Az ember magára vessen, ha posztkeresztényként csodát vár… :-) 

Nem tudom, minek ültem fel, amikor rákattantam erre a könyvre. Legyen az én bajom. Tény, nem a kiadó és nem a szerzők csaptak be, hanem én csaptam be magamat. Pontosan nehezen tudom körülhatárolni, mit vártam. Nem azt, amit kaptam. De újra hangsúly: nem a kiadó és nem a szerzők tehetnek róla. A könyv az, aminek ígéri magát.

Mert nem más, mint amit a borító és a fülszövege ígér: egy IV. században már létező, addig csak az egyik egyházatya, Tertullianus gnosztikus tanok ellen írt könyvéből ismert, szövegében azonban ismeretlen irat felfedezése, hányattatott sorsa, szövege és kommentárja.

A gnosztikus tanok a gnózisból, a tudásból, titkos ismeretből eredeztetett tanítások, amelyek nem a Krisztusba vetett hit, hanem a róla szóló ismeret által vélik, szándékozzák elérni az üdvösséget, a teljes Isten-ismeretet. 

Júdás evangéliuma is egy ilyen evangélium. Alapállása, hogy Júdás volt az egyetlen tanítvány, aki igazán megértette Jézust, és maga a könyv voltaképpen párbeszéd Jézus és az iskarióti között. A párbeszéd egyik sarokköve, hogy az isten (tudatosan kis i-vel), aki teremtette Földünket, nem az egyetlen, és nem a mindenható isten, ez az isten csak a mi istenünk, ahogy Jézus fogalmaz, a „ti istenetek”. Éppen ezért adja át Júdásnak a titkos ismeretet, hogy a megfelelő Isten ismerete által megvilágosodhassék, aki akar.

A könyv korrekt bemutatása Júdás evangéliumának, ennek a nem új csodákat birtokló és bemutató iratnak, nem a kereszténységet alapjaiban megrengető gnózisnak, hanem kultur- és teológiatörténeti érdekességnek.

Az egyik legmulatságosabb, legfelháborítóbb, ám töprengésre késztető mondata nem a szerzőktől származik, hanem Borgestől: Ha Alexandria* diadalmaskodott volna és nem Róma, akkor az általam itt összefoglalt idegenszerű és zavaros történetek koherensek, magasztosak és teljesen hétköznapiak lennének.

*a gnosztikus tanok

Na nem, kérem, na nem!

Ez a kötete mélyen méltatlan a Led Zeppelinhez is, és a Cartaphilus Kiadó zenészekről kiadott sorozatához is.

Egyrészt, mert ez a párhuzamos életrajzos dolog hihetetlenül indokolatlan- Konkrétan, kifenét érdekel egy Zep monográfiában a teljesen ismeretlen szerző ilyen-olyansága? Különösen, hogy jóformán köze nincsen a Zep-hez az elmondott történeteknek. A saját sztorijai veszettül a levegőben lógnak, csonkolt marha mind, elől véres, hátul véres, se füle, se farka, boci, boci tarka.

Másfelől maga a monográfia is, hát… likas. Tartalmatlan. Alig több, mint ha az ember a netet turkálná fel a Zep történetéről. Arról nem beszélve, hogy persze, Bonzo halálával véget ért a Led Zeppelin története, de azért mégsem ért véget. A Coda lemezről szinte semmi szó nem esik, ahogyan arról sem, hogy az együttes tagjai (többször éppen Bonzo fiával, Jason-nel a doboknál) még sokszor felléptek Led Zeppelinként. S bár szorosan valóban nem Zeppelin, de azért illenék szót ejteni a tagok szólókarrierjéről is, mert ugyancsak megérdemelnék a lemezeik. Legalább egy diszkográfia erejéig.

Harmadrészt Göbölyös N- László, mint fordító, meg a szerkesztők, mintha párszor belealudtak volna a munkába: olyan mondatok jöttek elő, hogy csak pislogtam. Se a magyar nyelvhez, se a stilisztikához nem volt semmi közük, de nagyobb baj, hogy sokszor a szövegkörnyezethez sem.

Egyébként Göbölyös N. Zeppelin könyve sokkal jobb ennél. S egyébként ha monográfia, akkor továbbra is a két No. 1. : Vasváry-Tóth Tibor a Yes együttesről szóló vaskos irása és Molnár Imre-Molnár Gábor Halhatatlan Beatles című izgalmas, dalról-dalra elemzett kötete. Ők nem csupán rajonganak, hanem értik is a zenét, amiről írnak.

