A nagybőgő számomra elválaszthatatlan Darvas Iván zsenialitásától. Vagy huszonsok éve láttam a darabot, de most, a szöveget olvasva is felsejlettek a gesztusai, a hangsúlyai, az arcmimikája. Lehengerlő volt.

Pedig a darab nem világmegváltó darab. Csak zseniális.

Az önáltatás, az önátvágás monológja a kisember szájából, aki megpróbálja magával elhitetni (aminek az ellenkezőjét, de az alkohol aztán teljesen világosan kihozza belőle): hogy léte, művészete, ennek eszköze a legmagasztosabb dolgok egyike ebben a teremtésben.

De a nagy mesélés közben egy svunggal kiömlik belőle rettenetes magánya, társtalansága, egyértelmű gyávasága (úgysem fog kiáltani, tudja, tudjuk jól, mert a gyűlölt biztonság azért fontosabb; s egyértelmű, hogy a büdös életben köze nem lesz vágya tárgyához, soha meg nem hívja a drága étterem vérlázítón drága ételeire).

Hiába a műveltség, hiába a tudás, a művészet, mindenben elviselhetetlenül kisszerű az élete. Amit józanon soha nem fog belátni, ahogy csak az ital hatására képes szembenézni azzal is, hogy a Kiválasztott buta, mint a föld, csak éppen fizikailag jól ellátott, nagymellű lány. De még a szexszuális vágyát is sznobizmusba csomagolja, s miközben az F-lukára gondol, a hangját dicséri…

S mégis, az a legszörnyűbb, hogy így vagy úgy, de a legtöbben nagybőgősök vagyunk.

5/5

(2013)

Az úgy volt, hogy mindkét gyerekem ugyanabba az általánosba járt, s amikor nem, akkor is egy oskolába, mer' ott volt guminázijum is; tehát amikor lánygyerekem kijárta az áltisit, akkor maradt az iskolában középiskolásoskodni.

Egy oszitárslánynak az anyuja meg színjátszó szakkört szervezett, amibe valahogyan, mint negyvenes örökifjú belekavarodtam én is. Ebből lett is baj, mert amikor a Ferencvárosi Művházban előadás lett a Színjátékforgóban, akkor jött a jogos ágálás, hogy kerül a negyvenes csizma a diákszínjátszó-asztalra?).

Többek között A rovarok életéből című darab Csavargója voltam. Az, aki nem akarja megváltoztatni az embereket, csak nézdegél békésen. (Az a vicc, hogy a szerep életté lett: így maradtam, dolgokat akarok megváltoztatni, embereket már nem, csak reménykedem, hogy változnak. Csak akkor teszem szóvá, ha már rohadtul tapossák a fájós bütykömet.)

A két darab valami elementáris, abszurd komédia, allegória, mittudomén. Nagyon jókat röhögtünk a próbákon. A közönség annyira nem, val'szeg, mert szokni kell a hangnemet. Van benne valami Übü-s, de ezért kezességet nem vállalok. Igaz, a rendezőnk közvetlenül ez után próbáltatta velünk amazt. Én emezt jobban szerettem.

A Régikönyvek oldalán van egy elérhető példány, öccá forintért.  (2018. 08. 01.; 18:32). Csak úgy mondom. :-)

5/5

(2013)

A liberalizmus és a fasizmus egymásnak teljesen ellentmondó fogalmak. Állítólag. Mert ez sulykolják a fejünkbe. A könyv címe éppen ezért telitalálat. Mert azt mondja, az ellentmondás csak látszólagos. (Valahogy úgy, mint amikor megismerkedtem Szerelemetesfeleségtársammal az interneten: küldött nekem egy virtuális puszit, s ez akkora hülyeség volt [virtuális puszi!], hogy én, aki elég sok mindent végeztem már virtuálisan, erre kíváncsi lettem, lett is belőle házasság, ásó, kapa, nagyharang, addig meg szerelem!) A földi halandó azt gondolná, hogy a szerző szójátszik, figyelemfelkelt. De, aztán, ahogy a figyelem-felkeltett olvasó halad a könyvben, rájön, hogy szó nincsen szójátékról: vérvalóság a liberalizmus fasizmusa.

Még az érdemi miegyebek mellett: a mai politikai életben külön szótár kell adott szavakhoz, mert a jelentések torzulnak, deformálódnak. és a tájékozatlanok jobbára azt hiszik, tudják miről beszélnek, olvasnak, pedig már régen nem azokkal a jelentésekkel kellene olvasniuk a szavakat. A könyv címének összetett szavának két tagja is ilyen magából kifordult értelmezést nyert manapság: liberalizmus, fasizmus. Az egyik maga a Kánaán, a másik maga az ördög. 

