Doktor Csernus Imre iránt csuda lelkes voltam, amikor A nő című könyvét olvastam. Tetszett a stílus, a mondanivaló, a kemény őszintesége, az egész úgy, ahogyan volt.
Csernus többi könyve iránt nem voltam ennyire lelkes. Úgy éreztem, a veleje ugyanaz mindnek. Most gondolkodom, mi is a többi könyv? Megnéztem a moly.hu-s adatlapját és bólintottam. Nem olvastam mindet, de azért nem, mert amit A nőn kívül olvastam, az nekem duplikátum volt.
Voltam Csernus előadáson is. Erről részletesen írtam. Egyfelől tetszett. Másfelől viszolyogtam az egésztől, megdöbbentett, hogy ezt egy pszichológus nyilvános showműsort csinál mások nyomorából. Még ha meghökkentő, elgondolkodtató is a tanulsága. Cipolla jutott róla az eszembe.Komoly kétségem volt az este eredményével kapcsolatban. A show alanyainak minden bizonnyal változott az élte. A közönség többi részére gondoltam. Magam is egyfajta reality-showként tudtam csak szemlélni, feldolgozni az eseményeket.
Csernus doki mindezekre azt mondaná: leszarja. Mármint, hogy mi az én véleményem a dolgairól. Mondjuk megértem. Tulajdonképpen ugyanígy vagyok a blogomról írt véleményekkel. (Ez szerintem Csernus nézőpontjából pozitívum. Majd mondom, miért. Erről szól a könyv.)
A magyar több szempontból nem része az én nézőpontomból a Csenus-kánonnnak. Miközben tök logikusan beleillik, minden szempontból. Csak meglepő. Nem is tudom, miért. Amikor egyáltalán nem az.
Csenus A magyar-ral az egész népét tanítja nem középiskolás fokon, hogy egy nép vagyunk, s hogyan lehetnénk igazán egy nép. S hogyan lehetnénk büszke magyarok.
Csernus nagy fába vágta fejszéjét. Volt már több össznépi tépelődés a könyvében felvetett kérdésről. Akkor is, ha Csernus nem pontosan onnan közelíti meg a dolgot, ahonnan a kérdés-elődei.
1939-ben Szekfű Gyula szerkesztésében jelent meg egy cikkgyűjtemény, Mi a magyar? címmel. Vaskos, közel hatszáz oldalas kötetben. Olyan szerzők közreműködésével mint Babits Mihály, Kodály Zoltán, Ravasz László, Keresztury Dezső, vagy Eckhardt Sándor. Többek között.
Aztán 2005-ben és 2006-ban ugyanezzel a címmel egy Romsits Ignácz és Szegedi-Maszák Mihály szerkesztette kötet, a szerzői: Fejtő Ferenc, Andrásfalvy Bertalan, Somfai László, Kornai János, Korniss Péter fotók) Bálint Csanád, Végel László és Grendel Lajos.
Végül 2011-ben egy Sándor Iván szerkesztette kötet, aminek Mi a magyar most? áll a borítóján. A szerzői: Bauer Tamás, Gyáni Gábor, Halmai Gábor, Pataki Ferenc, Poszler György, Sándor Iván, Spiró György, Ungváry Rudolf, Vásárhelyi Mária és Závada Pál.
Erre Csernus egyedül fog neki elvágni a gordiuszi csomót.
És megteszi! :-D
Nem tudom megindokolni, miért, de Csenust valamiért, ha egyáltalán eszembe jutott volna elhelyezni őt bármilyen palettán, kozmopolita palinak tartottam volna. Nem tartottam annak, mert eszembe se jutott ilyen szempontból súlyozgatni a személyiségét. De közben mégis de.
Amikor Csemete, a nevelt lányom megkérdezte, meg van-e nekünk A magyar s hogy lécci, adjam már kölcsön a vőlegénye öccsének, mert nagyon érdekelné, én jól meglepődtem, hogy Csernusnak van ilyen könyve. Nekem teljesen kimaradt, én és a könyv eddig teljesen elkerültük egymást.
Amikor Csemetétől megtudtam, hogy írt ilyet a doki, sejteni véltem, mit mond a magyarságról. Hát kicsit sem sejtettem jól. Prekoncepcionáltam.
