Na, most, ahogy a Rukkolán olvashatjuk a partner értékelésénél: semmi különös magasság, semmi degradáló mélység.Mondhatnám.

De nem mondom, mert nagyon jó volt olvasni ezt a könyvet. Nagyon jó. Utoljára tán' a Tüskevár volt, amit Fekete Istvántól olvastam… (Ja, nem, a Lutra volt. A lányomnak kötelező volt, tán áltisi negyedikben, és veszettül szenvedett vele. Aztán belefogtam én is, hogy bizonyítsak a csemetének, de a lányomnak volt igaza: egy merő unalmas szenvedés.) Ez most nagyon jól esett!

Közhely: Fekete István szépen ír. Másik közhely: Fekete István könyvei nem peregnek, hanem ráérősen csordogálnak, de úgy, hogy a ráérősség mellet mindvégig fenntartja az érdeklődést.

• Kajánság: csodálom, hogy ebben a hiperszélsőliberális világban nem szedték még ízekre ezt a könyvet a szorgos jogvédők. Van benne 
• rasszista előítélet (Nem cigányságból mondom, mert amit vállaltam, azért helytállok;  Csizma kell neked is és melegebb ruha – mondta vacsora után a mester; Hozzánk tartozol, dolgozol, hát nem járhatsz úgy, mint egy cigány.), 
• van benne gyermekrabszolgaság (amikor Mátyás szállást kér, mert tartozni akar valahová, a molnár azt mondja a tizenöt éves fiúnak, hogy rendben, de dolgoznia kell; aztán küldi is a malomba söpörni kosztkvártélyért. Mátyás pedig van annyira elnyomott, lelkileg összezúzott, hogy azonnal megy is, sőt, deformált is, mert még élvezi is a munkát), 
• van benne faji projekció (ez spoiler, ne mondom el) 
• van benne köztörvényes bűnözők pozitív bemutatása (a betyárok, akiknek drukkol az egyszeri olvasni, a pandúrokkal szemben) 
• van benne lopás (azért az a vidra, mégis csak az uraságé volt, Mátyás!)

Bár ahogy belegondolok, az utolsó két pont manapság természetes, mert jóformán ki az, aki nem így gondolkodik.
Kajánság vége.

Jó könyv a Hajnal Badányban. Akkor is jó lett volna, ha nem szomorkás hepiend a vége. Olyan kis melegzugos, kuckósan olvasós könyv. S az ember kedvet kap tőle a vidéki élethez. Meg nem is kap kedvet. De vágyik tőle vidékre.

4/5

(2014)

Mintha ülnék a cimborával a sarki kis retró kocsmában, felidézve a távol volt gyerekkorunkat, amikor bélyeget gyűjtöttünk, meg meztelen csajos kártyanaptárokat, amiken persze csak a lényeg nem látszott, csak utaltak rá, de öröm volt, hogy egyáltalán meztelen cicik meg popsik voltak, és a SZÚR magazinnal együtt, amiből a foci csöppet sem érdekelt, de ott is a csajok, meg aztán persze a gombfoci csapatok rangadói… Szóval ülnék a cimborával, úgy a harmadik, hét százalékos barna sör felett, és a cimbora belefogna egy számára nagyon jelentős történetbe a közös gyerekkorunkról, de a mesélés közben mindig ellófrálna a szürke mellékszálakon, hogy úgy kellene visszacibálni, mesélni akart valami nagyon jelentőset, mire ő ismét belefogna, és újra meg újra a mellékszálaknál kötne ki, mindig másnál, egyre érdektelenebbnél. Közben fogyna a sör, lankadna a figyelem, és már nem is érdekelne igazán az ő jelentős története, mások is leülnének az asztalunkhoz, elindulna a beszélgetés, de a cimbora nem tágítana a jelentős történetétől, s mondaná szakadatlan. S amikor észrevenné, hogy már senki sem figyel rá, akkor kimondaná a története magvát, de az a rengeteg mellékszál között, a múló idővel olyan kicsi, semmitmondó magocskává aszta volna magát, hogy egy pillanatra meg is áll tőle a zsivaj („Ezért küszködsz egy órája, bameg?”), majd egy legyintéssel el is terelődne a szó. A cimbi próbálná még menteni a menthetőt, megmagyarázni, miért is olyan hihetetlenül lényeges, amit mondott, de ekkor már tényleg senki nem figyelne rá, senkit nem érdekel az erőlködése; abba is hagyná mondat közben az erőlködést, és inkább rendelne még egy korsó barnát.

Ilyen ez a könyv nekem.

1,5/5

(2014)

Ajjaj! De nagyon ajjaj! 

Azért ajjaj, mert pozitívan elfogult vagyok Méhessel. S mert megértem, naná, hogy de mennyire meg, hogy ha ember jól sikerült házasságban él, amiben van szerelem, szenvedély, testi, lelki, szellemi találkozás, harmónia, összhang, megértés, akkor voltaképpen az az élet legfontosabb történése, nem más! 

Persze, hogy az, hiszen az Isten is azt mondta az Édenben Ádámnak és Évának, hogy lesznek ketten egy testté. Nem a gyermekekről, nem a szülőkről, nem a testvérekről, hanem a férfiról és a nőről beszélt. 

Nyílván, ha valaki írni tud, akkor legszívesebben csak arról írna, akit ennyire szeret.

Az Egyetlenem Méhes hattyúdala – írja a fülszöveg. Vagyis idősen írta. Érzelmesebben. Ez nem lenne baj, ettől még kíváncsibb lettem. 

Csakhogy a könyv nem regény, nem memoár, nem szerelmi vallomás, hanem egy rosszul szerkesztett emlékezgetés. Rosszul, mert aránytalan, s mert még csak nem is Méhes egyetlenéről szól teljességében. Elcsúsznak az arányok a megismerkedés idejére, hogy aztán nagy ugrásokkal a háborúnál legyünk, majd egy másik nagy ugrással a született gyermekeknél, majd a befutott írónál, majd Méhes egyetlenének halálánál. Egyre vékonyodó terjedelemben. Hogy aztán a végére egy szerkezetileg értelmetlen és túl hosszú katonatörténettel visszaugorjunk a második világháborúba.