A liberalizmus eredetileg nem erkölcsi szabadosságot, nem a másság ájult tiszteletét jelentette (gondoljunk csak Deákra, Széchenyire, Kossuthra, Eötvös báróra vagy Jókaira), hanem gazdasági tartalommal bírt, a hazai gazdaság felszabadítását, önállósodását szorgalmazta. Ma a liberalizmus jobbára beterelni akar a Nagy Európai Közös Kuckó egyre fajsúlytalanabbá váló eszméjébe; mi befelé törekszünk, miközben más népek felismerték a nemzeti önállóság és identitás megtartó értékeit, és kitörni próbálnak. A liberalizmus tehát eredetileg a nemzeti gazdaság önrendelkezés alapelve volt. Ebből torzult a pontosan meg nem nevezett szabadság iszenségévé, anélkül, hogy pontosan meghatározná, mire való szabadságra gondol. Mert a szabadság önmagában tartalmatlan.

A fasizmus nem azonos a nácizmussal. A fasizmus meghatározása, ahogyan erre a könyv felhívja a figyelmet, egyáltalán nem egyszólamú, ahány mű, annyi meghatározás. (vö. A szerző szerint a fasizmus talán legrövidebb meghatározása: az államnak az egyén fölé rendelése, és az állam érdekeinek mindenekfelett való érvényesítése, akár az egyén érdekeivel szemben is. (Jusson eszünkbe nyugodtan a nagy francia forradalom és a nagy októberi is, meg az 1984!) 

Tartsuk szem előtt, hogy a fasiszta értelmezések történelmi megvalósulásában az állam minden esetben az adott náció államát jelentette, nem pedig egy interfasiszta koalíció ábrándozásait.

A húszas években formálódó fasiszta államok, elsősorban a Mussolini vezette Olaszország nem voltak náci államok. Fasiszta államok voltak. A német nemzeti szocializmus (figyelem, már a név is, jogosan, baloldali gyökereket sejtet) véres antiszemitizmusa csak későbbi értelmezésekben és jelentéstorzításokban tette eggyé a fasizmust a nácizmussal, ostobán vagy gonoszul egybemosva a nem azonos fogalmakat. A statisztikai adatok és a történelmi tények elmondják, hogy sem az olaszok, sem a spanyolok nem voltak antiszemitábbak, mint bármely más állam, s mindkét ország csak a német megszállás után foganatosított antiszemita rendelkezéseket. Ha az antiszemitzmus a fasizmus fokmérője, akkor a szövetséges államok antiszemitábbak voltak, mint Mussolini és Franco országai. (A szerző nem említi, de voltaképpen az akkori Magyarország is ugyanebben a cipőben járt. Mármint a magyarországi zsidók kiirtási-kísérlete gyakorlatilag a német megszállás után vette csak kezdetét.)

A könyv elmondja, hogy a ma látszólag élesen elkülönülő két eszme, a liberalizmus és a fasizmus gyakorlatilag egy tőről fakad, egyazon alomból származik. Ezt iparkodik, meglehetősen meggyőző tényekkel alátámasztani, mind Európára, mind az USA-ra nézve. Érdekes, hogy Lyszak Legutko könyve, A közönséges ember diadala a kommunizmus és a liberalizmus közötti nagyon komoly hasonlóságokra mutat rá. 

Goldberg voltaképpen az utóbbira, a fasizmusra koncentrál, s a XX. század elejétől levezeti, hogy miképpen volt Wilson (a New Deal atyja), Roosevelt és az őt követi elnökök sora végső soron fasiszta, és miért nem alkalmazták rájuk sohasem ezt a jelzőt. 

Szó van arról is, példákkal illusztrálva, tényekkel alátámasztva, hogy voltképpen még Hollywood erőszakkultusza, és másság-imádata is visszavezethető a liberálfasizmusra.

Az eszmetörténeti fejtegetésben, ha nem lenne vérvaló az agresszió, az a vicces, hogy voltaképpen gyökereiben ugyanannak az eszmének a képviselői utálják, verik, öldösik egymást. De persze ezt már „megszokhattuk” a Nagy Francia és a Nagy Októberi (Ami Novemberben Volt) történetét szemlélve.

Számomra, bár nem tudom, pontosan mit vártam, de hiányzott napjaink Európára való kitekintése a könyvből. Nem hibája, én lettem volna kíváncsi, hogyan látja például a mostani kelet-európai kifordult helyzetet. Mert nem tudtak nem eszembe jutni, Tóth Gy. László Politikailag korrekt 1–3, Baloldali gyűlöletbeszéd, vádak és vélemények című válogatásai, amik azért a mai honunk általánosan elfogadott fogalomrendszerét nagyban megkérdőjelezik, ráadásul a liberálisok saját szavaival, a könyv címének megfelelő módon. Vagyis a alátámasztják, amit a Liberálfasizmus című könyv szerzője állít: nincs különbség a liberalizmus és a fasizmus között. Azonosság van. Csak kapjon elég teret, megfelelő mennyiségű hatalmat, és mindkét rendszer ugyanabban éli ki magát. (A viszonylag közelmúltban még erre is volt példa országunkban. Jé!)

