@Chöpp értékelése miatt lettem kíváncsi erre a kötetre. Rukkola, happ, pár nap, s megint pár nap, s már értékelem is.

A rajokkal veszettül nem voltam kibékülve, pedig voltaképpen ötletesek, hol gézdarabokat, hol madártollat használnak a alkotók, és tulajdonképpen plasztikus figurákat teremtenek vele. Csak nekem ezek a teremtmények nem tudtak közel kerülni a szívemhez.

A mese maga nem nagy durranás. Mármint történetileg. Amit a fülszövegben olvastam, az gyakorlatilag el is mondta, miről fog szólni az egész. 

Viszont olvasva történt valami érdekes. A történetvezetés voltaképpen bugyuta. De nem ám a bárgyúság bugyutaságában, hanem a Moha és Páfrány-féle értelemben. Nem történnek nagy dolgok, még túlságosan értelmesek sem, nincsenek nagy feszkók

csak úgy történnek a mivan?-típusú semmiségek (csíkosra festi egy nyögdíjas gyöpőr, egy kutya, egy kandúr a talált világítótornyot, egy városban ellopják a kilincseket meg az útjelző- és utcatáblákat, stb..)

Néhány pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy leteszem. Aztán valami történt. Nem annyira a könyvben, hanem bennem. Elkaptam a fonalat, leesett az a megfelelő olvasásmód tantusza, és onnan söprés végig a könyvön, s komolyan meghatódtam a lüke Benedek kecske magányán, meg Jonatán nagy akarásán. 

Nem fogom visszatenni a Rukkolára.

Csak azt nem értem még mindig, miért mondta @Chöpp, hogy hasonlítok Jonatánra?

4/5

(2013)

Az utóbbi időben ez volt az a könyv, ami leginkább lenyűgözött. Lenyűgözött, mert egy egyszerű történetet úgy mesél el, hogy egyik erkölcsi alapállásból a másikba estem, miközben úgy gondoltam, hogy nagyon határozott alapvetéseim vannak.

A történet maga nagyon egyszerű, ezerszer megírt történet, ezeregyedszer is ugyanaz központi cselekménnyel. Csakhogy: ami az egyik pillanatban tökéletesen egyértelműnek látszik, egyszer csak, egy másik nézőpontból hirtelen meghökkentőn nem lesz az. Talán egyedül Gyimka viselkedése konzekvens, de még őt sem tudtam egyértelműen utálni, ha meg is vetettem a viselkedését. Még szerethető is a figura, bizony ám!

Az osztály összefogása, majd az egyes gyerekek személyes motivációinak kibontakozása, változása hátborzongatón hiteles. Még a mellékalak tanárnő is él, megalapozott a viselkedése, a reakciói.

A főhős, Lenka és nagypapája mesterien formált alakok: úgy teljesen mindennapiak, hogy közben mégis váratlan érzelmi, tettbeli visszacsatolásokat adnak az eseményekre. S a visszacsatolásaik közben maguk is előrébb jutnak, többek lesznek.

Ha ezt a könyvet kölyökkoromban kötelezővé tették volna, hát bizony vastagon lett volna miről beszélgetnünk órán: annyi, de annyi szempont, kérdés merül fel olvasás közben, hogy több órányi elfoglaltságot adhat. Mert van itt szó az erkölcsről, az etikáról, a becsületről, az áldozatvállalásról, a helytállásról, a bátorságról, a megszégyenítésről, a megszégyenülésről, a megbocsátásról, annak határairól, az előítéletekről, a csordaszellemről, a változtatás bátorságáról és a megalkuvás szégyenéről, az érdekek képviseletéről és arról, van-e határa az érdekeim képviseletének, a boldogság önzéséről, a szeretet jogon és értelmen túli megnyilvánulásáról. S bizonyára sok mindent kihagytam a felsorolásból.

