sem, nem rosszabb, mint bárki a szereplők közül. A maga módján tökéletesen szereti az anyját. A maga módján mindenki tökéletes. Csak ez a maga-mód félelmetes csapdává válik a szavak hiányában, mert a projekció helyettesíti a valós közléseket, s az empátia is csak sötétben tapogatózik. Nesze neked, Elemér-madár az ág szabadságán remegve!

S innentől nem generációs kérdésről szól a regény. Nem a generációkkal van probléma. A generációk találkozhatnának, de a jó szándékkal és konfliktuskerüléssel terhes csönd gyilkossá válik. A mindenki szeret mindenkit találgatós társasjátékká silányul: egyenes út a tragédiába.

Van kettő és fél gyerekem. Uramfia! Megremegett a kezem…

Van három baja is a regénynek. Enélkül csillagos hatos lenne.

Az első. Antal és Lídia történetének a fejezetei majdnem teljesen feleslegesek. Azért vannak, mert mindenki be lett mutatva, hát ne maradjanak ki ők sem. Antal fejezete ráadásul úgy cikázik vissza az időben, hogy az voltaképpen mélységében nem is érinti a fő csapást. Nekem ezek töltelékoldalak voltak. Lídia visszagondolása kicsit viszi előrébb az összefüggéseket, de annyira nem, amennyire hosszú. Kár érte.

A második. Értem én, hogy bizonyos értelemben kell a végső tragédia utolsó felvonásának, de Etelka döntését hihetetlenül motiválatlannak találtam. Tehát a történet vége ha dramaturgiailag érthető is valamelyest, ám súlytalanul előkészítetlen.

A harmadik. A cím. Egyszerűen nem értem. Pilátus, a galileai helytartó megkorbácsoltatta, majd elítélte Jézust. Nem akarta, de a hatalomért, a pozíciójának mentéséért megtette. Pedig családtagi álmon keresztül még isteni intést is kapott, hogy ne tegye. Így a híres kézmosása lelkiismereti tett volt: „Én nem akartam, ti akartátok, nem tudok mit tenni, legyen, de nem az én hibám!” A regényben, nekem úgy tetszik, senki sem mosakszik, senkinek nincsen rá oka. Szidhatnák magukat, de botorság volna: amit ma értettem meg, annak hiányáért teljesen felesleges a tegnapi magamat ostorozni, maximum viselem a következményeket. S persze, amit ma megértek, azért ma kell tenni. Világos. De hol Pilátus itt bárki is? S kicsoda lenne vajon Jézus? Mert Jézus kimondott, megfogalmazott, nem játszmázott, nem elhallgatott. Igaz, meg is feszítették emiatt… De itt senki nem feszül meg, nincs is rá oka. Sőt!

Köszönöm, Szerelmetesfeleségtársam a gyöngéd unszolásodat! S köszönöm, hogy van kommunikációnk! Ha néha fáj is az őszinteség. Mert ha szeretek, akkor akarok változni a kapcsolatért. Akkor is, ha fáj. Mert szeretek. S így magamnál magasabb rendű a cél.

Így valahogy.

4/5

(2014)

Szórakoztató. Nagyon. Nem akar nagyjából semmit mondani, de végső soron a szeretet lesz az üzenete, de nem nyáladzik, nem csöpög.
 
Őrült könyv.
Paasilinna úgy megkeveri az emberi kapcsolatokat, hogy az ember csak kapkodja a fejét, de kapkodás közben nagyon jókat röhög, még akkor is, amikor facsarodik a lelke. Az arcomon az önkarmolások majd begyógyulnak. :-)

Az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb könyve volt számomra.

5/5

I2014)

Juntunen áradozva mesélt a bekövetkező ökokatasztrófáról. 
– Sok gondod van ahhoz képest, hogy ilyen fiatal vagy – jegyezte meg az őrnagy. 
(41. oldal)

 

Az egyetlen emlősfajta ugyanis, amely iránt Juntunen behatósan érdeklődött, a női nem volt. 
(40. oldal)

 

 

Na, most, ahogy a Rukkolán olvashatjuk a partner értékelésénél: semmi különös magasság, semmi degradáló mélység.Mondhatnám.

De nem mondom, mert nagyon jó volt olvasni ezt a könyvet. Nagyon jó. Utoljára tán' a Tüskevár volt, amit Fekete Istvántól olvastam… (Ja, nem, a Lutra volt. A lányomnak kötelező volt, tán áltisi negyedikben, és veszettül szenvedett vele. Aztán belefogtam én is, hogy bizonyítsak a csemetének, de a lányomnak volt igaza: egy merő unalmas szenvedés.) Ez most nagyon jól esett!