* Például: Lyszard Legutko: A közönséges ember diadala; John Kekes: A liberalizmus ellen; David Coleman: Cenzúrázva; Molnár Tamás: A liberális hegemónia; John Kekes: Az egalitarizmus illúziói

3,5/5

(2013)

Meglátni és megszeretni… és könyvtárban vadászni. Elejtettem. (Felvettem. ;-) )

Namost, ez annyira nem gyerekkönyv.

akkor van hökk rendesen. Még ha elvi szempontból, lássuk be, igaza is van, hiszen akkor is ragadozó, ha nem is az átlagból való.

Aztán Lafkádió vadász lesz: vadászt vadászik. Emberre hajt. Sok vacsi lesz a vadászataiból a hordájának.

Kettedik hökk, nem annyira gyerek-kompatibilis az üzenet. S nagyot ugorva: a befejezés sem. De hihető, és eltekintve attól, hogy a főhős egy beszélő oroszlán (egy vicc jutott eszembe: kocsis hajtja a szekeret, üti a lovat, de nagyon, mire az hátra szól: „Ne üss már, fáradt vagyok, úgysem megy gyorsabban!” Emberünk rémülten leugrik a szekérről, és a kutyával együtt egy fa mögül lesi a nem mindennapi csodát. Lihegnek mindketten az ijedtségtől. A kutya ránéz a gazdira és megszólal: „A rohadt életbe, de megijedtem: egy beszélő ló!” Vicc vége.), a befejezés nagyon korrekt, életszagú. Igaz, kétséges, hogy gyerekek számára vajon mennyire érthető? Az identitás-kérdés val'szeg hökkenet számukra, akinek meg nem, kétséges, nem vesz-e kezébe mesekönyvet. De kicsire nem adunk, bízunk a Gondviselésben, hogy mindenkit akkor talál meg a kellő információ, amikor arra szüksége van, és amikor megérett rá.

Na, most: bár nem gyerekkönyv, vagy éppen azért, „marhára” élveztem minden sorát, a humorát, a zseniális illusztrációkat, mindent. Már a könyvtárból hazafelé a buszon olvastam, s szerencsére Szerelmetesfeleségtársam mellettem ült, mert néha hangosan vigyorogtam. Véges végig.

Most meg vadászhatok rá, hogy állandó példányom legyen belőle.

5/5

(2013)

Á, az elfogultság! Mennyi csillagot érhetne egy Asterix-történet, na vajon? 

Még akkor is, ha filmverziót láttam anno az összes gyerekemmel, akkor még kettővel, mint visszafogott Asterix-fan (azóta húszéves kangyerekem átvette a fanságot). Más a film, s ahogyan lenni szokott, a képregény jobban tetszett.

Az adaptációk közül egyedül a Kleopátra küldetés jött be, mert a szellemiséget hozta, s nem a sztorit próbálta hűen filmre vinni; ezért lehetett benne utalgatás a magyar V' Moto-Rockra [jó, persze, ez fordítói lelemény!], a Bruce Lee filmekre, a Sergio Leone-álmodta vadnyugati eposzokra, a mobiltelefonra, s ki tudja, mi mindenre… Zseniális volt! A többi nem annyira, a rajzfilmek sem.

Hozzák magukat a szerzők, na, nagyon hozzák, pereg a sztori, szokásosak a reakciók, jók a poénok, szóval semmi egetrengető, azonkívül, hogy zseniálisan megunhatatlan!

5/5

(2013)

No, kispofáim, mindenekelőtt: ez egy kamaszkönyv. Ahogy azt Berkes Pétertől megszoktuk. A jobbik fajtából, ahonnan az Utánam srácok! is jött. Ráadásul a retró-évekből érkezett.

Namost két dolog van ebben a könyvben, kispofáim: egyfelől meg kell vizslatni, vajon miért nem másztam falra attól, hogy egy gyerek változtat egy (több) felnőtt(ek) életén, másfelől, hogy az erkölcsi üzenet milyen ügyesen lett didaktikamentes.

Mert úgy van az, kispofáim, hogy rühellem, amikor gyerekek oldják meg irodalmilag a felnőttek problémáit. Ennek Csimboraszója számomra az egyébként szeretve tisztelt Csukás Istvánnak a Vakáció a halott utcábancímű számomra minősíthetetlenje. Hasonló, de valahogy mégis más Az öreg bánya titka. 

Mert, bizony apafejek, itt ez történik: egy kiskamasz, a maga tizenkét évével megoldja, helyre, sínre teszi a sok-sok éves nagynéni képmutató, köldöknéző, életidegen, empátiamentes életét. S vele nagy valószínűséggel a maga családjának az anyagi gondjait is. (Itt jön majd az erkölcs, szóljatok kispofáim, hogy el ne feledjem!) 

