Ez meg úgy volt, hogy Pipivel (akit akkor még Lókának szólítottam, mert mindig úgy szólt bele a telefonba, hogy „’ló?”) lementünk a Fő térre a gyerekkönyvtárba, semmi konkrét céllal, csak keresgetni. És akkor akadt a kezembe egy számomra addig ismeretlen író, valami Méhes György Tatárok a tengeren című könyve.
Elsőre a borítója fogott meg: egy stégen, nyugágyban heverészik egy nagy hasú, szalmakalapos figura, pipával a szájában, a stég alatt meg négy ifjonc élvezi a vizet. Elsőre Brenner György karikatúrái jutottak eszembe róla, de a grafikák Cseh Gusztávot dicsérik. Sajátosak: grafikák és fényképek kollázsa minden illusztráció; a borítón a stég fénykép. Ráadásul összhangban vannak a borító színei is: felül a Fidesz-narancssárga alapon van a cím, a narancssárga alja úgy hullámzik, mint egy napernyő széle, alul meg a kék víz hullámzik, és ezekre rímel a nyugágy és a stég előtt egy felfújható labda színösszeállítása.
A külcsíny után a belbecs végleg letaglózott. Voltaképpen szinte füzetvékonyságú a kötet, de azóta nem tudom, hányszor olvastam. Egy nyaralás története az egész. De milyen történet, milyen nyaralás leírása! Méhes minden bizonnyal saját, valós családjáról és barátaikról mintázta az alakokat, s milyen jól tette! Vilmos atya, Quintusz, Anyu, Apu, Kriszta, a jó kis Vilike, a kétméteres icipici Istvánka, Pindur néni: mindnyájan feledhetetlen alakok.
Már az első két, bevezető mondat is lehengerlő, röhintésre késztető, mindörökre megmaradó: „– El van intézve! – jelentette ki biztató mosollyal Vilmos atya. – A nyaralást én fogom szervezni.
Ebből rögtön tudtuk, hogy most rémes dolgok következnek.”
Szóval a könyvet kiolvastam, majd Pipi kezébe nyomtam, és aztán még többször kiolvastam. Néhány éve egy utcai könyvárusnál száz forintért tudtam megvenni, szinte ugráltam az örömtől. Nagyjából beszerezhetetlen volt, hiszen eredetileg a Ion Creangă Könyvkiadó adta ki, és magyarországi kiadása a tavalyi évig nem is létezett.
Aztán nagy volt az örömöm, amikor tudatosítottam, hogy Méhes írt néhány folytatást a Tatárok-hoz: Leleplezem a családomat, Micsoda társaság!, Kilenc vesszőparipa Mindegyik kötet hozza a Tatárok színvonalát: kedves, mulatságos, ironikus, szívmelengető valamennyi.
Itt jegyzem meg, hogy nagy-nagy dicséret a Cerkabella kiadónak, ami az összes kötetet kiadta tavaly és idén Magyarországon is! Hadd tegyem hozzá, egészen más stílusú grafikákkal és dizájnnal, mint ahogyan a könyvek eredetileg, Romániában megjelentek, de a választás így is tökéletes: Bányai István fekete-fehér (a’la Frank Miller) rajzai szépek, méltóságteljesek, humorosak és találók! (Ez az újrakiadás pazarra sikeredett, nem úgy, mint az Ulpius Szikra Ferkó kiadása, ami az eredeti, szintén Creangă-s kiadás minden Rusz Lívia keltett báját agyonvágta, és úgy néz ki, mint egy komor bányász-mese, pedig dehogy, dehogy; szintén Méhes alkotása, csodás és remek!)
És akkor itt van az Öcsi naplója.
Amikor megláttam a metrón a hirdetését, nagyon-nagyot néztem, és örvendeztem. Erről egyáltalán nem halottam, úgy fest, a cocialista kulturális cserekereskedelembe akkoriban, amikor ez megjelent odakint, a gúnyhatáron túl, már nem fért bele. Ebben az új kiadásban
semmiféle infó nincsen az eredeti kiadásra vonatkozón. Ritkán veszek könyvet könyvesboltban, rukkolázok és antikváriumozok, mert ugye, a mai árak… De ezt megrendeltem. S amint kiolvastam aktuális Csodaidők-et, azonnal belefogtam. Nem vastag könyv ez sem. Keményfedeles, eltalált kiadvány.
A tartalommal azonban meglepetés ért. A fülszöveg említi ugyan a fenti könyvekből jól ismert szereplőket, de ők csak az utolsó négy novellácskában lépnek színre.
S voltaképpen nem tisztázódik az sem, hogy a könyv-kezdő novellák Öcsi-főhőse vajon egyezik-e a többi kötet Öcsijével? Vélelmezhető, hogy igen, mert szinte említés szinten felbukkan a jó kis Vilike is, de azért annyira nem kontúros a beazonosítás.
A következő novella-egységekben még inkább elbizonytalanodtam, hogy Öcsi-e még a narrátorunk, vagy sem, míg aztán a Négy kedvenc unoka részben a narrátor hirtelen, de legalább egyértelműen lánnyá válik. Hogy aztán, ahogy mondtam, az utolsó négy novellácskában visszatérjenek a régi, jól ismert szereplők.
S ha nem lett volna ebből is egyértelmű, tisztázzuk azonnal: ez a könyv nem regény, hanem novellácskák laza füzére. A főszereplők sem ugyanazok, s természetesen nem is ugyanazon történetet mesélik. Ez csupán abból a szempontból zavaró, hogy a könyv címéből, a fülszövegből, meg a hátsó borító, főcímlap kínai írásjelből kreált szóviccéből az ember egyértelműen arra gondolna, hogy na, gyere, Öcsi, mesélj, hadd röhögjünk! (Mondjuk az utóbbival egyébként nincsen is baj, de semennyire sem!)
A novellácskák nem hagynak maguk után hiányérzetet. Ahogyan a fülszöveg is mondja, nem nagy történéseket mesél el Méhes, hanem nyaralások kis történeteit (bár kétségtelenül van köztük nagyobb horderejű, szinte drámai esemény is), de azt olyan szeretettel, olyan plasztikusan, olyan szerethetőn, hogy a könyv mindenképpen olvasandó, polcra való, újra olvasható. Nem ragoz, nem ír túl semmit, félszavakkal érzékeltet, beszólásokkal, apró momentumokkal érzékeltet, de olyan elánnal, hogy a kis hősöket azonnal a szívünkbe zárjuk. Az utolsó négy novellát olvasva meg hangosan nyeríthetünk.
Szeretem Méhes György könyveit, na!
4/5
(2016)