Közhely: Fekete István szépen ír. Másik közhely: Fekete István könyvei nem peregnek, hanem ráérősen csordogálnak, de úgy, hogy a ráérősség mellet mindvégig fenntartja az érdeklődést.

• Kajánság: csodálom, hogy ebben a hiperszélsőliberális világban nem szedték még ízekre ezt a könyvet a szorgos jogvédők. Van benne 
• rasszista előítélet (Nem cigányságból mondom, mert amit vállaltam, azért helytállok;  Csizma kell neked is és melegebb ruha – mondta vacsora után a mester; Hozzánk tartozol, dolgozol, hát nem járhatsz úgy, mint egy cigány.), 
• van benne gyermekrabszolgaság (amikor Mátyás szállást kér, mert tartozni akar valahová, a molnár azt mondja a tizenöt éves fiúnak, hogy rendben, de dolgoznia kell; aztán küldi is a malomba söpörni kosztkvártélyért. Mátyás pedig van annyira elnyomott, lelkileg összezúzott, hogy azonnal megy is, sőt, deformált is, mert még élvezi is a munkát), 
• van benne faji projekció (ez spoiler, ne mondom el) 
• van benne köztörvényes bűnözők pozitív bemutatása (a betyárok, akiknek drukkol az egyszeri olvasni, a pandúrokkal szemben) 
• van benne lopás (azért az a vidra, mégis csak az uraságé volt, Mátyás!)

Bár ahogy belegondolok, az utolsó két pont manapság természetes, mert jóformán ki az, aki nem így gondolkodik.
Kajánság vége.

Jó könyv a Hajnal Badányban. Akkor is jó lett volna, ha nem szomorkás hepiend a vége. Olyan kis melegzugos, kuckósan olvasós könyv. S az ember kedvet kap tőle a vidéki élethez. Meg nem is kap kedvet. De vágyik tőle vidékre.

4/5

(2014)

Mintha ülnék a cimborával a sarki kis retró kocsmában, felidézve a távol volt gyerekkorunkat, amikor bélyeget gyűjtöttünk, meg meztelen csajos kártyanaptárokat, amiken persze csak a lényeg nem látszott, csak utaltak rá, de öröm volt, hogy egyáltalán meztelen cicik meg popsik voltak, és a SZÚR magazinnal együtt, amiből a foci csöppet sem érdekelt, de ott is a csajok, meg aztán persze a gombfoci csapatok rangadói… Szóval ülnék a cimborával, úgy a harmadik, hét százalékos barna sör felett, és a cimbora belefogna egy számára nagyon jelentős történetbe a közös gyerekkorunkról, de a mesélés közben mindig ellófrálna a szürke mellékszálakon, hogy úgy kellene visszacibálni, mesélni akart valami nagyon jelentőset, mire ő ismét belefogna, és újra meg újra a mellékszálaknál kötne ki, mindig másnál, egyre érdektelenebbnél. Közben fogyna a sör, lankadna a figyelem, és már nem is érdekelne igazán az ő jelentős története, mások is leülnének az asztalunkhoz, elindulna a beszélgetés, de a cimbora nem tágítana a jelentős történetétől, s mondaná szakadatlan. S amikor észrevenné, hogy már senki sem figyel rá, akkor kimondaná a története magvát, de az a rengeteg mellékszál között, a múló idővel olyan kicsi, semmitmondó magocskává aszta volna magát, hogy egy pillanatra meg is áll tőle a zsivaj („Ezért küszködsz egy órája, bameg?”), majd egy legyintéssel el is terelődne a szó. A cimbi próbálná még menteni a menthetőt, megmagyarázni, miért is olyan hihetetlenül lényeges, amit mondott, de ekkor már tényleg senki nem figyelne rá, senkit nem érdekel az erőlködése; abba is hagyná mondat közben az erőlködést, és inkább rendelne még egy korsó barnát.

Ilyen ez a könyv nekem.

1,5/5

(2014)

Ajjaj! De nagyon ajjaj! 

Azért ajjaj, mert pozitívan elfogult vagyok Méhessel. S mert megértem, naná, hogy de mennyire meg, hogy ha ember jól sikerült házasságban él, amiben van szerelem, szenvedély, testi, lelki, szellemi találkozás, harmónia, összhang, megértés, akkor voltaképpen az az élet legfontosabb történése, nem más! 

Persze, hogy az, hiszen az Isten is azt mondta az Édenben Ádámnak és Évának, hogy lesznek ketten egy testté. Nem a gyermekekről, nem a szülőkről, nem a testvérekről, hanem a férfiról és a nőről beszélt. 

Nyílván, ha valaki írni tud, akkor legszívesebben csak arról írna, akit ennyire szeret.

