Ez egy hat az egyben könyv, ugyebár. De mert megérdemli, nagyon-nagyon megérdemli, nem egyben, hanem regényenként szólok Gion Nándor pompás prózájáról néhány szót.  

ENGEM NEM ÚGY HÍVNAK 

Gion az Gion. Vagy: Gion az Gion! Inkább így. 
Miközben nagyon is zárt térben és időben vagyunk, fogalmunk sincsen, hol van ez a tér és ez az idő. De nem is hiányzik, mert voltaképpen bárhol lehet, most nem erről szól a történet.

Miközben nagyon is meghatározott jellemekről van szó, voltaképpen olyan az ábrázolás, mintha impresszionista festményt nézegetnénk: messziről minden egyben van, közelről ezer kérdés tolul fel.

Minden oldalon történik valami, mégis, voltaképpen semmi sem történik, a főszereplők mégis jutnak valahonnan valahová, miközben minden marad a régiben.

Véges-végig drukkol az ember, aki én vagyok a „kis taknyosnak” és a Reá-nak (akiről persze szintén semmit alig tudunk meg valamit az életkorán, a sárga trikóján és a szép lelkén, és az őt körülvevő sivárságon kívül), hogy sikerüljön a tervük, hogy menjenek, túl mindenen irracionalitáson, túl minden lehetetlenségen, túl mindenen, menjenek… S a drukkolás közben inkább nem gondolok bele, hogy mi van, ha tényleg sikerül nekik.

S mégis, a végén gombóc nőtt a torkomban (a fenébe, öregszem vagy mi, hogy érzelmes lettem?), hogy jaj, jaj, mi történt, ne tedd, Péter, akit nem úgy hívnak, ne tedd, és jaj, jaj, a hajó, és mégis, voltaképpen így jó minden, miközben így lesz szürkévé a világ, de vajon a színesség mennyire tartható fenn évekig, élhető-e, ha az élet egy szakadatlan road movie? S közben ezer jaj, hogy a hajó…!

Gion ismét (bár ez egy korai műve) olyat írt, ami valahol elmondhatatlan. mert ismét nem a történet, ösmét nem a stílus, és közben ismét mind a kettő adja ki a koherens csodát, amit ezzel a mindennapi történettel elmond. S Gion kell, hogy ne értékeljen, ne mondjon ítélet, hogy ilyen finoman ránk bízza, döntsünk mi. Logikus a kifejlet vagy megalkuvás? Valóban boldog lenne az ember, ha megkapná, amire vágyik, amit nagyon szeretne? Vagy csak innen tűnik eszményinek, s ha ott lennék, akkor azok az apró, pici ilyenolyanságok, ezmegazok ugyanúgy alább szállítanák az eszményi boldogságát, ahogyan a ma harmóniáját is rontják?

Csak a rohadt konzervdoboz, az… 

POSTARABLÓK 

Hm. Minden oldalát élveztem, pörgős, szellemes. Börleszk az egész, vigyorgós, nevetős, röhögős, s néha ijedős (Zavarkó Pepi figurája erőteljes szinkronitást mutat Indián Joe-val, brrr!). Bár nekem alapvetően nem Gion, miközben stílusában az. De azt a finomságot, ami a többi könyvét jellemzi, mégis hiányoltam. Olyan volt az egész valahogy, mint egy Jiři Menzel-film. 

A KÁRÓKATONÁK MÉG NEM JÖTTEK VISSZA 

(A 2012. augusztusi értékelésem.) 
Ez volt az első Gion-könyvem, amit olvastam. Giont magát nem kis mértékben Szerelmestárspárom hatására vettem a kezembe. Nem bántam meg.

Olvasás közben végig gondolkodtam rajta, hogy ez ifjúsági regény-e vagy sem? Mert a hátulján ott van, hogy tíz éven felülieknek ajánlják. Hát: ámen, ha a mai tíz éven felüliek ilyeneket olvasnak. Igaz, a könyv 1999-es kiadású.

