A történet kicsit suta, de akkor most én citálom ide a Marvelt: vajon azok a történetek mennyire épkézlábak? Van látvány és más sincsen. Pont. 

Szerintem itt sem annyira a sztori miatt van hiányérzetem, sokkal inkább azzal, hogy kicsit elnagyolt lett a történet. Ugye a történet két jól elkülöníthető idősíkon zajlik: ’56-ban és ’88-ban. Az ’56-os múlt nagy teret, sok oldalt kap, ellenben a ’88-as kicsit elkapkodottnak és történetileg kiforratlannak tűnik.

Az ’56-ban történtek valahogy a jellemek és a történések szempontjából is kerekebbek, konzekvensebbek, összetartóbbak. A ’88-as cselekmény elkapkodottnak, motiválatlannak tűnik. Kellett volna még időt, teret, jó pár oldalt hagyni neki, ráérősebben, lelassítva kifuttatni a végére a sztorit.

Esetleg megmagyarázni, miért várt Budapest Angyala harminc évet a bosszúval, miért kellett megvárnia Pavlov budapesti kinevezését, ha milliárdos, miért nem küldött már valahova néhány megfizetett bérgyilkost, vajon a ’88-as Budapesten valóban ennyi lett volna a szovjet nagykövet likvidálása? Szóval ez a szál kicsit átgondolatlan, vagy pozitívabban: kiforratlan. 

A befejező jelenet Isti önfeláldozásával kicsit hatásvadász, ennek ellenére kimondottan tetszett. Olyan kis Marveles. :-)

A magam részéről gratulálok az alkotóknak: csak így tovább, és teljesen kiforrhatja magát a dolog!

* https://kronika.ro/szines/elkeszult-az-elso-magyar-kepr…

Merthogy minden könyvet, ami érdekel, megvenni lehetetlen, és főleg felesleges, mert kétszer ritkán olvasom el ugyanazt, ismét a FSZEK-ben kutakodtam a képregények között. Ezt találtam. Semmit nem tudtam róla, csak megtetszett. Nem lehengerlőn, csak jobb híján.

Öko-thriller. Nem hangzik jól. Számomra kicsit szájbarágós. De azért sem hagytam magam elijeszteni.

A történet úgy indul, hogy múltat fejtünk. Mi történt mikor az elsüllyedt városokkal, miért süllyedtek el, hogyan süllyedtek el, mikor süllyedtek el. Az a gáz, hogy voltaképpen nem tudom, kapunk-e erre választ, és hogy mi jelentősége van a kérdésnek. Egy darabig azt hittem, arról fog szólni a történet, hogy az emberiség eszmélése sokkal korábban bekövetkezett, mint ahogy azt ma a tudomány tartja, és sokkal magasabb rendű volt az elsüllyedt civilizáció, mint ahogy ma gondolunk az egykori civilizációkra.

De aztán a történet egyszerre más vágányra vált, és máris a főhősök majdani sorsáért, no meg az egész világéért aggódhatunk. Aztán már aggódni sem kell, mert a szar, amit az emberiség alkotott, a fekükre dől, és máris itt vannak az új elsüllyedt világok a globális felmelegedés következtében, hiába indul be a hidegcsinálás a sarkokon, hiába állnak le az atomerőművek, késő bánat, ebgondolat.

S hogy azért a történet vége összekötődjön az elejével, a két főhős(orosz és indiai tudós házaspáros) rájön, hogy ők ugyanazt a szerepet töltik be, mint a bizonyos mitológiai alakok: meg kell őrizniük a civilizáció morzsáit.

A történet lehetne jó. De az eleje másról szól, mást ígér, mint ami a vége lesz. A szerzők (vagy szerző, hiszen megjelent könyv az alap) nem döntötte, mit kar írni: múltfejtést, katasztrófa-könyvet vagy mitikus disztopiát. S emiatt valahogy nem kerül hozzánk közel sem a történés, sem a szereplők. Akkor sem, ha vannak nagyon jó pillanatai a képregénynek.

A rajzok először semmilyenek. De amikor elkezdtem jobban figyelni, rájöttem, hogy jók. (Így jártam valahogy a Watchmen-nel is.) Néhol kimondottan pompásak. Például a befejező képsorokban, az elsüllyedő könyv, no az zseniális!

A történet tudományos háttere bizonyára megalapozott. Nem tudom, így van-e? Az mondjuk szöget ütött a fejembe, hogy, jelenleg mi baszkuráljuk el a dolgokat, pontosabban ők, mert rajzunk vajon mi múlik? Nem hiszem, hogy a szelektív szemétgyűjtés, amiben tisztára kell mosnom a műanyagokat, ahogy a plakát mondja a kapualjban (vagyis a trutyi nem a műanyag szemétbe megy, hanem a szervetlen mosogatószerrel a lefolyóba, a szemét mosogatására felhasznált ivóvízzel együtt) megmenteni az emberiséget. Ezzel együtt, persze, szelektívezek. Meg nem szemetelek, meg nem villanyfelhasználok feleslegesen. De nem hiszem, hogy ez túlságosan sokat számítana. Legalábbis, ha hihetek a képregénynek. 
Volt, hogy az ok-okozatok között fonalat veszítettem, ezáltal egy kicsit érdeklődést is, de azért az adott szint feszültsége megmaradt. Ezzel együtt kicsit váratlan és mégis előkészítetlen volt a végső katasztrófa, és a disztopiába fordulás.

S a kérdés, hogy ha a mi világunk a mi ökológiai felelőtlenségünk miatt süllyed a tenger alá, akkor a tizenötezer évvel ezelőtti vajon mi okból tette ugyanezt? (Ökológiai szempontból a bibliai vízözön felejtős, mert ott etikai, morális szempontok játszottak, és bár az ok szintén az ember felelőtlensége volt, mégis egészen más tészta az egész.) 
Aztán még fontos kérdés: ők, a nagyok, elolvassák-e a képregényt, és rögvest változtatnak-e bármin is? (Ez, ugye, nem komoly kérdés…)

Szóval ez a képregény olyan valami van, majdnem j történettel,jó rajzokkal, de nagyon nem az igazi,

Megfigyeltem: egy Pratchett-könyv után kell pár hónap regenerálódási idő számomra, amíg a következőt kézbe tudom venni, és amikor kézbe vettem, kell minimum ötven oldal, hogy visszaszokjak a néha kicsit komplikált asszociációs elbeszélés technikájához. Ez utóbbit iparkodtam érthetőn fogalmazni, de nem sikerült. Na, újra nekifutok: arr a a mondatszerkesztési technikára gondolok, amikor nem egyenest azt írja le, amit mondani akar, hanem csak viccesen körbeírja, utalva vagy az alanyra, vagy állítmányra, vagy bármire. Én meg csak forgatom a fejemet, és rendre újraolvasok, hogy oké, a szavakat értem, de a mondatot már nem, és egyáltalán, hogy kerül ide az a rengeteg, összefüggéstelen betű? S ezek az asszociációk, komplikált megfogalmazások megtörik a szövegértést, és nem csupán a mondatok lesznek tőle kuszák, hanem a történés is. Aztán mindig rájövök, hogy a hiba az én készülékemben van, Pratchett nyert. S az a helyzet, ha nem így fogalmazna, sem ennyire vicces, sem ennyire Pratchett-es nem lenne. Mert végső soron emiatt érdemes olvasni. Meg a humora miatt. Meg amiatt, hogy az elsődleges sztorin túl is mindig van mondanivalója. Mikor mi. Hol egy kis filozófia, hol egy kis vallás, hol egy kis morál, hol, mint most, egy kis társadalom-lélektan etikával és pszichológiával nyakon öntve. 
Arról van szó, hogy mire jó, hogyan működik az újságírás. Hogy érdekel-e bárkit az igazság? Mármint az igazi igazság. S ha érdekel is mindenkit, akarja-e mindenkit, hogy mindenki más tudja, mi az igazság?* Jó, ez utóbbi adja magát: nem. 

Egy szinttel alább szállva, földközelbe: az újságírás önmagáért van, vagy az olvasókért? Informálni akar vagy kaszálni? Gazdagodni vagy gazdagítani? Hír-e a hír vagy a valóság tök érdektelen eseményeinek a tupírozása? 
Még alább: érdeklik-e a hírek igazán az olvasókat vagy csak ráharapnak-erre-arra (többször elhangzik, hogy a hír olyan dolog, amit csinálnak és ami csak ma fontos, holnap már kuka, mert kit érdekel a tegnapi hír)? Igen, csak ráharapnak. És van-e a hírnek igazi súlya egyáltalán? Az ankh-morkpor-i puccs felfejtése közben hangzik el valaki szájából, hogy jó, de azért lesznek még vicces zöldségek (általában sikamlós testtájak megformázói) is a lapban, ugye? Szóval a hírek sokszor letarolnak mindent, de valójában olyanok, mint a már az általam többször említett Truman-show zárójelenete. Mindenki feszülten nézi, figyeli a tévében, hogy mi lesz Truman sorsa, hogyan dönt, sírnak, üvöltenek, drukkolnak a képdoboz előtt. Így tesz két biztonsági őr is a kis fülkéjében. Aztán amikor Truman dönt, letörlik a könnyeiket és az egyik odafordul a másikhoz: 
– Te, mi megy a másik csatornán? 
Seperccel Truman szabadság-döntése után. 