A végére érve nem tekintem pesszimista könyvnek, annak ellenére nem, hogy az utolsó előtti mondatot túl optimistának találom. Viszont még azt is enyhíti, hogy a gyerekekben „elkeseredett vágy” támadt a tisztaság, a nemesség és bátorság iránt; józan realizmus: el fognak úgyis csúszni. De megkapták a legtöbbet, amit megkapunk az életben: a lehetőséget a valós önismeretre és a változtatásra. A többi rajtuk/unk áll.

Egyvalami ütött csak szöget a fejembe: a könyv hátulján azt olvasom nagy betűkkel, hogy TIZENHÁROM ÉVEN FELÜLIEKNEK. A nevelt lányom tíz éves lesz idén. A barátom tizenhárom éves lánya simán még három évet hozzátehet a korához (ez ilyenkor még érdem, hamarosan tíz éveket tagadni). A nevelt lányom szinte csak képekkel telezsúfolt könyveket hajlandó olvasni, ha egyáltalán olvas. A barátom lánya meg éppen kint van Hanna Montanából, és valami fantasy-sorozatba esett bele fejjel. A Madárijesztő-t kézbe nem venné. Ő sem. Meg tán semelyik mai tizenéves sem. A könyv kiadásakor a szerkesztők mégis ezt a korosztályt lőtték be célközönségnek. (Én meg negyvenöt éves fejjel faltam.) Nagyon nagyot változott a világ, s úgy fest, nem a felszínesség elkerülése felé mozdultak el a dolgok. Tarok tőle, hogy ezt a könyvet egyáltalán nem olvasnák el a mai tízenesek. S ha igen, a lányok megoldanák a problémát egy Tudod ki vacakolna ilyes hülyeséggel! fonémával, a fiúk meg, gondolom, lángszóróval vagy zsebstukerrel. Félek, még az erkölcsi dilemmát sem értenék benne. A megbocsátást pedig egyenesen ökörségnek vélnék…

5/5

(2013)

Nem olvastam még Molnár Ferencet (le is hajtottam a fejem szégyenemben). Amit tudtam róla: zseniális színpadi szerző volt, hatalamas, nemzetközi sikerekkel (vö.: http://moly.hu/tagok/mohapapa/kihivasok ).

A kötet elején hatalmas volt a lelkesedésem Az ördög és a Liliom esetében. Aztán csökkent bennem az érdeklődés, majd ellankadtam. De az első kettő mindennképpen többször olvasandó, nézendő darab lesz számomra, már császkálok is a neten, hogy színpadi formában is magamévá tehessem (melyik rendezést legérdemesebb űznöm?).

Annyi lökést mindenképpen adott, hogy egyéb prózáira is nyitottá tett. Színpadi szerzőként pedig fejet hajtok előtte.

3,5

(2013)

Lukjanyenko rádöbbentett valamire: én vagyok az ideális olvasó! Nem minden szempontból, de abból bizonyosan, hogy hiába tetszett ennek a könyvnek az első része, hiába nem túl régen olvastam, nehézségekbe ütközött a részleteket felidéznem, pedig ez a kötete szerves folytatása az előzőnek. Azért vagyok ideális, mert ezek szerint bármikor a kezembe adhatják az általam olvasott, nekem tetsző könyveket, bármikor tudom újként olvasni! :-)

Akkor érdemben a jelen kötetről. Illetve először mégsem, csak egy apróságról, ami nekem nagyon jól esett: a könyv el van látva lábjegyzetekkel! Olyan régen láttam ilyet szépirodalmi műben! Utoljára ifjúsági regényekben, talán. Pedig hasznosak nagyon! Még az internet-korszakában is: nem kell megszakítani az olvasást! Nem tudom, hogy a szerző, a kiadó vagy a fordító szorgalma, de a magam részéről egyáltalán nem bánom, sőt díjazom ezt a fajta segítséget!

Akkor most érdemben: hát, nem tudom… 

Lukjanyenko most is Lukjanyenko volt, ami a sztori pörgős részét illeti, ötletgazdag, fantáziadús, mint eddig. Csak valahogy a valahonnan valahová hiányzott a történetből. Hiába pörögtek az események, hiába volt szegény Kirill sorsa akciódús, hiába a fantáziapörgette világok sora, a történet egésze voltaképpen egyáltalán nem hiányzott az első részhez, és ami nagyobb baj, voltaképpen nem is tett hozzá igazán semmit. 

