Vagyok olyan, hogy néha rápillogok bizonyos értelemben érdektelen adatokra, Mintegy kíváncsiság, vagy önkínzásképpen. Aztán ezeket az adatokat úgy felejtem el, ahogy megszereztem őket. Csak néhány másodpercig villogok itt, a blogomon, hogy én ezt is tudom. S addig tudom, amíg le nem írom, aztán jobbára el is vész. 

Ilyen adat, hogy ennek a Lucky Luke-füzetnek mulatságos az szerző-feltüntetése. Azért, mert Guylouis nevű fickó nem létezik. Még úgy sem, hogy Claude Guylouis. Illetve ha létezik is, ha él valahol valaki ezen a néven, akkor sincsen semmi köze ehhez a képregényhez. Meg egyéb semmihez sem, ami Lucky Luke. 

Ugyanis Claude Guylouist három valós ember alkotja. Alkotta. Ők: Claude Klotz (alias Patrik Cauvin;1932-2010), Guy Vidal (1939-2002) és Jean-Louis Robert (1942-2021). Nem kell kódfejtőnek lenni, hogy összehozzuk a szerzői álnevüket. Mivel a fenti adatok szerint a három úriemberek összessége eltávozott már közülünk, ha tetszik ez a füzet, meg kell becsülnünk. Tudod, akár a morbid viccben: 

Az eg(g)yé(nné) olvadt trió két és fél Lucky Luke-füzetet adott ki a nyolcvanas évek végén. Két rendeset, meg egy rendetlent: az valami gasztronómiai cuccnak tűnik nem mulatságos western-sztorinak. 

Szóval ez egy olyan füzet, aminek két szerzője is volt az eredeti megjelenésekor, de az egyik egyáltalán nem létezett. Indulásnak jó vicc! 

Úgy fest, a trió nem tudott nagyban gondolkodni. A füzet egyetlen címe ugyanis négy kis történetet jelent. Mondjuk nem is értem ezt a címet. Magyarul igen, az eredeti nyelvén nem. Az eredeti cím így fest: L'Alibi. Igen, a szó azt jelenti, amit sugall. Az első történethez köthető. Annak viszont a magyar cím sokkal találóbb. 

A következő szösszenetek vannak a kötetben: 

Ugyan előre nem örvendeztem a szedett-vedettségnek, de ahogy az alcímben mondom, nagyon kellemesen csalódtam. Nem vált meghatározóvá ez a füzet, ahogy például a magyarul a legutóbbi megjelentek közül szerintem például a Lucky Luke menyasszonya, A bíró, vagy éppen A Mississippin az, de nekem töltelék-számnak sem tűnik. 

A négy szösszenet színvonala nem egyenletes, ámde sebaj, visz a lendület. 

Az előadás

Ne gondolj színi előadásra. Egészen más műsorról van szó.

A gazdag mágnás ugyancsak önálló szellemiségű, talpraesett és némileg agresszív nevelt lánya nászútra készül.

A mágnás Luke-ot bízza meg, hogy kalauzolja ezen a nászúton, és tapasztaltassa meg vele a Vadnyugat tipikus élethelyzeteit. A költségeket természetesen ő állja. Luke felbérel indiánokat, színészeket, akik majd cowboyt játszanak, lefizet egy korcsmárost, előre rendezve a károkat, De nem számol a hölgy, Gisela több mint figyelemre méltó temperamentumával. Ami elől szép lassan a komplett Vadnyugat menekülőre fogja. Gisela elől menekülnek. Azonban Gisela-t egy napon valóban elrabolják, és a rabláshoz Luke-nak semmi köze nincsen.

A humor forrása természetesen a leányzó agresszivitásából, talpraesettségéből fakad. Illetve abból, ahogy felbéreltek mennyire nem számítanak az amazon harciasságára. 

S persze kiderül, hogy a legnyápicabb szobatudós is leleményes lehet a harcban, ha a szerelméért küzd. Meg az is, kinek kellett, miért Gisela. 

Athletic City

A kötet legszellemesebb darabja.