S ez elmondj a hírek valódi súlyát. A hír voltaképpen: rágógumi. Szavak, hogy legyen miről beszélni, legyen kit szidni, legyen kivel foglalkozni. De mert egyfelől a hírrel kapcsolatban csak nagyon keveseknek van valódi cselekvési lehetősége, ezért igazából csak porhintés az egész. 

Viszont száll a por, és ha a szembe megy, fáj, elvakít, megszünteti a látást. Reggelente, a munkába menet átlapozom a világ legokosabb napilapját, a Lokál-t. A derültség kedvéért teszem. Voltaképpen iskolapéldája annak, hogyan nem lenne szabad újságot csinálni. A második oldal mindig a kedvencem: egyfolytában Vona Gáborról és a Jobbikról szól. Leleplező cikkeket olvashatunk a második legtámogatottabb párt elnökének és testületi egészének a felháborító dolgairól. Nagyon jókat röhögök ezen az izzadtságszagú, kétségbeesett, mindent elmondó próbálkozáson: van egy napilapunk, csökkentsük csak a másik támogatottságát! S minden reggel eljutok arra a felismerésre, hogy én vagyok a nevetséges a röhögésemmel, hiszen már Illetékes elvtárs is megmondta a nyolcvanas évek végén. „Ha azt mondom, hogy TomiTomiTomi, hát nem megy mindenki azonnal Tomi mosóport vásárolni?” Mert a duruzs előbb-utóbb megül a fülekben, és ha van valóságalapja, ha nincsen, ott lent a mélyben egész biztosan munkálkodik, Akármennyire kilóg is a lóláb, akármennyire egyértelmű, hogy itt nem újságírás, hanem lejáratás folyik.** 

Pratchett könyvében is felvetődik a kérdés: rendben, lehozzuk a zöldségek mellett a lényegi kérdést is (s igen, persze, mi, akik lehozzuk, mi döntjük el, mi lényegi igazából), de vajon mi van akkor ha lehozzuk? Mennyi cikk könyv jelenik meg leleplező célzattal, mennyi mindenről kiderül, hogyan volt igazából, hogyan nem volt igazából, mi is történt valójában, valójában mi nem történt. Elolvassuk, tudjuk, s aztán persze minden marad a régiben. Vagy ha lesz is változás, semmi köze ahhoz, amit olvastunk. S közben persze van, hogy újságírók mégis tragikus váratlansággal haláloznak el… Biztos, ami biztos. 

Pratchett becsületes: elmondja azt s, hogy még a legelkötelezettebb újságírók is emberek, kapcsolatokkal, családi háttérrel, anyagi érdekekkel. S hogy a nyilvánosságnak is vannak határai, ha a saját érdekeimet, ilyen-olyan lojalitásomat sértené. Nem szép dolog, de hát a fekália sem szép, mégis az élet mindennapi velejárója. 
És becsületes Pratchett azért is, mert elmondja, az újságíró jobbára nem tevékeny részes, hanem csak elbeszélő: amikor valakit elsodor egy szekér, nem az újságíró fogja megmenteni, ő elsőnek a jegyzetfüzetéért nyúl, hogy leírja, ami történik. Legyen is ennek bármilyen erkölcsi súlya. 

Szóval, nem, nem boncolgatja ezeket a kérdéseket Pratchett, még csak fel sem veti őket: ott vannak a szövegben. Nem rágódnak szájba, nem billentenek ki az egyensúlyunkból, nem bizgetik a szöveg olvasmányosságát sem, nem lesz itt tanmese, fabula, egyszerre csak ott van mindez a szöveg mögött. Miközben maga a szöveg: egy vicces, olvasmányos paraván. Pratchett-módra, szóviccekkel, börleszkes jelenetekkel, meglepő alakokkal (akikről normál esetben nem lennék hajlandó olvasni: vámpírok, zombik), és a Korongvilág teljes hangulati arzenáljával. 
Azt mondom, tehát: ha akarom, Pratchett tömegíró. Mármint tömegeknek író író. Ha akarom, egyáltalán nem az, csak kapargassuk meg, amit olvasunk. De ne kapargassuk, mert ha adja magát, jó, ha meg nem, akkor minek erőlködni? 

De Pratcett-et olvasni jó. 

Nők, figyelem, még szerelem is van benne! 

* Erről a utolsó mondatról az LGT mindenkis-korszakának több száma eszembe jutott. Például, evidens, a Mindenki című dal. 
** Hangsúlyos: itt nem a Jobbikon, hanem az újságírási technikán van a hangsúly.

Az Irgum-burgum sorozat befejező darabja, a következő kötetben a Digedagok már a Vadnyugaton kalandoznak majd. S ez, mármint, hogy ez az utolsó része Bendegúz lovag szerencsétlenkedéseinek valahogy túlságosan érződik is a könyvön. A kalandok nekem nagyon izzadtságszagúak voltak, olyan kis natörténjenmégvalamideújötletemmégnincsen-esek.

Bendegúz hazatér, de ott sem nyugodhat le, mert a szomszéd lovag rablólovag lett, aki alaposan alátesz Bendegúznak is, több esetben is.

Egy epizódban maga Bendegúz is rablólovagnak áll, teljesen váratlanul és motiválatlanul, de Digedagék megszégyenítik, és észhez térítik, hogy aztán ő tudja megszégyeníteni a szomszéd lovagot.

De nagyjából ennyi, az energia, minden bizonnyal, már a folytatásra koncentrálódott.

*

A 22. kötet az alábbi MOZAIK újságokat tartalmazza: 
Esküvő Répaváron 
Sárkányharc és medvevadászat 
Bendegúz lovag görbe utakon 
A répavári ünnepi játékok 
Kakukkvár ostroma 
Bendegúz lovag nagy napja

Ez még mindig az eddig Magyarországon nagyjából ismeretlen Irgum-burgum Bendegúz lovag története. Persze, még mindig a könyvtárból kiragadott rengeteg Mozaik-kötet egyike, de már a sor végéről.

Digedag megkerül, mert évekre elszakadt a barátaitól. A kán udvarában lett főember, illetve ő manó (mi a manó?), tehát főmanó, vagy mi. Digedag előkerül, és a kán követeként rendet tesz, megszabadít, levált, és végül visszavedlik a Digedagok egyikévé. 

Úgy tűnk, Bendegúztól megszabadulunk, de amilyen kis béna, egy tömlöcben látjuk viszont, és a Digedagok nem győzik ismét kiemelni a bajból, ahová mászott.

Jó hangulatú könyv volt ez, olyan kis Mozaikos izgalommal, megoldásokkal. Kimondottan tetszett.

*

A 21. kötet az alábbi MOZAIK újságokat tartalmazza: 
Az aranypáncél 
A kambaluki követ 
A láthatatlan 
A sivatagi vár foglyai 
Fogadó a Paradicsom-völgyben 
Bendegúz lovag hazatérése

A FSZEK nem konzekvensen szerezte vagy kapta meg a magyarul reprintben megjelent Mozaikokat. Amikor megtaláltam, hoztam, amit találtam, de messze nem hiánytalan a sor. A harmadik kötet után a tizennyolcadik következett az olvasási sorrendben, ismét egy olyan történet-sorral, amiről még nem is hallottam. Úgy tudom, ez sem jelent meg eddig magyarul. Digedagék ezúttal Bizáncban kalandozgatva, megfogyva (Digedag ideiglenesen valahogy elkavarodott tőlük) viszont van helyette Bendegúz lovag.

Ebben a könyvben tűnt fel, hogy bár a Mozaikokra nem jellemző az összetett személyiségek szerepeltetése, Bendegúz kilóg a sorból: nem fekete-fehér, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy szimpatikus-e vagy sem. S ez jó.

Kár, hogy ez a történet-folyam is lóg számomra a levegőben, mert már csak két könyv van hátra, de a következő előtt is kimarad három kötet. :-(

*

A kötet az alábbi MOZAIK újságokat tartalmazza: 
Az „Isteni nedű” hadművelet 
A sziget ostroma 
A felhasogatott hajó 
A győztes serlege 
Menekülés a Dardanellákon keresztül 
Partraszállás Kis-Ázsiában

Ratius, Budapest, 2010, ISBN: 9789639791275 · Fordította: Viszocsánszki Mihály, Nagy János

4,5/5

(2017)

Ez a Digedag-füzet már olyan történet, ami, tudomásom szerint, nem jelent meg eddig magyarul, csak ebben a változatban. A baj az, hogy sem az előzményei, sem az utózmányai nem állnak a rendelkezésemre, tehát ez az egész függ a levegőben. De mert Mozaik, csak azért is élveztem! S továbbra is az a véleményem, hogy Digedagékat jobban szeretem, mint Abrafaxékat.

Mivel se eleje, se vége, csak egy pillanatra megmerítkeztem Digedagék török kalandjaiban, igazából sokat írni nem tudok a történetről. Ez csak a reklám helye: Szeretem, mert Mozaik!

*

A kötet a Németországban 1975. március, április, május és június folyamán megjelent MOZAIK újságokat tartalmazza: 
A szép Fatima nyomában 
Riadó a kikötőben 
A nagy fogás 
Fatima hazatér

(infó: moly.hu)

Barátaim, egy dolog kétségtelen: a világ két mozgatórugója a hatalom és a puna. De inkább fordított fontossági sorrendben.

Az első soha nem érdekelt, a második mindig is, nagyon is. Az egyik az ördög eszköze, a másik azzá vált, holott az alapvetően Isten ajándéka a férfinak. És persze a nőnek is. (Igen, ilyen homofób, heteroszexuális megközelítésben, mert a szexualitás alapvető célja a szaporodás. Ám a Teremtő volt annyira jó fej, hogy kimondhatatlan élvezeti faktort is épített a gépezetbe. Erről szól például a bibliai Énekek éneke: tömény, gyönyörű erotika!)