Fotó: Hajas Orsi
Forrás
TÖBB-E, AKI MAGYAR,
AVAGY LEHETÜNK -E BÜSZKÉK A MAGYARSÁGUNKRA?
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még a Hetednapi Adventista Egyház tagjaként írtam egy cikket a Szövétnek című folyóirat számára. Az volt a címe: Több-e, aki adventista?
Az adventisták azt vallják, az egyházuknak nagyon sajátos, egyedi küldetése, üzenete van ebben a világban. Hogy mint Isten eszköze, a közösség kiválasztott. Ennek persze egyrészt az a következménye, hogy sokan hátradűlnek: frankó, bent vagyok a pixisben, baj nem lehet, megtartom a megtartandókat és hurrá, jöhet bármi, ahoj üdvössség. A cikkben azt mondtam, igen, több, aki adventista, miközben egyáltalán, fikarcnyival, semmivel se több mint bármely más keresztény egyház tagja, vagy az utolsó, asszonyverő alkesz. Rossz nézőpontból nagyon rossz a kérdés.
A kérdés a magyarsággal kapcsolatban is feltehető. Több-e, aki magyar? Hát bárhová is születtünk, nem mindnyájan emberek vagyunk? S a máshová születünk, akkor nem magyarok, hanem svédek, malájok, kambodzsaiak vagy cseremiszek lennénk.
Ahogyan az is nem tök mindegy, melyik családba születtünk? Miért lenne más, több a családunk mint más családok, amikor nagyon sok esetben sokkal rosszabb másokénál?
Én például a gyerekeimen kívül gyakorlatilag nem tartom a kapcsolatot semelyik vérségi családtagommal, csak a gyerekeimmel. Nem haragból, hanem mert így alakult. Nem alakítottam másként én sem.
De mégis, ha meg kell határozni magamat, akkor Mohácsi vagyok. A Mohácsi család négy vagy öt nemzedékkel ezelőtt még a Mertz nevet viselte. Apai nagypapámat és az ő édesanyját nézve érthető volt a névválasztás. De erre csak felnőtten döbbentem rá. Amiképpen arra is, hogy az apai nagymamám leánykori nevében mit jelent a Bagiság. Egy régi, nagypapám által készített, nyolc milliméteres némafilmben volt lehetőségem megtekinteni a Bagi klánt családot. Ahogy mondani kell: hát nem egy vonó volt a társulatban, hanem a száztagú zenekar. Érdekes, de a Bagi nagymamám édesanyja viszont a Jászságban lakott, és hófehér bőre volt. Az anyai ág meg alföldi paraszt család volt. Messzebb nem tudok nézni. És még így is keveset látok.
Zsidó, cigány, jász, alföldi paraszt, van itt minden. Mire legyek büszke? Melyik több mint a másik?
Egyik sem. Így együtt adják ki a felmenőimet. A családomat. A szűk család a Mohácsi és a Gőz família volt. Őket jól ismertem. Mármint nagyszülői szinten. Édesanyám szülei nagyon közel álltak hozzám. Papa hamar elment, Nagyi szerencsére hosszú életet élt, és az utolsó éveit velünk töltötte. Nagyon szerettem őt, gyakorlatilag nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, pedig már, egek, nyolc éve, hogy elment... Az anyai vonal volt a folyamatos támogatás, mindenféle szempontból.
Apai ágon a nagypapám értelmiségi volt. Nem a mindennapi munkáját, hanem az élethez való hozzáállását tekintve. Sajnos korán meghalt ő is. Írt, festett, eszperantóul beszélt, kreatív volt. A nagymamám a halála után elherdált mindent, ami Papáé volt, az írásait, a festményeit, a könyveit, mindent. :-(
Nos, mire, kire legyek büszke?
Csernus azt mondja, a kérdést nem szabad racionálisan megközelíteni. Meglepő fordulat! Miért nem? Mert a család, amiben felnőttünk, a város, a falu, ahol születtünk, ahol gyerekeskedtünk, a barátok, az első kézfogás, az első csók, az első testi szerelem, a nevetések, a tábortüzek, az étel íze, a mindennapok apróságai, és a nyelv, a nyelv, mind-mind gyökeret jelentenek. Nem azért mintha többek lennének mint másoknak máshol, hanem azért, mert a miénk. És ez nem ráció kérdése.