Adva van egy kisváros, Indigo. A Vadnyugat legszelesebb városa. Itt él Ropi. Okos, de roppant nyüzüge fickó. Az otthonát jóformán teljesen gépesítette, de olyan nyápic, annyira erőtlen, hogy az utca túloldalára alig tud átvergődni, amikor fúj a szél. S ha sikerül is, a kimerültségtől, amit az átkelés megpróbáltatása okozott, összeesik a kocsmaajtóban. Még a colt felemelése is meghaladja a lehetőségeit.

Ropit így persze mindenki csúfolja, egyedül él. Csupán egyetlen barátja van, Lucky Luke. Aki éppen akkor téved Indigoba, amikor a lányok azt a feltétel szabták Ropinak, hogy elmennek vele a bálba, ha előtte teljesíti a feltételeiket. S a feltételek mindegyike erőpróba. 

Luke éppen ekkor érkezik Indigo városba. Meghallgatja a kétségbeesett Ropit, és ötlete támad. Mikor nem? Az ötletének engedelmeskedve Ropi fölényesen nyer meg minden versenyszámot. A lányok meg persze maguk alá csuriznak a teljesítményétől.

Ole Daltonitos

A legszellemesebb után a legharmatosabb történet következik, de így még tud felfelé ívelni a tetszési index. A Daltonok az állandóan ismétlődő kliséikkel egy kocsitól megszabadítva négy másik fickót, torreádor szerepben találják magukat. A burleszk adva van. Luke előre úgy vélekedik, nem is kell semmit csinálnia, elég, ha szemlélődik. 

Szerintem ebbe a sztoriba kerültek olyan erőltetett poén-kísérletek, amiktől például a Kockást lapozgatva a hideg szokott kirázni. Például: az egyik Dalton repül az ökleléstől, majd fejjel beleáll a porond homokjába. A bika odaballag, és megjegyzi: „Ez egy strucc!” Hááát... [faarccal, némileg bizonytalanul] hahaha...

Aztán a cselekmény egyszerre csak véget ér, a Daltonok másznak be a rabkocsiba, Lucky Luke távolodik a naplementében és énekel. Ezért kár volt... 

Jolly eltűnt

Jolly Jumper ugyebár Lucky Luke intelligens, beszélő lova. Aki annyira tréfás, hogy megbocsátjuk a történeteknek, hogy beszél. S egy napon, hipp-hopp, Jolly Jumper istállója üresen fogadja Luke-ot. Egy levéllel, hogy ötezer follárért visszakapja a lovát. Igen, az áll a levélben, hogy follárért. Ahogy később megállapítják, a levélíró minden bizonnyal beszédibás. Na, ez már jó poén! Ahogyan az is, hogy amikor Luke lovat keres, hogy meglelje Jollyt, egyetlen alkalmast talál: az meg a helyes nyelvtanra érzékeny. Ez is jól elsülő vicc. Így aztán ketten tudnak a lórabló után nyomozni, Luke és a nyelvtanérzékeny ló. S ketten persze, hogy sikerrel járnak!  

Na, szóval itt van ez a négy, csipetnyi sztori, amivel szemben ellenérzésem volt, összegereblyézett, újrahasznosított rókabőr-hulladéknak gondoltam, aztán kiszólt, hogy egyáltalán nem erről van szó. A négyből három egészen szellemesre sikerült, kettőn fel is röhögtem. Nem is olyan rossz arány! Vagyis röviden: meggyőzött a füzet, nincsen bajom a Guylouisokkal! Morrissal soha nem is volt. 

Pesti Könyv, 2022, 48 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155699559

8/10

2022 november közepi hétvége vasárnapja. Szomorú idő van. Hétköznap az ilyen napokra mondom, hogy ágyban maradni, olvasgatni, írni, kávézgatni, filmezni, semmi mást nem csinálni, na azt szabad és jó, minden más dőreség. Iparkodom ehhez tartani magamat. 

Tangerine Dream: Stratosfear. Az egyik legelső TD-lemez, amit hallottam. De első hallásra meggyőzött. S még ma is tetszik. Írni meg tök jól lehet mellette. 

Ma reggel is konstatáltam, hogy szeretem ezt a nőt, aki Szerelmetesfeleségtársam, akit mellém adott az ég, mint hozzám illő segítőtársat, aki csont a csontomból, hús a húsomból, vér a véremből, pecsét a karomon és szívemen. S még külsőre is tetszik. Arról nem beszélve, hogy remek humora van. Meg tud hallgatni is.