Ez a könyv csillagszóró: tele van leg-mondásokkal, hű-vel, meg há-val, de se meleget nem ad, se nagy fénye nincsen.

(Legyintés.)

2/5

(2014)

Cartaphilus, Budapest, 2006, ISBN: 9637448322 · Fordította: Göbölyös N. László

Akartam olvasni. Mondom máshogyan: volt, hogy akarnom kellett olvasni. A fülszöveg annyira ígéretes volt, meg persze a szerző neve (annak ellenére, hogy mivel vámpír-történetek ellen, az eredeti Stoker-féle Drakula-sztori kivételével. be vagyok oltva, ezért az Őrség-történetek teljesen hidegen hagytak; elég volt az első, egyébként jól sikerült filmváltozata) is csábított.

Nekiestem. Majd felálltam. Voltaképpen az „üldöznek-fussunk” történetek sem nagyon kötnek le; pl. bármennyire aléltam Dan Simmons Hyperion -jáért, az Endymion sem volt gyerebe. Ez a könyv pedig „üldöznek-fussunk”. S voltaképpen a végén sem vagyunk sokkal előrébb, mint az elején. Pedig olyan kis ígéretes volt a fülszöveg! Ami, nem mellesleg, elmond olyat, ami a könyvben nincsen is benne (ez milyen már?). Vagy nagyon figyelmetlenül olvastam. Vagy a kiadó is érezte, hogy előlegezni kell valamit a folytatásból, hogy legyen egy kis figyelemfelcsillantás.

Holott a szereplők is jól formáltak, pereg a sztori, izgalmas is, csak éppen sehonnan ugyanoda jut. S ezt a pergő események annyira nem ellensúlyozzák. Annyi minden történik, hogy jó lenne, ha valami történne is.

Mondjuk arra jó, hogy legyen bennem kíváncsiság a kettedik kötet iránt. De ha az is ilyen, ezentúl sokkal óvatosabb leszek Lukjanyenkóval.

3/5

(2014)

Amennyire A Toynbee-átalakító feldobott, ez annyira nem. Kb. egy hete fejeztem be, csak nem volt időm értekelést írni róla, de már gondolkodnom kell, milyen elbeszélések is voltak benne. 

Semmi baj nincsen a stílussal: vastagon Bradbury. Semmi baj nincsen az ötletekkel: Bradbury-ötletek. Csak valahogy nem fektetett két vállra, nem tett magáévá, nem taglózott és nem is gondolkodtatott el nagyon.

Három elbeszélést kivéve. 

Az egyik A csodálatos fagylaltszínű öltöny (milyen fagylalt, ami hófehér? Citrom? De akkor miért fagylalt?) Olyan érzésem volt, hogy Márquez és Bradbury összedolgoztak és Márqbury született belőle, a plágium gyanúja nélkül.

A másik, a legkedvesebb, bájos: A búcsú napja, amelyben… De nem lövöm el a poént! Amikor elmeséltem Szerelmetesfeleségtársamnak a történetét, széleset mosolygott azzal a gyönyörű, megunhatatlan mosolyával, és azt kérdezte: „Csak nem mi jutottunk eszedbe róla?” Mert bizony, de!

A harmadik az Itt tigrisek élnek. Ezt olvastam valamikor, valamelyik másik kötetben, azt hittem, az Európa Kiadós Marsbéli-ben, de nem ott. A bolygó, ami szereti, kiszolgálja, aki szereti őt. Hallatlanul szellemes metafora az emberi kapcsolatokról!

Hm. Mégis csak jó kötet ez!

3,5/5

(2014)

Kedves Vámos úr (Á, mi vagyok én, NAV-ellenőr?) 
Szia Miki! (Vámosúr azért vagy tizenöt évvel idősebb nálam, és nem árultunk együtt malacot…) 
Kedves Író úr! (És máris készíti a tollát az autogramhoz, nem jó!) 
Kedves Vámos Miklós! (Majdnem, de nem…) 
Kedves Miklós! (Talán még ez, de nem megy a magázás ebben az értékelésben; pedig így ötven felé néha irritál, hogy a boltban lesziáznak a húszas eladólányok, fiamkorú nagykamasz srácok. Pedig nem vagyok hiperkonzervatív. Csak valahogy olyan… S most, kedves Miklós, mégis, fiatalabbként, nonémként, a tegezést kezdeményezve írok Neked, s ezt élőszóban meg nem tenném, de a könyved késztet erre!)