Pedig komolyan nagyon akartam szeretni (ez a „beszippantott” kifejezés után a második Molyos közhely), de komolyan nagyon, mert mondom, szeretem Méhes írásait, és mert magam is eszementen szerelemes vagyok a feleségembe. De nem, az Egyetlenem sajnos rosszul sikerült könyv.

Bocsánat GyuriElek bácsi!

2/5

(2014)

Hopszahopp! 

Induljunk ki abból, hogy nem szeretem a krimiket. Lehet, azért, mert frusztrálnak, úgysem jövök rá soha a megoldásra. Én arra fogom, hogy vannak olyan részletek, amit a szerzők mindig eltitkolnak, ők meg arra fogják, hogy úgyse nem van logikám, ne vádaskodjak, amire én meg azt mondom, hogy kikapcsolni akarok, nem bekapcsolni, ha már krimi. De tény, hogy ilyen vérbeli, igazi krimit utoljára valamikor kamaszkorom végén olvastam, Perry Mason eseteit. Már akkor észrevettem, hogy amikor leteszem a könyvet, nagyjából pár óra elteltével fogalmam sincsen, miről szólt…

Egy krimi volt, ami teljesen megnyert magának: Christie Tíz kicsi néger-e, ami filmes feldolgozásokban (az oroszt leszámítva) valamiért indiánnál vált. Tán' a polkorrektség jegyében, bár az amcsik irtották, alázták vastagon mindkét nációt, de úgy fest, a feketék ügyesebben, szervezettebben tiltakoznak. Hagyjuk… Na, az egy nagyonottvan, okos, visszafogottan fosatós, csattanós darab, pedig gyerekkoromban láttam, olvastam, de olyan kis agyban maradós. Mert nagyon nem szokványos.

Christie-t azóta sem olvastam. Az Orient expressz azonban lehengerelt. Nem csupán a barkács-jelleg (tudjátok: Szerelemetesfeleségpárom mondja egy könyvre, amiben nem várt csavarok vannak: barkácskönyv) miatt, mert azért az is ütős benne, hanem a végén flevillantott erkölcsi dilemma miatt is. Mert azért annak felvetése krimiben nem annyira szokványos (mondja az outsider, aki nem is olvas krimiket), és az erkölcsi dilemma feloldása pedig végképpen nem.

De néha azért, bár cseppet sem zavart, belezavarodtam a részletekbe; legyintettem, Poiriot úgyis tudja! :-)

5/5

(2014)

Hááát… Nem mondom, hogy meggyőzettem, felszántattam, felsózattam és innentől csak Pratchett-könyveket fogok olvasni. Még csak sörözni se megyek vele. Bár, átgondolva, ha ő fizet, akkor Óudán, a hiperretró Gyógygödörben, ahol még a néni is retró, a Polgár-sarkon, mondjuk…

Szóval a véleményekkel rávettetek, hogy olvassak Pratchett-et, s ha már, akkor, gondoltam, kezdem az elején. Nem szoktam véleményeket előre elolvasni, de az elégedetlenségem miatt most megtettem. Többen írták: ez a prototípus, később sokkal jobbak a folytatások (meglepő, ez nem így szokott lenni!).

Fantasy Monthy Pythont kaptam, csak a lovagok hiányoztak („Ni!”) a rekettyésükkel, egyébként minden olyan volt, mintha Gyalog galopp vagy Brian-fantasyt olvasnék, csak évekkel később, mint ahogy azok valóban megszülettek. Ötletek garmadája, néha alig tudtam követni, hülyeség baromság hátán, de ha a Galaxis útikalauz bejött, márpedig be (bár a negyedik-ötödik rész annyira nem), akkor ennek is illik tetszenie. S mert illik, tetszett is, nem zárkóztam el a sorozattól, sőt, mert ha nem is röhögtem nagyokat, de vigyorogtam marha széleseket, és nem unatkoztam cseppet sem. Csak nem ütött, nem ült olyan hű,de nagyon…

A tipográfusnak viszont, aki a magyar verziót alkotta, letörném a kezét a sorsűrűség kontra betűméret vs. papírminőség miatt: olyan sorsűrűséget választott az újrapapírra nyomott szöveghez, olyan betűméretben, hogy káprázott a szemem, mintha duplikált szöveget olvastam volna, az anyja keserű mindenit az ilyennek!

Szóval azt mondjátok továbbra is, érdemes folytatni?

*

2018-as kiegészítés: Mára nagyon tudom: igen, igen, igen, érdemes folytatni! :-)

3/5

(2014)

Minden tiszteletem Eco mester agyának, ahol az élete során összegyűlt információkat tárolja, rendszerezi, és ahonnan a kellő időben elő is tudja azokat venni! Ha csak ezt a könyvet írta volna, akkor is sok-sok főhajtás járna az ismereteinek. Nem csak ezt írta, de a hihetetlen tudásanyag minden könyvén átsüt. Ha ettől nem is lesz mindegyik jó könyv. Ahogyan ez sem.

El kell ismernem azonban, a csoportosítás itt is zseniális! Nem véletlenül folyt hatalmas vita A prágai temető körül; Eco zsenialitása abban is áll, hogy miközben özönlenek a sokféleképpen értelmezhető információk, ő nem foglal állást. Vagy mégis? De milyet? Antiszemita-e Eco? Vagy zseniális paródiáját írta meg az antiszemitizmusnak?

Azt írja az utószóban, hogy könyvében egyedül a főszereplő a kitalált alak. Aki ugye ebben a XIX. századi anti-Forrest Gump történetben (sajnos ez nem saját megfogalmazásom) nagyjából háttérhatalmak sötét jobbkeze.

No, de manapság az a paranoiás, aki azt mondja vannak háttérhatalmak. Erről már könyvet is írtak, hogy minden összeesküvés-elmélet a paranoiából és a másság fékevesztett utálatából fakad.