Érdemben: nem tudom megfogalmazni, megfogni, mi az, ami megragadott olvasás közben. Nem a sztori, mert az nem nagy durranás. Nem a stílus, mert nehezen tudnék megnevezni nagyon egyedi stílusjegyeket. Nem is a karakterek, mert nagyon plasztikusak, nagyon élők, de nem ütnek nagyot. Az egész együtt viszont igen.

Most néztem meg a neten, hogyan néz ki egy kárókatona. Nem lettem szerelmes belé, de a könyv olvasása közben rohantam volna segíteni a megmentésük érdekében, meg tornyot építeni, üvölteni, üvölteni a felhők felett… Hjaj, de szép volt! 

SORTŰZ EGY FEKETE BIVALYÉRT

A filmet láttam már. Nem fogott meg igazán. Voltak benne emlékezetes percek, de úgy összességében nem volt rám igazán nagy hatással. Pedig alapvetőn szóról-szóra hozza a könyv történéseit. 

Így, a könyvet olvasva már tudom, hogy valószínűleg a gyerekszereplők karaktereivel volt baj. Fel nem tudnám
idézne Burai J. alakját, aki pedig a könyvben az események fő motorja, anélkül, hogy a dolgok miatta történnének. 
A „Sortűz”, miközben minden oldalon történik valami, jóformán történet nélküli könyv. Az a bizonyos fekete bivaly is igen későn kerül elő, igaz, amikor előkerül, az a jelenet mindent tarol. De amíg nincsenek bivalyok, szinte csak találgatunk, miről is szól a könyv . 

Azzal együtt, hogy a zseniális első mondat voltaképpen elmond nagyon sok mindent, és felébreszti, sőt voltaképpen fent is tartja az érdeklődést, miközben a mozaikokból összeáll annak a szomorú, „bitang nyárnak és ősznek” a történetét. 

ANGYALI VÍGASSÁG 

Egy halvány gyenge, indokolatlan, lezáratlan és motiválatlan kerettörténetre felfűzött letehetetlen novellasor, amit a főszereplők személye köt össze. Az egésznek az összekötő mondanivalóját, kapcsát azonban nem leltem meg. Csodálatosan szépek a novellák, de a kohézió hiánya miatt komoly hiányérzetem van.  

ZONGORA A FEHÉR KASTÉLYBÓL 

Egy másik háború keretébe ágyazott visszaemlékezés. A kerettörténetben Gion, vagy legalábbis az ő személyével nagyon könnyen azonosítható szerkesztő talál a szerkesztőség fotósának munkái között egy fotót, amin egykori faluja három asszonyát a Torontál nővéreket véli felismerni. S a könyv voltaképpen a nővérek megalázó sorsának, az erőszak, a különbözőségből fakadó gyűlölet és a szeretet erejének bemutatása. Különböző nációk szenvedése a történelem sodrában, és a mikroföldrajzi kieegyezések, amik balzsam a szívre. A szerelmes fiúk (micsoda ötlet, elhatározzák, hogy szerelemesek lesznek a náluk tíz évvel idősebb nővérekbe, testvériesen „elosztják” őket maguk között, és megállapítják, hogy az előzőleg kiszemelt, kortársaik közül választott szerelmeik még várhatnak. 

De a könyv felnőttjeinek a világa is, furcsa szó ide, de szép. Mintha a sorsüldözött nővérek, miközben kihívják maguk ellen a puszta létezésükkel a sorsot, megszépítenék a környezetüket, jobbá lennének körülöttük az emberek. 

S a sok szépség mögött vastagon ott van a politika, a történelem. A nővéreket egyedül a németek nem bántották, de a koncentrációs táborokból fogatlanul visszajött zsidó asszony a bizonyíték, hogy nem voltak mindenkivel udvariasak. De a faluba visszaszökő németet, aki az apja sírját jött megnézni, aki meghalt, miközben ő a háborúban volt, mégis megsegíti, mégsem adja fel a senki által nem szeretett bőrkabátosoknak. A felszabadító orosz csapatok végigrabolták a falut és az asszonyok tisztességét, de Dimitrij, az itt ragadt orosz az egyik legsegítőkészebb ember a faluban. 

