Felteszem a kezemet: Quentin (aki nem egy személy, hanem írópárosok összessége) meggyőzött. Pedig majdnem nem sikerült neki. A Klasszikus detektívregények egy másik darabjának fülszövegében (félrevezető, mert a Molyon is úgy van fönt egy másik Quentin-könyv ajánlása, mint a Gardner-könyv fülszövege), A lusta szerető eseté-nek hátulján, a fülszövegben olvastam Quentin-ről. Az érdeklődésemet az alábbi mondat keltette fel: A szerzőt, Patrick Quentint, teljesen sajátos és egyedülálló cselekménybonyolításának köszönhetően a pszichológiai krimik egyik legnagyobb mesterének tekintik.

Namost, ugyebár, ez nem semmi. Különös tekintettel arra, mi fán terem maga a pszichológiai krimi, ami egyébként fene mód jól és izgalmasan hangzik. Mert ettől sokat vártam. Más kérdés, hogy sokat is kaptam. Igaz, nem pontosan azt, amire számítottam.

Quentin ponyvaíró (vagy a fordítása ponyvola, hehehe). Többször írtam: ez nem baj, még csak nem is értékítélet. Quentin (vagy a fordítása) a könyv elején felvetette azt a lehetőséget, hogy félre is tegyem, mert hozta a rossz ponyvák stíluselemeit, a fekete-fehér karaktereket, a hihetetlen párbeszédeket és a suta, klisés cselekményt. Aztán egyszer csak történt valami, Quentin megtáltosodott (vagy fordítót váltottak), érdekessé lett a főhős lelkivilága (ja, ettől pszichológiai krimi?), csavarintott egyet erre, egyet arra (barkácskönyv, szokja mondani Szerelmetesfeleségtársam), az olvasó egyed (én) a főhőssel tépelődik, hogy akkor most kell-e szeretni, kell-e utálni kényszerű nyomozásának tárgyát, s hogy bármelyik verzió van is, kicsuda vajon a gyilkos, aki helyett rendre őt magát akarják sittre vágni?

Persze kiderül a vgére minden. Újabb barkács-fordulattal. 

De az az érdekes, hogy nem ez az érdekes az egészben. Hanem az, hogy miközben drukkolunk neki, végig azon skubizunk, hogy főhősünk mekkora balfék, illetve, hogy balfék-e egyáltalán? Meg azon, hogy mekkora széles, tágas világokat tudunk maguknak teremteni, s milyen hihetetlen önbecsapásokkal tudjuk kényelmesre belakni őket. Meg azon, hogy vajon mi magunk mennyire vagyunk palánkon átvághatók?

(Mer' ugye, dehogy vagyunk azok, aztán néha koppanunk penetránsakat; nekem ez most élő tapasztalat, sokadik falnak rohanásom a vészesen fogyó filantrópiámban: bizalomszavazás valakinek, aki saját bevallása szerint is méltatlan volt rá, szinte könyörgés a párbeszédért, s a könyörgést kakidobálásnak minősítette, s így most én vagyok a visszataszító arc, akit már a Facebook-on sem ismer az alany [ebből végképpen megtudtam, hogy nagyon haragszik; csak még azt nem tudom, mire is, mert nem áll szóba velem]. Mondom, élő a probléma, de már úton vagyok a főhős megoldása felé, mer már magamnak megengedni a reálisan látást.)

S innentől, pocsék kezdés ide, beindulás amoda, de a szöveg minőségén jócskán túlmutat a regény. elmondhatnám azt is, hogy segít bekukkantani a függöny mögé, hogy egy jelenvaló és egy jövendő család tagjai milyen idióta játszmákat tudnak folytatni egymás ellen, s néha egymás érdekében, meg azt is, hogy érdekes kérdés, egy ember bűnét felülírhatja-e a bűnein túlmutató értéke a megkárosított szemében, meg ahogy belegondolok, még a linkség is szerethető egy bizonyos pontig, erről is szól, meg sok minden másról, de ezek már csak csokifarigcsa a tejszínhabon.

4/5

(2015)

Persze, azok a sorozatok, amelyek már nem férnek el egy polcon, óhatatlanul egy sablon szerint születnek. Egymás olvasva, nézve a rettentő termékeny Agatha Christie is egy-egy sablon szerint építette fel a történeteit, a sablon ilyen-olyansága jobbára a főszereplő nyomozóval változott valamelyest.

Gardner nyolcvan Perry Mason-történetet írt. A sablon, ugyebár elkerülhetetlen. S voltaképpen nem is feltétlenül zavaró vagy fájó, hiszen néha jó bekuckózni a jól ismert klisék közé, ahol nem kell kapkodni a fejünket, nem kell felfogni különösebben semmit, ahol ismert tájon járunk. 

Csakhogy ebben a történetben van egy nagy hiba: a megoldás kiszámíthatósága. Nem vagyok gyakorlott krimiolvasó, s simán csőbe lehet húzni, könnyű meglepni, de Mason ügyvédúr ezen történetében már a könyv közepén tudtam, mi lesz a vége…

A csalódástól ez esetben a jól ismert klisék sem mentettek meg.