A bűn (értsd: önzés, megtartás, elvevés) által megromlott emberiség mindkét nemének magától adódó fegyelmező eszköze a nemi szervük megvonása a másiktól. Vö.: „Lesz neked ne mulass!” És a másik máris nem mulat.

Az is tény, hogy a nemi szerv megvonása jobbára a férfiakat sújtja, mert sokkal, de sokkal jobban függ a puncitól, mint amennyire a női nem függ a fallosztól. Erről szól ez a remek könyv.

Ez a könyv, amely megcáfolja a kettővel ezelőtti mondatomat, és azt mondja, menj a fenébe, Moha, a nők számára ugyanúgy fizikai kín a kielégületlenség, az érintés, ölelés megvonása, ahogyan a férfiaknak, és bizony, lám, a nők is szeretnek nézni és látni, maximum nem ismerik el, hogy igen.

Finn írónőnk könyvének zsenialitása abban áll, hogy úgy mond ki közhelyeket, úgy mutat be teljesen sematikus helyzeteket, hogy azokban minden izzadtságszag nélkül simán magunkra ismerünk. Szerintem bármelyikünk, majdnem akármikor.

S erről nem tud nem eszembe jutni életem két fontos párkapcsolatának a vége. (A legfontosabb most zajlik; úgy a kipusztulásomig tervezem fenntartani.)  Mert hogy pont úgy folyt le mindkettő, ahogy a könyvben Heli története. Csak az életben persze én, a férfi voltam a kiéheztetés alanya. Mind kamaszkorom nagy szerelme esetében, tizennyolc évesen, mind több mint másfél évtizedes házasság után, negyvenen éppen innen. Egyik esetben sem lett kimondva, hogy slusszpasszeriggy, hanem ment a mismás, de punci az bizony nem volt. Illetve volt, csak nem férhettem, nem engedtek hozzá. Én balga kapcsolatmentő, meg mindig kerestem, mifenét változtassak, micsudát csináljak, hogy visszaállítsak, renováljak, reformáljak, puncizhassak. 

Nos, sajna, csak a második esetben, és annak is csak a legvégén értettem meg, hogy a nemi szerv megvonása soha nem önmagában következik be. (Tekintsünk el a szervi problémáktól!  A megvonást mindig megelőzi a kiábrándulás, a kiszeretés. Mondom: MINDIG. Akár van oka, akár nincsen: aki megvon, az elfordul, az nem akarja a másikat. 

Ha nem így lenne, akkor a szexelni nem akaró fél még akarna szexelni, mert akarna adni és akarna kapni. De aki nem akar szexelni, az nem akar már éppen attól kapni és éppen annak adni, akinek adni és akitől kapnia illene a lineáris forgatókönyv szerint. S ezért képes tök simán hagyni, figyelmen kívül hagyni, elmismásolni, hogy a másik szenved, falat kapar, nyüszít.

S ezért képes egy kurva laza mozdulattal a kiéheztetett félre kenni az összes felelősséget,  ha az csak megemlíti (persze, ez is játszma), hogy már ránézett a másik nem valamelyik formás képviselőjére, s jutott eszébe számtalan szebbnél szebb gondolat. (Ami egyébként számára, ha alapvetően normális, hűséges egyedről van szó, még a maszturbáció magányában is lelkiismeret-furdalást okozott volna.) Erre mit mond a kiéheztető? „Ez a te felelősséged, hallod, ha úgy gondolod, hogy ez neked megengedett…” Érezze magát szarul, akit veszettül elhanyagoltak, tegyen, kezdjen, amit akar a nemi vágyaival. Tény, ami tény, nyilvánvaló, hogy annak megemlítése, hogy más nőre néztem, egészen biztosan nem nedvesíti be az enyém bugyiját. Ami részemről segélykiáltás, az számára további hüvelyszárító skandallum. Örvény.

S az éppen szarrá menő kapcsolatban, egyre kevésbé kerül szóba a nemiség. Ha a férfi (nő) szóba hozza, egyre inkább szexmániásnak érzi magát, aki aljas mesterkedéssel lelkiismeret-furdalást próbál kelteni (és tényleg!). De a lelkiismeret-furdalás sem nedvesíti a bugyit (tölti meg vérrel a barlangos sejteket)… A szexre vágyó így nem csak megaláztatik (hagyja hogy megalázzák) hanem lassan pusztán azért is szégyellnie kell magát, mert nemi vággyal teremtett ember, mert ösztönei vannak, és ráadásul még lát is a rohadék! 

Pöpec a játszma, feleim?

S érdekes, ahogy a könyv főszereplőnőjének, nekem is magamnak kellett kitörnöm a kapcsolatok megaláztatásából. Mindkét esetben nekem kellett (bár mindkét esetben hosszú kutya-lét után) nemet mondanom, és kijelentenem, hogy vége.

Csernus is erről, a méltóságról, a tartásról, a kellő büszkeségről agresszorkodott, amíg csak nem lett Noszvajon saját kis pöpec kávézójának a tulaja, pincére.

(Nagyon tuti a kávéja, és tényleg takaros a kávézó/kiállítóterem/koncert helyszín, érdemes elmenni, tényleg van feelingje, ha olyan szerencsés vagy, hogy a Doki teszi eléd a kávét. Szerintem a Doki szarik rája. Legalábbis amikor ott voltunk, úgy festett az ábrázata.)

Szóval mindezek miatt teljesen és tökéletesen empatikus voltam a főhősnénivel. (Aki nem mellesleg ugyanúgy negyvenéves kora körül krízisel, ahogyan én is tettem.) A mondatok, amiket mond, az érzések, amiket érez: mintha én mondtam volna, mintha én éreztem volna. A logika, aminek mentén érvel, mintha magam érvelnék. A kétségbeesett kapcsolatmentési kísérletek: mintha a magam baromságait olvasnám. A tényekkel való szembe nem nézése: én voltam.

Szeretem ezt a könyvet. Nem tudom nem szeretni, mert akkor saját múltamat kellene megtagadnom. 
Heli Valkonen, bár nem én teremtettem, én vagyok.

S még ez is: ahogy Heli tépetten, megalázottan, csöpögő bugyival fejest ugrik a nagyon ritkán megeső, disztingvált szeretkezések világából a lucskos b@szások világába, nos, az is törvényszerű. Ahogyan az is, hogy ez nem vezet sehová, csak a hormonok tombolásának időleges csillapítására való.

Elér vele néhány nehezen feledhető orgazmust, érintést, látványt, élményt, de mert egy sem önmagában, sem sehogyan le nem zárt kapcsolatból kefélget kifelé, semmiképpen nem lehet nyertes. Alapigazság.

(Azoknak is, akik egy méglenemzárttal kefélgetnek: vegyék tudomásul, hogy ők a szamár a ló helyett, ők a kellékanyag, az egészségügyi eszköz! De nem több. Erről is írtam hosszabban, saját tapasztalatból.)

Mondanom kellene már valamit a könyvről is, ugye? Jól megírt. Olvasmányos. Teljesen életszagú. Kedvencemmé lett. Pedig viszonylag ritkán kedvencelek. 

(Utánanéztem, ez irgalmatlanul vaskos tévedés. Az olvasmányaim mintegy tíz százaléka a kedvencem.)

S nem spanyol viasz, de komolyan meghökkentett, hogy vannak nők, akik ugyanúgy működnek, mint mi, férfiak. Ezek szerint Szerelmetesfeleségtársam nem teljesen egyedi példány.

 S hogy vannak olyan puha pöcs pasik (a' la Csernus), akik viselkedésükben voltaképpen nők. (És most nem a Nőkre, gondolok, hanem a nőkre.)

Keressétek, olvassátok, ismerjetek magatokra és a mellettetek levőre!

A könyv szerzője

Napkút, Budapest, 2017, ISBN: 9789632636894

5/5

(2017)

A képregénynek abból a korszakából van ez a darab, amikor még a regény-en hangsúly volt. Cs. Horváth Tibor nem takarékoskodott a szavakkal. A Rejtő-Korcsmáros-Cs. Horváth hármas klasszikusokat alkotott. Illetve a Korcsmáros-Cs.Horváth duó klasszikusokból csinált újabb klasszikusokat. Ez esetben is.

Majdnem hibátlan ez is, figyelni kell a szöveget is, a rajzokat is. Én csuda jókat röhögtem rajta, és még mindig azon gondolkodtam, miért filmrevihetetlen Rejtő Jenő. Bár ami a képi világot illeti a folyamatosan tolódó bemutatóra váró rajzfilm nagyon ott van, csak a szöveg lett olyan kis izés, modernították, és megkapta azt a tipikus, idegesítő rajzfilm szinkront, amitől alapesetben falra mászok. De azért meg fogom nézni, mert természetesen. Már csak azért is, mert a figurák ihletője egyértelműen Korcsmáros Pál. Ja, és alapvetően ezt, a most tárgyalt történetet vették alapul. (Vö.: http://port.hu/cikk/magazin/rajzfilmben-tamad-fel-piszk…)

Arra nem emlékszem, hogyan ért véget ez a Rejtő-regény. Ebben a képregény-változatban csak kapkodtam a fejem az utolsó oldalakon, hogy felfogjam, mi is a megoldás? Nem sikerült teljesen. De voltaképpen mindegy is. Mert a Rejtő-sztorik, a Korcsmáros rajzok nem elsősorban a történetekről szólnak, hanem a verbális poénokról, a helyzetkomikumról és a mulatságos figurákról. Ez pedig helyén volt itt is.

