Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

Elliot Aronson: Életem és a szociálpszichológia

2018. augusztus 28. - Mohácsi Zoltán

aronson_eletem_es_a_szocialpszichologia.jpgTizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor Aronson klasszikus könyve, A társas lény a kezembe akadt. Szerintem az első magyar kiadása lehetett… Nem, megnéztem a kiadásokat, az 1987-es kiadás volt, tehát már idősebb voltam, húsz éves.

Letaglózott, felemelt a könyv, úgy faltam, mint egy kalandregényt vagy egy jó krimit. 

Az első adandó alkalommal, amikor átugrottam országos barátomhoz, Pipihez Óbudára (mert akkor én már sajnos nem laktam ott, kettedik számú nevelőanyám munkahelyi tartozása miatt lakást kellett cserélnünk), és nagyon lelkesen elujjongtam, micsoda kincset leltem, mennyire érdekes, amiről Aronson ír. Pipi elvette tőlem a könyvet, belelapozott, itt-ott beleolvasott, majd kétkedő arccal nézett rám. 
– És ez téged komolyan érdekel? Én nem értem, de nem is fogom soha megérteni! 
Ő tartotta magát ehhez. Negyvenhét éves volt, amikor meghalt. Ő tehetett róla. De az Aronson-t valóban nem olvasta el soha, tehát valóban soha nem értette meg. Így nem is vette hasznát. 

A magasabbra törekvésről szóló mondata viszont éket vert közénk. Pontosabban belém. Vagy hogyan is mondjam. Úgy éreztem, én mennék feljebb, de Pipi nem fog velem tartani. Sőt, balansszá fog válni. Hamarosan hosszú évekre elszakadtunk egymástól. Csak körülbelül húsz év múlva találkoztunk újra. Igaz, akkor más ismét rendszeresen. Pipi keresett meg engem. (Ez is utal arra, hogy ki jutott magasabbra. Ugyebár.) Ő meghízott, megőszült, én szakállt növesztettem és megkopaszodtam. Amikor Újpest-központban találkoztunk csak álltunk a Burger King előtt, egymástól vagy öt méterre, és egymásra mutogatva szakadtunk a röhögéstől. Aztán összeölelkeztünk. A közönség meg nézett minket, két hülyéket. Ami minket nem érdekelt.

Pipi azóta is együtt élt azzal az érett nővé lett lánnyal, akivel elszakadásunk korában összejött, én nagyjából túl voltam egy tizenhét éves házasságon, bár a válást a találkozásunkkor még nem mondták ki. Se Pipinek, se nekem nem volt különösebb egzisztenciám, bár volt hol laknunk, volt ez meg az a birtokunkban, de nagyjából ugyanott álltunk a társadalmi szamárlétrán. Nekem sem lett több, mint egy érettségim, Pipi pedig kiváló vendéglátós szakember lett. De amikor találkoztunk, már nagyon sokat ivott. Szóval nagyjából ugyanott voltunk, csak sokkal öregebben, megtépázottan. 

Pipiben, minden egyszerűsége, sallangmentessége ellenére volt valami, hm, bölcsesség. Vagy mi a fene. Mindenki szerette őt. Szerelmetesfeleségtársam számára talán az egyetlen volt, akit öleléssel köszöntött. Pipi is szerette őt, és Szerelmetesfeleségtársam senki mástól el nem tűrte volna, ha így köszönti: „Te hülye pics@ szeretetbomba, imádlak!”

Az is tény, hogy aki nem haragudott Pipire legalább egyszer az életben, az nem is ismerte őt. 

Pipi sokkal egyszerűbb utakon jutott el olyan következtetésekre, mint én. Nekem kellett egy döntéshez öt könyv, ő csak megivott két sört. De tény, hogy volt, aminek eldöntését túl sokáig húzta. S ezáltal nem húzta sokáig.

Mi köze mindennek Aronson-hoz? Nagyon sok. 

Egyfelől egyikünk sem volt képes az emberi viselkedés kiszámíthatóságát és az emberek pozitív befolyásolását szervesen beépíteni az életébe. Ő meghalt, én elváltam, de azóta sem mondhatom, hogy az emberi kapcsolataim egy merő fáklyás menet. A problémák felismeréséig általában könnyen és pontosan jutok el, csak a megoldásokról nincsen halvány fogalmam sem. Pipi a problémát sem vallotta be magának. 

Én elolvastam több szekérderéknyi könyvet, Pipi jobbára csak sportújságokat („Mokikám, kurvára fárasztanak a könyvek, nagyon hamar elálmosodom tőlük.”), de egy évvel a halála előtt el kezdett visszaszokni az olvasásra. („Tök jók ezek a zöld Karl May-könyvek, egy csomót nem is ismerek!”) 

Vagyis több és jobb egyikünk sem lett a másiknál. 

De Aronson egyfajta jelképpé lett bennem. Egyfelől azé a kudarcé, hogy ha az ember félúton megreked („Te szociológus vagy, ugye? Vagy bölcsész? Olyan fejed van.” „Nem, kocsikísérő vagyok a Budapest Banknál, meg értéktáros.” „Pedig olyan értelmiségi fejed van.” „A fejem olyan…”), akkor a megoldásai is csak félmegoldások lesznek. Másfelől annak a jelképe, hogy a tudás és a műveltség csak a dolgok egyik, s talán nem is lényeges tartalma. De jelképe annak is, hogy érdemes felfelé, a csúcsra törekedni. Mert nem az ismeret a cél, hanem az emberi kapcsolatok. S ennek valahogy jelképe lett Aronson.

S akkor végre eljutottunk ehhez a könyvhöz! Voilá!

Aronson, bár könyve a szociálpszichológia dicsőítése továbbra is, most memoár-irodalom, önéletrajz, szépirodalom. Érdekes, kedves írás. Aronson nem sminkeli sem a múltját, a családját, a személyeket, sem önmagát, a tetteit, az érzéseit, sem a cselekedeteit. A tényeket tényekként kezeli a helyükön, nem von le belőlük messzemenő következtetéseket: zsidó, munkás család, rossz anyagi körülmények, közepes képességek, stb. 
Viszonylag részletesen bemutatja a családját, édesanyját, édesapját, a gyerekkorát, a nyomorukat, a szülei kapcsolatát, a saját személyes vergődését a bátyja árnyékában. Aronson jól ír. Annyira jól, hogy leköt a gyerekkorának az olvasása. S ez nagy dolog! Nagy, mert lássuk be, minden embernek az egyik legkedvesebb témája a saját gyerek-, kamaszkora, az iskolák, az első szerelmek, a bandázások, a szellemi eszmélés ideje. De azt sem nehéz belátni, ha egy híres ember életéről olvasok, bizony ez érdekel legkevésbé. Egy Freddie Mercury életrajzban a Queen megalapításáig nagyjából minden érdektelen. Ugye, hogy ugye? S Aronson eléri, mondom, hogy érdekel a gyerekkora! Érdekel az ifjúkora. Érdekel az egész élete. Érdekelnek a barátságai, a munkatársi kapcsolatai, a szellemi fejlődése, a fel- és ráismerései, érdekel a szociálpszichológia egyik legnagyobb alakjának a fejlődése.