Nemzedéketek regénye, írod. Én a hatvanas évek utolsó harmadában születettem. Tehát majdnem húsz évvel idősebb vagy nálam. Ha pöttyet belehúzol, a fiad lehetnék (van ilyen, a gyermekvédelemnél dolgozom; mármint nem, hogy ott a fiad vagyok, hanem tizenhét éves apák). A könyv, már megbocsáss, nem csak a Te nemzedéked regénye. Az én nemzedékemé is. Meg még a az ötvenes évek végén születetteké is. Rendben, én nem ismerem a csengőfrászt, nem hallottam a tankok lánctalpainak zörgését a Nagykörúton, nem ittam Bambit, és mire ráeszméltem, hogy létezik a Beatles, már nem is létezett, az Illést már legendaként, az Omegát meg az Időrabló-nál csíptem el. De az alufóliás Túró Rudi, a Sokol rádió, a MÁVval a HÉVvel egy az utunk nekem is élmény, és Szabadságot Corvalan-nak!, fáklyákkal körbe-körbe felvonulva a Harrer-parkolóban, meg a tömegnek a tribünről integető Apánk, Losonczival és Aczéllal az oldalán, a kötelezőn szabadon választott május elsejei felvonulásokon, meg ezer minden más: közös élmény. Csak némi időcsúszással.

Szóval, szomorú vagy vidám, de a könyv az én nemzedékem könyve is. Meglehetős rendszerességgel lejárok Szerelmetesfeleségtársammal szombat esténként az óbudai Fő tér közvetlen közelében levő kis zugkocsmába, a Bánba. Kulturális hely, nem csak ivoda. Sőt!

Két napja egy jogtanácsossal ültünk egy asztalnál, meg egy bíróval. Nem ismertük őket előtte. Kb. egy hónapja egy volt halacskás-tévés rendező ült le mellénk, nem régen jött vissza keleti szomszédunktól, és könyvet adott ki az útjáról. De van itt ügyvéd, kereskedő, zenész, stúdiós, földmérő, ki tudja, ki mindenki. Ide járt drága Pipi barátom is egy időben, egészen a tavaly ilyenkori haláláig. Ő pincér… oppárdon, felszolgáló volt. (Pusztai tanár úr elmondta az iskolában: pincér az a Zokogó Majomban, a Zöld Takonyban van, felszolgáló meg a Hyatt-ben, Hilton-ban.) 

Tudod, Miklós, nagyon szívesen meghívnálak Téged ott egy-két sörre, fröccsre, forralt borra, mit szeretsz? És szombatonként a tulaj, Palika főzni is szokott (ezt többször írtam már itt), ingyen adja a pia mellé! 
Nem azért hívnálak meg, Miklós, mert függő lettem. Hanem azért, hogy lásd: a könyved az én nemzedékem könyve is!

Mert nekem két dologról szólt az írásod, ha nagyon leegyszerűsítem a kérdést. Egyfelől a barátságról. A baráti kapcsolatokról. Amik átívelnek a politikán, a nőkön, az életkorokon. S hogy ki kell mondani, barátok vagyunk. Meg kell hozzá alakulni, hogy legyen mihez kötni a dolgot, és kapcsolatot kell tartani. Mert ahogy a kapcsolatok fogynak, úgy süllyed el az ember.

A másik dolog, Miklós a regényed vége. Írogatok én is, de eddig csak két teológiával foglalkozó könyvem jelent meg. A szépirodalmi próbálkozásaim eddig nem nagyon érdekeltek senkit. Tavaly kezdtem el egy valamit, ami Pipinek állítana emléket. Abban írtam le, ilyentájt, csak egy évvel ezelőtt, hogy voltaképpen, ha elmúlik az ember, úgy igazán kicsudának fog hiányozni, egy-két év, egy nemzedék, és már sehol sincsen belőle semmi. Megy a levesbe minden, ami ő volt, a vágyai, az álmai, a tervei, az indulatai, minden. 

Ezzel a gondolattal a Te regényedben is találkoztam. Nem üdítő gondolat, gyorsan fel is oldottad azzal a nemtudomhovátenni utolsó fejezettel. 