Ámde: ha vannak háttéhatalmak, akkor nem éppen az-e a céljuk, hogy a létüket minden eszközzel takarják, leleplezzék, tagadják? S így akár Eco is kiváló eszköz: úgí ír kiváló jellemzést ír az antiszemitizmusról, hogy nevetségessé, művivé teszi mindazt, ami (feltéve, de persze polkorrekten meg nem engedve) a görbeujjú zsidó tőke mindennapi machinációját leleplezné. Hiszen bebizonyítja például, hogy az egyik legfontosabb irat: hamisítvány. Igaz, regényében egy kitalált alak találja ki. De a lényeg, hogy az irat kitalált, bármi álljon is benne az azóta hihetetlenül beteljesedett eseményekről. Ha az irat kitalált, akkor ezek az események is kitaláltak, s ha a valósághoz közük van, bármilyen, az csak a véletlen műve!

Szóval saját farkába harap a Möbius-kígyó, s a végén már egyetértünk Virág-elvtárssal, hogy „az a gyanús, ami nem gyanús”.

Hoppá, de akkor Eco mégis antszemita, és van világösszeesküvés! S a Jegyzőkönyv valódisága gyanús-e? Ha gyanús, hogy valódi, akkor igazi. Ha nem gyanús, hogy másolat, akkor gyanús, hogy igazi. Hjaj! 
Mondom, okos ez az Eco!

A könyv viszont annyira nem jó. Az elején lelkesedtem. Aztán csappadt a lelkesedés, de vitt a lendület, mert érdekelt a történet, merre megy, mire jut? Aztán valahol Taxilnál és a Dreyfus-ügynél már legyintettem. A szabadkőművességből Kossuth-ot hiányoltam, Deákkal egyetemben, s magyarként „csak” egy Esterházy jutott… Viszont immár tény, hogy Dosztojevszkij is, Wágner is aniszemita volt. Tudtak valamit? Gyanús! Tehát nem tudtak semmit! No, kérem!

Szóval a történet leül. Ahogy Simonini alakja is. Egy darabig viszi a történetet a hátán a gonoszsága, a pragmatikus előretörése, az ismeretek kézben tartása (hoppá, Eco úr, van párhuzam?), a kegyetlensége, a betegsége, torz, beteg személyisége. Aztán ez valahogy unalmassá válik. Csak a XIX. század eseményeinek lendülete és a már a könyv elején kitalálható Jegyzőkönyv megszületésének vajúdása tartja az emberben a lelket.

Hm. Újraolvasni nem fogom.

3/5

(2014)

Persze, megtehetnénk, hogy elemeire szedjük,és elemezzük az alkatrészeket. Minden bizonnyal megfeleltethető lenne minden szerkezeti elem, sok-sok stílusjegy valami másnak. Eszünkbe juthat, ahogy jutott is, Orwell, Koestler, Huxley, PKD, és sokan mások. De nem teszünk ilyet, mert nem ez a célunk ezzel a könyvvel. Ha megtennénk, alig maradna valami, de nem célunk a porig alázás.

A szokatlan benne talán a gyermekszereplő, és az ő szemével nézett történet. Egy kölök, aki alapvetőn antihős, de mégis, az erkölcsi érzéke, a szeretete által hőssé lesz. Ez azért üzenet manapság, ebben a telefonos, egoista, hedonista világban a kamaszoknak. 

Voltaképpen a sztori nem nagy durranás. Még nagyon könnyen sebezhető is. A végkifejlet mindenképpen az: egy diktatúra, különösen egy ennyire elvakult, kegyetlen diktatúra egészen biztosan nem bízná a véletlenre egy ekkora horderejű esemény tálalását. Még az az egy centiméter sem lenne a homokba nyomott lábnyom mellett. Azért, mert nem engedheti meg magának. Nem lenne élő adás, hanem nagyon gondosan átnézett, javított felvétel lenne a világ elé tárva. S így esélye sem lenne Standish-nek. Ahogy esélye sem lenne az élőben kattogó géppisztolyoknak sem. 

De a könyv ereje nem is a történetben van: az egy mese, és ne vegyünk el mesét senkitől! Standish történetének ereje a stílusban van: a tömörségben, az adagolásban, a ráébredésben. S a rövidségben. S ezekben valóban nagy ez a könyv

3,5/5

(2014)

Roppant szórakoztató, mosolyogtam is sokat. Az arányaival viszont nem vagyok kibékülve: mintha vége felé megunta volna a szerző a történetet, nagyvonalúvá, felületessé vált, olyan elnagyolt és befejezetlen lett a könyv, hogy csak lestem…

Azt nem értem egészen pontosan, hogyan került ez a könyv GGM kedvenc regényei közé. Szerintem, ha olvasta volna a magyar párját, a sokkal kidolgozottabb, kerekebb és mulatságosabb Indul a bakterházat nem Lazarillo története lett volna a kedvence. 

3,5/5

(2014)

A világ manapság a gyerekekről szól. Így vagy úgy. Ez nem vitakérdés. Szerintem túlzottan is. Utyuluputyulu, személyiségjogok, fejlesztés, alacsony kapcsolók, anyámtyúkja… Ebből skacék le is veszik (tisztelet a kivételnek), hogy ők tojták a spanyolviaszt és rántották elő balkézzel ánuszból a világot. Otthon is van ilyen tapasztalatom, meg mindenhol is: kölkök nyűgős, agresszív, hisztis tömegei.

A szerző azt mondja, bizony van még ilyen is, hogy a szülő-gyermek kapcsolat óhatatlanul megbetegszik, terhelt lesz, háborús lesz, ha nem hierchachikus alapokon nyugszik. A hierarchia csúcsán a szülőnek kell állnia. A demokrácia nem a családfelépüléséhez való (való valamihez?). A gyereknek tekintély kell, vezetés kell, mert a maga szűkös tapasztalataival nem látja át, nem láthatja át a dolgait és főleg a következményeket. Ezért a gyereket irányítani kell. Spanyolviasz manapság, de komolyan! A könyvnek ez a része, bingó, osztogatandó és megosztandó, és naná megfontolandó! Minimum.

