Egyre több képregény van a Szabó Ervin Könyvtár központi épületében. Én ennek nagyon örülök. Akkor is, ha a döntő részét a kezembe sem veszem. A Marvel és a DC-univerzum nagyjából hidegen hagy, a Hellboy-ból elég volt, amennyit eddig olvastam, a mangák nem érdekeltek soha (egy kivétel éppen a napokban akadt), ez ezért, az azért nem köt le. Ami meg de, arról írtam itt a blogomon.
Ilyen volt a jelen szerzők egyike, Brian K. Vaughan által írt Saga-sorozat. Ami őrült sci-fi, fantasy, és ami lenyűgözött.
Írtam is róla, mind a négy, magyarul eddig megjelent kötetről.
A Paper Girls-öt nem ezért hoztam haza magammal. Az igazság az, hogy ha feltűnik, ha tudatosul, hogy ez a Vaughan az a Vaughan, sokkal hamarabb megtörtént volna a hazahozatal. A Saga személyes tetszési indexe miatt. Mert az marha jó.
[...]
Nem, azt hiszem, nem ment át a hangsúlyom. Tehát újra, még egyszer:
Mert AZ marha jó.
Mi a bajom ezzel a képregénnyel? Semmi más, csak amit itt az értékelésben elmondok. Leírok. Röviden: hogy EZ nem marha jó. Sőt: ez nem jó. Zúdulhatnak rám a kövek...
Itthon van a második része is. Azt hiszem, olvasatlanul megy vissza a könyvtár képregényes polcára. Mármint általam olvasatlanul.
[Hát ebben tévedtem. Csak két napja, hogy az első rész magamévá tétele után leírtam a fenti mondatot, erre máris ellene mondok magamnak: elolvastam mégis.]
A SOROZAT CÍME
Paper Girls. Újságoslányok. Már a cím sem jó, különben. Az újságos és az újságkihordó nagyon nem ugyanaz. Az újságos az manapság a multikban levő újság és napilap árusító helyek. Két néven (de nem vagyok hajlandó ingyen kimondani a nevüket). Régen az utcán levő kis bodegák voltak az újjságosok.
Amit a borítón látható lányok csinálnak, az meg az újságkihordás. Nem újságosok, újságkihordók. Egyébként, tudomásom szerint az angol cím ezt is jelenti. Egyébként 2: hogy teljesen igazságos legyek, amikor első alkalommal találkoztam ezzel a képregénnyel, én nem is az bódéban ücsörgő elárusítóra, hanem valamiért az újságírókra asszociáltam. Amihez végképp semmi köze a címnek. Fifti-fifti.
S persze a cím értelmezési problémájáról nem az eredeti szerzők tehetnek. Minthogy ők ánglisul alkottak.
Mivel én csak az első kötetet olvastam, és ez nagy eséllyel így is marad, csak erre alapozhatok: a lányok nagyjából a kötet tizentötödik oldaláig foglalkoznak a foglalkozásukkal. Utána el is lehet felejteni, hogy az egész katyvasz az újságkihordásból indult ki. Mondjunk búcsút az újsággal kapcsolatos bármilyen és akármilyen szakmának, ment tökéletesen lényegtelen. Pont.
AMI TÖRTÉNIK ÉS A SZEREPLŐK
Szóval én arra számítottam, hogy a történet valami mindennapi, amerikai történet lesz, sulis lányokkal a középpontban, akik újságíróskodnak, szeretnek, nyavalyognak, hisztiznek, poénkodnak. Ez a tévhitem addig tartott, amíg meg nem jelent az első rongyokba csavart zombi, majd az őskori sárkánygyíkok az égen. Onnantól több volt mint gyanú, hogy mocskosul félreprojektáltam én itt mindent, amit csak lehet. Erről sem a szerzők tehetnek.
Ők írtak egy időutazós, Apple-reklámos, sci-fi horrort, aminek szemmel láthatón nem én vagyok a választott célközönsége, de aminek, ha a Moly-t veszem alapul, jócskán van rajtam kívüli rajongótábora.
Három lány bringával újságot hord a településük házaihoz. Tizenkét évesek, de másodpercig nem tudtam elhinni, hogy csak tizenkét évesek. Tizenötnek már okésak. Képi megfogalmazásukban és minden másban is.