S még Della Street sem sündörgött semennyit Mason körül.

P.S.: Viszont a kötetnek a konyvar.hu-n horror ára van. Ritkaság van a birtokomban?

3/5

(2015)

Szerelmetesfeleségtársam adta nagyon lelkesen a kezembe, aztán rágta a fülemet, hogy nem azért adta, hogy feltegyem a polcra a vadiúj rukkola-szerzemények közé. Meggyőzhető vagyok. Idővel (hogy azért legyen bennem tartás) levettem. De is-is a végeredmény.

A könyv jó. Tetszik a stílusa, a hangvitele, a megfogalmazásai, a beszúrt glosszák, tetszik, hogy van benne egy pötynyi misztika a tücsökkel. Tetszik, hogy élő az egész.

De a könyv nem jó. Nem rossz, de nem jó. Sajnos. Mert rózsaszín. Mert voltaképpen nincs benne konfliktus-helyzet, nincsenek benne konfliktusok, nincs benne honnan-hová. Mindenki tök rendes, végtelenül közösségi, hihetetlenül megértő, segítőkész, s minderre ideje is van, indíttatása is, meg energiája is, meg bölcs mindenki, kötelességtudó és így tovább. Hát, túlságosan is az! Nem spoilerezem a történetet, de több olyan pont is van, amikor ez az egyébként a mindennapokból rettenetesen hiányzó nyitottság és empátia már túl sok. 
Az élő figurák ettől egy idő után sablonná lesznek. Ez még egy ifjúsági könyvben sem mondhatni életszerűnek.

Aztán: a könyv gyakorlatilag befejeződik Máli születésnapjánál, de a voltaképpen történet nélküli történet egyszerűen még sok fejezeten keresztül nem tud véget érni. Van még egy könnyes fájdalmas, motiválatlan búcsú, van még egy parti, még egy kis cukormáz, aztán végre vége. Úgy értve, hogy végre, hogy na, csak be tudta fejezni. S közben az emberfia voltaképpen azt várja, mikor olvashat már újra valamit Molnár Krisztina Ritától? Mert jó lenne, remélve, hogy a megjelenés előtte használ valami radírt a rózsaszínek túlzott használatának eltávolítására.

3,5/5

(2015)

 Az irodalom klasszikusai képregényben 9.  

A történetről: Utána néztem, mert kiváncsi lettem. Jules Verne 1885-ben írta a Sándor Mátyás-t. Ebben az esetben bizony az a nagy helyzet, hogy volt kitől tanulnia. Dumas 1845–1846-ban tette örökbecsűvé a Monte Christo gróf-ját. Vagyis az elsőbbség az övé. A két történet párhuzamai teljesen nyilvánvalók. A főhős börtönből szökik, ahova a galád ellenei juttatták, a szökés toronyból történik, vízbe érkezik, eltűnik a szülőföldről, valahol keleten gigavagyont szerez, álnéven, álfoglalkozással, de egyértelműen a bosszú gondolatával visszatér, és szisztematikusan elmulasztja az életből a galád, csalárd, megátalkodott elleneket, s közben szerelmes szíveket hoz össze, majd heppiend. 
Dumas mellett szól az elsőbbség, Verne mellett a rövidebb megfogalmazás, s hogy magyar a főhős. Mindkét történet izgalmas, fordulatos, agyban maradós. Bár Dumas esetében valahogy a történet eleje a megmaradósabb (esküvő, If vára, a haldokló abbé), Verne esetében meg az egész előgyön később is. Dumas főhősének indítékai erősebbek, személyesebbek, átélhetőbbek. Verne főhőséi politikaibbak, s ez okoz némi távolságtartást. 

Szóval kinek-kinek ízlése, vérmérséklete, netán nációja szerint.

A képregény: Korcsmáros. Voltaképpen ezzel mindent elmondtam. Minden ízében Korcsmárosok a rajzok, a szálkás, vonalas képi megfogalmazás árulkodik arról, hogy korai, a Rejtő-képregény előtti időszakból származik, Az alakok egyértelműek, karakterek, szerethetők (a képi megfogalmazásra gondolok). Szeretjük Korcsmárost! Mindhalálig.

4,5/5

(2015)

Ez a könyv úgy Asimov, hogy nem az. Legalábbis Asimov egy ismeretlen oldalát mutatja meg: a kicsit cinikus, nagyon ironikus, humoros Asimovét. A fülszöveg habkönnyű olvasmányt ígér, de részben füllent, mert a novellafüzér egyik-másika bizony jóval túlmutat a szórakozáson.

Amikor először megláttam, kézbe vettem, kicsit megriadtam. Ágált bennem a posztkeresztény a démoni világ profanizálása ellen. Keresztényként hallottam egyszer egy mondatot: Sátán legnagyobb csalása annak elhitetése, hogy ő nem létezik. Manapság ez kiegészült a világának a nevetséges, röhögtető bemutatásával, de nem a nevetségessé tételével. Féltem, hogy Asimov is ide süllyed. Nem tette. Szerencsére!

A démoni világ pusztán eszköz a számára, nem a cél.