Aztán jön a TVShop rész, amivel bevezeti A Megoldást. Mert A Megoldás valóban megoldás, nem csalás, nem ámítás, nem csupaduma, nem mellébeszéd, nem félrecsúszás, nem fulldemokrácia, nem árokmélycsihipuhu, nem vacakkacatpszichopraktika, hanem eredeti, valódi A Megoldás. Ha nem tudja, mi A Megoldás, ha jót akar magának és büdös, rosszcsont, legszívesebben szecskavágóval és húsklopffolóval nevelendő gyermekének: maradjon velünk (olvasható a könyvben, komolyan, mármint a velünk maradás!) és megtudja, mi A Megoldás!

S megtuggyuk. Pofonegyszerű. Nem mondom el. Olvassátok el! (Jutalékot kapok a szerzőtől.:-P ) Tényleg egyszerű. Tényleg működhet is. Tényleg eszembe jutott minden sorára a fél lányom (csak nevelni próbálom, nem vérszerintim), akinek nagyjából mindenre három ellen-megoldása lenne. De ettől még működhet is a dolog. Mert mondom, nem próbáltam.

A szerző abszolút testi fenyítés ellenes. Asszongya, nem született még ember, aki igazságosnak tartotta volna az atyai jobbost, s pláne nem, aki nevelődött volna általa. Cáfolom! Mellszélességgel. Én kaptam nemzőatyámtól egy olyan seggest a Mátyás tér és a Dankó utca sarkán, hogy helyben forogtam, miközben a könnyeim meg, mint a vázát vesztett centrifugából a víz, fellocsolták a környéket. De határozottan emlékszem, már akkor tudtam, hogy Apunak igaza van, ezerszer elmondta: a járdáról körülnézés és atyai engedély nélkül lelépni tilos. Tojtam rá. Ő meg az önérzetemre és a személyiségi jogaimra, és elnyomó, agresszor szülőként csattant hatalmas, esztergályos marka csöppnyi, ötéves seggemen. Nagyot. Sajgósat. De: mondom, s mondtam akkor is: igaza volt. Többet se léptem le úgy járdáról. Ja, és akkor megmentette az életemet, mert egy autó elől rántott vissza. Meg lehet hogy később is megmentette. De ez csak valószínű, mert mondom, nem léptem le többet körülnézés nélkül a járdáról. Szóval legalább egyen vagyok, aki cáfolja a testi fenyítés hatástalanságát. De a generációmban vagyunk többen is, bizton tudom, igaz a barbár kelet-euban nőtttünk fel a felvilágosult nyugat helyett.

Csillagokat nem tudok adni a könyvre. Nem azért, mert értékelhetetlen, mert nem az, sőt, hanem azért, mert ez végső soron egy gyakorlati munkafüzet a kölkökhöz, én meg a gyakorlatban még nem éltem a módszerével, de komolyan ki fogom próbálni! Mondom!

Utóirat: Ma reggel, vagyis négy évvel a könyvértékelés megírása után, mielőtt beszálltam a munkahelyemet jelentő autóba, olvasgattam a Facebook-ot. Találtam egy bejegyzést. Ami azt bizonyítja, hogy nem változott a világ. Érdemes elolvasni. 

?/5

(2014)

Oké, meg vagyok véve, tokkal-vonóval! 
Nem tudom, mindegyik korongvilág-történet olyasféle átirat lesz-e, mint ez vagy a Vészbanyák, de az ötlet marha jó!

A Budapest Bankban központi értéktárában dolgoztam. Száz darab bankjegyet bankjegy-szalagba húztunk, tíz darab százas köteget pedig pántolóval kötöttünk össze: ez volt egy bund, vagyis ezer darab, azonos címletű bankjegy. 
Pakolgattuk a bundokat, amikor Lontai Laci kollégám elkezdett dúdolni: Kifordítom, befordítom, mégis bund a bund… 

No, Pratchett is, kifordít, befordít, mégis fantasy, mégis kalandregény, mégis karikatúra. És mégsem, egyik sem, de mégis telly de tallálat.

Machbet után most Az operaház fantomja, Christine-nel, le nem szakadó csillárral, de pincével és gyilkosságokkal, de egy másodpercre sem komolyan vehetőn, mégis kicsit akár izgulósan is.

Mondom, minden apró ilyen-olyanság teljesen feledhető és megbocsátható, mert kilóra meg vagyok véve. S ezzel semmi újat nem mondtam a többi Korongvilág-értékeléshez képest.

5/5

(2014)

Azért nekem is vannak pavlovi reflexeim,be kell látnom. Meg azt is, hogy bizonyos szavak azonosságának, rokonértelműségének a felismeréséhez manapság új szótár kell. 

Mert miről van szó? Barnaby-ra bizony nem hat a gravitáció, képtelen a Földön maradni. A teljesen normális szülei képtelenek ezt a nem normális, más dolgot elviselni, ezért gyakorlatilag iparkodnak megszabadulni a fiuktól. A megszabadulást (értsd: gyilkossági kísérletet) minden erejükkel a kisfiú nyakába akarják varrni.

Azonban a tervük nem jár sikerrel: Barnaby minden erőfeszítésük ellenére életben marad. Sőt, nem normális mivoltából fakadón rengeteg kalandban van része, új emberekkel ismerkedik meg, és hatással van a további életükre is.

Eddig szép, eddig izgalma, eddig nincs baj. A baj ott van, hogy számomra összemosódnak a dolgok. Barnaby nem normális emberi lény: mert lebeg. A szülei normálisak: rájuk hat a gravitáció. De a könyvben a normalitás szitokszóvá válik. A földhözragadtság, a konzervativizmus, a rugalmatlanság, a gyilkos ösztönök, a fafejűség, korlátoltság szinonimájává. Ebből fakad, hogy a másság a lehetőségek tárháza, az elnyomottság szimbóluma. Aki normális: veszélyes, értéktelen. Aki más: értékhordozó, értékes. 

