A sorozat első három részében már kinyilatkoztattam: a Saga az egyik kedvenc képregényem. Tudom is miért, meg nem is. Persze, ha közhelyes is, de lehet dicsérni a történetet, ha akarom szokatlanul humánus, ha akarom, megfelelően polkorrekt, mindenesetre sci-fi a javából, vannak benne finoman beteg vonások, van benne szókimondó, meghökkentő szex, van benne menekülés, harc, nyomozás, jó poénok, és ami a fő, a Saga egy család-barát sorozat Semmiképpen sem abban az értelemben, hogy apu, anyu és a kismanusok együtt olvasgassák, mert, egek, dehogy, semmiképpen, az utóbbiak megállnak a növekedésben, hanem a mondanivaló a család intézménye mellett van. Ez manapság már fehér holló, ritka mint sárgálló búzamezőn a működő, okos tévé. Éppen ezért, ahogy kibogarásztam a könyvtári polcról, azonnal magamhoz is szorítottam („Most, hogy végre eljött, ó, a rég várt kedvesem!”), jött velem, miazhogynagyonis!
Na, szóval, ez a negyedik rész. Azt mondják az okosok, legalábbis régebben ezt mondták, ha megalakul egy rockegyüttes, az első két lemezük a legerősebb, a harmadik már kritikus. Azért az, mert addigra elfogynak a kezdeti időszakban megírt nóták, s jobbára kiforrnak a dolgok, fogy egy kicsit a lendület, higgadnak a kedélyek. Jól vagy rosszul. A harmadik album mondja meg, mi van igazából a csapatban.
Nos, a Saga esetében ez a negyedik kötet a fék. Hogy ez jó vagy sem, azon lehet törpölni. Majd az ötödik kötet megmondja. Miért fék?
*
Az alapsztori, ugyebár az, hogy adva van egy kosszarvas manus és egy angyalszárnyakkal bíró csajszi. Akiknek a népei veszettül és kitartóan irtják egymást, miközben az outsider népek meg a pálya szélén drukkolnak az életben maradásukért. Nos, ennek a két ádáz ellennek a fenti két példánya veszettül, véglegesen és szélsőségesen egymásba zúg, olyan szerelmetesek lészendenek mint az ólajtó. Le is pattannak a gyakorlati öldöklés közepéből mindketten, kézen fogva. Aztán eljövel egy csemetéjük, aki voltaképpen elmeséli nekünk a szülei sztoriját. A konfliktusokba nem megyek bele, ehhez a részhez voltaképpen nem is szükséges tudni róluk semmit.
Elég annyi, hogy együtt van apu, anyu, csemete és nagyi, meghúzódva a galaxis egy pici sarkában, mintegy a családi életre koncentrálva. Persze modern mód: anyu megy el dolgozni, hogy legyen miből megtömni a hasukat, apu és nagyi otthon bébicsőszködnek.
S ebből van a galiba! Mert űrhőseink, a kosszarvas manus és a pillangószárnyas csajszi előadják minden kapcsolat halálát: keveset vannak együtt, keveset beszélgetnek, keveset adnak bele a kapcsolatba, apu nagyon beszélget egy nagyon lila, kedves anyukával, közös gyereklegeltetés okán, már csak a paraszthajszál hiányzik, „egy semmiség csak, lehet mozdulat is”, hogy lekerüljön, ami ilyenkor felesleges és akadályozó. Anyu meg a szórakoztatóiparba ment pénzt vadászni. Olyan kis statiszta szerepe van, de a megélhetésért minden xart elvállal. Nem is csoda, ha előbb-utóbb kezd besokallni, s amikor megkínálják egy ultratuti-totálszupi tablettával, gondolkodik, majd legyint egyet, és hamm, kipróbálja. Majd legközelebb is, majd legközelebb is, majd azután is...
Nincs mit egymás szemére hányni, kinek a pap, kinek a papné. De persze amikor eljön a szemrehányás ideje, naná, hogy mindketten úgy gondolják, mégiscsak odaokádják a szívük mélyének a fájdalmát a másikra. Csúnya ügy, mondhatom...