Még szerencse, hogy az angyal és a robot összecsapása csak a végén történt meg, mert ha előbb történik meg, leteszem a könyvet. 

Kirill végső döntése pedig az addigiak hátterén ha nem is motiválatlan, de nem túl ésszerű, nem végrehajtható és nem nagyon hihető.

De van stílusa Lukjanyenkonak, ez kétségtelen! Nagyon az! Viszont az első kötetben is zseniálisak voltak a fejezeteket bevezető kis szösszenetek. Itt csak azok voltak azok. 

Mondjuk pozitívum még, hogy nagyon jókat mulattam az aktuális sztárok, hősök (Swárczi, Harry Potter stb.) irányába történt kiszólásokon, mindennapibbá tette Kirillt és a vele történteket: jó ellensúlyozása volt az ő szuperemberségének.

2/5

(2013)

Igazából nincsen feloldás. 

Nem tudjuk meg, miért olyan, amilyen, honnan jött, mi történt vele, miért lett beteg, hogyan lett jobban (bár erről egy kicsit), s voltaképpen, ki is ő, mi is ő? 

Csak annyit értünk meg, hogy Michael és Mina valamiért megszeretik őt. Bármennyire csavargó, szakadt, büdös, kiszáradt bőrű. olyan a lehellete, mint a ragadozó állatoké, és száraz labdacsokat büfög fel, ételeinek megemészthetetlen részeit… S azt is értjük, mondjuk ennek van oka, hogy ő is megszereti a két gyereket.

A történet voltaképpen érdekes, csak valahonnan nem jut valahová. Illetve mégis, hiszen a kicsi életben marad, Michael és Mina barátok lesznek, és mindent összevetve Michael is megőrzi az iskolai barátait.

De valahol miközben de, nem is a történés az igazán fontos, és nem is hihető (mert Skallig voltaképpen annyira visszataszító és undorító, hogy nem valószínű: lenne gyerek, aki nem elhányná magát tőle, hanem megszeretné), hanem a pasztellszínű érzelmek, mint például a Michaelben dobogó kettős szív, a sajátja és a kicsié, a meg-megjelenő átlátszó szárnyak, Skellig alakja, ahogy a kórházban táncol, kezében a kicsivel, anya legnagyobb döbbenetére, és még nagyobbra, hogy nem nyugtalan a szikár, szárnyas alak láttán, aki éjnek idején a szívműtött kicsit kiemeli a kórházi ágyából. 

Naturalista líra, ha van ilyen. Ha nincs, most lett.

Figyelemre méltó a könyv. Nem tudtam eldönteni, hogy besorolhatom valahová a Kis herceg és a Végtelen történet mellé, vagy olyasmi hatásos, borotvaélen táncoló blöff, mint pl. a Jonathan, a sirály. Azt tudom, hogy lesz még általam olvasva.

Szárnyak titka címmel is megjelent.

4/5

(2013)

Gárdonyi. 

Korcsmáros. 

Egri csillagok 

Rossz nem lehet. Nem is az. A könyvet viszonylag kisiskolásként, még mielőtt kötelező lett volna, elolvastam. S nagyon szerettem. (A Török Bálint szabadítási-kísérlet már akkor is kilógott a történetből. Meg most is.) 

Korcsmáros meg, ugye, „hivatásos” Rejtő-rajzolóként lopta be magát a szívembe. 
Nem tudom, most hány év után olvastam újra az adaptációt, de melengette szívemet (az a gép valahogy belém égett, amikor a Potrien-fejű Jumurdzsák nyakából Gábor pap letépte az amulettet, és a janicsár eltorzult arccal nyúl a pap felé). 

Az pedig különösen, hogy egy egri happ-partner egy A4-es méretű, színezett kiadást küldött nekem, áldassék a neve! :-)

Természetesen a képregény bír minden képregények örök átkával: a képpé-rövidítés egyszerűsítésével. De Korcsmáros és Cs. Horváth Tibor úgy oldották meg a rövidítést, hogy voltaképpen nem hiányzik semmi a történetből, pereg a cselekmény, visszajönnek a figurák és magyar dicsőség, világraszóló, csak senki meg nem köszönte, felszabadul Eger, és vele Európa.