Ez, ugyebár: nehezen hihető. Mármint a megoldás. Rálapátolva, hogy nagyjából egy hét alatt, ugye. Mert nincs ember, aki egy hét alatt magához tér a maga álomvilágából, és magát megrázva, felébredve hirtelen ráeszmél, hogy PKD-mód párhuzamos világot gyártott magának. Pszichológia képtelenség. A hosszú évek alatt belénk ivódott megszokások, reakciók, vélemények, látásmódok és nézőpontok nem változnak ilyen rövid idő alatt. (Hagyjuk a szélsőséges helyzeteket, mondjuk kínvallatás hatására mennyire gyorsan jön rá egy egyébként despota vállalatvezető a kicsinységére!) 

A vicc az, szívecskéim, hogy elhisszük Berkesek, hogy a tizenkét éves Marci, azzal, hogy egy délutánon lesokkolja Terus nénit, szembesíti az önbecsapásaival, és azzal, hogy mindenki becsapja, hm, hát, talán, nos, igen, kispofáim, lehet, hogy ez egyfajta kínvallatás… S ettől nem került a sarokba a könyv, a felnőttek életét megoldóság ellenére sem.

Az erkölcsi oldal. Nos, pirulva bevallom, gyöngyöcskéim, volt egy pont, amikor az 1-es V-pótlón olvasva nagyon meghatódtam: amikor Marci közli a barátjával, hogy azt vette észre magán, hogy nem csupán taktikázik, nem csupán a szűk családért tevékenykedik, hanem azt vette észre magán, hogy megszerette Terus nénit. Vagyis meglátta a hülyeség mögött az embert. (Jó, persze, ez nem nagy dolog, de tizenkét évesen az.) Kérdés, hogy mire mehetett volna ezzel, ha Terka néni nem változik a lesokkolás hatására sem? Szerencsére változott, és Marci szerencséjére ehhez talált felnőtt társakat is. Olyanokat, akik szintén falra mentek Terka nénitől, de akik szintén szerették őt, és segíteni akartak neki. 

S ez komoly erkölcsi üzenet, be kell látnotok, kispofáim! Hogy nem csak önérdek létezik, nem csak az önérvényesítés a jelszó, nem csupán a győzelem a cél, hanem az, hogy hozzam magammal a másikat is, amennyire csak tőlem telik. Úgy, hogy az érdekét keresem, s nem pusztán azért, mert az az én érdekem is, hanem azért, hogy neki jó legyen. Mint abban a reklámban, vagy miben amikor a nyomorék gyerekek (polkorrekt manapság még a nyomorék szó?) futóversenyén az egyikük elesik, s a többiek, ahelyett, hogy értékelnék a kapott nagyobb esélyt tovább bicegnének, bukdácsolnának a cél felé, egy emberként torpannak meg, visszamennek az elesett versenytársért, felemelik a porból és együtt mennek be a célba. Hát így valahogy gerlicéim, ez van benne a könyvben, de nem lett mégsem, bleee didaktikus, mert vannak ellensúlyok, jó helyen, jókor.

Terka néni megváltásáról néhány benyögés, aranyapáim, mert ez fontos, mindjárt meglátjátok. Szóval amivel Marci lélekgyomorszájon vágja a nagynénit az nem más, mint hogy elmondja neki az igazságot: hogyan látják őt az emberek, hogyan vágják át a fejit neki érdekből vagy félelemből. Terus néni barátnője, majd a kettejükkel szövetséges bejárónő is ezen az vonalon gyomrozza tovább a szerencsétlen, de emígyen szerencsés Terus nénit: mondják, mondják neki az igazságot a jelleméről, a hiábavaló mítoszépítéséről, a maga teremtette álvalóságáról, és nem hagynak neki kibúvókat, visszatérési lehetőséget. (Jó, ne becsüljük alá az embert: aki nem akar kijönni a maga üregéből, az ki nem jön, az ziher, és tökmindegy mennyire logikátlanok, de meg fogja találni az érveit a további szarban csücsülésére is, na, ez az élet tapasztalatja, kispofáim.) 

S azért Marci ötlete nagy ötletem, drágáim: jé, nem kell mindenképpen félrebeszélni, udvariaskodni, képmutogatni, tekintettel lenni , tapogatózni, hanem,mondom, jé: őszintén kell beszélni. Őszintén, mondom, kispofáim. Akkor is, ha a következmények nem feltétlenül kiszámíthatók, akkor is, ha tele van a naci. Mert két dolog következhet. Egy: nm kapunk a lenyeltek miatt emésztési rákot. Kettő: változni fog a kapcsolat. Ohó, figyelmesek vagytok, lehet, hogy rosszabb lesz, persze,de változni fog, kimozdul a holtpontról. 

Már csak az a nagy kérdés, kivel érdemes ezt megtenni, melyik kapcsolat olyan fajsúlyos, hogy bevállaljuk, ugye, kispofáim, a feszkót és az ideig tartó gyomorremegést. 

S ez nem kis üzenet!

Azt persze, naná felejtsük el, hogy az utolsó két-három oldal Hállivúdnak is tiszteletére válhatna: Terka néni egy nap alatt annyira oldódott, hogy már szlengben nyomja a rizsát a reptéren, ne már, ugye belátjátok, kispofák, hogy ez azért… De mégis jólesett a léleknek olvasni, hogy normális emberrel több a földön.