S az összemosás kulcsa: Boyne nem tesz különbséget az erkölcsi és az egyéb normalitások között. A másság jó, a mások elnyomottak, a mások értékesek. A normálisok mindennek az ellenkezői. Mindegy, miről van szó. S ez a mindegy a nem mindegy! Mert nem mindegy, hogy valamiféle genetikus másságról van szó, vagy szocializációsról. Mert ha az utóbbi, akkor bizony a normális szó nem szitokszó. S a másság nem imádandó bálvány, hanem renitens, dekadens, közösség romboló viselkedés. Választott viselkedés. Nehezen, de megfelelő döntéssel és akaraterővel változtatható viselkedés.

A norma szó azt jelenti, van egy alapvető elvárás. Mondjuk a termelésben. Mondjuk a társadalomban. Egy többség általi minimum. Tetszik, vagy nem tetszik. Kutyáéknál semmi gond, ha valamelyik blöki odakakkant a kajás tál közelébe. Emberéknél norma, hogy nem tojunk az asztalra, ahol eszünk. Tetszik, vagy nem tetszik. Lehet ez ellen berzenkedni, persze, hogy szabadságjogok, meg évszázados, buta begyöpösödés, de akkor is így van. A normalitást tehát voltaképpen a többség véleménye, a nagy számok törvénye határozza meg. Az embernek egy feje van, két füle, egy orra, két szeme, két karja, két lába, és kétféle nem szerve, ami egy egyeden csak egyféle formában fordul elő. Ez a norma. Ami ettől eltér, az tolerálható, de nem normális. Tetszik, vagy nem tetszik. Ez nem az egyed értékét minősíti. Illetve nem feltétlenül minősíti.

A két szemem között van hét dioptria különbség. Szemüveggel jól látok. Egy orvos azt mondta, legyek a szememre büszke, mert millióból, ha egy van ilyen, s az agy nem képes öt dioptriánál többet feldolgozni. Nekem voltaképpen csak átlagos gondom van vele. De nem normális a különbség. A normális, hogy a két szem együtt romlik: vagy rövidlátóvá, vagy távollátóvá. Ez az emberi mivoltomban nem minősít. Annak ellenére, hogy nem vagyok normális. 

Ha kéjgyilkos vagyok, ha idős embereket fosztok ki, mert nincs kedvem havi százért gürcölni, akkor is más vagyok, akkor sem vagyok normális. Ezek a tetteim azonban emberi mivoltomban is minősítenek. El is zárnak érte, mert eltérek a normától. De nem az eltérés miatt zárnak el, hanem azért, mert a döntésbeli eltérésem rombolja a közösséget. 

S bizony Barnaby szülei ebben a vonatkozásban nem normálisak. De ez a könyvből nem derül ki. Csak az, hogy a normalitást Barnaby szülei képviselik. Aki normális: az nem normális. Fából vaskarika.

Nem akarok mindenből eszmetörténetet, politikát csinálni. De végső soron Barnaby történetében ott van ezerrel ez a mai tudatos, tudatlan összemosás: a másság jó, a normalitás megvetendő.

S ez nem normális dolog. Főleg, mert a gyerekek, kis- és nagykamaszok ebben a celebteli világban nagy eséllyel nem fogják érzékelni a genetikus és döntésbeli másság különbségét.

3,5/5

(2014)

Sokadszorra vagyok tanácstalan egy könyv értékelésekor, de valószínűleg így jár, aki félművelt, de érdeklődő típus: a kíváncsisága elégül, de nem képes felérni, ha nem is ésszel, de információkkal, igazat olvasott vagy csak valódit? 

Lehetetlen Drábik könyvét polkorrekten, de egyszersmind korrekten is értékelni. Persze, miért is kellene úgy tenni? De voltaképpen alig teszek hozzá valamit az általa leírtakhoz, s majdnem minden, amit írok, az ő gondolata. 

Drábik abból indul ki, hogy a világot gyakorlatilag lenyúlta egy láthatatlan pénzügyi oligarchia. Ez így velősen tömör: de tényleg ez a lényeg.

Hasonlata szerint majdnem úgy, mintha azt mondanánk, hogy ha a világon él tíz ember, és összesen van száz dollárjuk, akkor egyiküké 99 USD, a többiek osztoznak a maradékon. Ez az oligarchia nagyon aktívan dolgozik, illetve inkább szerencsejátékozik mások pénzével, mások életével a maga hihetetlen nagyságú hasznának és hatalmának az érdekében. Országokat tesznek tönkre (releváns példa: hazánk) minden lelkifurdi nélkül, különösen, ha olyan szervilis, elvtelen érdekembereket találnak, mint itt. Drábik hoz fel arra is példát, hogy azért ahol elég kemény tökű a vezetés, mint például Argentínában vagy Malajziában, ott érdekes mód, lehet széllel szemben is gazdaságot csinálni. Van benne kínosság, van benne nagyon nem szeretem rész, de akár működhet is, ha az akarat meg van hozzá.

Olvashatjuk, hogy az EU gyakorlatilag egy rettentő vízfejű elnyomó szervezet, amire tulajdonképpen semmi szükség nincsen. Semmi, mert a szabad kereskedelem, a szabad munkaerő-vándorlás, árumozgás simán  megoldható államközi szerződésekkel is. De az EU kiváló eszköz az oligarchia monetáris politikájának a kivitelezéséhez. 

Ahonnan Drábik kiindul: a 2008-as válság előzményei, konkrétan a Goldman Sachs-csoport gátlástalan, cinikus, undorító pénzügyi manőverei, amellyel kimondhatatlan mennyiségű pénzt nyúltak le. (Persze nem csak ez a cég, de ők az állatorvosi ló. S egyben a talán legügyesebb paci is.) Drábik azt állítja a válság megtervezett válság volt. Nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó megtervezett válság. Hosszan ecseteli a bankcsoport évtizedekig tartó tevékenységét, megmutatja a módszereit. Belelátunk a sárkány torkába. Példa: a 2008-as válságot követően az államtól a segélyeket, no kik kapták? Biz’a, a bankok, akik a válság okai voltak! S aztán a végeláthatatlan nullákat tartalmazó segélyekkel mi történt? No? Úgy a’, bizony szétosztották jutalékként maguk között! Korrekt! Magyarországon a bankok haszna 2008–2009-ben például fikarcnyit nem csökkent!