Ifjúsági, Budapest, 1987

5/5

(2017)

Az úgy volt, hogy Szerelmetesfeleségtársam barátnője (s ez által az enyém is, de nem úgy), Kata ott ült a még be nem lakott lakásunk szobájában a már belakott, új heverőnk sarkában, és nagyon lelkesen mesélte, hogy tizenhárom éves lányával gyakorlatilag egy-két nap alatt befaltak egy sorozatot, ami arról szól, hogy egy vallásos diktatúrává alakult Amerikában hogyan nyomják el totálisan az ellőgéppé silányított nőket, s hogy mennyire elgondolkodtatta őt, hogyan lehet egy ilyen politikai helyzetet elviselni, ép ésszel túlélni, s egyáltalán, hogyan hagyhatja egy társadalom, hogy ilyen helyzet kialakulhasson.

Két gondolatom volt ezzel kapcsolatban. Az egyik arról szólt, hogy ezt már magam is próbáltam megfejteni a XX. század két egyenrangúan gyilkos diktatúrájánál, a fasizmus és a kommunizmus hatalomra kerülésének esetében. Nem fejtettem meg. Illetve nem teljesen. Ezeket a magyarázatokat találtam:

1. 1. Az egyik magyarázat talán a lábas vízben fokozatosan melegített béka esete, ami, mert lassan melegszik a víz, nem veszi észre, hogy fokozatosan megfő. 
2. 2. A másik magyarázat a két diktatúra kíméletlensége, amely ellen a megdöbbent társadalom tehetetlen. Egyébként ez ügyben az egyik, ha nem a legjobb könyv, amit olvastam Akszjonov Moszkvai történet-e. 
   3. A harmadik lehetséges ok, hogy a diktatúrák jobbára egy kilátástalan társadalmi helyzetben mutatnak lehetséges kiutat, és ezáltal sokakat maguk mögé állítanak (mondjuk erre az orosz forradalom, a Nagy Októberi, ami novemberben volt, nem jó példa, az gyakorlatilag egy nagyon szűk réteget érintő puccs volt), és mire a sorba álltak feleszmélnek, már késő.

A másik blikkem Kata ajánlójára a manapság kötelező polkorrektség volt.

„Helyben vagyunk – gondoltam –, ismét egy okos film a gonosz, elnyomó férfiakról, ráadásul ismét egy rohadt nagy pofon a kereszténységnek. Két liberális agymosás egy csapásra.” Csak csóváltam magamban a fejemet, de azért megkérdeztem, mi a sorozat címe, bár biztos voltam benne, hogy nincsen bennem iránta érdeklődés. 
– „A szolgálólány meséje” – válaszolta Kata.

Fogalmam sincsen honnan, de ismerős volt a cím. Gyanús, hogy a Moly-ról, de biztos nem vagyok benne. Egy-két értékelést annak biztos tudatában, hogy ez engem marhára nem fog érdekelni, elolvastam (mert különben nem szoktam ilyet tenni, hogy ne befolyásolódjak). Feléledt az érdeklődésem, mert egy asszociációs lánc az értékelések olvasása közben rögtön beindult. Könyv beszerez, film letölt, illetve online megkeres, és indul az antikeresztény, totál patriarchális mandula.

Az a helyzet, hogy több dolog van. S ráadásul a több dologban csúnya módon a párhuzamos fogyasztás (könyv, film) végett össze is folynak a dolgok. Ezért a hibákért előre elnézést kérek! A több dolog a következő: a könyv, mint mű jelentősége és a mondanivalójának társadalmi és vallási vetületei. Majd meglátjátok, hogy mennyire nagyok ezek a falatok! Kezdjük a legegyszerűbbel!

A KÖNYV, MINT OLYAN… 

A könyv, a szöveg mint olyan: jó. Többen írták, hogy mennyire nem irodalmi szöveg, meg unalmas, meg miegymás. Tény, hogy minimalista, szikár a megfogalmazás. Akkor is, amikor fáj, akkor is, amikor felháborít. Egyszerű, szálkás, szürke minden, a színek csak útjelzők, de igazából nem színesítenek. Ugyan nem olvastam mást a szerzőtől (majdnem azt írtam, hogy szerzőnőtől, de gyorsan vissza is kaptam a kezemet), de azt akarom hinni, hogy ez nem csupán a saját stílusa, hanem eszköz a mondanivaló érdekében. Éppen azért, hogy rávilágítson, minden diktatúra (teszem hozzá én: bármilyen is legyen, bármilyen eszmeiségre alapozva, hivatkozva hozzák is létre) színtelen, illetve két szín dominál: a beolvadás kényszerű szürkéje, illetve a vér pirosa. S ezt a szöveg eszközei pompásan aláhúzzák. (Ha ez a szerző általános stílusa, akkor csak diktatúrákról szabad írnia.)

Ahogy érdemes megfigyelni, igenis irodalmi képei, hasonlatai, megfogalmazásai vannak az adott szikárságon belül!

Az is tény, hogy nem pergős, nem lélegzetállító az, amit történik. Illetve az utóbbi de, csak nem úgy, ahogyan ezt alkalmazni szoktuk, nem a cselekmény izgalma, fordulatai miatt lélegzetállító, hanem amiatt, hogy mindez netán megtörténhet. (Ahogy annyi helyen, annyiszor, pepitában már meg is történt.)

Jól adagoltan érkeznek az információk, nekem nagyon szimpatikus az időben való ugrálás, ahogy a jelen asszociáltat a múltra és vissza. Tény, hogy a filmsorozatban valahogy élesebben kijön a sokszínű múlt és a jelen gyilkos sivárságának ordító ellentéte, ahogyan az is, hogy a mostani jelenünk, amit gyakran erkölcstelennek, embertelennek, a magány koraként élünk meg, tulajdonképpen a humanitás, az empátia és a tolerancia kora. Hát, ezek szerint, bizonyos értelemben akkor az…

Nagyon élveztem olvasni, pedig kezdetben nem volt hozzá kedvem, hatalmas lett a pozitív csalódás. 
Ilyen is van…

De minden pozitívum ellenére hamar beláttam, s ha csúnya vagyok is, akkor is azt mondom, hogy Atwood pöpec turmixot pörget az 1984-ből és A lányom nélkül sohá-ból*, tesz hozzá egy kis reciprok Védett férfiak-at, és készen is van A szolgálólány meséje. Ami a történetet illeti. A nyelvezet más kérdés.

A MONDANIVALÓ, MINT OLYAN… 

Tudatos vagy sem, de Atwood ezzel a turmixszal bizony vastagon befröcsköli a vallásos, fehér társadalmat, az orrunkba tolva a vallás és a férfi nem erőszakosságát, irgalommentességét és kőfejűségét. (A vallásos nők gyakorlatilag férfivá válnak, nincs hiba, ahogy az ÁVH-s asszonyok is elvesztették minden bájukat.)

Persze, vannak olyan könyvek, amiben nem az az elsődleges, hogy mit mond, hanem az, hogyan mondja el a történetet. Rejtő Jenőnél, Vavyan Fable-nél, Edgar R. Burroughs könyveiben (satöbbisatöbbi) az ember nem a mondanivalót keresi, hanem szórakozni akar. Ez nem értékítélet. Mert ezek jó könyvek, rötyögünk, izgulunk rajtuk és akarjuk olvasni a következőt. Ezek erre valók, és mert nincsen sok Rejtő, Fable, Burroughs, ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy nem is könnyű minőségi szórakoztató irodalmat írni.

A szolgálólány meséje olyan könyv, aminek nyilván van mondanivalója. Persze, hogy van. Leegyszerűsítve és nem karakirozva: ocsmány dolog a diktatúra, ocsmány dolog bármilyen eszme nevében diktatúrával ráerőltetni az eszmét egy komplett társdalomra, és bármennyire is kényszerhelyzet van, visszataszító faji, nemi, kulturális alapon ember és ember között különbséget tenni, és a különbség alapján értékeket, társadalmi pozíciókat meghatározni (vö.: Emberi jogok nyilatkozata).

Ebben a könyvben egy nyamvadt vírus miatt a nők kerülnek hátrányos helyzetbe. Azok a nők, akik nemzőképesek maradtak, még hátrányosabba. Vagyis van egyszer a nemi megkülönböztetés, és van, hogy ez a vallás nevében történik. S ha már a kereszténység olyan rettenetesen patriarchális, meg Amerika a színtér, hát legyen annak a nevében. Ahogy mondtam, két legyet ütünk egy csapásra. S ezen a ponton én is érzek a könyvben valami negatív szándékosságot. Meg abban is, hogy sorozatot csináltak belőle, majd harminc évvel a megjelenése után. (Na jó, szavam ne legyen, az Odüsszeiá-ból majd háromezer évvel később csináltak filmet, szóval mi ez a harminc év?) Mert rossz, aki rosszra gondol, de azért a feminizmus és a keresztényellenesség manapság egyaránt divatos dolog, ezt nem nehéz belátni. Az előbbiről e könyv értékeléseinél is zajlott nagy vita, az utóbbi meg annyira nyilvánvaló, hogy szót sem pazarlok rá.