Ezt a képet az MI készítette. Nem úgy, ahogyan kértem. A meghatáozás a következő volt: A magyar puszta, nyári napon, jobbra gémes kút, mögötte ökörcsorda, a távolban ménes, az egyik lovon csikós ül, az előtérben egy különleges férfialak: a törzse és a mellkasa olyan formájú mint Magyarország, a férfia haja a válláig ér, szakállas, szemüveges, mosolygós, egy fokosra támaszkodik..
Sebaj, spongyát rá...
Tele van a világ jó édesanyákkal. De egy édesanya nem csereszabatos: hiába csodálatos a tiéd is, nem adom érte az enyémet cserébe! Te odaadnád valakinek a tiédet?
Ennek sem a bő gatyához, sem a csikósokhoz, sem a gulasch-hoz, a gémeskúthoz, sem a halászléhez nincsen semmi köze. Még az Anyám tyúkjához vagy a Minek nevezzelekhez se. Csak ahhoz, hogy Nagyi pogácsája, paradicsomleve és pacalpörlköltje (úgy látszik a p-betűben volt verhetetlen az én nagymamám) volt a világ legfinomabbja Eszembe jutott még a phúslevese is. :-D
S aztán a racionalizálás elvetése után Csernus folyamatosan arról beszél, miképpen kell a gondolkodásunkat és a viselkedésünket megváltoztatni.
Mielőtt azonban túllépnénk a racionalitáson...
Volt kamasz ismerősöm, aki megkérdezte, ugyan mire legyen büszke, csak azért, mert Magyarországon született? Hárman voltunk ott a beszélgetésen. A két felnőtt azonnal sorolni kezdte neki a példákat: a golyóstoll, a színes tévé, a helikopter, a Volkswagen első terve, Holywood, amit gyakorlatilag magyarok alapítottak, a számítógép, a C-vitamin, 1956, Nándorfehérvár, Eger, Bécs ostroma, a magyarok nyilai, a pozsonyi csata, az Aranybulla, Európa első alsónadrágja, a magyar nők szépsége, a magyar elme kiválósága... És hosszan tovább... A kamasznak leesett az álla. „Ezeket nem is tudtam... – hebegte, de jó érvelő, azonnal hozzá is tette: – De ilyenek mindenhol vannak!” Persze, mondtuk neki. Nem verseny ez. De te azt kérdezted, ugyan mire lehetnél büszke magyarként. S ez nem kevés, bár korántsem sem teljessége a büszkeségforrásoknak. A Nobel-díjasainkról beszéltünk már? Összesen huszonegy olyan ember van, aki vagy hazánkban született, vagy valamelyik szülője innen származott és megkapta a Nobelt. (Összehasonlításul: Franciaország lakossága több mint hat és félszerese Magyarországénak. A Nobel-díjasainak a száma pedig alig kétszer több mint a magyaroké. A németeknél a nyolcvannégy milliós lakosságra ötven Nobeles jut.
A nyelvünk pedig, Csernus is idézi, önmagában különlegesség. Még G. B. Shaw is azt mondta, ha nem angol lenne, a tökéletes nyelv miatt magyar szeretne lenni.
Gyönyörű tájainkat, a vízben különösen gazdag földjeinket meg még nem is említettük. Meg azt sem, hogy miközben utáljuk a közbiztonságunkat, nem vesszük észre, hogy ha Európa nyugati feléből idejön valaki, akkor csudálkozik, hogy nálunk éjjel is büntetlenül lehet sétálni a Belvárosban.
Szóval alig kell megkapirgálni a dolgokat, sorjáznak az elképesztő adatok, mi mindennel büszkélkedhetünk. Csak éppen gyalázatos divat fikázni mindazt, ami magyar.
„Tipikus magyar mentalitás!” – hallani, olvasni nagyon sokszor a lenéző, utálkozó megállapítást. Ilyenkor nyílik a bicska a zsebemben. Vagy velem van baj: én sokkal több kedves, segítőkész emberrel találkozom mint gyalázatossal. Mi a csuda tipikus? S miért tipikusan magyar, más nációkban nincsenek szar alakok, szemét jellemek?