Egy reggel csatlakozik hozzájuk egy negyedik lány is, s rögtön ezután csuda fura jelenségek jönnek velük szembe. Első körben néhány rongyba csavart zombiszerűség. Meg ősmadarak az égen. Aztán furaruhás, majdnem normális emberkinézetű srácok. És így tovább. Valahogy.
A második kötetben aztán a lányok, mínusz egy, átesnek valahová, ahol is az egyikük találkozik a huszonévvel nálánál idősebb önmagával. Persze kölcsönösen bizalmatlanok önmaga iránt. Ki-ki a másik önmaga iránt.
Ebben a részben már vannak gigantikus kukacok is, akik hidat rombolva küzdenek egymással, de legalább csuda gusztustalanok. Jönnek-mennek, találkoznak az előbbi lányzó klónjával is, de rövid küzdelem árán, átalkobólintják valahová máshová, ahol nekik nagyon fontos szerep jutott volna a háborúban (amiről még nem tudunk meg semmit). S ne feledkezzünk meg a hosszú hajú, szakállú nagypapáról, aki a lányokra vadászik, a kizárólag archaikusan beszélni hajlandó unokájával egyetemben, s akitől közvetve megtudhatjuk, hogy az újságoslányok újságkihordó lányok csuda fontosak abból a szempontból, hogy... És itt véget ér a második kötet.
Nem nagyon karakíroztam, amit láttam, olvastam, csak egy kicsit. Nem az az elsődleges problémám, hogy elolvastam, megnézegettem kétszer százhuszonnyolc oldalt, és nem tudom, mit olvastam, mert nem, nem ez a bajom. A Mátrix is csak a végére kerekedik ki, és akkor is csak valamelyest, mégis az egyik kedvenc filmem. S van még egy csomó hasonló alkotás, ami csak menet közben fogható fel, haladni kell vele, hogy nyilvánvalóvá legyen, mifenéről is van szó. Harcosok klubja, 12 majom, stb., stb.,
Aztán van, amelyik ki sem derül. Ilyen volt a Twin Peaks például. (Mondjuk azt hatalmas blöffnek tartottam, nem is szerettem.) De alapvetően nem azzal van bajom, hogy két kötet után sem értem, mi a konfliktus lényege.
A problémám az, hogy a Paper Girls nem tudta elérni, hogy érdekeljen egyáltalán a konfliktus.
Na, ha valami, akkor ez baj! A főszereplő lányok nekem érdektelenek voltak, a kalandjaikra csak egy sztoikus „ja, aham”-mal reagáltam. Az egész olyan közömbös számomra, mint amennyire az elmúlt szombati, csillaghegyi Fenyő Miki koncert az volt. (Bezzeg a közelgő Colosseum és The Flower Kings, na, azok...!)
A TITKOSÍRÁS
Szokásom szerint csak a könyv(ek) elolvasása után néztem meg a Molyos véleményeket. Nem hittem a szememnek: volt, aki megfejtette a könyvben található nyelvet, amelyen a másik idősíkból érkezett mindenkik beszélnek.
Kimondhatatlanul becsülöm azokat az olvasókat, akik időt szántak a megfejtésre. Nekem eszembe sem jutott, hogy a szövegek egyáltalán bírhatnak bármiféle értelemmel. Erre kiderült, hogy dehogynem, s hogy kishitű vagyok. A Molyos beszélgetésben csak a megfejthetőség ténye volt benne. A második kötetben azonban már ott van a teljes időhurkos ábécé.
Nesze nekem! A szellemi lustaság... Bár volt egy kollégám, szia Laci, aki azt mondta, hogy francot a kíváncsiság viszi előre a világot! A lustaság, az! Szerinted férfi vagy nő találta fel a mosogató gépet? És kíváncsiságból vagy lustaságból? Na, ugye, hogy ugye!
Nem kezdtem el szöveget fejtegetni, erre a második kötet elején mit látok? Hát ami az előző képen van. De elhiszed, hogy mert nem fogott meg szemernyit sem a képregény konfliktusa, eszembe sem volt, de semmilyen szinten ezzel a szemet rontó keleti írásutánzattal szöszmötölni? Persze hogy elhiszed!