Szóval van ezzel a mondanivaló-kérdéssel némi baj. Mert ha úgy veszem, akkor Atwood simán nemi és vallási rasszizmust reklámoz a könyvében. (Mondjuk érdekes, hogy nincsen emlékem arról, hogy Merle könyvével kapcsolatban lettek volna ilyen polémiák, pedig ott a nők a „rossz fiúk”. Vagy azért nem.)

Szóval mindezek hátterén kérdés, valójában mit akar mondani Atwood a könyvével? Csak megragadott két eszközt vagy valóban hergelni akar? Ez nekem annyira nem lett teljesen világos. Mivel a könyv óta eltelt harminc év, a filmmel konkrétan olyan érzésem van, hogy igen, hergelni akartak, de a szövegeredetivel, nem tudom, mi volt a célja. Mert diktatúrákról olvastunk már nagyon jókat, oda is vissza is, keresztül is, meg kasul is. De valamiért csak megírta ezt a könyvet! Mármint a pénzen és a grafománián túl.

A VALLÁS, MINT OLYAN… 

A vallás manapság, itt Európában jóformán szitokszó a társadalom többsége számára. Egyet jelent a korlátoltsággal, a szűk látókörrel, a tudománytalansággal és a hiszékenységgel (vö. Mikulás és Fogtündér). Valamint egyet jelent a Biblia szó szerinti ihletettségében való hittel és a szó szerinti való értelmezésével. Meg a máglyákkal, meg a pedofil papokkal, meg a műveletlenséggel és a bigottsággal, az élet nagyszerűségének, élvezeteinek való fittyet hányással és persze a vallás elveinek politikai eszközökkel való kényszerítésével.

A vallás szűk látókörű és semmi köze az emberi jogokhoz, sőt, ezerrel szembe megy velük. Aki vallásos, tartja a közvélekedés, az utálja a homoszexuálisokat és a leszbikusokat.

Az számomra csak hab a tortán, hogy a nemek körülötti túllihegést ostobaságnak tartom. Jogi szempontból persze, egyenlők, fizikai és testfelépítési szempontból persze, nem, az is tény, lehet felháborodni, hogy az istenné tett evolúció szerint bizony vannak és eltérő céljai vannak a nemi különbségeknek. Nem csupán más van a lábunk között, hanem másképpen is gondolkodunk, másképpen éljük meg az érzéseinket, ezáltal más és más a létezésből adódó feladat. (Bár már torzulunk rendesen.)

Ráadásul a nem férfi-női kapcsolatok evolúciós szempontból zsákutcás géntorzulások, már ha a génekre akarjuk fogni az irányultságokat. Az, hogy a kereszténység is zsákutcának tartja, de neki ez átkozandó, az bizony nagy érdekesség, hiszen ugyanazt állítja mindkettő, és egyik sem a személyről, hanem annak szexuális irányultságáról beszél. Az evolúció azt mondja, van ilyen, de kihal, a kereszténység azt, hogy van ilyen, nem támogatja a létezés és az élet csodáját, de van belőle kiút, és simán üdvözülhet, aki így járt. (Józan esetben, persze.)

A magam részéről teljesen csont nélkül el tudom képzelni, hogy egy matriarchális társadalom ugyanolyan simán kitermeli a poklát, mint egy patriarchális. Mert az emberi természet, ha nemek szerint másképpen is, de alapvetőn önző, a megtartásra, megszerzésre, és nem a megosztásra, adás van berendezkedve gyárilag. Függetlenül attól, hogy mi van a lábak között.

Ennyit S persze kérdés, hogy mit is nevezünk vallásnak? Elfogadom, hogy a valláson kívülieknek nyüansznak és a gyakorlatban értelmezhetetlennek tűnik, hogy igenis, megkülönböztethető 

1. a megélt hit, 
2. a látszat vallásosság, 
3. a politika céljaiból felhasznált vallásos maszlag.

Az uccaembere a farokság kategóriába sorolja valamennyit, mert felvilágosultan, a tudomány által támogatva Isten közvetlen rokona a Fogtündérnek, és beójának, a Télapónak, s ebből a nézetből, ugye, a a-c. pontok tök ugyanazt mondják, a katolikusok pedofilok és pénzéhesek, a Hit Gyülekezete a pénzről és Izrael fenekének a nyalásáról szól (és Slamo behitesülése, majd Izraelbe pattanása miatt az egykori Edda vagy a No összeállása is reménytelen vágyálom, de Pasquale annyira nem fáj, Szikora Robi azt megoldotta eddig is). A többi meg egyszerűen barom, mert nem tud élni, életszerűtlen, hogy sem bulizni nem járnak, sem kefélni nem kefélnek, sem inni nem isznak eleget, és ha komolyan gondolják a hitüket, még a munkahelyen sem használják ki a stikli-lehetőségeket. A hülyék! S persze, ha hibáznak, ha kihozzák őket a béketűrésükből, és kit nem lehet kihozni, akkor van lehetőség a hörgésre, hogy „ezek nevezik magukat kereszténynek?”, mintha a kereszténység azt jelentené, hogy egyenesen istenné válik az emberfialánya.

De még ebben is lesz csavar, itt a reklám, érdemes tovább olvasni!

ATEISTÁKNAK TUTI ÁTUGRANDÓ RÉSZ 

Itt a csavar, kérem szépen! 

A vicc az a dologban, hogy Atwood, azzal együtt, hogy férfi- és keresztényellenes, amit ír, nem ír botorságot. Az életet élvezni képtelen és ezért másokat is saját börtönébe záró kereszténységről sokat tudunk, ugye. Született néhány marginális, kevesek által ismert utópia, antiutópia a bibliai eszkatológia alapján, kinek-kinek szívének kedves Biblia-magyarázata szerint. De ennél sokkal érdekesebb, hogy létezik egy kis protestáns közösség, az Adventista Egyház amelyik a XIX. század közepe óta egy nagyon sajátos, ám koherens bibliai próféciamagyarázatot képvisel. Úgynevezetten historikus magyarázatot, amelyik a történelem egészében látja a nagy ívű bibliai próféciákat (Dániel könyve, Jelenések könyve) megvalósulni.

Nos, ez a kis csapat tehát úgy százötven éve arról beszél, hogy az idők végén, Jézus második adventje előtt az egyesült Államokból kiindulva egy hatalmas nagy vallásos diktatúra fog kialakulni (hoppá!), s a diktatúra képviselői tevékenységük indokául a társadalmi felemelkedésre, a szociális jogok kiterjesztésére, a családokra fognak hivatkozni. És ezen elvek mentén fognak hozzá a rendcsináláshoz. Ez a hatalom sátáni hatalom lesz, és nyilvánvaló (vagy nem is annyira nyilvánvaló?) célja az Istenhez hűségesek kiirtása, illetve a nagy tömegek elhitetése Istentől elfordult tanításokkal). Vagyis az adventisták azt mondják, hogy kérem, attól, hogy garázsban alszom, még nem leszek autó, tehát nem minden az, aminek mutatja magát, és nem minden keresztény, ami kereszténynek nevezi magát, ne tessék már azt hinni! Egy diktatúra nevében lehet keresztény, egy politikai kurzus nevében lehet keresztény, de valójában mindig csak nevében lehet az, mert a kereszténységnek, mármint az igazinak, soha nem lehet köze országok, világrészek irányításához, hiszen maga Jézus tette egyértelművé, hogy ő nem politikai, gazdasági messiás, az Ő országa nem ebből a világból való.

De a lényeg: az adventisták szerint Amerikában az idők végén vallásos diktatúra lesz, látszólag bibliai elvekre hivatkozva. Érdekes, nem? Szóval az Atwood-turmixba került még egy csipet adventizmus is.** Teheti, földiek. :-)

Utóirat:
Megnéztem/tük a filmsorozatot is. Illetve részben. Az első évad jó. Hozza a könyvet rendesen, jók a szereplők, az alakítások, a dramaturgia, szóval, ahogy ma mondani kell: nagyon ott van. 
A második évadot nem értettem. Azt sem, hogy miképpen gondolták tovább a regénytelen folytatást. Aztán az kiderült, hogy Atwood azért ott sertepertélt, mint Martin a Trónok harca könyvtelen szériáiánál. De sokkal jobban nem értettem azt, illetve igen, de az olyan snassz, mifenéért kellett a folytatás? Egyszerűen totális érdektelenségbe fulladt a főszereplő néni vergődése, megszöktem, visszavisznek, megdöbbenek, hogy itt embereket ölnek, kiborulok, megint tovább visznek... stb.

Képtelenek voltunk végig nézni. Amikor jött az infó, hogy már gyártják a harmadik évadot, kihúztam a pendrivot a tévéből. 

* Az Ncore-on az egyik kommentelő, Vipes a könyvből készült sorozat alatt találón megjegyezte: Mi ebben a nagy durranás? A vallási diktatúra, a nők alávetettsége, megalázottsága a legtöbb muszlim országban élő, napi történés: a vallás nevében kompletten megalázzák, kihasználják a női nemet. Ennek, ugye, van nagyon ismert dokumentarista-irodalmi bemutatása. Amelynek olvastán meg van az a szörnyű tudat, hogy amit olvasunk az nem fikció, hanem a vérvalóság. Teszem hozzá én. 
** https://moly.hu/konyvek/ellen-g-white-a-nagy-kuzdelem ; főleg a könyv utolsó fejezetei

Mert, ugye, mindenben annyi van, amennyit a szemünk belelát, amennyit a fülünk meghall, és amire agyunk asszociációkért felelős része képes. Ofi barátomtól tanultam, hogy nyugodtan szabadjára lehet engedni következtető-képességünket, és akkor még egy Tom és Jerry rajzfilm is filozófiai alkotás. (S ebben semmi irónia nincsen, rosszindulat meg pláne nem.)