5/5

(2013)

Egyszerűen nem megy, képtelen vagyok elolvasni… Luke Sywalker a Halálbolygó felrobbantása után rendet csinál a Mátyás téren. Rendben van, hogy nem kellene gigantománnak lennem, de valahogy a Végjáték és folytatása, meg az Ender árnyéka után maga a konfliktus nem annyira konfliktus. Achilles valahogy olyan mondvacsinált, semmiből jövő, szuperképességű figura (ha később megmagyarázódik valamikor, hogyan lesz egy utcagyerekből világformáló erő: mea culpa!) A könyv harmadáig jutottam, aztán olyat tettem, amit nem szoktam: előrelapoztam, sőt, még a Moly-os értékeléseket is elolvastam. Nem lettem egyiktől sem feldobva, kedvet sem gyűjtöttem a tovább olvasáshoz.

OSC stílusban, eseményekben, kavarásokban, stratégiában, taktikában hozza a szokásosat, azzal nincsen baj, nekem a történet egésze lett érdektelen.

2/5

(2013)

Harmadikos voltam alsóban, amikor Herbály Kopasz (ma Toma) kezében egy iskolai reggelinél megláttam: Kopasz egyik kezében kalács, a másikban könyv, s a padra tett kakaóból kortyolt néha. 

Szecskó Tamás rajzai fogtak meg, s hogy Kopasz milyen komoly, vasag könyvet olvas. Elkértem tőle, hogy belenézzek. Aztán elkértem tőle, hogy elolvassam. Tőlem Lóka (később Pipi, aki sajnos már nincsen közötünk) kérte el, tőle pedig már nem tudom, kicsoda. 
Semmit nem mondott Tolkien neve, a fantasy egyáltalán nem volt ismert szó, divat meg pláne nem.

De azonnal kedvenccé vált ez a meseregény. Mert annak olvastuk. S tudom, zúdulni fognak rám a kövek: nekem a Gyűrűk Ura már túl komolyan vette magát. Olvastam többször is, de nem lett olyan kedvenc, mint a A babó (soha nem szoktam meg miatta a hobbit nevet).

Mert A babó még meseregény volt, a műmesék minden szépségével, izgalmával és feloldásával.
(A Gyűrűk Ura-filmre ezért haragszom az orkok miatt: A babó-ban vannak manók meg törpök. A manók lettek később orkká, majd horror figurává a filmben. Nekem Tolkien meséi tündéresék, nem horror-fantasyk. Biztos velem van a baj. Meg azzal, hogy Tolkien-t én előszőr Szecskó Tamás rajzaival olvastam. S azok, amikor izgulni kell, még akkor is kedvesek.)

5/5

(2013)

Szeretem Sarlós Endre rajzait, festményeit. Amikor anno-anno a Füles-ben megjelentek a képregényei, nem ő volt a kedvenc rajzolóm, Korcsmáros, Zorád, Dargay beelőzték, de aztán idővel rákaptam az ő kifejezésformájának az ízére.

Gyönyörű ez a kötet! Rukkolán csaptam le rá. Autókáztam érte kicsit, de megérte, nagyon megérte! 

Mert nem csupán és bátran mondom, nem elsősorban képregény, hanem bárkinek való, szórakoztatva oktató, nemzeti önismeretre egyáltalán nem szájbarágósan oktató kiadvány, minőségi nyomdai munkával, kötéssel és mondom, elsősorban tartalommal. 

Sarlós, ahogyan az a könyvben megjelent lektori véleményből is kitűnik, részletesen utánanézett mind a szereplőknek, mind a történelmi eseményeknek, mind a hadászati történéseknek. Nincs a szereplői között egyetlen kitalált figura sem, s nincs olyan esemény, ami az ő kútfejéből pattant volna ki. De nincs fegyver sem, ami ne lenne korhű! 