*
Mit mondjak még? Ja, igen, fontos, leglényegi!
A RAJZOK
Mert hát képregény, vagy mi a fene, nemde? De, de!
Te, figyelj, az van, hogy velem van baj. De nincsen baj ezekkel a rajzokkal. Semmi. De mégsem fogtak igazán. Ezt onnan tudom, hogy esztétikai okból egyetlen alkalommal sem lapoztam vissza sehová. Hiába van az, hogy minden jó, minden nagyon klassz, minden kifejező, és minden minden.
Az eddigi képek alapján láthattad, nagyjából miről van szó.
Erre mit olvasok a képregényről írt vélemények tömkelegében? Hogy mennyire hú, meg ha, és oda meg vissza a színezése, csodálatos és utolérhetetlen, és mennyire gyönyörködteti a szemet...!
Isten bizony, újra elővettem mindkét kötetet, és mondom, konstatáltam, hogy baj van velem. A rajzoknak, a színezésnek így kell kinéznie. Vagy még ígyebbül (és erre számtalan példa van). Ha a másfél éves uncsim így színezne ki valamit, fejen állva tapsolnék neki, persze, hogy! Ó, ez félreérthető, nem degradálni akarom a képregényt, dehogy, nem azt mondom, hogy másfél éves szinten van, miért mondaék ilyet?
Mondjuk az unokám másfél évesen simán elolvassa a nevét, és egy csomó kocka közül kiválogatja azokat, amelyikeken a neve betűi vannak. Az apja fel is háborodott: „Jól van, persze, előbb fogsz olvasni mint beszélni, mi?” Mer' a beszédben ugyancsak visszafogott a kis gyönyörűm. (Tényleg, de tényleg gyönyörű, nem csupán az elfogultságom mondatja!)
De különlegességet semmit nem találtam ebben a képregényben színezésügyileg. Szeniorosodó panelproli vagyok, jóvanna!
ÖSSZEGZÉSEM
Sokszóval itt van egy képregénysorozat, amivel hihetetlen szinten nem találkoztunk, de amiből két kötetet azért elolvastam. Egyszerűen teljesen érdektelen volt számomra a történet, nem leltem semmi különöset sem a dramaturgiban, sem a titkokban, sem a képi megfogalmazásban. mit nekem harmadik, negyedik kötet!
De ezt legalább elolvastam: a Batman – Az utolsó lovag a Földön olvasatlanul megy vissza. Talán hat oldalt, ha elolvastam belőle. Pedig a rajzai annak nagyon jók. S mégis, és mégse...
Olyan lett a találkozásunk mint amikor két ismeretlen bármilyen okból, teljesen békésen egymáshoz kell, hogy szóljon a helyközi járaton, el is beszélgetnek az út hátralevő részén, de aztán telefonszám-csere nélkül szállnak le és búcsúznak el egymástól.
1. kötet
Ciceró, Budapest, 2021, 144 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321576 · Fordította: Szép Eszter
2. kötet
Ciceró, Budapest, 2022, 128 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634321583 · Fordította: Szép Eszter
5/10
2023 szeptemberének a közepét alig elhagyva. Mindenféle belső kavarások folytán ma is, kedd van, szabin kell, hogy legyek. Kell. Bár szabadon választottam, amikor felajánlotta Ildi, a diszpécserünk.
– Neked holnap csak egy fuvarod lenne, az IT-seknek vizsgázni van a kocsija, elviszik a Kangoo-t, így valamelyikőtök [ketten vagyunk] el tudja vinni a teljes holnapi fuvart, a lakókat is, meg a futárdolgokat is.
Voltak fenntartásaim, de vagyok már olyan korban, hogy rálegyintsek dolgokra. S vállat rántva itthon maradtam tehát.
Semmi dolgom nincsen. Az idő is vacak, ősz lett. De azt hiszem, elmegyek a könyvtárba, így rövidebben kell cipelnem a nehéz képregényeket. Rövidebben, mintha előbb bevinném a munkahelyemre.
Munkahely: tegnap küldözgettem életrajzokat. Pedig nincsen kedvem váltani, szeretek itt dolgozni. De nincsen egy hete, hogy megjött a fizetésem, és van kilencezer forint a számlámon... És a gyógyszereimet még ki sem váltottam.