Aztán valahol, úgy az élete derekán tartunk, bicsaklik a stílus. Megértem én, hogy a számára nagyon fontosak a kísérletek, amiket kitalált, levezényelt, végrehajtott, de ebben az amúgy kellemes vastagságú könyvben túl nagy szerepet kapnak. Érdekesek, izgalmasak, de az nem áll össze teljesen, hogyan kapcsolódnak szervesen Aronson saját életéhez. Félreértés ne essék: amikor például egy rasszistának tartott vendégprofesszort hív meg előadást tartani, és apró lázadás tör ki ellene, amelyet szerencsére nagyon bölcs szavakkal sikerül megfékeznie, nos ezek a történetek kapcsolódnak az életrajzhoz. Az, amikor az egyetem hallgatóit próbálja egy szociálpszichológiás trükkel rávenni, hogy húzzanak már kotont az életük védelme érdekében, mert bár nem annyira jó kotonban szeretkezni, de sokkal jobb, mint AIDS-ben elpusztulni. De van néhány olyan kísérlet, amelynek részletes leírása nekem a levegőben lógott, és nem kapcsolódott szervesen az életrajzához. 
Belátom: az élete teljes mértékben a szociálpszichológiáról és a családjáról szólt. S ugye, tudjuk, hogy egy boldog családról nagyon nehéz írni. Akkor marad a munkája. S ez kellett feloldania valahogy. Na, nem is sikerült.

De végső soron egy nagyon érdekes ember érdekes életének leírását olvashatjuk. S bár néha sugallja a frankót, még sincsen Coelho-érzésünk, meg az sem, hogy sumákolna, amikor például az utolsó oldalon Jason tizennégy éves korának bölcsességét megosztja velünk: ne legyenek a hullámvasúton kedvenc szakaszaid, mert akkor a többi csak szükséges rossz, nem fogod élvezni, mert csak a kedvenc szakaszra koncentrálsz. Jason ezzel, mondja Elliot, megadja az élet legfontosabb metaforáját. S tényleg!

Aronson úgy főhőse a saját életének, hogy nem kell imaszőnyeget borítanunk a lába elé, nem kell egy tökéletességgel izolált steril, tömör szürkeállománynak látnunk. Egy csetlő-botló, de tudni, tanulni akaró ember, egy néha töprengő, döntéseiben bizonytalan férfi áll előttünk, aki alapvetően úgy működik, hogy szereti, szeretni akarja a családját, szereti a munkáját, és közben élvezi azt, hogy él. S megpróbálja abban a gyötrelmes kínban is megtalálni a jót, hogy megvakult.

P. S.: Azon gondolkodom, hogy milyen szívesen beszélgetnék Aronson-nal egy ismerősömről, akit, ilyet még nem láttál, nem lehet sem pozitívan, sem negatívan motiválni. S akit nagy ívben elkerül a kognitív disszonancia alapfeltevése, miszerint mindenki a pozitív énképre törekszik; ugyanis ő nem törekszik pozitív énképre, pont letojja, egy dolog érdekli csak: a pillanatnyi, azonnali kielégülés. S ezáltal semmiféle erkölcsi aggálya nincsen a céljai elérése érdekében. 

Kedves Elliot, egy sört a sarki kocsmában? 
Azt mondja, keressem meg A társas lény-t a polcomon, és lapozgassam újra? Sajnálom, hogy a személyes találkozás elmarad, de köszönöm!

Ab Ovo, Budapest, 2010, ISBN: 9789639378803 · Fordította: Varga Katalin
4/5
(2017)

Rácz András: Magyarország álomtörténete (1929-1941)

Nagyon komoly dohogás egy könyv miatt, amit nem olvastam el, mert nem tudtam elolvasni

racz_andras_magyarorszag_alomtortenete.jpgNagyon-nagyon-nagyon-nagyon dühös vagyok ennek a könyvnek a tervezőjére és a kiadójára! Csináltak egy csuda izgalmas, érdekes de formailag tökéletesen OLVASHATATLAN könyvet.

Nem a szerző tehet róla, hogy olvashatatlan. A tartalma nem tudom milyen, pedig veszettül kíváncsi voltam rá. Lettem volna rá. Nézzék csak a fülszövegét, csuda ínycsiklandó!

Lemértem a könyvet, de most sajnos nem találom a cetlit, ezért csak az emlékeimre tudok hagyatkozni (könyvtári példány volt, visszavittem olvasatlanul), bocsánat, ha pontatlan leszek, de tutira nem nagyságrendet tévedek. 
Lássuk: puha borítós, vagyis nincs tartása. Ha kinyitom 64 cm széles a két oldal! Vagyis sem egy kézben, sem két kézben nem tartható, utazás közben nincs annyi hely, wc-re nem vihető, mert lenyaklik, mindenképpen asztal szükséges neki, vagyis felejtős az ágyban, fotelban olvasás is. De asztalon is kényelmetlen olvasni, mert túl széles, és nagyon magas a kiadvány. A magassága is harminc centi körül volt. Az impozáns képanyag mellett nagyon sok a folyószöveg, vagyis az album méretű könyv, mondom, egyszerűen olvashatatlan.

Gratuláció a kiadónak, ezzel minden bizonnyal elérte, hogy ember ne legyen, aki ezt elolvassa! Nagyon-nagyon sajnálom a szerzőt! És magamat is, hogy egy idióta tipográfiai löket végett megfosztattam a könyv tartalmától. Fú, mondom, nagyon dühös vagyok!

Magyar Menedék, Budapest, 2017, ISBN: 9786155647246

0/5 

(2017)

 

Csatári Bence · Poós Zoltán: Azok ​a régi csibészek

Párbeszéd a rock & rollról

csatari_poos_azok_a_regi_csibeszek.jpgKamaszkorom óta, ami azért már elég régen volt, kerestem, kutattam a magyar beat, pop, rock történetének hanghordozóit, írott nyomait. Kezdetben csak csurrant-cseppent a dolog, de azért akadtak nyalánkságok! Ugyan ki emlékszik még arra, hogy beszerezhetetlen volt valami lemez? Ki érti manapság, hogy milyen volt akkor rábukkanni az LGT első két lemezére, az Omega alumínium lemezborítós, első Presser nélküli élő lemezére, a Kex kislemezére? Mit jelenthetett, ma, a torrent és a streamelés korszakában? Mára ez teljesen érthetetlen.

Ahogy az is, hogy egykor megjelent rocktörténeti könyvek mennyire kuriózumnak számítottak! Kincs volt, amikor egy antikváriumban váratlanul rábukkantam Miklós Tibor számomra addig ismeretlen interjúkötetére. Felfaltam. Hihetetletn likakat foltozott be, és veszett kíváncsiságot keltett addig nem ismert zenék felé.

Amikor ebbe, az értékelésem alanyát képező kötetbe belelapoztam, azonnal a fenti, Miklós Tibor kötet jutott eszembe. Okos, értelmes interjúk olvashatók, és bizony néha-néha jókat röhögtem. Aztán amikor belegondoltam, hogy egy csomó mindennek közönségként részese voltam (Fekete Bárányok koncert, Rolls az Ifiparkban, LGT-Mini a Tabánban, stb., stb.), s már az is mikor volt, egek, nos, akkor volt, hogy letettem a könyvet, és méláztam egy kicsit. A könyv csupa öreg emberrel készített interjúkat tartalmaz. Olyan öreg emberekkel, akik hatalmas dolgokat tettek le a magyar rock asztalára, akik, mi is szokott lenni a szakszó, igen, megkerülhetetlenek, ha a magyar rockzenéről van szó. S akik roppant jó zenéket csináltak, akiknek a zenéit nagyjából likasra hallgattam.