Aztán Drábik lép egyet, és máris ott tartunk, hogy a Goldman Sachs mögött, nocsak, a Rothschild-család áll! A könyv következő nagy szerkezeti egysége erről szól. Mármint arról, hogy az összlétszámához képest a gazdaságban, a politikában, a kultúrában messze túlszereplő zsidóság elsősorban nem vallás, hanem egyfajta törzsszövetség. A zsidóság alatt értsd NEM a Dob utca 46/B Kohn bácsiját, hiszen vele semmi baj nincsen. A hasonszőrű Kohn-ok kiváló visszahivatkozási létszámnak kiváló a második világháború után a holokauszt-ipar működtetéséhez. Ő és a leszármazottai a többszöri jóvátételből csak tizedmorzsákat kaptak, hiszen a összeg döntő része a Wall Street-en landolt, a sanyarú körülmények között nyomorgó világurakhoz. A zsidóság alatt ebben az esetben tehát nem Kohn-okat, hanem a kvalifikáltabb, befolyásosabb hitsorsosait kell érteni. Őket, akik agresszivitásukkal, cinizmusukkal, provokációikkal jobbára bármilyen társadalomban elérik, hogy fújjanak rájuk, és  hogy kivessék őket.

Ám mint kiderül, éppen ez a cél. A második világháború óta szó is van rá: antiszemitizmus. Ami szó persze csak akkor értelmezhető, ha értelmezhető az anti-előtag nélkül is: szemitizmus. S van szemitizmus! Ezért létezhet az antiszemitizmus is. Semmi másért. Drábik hosszan tárgyalja ennek a szemitizmusnak a mibenlétét. Ebben a szakaszban van arról szó, hogy a modernkori Izrael állam tartja fent a világtörténelem legnagyobb koncentrációs táborát Gázában, s hogy nem sok állam van rajta kívül, aki a segélyszervezetek embereit gyilkolja és egy az egyben lenyúlja a segélyszállítmányokat, mégpedig ipari méretben, állami segédlettel és -tudomással, mégpedig a világ szeme láttára. 

S Drábik azt mondja, a szemitizmus végső célja: a világ vezetésének a teljes elnyerése, a gojok alávetettségének a teljességre vitele. Ami ott tart, hogy gyakorlatilag megvalósult.

S azt is olvashatjuk, hogy van kiút: a nemzeti bankok megalapítása (mert a mostaniak nem azok), a munkaértékű közpénzek kibocsátása, a nemzetállamok megerősítése, és a globalizmus jelen rendszer szerinti lebontása.
Nem kis falat.

Beszél a honi helyzetről is. A könyv a 2010-es évek elején íródott. Azóta a magyar föld szabad prédává vált a külföldiek számára, a kormány mellszélességű támogatásával. (Kíváncsi lennék, ma ezt a fejezetet hogyan írná meg a szerző,)

S beszél arról is, hogy már régen nem az a kérdés, hogy jobb vagy baloldal, hanem az, ki szereti a hazáját, ki akarja a fennmaradását? Ez valóban kérdés! Nagy-nagy kérdés! 

Csupán egy hiányom van a könyvvel szemben: nincsen forrásjegyzéke! S innentől azért nagyon komoly az ellenérvvé váló kérdés: honnan veszi Drábik az egyébként a szemünk láttára megvalósuló történeti, gazdasági adatait, összefüggéseit, információit?

Komoly élvezettel, de a tartalma miatt némi csüggedéssel olvastam a könyvet. Még az a szerencse, hiszek Istenben, s hogy minden az ő kezében kulminálódik itt a dolgok végére. Különben legyintenék az egészre és elhatároznám, hogy innentől legalább minden második nap be kell rúgni. 

4/5

(2014)

Pierrot-t mindig kedveltem. Tartása, kisugárzása van. Hiteles embernek tűnik, bármit jelent is az, hogy hiteles. Azonos önmagával, azzal, amit csinál. Ezért még a celebkedős zsürizésétől sem viszolyogtam. Erről a könyvben nincsen szó, ám nem szeméremből, hanem a kronológia miatt: később zsűrizett, mint ahogyan a könyvet kiadták. Ezen okból nincsen szó a számítógépes-játékról sem, amit alkotott, meg a könyveiről sem.

Pierrot zenéjét is kedveltem mindig. Illetve nem is annyira a zenét, sokkal inkább a szövegeit. A kettőt együtt, na! Nem mindennapi szövegek. Költészet is van bennük, meg valami gyöngédség, majdnem feminim árnyalatokkal. Mert az első hó, meg a bohóc könnyei, meg a gyerekek után vágyódó hintaló, meg a kőszoborral szeretkező zápor, meg a még sok minden, nem éppen macsós témák, lássuk be. De Pierrot ezeket is úgy tudta tálalni, hogy se gejl nem lett a művészete, se buzissá vált tőlük, mint előadó. S bevallom, férfi létem ellenére nem egy szövegétől valóban könnyekig hatódtam. 

Szóval kedvelem Pierrot, és még mindig előveszem a lemezeit. Mondjuk A játék-ot nem annyira. De a többit de.

A róla írt könyv felemás nekem. Voltaképpen benne van minden, amit a könyv kiadásáig érdemes és érdekes volt tudni Pierrot-ról. Benne van minden, és mégis, valahogy hiányérzetem van. Pedig vannak dalszövegek (még olvasva is nagyon jók), vannak kis jegyzetek a lemezein található dalokhoz, van kollégák véleménye az emberről, van karriertörténet is, persze. S valami mégis hiányzik ebből a kis könyvecskéből. A csettintés, a heves bólogatás, nem tudom…

S a hasonló könyveknél már megszokott refrénem, belekalkulálva, hogy ez nem monográfia, hanem interjúkötet, de mégis: az etalon továbbra is Vasváry-Tóth Tibor Yes-monográfiája marad. De a szövegek és a dalmagyarázatok miatt megtartom ezt a kis, a csillaghegyi könyvmegállóban talált kötetet.

