Amint Mohácsi nagypapám által felfedeztem, hogy léteznek antikváriumok, van lehetőségem arra, hogy használt, régen kiadott könyveket vásároljak, szembesültem az Olcsó Könyvtár régi köteteivel, amelyek éppen a születési évemben váltottak magasságot, sorozat-megjelenést, és veszítették el a belső képeiket. De az antikváriumban a régi küllemű kötetekből is igen sok előfordult. 

Nem lettem gyűjtője a sorozatnak, csak azokat a köteteket vásároltam meg, amelyek érdekeltek. Volt már negyven-ötven kötet belőlük. 

Anyu akkor már nem élt, huszonhét évesen legyőzte a leukémia. Én akkor hét voltamApu pedig talált magának egy másik nőt, Margitot, akit hamarosan el is vett feleségül.  Azt hitte, tudja pótolni az első szerelmet, de azt mindenképpen, hogy általa lesz majd egy pótanyám. Margitnak volt egy velem egykorúfia, aki számomra nem volt túl szimpatikus. Tibornak hívták. Nem élt velünk, hanem Margit édesanyjánál lakott, valahol a Fehér út környékén. Sokáig azt hittem, én vagyok az oka, hogy Tibit nem költöztették hozzánk, ugyanis egyszer Apu megkérdezte, mit szólnék, ha együtt élnénk. Ha már kérdezett, elmondtam, hogy részemről, köszönöm, nem szeretném, ezért meg ezért. Tibor nem költözött. (Az alanti fotó ebben az időszakban készült, arccal szemben én vagyok. )

Egy-két év múlva Margit viszont ment. Erre hittem azt, hogy miattam, de kiderült, hogy Apu féltékeny volt, addig kurvázta, amíg Margit azt nem mondta, hog ha mindeképpen az, akkor ad rá alapot is. Adott: összejött egy gyárigazgatóval, s ment vele Balatonra. Tibit oda sem vitte magával. Apuval hamarosan elváltak. (Mostoha anyákból csak ezután jött a java számomra, de ez másik, sokkal szomorúbb történet.)

A lényeg azonban most következik! Margit édesanyjának volt egy telke Törökbálinton. Apu és Margit egyszer csak úgy döntöttek, kellenének oda könyvek, hogy a kint töltött hétvégeken legyen mit olvasni. S nosza, a gondolatot tett követte, azonnal ki is vitték az én saját zsebpénzemből vásárolt, régi, kisalakú OK könyveimet! Mármint a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül.

Amikor a válásuk környékén szóltam Apunak, hogy bocs', azok az én könyveim, ugyan hozzuk már vissza őket, Apu rezignáltan csak annyit mondott, hogy nem akarná fokozni a feszültséget, hagyjuk ott a könyveket, ahol vannak, jó? Kompenzálva soha nem lett a szándékom ellenére Margit anyukájának ajándékozott, saját célú, ám szocialista közös tulajdonba vett, majd Margit családja részére kiszervezett befektetésem. Tisztára szocilalista gazdaságtörténet, privatizáció koronával, nem? Magántulajdon, közösbe vétel, majd a közösben részt vevő másik számára birtokba adás, szarér-hugyért, jobbára ingyen, az első tulajdonos tökéletes kizárásával. De tényleg!

(Mondjuk Apu ebben nagy volt. Évekkel később egy barátjának adta oda a Nemere-könyveimet, krimiket, sci-fi-ket, vagy húsz-harminc darabot, majd amikor szóltam, hogy tán már ideje lenne visszakérni, közölte, hogy fogalma nincsen, hol keresse a figurát. Azok a birtokmányaim is mentek a levesbe. Mondjuk azért Margit is, az anyukája is, Apu munkatársa is (ha ő egyáltalán létezett és nem magas alholotartalmú, folyákony Nemerévé váltak) a érdekesen álltak a dologhoz, hiszen mindannyian tudták, hogy egy kis- és nagykamasz gyereknek a könyvei vannak náluk, ennek ellenére minden gátlás nélkül lenyelték a nyereséget.)