Kicsit büszke is vagyok magamra, mert találtam egy-két olyan véleményt, ami megegyezett az enyémmel, holott nem értek a zenéhez, csak hallgatom. Ilyen érdekesség volt, amikor Kóbor Mecky lefikázta a XI. lemezüket, amit soha nem szerettem, mert egyáltalán nem Omegás a rengeteg szinti, a szólógitár, basszusgitár és a dobok hiánya és valahogy xarul van keverve az egész. Mecky azzal fikázta a saját lemezüket, hogy túl sok az elektronika, nincs basszus, nincs dob és vacakul lett keverve. Ja és nem érezte magáénak, Omegásnak „Az arc” című lemezt sem (én sem). S ahogy én úgy éreztem, a „Babylon” egy összecsapott lemez, úgy Mecky azt mondta, nem voltak ötletek, nem voltak kidolgozva a számok. 

Aztán: Szörényi Levente az állítja, hogy ha a Jelenkor című Fonográf lemez lett volna az első lemezük, akkor talán egészen más úton indulnak el, és máshová jutnak. A Jelenkor-t nem tudom megunni, máig hallgatom az egészet, és mindig is az volt a véleményem, kár, hogy nem csak ilyen lemezeket csináltak, és kár, hogy pont ennél hagyták abba! 
Szóval így valahogy...

Tény, hogy nagyon szűk a keresztmetszet, nagyon-nagyon sokan kimaradtak, akik megérdemelnék, hogy interjú-alanyok legyenek. Ahogyan az is tény, hogy mind a riporterek, mind az interjúalanyok nagyon őszintének tűnnek. Néha megdöbbentően annak. Emberek beszélgetnek emberekkel. S ettől él a kötet.

Részemről nagyon köszönöm!

Jaffa, Budapest, 2016, ISBN: 9786155609763
4/5
(2017)

Véghelyi Balázs: Zene nélkül

Fejezetek a magyar dalszövegírás történetéből

veghelyi_balazs_zene_nelkul.jpgHáááát…

Véghelyi Balázs hatalmas fába vágta a fejszéjét. Olyan hatalmasba, hogy bele is csorbult az eszköz.

Kíváncsi voltam, mi lesz a koncepciója, amikor a magyar könnyűzene (de utálom ezt a szót) szövegeit elemző könyvet ír. A koncepció egyértelműen az lett, hogy nem elemzi a szövegeket, csak megemlíti őket, miközben végigfutunk a magyar beat, pop, rock,stb. történetén.

A baj csak az, hogy ennek a végigfutásnak túl sok értelme nincsen. Elsősorban azért, mert a végigfutás nagyban támaszkodik Sebők János és Jávorszkí Béla Magyarock című könyveire, csak azokban sokkal részletesebben találjuk meg mindazt, amit itt olvasunk. S annak a két kötetnek valóban a magyar rock történetének a bemutatása a célja. De a fenti két köteten túl született már számtalan történeti és interjú-kötet, monográfia, amelyben a történések megtalálhatók. 

A fő baj az, hogy ebben a könyvben, a Zene nélkül-ben a szerző a történéseken túl a szövegeket valóban pusztán megemlíti. Holott ebben a kötetben azokon lenne a hangsúly. Van néhány előadó, ainél hosszasabban elidőz, de a hosszas is maximum két oldalt jelent. S egyértelmű, számára kik a szívcsücskök. Ami nem lenne baj, de akkor róluk kellene könyvet írnia: Zene nélkül az ezredfordulón. S akkor ott elmélyedhetnénk ezeknek az előadóknak a szövegeiben. Nem is lenne az baj, sőt!

De így, hogy az Illés történetéről viszonylag sok mindent megtudunk, csak éppen Bródy szövegeiről alig valamit (jó, legalább a Ha én rózsa volnék megjelenik), vagy Dusán szövegeiről szinte semmit, Horváth Attila mintegy sehol, de hogy Hobó szinte totál kimarad, és a Vadászat is jóformán széljegyzet… S ezt nem azért mondom, mert nekem meg ők a szívcsücskök, hanem azért, mert a témához képest ijesztően nagy a lépték, amit Véghelyi Balázs alkalmaz, és a végtermék válik méltatlanná a választott témához.

Szóval nem kellett volna ennyi történet. Mert a lóápolásnál nem a lovak nemesítéséről, evolúciójáról (amiben nem is hiszek) beszélek, hanem a lóápolásról. Hm, stimmt? Az egyetlen, aki méltó mennyiségű oldalt kapott, az Seres Rezső. Aki nem írt szöveget (illetve de, ám azt a kutya sem ismeri), hanem zongorált és énekelt. Vagyis szükség lenne erre a könyvre, de nem így. Sok is, meg rettentő kevés is ebben a formában. Mert ezek így nem fejezetek, hanem széljegyzetek a magyar dalszövegírás történetéből.

Szóval valami van, de nagyon nem az igazi.* Sokat akart a farka, de nem bírta a szarka.

* Azt azért köszönöm, hogy Lovasi András szövegeire felhívta a figyelmem! Ez eddig valahogy, hihető vagy sem, de soha nem került számomra a fókuszba. De azért is fintorgok: ha nem szeretné igazán Lovasi szövegeit, nem jutott volna rájuk ennyi oldal, és nem tudta felhívni a figyelmemet rájuk.

 

Üveghegy, Százhalombatta, 2017, ISBN: 9786155359330 · Illusztrálta: Balogh Ágnes Emese
2,5/5
(2017)

Stephen King: Bilincsben

stephen_king_bilincsben.jpgMára már unalomig ismert urban-legenda, hogy mohapapa nem szereti Stephen King-et. Az is közismert, hogy valami pszichés vagy genetikus hibája miatt mégis, unos-untalan próbálkozik vele, inkább több mint kevesebb sikerrel, mert jobbára az derül ki, hogy SK mindent összevetve, annak ellenére, hogy tuti pszichiátriai eset, mégis csak jó író. Mohapapa erre azzal szokott önmagával szemben védekezni, hogy persze, SK írni tud, a hangulatteremtése zsírpöpec, de valahogy mindig elszúrja a sztorikat: logikai hibái vannak, vagy túlzásokba esik, vagy pusztán gusztustalan. Nos, Mohapapa boldog lehet: ez a könyv vacak.

Vacak, mert vérbeli SK: van ötlet, van hangulat, de az ötlethez képest marha hosszú, erőltetett és érdektelen. Viszont kellőn beteg, belátom.

Az ncore-on olvastam, hogy filmet csinálnak belőle. Volt egy trailer-e* is, amit a pc-n néztem meg, némafilmként, mert így költözés után sehol nem találom az 5.1-es hangrendszer nyüves kábelét, a laptopot meg nem volt kedvem emiatt bekapcsolni. Nos a trailer piszok jól sikerült! Kb. két-három percben elmondja a filmet. A film meg a könyvet. A baj az, hogy tényleg elmondja. Mert sokkal több a könyvben sincs. A trailer megnézése viszont akkora kíváncsiságot ébresztett bennem, hogy azonnal az ágy mögötti könyvespolc elé kuporodtam. Az alsó polcra tettem a SK könyveket, s tudtam, hogy a Bilincsben** ott van valahol. Ott volt.

