Szerintem napról-napra közkedveltebb lesz a blogom!
Ismét olvastam valamit, amiről nincsen nagyon hosszú véleményem. Ezáltal emberi fogyasztásra egyre alkalmasabb lesz a bejegyzéseim betűmennyisége.
Ma olvastam egy kommentháborút a tegnapi ír-magyar térdelés-füttykoncert esetről. Az egyik kommentelő írt öt-hat, normál hosszúságú (teljesen értelmes) bekezdést, mire egy másik letrompfolta: „Minek írsz értelmetlen regényt, úgysem olvassa el senki!” Lelombozódtam, mert arra gondoltam, a tökéletesen udvarias követőim közül vajon hányan gondolják ezt a bejegyzéseimről?
Amíg a fentieket írtam, eszembe jutott, hogy mégsem leszek napról-napra népszerűbb: a „Moha olvasónaplója” Facebbok-oldalon a legutóbbi blogbejegyzésemet nem tudtam közzé tenni, mert, hm, mi is volt a szakszó, megvan, kéretlen tartalmat akartam megjelentetni. Sajátos. Amikor a bejegyzés felől közelítettem meg a kérdést, vagyis a blogról akartam a Facebookon megosztani, akkor meg azt írta, hogy a tartalma miatt jelentették az oldalamat, nem osztható. Vagyis hiába lesz ez a bejegyzés rövidebb, ezáltal sokak számára fogyaszthatóbb, jobbára ismeretlen marad.
Pedig kár érte, és kár a témáját jelentő képregényért is.
Nem gondoltam mélyen utána, de ez a képregény a harmadik, amely adott történelmi korok más összefüggésbe helyezésével játszik. Az első, amivel összefutottam a Morgan Lost volt. (Ha másért nem, a képek miatt érdemes rákeresned az öt részre, itt a blogoldalamon. Pazarok!)
A másodikkal, ami lenyűgözött, a Kockás magazinban futottam össze. A címe: A pattyantyúsok. Mivel csak belecsöppentem a történetbe, gyorsan visszamenőlegesen is megvásároltam a történet elejét tartalmazó számokat. Nem csalódtam. Az egy alternatív Párizsban játszódó történet, fantáziabeli lényekkel, csodás eseményekkel. S lenyűgöző rajzokkal. Nagggyon lenyűgözőkkel!
S akkor most itten vanna magát Alan Moore remeke, ez a szövetségesdi. Alan Moore. Akkor Watchmen. (A rajzoló ott Dave Gibson volt.) Ami a képregények egyik királya. Ezt nem én mondom, hanem általában így tartják. Mondhatnám, tudományos tény. :-D Mondhatom így is: aki művelt, modern ember, és így jártas a képregények világában, az nem kételkedhet abban, hogy igazat szólok. Mert igazat szólok. Pont.
Nyilván minden szerzőnek van az életművében olyan darab, amit nem képes meghaladni. Moore-ban ez valószínűleg a Watchmen lesz. E helyen borítsunk is rá fátylat, hiszen ahelyen írtam róla bőségesen. Ehelyen beszéljünk a Különleges Úriemberek Szövetségéről (a továbbiakban: KÚSz). Ami a XIX. század végén játszódik, de alternatív világban.
A könyvről
A Fumax mániákusan minőségi köteteket ad ki, mindenféle szempontból. De tényleg mindenféléből, és valóban minőségit. Kötött könyv, masszív, gyönyörű borítóval, pazar nyomással, élmény kézbe venni. Le a kalappal, ahogyan az az esetükben lenni szokott!
Aztán tudnod kell, hogy ez nem csupán egy képregény ám!
Egyfelől azért, mert nagyon ötletesen vannak benne „korebeli” reklámok. Tulajdonképpen a kolofon-oldal is ilyen reklám. Nézd csak!
Hasonló tréfásságok vannak a könyv vége felé is, de olyanok, hogy menthetetlenül, kikerülhetetlenül felröttyint tőlük az ember gyereke, ha egy csepp humorérzéke van. Van.
Aztán, láss csudát, a könyv végén van egy novella. Mármint nem képekkel. Illetve némileg képekkel, de elsődlegesen betűkkel. A főszereplője az egyik főszereplő. Ööö... Szóval a novella főszereplője a képregény egyik főszereplője, az egyik úriember a Társaságból.
(Sssst! Csak lábujjhegyen mondom: belefogtam az olvasásába, de olyan szinten nem kötött le, hogy aztán lazán hanyagoltam. A példám nem feltétlenül követendő. Mitöbb! De én így jártam.)
Vagyis sok in one a kötet. Képregény, hirdetések, novella, izgalom, nevetés, titkok, rejtélyek, csudálkozások, Holywood. Nézzük sorban!
Mi az alternatíva?
Ahogyan A pattantyúsok esetében a fantázia lényei és a varázslat mindennapos a XIX. századi Párizsban, addig a KÚSz-ban a XIX. század végének Londonjában irodalmi hősök sora jelenik meg mindazzal, sőt mi több következménnyel, amellyel a megjelenésük jár.
Az öt főhős maga is irodalmi alak.
- Mina Harker: egykoron Vlad Drakul, azaz Drakula gróf szeretője volt (Bram Stroker írta meg a történetét.)