Amikor a Mátrix első nagy hulláma tombolt, megjelent egy könyv, amely a film mondanivalójával, az általa felvetett ilyen-olyan, főleg filozófiai, ismeretelméleti kérdéseket boncolgatott. Könnyű volt neki, hiszen a Mátrix tulajdonképpen a filozófia alapjaival foglalkozott: mi és hogyan ismerhető meg a valóság? A könyvben felvetett kérdések igen gyorsan és élesen visszacsatolhatók bármelyikünk mindennapjaiba. A könyv egyfajta tisztelgés volt a film előtt, ugyanakkor egy izgalmas, többágú gondolatkísérlet is, amely olyan szempontból minden bizonnyal csalódást okozott az avatatlanok számára, hogy nem magyarázta, nem adta meg a felvetett kérdésekre az élre vasalt, egyszer és mindenkorra kimondott válaszokat, mert nem is tehette. De a könyv által felvetett kérdések bármelyikünk egzisztenciáját alapjaiban érintik. 

Ehhez hasonlón a Dr. House-sorozat nyomán megjelent könyv is olyan alapvető kérdéseket tett fel, amelyekkel bármelyikünk, bármelyik nap találkozhat.* (Bár szerintem a House-os filozófia-könyv nem volt olyan jó, mint a Mátrix-os.) 

Vagyis ez a két könyv az alapjukat képező film és sorozat alapján olyan kérdéseket tett föl, amik bármelyik nap bármely órájában hókon nyomhatnak bármelyikünket.

Na, most: természetesen ugyanez van a politikával is. Az is hókon nyom mindannyiunkat, minden nap. Utáljuk és unjuk, és morgunk és köpködünk, miközben persze mindegyikünknek van politikai meggyőződése, amiért adott esetben harcosan ki is áll.

Tóth Csaba nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a sci-fi politológiájáról, úgy egy az egyben írt könyvet. Természetesen képtelenség lefesteni a sci-fi politológiáját, Tóth Csaba csak aláhúzottan néhány sci-fi alkotás politológiájáról beszélhet. Ahol birodalmak vannak, ott van politika, ahol harcolnak, küzdenek ezért-azért, ott van politika. S melyik az a sci-fi, ahol nem küzdögetnek? (Mondjuk, Lem néhány dolga, de ez nem lényeges.) Vagyis Tóth Csaba kénytelen volt néhány alkotást kiragadni a sci-fi óceánból, és azokkal bíbelődni a cím okából. Lehet azon vitatkozni, miért éppen ezeket ragadta ki, miért nem vett bele másokat (nekem a Sztrugackij tesók és Orson Scott Card hiánya fáj, de kinek a pap, kinek Tregillis szinte ismeretlen, és a Moly-on meglehetősen népszerűtlen sorozata.) Szóval spongyát Tóth úr szubjektív merítésére, mert az vesse rá az első követ, aki tudta volna jobban csinálni!

Hatalmas elánnal haladtam a könyv olvasásával. Aztán a Radch Birodalomnál lelassultam. Nem ismertem a sorozatot. Ráolvastam itt, a Moly-on, és nem is támadt bennem túl nagy érdeklődés a megismerése iránt, különös tekintettel a gender-dolgok emlegetésére, amit jelen könyv méltatlanul említetlen jegyzete is felvet, mert nekem ettől a hátamon is áll a szőr. Viszont ezáltal ez a könyv sem nagyon kötött le onnantól. S miközben lapozgattam, volt időm azon tűnődni, hogy nem jár-e vele így bárki, aki olyan könyvekről, birodalomakról, univerzumokról olvas, amikről halvány gőze nincsen? Mert ha igen, akkor a moly.hu-s phetei pompás értékelésében megfogalmazott vágyakozás, tudniillik, hogy az ilyen és hasonló művek végre oda teszik a sci-fit, ahová való (jó-jó, persze, kérdés, melyik sci-fit, de most ne szőrözzünk!), nos az bizony naivitás, mert nem fogják oda tenni.

Elmondom, szerintem miért nem, és miért célt tévesztett ez egyébként jól megírt, élvezetes könyv. A legfontosabb: nincs, illetve csak nagyon kis felületen van visszacsatolása a mindennapi valóságunkhoz. Úgy értem, ahhoz, hogy most kedd van, 15:19, amikor ezt a mondatot leírom, van még néhány óra addig, amíg újra látom Szerelmetesfeleségtársamat, és nagyon vacak fizetést kapok a munkámért. A Mátrix és a Dr. House nagyon sok mindenben azonnal visszacsatolt. Az a kérdés, hogy Lucas, Herbert, a Star Trek és egyebek hogyan konvertálták a földi politikát az univerzumba, s hogy az ottani politikai xarakodások hogyan változtatták hatalmas vakuvá a Halálcsillagot, vagy hogyan döntötték romlásba a Dűne birodalmát, nos, az bizony érdekes elméleti pepecselés, de nincs közvetlen ráhatása a jelen percemre. De tartok tőle, hogy még a 2018-as magyar választásokra sem. Mert egyébként szerintem a könyv egyik legérdekesebb felvetése, hogy a jobbítás (vö. Paul Atreides szándéka és a totális diktatúra kialakulása, minden szándéka ellenére) hosszútávon nem hoz-e gyalázatosabb állapotokat, mintha senki meg nem mozdul, és minden marad a régiben (vö. a magyar rendszerváltással)?

Szóval Tóth Csaba elemezgeti a nyilván kedvenc alkotásokat, hogy összevesse kedvenc szakmájával. S ahogy mondtam, bennem egy idő után az a kérdés merült fel, hogy jó, de akkor most mi van? Persze, politizálunk a sci-fikben is, oké, felismertem, hogy többet, mint gondoltam volna, de így, hogy tudom, hogy ennyit és így, no, akkor mi van? Közben Tóth Csaba ahol tud, hoz földi, valós példákat (pl. a fent említett beavatkozásra Irakot), ezzel élőbbé teszi, amit ír, de a politika úri passzió, innen lentről maximum szidni tudom, akik fent vannak, vitatkozni róluk, azzal, aki az itthez képes egy szinten van, és jó, nagy ritkán dicsérni őket, de szép lassan alig van mit, mert színjáték az egész, meg pénz, meg hatalom, és úgyis megszívjuk, bárki van ott, bármit csinál.

Így valahogy. Összefogom egy kicsit, jó? Jó ez a könyv, bemutatja a legnagyobb sagák némelyikének politikai vetületeit, eljátszik ezzel-azzal, érdekes, olvasmányos, de nem tudjuk meg tőle, hogy mitől megy a villamos.

Aztán amikor már fel akartam adni, jött a hatodik fejezet az idegenekről, robotokról, meg a hetedik az egyenlőségről és az egyenlőtlenségről, s ezekben már megcsillant, amit a könyvből hiányoltam: a mindennapi kapcsolódás.

De ekkor már valahogy késő volt.

* Aigi értékelését A sci-fi politológiájáról elolvasása és a saját értékelésem megírása előtt, de a gondolataimban való összerakása után olvastam. Merthogy ő is erre a két rokon-könyvre asszociált.

Bolyki Tamás, a könyv szerkesztője munkatársa a Hihetetlen Magazinnak is. A magazinnal, úgy, ahogyan ezzel a könyvsorozattal is, ellentmondásos a kapcsolatom. A magazin számait, úgy, ahogyan ennek a sorozatnak a részeit, nem veszem rendszeresen, csak azt, ami konkrétan érdekel. A magazinnak a különszámai szoktak érdekelni, a könyvsorozatnak a vallással, ezotériával, spiritizmussal foglalkozó részei.

Mind a magazin, mind a könyvsorozat elmondhatja magáról, hogy egy eszmének, világlátásnak sincs alárendelve, és nyitott mindenre, ami nem megszokott, alternatív magyarázata történelmi, tudományos eseményeknek. Vagyis egyáltalán nem vádolhatók azzal, hogy a hagyományos történelem-szemlélet béklyóiban vergődnének.

Az is tény, hogy az alternatívák egyikénél sem kötelezik el magukat. Mind a magazin, mind a könyvsorozat említett darabjaira jellemző, hogy jobbára bemutatja, elsorolja az alternatívákat, de a szerkesztők nem teszik le egyértelműen a voksukat semmi mellett. Mintha Bolyki Tamás még kételkedőbb lenne, mint a magazin főszerkesztője, Szűcs Róbert.

Viszont az egyöntetűen vonatkozik mindkettőjükre, hogy nem sokat pepecselnek a források felfedésével és ismertetésével. Vagyis lesz gondja annak, aki utána akar nézni állításaik, mármint a könyvek és a magazin valós tartalmának, de legalábbis forrásainak. Munkamódszerükre egyaránt jellemző, hogy csuda érdekes, sokszor elég vad elképzeléseket vetnek fel, mutatnak be, sorolnak fel, aztán nyitva hagynak minden vele kapcsolatos kérdést.

Ez nem feltétlenül baj. Különösen akkor, ha nincs is feloldása, magyarázata annak, amit írtak. Mert miért is kellene állást foglalniuk, ha nincsenek bizonyíték a kezükben? Felvetik az elképzelést, adnak mellé némi érvet, aztán lehet studírozni, kutakodni, ha valakit mélyebben érdekel a kérdés.