Nem üdítő ez a gondolat, mert ezen mérleg serpenyőjén bizony mindenki lúzer. Leteszünk ezt-azt az asztalra, de mi marad belőle pár hónap, év múlva? Utánad a regényeid, nyilván. De maradnak? (Ez most nem értékítélet, értsd jól, kérlek!) S mi van, ha maradnak? 

Igen, egy bizonyos életkor után az ember már nem esküvőre, hanem inkább temetésre jár. Nem belső kényszerből, szükségszerűségből. Illemből. Szeretetből. Lehangoló.

Ahogyan a könyved nem az, hiába is érnek benne véget dolgok, életek, tervek, hiába is érzik úgy a szereplők, hogy velük kicseszett az elmúlt század, a rengeteg, követhetetlen változás, miközben lényegét tekintve nem változott semmi, csak nyíltan lehet szidni Viktort, lehet Gyurcsányozni, ufózni, pökhendizni a miniszterelnököt. Mondjuk ez is valami… De közben a kis sorsok, életek, jogtanácsosok, bírók, kocsmárosok, ügyvédek, zenészek, rikkancsok, sofőrök, kofák, politikusok saját kicsi élete valahogy soha nem szputnyik vagy csellendzser, hanem olyan kis pici semmiség, nagy-nagy lukakkal és kérdőjelekkel, ami az egész értelmét illeti.

Tudod,Miklós, amikor Pipi barátom tavaly meghalt, ott volt, s azóta is ott van bennem a kérdés: vajon, amikor suhant ki belőle az élet, vajon megkérdezte-e, hogy rendben, el kell osonni a létből, de mifaszról szólt az egész? A küszködésről, a pénzért való gályázásról, a megfelelésről, szülőnek, tanárnak, főnöknek, nőnek, barátoknak? Vagy csak azokról a pillanatokról, amit Pipi is megélt pár hónappal a halála előtt: ülni egy motoron, utasként, egy felszisszentett sörrel a kezében, és úgy száz körül suhanni Esztergom felé a parti úton, üvölteni, hogy „borntubivájd”? 

Egyre inkább hajlok rá, hogy az utóbbi a lényeg. Ahogyan Ofi barátom mondta Svájcba szakadva: „Mondjunk bármit is, végső soron az dönti el az életünk minőségét, hogy a női szerv, ami a napi betevőnk alanya, milyen sűrűn és milyen minőségben áll a rendelkezésünkre; mert ez minősíti az adott nőt és az egész kapcsolatot!” (Ugye, érzed, Miklós, hogy nem antifeminsta, és különösen nem szexista, fallokrata szöveg? Te biztosan érzed, tudom!)

De persze nem depiképző a könyved. Nagyon jókat is vidultam rajta olvasás közben. Köszönöm a mosolyokat, Miklós! Szelavi, ugye! S úgy különben: köszönöm az egész könyvet! Na!

P.S.: 
A Bán kocsmában általában délután négy-öt között készül el a csócsa szombatonként. De Palika mindig feldobja a Fészbúkra, hogy mit főz! 
(https://www.facebook.com/kocsma.ban…)

5/5

(2014)

Tipp gyilkosoknak: szárazjéggel eltolható az áldozat halálának ideje. Bizony!

Egy újabb Perry Mason-történet, a szokásos, mégis megunhatatlan, jól bevált klisékkel, alakokkal, bírósági tárgyalással, s persze Mason zseniális megoldásával, csavarral, hökkenettel. 

Jó Gardner olvasni, mondom én! Ha nagy kihagyásokkal is, de úgy negyven éve ezt teszem.

3,5/5

(2014)

Ugyebár háromféle ember van: 
1) aki ismerte az összes nagyszülejét 
2) aki nem ismerte 
3) s aki részlegesen ismerte (a sajnálatos elhalálozások miatt)

Azokról, akik ismerték a nagyszüleiket is elágaztatható a logika: 
1) akik ismerték a nagyszüleiket, és azok valóban nagyszülők voltak 
2. akik ismerték a nagyszüleiket, de azok nem voltak valóban nagyszülők

Én abban a hihetetlen szerencsés helyzetben vagyok/voltam, hogy az összes nagyszülőmet ismertem, s Nagyi, az anyai nagymamám mai is él (bár most éppen kórházban van tegnap óta, és nagyon nincsen jól, szegény!), ráadásul velünk él. 
De a könyvre való tekintettel most hímsoviniszta módon, a nagypapák játszanak.