Azázelen, az apró démonon keresztül emberi tulajdonságokra mutat rá, azokat figurázza ki. Sikerrel. A könyvet olvasva néha Wodehouse jutott eszembe a beszólások miatt. Máskor meg Voltaire Candide-ja: a világunk minden világok legjobbika (uramfia, milyen lehet egy vacak világ?), mert minden történetből az jött le, hogy az Ég akaratába való emberi belepiszkálások semmit meg nem oldanak csak újabb, még nagyobb konfliktushelyzeteket szülnek.

Ha akarom, a tanulság a következő: van hogy nem szeretem napokat kapunk.Ha pechesebbek, vagy kevésbé bölcsek vagyunk: nemszeretem életet. De amit kapunk, azzal kell gazdálkodni/garázdálkodni, abból kell a legjobbat kihozni. Slussz! A deus es machina csak még boldogtalanabbá tesz, az életünk jobbára nem görög sorstragédia, az alakításáért mi vagyunk a felelősek, tanuljunk meg, tehát hálásnak lenni azért, amink van.

A sokadik történetnél ugrott be, honnan ismerős a „kérjünk segítséget odaátról, jön a segítség, de csak nagyobb kalamajka lesz belőle”-helyzet: az első Mézga-sorozat alapszituációja volt ez. Mézga Öcsi a jövőből („MZ/X jelentkezz!”) Géza családfő kérésére küld ezt azt, hogy valamit megoldjon, s ugye, mindig öndugába zúdul minden, mert egy onnani ajándék inneni alkalmazásába mindig beleszól valami olyan körülmény, amivel Öcsi nem számolhatott. Na, ez az Azázel! Csak nem Öcsi küldözgeti a frincfrancait, hanem a pirinyó, önértékelési zavarokkal küszködő, arrogáns démonka teljesíti megidézője, George kívánságait. S mindig közbejön valami nem várt szempont, valami olyan szempont, amivel előre nem számolt George a kívánságai megfogalmazásánál.

S bár a történetek egy sablonra működnek sok mindenben, s Asimov még fel is erősíti a sablont, jó ez a könyvecske, komolyan!

4/5

(2015)

Zavarban vagyok ezzel az OSC-al…

A kezdete zseniális: valamiféle modern archaikus nyelven elmesélt legendának a bevezetése a királyról, aki megtapasztalja, hogy a kegyelem nem mindig üdvös a való világban. S ezzel a tizenvalahanyadik oldalon meg is van, miért az a könyv címe, ami. (Mondjuk a legjobb mondat a könyvben, amikor erre megpróbálják rádöbbenteni a királyt. A lényege: van, aki nem méltó az irgalomra, mert 1) úgysem lesz hálás 2) úgyis ellenség marad 3) úgysem tanul belőle.)

A történet további folyásában aztán lassan modernül a nyelv és gyön egy nem túl érdekfeszítő, de azért érdekes történet, ami a végén természetesen összefolyik a király történetével.

Namost. Enyhén szólva túlzásnak tartottam, hogy a Főgonosz az éppen aktuális istenek mellett megköti magát Istent is. Mer' ugye, az a fene teológia: ha Isten mindenható (bár arrafelé új az Isten; kicsit össze is folyt bennem a történet Lukjanyenkó vasas duálsztorijával, kellett nekem mostanság olvasni), akkor egy halandó, lett légyen bármilyen leleményes, agyafúrt, nagyon gonosz, hogy' a csudába kötözheti Őt meg több száz évre? Hagyjuk, legyünk nagyvonalúak, lépjünk tovább!

És innen jött valami érdekesség: valahogy olyan érzésem volt, történetbeli áthallások nélkül, mintha OSC fejében folyamatosan a bibliai Dávid király története járt volna. Dávid volt, ugyebár, aki legyőzte Góliátot, aki Saul király szolgálatában győzelmet aratott az ellenen, s akire az Istentől felkent király olyan féltékeny lett, hogy űzte őt Izrael-szerte, a fejét követelve. Dávidnak lett volna alkalma elégtételt venni a királyon, de nem tette (nemes jellem), sőt, miután Isten prófétája, Sámuel őt kente fel az Úr szemében elbukott király helyett, ég akkor sem győzelemittaskodott, hanem türelmesen megvárta, amíg Saul elmúlik a létezésből. No, aztán királyként Dávid hibát hibára halmozott, maga ellen fordított mindenkit, akit csak lehet, hűséges hadvezérét, Joábot, a saját feleségét, akinek megölette a férjét egy kiadós kufirc tartós végeredménye végett, akinek a saját fia, Absolom tört a vesztére. Szóval győztesként indult, és aztán itta saját rossz döntéseinek a levét, nagy kupából, vaskosan.

OSC nem másolta le a sztorit, nem újraértelmezte (ahogy Heller tette az Isten tudjában), de mégsem tudtam szabadulni attól, hogy valahogy Dávid története volt a kiindulási alapja.. (Ha már, ahogyan az előszóból megtudtam, hitgyakorló mormon.) Semmit nem vont le a történetből és mondanivalójából, de hozzá sem adott.

A történet befejezése befejezetlen. Ügyesen az. A keretbe foglalt történetből nem tudjuk meg, hogyan dönt OSC királya, s mi lesz a sorsa végül a lepedő balfelén fogant fiának. Lebegnek a lehetőségek.