Ami viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne a magyarok nemzeti karakterével probléma.
Ha már karakter: bennem Csernus úgy élt mint egy nagyon szigorú, mosolytalan, zord figura. Amikor egy előadásán voltunk, abban és akkor sem volt benne semmi humor. Amikor betévedtünk a noszvaji kávézójába, éppen ott volt, ő szolgált ki minket, de akkor is tök komor volt.
Erre a képek, amiket találtam róla majdnem mind mosolygósak. Még a Facebook-os borítóképe is. Így sokkal szimpibb.
MI A BAJ MAGYAROKKAL?
Ha tudjuk a bajt, tudhatjuk a megoldást is. Mindjárt megnézzük, min kellene változtatnunk.
Csernus tabut döntöget. Előveszi a Himnusz-unkat, és azt mondja rá: látlelet. Benne van minden, ami manapság probléma a magyar gondolkodással.
Mert a Himnusz tulajdonképpen egyfajta nyavalygás, hogy milyen rossz nekünk, mennyire megviselt bennünket a sors, mennyire gennyedékek volt velünk a török, a tatár, a Habsburg, s gyere már Isten, segíts rajtunk, add meg, ami hiányzik, amire szükségünk van! S ha Himnuszra mint himnuszra gondolunk, akkor bizony lássuk be, a tempója, a vontatottsága gyönyörű, de rettentő unalmas nyavalygássá teszi.
Gyulán van egy Erkel múzeum. Természetesen megnéztük. Végre eljutottunk oda is, mert eddig kimaradt. Az egyik interaktív tárlőn lehetőség van meghallgatni a Himnusz különféle verzióit. Van olyan, amelyik sokkalta tempósabb a manapság bevettnél. A tempóváltásra van közelmúltból való példa is. Több is.
Csernus nem lcafacázik, ikmondja: a magyar egy hihetetlenül búvalbélelt, negatív, másra mutogató, felelősséget nem vállaló náció. Ilyen értelemben mondja a Himnuszról is, amit mond. Azt mondja, az lesz boldog ember, aki minden körülmények között vállalja önmagát, vállalja azt, amiben hisz, bármi is legyen az, és aki vállalja önnön tetteiért a felelősséget. A hit vállalása azt jelenti, hogy a kitűzött céljaimba mindent beleteszek, amire csak képes vagyok. Nincsen „megpróbálom”, csak megcsinálom van. Természetesen így is elképzelhető, hogy nem jön össze, de az nem kudarc, hanem tanulópénz. A kudarc a félenergia, a próbálkozás, a „valamit teszek” a „mindent megteszek” helyett.
A doki azt mondja, ez hatja át egész társadalmat. Ilyen az egyén, és mert egyénekből épülnek fel a hivatalok és az intézmények is, ilyen az egész életünk: a hit nélküli munkások számára mindenki más fárasztó munkadarab. Mondjuk ez válasz arra is, amit már régen nem értettem: ha valaki a kereskedelemben, az egészségügyben bárhol olyan helyen dolgozik, ahol emberekkel kerül kapcsolatba, akkor miért sértődik meg, ha a munkája során emberekkel kell kapcsolatba kerülnie? Van az nagyon vulgáris, de nagyon igaz mondás, hogy aki kurvának megy, ne csodálkozzon, ha meg akarják baszni.
Meg azt is mondja a doki, hogy csak így vállalható a magyarság: kihúzott derékkal, be a hassal, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer!
Nagyon elgondolkodtatott a doki. Mielőtt a könyvét olvastam volna volt egy esetem. Figyelmetlenségből elcsesztem valamit, aztán megpróbáltam elmismásolni az elcseszést. Akkor meg lebuktam. Mire az első reakcióm a valóság elkenése volt. Ösztönös védekezési reakció volt. S ez a gáz: hogy ösztönből jött a hárítás, a menekülés, az elkenés.
Mert ha ez jön ösztönből, mi van belül?
Azt is mondja a doki, hogy az, aki nem tesz bele mindent a dolgaiba, aki nem teljes hittel végzi, ami végez, az nyilván irigykedni fog arra, akinek sikerül, akinek bejönnek a dolgok. Irigykedni fog, mert csak a végeredményt nézi, a hozzá vezető utat nem. Mert az rádöbbentené a saját lustaságára.