Ez a könyv arról szól, amit a címe mond: az írott történelem rejtélyeiről. Kezdve a világ születésével/teremtésével, az evolúció, az ember törzsfejlődésének a kérdéseivel, ellentmondásaival, a vízözönnel, folytatva Atlantisszal, Mu-val, a sumérokkal, a dél-amerikai kontinens aztékjaival, majáival, az árjákkal, Thule földjével, hogy végül kikössünk a magyaroknál, azoknak is a sumér-kapcsolatánál. Úgy kb. ennyi. Most valahogy nem kötött le annyira az, amit olvastam. Olyan kis felületesnek tűnt. Kazalba rakottnak. Volt, amit figyelmesebben olvastam (pl. a világ kezdete, evolúció, Atlantisz), de úgy különben csak olvasgattam.

Böszörményi Gyula egyet jelent számomra a Gergő és álomfogók-kal. Előtte nem olvastam semmit tőle, utána a Gergő-könyveket, meg egy-két Gergő-következményt (de azokért már nem lelkesedtem).

Aztán volt némi, igaz, csak internetes, írásbeli kapcsolatom Böszörményi Gyulával. Kedves, segítőkész embernek ismertem meg, hiába, hogy ismeretlenül kerestem meg. 
Ez persze egy író képességeit nem határozza meg, mert lehet kedvesen, empatikusan rossz író valaki, ahogy fordítva is igaz, írhat mufurc vadbaromként valaki elsőrangú könyveket. De Böszörményi Gyula segítőkészsége annyit nálam mindenesetre elért, hogy kicsit nehezebben írok értékelést a könyvéről. :-)

*

Az Ambrózy báró eseteiről szóló sorozat témaválasztása és időbeli elhelyezése telitalálat. Nem mondok újdonságot: a XIX. század utolsó és a XX. század első éveiben zajlik a történet. A gyilkosságos, romantikus krimi.

Aminek olvasása közben művelődünk is, mert megismerhetünk sok, korabeli utcanevet, a mindennapi beszédben előforduló, de mára eltűnt kifejezést, a budapesti szlenget, s a gyönyörű erdélyi szóhasználat kis részét is. (Nem tudom, a könyvben hogyan van, nekem az e-bookban azonnal előhívhatók voltak a lábjegyzetetek; a magam részéről azt tartom normálisnak, ha az olvasónak nem kell a végjegyzetben lapozgatnia, hogy megkeresse a magyarázatokat, hanem csak lepillant a lap aljára, és győzelem, ért is mindent.) 

Magától értetődik, hogy ahhoz, hogy mindezt így összehozza, Böszörményinek elég sokat kellett kutakodnia. Vagy valami pazar könyv kerülhetett a kezébe a századfordulós Budapestről. :-P 

Mindenesetre kellőn adagolva nyomatja a plusz ismereteket. Nem tolakszik*, de nem is szalaszt el alkalmat. 
Gondolom, amikor az NKA-nak leadta a regény szinopszisát, emitt dönthettek a támogatásról az illetékesek: szórakoztató irodalomba csomagolt, fogyaszthatóvá tett történelmi, nyelvi és szociológiai ismeretterjesztés. Nyami!

Aztán még a nyelv használatáról. Nem tudom, képes leszek-e fogalmazni értelmesen, amit gondolok. 
Amikor a Gergő-könyveket olvastam, bármennyire szerettem őket (főleg az első kettőt), és bármennyire az is a véleményem, hogy übereli a Harry Potter-könyveket, sokszor találkoztam bennük olyan megfogalmazásokkal, amik, és itt vagyok bajban, egyszerűen, hm… (talán) suták voltak, kilógtak a szövegből. Napi poénok, a szleng-nyelv oda nem illő, vagy odaillő, de mégis, a szövegösszefüggésből kilógó, csak erőszakkal beleszuszakolt, kilógó alkalmazása, no, ilyesmikre gondolok.** Nos, Böszörményi dicséretére legyen, azt kell mondanom, hogy ez a szöveg sok helyen nem pusztán szórakoztató, hanem irodalmi szöveg. Ami különösen akkor értékelendő, ha nem feledjük el, hogy voltaképpen nem szépirodalmi-, hanem kalandregényt, krimit olvasunk. A két regény-folyam, a Gergő és az Ambrózy ilyetén értéke egyértelműen és gondolkodás nélkül az utóbbi javára billen. Egyszerűen és hála Istennek, ebben a kötetben semmi ilyet nem találtam.

Böszörményi szereplői meglepőn élő, jellemmel bíró alakok, anélkül, hogy túlragozná, túlírná őket. 
S ez is hatalmas változás a Gergő-könyvekhez képest. A cselekedeteik konzekvensek, indokolhatók. (Nekem csak Mili lóg ki: ő azért akcióhős, mert erdélyi. Vagy ki tudja, miért? Mert alapvetőn egy erdélyi, városi könyvkereskedő lánya, nem pedig a Havasokban küzdő pásztoré. Ettől mondjuk lehetne hősalkat, de a könyv elején meg még nem az. Aztán egyszerre csak mégis.)

Böszörményi felhasznál sok korabeli, valós személyt, akik epizód-szereplői lesznek a történetnek. Azt mondjuk nem értettem, hogy minek egy valós személy neve, ha a könyvbeli szerepe szerint semmi köze nincsen a valós személyhez, sőt, a történet egészéhez sem, de fájni nem fájt, zavarni nem zavart, csak feleslegesnek, információk másodrangú felhasználásának éreztem. Ezen a ponton Böszörményi egyfajta alternatív valóságot alkotott (a´ la P. K. Dick), anélkül, hogy ezt valójában kiaknázta volna.***

* 

A krimi-szál sem tolakszik. A történet tempója megfelelő, nem rohan, de nem is cuppan bele a korabeli Budapestről, Magyarországról szóló ismeretekbe, megmarad olvasói ismerteit szórakoztatva bővítő kriminek. Ami abban az értelemben nem baj, hogy ebben is rendhagyó. Ugyanis a történet elmesélése két síkon, két időben történik. Egyfelől az alaptörténet 1896-ban indul, egyes szám harmadik személyben. Aztán az alapszálra fekteti rá az író az annak cselekményeit megismerni vélő második szálat, 1900-ban indulva. Viszont a két idősík történéseit felváltva olvashatjuk.

Az már számomra kérdéses, hogy mi értelme volt az utóbbit egyes szám első személyben írni? Az, hogy melyik idősíkban vagyunk a fejezetek elején a dátum árulja el. Az elbeszélésmód váltását különösen az teszi megindokolhatatlanná, hogy ebben az E/1. elbeszélésben töméntelen olyan jelenet van, amelyet Mili nem élt személyesen élt át, mégis minden részletre kiterjedőn számol be, arról, ami térben és időben tőle távol történt. Ennek miértjét egyszerűen nem értettem. Semmi sem került volna egy olyan megoldás, amely ezeket a részeket egy újabb fejezetbe helyezi el, ha rövid, hát rövid, és ugyanazzal a keltezéssel látja el, mit a Mili-fejezeteket. De persze még egyszerűbb lett volna ha nem maga mesél, hanem mindvégig a narrátor. Ez a történetkezelés, ahogy haladtam előre a könyvben, egyre jobban zavart. De túlléptem rajta.

*

A könyvet gyakorlatilag két nap alatt kiolvastam. (Könnyű nekem, nyaralunk.) Haladtam vele, és olvasni akartam. (Mára ebből tudom, hogy egy könyv jó-e nekem, ha van-e belső kényszerem az olvasásra, vagy csak olvasom, mert szeretek olvasni.) Ma reggel fejeztem be. Döbbenten. Ugyanis a könyvnek nincsen vége, csak befejeződött. Gyorsan utána néztem a Moly-on. Ambrózy báró esetei, két feledik-kötettel az ötödik kötetnél tartanak. De az első kötet cselekménye, ahogy gyanút fogva utánaolvastam, még mindig nem oldódott meg. S ez így számomra, elnézést a tiszteletlenségért: rétestészta. A nagyobb baj, hogy bármennyire tetszett az alaptörténet, annyira , hogy még négy köteten keresztül erről olvassak (saccolva: ezer-ezerkétszáz nyomtatott oldal, nem néztem pontosan utána), nos, annyira azért nem. Azt hittem, Ambrózy báró esetei kötetről kötetre mások lesznek (igen, tudom, minden kötetben van valami, csak abban megoldott eset). Ha elolvasok egyet, befejezett sztorit kapok, nem pedig végtelenné nyújtott szappanoperába ágyazott történeteket. :-( S evégett elveszett a lelkesedésem. Beleolvastam a második kötetbe, de amikor arra gondoltam, hogy még ötszáz oldalon követik Milit és Hangay bácsit sötét, gyanús alakok, és xaraxik, kekeckedik egymással a kicsit következetlen jellemű Mili és Ambrózy báró, úgy döntöttem, hogy nem. Azt még nem tudom, most nem, vagy egyáltalán nem, de egyelőre a második felé hajlok. Holott, szeretnék még Amrózy-st olvasni.