Szóval volt Anyu ágán a Gőzpapa. A pocakos, jókedvű, minden nőnek udvaroló, de Nagyit (tudtommal) soha meg nem csaló nagypapa, aki gondolkodás nélkül bevitte magával Zotyit (alias törpe mohapapa) málnaszörpizni a Viola utcai sarki krimóba, ahol ő a fröccseit öntötte magába, akivel tuti nyereség volt megállni egy trafik előtt, az egyforintos műanyag katonák/indiánok után ácsingózva, és aki tutira felültetett a vurstliban bármire, hiába is volt a kezemben a vattacukor.

A másik oldalról ott volt a nagyon szívbeteg Mohácsi papa, aki sakkozni, rejtvényt fejteni, kanasztázni tanított; aki festett és írt, és teknőst tartott az egyik akváriumban, halakat a másikban. Aki a Fecske cigarettája dobozáról kivágta a papírfecskéket és cérnára fűzve ott szárnyalt a Szerdahelyi utcai lakásban a sok néma csivitelés az egyik saroktól a másikig. Mohácsi papa a Hungexpo-nál dolgozott, és mindig hozott nekem csuda jó szagú prospektusokat, meg kivágta és spirálfüzetbe ragasztotta a Fülesben megjelenő képregényeket, hogy egyben olvashassam a történeteket.

Szóval, voltak nekem papáim, csuda kedves papák! A gyerekeim már nem jártak iylen jól. Az apai nagypapájukat nem ismerhették, mert az alkohol „idős” korában (negyvenhárom éves volt, a teremtésit, négy évvel már túléltem!) az alkohol egy lépcsőhöz vágta, és úgy maradt. (Sajnos a gyerekeim az apai nagymamájukat sem ismerhették: ő huszonhét volt, és a leukémia erősebb volt nála). A másik nagypapája a gyerekeimnek meg elvolt a maga világában. Nem zavarták a gyerekek, de nem is érdekelték. Nagyon nem. Szóval úgy volt másik nagypapájuk, hogy valójában nem volt.

Toninónak is van nagypapája. A könyvben leírt események jobbára erről a nagypapáról szólnak, illetve arról, hogy éli meg Toninó a nagypapa élethez viszonyulását.

Sokan írták, hogy milyen szomorú történet ez a könyv. Is. Lehet, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az élet, a sors, a jó Isten engem hozzászoktatott ahhoz, hogy a születéssel csak jó esetében hatvan-hetven évi haldoklás veszi kezdetét, és nekünk az a feladatunk, hogy a haldoklás közben jól érezzük magunkat, és mindenképpen legyünk egymás hasznára. Amikor lejár az idő, az nagyon szomorú (jaj, Nagyikám, ott bent a kórházban!), de sajnos törvényszerű.

Ottaviano nem ment el nyomtalanul: ott hagyta a maga emlékét, az élethez való hozzáállását Toninonak. Otthagyta az élni akarás, a szeretet és a szerelem üzenetét. Ennél többet nem lehet adni. Akkor is otthagyta ezt az örökséget, ha közben maga vigasztalhatatlan volt a nagymama halála után.

S ebben nagy ez a könyvecske. Nem zokogáskeltésből íródott, hanem életigenlésből. Nem cukiédibédi, hanem valóságszagú. Az alakok és a történetük: hús és vér szereplők valós története. Akik hibáznak, tévednek, akiket az érzelmeik vezetnek, s akik szeretnek és haragszanak. Egy mindennapi, kedves, hasznos történet. 
Le a kalappal!

P. S.: A címmel van egy kis baj: Ottaviano soha, könyvszerte nem szólíttatik vagy neveztetik nagyapónak, ő mindenhol nagypapa.

4,5/5

(2014)

ELSŐ OLVASÁS
Asterix-fanok, kövezzetek meg: a hispán kiscsákó figurája zseniális benne („Olé!”), akármennyire is akarna már egy marha nagy fülest adni neki az emberfia (s én dolgozom* gyermekvédelemben, nahát!), s drukkol neki, hogy egyszer felejtsen már el végleg levegőt venni, s azért hahahehe, hogy a végén Idefix, sőt még Obelix is átveszi a hisztijét, ez azért összességében valahogy olyan, nem is tudom, hiányérzésesen kiszámítható volt a történet. 

Bár a végén a római bige arénába leesett kendője Asterix kezében: telitalálat! „Jön már a bika / Fúj az orra lika.”