Szóval vegyétek, vigyétek, kispofáim, érdemes elolvasni, komolyan.

P.S.: Zsarátnokot tudjátok, hol találjátok, ha Marcit nem lelnétek. A recept már nála is ott van a saját Terka nénitekről, Fahidi eladta neki egy ropogós százasért. Szóval, előre, kispofáim, váltsuk meg a Terka nénijeinket!

4,5

(2013)

Nem tudom… 

Annyira örültem neki. 

Elolvasva annyira nem. 

Az hagyján, hogy nem is Sajdik rajzolta, csak Füzesi Zsuzsa Sajdik modorában (ezt tán észre sem venné a földi halandó, ha nem tudná; dicsérjük meg érte az egyébként nehezen dicsérhető Füzesi Zsuzsát!). 

A sokkal nagyobb baj, hogy a későbbi vaskosabb Hó-hó könyvekkel ellentétben ez a füzet semmit nem tesz hozzá szóbelileg a történethez. Sőt. Annyira egyszerű a nyelve, hogy nem is értem, miért kellett hozzá Csukás István. Butított vagy csökkentett módban indított Hó-hó, kiscsopisoknak, vagy mi ez?

Mi sem bizonyítja jobban azt, amit mondok, hogy a képek viszik a történetet. A szöveg sehol nincsen…

Nem ilyen lovat akartam…

2/5

(2014)

A nyár végén voltam Szerelmetesfeleségtársammal és Örök Sógorral a Kobuciban egy Hobó és Bandája koncerten. Nem volt retró-hangulatunk, éppen ezért málnafröccsöztünk némi pálinkaalapra, szívtunk egy kis cherry szivarkát, lenyomtunk egy kobuci szendvicset, s hallgattuk Hobót, akit bár egy ország ismer, mégsem celeb, mégsem majom, mégis ember. Gyöttek a dalok sorban, minden Hobó-korból, saját, nem saját, magáévá tett, Rolling, Doors, Hendrix, és persze HBB.

S persze HBB. S ha HBB, akkor persze Tetovált lány, Kőbánya blues, :Enyém, tiéd, miénk_, óóóó, a Torta és a Közép-európai hobó blues II., atyaég, micsoda dal, micsoda dal, és néhány opusz a Vadászat-ról. Ami úgy fest, mindörökre bevonult a magyar rock panteonjába, s méltán tette ezt. Nem könnyen, de nem nehezen értelmezhető darab. Ha akarom, slágerteli, ha akarom totálzene, ha akarom ez, ha akarom az, de elsősorban: Vadászat. Megunhatatlan, és nehezen felülmúlható, ihletett, áldott darab. Korkép, kórkép és körkép. Abban a pillanatban, de kiderült, ma is, meg val'szeg mindenkor is.

Namost ebből van könyv. A Vidnyánszky Attila rendezte verzió szövegével (ami nem fedi teljesen az eredeti előadást). S most, kérlek Benneteket, feleim, tegyük félre a Nemzeti Színházat, tegyük félre azt a rohadt, gennyes, undorító politikát! Hobó nem párt-olgat, nem fekszik semerre. Ez ha akarom, nem szimpatikus. Ha akarom, az egyetlen járható út. Nem azért dolgozot Vidgyánszkyval, mert, hanem azért, mert fantázia volt benne, üzenet jöhetett át. 
Jött át 
Jön át.

A könyvben háttértörténeti interjúk is vannak, amelyek megközelítőleg olyan élvezetesek, mint maga a Mű.

Amikor Szerelemetesfelesgétársam a Kobuciban, a koncert után odakiáltott a tömegen átbattyogó Hobónak: „Köszönjük, Hobó!”, akkor Hobó megfordult, a szívére tette a kezét, kicsit meghajolt, és ezt dörmögte: „Én köszönöm Nektek!” Semmi bratyi semerről. Csak köszönetek. Az apám lehetne. S bizonyos értelemben az is volt. Csak nem tudja.

5/5

(2013)

Csak azért sem néztem utána, de a zenei utalásokból egyértelmű: közel egyidősek vagyunk Háy Jánossal. Ő egy kicsit, hm, tapasztaltabb, mint én. Radics Béla és a Liversing nekem már történelem volt, zenei eszméltem, nekem maradt az LGT, meg a Piramis, meg kicsivel később a bakancsos Edda. Szóval van egy fél generációnyi eltolódás. De a retró-feeling, a nyugat felé bámulászás, a lányok mellének és mindenének vérpezsdítő majdnem elértem közelsége, a házibulik, a hányások, az apró dolgok hihetetlen felértékelődése (Noémi szája sarkában egy apró kis rándulás a Raktár utcában: a világvége), a szürke, kizsigerelt, bakancstapodta hétköznapok, amikre manapság mégis nosztalgiával gondolunk, nem mert olyan jó volt, hanem mert olyan jó volt, más volt, s mintha minden kínjával, szürkeségével, bakancstapodtságával egyetemben tartalmasabb lett volna, mint ez a mai, rohanó, kapkodó, kihívásos borzalom.