Csak az a kár, hogy valahogy súlytalan a konfliktus a király és az ő hatalmáért a fiúság ismeretének hiányában is munkálkodó fia között. Meg az eltelt háromszáz év, amíg a főgonosz tartósította fő elleneit, a jó oldal minden szereplőjét, no, az minek kellett?

Összegezve: olvasmányos, érdekes könyv, stílusában OSC, de jócskán elmarad a jobb Card sci-fiktől, sőt a fantasy Bűvölet-től is.

3,5/5

(2015)

Azoknak, akik nem aktív résztvevői, a politika hitkérdés. Nem az észé, nem az érveké, nem tényeké a fő szerep, hanem a hiteké. Szép lassan a magyarság kérdése, a hovatartozás kérdése sem más, pusztán politika absztraháció. A moly.hu-n is volt, akivel arról polemizáltunk, van-e bármi jelentősége annak, hogy valaki milyen nemzettest tagja. Én azt mondtam, igen, ő azt, hogy ő ember.

Wass Albert személye, munkássága politikává vált. Meggyőződésem, hogy akik fasiztázzák, akik antiszemitázzák, akik fenntartással vannak iránta, nem olvasták, vagy prekoncepcióval értelmezték a könyveit, s pusztán szajkózzák az ilyen-olyan sajtóvéleményeket. Rosszabb esetben tudatosan gerjesztik a feszültséget. 

Jelen könyv Wass Albert sajátságos rehabilitációja az őt ért vádak miatt. Olyan rehabilitáció, amelyet nem előzött meg ítélet, csak vádaskodás és gyanúsítgatás. Amelyek mögött semmiféle tény nem áll, s amelyet megfélemlített és Wass Albert elítélésében anyagilag érdekelt tanúk támasztottak alá. Olyan vádak, amelyekre a ’70-es években végül csak legyintett az USA belügyminisztériuma, és fityiszt mutatott a Csau-rendszernek Wass Albert háborús bűnösségére és kiadatására. Ez tán' jelent valamit… Ahogyan az is, hogy az író elleni vád mikor, milyen körülmények között született, s kik emeltek vádat ellene? Mert az ezekre a kérdésekre adott válaszok gyakorlatilag szinte önmagukban semmissé teszik a vádakat.

De nem, nem jelent semmit mindez: a politika hitkérdés. Magyarországon, ugye, a magyarság is hitkérdés. Más országokban nem az a nemzethez tartozás. 

S Wass Albert magyar volt, és egész életét elvesztett hazája, az erdélyi magyarság sorsának jobbra fordításának szentelte könyveivel, cikkeivel, folyóirataival, alapítványaival. Kevés sikerrel. „…ott valahol négy-öt magyar összehajol”, de csodák nincsenek, az emigrációban is széthúznak, egymás ellen acsarkodnak.

Mondom, beszélnek Wass Albert könyvei az íróról. A könyvek, amikben nem kendőz el semmit, bármilyen nációról is legyen szó (többször írtam: a magyarságot sem kíméli: a A funtineli boszorkány hősei többségükben nagyon szerethető románok, s két magyar szereplő gyakorlatilag teljesen negatív benne; fura egy sovinizmus!), s lássuk be, ez politikailag nem korrekt. Ahogyan az sem, hogy Wass Albert nem szerette a kommunizmust. Ez sem korrekt politikailag. Továbbélni csak a volt náciknak, fasisztáknak nem szabad, a kommunizmus rémségeire, az elkövetők személyére legyinteni kell: elmúlt, mit foglalkozzunk velük? (Soha nem fogom ezt megérteni. Illetve de, csak gyalázatos az eredmény, amit megértek!)

A jelen kötet tehát rehabilitáció olyan bűnök alól, amit Wass Albert soha el nem követett. Valamint az életének a bemutatása, különös tekintettel az emigrációs évek heroikus küzdelmeire. Roppant érdekes, hasznos, érdekes kötet! 

Kár, hogy csak azok fogják elolvasni, akik olvassák Wass Albertet… 
S olyan jó lenne tévedni!

5/5

(2014)

Nem tudom, miért nem igazán… Hm… Nem tudja valaki, véletlenül? 

Mert Sebők Imre, az Sebők Imre, persze. Adva van az ő kicsit sötét, kicsit depresszív képi világa, ami mindig is hajlott valamiféle pesszimizmusra, miközben az összhatás mégis mindig tökéletesen aláfestette a szöveg mondanivalóját. Sőt, vitte is azt. De most nem. 

Lehet, hogy a téma érdektelensége is az oka. Mármint számomra érdektelen. 
Nem néztem kronológiát, de vélem az ötlettel Verne bácsi rukkolt elő először. S aztán ott volt Burroughs Tarzanja, amelyben a szerző ha nem is lenyúlta Verne ötletét (az alapot mindenesetre: de!), minimum felhasználta. Doyle irányt változtat, s a szereplők nem a föld belsejébe mennek ősállatnézőbe, hanem egy afrikai fennsíkra. A lényeg ugyanaz. Jönnek, mennek, félnek, harcolnak, csudálkoznak, lelkesednek, menekülnek, hazajutnak. 