S közben nem válik sem didaktikussá, sem patetikussá. Mestermunka.

Kedvcsinálónak egy „nevenincs” történelmi személyiség véleménye a könyvben leírt, megrajzolt eseményekről, csak, hogy értsük, miről is van szó: 

„Csodára volt szükség, hogy a Habsburg Birodalom fennmaradjon. Ez a csoda Szigetváron történt. meg. Itt dőlt el, hogy a kereszt uralkodik Európában, vagy az oszmán félhold. (Richelieu bíboros)”

S Európa háláját ezért már ismerjük… Ahogyan előtte, az 1200-as évek közepéről, illetve ’56-ból is.

A könyvvel egyetlen problémám van: most kénytelen vagyok ennek-annak utánanézni, mert kíváncsivá tett, és rámutatott a történelmi hiányosságaimra. Például: hogyan lehet, hogy egy heroikus, de elvesztett küzdelem mentette meg a kereszténységnek Európát?

5/5

(2013)

No, most akkor vajon hogyan értékeljem? Mert 

• ad 1.: bár vékonka könyvecske (szerelmetesfeleségtársam csak könyvjelzőnek hívja, olyan kis 107 oldalas), nem haladtam vele túl gyorsan, több nap kellett hozzá, 
• ad 2.: nem azért, mintha baj lenne vele, mert nincs, de egyáltalán nincsen, 
• ad 3.: hanem azért vagyok bajban, mert miközben egyáltalán semmi, de semmi köze nincsen hozzá, mégis Maupassant Gömböc-e járt a fejemben, pedig az azonosság végső soron kimerül a különféle társadalmi státuszok összezárásából, és az egy közös problémás figura kipécézéséből, 
• ad 4.: meg egy kicsit a mesélés stílusából is, de mondom, nincs plágium-érzet, csak nagyonjóirodalom-gyanú.

S hogy egy 1970-ben, Erdélyben megjelent könyv misztikus legyen, de úgy, hogy messzire elkerülje egy szimpla kísértethistória gyanúját is, és 107 oldalba bele tudja tenni a gyomorrontás legkisebb csikarása nélkül az egzisztencia legnagyobb kérdéseit, hát az hihetetlenül nem semmi! Mert a gyógyhelyen összegyűlt társaság tagjainak életmozaikjain villanásaiból feltoluló kérdésekre magamnak is választ kellett adnom. Legfőképpen, hogy lelőttem volna-e az őzet a nagykutyáknak, s hogy vannak-e földönkívüliek által befogott tengeralattjárók a Sargasso-tenger mélyén? 

Miközben a könyvecske nem sci-fi (jaj, nagyon nem), nem egzisztencialista szenvedés (hála az Égnek), hanem egy nagyon jól megírt kisregény, az erkölcsi döntésekről, tértől, időtől és politikától függetlenül.

De vajon létezik-e, s ha igen, kivel beszélget legközelebb a Barát? 
Mondanom sem kell, a könyv nem thriller, és végképp nem horror, semmi köze ezekhez!

Jó olvasást mindenkinek! Nekem is, mert én pedig keresek még Fodor Sándor könyveket!

4,5/5

(2013)

Méhes Györgyöt egészen alsós gyerekkoromban fedeztem fel magamnak, a Szikra Ferkó-val, ami máig a meseregény Csimboraszója a szótáramban. Aztán jöttek Méhes ifjúsági művei a családjáról (?): a Tatárok a tengeren, a Kilenc vesszőparipa, a Leleplezem a családomat, és a Micsoda társaság! Olyan nagyokat röhögtünk rajtuk Endrével (aki lett aztán Lójka, majd sokak számára ma csak Pipi), hogy csak na! 
Azt, hogy Méhes írt drámákat és felnőtt könyveket is, akkoriban nem tudtam, fogalmam sem volt róla. Erre csak később döbbentem rá.