Háy János nagyon jól ír. Szívbemarkol, röhögtet, elgondolkodtat. (Hogy dühít is, az egy dolog, arról nem tehet: éppen most írok egy nagyon hasonló megközelítésű valamit, Szacsa, Putyu és Trencsényi a mából tekintget vissza az átkos utolsó rugdalózásaiban eltöltött kamaszkorukra, fiatalfelnőttségükre és a rendszerváltás utáni lúzerségükre; hatvan oldalam megvolt, amikor Ti, Moly-osok a kezembe nyomtátok a gyümölcskertész porontyát, s most itt állok lefőzve, kicsit tanácstalanul…)

Az érdekes az, hogy miközben mindenhol olvastam a könyvet, nem volt bennem a jósokszorújraolvasni-érzése. Talán mert a feeling, a pillanatnyi érzések átjöttek, ahogy az kell, de az egész előtt kicsit tanácstalanul állok/tam. Csak úgy döntöttem, akkor élvezem a részleteket, csak úgy, mint az életben, ahol a nagyra nem nagyon, csak a részletekre van válasz. Ha van. Ahogy a gyümölcskertész gyerekénél is.

4/5

(2013)

Az a helyzet, hogy Luke -kal és Asterix-szel is pozitívan elfogult vagyok. Mindkettő hihetetlenül szórakoztató, rötyögtető, és még némi háttérinfókkal is szolgálnak.

De valahogy ez a történet, azzal együtt, hogy együltőhelyes olvasás volt, és morogtam, mint a kutya, ha hozzám szóltak, „Mindjárt elolvasom, hagyjál egy kicsit!”, de valahogy nem nevettem egy helyen sem önfeledten… :-(

De akkor is Lucky Luke, akkor is kedvenc. Mer' persze az elfogultságom…

3,5/5

Kedvelem PKD-et, mert nagyon egyéni, mert hihetetlen a fantáziája, mert zseniális ötletei vannak. 

Nem kedvelem PKD-et, mert rettentő beteg világai vannak, mert olyan, mintha folyamatosan ugyanazt, a pszichózisaiból fakadó könyvet írná, s mert úgy vannak hősei, hogy semelyikkel sem tudok azonosulni. 

Vannak kedvenc PKD könyveim, pl. a Figyel az ég a mindenkori személyes Top Kituggyamennyimben biztos benne lenne. Vannak PKD könyvek, amik úgy múltak el belőlem, ahogy elolvastam őket. S vannak PKD-könyvek, amik ilyen-olyan okokból legyőztek. 

Ez a PKD-könyv mindenféle szempontból megnyert magának. A szokásos rengeteg szereplős cselekménymozgatás, a szokásos pszik, szimulákrumok, a idősíkok szokásos kavargatása, a szokásos személytelenség, a szokásos hideg világ, a szokásos szereplőkivégzések, s mégis ízes az összhatás.

Nem tudom, pontosan mikor írta PKD ezt a könyvét. Valószínűleg nem fedezet fel spanyol viszt vele. De mégis üt. Arról szól, hogy a politika és a média milyen agymosást hajt végre a közemberen. Milyen alaposat, és milyen alattomosat. Arról is szól, hogy vajon a látható személyek mögött vajon kik irányítják a világot, annak eseményeit? (Nem derül ki.) Arról szól, hogy a kisember a legjobb esetben is csak eszköz a nagy célok felé törő küzdelmekben. 
S arról, hogy néha a legfelsőbb szálakat a kezükben tartóknak a kezéből is kicsúszhat az irányítás, közbe jöhetnek olyan tényezők, amikre a legszélesebb körültekintéssel sem számíthatott.

De ettől semmi sem válik jobbá. Marad a Marsra emigrálás és a neandervölgyi ősemberek jövetelének az alternatívája. Itt a Földön az emberben már nem lehet bizalom. Mert jobbára már nem Ember, csak érdek-hajtotta sodródó ösztönlény. Még a legokosabb is. 

De vajon alternatíva-e a Mars, alternatíva-e az emberelőd-utód neandervölgyiek tömege? 

Kétséges. Nagyon kétséges.

Nem optimista PKD. Realista. Pechünkre. Mert amit olvasunk, valószínűleg az egész XX–XXI. századra igaz: akarjuk, nem akarjuk, a média és a politika mindenhová beeszi magát, mindenhol jelen van, nem tudunk szabadulni tőlük, jobbára, mert fel sem ismerjük az alattomosságukat. Besurrannak, mint a kis élő reklámok ebben a könyvben a kocsi eresztékein, s kedveljük a rendszer fenntartóit, szemmel látható irányítóit, miközben okunk aligha van rá. Főleg, mert ők sem azok, akiknek látszanak: csinált teremtmények vagy színészek az ország élén. S hatalom még így is van a kezükben. Ahogy a mögöttük álló gazdaságnak, a tőkének is. S akik még mindig nem a jéghegy maga, csupán a csúcsa.