- Allan Quatermain: legismertebb kalandja Salamon király kincse körül zajlott. (Megörökítője: H. Rider Haggard.)
- Nemo kapitány (persze, a Nautilusal, Jules Verne-től).
- Dr Jekyll és Mr. Hyde a kettős személyiségű ember (Robert L. Stevensontól tudjuk, hogy ő létezett) és
- a Láthatatlan Ember (H. G. Wells hagyta ránk a történetét).
Illusztris egy társaság, nemdebár? S a sor nem ér itt véget, felbukkan a történetben például Zola Nanája, Conan Doyle Sherlock Holmes-a és Holmes ádáz ellenfele, Moriarty professzor.
Az öt főszereplő egy titokzatos úriember titokzatos képviselője részére kezd el szövetségben ténykedni, bár a szövetség egyiküknek sem annyira ínyére való, de ilyen-olyan okokból egyikük sem száll ki a játékból. Ezáltal pompásan kiegészítik egymást, s mindegyikükre szükség van/lesz.
Az elgondolás zseniális: alig kell valamit tennie, hogy az átlagosan művelt olvasó azonnal beépítettnek, benfentesnek érezze magát. Hiszen ki nem halott még dr. Jekyll-ről, Nemó kapitányról, a Láthatatlan Emberről vagy Sherlock Holmesról? S ha van kapcsolódási pontja, az egyszeri olvasó máris úgy érzi, van köze ahhoz, amit lát és olvas.
No, és hogyan sikerült a megvalósítás?
Nézzük előbb a történetet! Az események izgalmasak,kellemesen titokzatosak, fordulatosak, az alakok karakterei határozottak, a figyelem mindvégig simán éber marad. Az irodalmi utalásokkal nagy pluszt kapott a sztori.
Viszont a grandiózus, látványos, teátrális befejezés elvitte a manóba, de legalább Holywoodba az eseményeket. A világ megmentése persze nem dőlhet el az udvari tákolmány sufniban, de a szenek kellemes látvány-orgia pár másodperc alatt bevonzotta az eztmárlátamezerváltozatban-érzést, s miközben a szem nem tudott elszakadni a történettől, a lélek már nagyon messze járt. A kevesebb több lett volna tipikus esete. De mondom, a szem nem tud elszakadni.
Na, és akkor itt is vagyunk a lényegnél. Mert, ugye, képregényt nézegetünk, olvasunk.
Egymás mellett ültünk Szerelmetesfeleségtársammal. Én ezt a történetet olvasgattam, ő valamit nézegetett a laptopján. Egyszer csak rápillantott a könyvemre, kicsit közelebb hajolt, majd kinyilvánította a véleményét:
– De béna rajzok! Az egész ilyen primitív?
Hm... Nos...Mindenesetre ellentmondásos. Kétségtelenül van valami bántóan egyszerű a rajzi megfogalmazásban. Figyeld csak például ezt a képet! 
A rém képi megfogalmazása, hogyan is mondjam nagyon finoman, megvan: nem annyira meggyőző. Mintha egy tapasztalatlan kisfiú próbálkozna papírra vetni egy történetet az unalmas környezetismeret óra alatt. Az is tény, hogy már a lény arca, illetve az alsó két alak, a kalapos úriember és a hölgy megfogalmazása között is lényeges, minőségbeli különbség van.
De ha például ezt, a történet szempontjából teljesen mellékes kockát megnézzük, teljesen evidenssé válik, hogy a rajzok egyszerűsítése nem a technikai tudás következménye, hanem valami tudatos koncepció. Ezt egyébként a holywood-i befejezés mutatóba ide helyezett rajzai is elárulják.
A kötet egyébként mégis egységes marad, minden stílusbéli flangálás ellenére, s ez is egy komoly mutatvány! Mivel sokkal inkább ösztönlény vagyok, mint elemző, elveihez ragaszkodó, ezért elárulom: minden egység ellenére engem végső kicsengésében nem győztek meg a rajzok. Nem voltak kellemetlenek, nem álltak távol tőlem, nem lettem tőlük feszült vagy fitymálós, de hajdelelkes sem, lenyűgözve sem lettem, és nem késztetettek az elmélyedve tanulmányozásra sem. De nem is taszítottak, nem is riasztottak el attól, hogy a Szövetség további kalandjait is kézbe vegyem.
Vagyis: van egy gyönyörű, minőségi kiadványunk, egy erősen kigondolt történettel, ami aztán átcsúszik egy csilivili látványpufogtatásba, olyan rajzokkal, amelyek nem ragadnak torkon, de a szükséges hangulatot prímán megadják, mégis hiányérzetet gerjesztenek. A főhősök inkább ikonok mint valódi szerelők. Dr. Jekyll tépelődő, bizonytalan figurája pompásan sikeredett, ahogyan a Láthatatlan Ember magabiztos, kissé erőszakos, agresszív alakja is. Nemó még csak-csak, de nekem a többiek súlytalanok, papírmasék voltak. Ahogyan egy holywood-i produkcióban az lenni szokott. Ezáltal a képregény olyan kis Indana Jones-os, A nemzet aranyá-s lett: az egzotikumánál fogva megragad, a sztori voltaképpen érdekes, ámde kellőn felületes, ellenben elég látványos.
De összességében jó szórakozás!