Orbán János Dénes könyve egy Méhes-monográfia. Saját bevallása szerint úgy csöppent a megíírásába, ahogyan Pilátus a credoba, addig szinte nem is olvasott Méhest. Majd a feladat hatására az életmű háromnegyedet. (Nem írja, hogy melyik negyedet nem.) Értékelése elfogult, szerethető, bólogatni lehet rá. Úgy fest, ő is megszerette a szerzőt és írásait, s busong a méltatlan elfeledés ellen, amit szerinte esztétikai, irodalomkritikai okokkal nem annyira, sokkal inkább félreértéssel és előítéletekkel lehet indokolni. 

Rámutat Méhes írói tehetségére, komikus kedvére, de kiemeli a bátorságát is: tollával komolyan harcolt harcolt a nyolcvanas évek vége előtti rezsim ellen, és korát megelőzve, Huxley-val és Orwellel, avagy, hogy magyar példa is legyen, Szathmári Sánodrral egy időben írt egy komoly, méltatlanul feledett rendszerkritikus regényt, a Győzelmes Gábriel-t. Amiről manapség szintén nem hallani. 
Pedig…

4/5

(2013)

Szerelmetesfeleségtársam most olvasta el a könyvet, és kérdezte, hogy nekem mi volt róla a véleményem. Mondok neki: megnézem, mit is írtam anno a Moly-on! Megnéztem: hát semmit. Most (2013-ban) pótlom.

Tudomásom szerint Orwell könyvének első magyar kiadását olvastam, valamikor a rendszerváltás környékén, huszonévesen.. Veszettül tetszett, Másképpen, mint az 1984, de legalább annyira. Amaz vérkomoly, sikítós könyv (sikítás: hogy ilyen megtörténhet, megtörténhetett, és a bibliai próféciák szerint meg is fog történni), emez pedig karikatúra jellege miatt, meg a szimbolizmusa miatt. Mert, ugye, állatok veszik át a hatalmat. És nem? És milyen állatok? No, milyenek? Hát persze, disznó elvtársak! Emlékszem milyen jókat nyerítettem olvasás közben, s persze sziszegtem is, a reflexek miatt, hogy nem hallatszik-e ki nyilvános helyen, amit olvasok? 

„Négy láb jó két láb rossz!” 
„Mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek!” 

Micsoda örök mondatok! 
Micsoda parafrázis! 

Örök kedvenc marad. Körülbelül másfél éve meghallgattam hangoskönyvben is, Rudolf Péter előadásában. Nem veszített semmit semmilyen értékéből.

5/5

(2013)

Véletlenül találkoztam a kötettel. Szerelmetesfeleségtársam ragadta magához a könyvtárban, én meg csak úgy levettem a polcáról, hogy „vajonmiezez?”. Aztán nem tudtam letenni. 

Tegnap többször elolvastam. 

Nem mondom, hogy teljesen egységes, egy színvonalú minden oldala, mert nem az. Voltak olyan versek, ahogy lefagyott a rendszerem a döbbenettől, olyan hatása volt, volt ahol önvizsgálatra késztetett, volt, ahol elismertem, hogy jó kis szójáték, s volt, ahol csak lapoztam, ideiskellettvalami. De tény, hogy több olyan vers van benne, ami már filozófia, ami visz valahová, ami kötelezőn gondolkodtat. 

S a kötetecske bekerült az agyamban a jobbátevőkönyvek-polcra.

4,5/5

(2013)

Bajban vagyok az Endymion-nal. Mert egyfelől nem tudtam letenni, folyton olvasnom kellett, és magamhoz, a rendelkezésemre álló időhöz, valamint a vastagságához képest gyorsan kivégeztem. Pörög a cselekmény, passzentosan integrálódik az előző két kötethez, nem volt vérverejték és izzadságszag, s a végén még a szadista Shirke is szinte szerethető figurává vált, M. Bettik, Endymion és Aenea pedig egyértelműen hőstelen, szerethető hőssé. Arról nem beszélve, hogy de Soya kapitány pap pedig átsferi-i magasságokba emelkedik a kötet végére, miközben közben sem válik ellenszenvessé. Annak ellenére nem, hogy végigűzi a Galaktikán a hőstelen hősöket egy dogmatikus, egyre nyilvánvalóbban faust-i alkut kötő, gigantikus vallás nevében.