A baj ott van számomra, az alapötlet képtelenségén túl, hogy soha nem izgatott különösebben a dinók, szauruszok kérdése. A Jurassic Park-ban is a trükkök érdekeltek a legjobban.

No, ráadásul a történetben akkor van a legnagyobb csuda, amikor kiderül, hogy a spinkó, aki miatt újságírókám az egész hercehurcát vállalta, aki gyakorlatilag a mindenféle szauruszok elé űzte, hozzá ment, a cédája, egy ügyvédhez, mert az olyan kiszámítható, nem rohangál szauruszok után, hanem családcentrikus (s van még, aki nem érti a családon belüli erőszakot? :-D ). 

Szerencse, hogy feleségem van, aki jól szeret, s akit szeretek, mert menten kitörne rajtam valamiféle pánik, hogy hol van az a nő, van-e olyan nő, aki kiszámítható, aki logikus, aki minden jó, de szerencsémre nem kell pánikolnom, dinót bizonyítanom sem kell elindulnom, de mert az a nő mellettem van, nincs okom pánikra.

De ettől a képregény és a sztori nem lesz jobb.

*

A füzetet lezáró képregény Sajdik Ferenc sci-ci szösszenete, az Erwin Cooper elbeszélése nyomán született, mindössze négy oldalas (bizonnyal vékonka lett volna a felvidéki dínó-néző egy füzetnek) Timothy és a robot muris, de sajnos nem sokkal több. Van egy sovánka alapötlet, van Sajdik mindig, minden körülmények között vidám, mosolyogtató grafikája, de ennyi.

3/5

(2014)

Ifjúsági, Budapest

Úgy vagyok Éva asszonnyal, hogy nem tudom, hogy vagyok vele.

A Mesemaratont végigröhögtem, a folytatásán el-elmosolyodtam, de önplágiumnak éreztem, konjunktúra börleszknek. (Máris szembemegyek a Moly-közvéleménnyel, mert az az utóbbit értékeli 2%-al jobbnak.) 

Nagyon kíváncsi voltam, mit tud Fable, amikor nem börleszket ír? Bevallom, ez jó vagy nem jó, nem tudom, nem voltak nagyon nagy elvárásaim.

Fable ponyva-irodalom. Rejtő is. Meg sokan mások is. Ebből tudhatjuk, hogy ez nem értékítélet, mert jó ponyvát sem könnyű írni. Sőt! Még az sem igaz, hogy adott esetben egy ponyva nem tud mélyet mondani: amikor a Csontbrigádot olvastam, felszisszentem a fájdalomtól, az ötlettől és a gyönyörűségtől; az embereket már csak az általuk birtokolt tárgyak, vagy nagyon csak rájuk vonatkozó tulajdonságaik jellemzik, nincs polgári nevük, egyéniségük… Pazar!

Fable Halkirálynő-sorozatának első része jó ponyva. Élvezetes olvasni, nehéz letenni. A szereplők személyiséggel bírnak, a történet viszi magát előre, és szerencsére Fable nem löki minden oldalon százszor a szóvicceit (ez engem egy idő után fáraszt), hanem megfelelően adagolja a nyelvi sziporkákat, poénokat, s azok nem öncélúak, hanem helyük van (ahogy a Mesemaratonokban nem mindig volt).

A könyv cselekménye, a várost lenyúló felsőtízezres maffia Batman Gotham Cityjét juttatta eszembe, meg a Sin City-t, de nem utánérzés fílinggel, hanem csak távoli hangulatában. S a város leuralása, a Főgonosz befolyása, gátlástalansága finoman bontakozik kifelé, ahogy haladunk előre a cselekményben. 
A főhősök, a Kommandóvá érő, innen-onnan érkező, összefogó szereplők szerencsére nem szupermenek, van, hogy fáj nekik, van, hogy rossz nekik, van, hogy kifekszenek, s van, hogy nem értenek mindent, nem látják át a dolgokat. Emberek. Akkor is, ha a küzdelmekben, nem meglepetés, azért jobbára ők ütik a nagyobbat, és azért persze túlélnek mindent.

A könyvnek van szerkezete. S mert van, ezért ki is lóg belőle rendesen az északi egyes út Rémének a története. Nem mondom, izgalmas, pörgős az a rész is, de nem szolgája a egésznek, hanem a ló lába.

Azon gondolkodtam, csuda, hogy még senkinek nem támadt ingerenciája megfilmesíteni Fable-t. Elkészítésében drága mozi lenne, persze, de akkor is…

Kicsit tartok a folytatásoktól, bár már kezemben van a kettedik rész. A tartózkodásomat némely elszórt vélemények csak további előítéletekkel támogatták meg. Egyelőre nekifeszülök, és legyőzöm. S egyre kíváncsibb vagyok Fable fantasy dolgaira is.

4/5

(2014)

Nagyon érdemes volt elolvasni az előszót! Ami felhívja a figyelmet arra, hogy ez alapvetően nem regény, hanem tárcaregény. Mert regénynek nem jó.