* Na jó, egy alkalommal igen: Mili öltözik, és közben minden szépítőszert megismerünk, de valami olyan összefüggésben, mint a Truman show -nak abban a jelenetében, amikor Truman kérdőre vonja a feleségét mi is zajlik körülötte, mire az egy porkakaó-reklámot kezd hajtogatni, s Truman nem érti, mi a francot zagyvál, ahelyett hogy értelmesen válaszolna. 
** Vavyen Fable is hajlamos ilyesmire, csakhogy az ő szövegeiben nem annyira szövetidegenek az ilyesmik. 
*** Egy kicsit olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mint amikor az LGT, még vaskosan a bakelit lemezek korszakában (egy lemez átlagosan nyolc-kilenc dal) megjelentetett egy dupla kislemezt (egy oldalon egy dal, vagyis összesen két kislemezen négy dalt, ráadásul egyik erősebb, mint a másik), ami ugye, voltaképpen egy hiányos nagylemez: vajon miért nem még négy dal, és inkább egy nagylemez? Ami ebből a négy dalból kiindulva a Loksi után a második legjobb lemezük lett volna.

A Moly megértette velem, hogy átlagember vagyok. Az esetek többségében a véleményem megegyezik a nagy átlagéval. 

Amikor ma hajnalban felébredtem, és a visszaalvás előtt végig olvastam PKD jelen történetét, az utolsó mondat után csak lestem ki a fejemből, hallgattam a hajnali Holt-Kőrös hangjait, és azon tűnődtem, hogy ez most micsoda és megy-e valahová? Annak ellenére, hogy két nap alatt elolvastam, mert olvastatta magát. 
Aztán, amikor már tudtam, mit akarok írni erről a könyvről, a reggeli kávé mellett, itt, a nagy teraszon, a Holt-Kőrös partján*, elolvastam az értékeléseket, hátha velem van a baj. Megnyugodtam, úgy fest nem. Vagy a mainstream ízlés értetlen talpnyalója vagyok én is, ez is fennáll.

Alapból szeretem PKD történeteit. A kedvencem a Figyel az ég. Azon gondolkodtam, mi is a különbség a kettő között. 
Ami közös (és ezt már írtam valamelyik értékelésben), hogy PKD nem szereti, hanem használja a szereplőit. Mindegyik egy repetitív dallamocska, amelyik önmagában nem élvezhető igazán, csak az összhangzat alapján, és szerepe teljesen az előtte és az utána megszólaló dallamvariánsoktól függ. Vannak tehát különbségek a szereplők jellemében, s bár az nem mondható el, hogy a szereplők felcserélhetők, mert dehogy, de abban egységesek, hogy nem kerülnek közel az ember szívéhez, és marad a két lépés távolság minden történet minden szereplőjével. Mintha mindössze eszközök lennének csak a mondanivaló érdekben. Azt is egységesnek látom PKD sztorijaiban, hogy a szereplők szerepe, súlya változik a történetek során. Bárki is van fókuszban az első oldalakon, az nagyon könnyen mellékszereplővé válik a huszadikon, és végül az fejezi be a történetet, aki az elején olyan se hús, se hal nem volt az első lapokon. Ez nincs ellenemre, de bevallom, néha ad hoc-jellegűnek tűnik a váltás, mintha PKD egyszerűen megunná egy-egy szereplőjét, vagy valami egészen más jutna eszébe, és mint kisgyerek a Matchbox-ot a Transformer-ért félredobó kisgyerek, úgy hajigálja, gyilkolja, tünteti el a szereplőket, és viszi tovább a történetet. Ez van amikor tess nekem, van amikor indokolatlannak és követhetetlennek érzem. Ebben a regényben középpályás volt a szereplők helyi értékének a váltogatása. De váltogattunk szépen.

A nagyobbik bajom az volt, és ebben a Visszafelé világ nem áll egyedül, volt már más ilyen PKD-könyv is, hogy nem tudtam, igazából miről is szólt a történet. Mert ment egy darabig lineárisan, érthetőn, igen, tolódtak ide-oda a szereplők súlyai, olvashattunk nagypolitikai sakkjátszmák tömkelegéről, de valahogy az nem jött át igazán, hogy mi is a tömege a mérlegen ezeknek a játszmáknak, meg különben is, és ezt a befejezés aztán végképp erősítette, tulajdonképpen hány éves a kapitány?

Az pedig végképp zavart, amit egyébként több értékelésben is szóvá tettek a molyok, hogy az alapprobléma, az idő visszafelé folyása valami hihetetlen szinten nincs átgondolva, kidolgozva. Igen, a cigaretta az elszívás után visszakerül a dobozba, az ételt nem elfogyasztják, hanem felöklendezik, a halottak feltámadnak, öregszülöttek lesznek, de egyébként a történet tök lineárisan fut előre. És nem visszafelé. Vagy PKD annyira zseniálisan írta meg, hogy egyszerűen nem tudtam elkapni a fonalat a visszafelé folyásban. Vagyis volt, ami visszafelé történt, és volt, ami nem, de ettől meg nekem a koherenciát elvitte a szél.

A történet ezzel együtt érdekes, szokásosan kifordított PKD-i sztori, izgalmas üldözés, versenyt futás az idővel, lövöldözés, robbantás, kis ember nagy helyzetben, még szerelem/szerelmek, félre kefélés is van/vannak (persze csak PKD-i távoltatással, a cél érdekében), de mégis, úgy éreztem, PKD-nek volt egy ötlete és valamit írt belőle, ne vesszen kárba. De olyan érzésem van, mégis kárba veszett. Ha nincs igazam, tegyetek helyre és okítsatok, legyetek szívesek!

Addig bajban vagyok, mert tudomásom szerint már csak ez a magyarul is megjelent PKD-kötet hiányzik a polcomról, de jelenleg úgy áll a dolog, hogy pusztán csak a sorozat teljessége miatt kerülne fel oda.

* Békészsentandrás, Szarvas mellett. Ha eljuttok ide, mindenképpen menjetek el a Szent András Sörfőzdébe (Szarvas felé haladva az utolsó leágazás balra, s onnan pár száz méter), mert valami fantasztikusan különleges és finom sörök vannak itt, csapolva is (petpalackba is megteszik) és üveges verzióban is. Némelyik gasztronómiai orgazmus (Szent András Könnye, Betyár király, Magyar Vándor, Málnás búza), nyami!

Ahogy megtudtam a Moly-ról, ez E. S. Gardner nyolcvanadik Perry Mason története, s ahogy megtudtam a moly-hu-n, kitől mástól, pwz-től, ez volt az egyik utolsó története. Nyolcvan könyv, a mindenit neki, nem is tudtam…!

Gardner volt azon kevés krimiírók egyike, akitől, mint tudjuk egy előző értékelésemből, viszonylag sok könyvet olvastam kamasz koromban, és a mennyiségi jelző utal arra, hogy élveztem az írásait. Az egy más kérdés, hogy egy darab történet nincsen, amit vissza tudnék mondani, de a krimi talán nem is erre van. (Két mindenképpen kivétel akad számomra ötletességben és számos erkölcsi kérdés felvetésében: A tíz kicsi néger és a Gyilkosság az Orient expresszen)

Ami a borítót illeti, a Lap-ics Kiadó kitett magáért, az egész úgy mellényúlás, ahogy van. A címlap felső negyedében, a Perry Mason felirat o-betűjében van egy arc. Egyértelműen Humphrey Bogart-ról mintázva. Mivel a Mason feliratba tették bele, nyilván ő Mason. Pedig tudomásom szerint ő nyilván nem Mason, hanem Philip Marlowe. 

Aztán a borító festménye. A lány arca majdnem szép, de a szája valahogy elcsúszott. Ez még elmenne, csak valahogy gagyi. De az autóban lelőtt krapek a lány arca mellett, rejtély, mit keres a borítón, mivel a könyvben szereplő halottat a épületben ölték meg, és onnan a hullaházba vitték. Viszont ez meg jó illusztráció. 

A könyv címe, erről mondjuk nem a magyar kiadó tehet szintén félrevezető. A címben szereplő hölgy fiatal, szőke, megtudjuk a méreteit (36-24-36 [gondolom] inch; 91-70-91 cm), sok mindent a jelleméről, de a szépségéről meg nem sokat, csak a méreteit. Mindenesetre a pasik nem hullanak utána, mint a döglött legyek, még Della sem ejt róla egy szót sem. Ráadásul kétséges, hogy csaló-e egyáltalán a kis hölgy. Inkább csak hazug. Hogy ezt Gardner eszelte-e ki vagy az ő eredeti kiadója, a csuda tudja. 
Szóval a borító egy rakás félrevezetés, amiről tehet a magyar kiadó is, meg az eredeti, amerikai is.

Ez a történet soványka terjedelmileg és tartalmilag is. Valahogy olyan kis lapos mindkét értelemben. 
Magam is csudálkoztam, hogy fel sem ocsúdtam, már a felénél tartottam, és ahogy az általam nagyra becsült és már idézett pwz megjegyezte, a könyv háromnegyedénél történik a gyilkosság. De az is igaz, ahogy ő is mondta, hogy addig sem unatkozunk. Csak valahogy kurta-fucsa volt a háromnegyed után a negyedre eső konfliktus és megoldás. Ami számomra a nagyobb gond volt, hogy a szereplők csekélyebb száma miatt a megoldás is kimagozható volt, viszonylag könnyen, még nekem is. Legalábbis nagyjából. Ígyen nálam nem is szólt túl nagyot a történet, még úgy sem, ha az indítékról fogalmam sem volt (pedig csekélyke erőfeszítéssel még arról is lehetett volna, Gardner odapöttyözte a jeleket).

Szóval kellemes kis szórakoztatás ez a könyv, pár órás kikapcsolódás Perry Mason egyik utolsó védőügyvédi esetével. Nem tesz többet, szórakoztat. De mondom: szórakoztat.