Nos, az érdeklődésem úgy az egyszázötvenedik oldalig tartott. Addigra kiteljesedik mindaz, amit a fülszöveg és a trailer elmond. Illetve a trailer már sokkal előbb. Gondolta is Mohapapa, hogy mi a franc lesz akkor a maradék sok-sok oldalon? Hát az lett, amit Mohapapa valami marhára nem szeret: 1.) annak részletes taglalása, mit kezd az adott helyzettel a főhősnéni, hogyan küzd a tárgyakkal 2.) annak ugyanilyen aprólékos részletezésével, hogy mit kezd skizó agya szellemeivel, látomásival, álmaival 3.) annak ugyanilyen aprólékos fejtegetésével, mit kezd a múltjával, elfojtott történésekkel. 
Az 1. pont mindig fárasztott, egyedül Az öreg halász és a tenger esetében tudtam ezt elviselni. untatott mindig az ilyen egyszemélyes, legyőzöm a tárgyakat, környezetet történet. Nem volt az én könyvem sem a Robinson, sem A marsi, de nem szerettem Tom Hanks A számkivetett-jét sem. 
A 2. pontot mindig utáltam. Ez a Hugó, a víziló álombetétjénél tudatosult bennem: tök simán ötlet nélküli időhúzásnak éreztem. Nem volt semmi, ami előre vigye a történetet, hát utazzunk egy kis szürreálisat. Azóta nem tudom elviselni az ilyesmit. Nos, itt is simán ennek éreztem az egokkal való társalgást. S valahogy az ((SPOILER: apucival való marha beteg kapcsolat igen részletes taglalása is)) is ugyanebbe a kategóriába esett. 
A 3. pontból van egy tökéletes történet. A Hullámok hercege. Elég annyi.

Bár az utóbbinál egy vörös lámpa kezdett villódzni bennem: metafora, metafora. 
S akár. Mert van bilincs vasból, van bilincs szavakból, van bilincs közös titkokból, van bilincs rohadtságokból, a rohadtságokból eredő elfojtásokból, az ilyen-olyan pozíciókkal való visszaélésekből, meg bármiből. 
S akár. Mert bár látjuk, Jessie-vel együtt szenvedjük az F-17-es, férfi-rendőrbilincs viselésének minden kínját, fájdalmát, azért ott a kétség, hogy ki tudja, melyik a rosszabb, a fizikai vagy a lelki bilincs? Az a rosszabb, ami testileg torzít, ami a testi halált hozza, vagy az ami a lelket torzítja, öli meg?*** 
S akár, mert bár a könyv elsősorban Jessie háromszáz oldalas küzdelme a vasbilinccsel, közben azért húsz éves küzdelme a múltjával, ((SPOILER: apucival beteg viszonyulása által a túl korán megismert merev falosszal és a ruhát összekenő gecivel (amúgy SK módra)).

De van több baj. Egyfelől, ugye, hogy „bár a könyv elsősorban Jessie háromszáz oldalas küzdelme a vasbilinccsel”, van ((SPOILER: még több, mint nyolcvan a bilincs lekerülése után)), és ez nagyon nagy baj. Azért, mert egyfelől még az előzményen is unatkoztam, oly annyira, hogy volt, egyfajta gyorsolvasást gyakoroltam, anélkül, hogy tudnék villámolvasni. Másfelől azért baj, mert nyúlik a történet, mint a rétestészta, aztán ((SPOILER: SK kitalál egy dermesztően gusztustalan, tökéletesen aberrált, buzeráns, nekrofil, hullagyalázó, fazont, aztán megfelelteti Jessie szörnyű élményének, hogy csavarhasson egyet a történeten.)) Vagy több oldalra volt szerződése, és terjeszkedni kellett a sztorival, különben nincs lóvé. Vagy csak a szokásos: nem tud megállni, aztán persze, hogy megint túlzásba esik.

Szóval ez egy vacak könyv volt, jól megírva. Irány a Rukkola, kapja el, akinek kell, semmi keresni valója a polcomon! Elolvasni is kár volt.

SK nyilvánvalóvá tette: nem akar az írásaival semmi különöset elmondani, csak történeteket akar mesélni, kicsit borzongatni akar. Írni akar, hogy olvassák.

P.S.: A borító is xar. Én hasonfekvős, alvós csajost olvastam. Jessie soha nem aludt a hasán a könyvben. Pláne nem békésen. Mondjuk a másik két kiadás is brutál vacak. Mondom, hagyjuk!

P. S. 2.: Szerelmetesfeleségtársam megnézte, mit akarok olvasni. Végigfutatta a szemét a fülszövegen,és tömören ennyit mondott. 
– Ilyen zs-kategóriás szart fogsz olvasni? 
– Ez Stephen King! – védtem a könyvet. 
Pedig Szerelemetesfeleségtársamnak volt igaza.

* https://www.youtube.com/watch… 
** Azért azt soha nem fogom megérteni, hogy kiadók, forgalmazók milyen jogon változtatják meg művek, könyvek, filmek címeit? A Bilincsben eredeti címe: Gerald játéka. S EZ mennyivel okosabb, kifejezőbb, mint az átírt, barom cím! Különös tekintettel ara, hogy valamikor az ötvenes évek végén született egy A megbilincseltek című film, és a két cím nagyon összecseng, csak éppen semmi közük egymáshoz. Vö.: https://port.hu/adatlap/film/tv/a-megbilincseltek-the-d… 
*** A bibliai válasz: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” (Máté 10:28)

Magyar Könyvklub, Budapest, 1995, ISBN: 9635481314 · Fordította: Szántó Judit
2/5
(2017)

Oriana Fallaci: Az utolsó interjú

Harag-trilógia 3.

fallaci_az_utolso_interju.jpgOriana Fallaci haragszik az iszlámra. Nem zsigerből, de nagyon mélyen, felháborodva és érvekkel, indokokkal alaposan, súlyosan megtámogatva. Ezért három könyvet is írt arról, hogy az iszlám módszeresen, következetesen birtokba fogja venni Európát. Európát, amelynek egyszerűen nem működnek az önvédelmi reflexei, amely önként tartja oda a nyakát a marcangolásra, és borítja a pénztárcáját a NEM politikai, NEM háborús, hanem gazdasági menekültek millióinak az ölébe. Fallaci első könyve hihetetlenül ütős, logikus, érdekes, informatív. A második és ez, a harmadik már nem annyira. Mintegy amolyan maradék. Nem tesznek hozzá különösebben semmit az első kötethez, bár kétségtelen, hogy így is nagy érdeklődéssel olvastam.

Azaz, mégis. A könyv első fele egy öninterjú. Nagyjából az olasz politikai helyzetről. Annyira nem csigázott fel. Különösen, hogy azért a kétezres évek elejének Olaszországára kaphatunk rálátást. Ami a gyorsan pörgő világpolitikai eseményekben már félmúlt, és bizonyos értelemben érdektelen. Legalábbis innen, Magyarországról, a szobánkból. Idáig: pont, ennyi. Ámde Fallaci folytatja. A folytatás címe: Apokalipszis. És ebben az apokalipszis-vázlatban* említi meg a nagy diktatúrák kialakulásának pszichológiáját, törvényszerűségeit. Elsősorban azt, hogy nem pusztán a diktatórikus eszmék kiagyalói, alkalmazói felelősek az erőszak mindent elsöprő elterjedéséért, hanem azok a tétova, bizonytalan, döntésképtelen erők is, amelyeknek a hatalma meg lenne az eszmék, szervezetek megfékezésére, de félreértett politikai értelmezésből, kifacsart filozófiai, etikai álláspontjuk, félreértett rugalmasságuk, rossz helyzetelemző képességük miatt nem tesznek semmit. Fallaci azt mondja, bizonyos történelmi időben igenis, lett volna lehetőség mind a fasizmus, mind a kommunizmus megállítására. De vagy akarat nem volt rá, vagy háttérérdekekből nem tették vagy csak egyszerűen elszalasztották azt a lehetőséget, ami több százmillió ember halálát akadályozhatta volna meg. S Fallaci azt mondja, Európa most (értsd: a kétezres évek elején) ismét döntés előtt áll, de szemmel láthatón, a hírekben nap, mint nap olvashatón megbukott. És ennek hihetetlenül súlyos következményei lesznek. 
Ákos szavai jutottak eszembe: Aki megöl, azt is ölelnéd.