Az indítás, az alapötlet zseniális! Annyira az, hogy nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Vonnegut mesternek volt kitől tanulnia. Mert azért azt kiagyalni, hogy az anyag felbomlásakor, amikor az anyag eltűnik, felszabadul annak szubsztanciája: a mindenben jelenlevő Abszolútum. Az anyagot a zseniális, olcsó energiatermelő karburátorok szabadítják fel, s az Abszolútum hatása ezeknek a közelében a legerősebb. Ezért is mondhatja az egyik szereplő, hogy micsoda badarság, hogy Isten végtelen: meghatározott mérete van, hatszáz méter széles, és a szélén már gyengébb, a parton például már csak szentség-illat érződik.

Pazar! Idáig. Aztán Čapek elkezd mentegetőzni, hogy a karburátorok elterjedésével annyira szerteágazó lett a történet, hogy kénytelen ezt-azt kiemelni az eseményekből, a nagy világégésből, mert mindent nem lehet leírni. S innentől egyre lanyhább az alapötlet kibontása. Látszik, érződik rajta, amit az előszóban ír: nem egyvégtében született a könyv, hanem néha nyögvenyelve. S valóban…

Amikor az események a Legnagyobb Háborúba torkollnak, már nagyon-nagyon nem tetszett. Főleg, mert a kezdetiben felvetett ötlettel innentől már teljesen szembement a történet. Ugyanis kezdetben azok, akik a karburátorok közelében voltak, megtanultak adni, szeretni, s Isten ismeretét iparkodták átadni boldog-boldogtalannak. Nem tudtak máshogyan cselekedni. Megszűnt a szabad akaratuk, így kellett cselekedniük, az őket átható Abszolútum miatt. A háború, az ellenségeskedés pedig éppen a szabad akaratot feltételezi. S itt az Abszolútumtól áthatott emberek háborúznak. Logikai fábólvaskarika.

Nagyon nagy kár érte!

3/5

(2014)

Ez nagyon jól esett! 

A Kozmukus főnyeremény-ből indultam ki, de többet kaptam, mint amit vártam. Sokkal többet! 
Van valami Sheckley stílusában, ami erősen Lemre emlékeztet, és ez nagyon jó pont a számára. Az elbeszéléseiből is átütő irónia, a mosolyrakésztetés, és közben elgondolkodtatás, igen, a legjobb sciá-fik közé emelei. Nem csupán történeteket mond el, hanem a mosolyok között néha facsarodik a lélek, és hoppá-érzések vannak, csavarok vannak, töprengések vannak.

Legtipikusabb példa számomra a Hulladék-eltávolítás és a Rettegés az éjszakában; Csernus doki ugrott be olvasásuk közben, s ez most pozitvum. 
Az Intézet nagyon fnoman Orwellre hajazva szorítja el a torkot. 
A Rutinmunká-t és A mentőcsónakot simán végigröhögem. 

Ezek a kiemeltek. De a többi előtt is le a kalappal!

5/5

(2014)

Emlékszem, nem sokkal a módszerváltás után Örök Sógorom nyomta a kezembe életem első Wass Albert könyvét, A funtineli boszorkányt. Hihetetlenül lelkes volt, azt mondta, inkább semmit nem mond a könyvről, az majd magáért beszél. Akkoriban protestáns keresztény liberális korszakomat éltem, de szerencsére már fertőzve voltam Sütő Andrással, miközben a Hócipő-t és a 168 órá-t olvastam. (Azóta is hálás vagyok Sütőnek, Nyírőnek és Tamási Áronnak, hogy szinten tartott.) 

A funtineli jött, látott, győzött, lehengerelt, gyönyörködtetett, megríkatott, haragot keltett, s örök vágyakozást szült a lelkemben, hogy mifenét keresék én voltaképpen ebben a pokoli nagy, büdös, zajos városban. 

S persze felkeltette az érdeklődésemet Wass Albert iránt.

Sorban olvastam jó pár könyvét, nem sorolom melyeket, hosszú lenne. Óhatatlanul kialakult egy kép bennem róla. Mert persze. A konfrontációm a 168 órával nagyjából ott kezdődött, amikor olvastam benne valamit Wass Albert fasiszta, nacionalista mivoltáról. Nem fért a fejembe, hogy az az író, aki A funtineli-t írta (többször leírtam: a könyvben, amely Erdélyben játszódik, kettő, azaz kettő magyar szereplő van, és egyik sem pozitív), s aki nem nációk felemelésével és porba tiprásával foglalkozott, nem a politikai nézeteit sulykolta egyik könyvében sem (miközben a tetteik alapján persze nagyon nem szerette a kommunistákat, s fájdalmasan írt arról, hogyan került Erdélyben is kisebbségbe a magyarság), hogy a tehéntőgybe lehetett fasiszta gyilkos? Ma már csak azt nem értem, bár voltaképpen de, hogy a viharba élhet még róla a fasiszta író hazug képe sokakban? Erről a dilemmáról könyv is született már.

Nos, a Se szentek, se hősök is a fenti Wass Albert hozzáállásra reflektál. A bevezető szerint ez az egymáshoz lazán kapcsolódó novellafüzér már az Egyesült Államokban született, kinti olvasóinak mutatja be milyen volt a hazája. 