Az Olcsó Könyvtár sorozatot 1954-ben indította a Szépirodalmi Kiadó, és a sorozat egészen 1991-ig élt, és mintegy ezer kötet jelent meg. '54-től '67-ig az a szimpatikus, nagyon sárga papírú, zsebbe simán tehető, kisalakú formátuma volt, '67-től a sorozat megszűnéséig a szélesség nagyjából megmaradt, csak a formátum magassága nőtt meg. A sorozatban megjelentetett kötetek címei roppant impozáns listát adnak.

Próbáltam utánanézni, kik voltak a sorozat szerkesztői, de konkrétan alig találtam valamit. Két névvel találkoztam, az egyik Illés Endre, a másik Varga Katalin. Mindkét szerkesztőről tudjuk, hogy ideológiai szempontból nem voltak elfogulatlanok, nem ellenszenveztek az akkor fennálló rendszerrel, de az erőteljes ideológiai elköteleződés az írásművészetükre, mert írók is voltak, úgy mondják, nem vetett árnyékot (Illés Endrét még nem olvastam, Varga Katalin két Bonca-könyve számomra alapmű, ahogyan a belőlük készült filmek is. Valamint ne feledkezzünk meg a mindent túlélő két oktató könyvéről sem, a Gőgös gúnár Gedeon-ról és a Mosó Masa mosodájá-ról.) Ám ha eltekintünk attól, hogy ezek a szerkesztők írók voltak, és pusztán csak az OK-sorozat köteteit vesszük alapul, azt kell mondanunk, a meglevő kereteik, lehetőségeik között pompás munkát végeztek. 

Ennek az 1984-ben megjelent kötetnek az alcíme: Mai szovjet szatírák. Amely alcím több sebből vérzik. Úgy minden szavában.

„Mai”. A kötet 1984-ben jelent meg. Konkrétan a könyv felének eredeti megjelenése a '70-es évektől datálódik. Ez még lehetne '84-ben mai irodalom. Ám a másik felében közölt írások 1910–1930 közöttiek. Vagyis minimum ötven év választotta el őket az '84-es mától. De az elsőt konkrétan hetvennégy. Tágan értelmezett mai irodalom. Hacsak nem abban az értelemben, hogy volt még író, amelyik a magyar kiadás időpontjában még élt. 

„Szovjet”. A szó, szovjet semmiképpen sem a földrajzra utal. Ha meg arra, az nagyon megtévesztő, de főleg semmitmondó. Utalhatna az ideológiára is, de az írásokra, így egy csokorban az meg egyszerűen nem igaz. Vagyis marad a kettő ötvözete: a szovjet uralom alatt élt népek íróinak írásai. Csakhogy az első írás dátuma 1910. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, ami novemberben volt, és egy maroknyi kommunista követte el (az Auróra nem lőtt, ott sem volt, a Téli Palota ostroma meg nagyjából úgy zajlott mint Buda elfoglalása a törökök által: besétáltak és övék volt, csak Moszkvában azért lelőttek néhány palotaőrt), nos tehát a NOSZF 1917-ben volt. Vagyis az elsőként közölt szatíra írója akkor, amikor megjelent ez az írása, lehet, kommunista volt már, de semmiképpen sem szovjet. De egyébként sem volt még komcsi sem, a bolsik betiltották a lapját, a szerkesztőség egésze unszimpátiával figyelte a tevékenységüket, '19-től egy másik lapba a fehérek érdekében írogat. Ennyit a szovjet jelzőről, viszont emiatt ismét pozitívan mutatok vissza az OK-sorozat szerkesztőjére, Varga Katalinra és a kötet szerkesztőjére, Bratka Lászlóra. 

„Szatírák”. Még ha nagyon akarom se mind az. A szatíra ugyanis vaskosan magában hordozza a nevetés lehetőségét. Ha egy szatírán legalább egyszer nem röhhentjük el magunkat, akkor vagy velünk van a baj, vagy a szatírával. Nos, ebben a kötetben legalább három darab van, ami nem szatíra. Rögtön az első, az '910-ben kiadott, egyébként kitűnő Avercsenko írás, az Apám. Aztán a móriczi drámaisággal és kimenetellel megírt Zoscsenkó-novella a Nyomorúság, ami magyar földön nincsen ember akinek ne a Tragédiá-t juttatná eszébe. 