3,5/5

(2014)

A legszívesebben ideidézném az egész könyvet. Nem teszem. Elsősorban, mert szerzői jogokat bizgetnék. Másodsorban, mert mást is, és azért kivágnának az oldalról. De tény, ami tény, Bunyevácz Zsuzsa könyve felrázó, felkavaró adathalmazt tartalmaz.

A témák

Az al-alcíme keltette fel az érdeklődésemet (túl azon, hogy az előző könyvei is bólogatásra késztettek): Nimród és Ábrahám fiai. Aztán a fülszövege: „Honnan ered az ellentét a magyarok és a „művelt Nyugat között? Tán valami ősi ellentéttel van dolgunk? …És valójában mi az, amit nem tudnak megbocsátani nekünk?”

Bunyevácz Zsuzsa nem alkotott újat. Voltaképpen csak összeszedett tényeket, adatokat, megadva a forrásokat is.

Nagyjából az alábbi témákban gyűjtött össze adatokat a szerző:

• az emberiség bölcsője 
• az aranykor 
• a nyelvek kialakulása 
• az írásbeliség kezdetei 
• a magyarok őstörténete 
• Jézus etnikuma, vallása, a Biblia két könyvének megbízhatósága, értelmezése 
• a magyarok és Európa viszonya a középkortól napjainkig 
• a Magyarország területén élő etnikumok és a magyarság viszonya a történelem során 
• a zsidóság története, vallása a Biblia, a Talmud és a történelem tükrében az ókortól napjainkig 
• a magyar zsidóság és a második világháború 
• a zsidóság viszonya egyéb nációkhoz a történelem során, irodalmi és közéleti megnyilatkozások alapján 
• a zsidóság és gazdasági élet 
• zsidóság és a holokauszt 
• a XX–XXI. század kettős mércéje a népirtásokkal és emberi jogokkal kapcsolatban (a Szovjetunió, Anglia, Spanyolország, Franciaország, Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia, stb. által végrehajtott népirtások, nem zsidó holokausztok 
• a Magyarországgal szemben rendszeresen és igaztalanul alkalmazott kettős mérce 
• megoldási lehetőségek

Egyik sem új téma. S mindegyik vitatott. Egyik sem szerepel a mindennapi közbeszéd fősodrában, illetve, ha odakerül, azonnal vércseként csapnak le rá az ügyeletes jogvédők.

A szerző állításai

Mert bizony Bunyevácz Zsuzsa azt állítja ebben a könyvében, hogy a magyarok rokonai az ókor legkifinomultabb népeinek, nem barbárok, nem nomádok, nem gyűjtögető suttyók voltak az őseink, hanem hatalmas kultúrák képviselői. Azt is állítja, hogy a történelem rettenetesen kozmetikázott, s pedig az indoeurópai nyugat számára részrehajlón, holott a nyugat nagyjai még tunikában jártak és csak a patakba esve fürödtek, amikor a magyarok már ismerték az alsóneműt és a rendszeres tisztálkodás alapelveit.

Meg azt is mondja, hogy a magyarok nem voltak pogányok. Egyistenhívők voltak, csak nem a római egyháznak megfelelőn. (Ugyanezt mondja a hunokról, az egyiptomiakról, a szkítákról, a sumérokról is.)

Azt is állítja, hogy a magyarság mindig befogadóbb és toleránsabb volt, mint az ajnározott nyugat. Nálunk volt például Európában először vallásszabadsági törvény. A magyarok soha nem alkalmazták a rabszolgaság intézményét, nem tettek tönkre más kultúrákat, s gyakorlatilag minden nációval békében éltünk a földünkön.

Meg azt is mondja, hogy az első világháborút követő Trianon a nyugat egyik legnagyobb, legostobább bűne.

Meg azt is, hogy a második világháború idején, a német megszállásig mi voltunk az egyetlen európai ország, ahol a zsidók békében élhettek. S hogy nem véletlen, hogy Horthyt nem ítélték el Nürnbergben, annak megfelelőn, amit a magyarországi amerikai nagykövet mondott: ha Magyarország nincsen a kelet-európai zsidóságból semmi nem maradt volna, a német megszállásig ez ország volt a zsidóság utolsó mentsvára.

Meg azt is, hogy a második világháborút követőn a világ legdemokratikusabb országában, az Egybesült Államokban még az ötvenes években is tombolt a rasszizmus.

Meg azt is állítja, hogy Magyarország gyakorlatilag semmit nem kapott a nyugattól, mindig csak adott, nem egyszer fiainak életét, vérét. Ám köszönet, hála soha nem járt ezért, csak újabb és újabb arculcsapásokat, kifosztásokat, megalázásokat kaptunk. Nyugat elvette a vallásunkat, térdre kényszerítette a magyarságot Géza és István, no meg a német lovagok és római egyház által. Nyugat leszarta a fejünket, amikor Julianus hozta a hírt a tatárok mozgolódásáról, és még inkább akkor, amikor el is árasztották a földünket. Ugyanúgy, mint amikor a török tartott nyugat felé, és tarolta le az országot. Ugyanúgy, mint 1848-ban. Ugyanúgy, mint '56-ban. Ugyanúgy, mint a módszerváltás idején. Ugyanúgy, mint manapság, amikor gazdaságilag fosztják ki teljesen az országunkat.

Meg azt is írja a könyv, hogy a világ legagresszívebb, az emberi jogokra tökéletesen fittyet hányó országa, Izrael a mai napig koncentrációs táborokat tart fenn a palesztinok számára, fallal keríti el őket, éhezteti, szomjaztatja a foglyait, és gyilkolja azokat, akik segélyszállítmányokat visznek nekik.