Wass ebben a könyvében nem tör nagyra. Olvastán Hašek és Čapek jutott eszembe: a mesélés öröme, a kis történetek melegsége, az emberek szeretete és az ironikus, de nem ellenséges távolságtartás. Wass mesél, mert vannak jó történetei. S ez esetben semmi több célja nincsen. De ez nem csekélység! Mert ahogyan a mondatokat formálja, ahogy a cselekményt viszi, azt hatalmas esztétikai örömöt jelent az olvasónak. (Egyetlen dramaturgiai hibát véltem felfedezni az utolsó, kísértet- novellában. Illetve a könyv hirtelen ért véget. Nem a történet lezáratlan, hanem maga a könyv. Mert van bevezetése, de nincsen lezárása.)

Wass hőseinek van nációja, de tetteiket, hozzáállásukat nem a nációjuk határozza meg, hanem az ettől független emberségük, erkölcsük. Az egyik fájdalmasan szép történetben a falu értelmisége, a magyar gróf vezetésével versenyt röhög a falu bolondján, csúffá teszik. Magyarok, románok vegyesen. Amikor a pópa csodáiról ír, akkor azt sem a görög-keleti egyház ellen írja, s különösen nem Isten ellen: jelenséget mutat be. A hiszékenység sem egyedül román tulajdonság, ahogyan a reális megközelítés sem kizárólag magyar; ezt bizonyítja az utolsó kísértethistória, illetve, hogy a könyv legbölcsebb, legigazságosabb embere a több novellában is felbukkanó román bíró. Külön bravúr, ahogyan a Kazi királybanban az erdélyi cigányságot mutatja be; ma semmiképpen nem lenne politikailag korrekt, miközben csupán reális. De észre kell venni, hogy nem degradál: bemutat. S közben a vajdát, Kazimirt olyan közel hozza az emberhez, hogy a közelség szerethetővé teszi. Egyszóval: Wass nem sztereotípiákban gondolkodik, hanem emberben. Ez süt a novellafüzérből. És ettől hihetetlenül jók.

4/5

(2014)

A regék és mondák mélyén állítólag mindig van igazság tartalom. Idővel nemesedik a bor, aranyozódnak a tettek, kiforrja magát a belső valós tartalom, lemállik a pillanatnyi jelenvalóság, elkopik a kétség, és marad a csupasz, velős tartalom: Anna szentté válik. először csak a nagy tüdejű Jóka szemében, mára övé a tó, teljesen, és senki nem vitatja a szent jelzőt.

Pedig Anna embert ölt, hogy erkölcsöt mentsen, hogy jövendőt óvjon és múltat bosszuljon. Anna önnön életét is feláldozta az emberölésért. S még tizenkét lányét. Mégis szentté lett. Mert felemelte a fejét, mert nem hagyta magát alázatba görnyedni, nem hagyta a félelem görcseiben veszni hagyni a tisztaságát. Felismerte, hogy bár sokakra számíthat az ember, de valójában csak saját magára, s önmagához kell hűnek lennie. S akkor lesz hű a szüleihez, a falujához, a hazájához, Istenhez.

Rege a telhetetlenségről, az elfojtott harag robbanásáról, a kétségbeesettek méltóságáról, s hogy minden földi királyság pünkösdi, mert él az Isten, a Föld és a Víz asszonya megsegíti az övéit.

Apropó: ilyen regék birtokában az a csodálatos, hogy nincsen több magyar fantasy regény. Az a jelenet a javasasszonynál nagyon eltalált, Anna hangjával, kellő misztikával. Komolyan pompás. (A napokban tettem félre Palahniuk Altató-ját. Azt hittem, éppen a misztika zavart; most jöttem rá, hogy nem, hanem az arányok és a cél miatt berzenkedtem tőle).

Gyönyörű nyelvezettel megírt könyv (bár az első két oldal megriasztott, de aztán enyhült az archaizmus), legszebb olvasmányélményeim jutottak eszembe, a plágium legkisebb árnya nélkül: Tamási Áron, Wass Albert, Nyírő József és persze, ez esetben legfőképpen Sütő András, és az Advent a Hargitán. Pedig jogosabb lenne, ha Lócsiszár virágvasárnapja jutna eszembe, de Kolhaas Mihály elkeseredése és fegyverfogása nem fedi le annyira Anna történetét, mint a hargitai „kismadár” története.

Jártunk a Szent Anna-tónál a családdal. Kár, hogy a történetet nem előbb ismertem. Másképpen nézném a tavon a hattyúkat, ha előúsznának a rejtekükből. De így is lenyűgöző volt a látvány. Van benne valami félelmetes, valami lenyűgöző, valami gyönyörű. A rege csippentett fűszer Isten teremtésére.

Ha az Ég megadja, járni kellene még arra!

5/5

(2014)

Disztopiába oltott krimi egy grandiózusan monomániás sorozatgyilkosról, egy-két apróbb csavarintással. 