MÁSODIK OLVASÁS 2018-BAN
Á, dehogy, most az egyszer nem volt igazam, pedig ilyen még nem fordult elő életem praxisában, úgy jó az egész ahogy van! 

Már nem dolgozom a gyermekvédelemben: a kiscsákót ezért nyakon kellene többször vágni!

5/5

(2014)

Az öt csillag nem rutinszerűen érkezett, ahogyan az az Asterix-füzetek esetében lenni szokott. Az Uderzo-Goscinny páros mindig hozza a formát, a poénokat, az élvezhető történetet, nem tudnak hibázni. Csakhogy ez az Asterx-történet poszt-Uderzo-–Goscinny. Ugyanis vajmi kevés közük van hozzá. Az előbbinek annyi, hogy előszót írt hozzá, az utóbbinak sajnos az égvilágon semmi. A füzetet Perri–Conrad páros jegyzi.

A rókabőrlehúzás gyanúja végett volt bennem előítélet. A feeling-remake ritkán jön be igazán. A fiam szerint (fan a javából) mind a rajzokon, mind a szövegen, mind a történeten érződik, hogy nem az eredeti ötletgazdáké a szerzőség. Amikor a kezembe vettem a füzetet, eldöntöttem, hogy iparkodom pártatlan lenni. Sikerült. Sőt, meggyőzettem. (Én nem vagyok fan, csak nagyon szeretem az Asterix-történeteket.)

Az új szerzőpáros előtt két út volt, ha már ilyen szentséggyalázásba fogtak. Vagy újragondolják az egészet, és teljesen a saját alapállásukból, stílusuk felől közelítik meg az új történetet, vagy ragaszkodnak a hagyományos, bevett, kialakult, megszokott szereplőkhöz. Az első út biztos bukta lett volna. Asterix és Obelix fogalom, nem változtatható. A második út, ami a szerzők előtt állt, hogy szolgai módon másolják az eredeti figurákat, és iparkodnak az eredeti szellemében fogant történetet kanyarítani. Ez utóbbit választották. (Vagy választatták velük.) Jól tették!

Bevallom, a rajzokon jómagam észre nem vettem volna, hogy rajzoló-csere történt. Gergő fiam azt mondja (grafikusnak tanult), hogy neki észrevehető volt a különbség. Két figura volt, ami talán picit gyanút keltett volna, de ebben sem vagyok biztos. Az egyik Amód, loch ness-i szörny: kicsit édibédi lett, ilyen figura nem volt eddig a füzetekben. A másik a főgonosz, MacAlahse karaktere. A rútság kihangsúlyozása sem volt eszköz az eddigi füzetekben. Ennek ellenére nem lóláb MacAlahse alakja.

A tartalom és a szövegek: Szerelmetesfeleségtársam nem értette, min röhögök annyira. Amikor a félkómában levő MacOlwad belekezdett a szokásos, ’60–’80-as évek beli slágerébe („Ah, ah, ah, Satying Alive”), kifeküdtem. Nagyon muris volt, hogy a drabális loch ness-i úgy viselkedik, mint valami idióta palotapincsi: amit eldobnak, visszahozza… Ötletes volt a piktek népe, a színeikkel (William Wallace forever), a jégbe fagyott piktbe beleszerelmesedő gall asszonyok tömkelege, a gall falut reménytelenül összeírni akaró, római népességnyilvántartó figurája… Szóval tetszett, na! Akkor is, ha ez, mármint a tetszés kicsit olyan árulásos az eredeti szerzőpáros ellen… :-)

10/10

(2014)

Érdekes egy viszonyban vagyok ezekkel a Sztrugackij-tesókkal. Voltaképpen nem volt még olyan könyvük, ami lenyűgözött, letaglózott, felszántott, felsózott volna, s amelytől hanyatt vágtam volna magamat, úgy, hogy azt a mindenit! De nem volt még olyan könyvük sem (csak az Egymilliárd évvel…), amit le tudtam volna tenni a vége előtt. Olyan sem volt, amii nem maradt volna bennem még nagyon sokáig.

Ezt a darabot is nagyon régen kezdtem, és mindig elsöpörte valami más. Mégsem volt szívem félbehagyottként kezelni. Aztán most elővettem, és a kezemben maradt. Nagyon.

Van ezeknek a coclista érában írt sci-fi-knek valami hihetetlen megkapó ereje. Talán a sorok között megbúvó tartalom miatt, talán nem tudom mi miatt. Voltaképpen az a csoda, hogy a Sztrugackijok könyveit egyáltalán kiadták, ha nyirbálva is, abban a rendszerben.