S vajon mit mondana ma Fallaci, ha látná, mi zajlik Európában? S érdekelne-e bárkit, hogy mit mond Fallaci? Hogy mit mond a józan ész?

* Ateistaként is hivatkozik a bibliai János apostol apokalipszisére, a Jelenések könyvére. Aminek sokféle magyarázata létezik (pl. egy nagyon érthető, okos a kínálatból: Jézus Krisztus apokalipszise), de azért mindegyik az evangéliumra, a jó hírre, a megváltásra , az üdvösségre fut ki; nos Fallaci megáll a világégésnél.

Művelt Nép2016, ISBN: 9786155617096 · Fordította: Földvári Katalin
3,5/5
(2017)

Philippe Francq – Jean Van Hamme: Largo Winch – 4. Business Blues

largo_winch_4_business_blues.jpgMivel vacakul lettem, lázközelség, fáj, ha köhögök, c-vitamin, Jäger, forró fürdő, és így nem tudtunk (lízingelt lányom legnagyobb kiborulására Szerelemetesfelesgtársam pompás példányú társfüggőként itt szolidarít mellettem) lemenni a Cselescsávók utcabáljára*, volt/van időm olvasni. Ezt tettem.

A másik Largo Winch-történet, ezúttal is két részben egy sztori. Ennek az elválaszthatatlan párja az Ellenséges felvásárlás. (Aminek ugyanez lesz az értékelése.)

Ez a történet még összetettebb, mint az első (Az örökös  A W konszern) volt. Legalábbis ami a gazdasági, üzleti, politikai szál kavarodását illeti. Néha annyira üzleti, hogy a szerző egy helyen lábjegyzetben meg is jegyzi egy üzleti fejtegetés alatt: Unalmas, annyi szent, de akkor is így van.

De az bizonyos, hogy teljesen filmszerű, izgalmas történetről van szó. (Mondjuk a vége már túlságosan hálivúdi: ((SPOILER: azért, hogy az egyik fő ellen pont az ablakmosó liftben, vagy miben várja Largo-t, és a vacak pont azon az emeleten van, ahol neki legkésőbb pár perc múlva alá kell írnia a megfelelő papírokat, hogy ne omoljon össze a birodalma, no, az alaposan túlzás volt)), Van Damme, Chuck Norris, Bruce Willies, Jason Statham meg a többiek minden bizonnyal marha jót derülnek, vagy elismerőn összekacsintanak. De az tény, hogy képregényen még nem izgultam. Komolyan!

S a rajzok, legyen szó utcaképekről, száguldó motorról, arcokról, tájakról, robbanásokról valami hihetetlenül jók! Képregényre ritkán mondok ilyet, de újranézősek Ez is teljesen komolyan! Lelkes vagyok. Néhány alakot a szerzők komolyan megkedveltetnek, még akkor is, ha nem mindenestül pozitív figurák. Ilyen például Largo biztonsági főnöke, John Sullivan, vagy ((SPOILER: látszólagos)) ellenfele, az egyértelműen Sean Connery alterego Gus Fenimore.

Nagyon lelkes vagyok!

* https://www.facebook.com/events/2032962386933103/…"ref"%3A"29"%2C"ref_notif_type"%3A"plan_reminder"%2C"action_history"%3A"null"%7D¬if_t=plan_reminder¬if_id=1505494767360236
Schreiber & Leser, 2011, ISBN: 9783941239586
5/5
(2017)

Philippe Francq – Jean Van Hamme: Largo Winch – 3. Ellenséges felvásárlás

largo_winch_3_ellenseges_felvasarlas.jpgMivel vacakul lettem, lázközelség, fáj, ha köhögök, c-vitamin, Jäger, forró fürdő, és így nem tudtunk (lízingelt lányom legnagyobb kiborulására szerelemetesfelesgtársam pompás példányú társfüggőként itt szolidarít mellettem) lemenni a Cselescsávók utcabáljára*, volt/van időm olvasni. Ezt tettem.

A másik Largo Winch-történet, ezúttal is két részben egy sztori. Ennek az elválaszthatatlan párja a Business Blues. (Aminek ugyanez lesz az értékelése.)

Ez a történet még összetettebb, mint az első (Az örökös  A W konszern) volt. Legalábbis ami a gazdasági, üzleti, politikai szál kavarodását illeti. Néha annyira üzleti, hogy a szerző egy helyen lábjegyzetben meg is jegyzi egy üzleti fejtegetés alatt: Unalmas, annyi szent, de akkor is így van.

De az bizonyos, hogy teljesen filmszerű, izgalmas történetről van szó. (Mondjuk a vége már túlságosan hálivúdi: ((SPOILER: azért, hogy az egyik fő ellen pont az ablakmosó liftben, vagy miben várja Largo-t, és a vacak pont azon az emeleten van, ahol neki legkésőbb pár perc múlva alá kell írniai a megfelelő papírokat, hogy ne omoljon össze a birodalma, no, az alaposan túlzás volt, )), Van Damme, Chuck Norris, Bruce Willies, Jason Statham meg a többiek minden bizonnyal marha jót derülnek, vagy elismerőn összekacsintanak. De az tény, hogy képegényen még nem izgultam. Komolyan!

S a rajzok, legyen szó utcaképekről, száguldó motorról, arcokról, tájakról, robbanásokról valami hihetetlenül jók! Képregényre ritkán mondok ilyet, de újranézősek Ez is teljesen komolyan! Lelkes vagyok. Néhány alakot a szerzők komolyan megkedveltetnek, még akkor is, ha nem mindenestül pozitív figurák. Ilyen például Largo biztonsági főnöke, John Sullivan, vagy ((SPOILER: látszólagos)) ellenfele, az egyértelműen Sean Connery alterego Gus Fenimore.

Nagyon lelkes vagyok!

* https://www.facebook.com/events/2032962386933103/…"ref"%3A"29"%2C"ref_notif_type"%3A"plan_reminder"%2C"action_history"%3A"null"%7D¬if_t=plan_reminder¬if_id=1505494767360236
Képes, 2008, ISBN: 9639833081
5/5
(2017)

Philippe Francq – Jean Van Hamme: Largo Winch – 2. A W konszern

Largo Winch 2.

largo_winch_2_w_konszern.jpg(Mivel szervesen összetartoznak, ugyanezt az értékelést helyeztem el a képregény közvetlen folytatásánál, Az örökös-nél is.)

Ismét FSZEK, ismét kutakodás a képregények között, ismét találomra leemelés (és jöttek vele a folytatások is, szerencsére). Semmit nem tudtam róla, csak belelapoztam, és úgy véltem, egy próbát megér. 
Megérte.

Szemben a fanyalgókkal, nekem tetszett a történet. Igaz, alkalmam volt arra, hogy azonnal olvassam ezt, a közvetlen folytatást is. És ez nagyon fontos, mert a két füzet szervesen összetartozik, a második közvetlenül folytatja ezt a történetet, és le is zárja a cselekményláncot.

Egy pörgős, jól kifundált akciókrimit látunk, olvasunk. Jobban megnézve pompás rajzokkal. De igazán! Az alapszitu sem mindennapi: Largo egy milliárdos gyermeke, aki idegenekkel nevelteti fel őt, titokban kiképzi az üzleti életre, és amikor rákos lesz és meghal, Largo válik az egyetlen örökösévé, a világ egyik leggazdagabb emberévé. Ami természetesen sokaknak rettenetesen szúrja a szemét, és Largo rettenetesen útban lesz.