A stílus és az ötlet tetszik, viszi mindkettő az olvasót, csak a közepe felé lesz gyanús, hogy a kifutás nagyon lankás, lapos lesz, de azért hátha, és aztán mégse, de persze az ember reménykedik az utolsó pillanatig. Hiába.

Szóval kicsi a világ, de azért, hogy az, hogy a férfiak halmaza nagyjából három kupacot képez (aki már volt Johannával, aki most van vele, és aki vele lesz), s hogy a csóri verselőn kívül mindenki tudja, ki a Gyógyító, milyen viselt dolgai voltak, vannak, s hogy mikor, kivel, annyira nem hihető. Bármilyen kicsi is a világ, s bárhogyan is akarja a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű szerző összekapcsolni a szálakat. 

Mindvégig reménykedtem, hogy valami más vég, feloldás, bármi eszébe jut, de nem jutott…

A szerelmi szál nagyon szép, hihető, valós és reményt adó. Bár a tényével nem, de az ábrázolásával szemben is van fenntartásom: 
1. Ha ekkora a szerelem, hogyan lehet, hogy a múltról nem beszélgettek egymással? 
2. Emberek, az utolsó mondatot érti valaki? Ha azt jelenti, amit gondolok, akkor nem értek semmit.

2,5/5

(2014)

Szerelmetesfeleségrtársam olvasta Marija Morevnát, de nem jött be neki, aztán valakinek a frissében megtalálta Orson Scott Card-ot. Kivette a könyvtárból, mert hogy ez is mese-felátdolgozás, én még a buszon beleolvastam, s már az első két mondat meggyőzött, lenyúltam tőle a könyvet.

Nem bántam meg. Card Végjáték-a, majd az Ender árnyéka előtt le a kalappal, csatlakozott később a Holtak szószólója is (a Hegemon-t hagyjuk), mást nem olvastam még tőle. Ezek után volt bennem elvárás, de a Hegemon miatt nem végtelen és felhőtlen.

Card legyőzött a Bűvölet-tel. Nem ez az a könyv, amin sokat kell gondolkodni, s nem bír annyi réteggel, mint egy megtermett fej hagyma, de hihetetlenül szórakoztató, néha mulatságos, és sokszor izgalmas a történet. Ha nem lenne félreérthető, azt mondanám: kedves. Oda se neki, azt mondom: kedves. 

Néha volt egy kis dézsávű-érzésem, nem irritálón, de határozottan. Nem plágium, csak dézsávű. Nem zavart, ezért nem is gondolkodtam rajta, miért van; magától ugrott be: Böszörményi Gyula Gergő-történetei és Rowling Potterei. Böszörményi a varázsvilág és a jelenvaló közti ide-oda átjárás végett, Rowling a pedig a varázslatok miatt. Ezzel együtt mindhárom más. A különbség annyi, hogy Card és Böszörményi Gergő -regényeivel szemben Rowling-ot nem kedvelem.

Érdekes ez a Bűvölet! Nációjára való tekintet nélkül Card az ukrán népmesékhez fordult, és azoknak alakjait tette meg főhőséül. Érdekes választás. Magától értetődőbb lett volna, ha indián meséket választ, de nem ezt tette. A vicc az volt, hogy az egészben volt valami nagyon oroszos (bocsánat minden ukránok, ez most nem túl polkorrekt számotokra!). Igaz, alig vagyok túl egy Lukjanyenkon, a héten láttuk a Vígben a Mester és Margaritát (annyira nem nyűgözött le, sőt, de nem off-olom most önmagamat), meg volt nem túl régen egy Sztrugackij-tesó is. S Card hozta valamiképpen az oroszságot (most kezdenek ütni az ukránok).

Nem a sztori a lényeg, bár kétségtelenül nincs hiányérzetem. A lényeg a mese/ék átiratán van, az időutazáson, a fantázia és a való világ közti átjáráson, és ahogyan sok Moly-os mondta: a kultúrák találkozásán, vagyis inkább, milyen szót is használtak… a két főszereplő kultúrsokkjain. S azon, ahogy kiderül, senki sem halad rosszul, csak más és másképpen, ki-ki a magáéban jobban. S hogy a szeretet, a szerelem szüli az empátiát, az empátia az alkalmazkodást és az meg az újabb szeretet, szerelmet. Vagyis, lám csak, van jellemfejlődés is.

Szóval fut a mese, a szereplők valóban nem sematikus krétarajzok, hanem határozottan egyéniséggel bíró jellemek, koherens a történet, elindul,fut, bezárul, nincs lóláb (na jó, egy: honnan csudából volt Baba Jagának hadserege?), vegyétek, vigyétek, olvassátok!

Csak egy nem fér a fejembe, s jöve egy kis tipográfiai morgolódás: az írógép korszakában, rendben, a kis „i” vagy a nagy „l”állt az 1 szám helyén, mivel nem volt arab egyest tartalmazó billentyű. De mi a csuda késztethette a tördelőt arra, hogy az oldalszámoknál nagy „i”-t használjon az 1 helyett? Így előáll az az érdekesség, hogy a 110. oldal után a harmadik jön: III; ebben a formában. S persze a 110 is ii0 (II0). Ne már! Mert egyébként a könyv előtt technikailag is le a kalappal!

4/5

(2014)