Az Egyetlenem Méhes hattyúdala – írja a fülszöveg. Vagyis idősen írta. Érzelmesebben. Ez nem lenne baj, ettől még kíváncsibb lettem. 

Csakhogy a könyv nem regény, nem memoár, nem szerelmi vallomás, hanem egy rosszul szerkesztett emlékezgetés. Rosszul, mert aránytalan, s mert még csak nem is Méhes egyetlenéről szól teljességében. Elcsúsznak az arányok a megismerkedés idejére, hogy aztán nagy ugrásokkal a háborúnál legyünk, majd egy másik nagy ugrással a született gyermekeknél, majd a befutott írónál, majd Méhes egyetlenének halálánál. Egyre vékonyodó terjedelemben. Hogy aztán a végére egy szerkezetileg értelmetlen és túl hosszú katonatörténettel visszaugorjunk a második világháborúba.

Pedig komolyan nagyon akartam szeretni (ez a „beszippantott” kifejezés után a második Molyos közhely), de komolyan nagyon, mert mondom, szeretem Méhes írásait, és mert magam is eszementen szerelemes vagyok a feleségembe. De nem, az Egyetlenem sajnos rosszul sikerült könyv.

Bocsánat GyuriElek bácsi!

2/5

(2014)

Hopszahopp! 

Induljunk ki abból, hogy nem szeretem a krimiket. Lehet, azért, mert frusztrálnak, úgysem jövök rá soha a megoldásra. Én arra fogom, hogy vannak olyan részletek, amit a szerzők mindig eltitkolnak, ők meg arra fogják, hogy úgyse nem van logikám, ne vádaskodjak, amire én meg azt mondom, hogy kikapcsolni akarok, nem bekapcsolni, ha már krimi. De tény, hogy ilyen vérbeli, igazi krimit utoljára valamikor kamaszkorom végén olvastam, Perry Mason eseteit. Már akkor észrevettem, hogy amikor leteszem a könyvet, nagyjából pár óra elteltével fogalmam sincsen, miről szólt…

Egy krimi volt, ami teljesen megnyert magának: Christie Tíz kicsi néger-e, ami filmes feldolgozásokban (az oroszt leszámítva) valamiért indiánnál vált. Tán' a polkorrektség jegyében, bár az amcsik irtották, alázták vastagon mindkét nációt, de úgy fest, a feketék ügyesebben, szervezettebben tiltakoznak. Hagyjuk… Na, az egy nagyonottvan, okos, visszafogottan fosatós, csattanós darab, pedig gyerekkoromban láttam, olvastam, de olyan kis agyban maradós. Mert nagyon nem szokványos.

Christie-t azóta sem olvastam. Az Orient expressz azonban lehengerelt. Nem csupán a barkács-jelleg (tudjátok: Szerelemetesfeleségpárom mondja egy könyvre, amiben nem várt csavarok vannak: barkácskönyv) miatt, mert azért az is ütős benne, hanem a végén flevillantott erkölcsi dilemma miatt is. Mert azért annak felvetése krimiben nem annyira szokványos (mondja az outsider, aki nem is olvas krimiket), és az erkölcsi dilemma feloldása pedig végképpen nem.

De néha azért, bár cseppet sem zavart, belezavarodtam a részletekbe; legyintettem, Poiriot úgyis tudja! :-)

5/5

(2014)

Hááát… Nem mondom, hogy meggyőzettem, felszántattam, felsózattam és innentől csak Pratchett-könyveket fogok olvasni. Még csak sörözni se megyek vele. Bár, átgondolva, ha ő fizet, akkor Óudán, a hiperretró Gyógygödörben, ahol még a néni is retró, a Polgár-sarkon, mondjuk…

Szóval a véleményekkel rávettetek, hogy olvassak Pratchett-et, s ha már, akkor, gondoltam, kezdem az elején. Nem szoktam véleményeket előre elolvasni, de az elégedetlenségem miatt most megtettem. Többen írták: ez a prototípus, később sokkal jobbak a folytatások (meglepő, ez nem így szokott lenni!).

Fantasy Monthy Pythont kaptam, csak a lovagok hiányoztak („Ni!”) a rekettyésükkel, egyébként minden olyan volt, mintha Gyalog galopp vagy Brian-fantasyt olvasnék, csak évekkel később, mint ahogy azok valóban megszülettek. Ötletek garmadája, néha alig tudtam követni, hülyeség baromság hátán, de ha a Galaxis útikalauz bejött, márpedig be (bár a negyedik-ötödik rész annyira nem), akkor ennek is illik tetszenie. S mert illik, tetszett is, nem zárkóztam el a sorozattól, sőt, mert ha nem is röhögtem nagyokat, de vigyorogtam marha széleseket, és nem unatkoztam cseppet sem. Csak nem ütött, nem ült olyan hű,de nagyon…

A tipográfusnak viszont, aki a magyar verziót alkotta, letörném a kezét a sorsűrűség kontra betűméret vs. papírminőség miatt: olyan sorsűrűséget választott az újrapapírra nyomott szöveghez, olyan betűméretben, hogy káprázott a szemem, mintha duplikált szöveget olvastam volna, az anyja keserű mindenit az ilyennek!