Largo egyébként egy nagyon laza, a kötöttségekre nem sokat adó, jóképű és okos fickó. (Mondjuk az már sok volt, hogy jóképű és okos fickó talál egy jóképű és okos barátot, és menekülés közben a jóképű és okos pilóta viszi a gépüket.) Akinek lehet drukkolni. Mert nem csak okos, hanem mert a lazasága mellett elvei is vannak. Sőt,erkölcse is. Nem szerzetesi, nem bibliai, de igen, olyan is van neki!

Igazából nem tudom eldönteni, hogy a rajzoló vagy az író érdeme, de élnek a figurák, jó ütemben zajlik a cselekmény, nem lesz sok, egyensúlyban vannak a dolgok. S mondom, többször visszalapozgattam, mert nekem tetszenek a rajzok. Vagy jók vagy velem van a baj.

Szóval részemről teljesen oké ez a képregény (páros), nagyon jót szórakoztam az olvasásával.

Képes, 2007, ISBN: 9638758019 · Fordította: Göntér Krisztina
5/5
(2017)

Philippe Francq – Jean Van Hamme: Largo Winch – Az örökös

Largo Winch 1.

largo_winch_1_az_orokos.jpg(Mivel szervesen összetartoznak, ugyanezt az értékelést helyeztem el a képregény közvetlen folytatásánál, A W konszern-nél is.)

Ismét FSZEK, ismét kutakodás a képregények között, ismét találomra leemelés (és jöttek vele a folytatások is, szerencsére). Semmit nem tudtam róla, csak belelapoztam, és úgy véltem, egy próbát megér. 
Megérte.

Szemben a fanyalgókkal, nekem tetszett a történet. Igaz, alkalmam volt arra, hogy azonnal olvassam a folytatást is. És ez nagyon fontos, mert a két füzet szervesen összetartozik, a második közvetlenül folytatja ezt a történetet, és le is zárja a cselekményláncot.

Egy pörgős, jól kifundált akciókrimit látunk, olvasunk. Jobban megnézve pompás rajzokkal. De igazán! Az alapszitu sem mindennapi: Largo egy milliárdos gyermeke, aki idegenekkel nevelteti fel őt, titokban kiképzi az üzleti életre, és amikor rákos lesz és meghal, Largo válik az egyetlen örökösévé, a világ egyik leggazdagabb emberévé. Ami természetesen sokaknak rettenetesen szúrja a szemét, és Largo rettenetesn útban lesz.

Largo egyébként egy nagyon laza, a kötöttségekre nem sokat adó, jóképú és okos fickó. (Mondjuk az már sok volt, hogy jóképű és okos fckó talál egy jóképű és okos barátot, és menekülés közben a jóképű és okos pilóta viszi a gépüket.) Akinek lehet drukkolni. Mert nem csak okos, hanem mert a lazasága mellett elvei is vannak. Sőt,erkölcse is. Nem szerzetesi, nem bibliai, de igen, olyan is van neki!

Igazából nem tudom eldönteni, hogy a rajzoló vagy az író érdeme, de élnek a figurák, jó ütemben zajlik a cselekmény, nem lesz sok, egyensúlyban vannak a dolgok. S mondom, többször visszalapozgattam, mert nekem tetszenek a rajzok. Vagy jók vagy velem van a baj.

Szóval részemről teljesen oké ez a képregény (páros), nagyon jót szórakoztam az olvasásával.

Képes, 2007, ISBN: 9638758019 · Fordította: Göntér Krisztina
5/5
(2017)

Raana Raas: Csodaidők – 4. Hazatérők

raana_raas_csodaidok4_hazaterok.jpgAz a helyzet, hogy le a kalappal, de nagyon! Görgey Etelka alias Raana Raas sorozata simán, csont nélkül nemzetközi színvonalú munka! A történet olyan kidolgozott, olyan koherens, olyan szerteágazó és mégis konzekvens, hogy tudom, bár túlzásnak tűnik, de szerintem a legnagyobbak közé emeli a Csodaidők-et. Ugyanez igaz a jellemek kidolgozására és a történetvezetésre. Minden a helyén van, átgondoltan, következetesen.

Alapvetőn egy teljesen összefüggő történetet olvasunk a négy kötetben. Ennek vannak előnyei és hátrányai. Előnyei, hogy nem egy végtelenített szappanoperáról van szó, a negyedik kötet végén véget ér. Ez nálam pozitívum. Hátránya, hogy a köteteket érdemes közvetlenül egymás utánaolvasni, különben úgy jár az ember gyereke, mint az egyszeri mohapapa, aki itt, a negyedik kötetnél nem győzte kapkodni a fejét, hogy ki kivel van, ki kinek a kije, és kicsodák is rejtőznek az ilyen-olyan nevek mögött. A kevés memória miatt kialakult titkok felfejtésében igen nagy segítségre van a kötet végén elhelyezett névmutató, de a lapozgatás simán elsöpri a szerző által elvárt döbbeneteket. Ez nem Raana Raas hibája, hanem az enyém, az olvasóé.

Ez a negyedik kötet pompásan sikerült! Teljesen a helyén, arányosan van benne minden, akció, érzelem, vallás, filozófia, politika, fantázia. A niesi bolygón történteknél volt először olyan érzésem, hogy az író bölcs. Nem találok jobb szót. Manapság ez meg nem divatos. Mégis leírtam, mert így gondolom. Semelyik kötet felett nem gondolkodtam annyit, olyan sokfelé, mint ennél. Komolyan. Az idő, a megbocsátás, a hit, a lojalitás, a szükséges/szükségtelen tennivalók, a kötelesség, a család mibenléte, na, mondom, volt, hogy letettem a könyvet, és csak járt az agyam, járt, járt.

S ebben a kötetben kristályosodott ki, hogy a Csodaidők fő üzenete a család és a közösség fontossága. Az csak finomság számomra, már hogy mindez a vallással fűszerezetten jelenik meg, s ebben a kötetben sokkal határozottabban, mint a többiben. 
Az mondjuk nem lett világossá számomra, hogy a Bibliának ebben a felállásban mi szerepe van a Bokrával (a sorozat szent kötetével) szemben/mellett? Mert megjelenik a Biblia, de csak futólag, érintőlegesen, míg a Bokra permanensen jelen van.

S akkor, még mielőtt Görgey Etelka féllábon menne a Mennybe: vannak azért apró hibák a könyvben. 
A Nagy Konfliktus gyakorlatilag a kétszázsokadik oldalon véget ér, ((SPOILER: amikor Yaan egy lövéssel leteríti a CSU-t. )) De a könyv még tart száz oldalon keresztül. S nem akar véget érni. És csak nem akar véget érni. És minden második szereplőről kiderül, hogy nem is, akinek gondoltuk, nem is ott, nem is akkor, és különben is él, és különben is, nem olyan, ahogyan véltük, és nem az az apjaanyjagyereke, ahogy eddig sejtettük. Ez nekem kicsit sok lett. Mint egy önmagát ünneplő rockbanda, amelyik nem képes befejezni az utolsó számot, még egy pörgetés, még egy riff, még egy nyúzás, még egy sikítás, még egy pörgetés, még egy riff… S aztán csak véget ér, de ahogy véget ér, az már valahogy nem sikerült mindenestül hitelesre, valahogy túl megoldott lett. 

Ahogy előkészített ugyan a Nagy Konfliktus Megoldása, de valahogy mégis olyan kis pitty-putty megoldódik, úgy, hogy valaki mond valakinek egy mondatot, az mozdul egyet, és nesze neked Birodalom, már csak össze kell söpörni a szemetet. Túl gyors a megtérés, túl egyszerű a mozdulat (mer' azé' gondoljunk bele, hogy olyan ezerkétszáz-ezerháromszáz oldal óta erre várunk!), minden olyan kis steril valahogy ebben a megoldásban. 
Meg valahogy a végére szinte mindenki jó lett: ahogy a Macskafogó végén az összes galád macskusz rebegő bajusszal virágot szedve imádja az egereket.