No ebben nem állok olyan rosszul. Soha nem zavart mások sikere, anyagi előmenetele. Mindig is tudtam magamról, hoy kényelmes, lusta vagyok. Soha nem tanultam jól, inkább olvastam, zenét hallgattam és a lányokkal meg a barátokkal foglalkoztam. Nem mentem fősuliba sem, mert fárasztónak találtam. Azon kívül, hogy fogalmam sem volt, mi érdekelne annyira, hogy sokat tanuljak róla.
De mindig jó voltam abban, hogy másoknak önzetlenül segítse előrébb jutni. Amikor főszerkesztő voltam, igen sok munkám volt mások írásainak a kiadhatóvá tételében. De éppen a héten történt, hogy egy ismerősöm feltett egy Facebook-bejegyzést egy neki nagyon fontos kérdésről, én meg önálló blogbejegyzést csináltam belőle, hogy nagyobb nyilvánosságot kaphassanak a gondolatai. (Éppen ma reggel láttam, hogy egy, a blogomnál sokkal olvasottabb fórum is megosztotta a mondanivalóját. Kicsit lehangolt, hogy nem csak én voltam ilyen jó fej. De aztán úgy döntöttem, inkább örülök neki.)
Eltűnődtem, mennyire örülök Szerelmetesfeleségtársam üzleti sikerinek? Mármint azon túl, hogy természetesen anyagilag nekem is jobb, ha sikeres, mintha nem lenne az. De hogy frusztrál -e bármilyen szinten, hogy egyre ismertebb, elismertebb és hogy gyakorlatilag ő a családfenntartó. Van bennem egyfajta irigység. Nem a bevétel miatt, látom, mennyi munkával jár. Inkább amiatt, hogy megtalálta, mi az, amit csinálni akar, és szereti csinálni.
Szeretem bütykölni a blogomat. Csak bevétel nincsen belőle... Na, jó, a zenei által legalább koncertekre eljutunk.
Ezen a száz százalékon azért morfondíroztam. Több zenész ismerősöm, akik nem csak plöntyögnek egyet ide, egyet oda,, hanem komoly zenei tudást tesznek az alkotásaik mögé, és állítom, hogy világszínvonalú, amit művelnek, mégis, hosszú évek izzadtsága után sem jutnak egyről a kettőre. Sem ismertségben, sem az anyagiakban. Azt megítélni, hogy vajon száz százalékkal menedzselgetik-e magukat (a zenéjük száz százalékos) vagy csak ímmel-ámmal menedzselgetik, a jó Isten és Csernus Imre tudják eldönteni.
Csernus szerint soha nem a körülmények a meghatározók, az eredmény mindig rajtunk múlik. Minden mosakodás nélkül mondom: az, hogy az Alma Mahlerről írt darabom nem került színre a Schiele-kiállítás idején, nem rajtam múlt. Vagy ha igen, nem tudom, mi múlt rajtam. Szívvel-lélekkel kutattam, írtam, tempósan dolgoztam, aztán két, hozzám el nem jutó információ hiánya agyon is vágta az egész projektet. Nem éltem meg kudarcként, tanulópénz volt, ma is tudom, hogy jót írtam. De óriási csalódás volt mégis.
GLOBALIZMUS, FOGYASZTÓI TÁRSADALOM
Csernus tisztán látja: a társadalom alapja a család. Minden családnak hagyományai vannak. Ha több családnak vannak azonos hagyományai, azt ünnepeknek hívják. A magyarság hagyományai gyönyörűek. De mára a kutyát sem érdeklik.
A doki elmondja, hogy Sógorországban például nem kell falunap a népviselet hétköznapi felvételéhez, Hanzi és Stefi magától értetődő természetességgel ugrik be a kantáros térdnaciba, hogy beugorjon egy sörre Franzihoz. Nem a joggingot veszi fel, bár lehet, az kényelmesebb lenne...