Ám ajánlom, legyünk nagyvonalúak, ne akadjunk fent ilyen semmiségen, maximum fogadjuk el, hogy nem fogunk önfeledten vigyorogni. De mivel egy igen vékonyka kötetről van szó, ami viszont igen nagy ívben merít egy nagy ország (mert azért világos, Oroszországról van szó, akkor is, ha a kötet felében publikáló írók idején nem így hívták az országot) rengeteg írója közül: óhatatlan hát, hogy ne legyen teljesen egyenletes a színvonal. Mert nem az. Azonban a kötet mégis mindvégig élvezetes marad. 

Egyszer csak látja: ott áll előtte egy mozi.

– No – gondolja magában –, mindegy, bemegyek. Mégiscsak kulturált, félművelt ember volnék – gondolja magában. – Minek rójam itt alkoholosan befolyásolva az utat, minek kössek bele a járókelőkbe? Inkább – gondolja magában – alkoholosan befolyásolva megnézek egy filmet. Még úgysem voltam moziban.

 kiguberálta a pénzecskéjét. Beült az első sorba. Beült és – illendően méltósággal szemlélődött. Talán csak a feliratot nézhette meg, amikor hirtelen kidobta a taccsot. Hisz olyan meleg volt odabenn, a közönség bűzlött, és a sötét kedvezően hat a pszichikumra.

llendően – méltósággal dobta a taccsot a mi Nyikolaj Ivanovicsunk; nem bántott az senkit, nem nyúlkált a filmvászon felé, nem csavarta ki a körtét a lámpából – csak ült ott magának szép csöndeskén és rókázott.

égül a józan közönség kezdte kifejezni elégedetlenségét a tevékenységével kapcsolatban.

 E célból, elvtárs – mondták neki – az előcsarnokba is kimehetne – mondták neki –, elvonja a nézők figyelmét a drámáról, és más gondolataik támadnak.

yikolaj Ivanovics, akiről már mondottuk, hogy öntudatos, kulturált ember volt, nem kezdett el fölöslegesen vitázni, heveskedni, hanem felállt, s szépen kiment.

Csak nem kezdek józanokkal! – gondolta magában –, hisz ezekkel mindig csak a baj van!"

Mihail Zoscsenko: Sajnálatos eset
(90–91.)

A szerzők nevének egyike, másika mond valamit az átlag, olvasó pógárnak (Katajev, Ilf–Petrov, Sefner, Siskov) a másik, nagyobbik része aligha (Buhov, Veszjolij, Zsityinszkij, Valerij Popov [mert van egy másik, aki Jevgenyij], Melihan). Az utóbbiak közül Buhovnak és Melihannak nem jelent meg önálló kötete, mi több, ők ketten csak ebben a kötetben olvashatók magyarul. Zsityinkszkj és Popov magyarul megjelent könyveit a nem túl sok olvasójuk dicséri a moly.hu-n. Katajev, Ilf-Petrov már nyilvánvalóan klasszikus, Sefner pedig sci-fi berkekben vált azzá az 1976-ban, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent, A szerény zseni című pompás kötetével. 

Mellékszál ugyan, de legnagyobb csudálozásomra a kutatatásom közben ráleltem Sefner jelen kötetben megjelent írásának, A négylábú tyúk-nak a képregény-változatára, ráadásul magyar szerzőktől elkövetve!

Vagyis elég vegyes a felvágott. S mit lehet akkor mondani a kötet egészéről, a csokorba szedett kis írásokról, hogy az ne legyen erőltetett és kínban született? Talán azt, amit már valahol, valamikor leírtam: a jó orosz írókban van valami olyan nagyon egyedi, ami mindnyájukra jellemző (ha ellentmondásos is ez a megfogalmazás): úgy tartanak távolságot, úgy nevetnek az emberen, a rendszer(ek)en, hogy az előbbit, ha ki is nevetik, nevettetik, nagyon szeretik. Ez valahol igaz a legnagyobbakra, ahogy a kisebbekre és a legkisebbekre is. Nehezen tudom megfogalmazni, mire gondolok, de talán érted. Amikor ebben a kötetben olvasunk bukásokról (Színielőadás Ogrizovo faluban, Mit visz a kishajó?) akkor nem csupán mosolygunk a jogosan elbukottakon, hanem együtt is érzünk velük. Mindegy ki írta a történetet. A közhelyes, tágas, orosz lélek, úgy fest, ha gúnyol, ha utál is, befogad, de legalábbis együttérez. Gyűlöli valaki Raszkolnyikovot? (Mondjuk most eszembe jutott az egyik kedvenc orosz regényem Akszjonov Moszkvai történet-e, amely a nem érez együtt a kommunizmus borzalmainak az elkövetőivel, mégis valahogy tipikusan orosz. Ahogy mondjuk Ulickaja vagy Poljakov is. Mondjuk Pelevin nem.) A jó Isten tudja. Mindenesetre, mindent összevetve, jó orosz szerzőket olvasni. 