Kinegatívkodtam magamat. S most azonnal tessenek felrohanni az értékelés elejére, s összevetni a negatívkodást az első bekezdésemmel. Még mielőtt a negatívum marad meg. 
Inkább idemásolom: Az a helyzet, hogy le a kalappal, de nagyon! @Eta sorozata simán, csont nélkül nemzetközi színvonalú munka. 

Ez maradjon meg!

Shremeya, Budapest, 2010, ISBN: 9789630674706
5/5
(2017)

René Goscinny – Morris: Lucky Luke – 29. Rantanplan öröksége

lucky_luke_29_rantanplan_oroksege.jpgSzóval nagyon hülye ez a kutya, ez Rantanplan! Ezt tudtuk eddig is, tehát nem okozott meglepetést, és vártuk is, hogy hülye lesz egy teljes róla szóló részben.

Mondjuk az alapfelvetés úgy marhaság, ahogyan van: egy kutya örököl egy marha nagy vagyont, ugyan már, de még éppen belefér, ha egy kicsit elvonatkoztatunk. Elvonatkoztattunk.

És a Lucky Luke-Daltonok-Rantanplan, no nem trió, ugye, mert a Daltonok eleve négyen vannak, tehát itt szextettről van szó (nem, nem szex tett, azért ez egy alapvetőn ifjúsági képregény, kérem!), hozza a formáját. Semmi meglepetés, semmi flikk-flakk. Csak úgy jó az egész, ahogyan van. Én végig nevettem. Az egyik legjobb Lucky Luke füzet.

Pestikönyv, Budapest, 2017, ISBN: 9786155699047 · Fordította: Meggyesi Gábor · Illusztrálta: Morris
5/5
(2017)

Bujtor István: Ezt megcsíptük, Oszi.!?

bujtor_istvan_ezt_megcsiptuk_oszi.jpgA San Marco utcai könyvmegállóban találtam rá. Most több színésszel kapcsolatos könyv volt, de önmérsékletet tanúsítottam, csak ezt hoztam el. 

Ránézésre, belelapozva hihetetlenül gagyi a könyv.
Nem győztem Technocollal ragasztgatni a könyv gerincét visszafele a borítóba, különben atomjaira hullott volna az egész miskulancia. De nem ám különleges módszerekkel való gyötrésre, hanem a rendeltetésszerű használat közben.

De gagyi a tördelés is: sem a borítója, sem a belső tükre (egek: talp nélküli, groteszk betűkkel szedni egy komplett könyvet, tipográfia, merre jársz?), sem semmije nem vall még a profizmus árnyékára sem.

Szerkesztője sem volt a könyvnek. Ha lett volna, az biztosan szól Bujtornak vagy a nyomdának, hogy a címben szereplő írásjelek kicsit sokan vannak, és értelmetlenek. Ha lett volna szerkesztő, legalább új bekezdésbe szedte volna az új történeteket, gatyába rázta volna szöveget, és legalább egy normális előszót irat, arról, hogy micsoda is ez az egész. Vagy legalább egy utószót arról, hogy mit olvastunk.

Így, ahogy van, kicsit olyan, mintha a kedvenc kiskocsmánkban Bujtor egyszer csak odaülne az asztalunkhoz, köszönés nélkül elkezdeni mesélni, a szavába se lehetne vágni, majd ahogy jött, egyszerre felpattanna, és el is rohanna. ugyanúgy, köszönés nélkül. Lenne fílingje a dolognak, de nagyon méltatlan lenne Bujtorhoz. Ahogyan ez a könyv is az, ebben a formában. 

Ámde mindezeken túl azt mondom, hogy tartalmilag csuda élvezetes ez a könyvecske. Igaz, hogy csapnivaló a szerkezete (mert nincs), nagyon ráfért volna a szerkesztés (ahogy mondtam), de úgy jártam vele, hogy beleolvastam, és a kezembe ragadt. Alig vártam, hogy olvashassam, mert nem tudtam egyvégtében felfalni.

Szóval a könyv olyan, mint Bujtor volt: nem a legmélyebb, nem hiperintellektuális, mégis, minden ellenére élvezetes stílusban előadott sztorizás. És valóban semmi más. De azt meg úgy, annyira plasztikusan, hogy az ember szinte hallja Bujtor hangját. Azt a nyugodt, mély, Piedone hangot. Nincsen trágárság a könyvben, nincsen intimpistáskodás, de a legpozitívabb, hogy önfényezés sem zajlik semmilyen fokon. 

Viszont lehet hatalmasakat röhögni, jókat mosolyogni, és vannak pillanatok, amikor elgondolkodni is lehet.

Meg az is kiderül, hogy miközben a nem kicsit Bud Spencer-áthallásos Ötvös Csöpi filmeket Bujtor megcsinálta, voltaképpen nem tett mást, mint elképzelte, hogy Bujtor István egy Ötvös Csöpi nevű zsaru, aki úgy, mint Bujtor, a nyarakat a Balaton mellett tölti, ismer mindenkit, vitorlázik, jópofa, jófej, kedves, de ha kell, kioszt egy-két pofont, de inkább nem. Szóval Bujtor filmre vitte saját magát, mindenkinek Spencer jutott róla eszébe, már csak a hangja miatt is, a magyarok imádják Spencer-t, de kedvelik Bujtort is; tök nyerő felállás. S közben azért minden magyar téblábolás ellenére jópofák ezek a filmek.

S valljuk meg, ki emlékszik arra, hogy Bujtor fiatal korában még Jancsó filmben is szerepel (mondjuk nem semmi, hogy Marina Vlady-val), meg arra sem, hogy a Gion-regényből készült „Sortűz egy fekete bivalyért” című filmben Jean-Louis Trintignant volt a partnere? Ugyan, Bujtor immár mindörökre elsősorban és mindenekelőtt Ötvös Csöpi lesz. Persze, hogy naná!

Szóval minden külső-belső hibája ellenére roppant élvezetes könyvecske ez, nagyon jó szórakozás! Talán azért, mert az jön le belőle elsősorban, hogy Bujtor szeretett élni. S nagyon-nagyon kár, hogy már nem teheti…

Bujtor Film, Budapest, 1992

5/5

(2017)

Patrick Süskind: A galamb

suskind_a_galamb.jpgA galamb voltképpen nem szól semmiről, csak egy hihetetlenül szűk látókörű és életterű, beteg ember fóbiájáról. Nem indul sehonnan és nem jut sehová.

A galamb egy nagyon egyszerű eszközökkel megírt, roppant összetett, szimbolikus kisregény (hosszú novella). Amiről sokaknak Kafka jutott eszébe. Nekem meg Maupassant. Mert annyira tömör, annyira jól szerkesztett, annyira pöpec.