A globalizmus tönkreteszi a hagyományokat, állítja Csernus, és vásárolgató konzumidiótává az egyéneket. Mert nem érdeke az erős helyi közösség. Az ő érdeke a fogyasztásserkentés. Hogy mindenhol kapható legyen az egyenreklámokban tukmálgatott egyenfos termék.
S azt is állítja, hogy a mai húszasok és fiatalabbak már teljesen védtelenek ezzel szemen. Nincs előttük ellenpélda, nagy a csoportnyomás, a korosztály elvárásainak súlya, és nincsen, amit szembe tudnának ezzel állítani.
Persze, nem újdonság, amit Csernus ír. Tudjuk, tapasztaljuk. Igaza van. Csak furcsa volt tőle globalizmus-ellenes véleményt olvasni. Ugyanabból az indokból, amiért elsőre furcsa volt, hogy Csernus számára fontos a magyarsága.
De olyan kis jól, lélekmelengetőn furcsa.
Van egy fejezet a könyvben, Az ízeket élvező magyar a címe. Úgy kezdődik, hogy a magyarok szerencsére enni szeretnek. S hogy mennyi egyedi, csak rájuk jellemző ételük van. S úgy tudta leírni ezt a fejezetet, hogy kezdtem büszke lenni a sárgabarack lekvárra, a szegedi halászlére és a töltött káposztára. Olyan jó volt olvasni, hogy csuda. Éppen krumplit és pácolt húst sütöttem közben, amit aztán barackbefőttel ettem zabáltam fel.
MI A BAJ A CSERNUS KÖNYVVEL?
Hogy egy kicsit akasszuk már a hóhért...
Miközben eszemben sincsen vitatkozni Csernus Imre diagnózisával, főleg, külföldi tapasztalat híján fogalmam sincsen, más nemzetek hogyan állnak a derűvel, a boldogsággal, a tartással, a nemzeti büszkeséggel. Simán elhiszem, hogy búvalbéleltek vagyunk, boldogtalanok, felelősséghárítók és lusták.
Azt is elhiszem, hogy egy gyereknek legalább tizenhétszer kell elmondani valamit, amíg végre eljut hozzá az üzenet. Nos, A magyar című könyv huszonhárom fejezetből áll. Izgalmasabbnál izgalmasabb felvetésekkel. Meg is mutatom milyenekkel, tényleg izgalmasak!
2. A szavahihető magyar
3. A tudatos magyar
4. A találékony magyar
5. A boldog magyar
6. A himnuszéneklő magyar
7. A felelősségteljes magyar
8. A szenvedélyes magyar
9. A példamutató magyar
10. A hiteles magyar
11. A sikeres magyar
12. A külföldön élő magyar
13. A pozitív magyar
14. A hősies magyar
15. A hagyományőrző magyar
16. Az ünneplő magyar
17. Az öntudatos magyar
18. A tüzes szemű magyar
19. Az őszinte magyar
20. A változtató magyar
21. A közösségi magyar
22. Az ízeket élvező magyar
23. A jövőépítő magyar
A helyzet az, hogy a doki kevesebbnek mint gyereknek gondolja az olvasókat. Egy interjúban el is mondta, neki döbbenet, hogy az előadásain csupa olyan dolgot kérdeznek tőle, amit a könyveiben már leírt. Mondjuk nem értettem a döbbenetét. Én olvasó ember vagyok. Meg feledékeny. Meg nem is olvastam az összes könyvét. Aki kérdez, lehet, mintegy véletlenül tévedt az előadásra, életében nem foglalkozott elmélyülten a doki mondanivalójával.
Nos, talán emiatt az értetlenség miatt írta szó szerint az összes fejezetbe bele Csernus doktor, hogy búvalbélelt, felelősséget nem vállaló, nem hittel élő emberek vagyunk, kitérünk a konfliktusok elől, megalkuvók vagyunk, mi magyarok és főleg nem állunk ki a hitünk, a céljaink, az elveink mellett. S hogy bele kell állni a hámba, ha csak csinálgatjuk a dolgainkat, soha nem leszünk boldogok, elégedettek, mert belénk égettetett az eredménytelenség.
S azt is megtudjuk fejezetről fejezetre, hogy a doki mindent teljes hittel, száz százalékosan csinál, vállalja a dolgaiért a felelősséget, emiatt boldog és elégedett ember, büszke magyar. És a céljait nem mások miatt, nem alkalmazkodásból, megalkuvásból, nem mások kárára akarja elérni, letojja mások véleményét, önmagának akar csak megfelelni.