S bomlik is veszettül, ami miatt eddig szerettük a kapcsolatot. Nesze neked, család!
Ami egyfelől jó, mert nem lebegünk a babarózsaszín sci-fi tüllfodrain, édesdeden mosolyogva, hogy ennyi szépség nincsen is. Másfelől kicsit félelmes, hogy a sztori nem megy-e el ebbe a lelkinyavalygós szappanoperába, seveledsenélküled, szeretlekismegnemis, sírunknevetünkmindentcsinálunkba? Mert az nagyon nem lenne jó.
*
Nem lenne igazságos, ha csak erről beszélnék a negyedik rész kapcsán. Viszont nagyon másról nem tudok. Félrevezetnélek, ha azt mondanám, nem történik semmi ebben az epizódban, mert történik. Mondanám, hogy folyik a vér, hullanak az emberek mint a legyek, de nem mindig vér folyik, és akik hullanak, nem mindig, sőt, kevésbé emberek. De van komoly népszaporulat-csökkenés, van monitor-fejű, szakmányban gyilkoló pszichopata, van monitor-fejű szülés, születés, -baba, van az ördög tudja, milyen nemű FBI-ügynök szerű képződmény, s van két olyan bizarr szexjelenet, hogy az ember agya (és hangsúlyozottan az agya!) lemerevedik a döbbenettől. A viszolygás csak később jön. S mégis mindkettő szexjelenet marad. Erre varrj gombot!
Ám mégis olyan érzésem volt, hogy annyi minden nem történt ebben a részben. Nem a cselekmény hiányzik, hanem a történés. Ha érted, mire gondolok.
Olvasás közben nem éreztem, de nagyobb gond, hogy most, amikor illusztráció végett átlapoztam a könyvet, nem találtam olyan rajzot, amelyik úgy alsómadárban megragadott volna, s rókafogtacsukaként nem enged el. Félreértés ne legyen: minden rajz jó, az elejétől a végéig. Csupán az a nagy-nagy döbi érzésem nem volt, ahogyan eddig mindig, minden résznél megesett. Az egyetlen igazán tetsző kép nem szerves része a történetnek, egy plusz rajzoló plusz festménye (Massimi Carnevale [ez vajon eredeti név?] rajza az olasz kiadáshoz; emitt van, ni!).
*
Szóval a helyzet az, hogy Saga ez, ha nem is a javából, de velejéig. De megbocsátunk az alkotóknak, hogy az eddigi kulturális orgazmustól megkíméltek: a rajzolónak (Fiona Staples) azért, mert továbbra is csuda jól rajzol, mert nő, és mert az én ízlésem szerint kedves, gribedlis arca van, derűs és nem törékeny, és a rajzk alapján egyértelműen nem egy gátlásos típus. Pazar összkép! Az írónak meg azért mert ebben a kötetben is van legalább két-három olyan beszólás, ami padlófogósan mindent visz, és a relatív helybentopit valamennyire ellensúlyozza. S persze marad a vágyakozás ez után a rész után is, hogy állandóra itt legyen a polcon... (Jó, tudom, kedves Szerelmetesfeleségtársam, nem élek már addig, hogy mindent elolvassak, ami a polcon van, és még könyvtárba is járok... Igazad van! De te ezt nem érted... Többek között ez az a 15-25% különbség kettőnk között, a többi stimmol.)
. És nekem senki sem szólt? De hát én benne vagyok!
Könnyen megtörök a csoportnyomás alatt!*
Soha ne aggódj amiatt,
hogy mások miként gondolnak rád, mert soha senki nem gondol rád.
*Te most komolyan engem akarsz kioktatni a háború szörnyűségeiről?
Vágod, hogy kurvára halott vagyok, ugye?
Az előző részekről szóló bejegyzéseim:
Saga Első kötet
Saga Második kötet
Saga Harmadik kötet
Pesti Könyv, 2019, 148 oldal · puhatáblás
ISBN: 9786155699337 · Illusztrálta: Fiona Staples
7/10
2020 augusztusa