El kellene egyszer olvasnom sorrendben az egész Delelő Univerzumot!

3,5/5

(2014)

Vigyorgok veszettül. Meg szelíd sajnálattal.is mosolygok. Meg örömmel is. Még akkor is, amikor nem akarok vigyorogni.

Nem mindegyik történet humoros, heppiendes, de az az ellentmondás, hogy bűnügyeket olvasok, rablásokról, lopásokról, gyilkosságokról: és mégis, ezek szép történetek, nem engedik lehervadni a mosolyomat.

Čapek szereti a hőseit. Nem csinál belőlük sem szentet (figyeltétek:régen a jó fiúk voltak a kalandfilmek, regények hősei, mára többnyire a rosszak váltak hősökké; mi meg drukkolunk a rablónak, gyilkosnak, satöbbiknek?), de nem is küldi őket erkölcsi tanulságul a pokol fenékére.

Illetve nem mondok igazat. Az egyiküket mégis elküldi. Vagyis nem is ő… A nyolcszoros gyilkos a mennyei ítélőszék elé kerül, és legnagyobb döbbenetére emberek bíráskodnak felette, Isten csak tanú a perében. Amikor egy kicsit kettesben maradnak, meg is kérdi Istent, hogyan van ez, miért nem ő ítélkezik. Isten szelíden ezt feleli: Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák mindent, de igazán mindent tudnának, akkor ők se tudnának ítélni; csak mindent megértenének, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én feletted. A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad.

Čapek nem menti fel, nem tompítja, nem ideologizálja és pszichologizálja el a bűnt, nem menti fel a bűnöst sem: csak szereti az embert. S ez jön le mindegyik, ebben a kötetben megjelent történetéből.

5/5

(2014)

1. epizód: Valamikor a nyolcvanas évek elején, valahol a ráckevei Duna-holtág meleltt egy kis telken. Tizensemennyi voltam, a Gőz nagyiék szomszédjának, Földiéknek a telke volt ott. Volt egy fiuk, illetve kettő, de a nagy már öreg volt, legalább harminc, Tibi még csikó, de hozzám képest érett, nagykamasz. De ő sem volt ott a telken. Meg az apuka, Béla bácsi sem, azzal a komoly bajuszával és a kancsal szemével. Voltaképpen lehet, hogy Erzsi nénivel voltunk kettesben, én amolyan szocialista megőrzésre kerülhettem hozzá. 
Szóval volt a Duna, volt rengeteg szabadidő, volt egy nádasba kikötött csónak, én meg ott olvasgattam naphosszat. S ha meguntam, horgásztam. Némi sikerrel is. S ha meguntam, újra olvastam. Jobbára Perry Mason nyomozásait, Attól voltam akkoriban függő. A fekete-krimik és az Albatrosz-sorozatban jelent meg egy jó pár belőlük. Mondjuk, akkor is éreztem, hogy nem meghatározó irodalom, de valamiért nagyon jól esett olvasni az esetek sorát.

2. epizód: Valamelyik óbudai könyvmegállóban akadtam rá erre a könyvre. Ezt nem ismertem. Kézbe vettem, belelapoztam, kicsit nosztalgiáztam magamban arról a ráckevei holtágban töltött nyaralásról, aztán visszatettem a könyvet. Aztán megint levettem. Mert miért ne? Félre a sznobizmussal! A maradékával is. Olvastam én már ilyenebbeket is! 
És nagyon jól esett találkozni a már elfeledett szereplőkkel. Egyedül Masonre emlékeztem határozottan, Della Street, Paul Drake és a többiek sehol sem maradtak meg, csak vaalmiféle feeling-lenyomat voltak az agyamban.

Macska-eset. 
Kicsit becsapva éreztem magamat a végén. Mintha nem jutott volna jobb Gardner eszébe. Aztán csavart még egyet a történeten. Akkor már elégedett voltam. Úgy is maradtam. 
Perry Mason és az ő fene logikája, jogismerete! 

No, irány a Rukkola, megyek nosztalgiázni, ennyit megér!

4/5

(2014)

Megvezettettem. Bradbury a könyvtárban minden bizonnyal a közelgő (akkor még) Solaris koncert miatt jutott eszembe (MÜPA, Marsbéli krónikák 2.; fergeteges volt és nagyon jó, és nem csupán múltidézés, hanem ZENE), úgy tudat alatt. Mert eddig csak az Európa Kiadós Marsbéli krónikák–at olvastam tőle. A könyvtárban is a sci-fik között volt.