Mondom újra, mindez az összes fejezetben ott van.
Ha olvastad az előző bejegyzésemet, Mike Pearé rettegős könyvéről, akkor nem lesz újdonság, amit most írok. Láttunk egy csudálatosan rossz dokumentumfilm-sorozatot a feltaláló Tesla-ról. Az alapkiindulása az volt, hogy amikor Tesla meghalt, nyolcvan bőröndnyi irat volt a szállodaszobájában, ahol élt. De csak hatvannak a sorsáról tudunk. Hová lett húsz bőrönd és miért lett hová? Amíg a narrátor ezeket a kérdéseket kicsit hosszabban felteszi, egy képsort látunk, ahogy a félhomályos szállodafolyosóról a sötét szobába lépnek kalapos, ballonkabátos emberek, iratokat pakolnak faládákba a polcról, asztalról, a széfből, lezárják a ládákat... És ezt a képsort nagyjából ugyanezzel a narrációval a sorozat minden részében legalább kétszer bemutatják az egyre kedvetlenebb nézőnek. A sorozat hét részes. Tehát minimum tizennégyszer meghallgatjuk, hogy nyolcvan bőrönd volt, de csak hatvan van, hová lett húsz bőrönd, csak nem a mostani elnök, Donald Trump nagybátyja vezette CIA-elődszervezt vitte el? (Mifaszért lényeges mindig hangsúlyozni, hogy az a Trump ennek a Trumpnak a nagybátyja?) Szóval mondom, minimum tizennégyszer! Rohadt unalmassá lett!
Szerdán a kollégámmal egy cég iratait kellett elhoznunk a belvárosból az újpalotai telephelyünkre. Amikor hazaértem, Szerelmetesfeleségtársam megkérdezte, hogy aktákat pakoltunk-e. Mondtam, igen. Mire ő: „És megtaláltátok?”. Kérdeztem mit. Mire ő: „Hát a hiányzó húsz bőröndnyi iratot!” :-D
Csernus rájuk ver: ő huszonháromszor mondja el ugyanazt. A harmadik-negyedik alkalommal furcsálkodtam. Aztán már átugrottam ezeket a részeket. Mert rettentő unalmassá vált a permanens ismétlődés és az önfény. Értem én, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni ezt a mondanivalót, ah ez ember nem középsikolás fokon akarja tanítani a nemzetet, de ami sok az túlzás.
NEHOGY A FENTI ÜZENETET VIDD ÁM MAGADDAL!
A magyar jó könyv. Élni tanít. Magunkra ébreszt. A magyarságunkra ébreszt. Arra, hogy büszkék lehetünk a magyarságunkra, a bármilyen oldali politika menjen a pébe, sem a kokárda, sem a magyar zászló nem az övé, hanem mindannyiunké.
Van mire büszkének lennünk, ez az üzenet, de elsősorban önmagunkra kell annak lennünk. Ami aztán tiszta lelkiiismeretet, odatett életet és az ebből fakadó elégedettséget és derűt eredményez.
Csernus azt mondja, ezt bárki meg tudja tenni. Tény, hogy melóval jár. De bárki meg tudja tenni.
Jaffa, Budapest, 2024, 318 oldal · ISBN: 9789634759164
8/10
Ma reggel gyakoroltam a határszabást, az elveim melletti kiállást, férfi voltam és magyar. Úgy fest, Szerelmetesfeleségtársammal kapcsolatban teljesen működőképes a dolog. Szabtam egy nem túl éles határt, még én sem tudtam pontosan, mi van, ha dezertál, de már ettől visszakozott kicsit, és máris kicsit másképpen zajlott a reggelünk. Hm...
Doki, szerintem mindenki működik, amit mond. Csak eléggé tele kell, hogy legyen a fax, hogy lépéskényszerbe kerüljünk. Vagy naiv vagyok?
*
Két napja hallgatom az új Solaris lemezt. Valami csodálatos! Egy az egyben még nincsen fent a YouTube-on, de a dupla cédén levő három szvitből az egyik már itt van.