Szóval, többször olvasható realitás. Hajrá!

4,5/5

(2013)

Szóval volt csavar ebben a füzetben! Elsősörban az, hogy bár minden olyan, mintha, de közben nem is, és de mégis!

A legnagyobb megletés, hogy nem a megszokott, megszeretett szerzőpáros, René Goscinny – Morris követte el ezt a Lucky Luke-ot, hanem egészen mások.

A másik meglepetés, hogy ez semmit le nem vont a történetből, s ha nem hökkenek meg a szerzők láttán, ha nem veszem észre, hogy mások írták, rajzolták, akkor nem veszem észre, hogy mások írták, rajzolták. S ez erény, lássuk be!

Mert a történet Lucky Luke a javából, jókat derültem az bénán okos Daltonokon, s a törvény mára is üzenetként érvényesíthető fonákságán, ami a gazembereket védi a tisztességesekkel szemben. Szóval még társadalomkritika is van ebben a történetben. 

De honnan ismerték a szerzők a mai Magyarországot? :-)

P. S.:
Aham… Megint okosabb lettem. Felbuzdulva a szerzőket illető, nem éppen világmegváltó felfedezésemen, észrevettem, hogy a Lucky Luke Pinkerton ellen című füzetet is ők írták, rajzolták. No comment. A dicséretükre legyen mondva. Amikor azt olvastam, akkor ugyanis nem tűnt fel... Khm...

P.S. 2.:
Mondjuk azt nem annyira értem, hogy a kiadó (bár, ha akarom, ez is dicséret), miért a franciául mostanság megjelent „utóéletttel” rukkolt ki, amikor a klasszikus füzetekből is van még jócskán kiadatlan. De ez csak szőrözés a fentiek tükrében.

5/5

(2013)

Öt évig számítógép közelben dolgoztam. PC-kel. Hardver, szoftver, hálózatépítgetések. Nem vagyok guru. Pilátus voltam a Szlicium-völgy credo-jában, kekeckedtek is velem a kollégáim, még szerencse, hogy az egyikük a mai napig az egyik legjobb barátom. De ott a credo-ban észrevettem, hogy a problémamegoldások tanulásában a számtech nagyon hasznos tudatformáló: ha az ember valamilyen szinten ért hozzá, s ha keresi a megoldásokat, és hajlandó nem csak az egy bevált úton járni, hanem többfelől megközelíteni a problémát.

Hasznos felismerés volt, és tudom, hogy ilyen módon az életem is változott valamelyest. Bizonyos értelemben ennek is a következménye, hogy ma Szerelmetesfeleségtársam mellett boldog vagyok.

Hogy jön ez Jobs mesterhez? Egyfelől le a kalappal előtte. Másfelől hányinger egy személyiség lehetett az emberi kapcsolataiban. Harmadrészt valószínűleg neki nem lehetett olyan érzése a halála előtt, hogy feleslegesen élt, mert komoly befolyással volt a világra a problémák megközelítésében, és a megoldások felismerésében. Sőt, ő volt az, aki re teljesen érvényes a számteches barátom axiomája: „A számítástechnika az a tudomány, amit azért hoztak létre, hogy megoldjon olyan problémákat, ami nélküle nem is létezne!” 
Jobs ennél eggyel előrébb lépett: megalkotta a jövő problémáit.

A köny korrekt, nem túl részletes, de átfogó bemutatása az életének, a nevéhez kötődő alkotásoknak, és a személyiségének. Itt egy kicsi, ot egy kicsi, s az embernek olyan érzése támad, hogy nagyjából minden lényegeset tud a pasiról, s nagyjából többre nem is kíváncsi.

Illetve de. Az Apple cuccokra. Nekem még nem volt, mert annyit nem adnék értük, ajándékba meg senki nem fenyegetett még meg velük. De van egy finoman megszállott kedve ismerősöm, aki a múltkor, náluk jártunkkor kiteregette előttünk az Apple-Matrjoskát: iPhone, iPad, MacValamelyik. Büszke volt rá. Mondta is, hogy ő fan. Tudja. De ez minőség, mindenben. Kézbe vettem ezt is, azt is, leginkább a McValamelyik fogta meg a Microsoft szoftverekhez szokott lelkemet. S mert baráti látogatáson voltunk, nem akartam órákra leragadni a masina mellett, de úgy tíztizenöt perc alatt átláttni véltem a különbséget. S a dolgok lelkébe nem is hatoltam be; úgysem értem, az már túl magas nekem. De tisztelet Steve Jobsnak és az Apple-nek.