Számomra Bradbury ezért sci-fi író. Volt. Eddig. Ugyanis ez nem sci-fi könyv. Ez elbeszélések, csodaszép, mégis egyszerű nyelven leírt elbeszélések sora.

Akkor tettem le végleg a sci-fit váró minimális ellenkezésem érveit, amikor az öreg ember utolsó erekciójáról (!) olvastam elbeszélést, amit három nővel oszt meg (Öcsi). Olyan ízlésesen, derűsen, kedvesen, minden pornográfia és mocsok nélkül tette, annyi jókedvvel, hogy nevetni kezdtem, és kezet fogtam (volna) Bradburyvel. Mert na, kicsudának jutna eszébe egy öregkori erekcióról novellát írni? 

A másik kedvencem A Stan és Pan-szerelem. Nem tudom, kell-e hozzá szinonim élethelyzet (nekem van), vagy magában is megáll, de ütött. 

A harmadik (no, ez sci-fi) a címadó, kötetkezdő novella: mindent visz. Bár ebben nem is annyira maga a szöveg az ütős, hanem az ötlet és a végkifejlet. 

A negyedik (nem jó ez a számozás, mert értékítéletnek tűnik) az Áldj meg atyám, mert vétkeztem. Telitalálat. Talán akkor is, ha olyan írja, akiben egy cseppnyi vallásos érzelem sincsen. Amikor a végére értem, kicsit megdermedtem, letettem a könyvet, és dermedt maradtam egy jó darabig.

Az ötödik: Ígéretek és ígéretek. Újra fagyás. Váltam. Van lányom. Empátianövelő momentumok. Ha nem is így, nem is ebben a majd’ mindennapi pszicho-zsigerelő formában.

Hatodik: Osztozkodás. Nem zsákbamacska: a válás utáni könyvelosztásról szól. Fergeteges. Csak az utolsó, gondolom, csattanónak szánt mondat volt nekem kicsit erőltetett. Bár, ha belegondolok, váltam, és fél évem ráment, míg helyre tettem magamban a férfi novellabeli utolsó mondatát.

Legyen már egy kis rosszmájúság is: volt pár novella, amivel nem tudtam mit kezdeni. Úgy tűnt, volt ötlet, meg kellett írni, de nem jött ki belőle úgy igazán a téma. S ahogy mondták többen: a Stephen King-féle, hangulatra pazar, de különben hm… horror-ötleteket képtelen voltam díjazni. Hangulatuk van. Több se. De szerencsére nem hemzsegnek. Csak akadnak.

Rendben, megtanultam: Bradbury nem sci-fi író. Hanem Író. Aki írt sci-fit is. Sajnos, csak múlt időben.

4/5

(2014)

Wodehouse érdekes író. Olyan, mint PKD, Márquez, Vonnegut, Christie és sokan mások: bármit ír, mindig ugyanazt írja, s ha az ember egy könyvét elolvasta, voltaképpen semmi meglepetés nem éri a következőnél, az előző ilyen-olyan variánsát olvassa. De mégis piszok jólesik olvasni. Akkor is, ha a fenti írókkal persze semmi más rokonsága nincsen az említetten túl. Bár egy-két társadalmi fricskát mintha kiolvastam volna itt-ott. De messze nem ez a lényege.

Nincs ízlésem. Ez valahogy nem. Akármennyi díjat nyert. A Bradley, no, az igen, de ez a Stanley nem.

Szerencsére a végén csattant a következetlenség, így nem fordult ki előbb a könyv a kezemből: az állam képviselője rácsodálkozik a táborra, amire egy bíró (értsd: az állam képviselője) ítélte a gyereket.

Ez mi ez? Jobbkéz-balkéz inkompatibilitás? 

Olvasmányos könyv, szó se róla. Izgalmas is, szó se róla. De többet szó se róla!

Mert nem tudom, miért és merre, és miért pont arra? A véletlenek, a múlt és a jelen átfedéseinek sora, ha trükkös is, számomra erőltetett volt. S nem tudom, miről is szól, mit mond az ifjúságnak, akiknek íródott. Ha meg csak egy történet, akkor mire a díjak sora?

Lehet, nem csupán ízlésem nincsen, csapnivaló az értékítéletem is.

3,5/5

(2014)