Azt is állítja, hogy a világ erre gyakorlatilag semmit nem lép, Izrael mindezt megteheti, mert gyakorlatilag ő irányítja a világot. Ott van az Ovális Irodában ugyanúgy, mint az MTV műsor-szerkesztésében (ahol le kellett vennie egy dokumentumfilmet a műsorról, mert el merte mondani a tényt, hogy az ÁVH csúcsvezetésében a zsidóság mekkora százalékban volt túlreprezentált).

Franciaországban manapság is zsidó-verések vannak, de nem fasiszta hírű az ország. Egy csomó ország immár kidobálja a bevándorló cigányságot, földrajzilag behatárolt területre kényszeríti, de ők sem rasszisták. Európa legtöbb országa immár nem hajlandó idegen munkavállalók tömegeit beengedni, de náluk még sincsen megkülönböztetés. Nálunk, ugye, mindegyik van, csőstül

Azt is állítja, hogy a zsidóság a felelős a globalizált világ irányított válságaiért. Mert azt is mondja, hogy a válságok irányítottak, nem a piac hozza őket létre, hanem nagyon is behatárolható érdekcsoportokat szolgálnak.

De azt is mondja, hogy nem a zsidóság egésze felelős, hanem csak egy rétegük, akiknek módszereit, embertelenségét, hazugságáradatát a zsidó nép egy része el is utasítja. Mert a cionizmus és a zsidóság nem feltétlenül ugyanaz, sőt, nem fedi egymást.

Egyik téma sem új. De a szerkesztés módja, az érvelés felépítése nagyszerűen sikerült. Féloldalanként szisszen fel az ember, és kezd heves bólogatásba.

Van-e feloldás?

Egyedül a feloldás-próbálkozásnál bizonytalanodik el Bunyevácz Zsuzsa. Mert elmondja, hogy politikai akarat nélkül nincsen esélyünk kitörni az ördögi körből, ahogy kitört Argentína vagy Izland. De aztán elmondja, hogy az ilyen politikai erőknek gyakorlatilag nincsen túl nagy esélyük. Vagyis marad az egyéni helytállás… Háááát…

Ami hiányzott, ami gyengesége a könyvnek: az alcím nem nyert magyaráztatott. Miért is az ellenségeskedés Nimród és Ábrahám fiai között, miért is gyűlölik olyan veszettül az utóbbiak az előbbieket?

A könyvben összegyűjtött adatok, tények szerint Magyarország halálra ítéltetett. S senki nem fog könnyet hullatni értünk. Főleg, mert lassan már mi sem tesszük ezt önmagunkért…

5/5

(2014)

Először is tisztázzuk: mindent összevetve nagyon szeretem Mike Oldfield muzsikáját. Elsős középiskolás voltam, amikor egy balatonfüredi nyári gyakorlat alatt a kezembe került a Platinum című lemezének kazettamásolata. Két hétig hallgattam, szinte folyamatosan. Aztán még bakeliten beszereztem mindent, amit csak tudtam. Lukas lett a Crises és a Discovery is, pedig akkor a Tubular Bells-t, bármilyen meglepő, még nem hallottam (hol volt még a számítógép és az internet…). Aztán jött a Five Miles Out (micsoda lemez!) meg a QE2. Meg a többi régi, újabb lemeze sorra-sorra. Volt amelyik nagyon bejött, volt, amelyik annyira nem (ahogy pl. az utolsó három lemeze sem), volt amelyiket szintén széthallgattam (Songs of the Distant Earth, Tres Lunas, még akkor is ha ezek már new age-lemezek; de Oldfield-osan azok.)

Szóval szeretem Oldfield muzsikáját. Mindent összevetve: nagyon.

A fizimiskájával soha nem tudtam mit kezdeni. De férfi vagyok, vállat rántottam: a gitár a helyén van a kezében, a hangok az agyában, ki francot érdekel, hogy minden fotóján keresztbe tett lábbal, karba font kézzel, komolyan, komoran bámul a kamerába?

Mert a lényeg a muzsika. Ami neki kiteljesedés, a hallgatónak élmény. S valljuk be: voltaképpen teljesen közömbös, hogy a muszikát (de csúnya szó) előállító ember milyen is. Főleg, ha a muzsika zseniális.

Ez a könyv, az önéletrajz az embert akarja (?) bemutatni. Nem vagyok benne biztos, hogy akarja. De bemutatja. Nagy erénye, hogy őszinte könyv. Oldfield nem kozmetikázza magát, mindent megtesz azért, hogy ne legyen szimpatikus, Beszél a családjáról, az anyja gyógyszerfüggéséről, érzelmi hullámzásairól, a saját kábítószer- és alkoholfüggéséről, a pánikrohamairól, a társaságbeli alkalmatlanságáról, végletes introvertáltságáról, üzleti inkompetenciájáról. A kép, amit fest, nem olyan embert ábrázol, akivel marhára meg akarna ismerkedni az olvasó.

Ez nem baj. Ez az őszinteség része. 

A baj az, hogy hol a fenébe volt egy szerkesztő, aki a könyv írásakor segített volna Oldfielnak az arányok elosztásában? Mert a könyv több mint felénél még a Tubular Bells sem jelent meg! Oldfield akkor volt tizenkilenc éves. A maradék része pedig ennek megfelelő részletességgel mutatja be az utána következő harminc évet. S ráadásul ami ebből kiderül, hogy Oldfield alapvetően szarul érezte magát. A cselekmény annyi, hogy utána még szarabbul. Aztán még szarabbul. A családja életét bemutatja, aztán jön a zene, majd foltokban ilyen-olyan, semmiben lógó élmények, néha van felesége, egyszer-kétszer születik gyereke is, akik nagyon fontosak neki, de semmit nem ír róluk. Aztán jön a zene, szinte egy-egy mondatban megemlítve egy-egy lemez. 

S ez már felveti a kérdést: hol volt a szerkesztő, aki segített volna Oldfield-nak egyszerűen érdekesebbé tenni a történetét?

Szóval aránytalanság és érdektelenség. 

De Oldfield muzsikája zseniális. Akkor is, ha a legutóbbi, Man On the Rocks lemezét végighallgatva, nem volt túl nagy ingerenciám az újrahallgatáshoz.

2/5

(2014)