S ha nem olyan vérmakacs, még ma is élhetne…

4/5

(2013)

Abban az időben, amelyről a könyv íródik, jómagam kamasz voltam, s az ebben a könyvben szereplő könyvek közül jó néhány volt a kezemben. Jó részük tetszett, volt, ami nem. Egy dolog érdekes (önfényezés): a nagy részüknél, bár élvezettel olvastam őket, volt valami hiányérzetem. Nem tudtam megfogalmazni (szégyen, de ma sem tudnám pontosan megtenni), hogy mi, de érzés szinten jelentkezett, hogy hiába olvasmányosak, hiába nagy sikerek, valami nem az igazi velük.

Sutherland könyve nem tanít meg bestsellereket írni. Még csak azt sem fogalmazza meg pontosan, mi is a különbség a bestsellerek és az „igazi” irodalom között. Ad jó néhány kapaszkodót, tájékozódási pontot, de cövekeket nem ver le. Talán nem is lehet. Nem tudom. Ha megfordítva nézem a dolgot, nekem néhány „igazi” irodalomhoz sorolt könyv esetében is volt felemásság-érzetem: stílus van, nyelvi formák, eszközök vannak, de mondanivaló, nincs, mintha a szerző a kincsivel bűvészkedne, mert írni, ugye, azért kell. De ez más tészta.

Sutherland végig veszi az adott időszak (’70-es évek sikerkönyveit) ilyen-olyan véleményt mond róluk, van, amelyikről nem rántja le annyira a keresztvizet, van amelyiket egyértelműen mosléknak tartja.

Számomra a legfontosabb felismerései a jóslatai voltak. Egyfelől, hogy a könyvszakma, a könyvkiadás vészesen el fog tolódni (mármint a könyv megírásának idejéhez, állapotaihoz képest) a biznisz felé. A könyves promóciók egyre inkább az egyéb, szokásos kereskedelmi „mindenképpenveddmeg” irányba tolódnak el: óriás- és metróplakátok, hangzatos, fellengzős túlcsicsázások, a szerzők egyre aktívabb részvétele a promóciókban, s aki nem teszi, aki nem előadó is, amellett, hogy ír, egyre inkább ki- és lemarad. 

Másfelől, hogy egyre inkább összemosódik az „igazi” irodalom és a sikerkönyvek közötti határ, éppen, mert az eladhatóság lesz a fő szempont, s csak az igazán nagyok engedhetik meg maguknak, hogy „igazi” irodalmat alkossanak. 

S minden értékítélet nélkül: nem itt tartunk ma?

3,5

(2013)

Nem vezetek statisztikát, hogy hány olyan könyv volt az elmúlt években, amit Molyosok hatására olvastam. Nem egy-kettő. Ebben az esetben találkozott a kínálat a kereslettel, mert Fodor Sándor neve egyfajt garancia. S az is.

Egy negyedikes gyerek naplója, aki egy íróval való találkozás hatására elhatározza, hogy leírja a gyermekkorát, amíg el nem felejti (mert csuda, hogy az íróbási olyan jól emlékszik annyi év után is a dolgokra, míg ő már arra sem, pedig gyerek, hogy mi volt egy hónapja). Neki is fog, de mindig közbe jön valami, és képtelen egy lineáris vezetésű leírást adni a gyermekkoráról.

A kisregény éppen ezért szerkezetében sem lineáris, ide-oda ugrik az időben. Megtiszteli a gyermekeket azzal, hogy ezt követni tudják, de minden bizonnyal tudják is követni. A humor, a derű áthatja az egész könyvet, s valóban hiteles mind a cselekmény mind a szemllet, ahogy a főszerepő látja önmagát, a felnőtteket, és a kapcsolataikat. Rötyögve sokszor magamra ismertem a felnőttben, de sokszor a gyerekkkori érveimet hallottam visszhangozni a főszereplő gondolataiban, kétségeiben, kérdéseiben, megállapításaiban. Ettől val'szeg nem leszek jobb nevelőapja hat éve vadonatúj neveletlenlányomnak, de néha röstelltem magamat, és kaptam némi empátiát Fodor Sándortól.

Meg fel is kaptam a fejemet: hej, ha a mai gyerekek csak ennyire lennének szemtelenek, tiszteletlenek, rosszak, mint ebben a könyvben…! (Ahogy ma hazajöttünk neveletlenlányommal és a barátnőjével az iskolából, a barátnő, amikor rámoltuk ki az Auchan-telt autócsomagtartót, egyből megkérdezte: „Segíthetek valamit?” Amikor a lakás bejárati ajtajával piszmogtunk, szólt a vadonatújlányomnak: „Várj, engedjük őket előre, náluk van a csomag!” VAN REMÉNY! :-) Meg is dicsérem a kislányt, amikor megy majd el. Jövetkor nem tudtam, mert a rajtam levő súlytól és a lépcsőzéstől nem nagyon volt elég oxigén bennem.)

Olvasandó, nagyon kedves könyvecske ez, feleim, bizony ám! Ha alkalmatok van rá, kézbe vele!

5/5

(2013)

Dacia, Kolozsvár-Napoca, 1975