A vallás. Egy darabig meggyőződésem volt, hogy Simmons alapjában katolikus. Ha az is, kiugrott. Mert a kötet elején gyakorlatilag a Pax az, ami a Bukás után felemeli a Háló területén levő bolygókat, és újra birodalommá teszi őket, ha homlokegyenest más vezetés alatt is. S ez a hatalom vallásos hatalom, Vatikánnal, Svájci Gárdával, pápával (mekkora poén, hogy az élősködő-feltámadást biztosító keresztség miatt ugyanaz a Gyula pápa több sorszámmal szerepel! :-D ), Inkvizícióval, miegymással. Nem eldöntendő, hogy a vallás voltaképpen pozitív vagy negatív dolog. Endymion nem vallásos, Aenea pedig pláne nem.

A történet pörög, siklik, száguld, izgalmas, letehetetlen. Space road movie. Egy kicsit ez is volt vele a bajom. Nem szerettem soha a road movie-kat se filmen, se könyvben. Az ide-oda pattogás egy idő után öncélúnak tűnt, különösen egy sci-fi könyvben: mintha nem a cselekmény menne előre, hanem csak teljenek az oldalak, fantázia van, papír van…. Mindenhol történt, persze, valami izgalmas, de a jégbolygónál mégis majdnem feladtam. Csillagok háborúja a'la Simmons: izgalmas, látványos, de kizárólag önmagáról szól. Luke-Endymion, Solo-Bettikkel mentik Lea-Aenea hercegnőt, s a csatába, a finisben bekapcsolódik Csubakka-Shrike is. Á! 
Szerencsére tovább olvastam, és bár volt dramaturgia problémám (a fenetuggyakiküldte Nemes felbukkanása határozottan dobott a történeten, akkor is, ha nekem már kicsit túl szuper is volt képességileg. Személyében új, titokzatos, hatalmas szereplő bukkant fel (majdnem azt mondtam, a vásznon). Ámde persze a kérdés felmerül, hol a csudában volt eddig? Ha Aenea ennyire fontos, miért nem küszkörészett már sokkal-sokkal előbb is? Pláne ilyen képességekkel? De, ahogyan Virág elvtárs mondta: spongyát rá, ez legyen a legkevesebb!

A kötet befejezése túlontúl arra hegyeződik, hol maradjonvelünkareklámutánmegjelenünk. Ráadásul volt jelentős 2001 űrodüsszeia és Majmok bolygója érzésem is. Mindkettőnek a végére gondolok: bolyongunk, keressük az otthonunkat, és kiderül, hogy jé, eddig ott küzdöttünk! A döbi, hogy nem zavart a deja vu. Az első két kötetért még ez is megbocsátható!

Ami viszont komoly hiányérzet volt, az éppen az első két kötet szellemisége, gondolatisága. Mert mindennel együtt, be kell látnom, az Endymion nem több, mint két fantasztikus (a szó teljesítmény-értelmében) könyv hihetetlenül olvasmányos, izgalmas kalandregény folytatása.

Amit nem mellesleg be majd szereznem!

4/5

(2013)

Nem tudom mennyire dobják fel a kötetet Gugi Sándor illusztrációi, de hogy egyenértékűek a történettel, az bizonyos. Persze már annak is van egy sajátos bája, hogy a könyv ’57-es kiadását olvastam.

A könyv egyértelműen kamaszköny, s nem is akar más lenni. Egy nyár története, hat fiú, két lány, finoman érzékeltetett szerelem, kamaszos meggondolatlanság, bátorság, ostobaság, s ami fő, mindezek mögött udvariasság viselkedésben és szavakban egyaránt.

Nem mondom, hogy Pál utcai fiúk, nem mondom, hogy Kincskereső, de mondom, hogy Ágasvári csata és Tatárok a tengeren. S ebben semmiféle alá-fölérendeltség nincsen, csak műfaji megkülönböztetés.

S persze a lényeg: nagyon jókat röhögtem mindvégig, miközben olvastam.

5/5

(2013)