Maradjunk a második jellemzésnél, annak ellenére, hogy voltaképpen az első is teljesen igaz. 
Nézzük csak ezt a lehetetlen, unalmas, béna kis figurát, aki a főhős. Süskind a bevezetésben megadja az okát is Jonathan egész életre szóló traumájának: persze, hogy vagonban hurcolták, és persze, hogy menekülnie kellett, rejtegetni kellett őt. (Mondjuk ez volt az a pont, ahol mérlegeltem, Süskind vagy olvasás?) Ennek következtében Jonathan gyakorlatilag annyira vágyik a nyugalomra, hogy voltaképpen semmit nem csinál egész életében. Persze, végzi a mindennapi rutinjait, de semmi mást: csak a rutinokat. Alszik, felkel, mosakszik, anyagcserél, öltözik, munkába megy, dolgozik (az is statikus: őrködik egy bankban), hazamegy, eszik, alszik. Kicsit tévét néz. Ugyanabban a lukban, amit otthonának hív: egy apró szobácska, egyterű vacak élettér, és még pisálni, szarni is a folyosóra kell kimenni, a közös vécébe. 
Jonathan tehát kiszámíthatón, izgalmak, hullámhegyek-völgyek nélkül él. Nincsenek barátai, nincsen barátnője, semmi nem kavarja fel a tuti biztonságát. Tud pénzt félre tenni, meg is vásárolja a kis lukat, boldog vele.

S ezt az ütős, célba érkezett életet kavarja fel egy reggel egy undorító galamb a küszöbén. Jonathan annyira undorodik az állattól, hogy nem csupán eltakarítani képtelen a közös folyosóról, hanem össze is csomagol, mert tudja, képtelen lesz a munkából is hazajönni.

A galamb ((SPOILER: nem csupán ücsörög a küszöbön, hanem szétszórja a tollait, és teljesen összeszarja a folyosót. Jonathan úgy érzi, lehetetlenné vált a további élete, értelmetlenné a folytatása. És a napja ennek megfelelően pokollá válik, az egyik szerencsétlenség éri a másik után: nem hallja meg a bankban, hogy a főnök kocsija érkezik, majd ebédidőben elszakad a nadrágja, de nem a varrásnál, és természetesen a varrónő nem tudja azonnal megjavítani.))

Banális? Lássuk be, csak annyira, amennyire a legtöbbünk helyzete is teljesen banális. Akkor is, amikor úgy érezzük, túl sok a teher. Na, jó, van kivétel, ami nem banális. De ne bújjon senki a kivétel mögé: nem minden kivétel. Szóval, ami belülről pokol, kívülről sokszor banális apróság. Ahogyan a legtöbbször utólag is annak tűnik, amikor túl vagyunk a krízisen, a feldolgozáson. Csak amikor benne vagyunk, nos akkor elviselhetetlen.

Aztán: voltaképpen rójuk a köröket a magunk mindennapjainak karója körül. S közben azt hisszük: élünk. 
Ismeritek a mesét? A sebesült fióka sast a vadász megmenti, gyógyítja, és egy karóhoz kötve tartja magánál. A fióka sas, ahogy gyógyul, úgy rója a köröket a kötél végén a karó körül. Hónapokig, majd' egy évig. Aztán amikor a vadász leveszi a lábáról a kötelet, a közben felcseperedett sasfiók körülnéz, megrázza magát, kiterjeszti a szárnyait, majd összezárja, és folytatja megszokott napi sétáját a karó körül. Mi is az, ami fogva tartja? Fogoly még vagy sem? Repülhetne, szárnyalhatna, de rója a megszokott köröket, miközben vágyakozva tekint a fel, fel az ég felé. (Vagy az Ég felé?) De marad lent a porban, mert nem hiszi el, hogy ha kiterjeszti a szárnyát, elhagyhatja a földet, a spárgát, a karót. Ami egykor a gyógyítója, a védelme volt, a lelke halálává válik. Érted, ugye, Jonathan és a galamb…

Majd jön a feloldás. ((SPOILER: Vihar kerekedik az éjszakában. S a vihar rádöbbenti Jonathant, hogy a sajátjánál is kisebb, koporsószerű kis bérelt szobában nincsen otthon. Az ő otthona a saját, ennél a koporsónál nagyobb szobája. És megkönnyebbülünk, mert Jonathan gyorsan összepakol, és hazamegy. Ott, a hatodikon már nincsen galambszar, nincsen galambtoll és ami a fő: nincsen galamb. Itt a feloldás!))

STOP! STOP! STOP! Ez nem feloldás, hanem a halál! Mert Jonathan-sas, ha kényszerűségből is, de felszállt, elszakadt a karótól, a szokott köröktől, a kötéltől, de az első adandó alkalommal megkönnyebbülten visszatér hozzájuk, mert a biztos szar rabság kényelmesebb, mint a bizonytalan szabadság. Át vagyunk verve, emberek. Jonathan és Süskind alaposan átvert bennünket!

S jó ez a kis könyv, komolyan mondom! Rendesen, alaposan asszociatív.

P. S.: 
Miután kiolvastam a könyvecskét, becsuktam, letettem apró íróasztalom sarkára. Cipőt húztam, felcsatoltam a hasitasimat, vállamra dobtam a hátizsákomat, füles fülbe, telefon zsebbe, ajtó kinyit és megtorpantam. A lakásunk fehér biztonsági ajtaja előtt, a fekete lábtörlő mellett ott hevert egy galambtoll. Nem tudtam nem meglátni. 
Szerelmetesfeleségtársam, amikor együtt hazaértünk, rezignáltan magyarázta: 
– A fiadtól kaptál egy álomfogót, annak a tolla. Leesett, te kihoztad magaddal. 
De a tegnap befejezett Szigeti Jenő önéletrajzban „a” Jenő azt mondta, hogy a véletlenek Isten lehetőségei. És még gyönyörűzöld-szemű szerelmesem sem hisz bennük. 
Csak fogalmam sincsen, erről mire következtessek.

Mondom, hogy jó ez a könyv!

Európa, Budapest, 1989, ISBN: 9630747596 · Fordította: Révai Gábor
4,5/5
(2017)

Lynn Picknett: Lucifer titkos története

A tudás ősi útja és az igazi Da Vinci-kód

picknett_lucifer_titkos_tortenete.jpgEsküszöm, hogy nem a keresztény múltam mondatja velem, még csak nem is a tömény blaszfémia, de ennyi logikátlanul egymásra dobált információ-töredékből levont sületlenséget egy rakáson… Eh! 

És még belső koherenciája sincsen semminek semmivel. Csak egyetlen példa a könyv legelejéről: a Biblia menjen a csudába, mennyivel szebb, praktikusabb és kézenfekvőbb, hogy egy univerzális maszturbáció következménye a világ, a kilövelés még össze is cseng a Nagy Bummmal. Ezután jön a bibliai teremtéstörténet cafrangolása. S pár száz oldallal később az apokrif iratok magasztalása, mondván, hogy akik azokat olvassák, naná, hogy nem hisznek a Bibliának, mert azokban van a frankó megírva. Akkor böszme ellentmondás, hogy még kifejteni sincsen kedvem mekkora... Butaság, csúsztatás, tisztességtelen, aljas módszer!

A Da Vinci-kódra való hivatkozás puszta reklám. Az is egy eszement ökörség (szekérderéknyi irodalma van, magyarul is, párat értékeltem is, elég beírni itt, a blog-keresőkébe, hogy Da Vinci), de e könyv alcíme lám, egy eszement ökörséggel legitimizálja magát, és hivatkozik egy egyébként megnevezhetetlen, forrástalan ősi tudásra. Hogy ez miben áll, a fene se tudja. Én valahol ott maradtam el a dolgok követésével, hogy Jézusnak azért volt ördöge, mert magához láncolta az általa meggyilkolt Simon mágus szellemét. Vagy valami hasonló… Ez az abszolút MIVAN???

Tovább is van, de nem mondom még. Juszt se! Feleim, nem szoktam ilyet mondani, de ez még csak nem is szar: ez egy híg fos. 

Gold Book, Debrecen, 2008, ISBN: 9789634261032 · Fordította: Sámi László
0/5
(2017)
süti beállítások módosítása
Mobil