És most váltóőr vagyok. Van egy saját bódém, amelyet egy villanykörte fűt – egyébként világítani is ez világít. A váltó sincs messze; vagy két kilométer, s én napjában néhányszor oda-vissza megteszem az utat. 
Teljesítménybérben vagyok, fizetésem attól függ, hány vonat halad át. Előfordul, hogy valamilyen okból nem járnak a vonatok, de ez ritka. 
Munkámban az a legfontosabb – erre hamar rájöttem –, hogy kitaláljam, mikor jönnek a vonatok, mert menetrend nincs. Igaz, rám akarták sózni a tavalyit, de visszautasítottam, inkább az intuíciómra hagyatkozom. Egyébként kétszeres intuícióra mert nemcsak azt kell kitalálnom, hogy jön-e a vonat, hanem azt. is, hogy át kell-e állítanom a váltót. 
Általában félórával a vonat áthaladása előtt mindig kitalálom, hogy jön-e. Éppen időben, hogy komótosan kiérjek a váltóhoz, s ott pedig, miután feltűntek a vonat fényei, néhány röpke másodpercem marad, hogy eldöntsem, át kell-e állítani a váltót. Általában nem állítom át, de néha előfordul, hogy engedékenységemet átkozva, mégiscsak megteszem. Valahogy nincs kedvem átállítani a váltót.

 

Alekszander Zsityinszkij: A váltóőr
(78–79.)

S ha azt mondom, szatírák, illetve nem én mondom, hanem a könyv alcíme, akkor mindenki arra gondol, hogy az egyszeri olvasó ha nem is röhögi szét a fejét, de legalább végig vidoran mosolyog. (Erről a vidor szóról, bár ennek sincsen semmi köze a témához, de immár mindig a legszebb, legvidámabb, legkifejezőbb nevű magyar helységnév jut eszembe: Vindornyalak. Minden benne van, a vidámság, a nők, és mi kell több az élethez?) A négylábú tyúk című könyvről azt kell mondanom, hogy a szatíra szúó sztereotípikus értelmezése tökéletesen csődöt mond. Vagy rossz az alcím. Mert olvasás közben se nem röhögjük szét a fejünket, se nem mosolygunk vidoran. Legalábbis nem az elejétől a végéig, permanensen nem teszünk ilyet. Mert elvétve dehogynem. Az is érdekes, hogy ha már szatíra, miért nem lelünk benne legalább halványan olyan írásokat, amelyek legalább picit szembe mennek a fenálló rendszerrel. Nem az 1984-re gondolok, de még csak nem isZamjatyin Mi című könyvére, hanem olyasféle finomságokra, mint mondjuk Bulgakov Kutyaszív-e.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy rossz a kötet. Csak azt, hogy a szatíra szót néileg szélesebben, nagyvonalúbban, befogadóbban kell értelmeznünk. Mert például Zsityinszkij A váltóőr című darabja, ha kelt is mosolyt, hamar rájövünk, hogy sokkal inkább filozófia, mintsem szatíra, de ennek ellenére tömörségében is roppant szórakoztató. Vagy Popov Fanics-a, amelynek olvastán a végén már üvöltünk, hogy ilyen nincsen, nincs hová menni a mindenhol jelen levő, minden akadályozó, megakasztó címszereplő elől... Lehet, mégis van itt rendszerkritika?

Szóval jó kis kötet ez, érdemes elolvasni, bárhogyan is nézem!

Képek, akikről találtam. (Akikről nem: Buhov, Siskov, Veszjolij, Zsityinszkij, Melihan.)