Szóval azt mondjátok továbbra is, érdemes folytatni?

*

2018-as kiegészítés: Mára nagyon tudom: igen, igen, igen, érdemes folytatni! :-)

3/5

(2014)

Minden tiszteletem Eco mester agyának, ahol az élete során összegyűlt információkat tárolja, rendszerezi, és ahonnan a kellő időben elő is tudja azokat venni! Ha csak ezt a könyvet írta volna, akkor is sok-sok főhajtás járna az ismereteinek. Nem csak ezt írta, de a hihetetlen tudásanyag minden könyvén átsüt. Ha ettől nem is lesz mindegyik jó könyv. Ahogyan ez sem.

El kell ismernem azonban, a csoportosítás itt is zseniális! Nem véletlenül folyt hatalmas vita A prágai temető körül; Eco zsenialitása abban is áll, hogy miközben özönlenek a sokféleképpen értelmezhető információk, ő nem foglal állást. Vagy mégis? De milyet? Antiszemita-e Eco? Vagy zseniális paródiáját írta meg az antiszemitizmusnak?

Azt írja az utószóban, hogy könyvében egyedül a főszereplő a kitalált alak. Aki ugye ebben a XIX. századi anti-Forrest Gump történetben (sajnos ez nem saját megfogalmazásom) nagyjából háttérhatalmak sötét jobbkeze.

No, de manapság az a paranoiás, aki azt mondja vannak háttérhatalmak. Erről már könyvet is írtak, hogy minden összeesküvés-elmélet a paranoiából és a másság fékevesztett utálatából fakad.

Ámde: ha vannak háttéhatalmak, akkor nem éppen az-e a céljuk, hogy a létüket minden eszközzel takarják, leleplezzék, tagadják? S így akár Eco is kiváló eszköz: úgí ír kiváló jellemzést ír az antiszemitizmusról, hogy nevetségessé, művivé teszi mindazt, ami (feltéve, de persze polkorrekten meg nem engedve) a görbeujjú zsidó tőke mindennapi machinációját leleplezné. Hiszen bebizonyítja például, hogy az egyik legfontosabb irat: hamisítvány. Igaz, regényében egy kitalált alak találja ki. De a lényeg, hogy az irat kitalált, bármi álljon is benne az azóta hihetetlenül beteljesedett eseményekről. Ha az irat kitalált, akkor ezek az események is kitaláltak, s ha a valósághoz közük van, bármilyen, az csak a véletlen műve!

Szóval saját farkába harap a Möbius-kígyó, s a végén már egyetértünk Virág-elvtárssal, hogy „az a gyanús, ami nem gyanús”.

Hoppá, de akkor Eco mégis antszemita, és van világösszeesküvés! S a Jegyzőkönyv valódisága gyanús-e? Ha gyanús, hogy valódi, akkor igazi. Ha nem gyanús, hogy másolat, akkor gyanús, hogy igazi. Hjaj! 
Mondom, okos ez az Eco!

A könyv viszont annyira nem jó. Az elején lelkesedtem. Aztán csappadt a lelkesedés, de vitt a lendület, mert érdekelt a történet, merre megy, mire jut? Aztán valahol Taxilnál és a Dreyfus-ügynél már legyintettem. A szabadkőművességből Kossuth-ot hiányoltam, Deákkal egyetemben, s magyarként „csak” egy Esterházy jutott… Viszont immár tény, hogy Dosztojevszkij is, Wágner is aniszemita volt. Tudtak valamit? Gyanús! Tehát nem tudtak semmit! No, kérem!

Szóval a történet leül. Ahogy Simonini alakja is. Egy darabig viszi a történetet a hátán a gonoszsága, a pragmatikus előretörése, az ismeretek kézben tartása (hoppá, Eco úr, van párhuzam?), a kegyetlensége, a betegsége, torz, beteg személyisége. Aztán ez valahogy unalmassá válik. Csak a XIX. század eseményeinek lendülete és a már a könyv elején kitalálható Jegyzőkönyv megszületésének vajúdása tartja az emberben a lelket.

Hm. Újraolvasni nem fogom.

3/5

(2014)