S ahogy telnek-múlnak az évek, a Torontál nővérek sorsa egyre ismétli magát: nekik mindig költözni kell valamiért: az új háborúban is menniük kell, nincs megnyugvás; leégett a házuk, és benne égett a szépséget szimbolizáló zongora is. Vajon tényleg nincs már semmi lehetőségük az ősz hajú nővéreknek?

4.5/5

(2013)

Korrekt. Rövid. Tömör. Kicsit lendülettelen, stílustalan. De a célját, feladatát betölti: bemutatja Gary Moore-t a világ egyik legjobb, sajnos azóta elhunyt gitárosát. Mementónak, felszínes bemutatásnak jó. 

A legfőbb hiányossága, hogy nem csinál kedvet, nem kelti fel igazán a kíváncsiságot a gitáros zenéje iránt. Pedig talán ez lenne egy monográfia legfontosabb célja.

A rockzenei monográfiák etalonja a továbbiakban is Vasváry-Tóth Tibor Yes – A Rockzene Rendszere című könyve. Úgy fest, felülírhatatlan.

3/5

(2013)

Voltaképpen nem régen tudok Gin Nándorról. Nem, ez így nem igaz. Régen tudok róla, legalább a Sortűz egy fekete bivalyért filmváltozata miatt. De igazából pár hónappal ezelőttig nem olvastam tőle semmit. Aztán elsodort, meggyőzött, feltettem mindkét kezemet.

Emiatt vettem kézbe a róla szóló monográfiát is. Amivel kicsit bajban vagyok. Mert Elek Tibor szimpatikus figurának tűnik, már csak azért is, mert számára szimpatikus figura Gion Nándor. Érződik, hogy elfogult az alanyával, szereti az írásait, szereti a művészetét. S ezzel semmi baj nincsen., de tényleg.

S az egész kötettel nincsen baj, olyan szempontból, hogy voltaképpen Gion egész életművét bemutatja, s nekem úgy fest, nagyon korrekten mutatja. Pozitív elfogultsággal, de ha kell, kritikusan.

S most, írás közben rájöttem, hogy miért nem nyűgözött le teljesen, Elek Tibor: az életművet valóban bemutatja, de az életmű mögött valahogy eltűnik az író. Rengeteg minden evidenciaként ott van a sorai között, mögött, ami nem feltétlenül evidencia minden olvasónak. Gion életművéről nagyjából mindent megtudunk, ami érdekes lehet, de Gionról, az emberről szinte semmi nem jön át. Igen, ez volt a hiányérzetem okozója! Mert rendben van, hogy a könyv címe adja magát a témát, és nem adja Gion életét, de vajon az élet nélkül értelmezhető az életmű? 

A könyv végén az első fotó Gion nagymamája, Rézi. aki hihetetlenül fontos alak az író legsikeresebb művében, a Virágos katoná-ban. De a monográfiából nem derül ki, miért is. Csak utal rá a képaláírás.

Ám azoknak, akik olvasták a Véres patkányirtás idomított görényekkel című kötetet, nem lesz hiányérzete: Gion ott beszél magáról, és az ebből a könyvből hiányzó likakat azzal bé lehet tömni. Csak ha már, akkor sokkal jobb lett volna egy kötetben…

De komolyan: senki kedvét elvenni nem akarom, mert Gion műveinek tényleg kiváló elemzéseit olvashatjuk!

3,5/5

(2013)

A Központi Könyvtárban találtam a könyvre. Véletlenül. Beleolvastam, megfogott azonnal. Bizonnyal azért, mert komoly hasonlóságot véltem felfedezni a számomra eleddig teljesen ismeretlen szerző stílusa és az én eleddig meg nem jelent meséim stílusa között. (Ami hasonlóság olvasva erősen halványult.)

Amikor belefogtam az olvasásba, volt kétségem, hogy eljutok-e könyv végére, vagy belefáradok. A kétség oka egyetlen dolog volt: Adorján Viktor szövege mai szöveg, ám a szereplők párbeszéde különböző fokokon, de következetesen archaizáló nyelven történik. Furcsa, de nagyon élvezhető elegy. S ha valamihez hasonlítanom kell, akkor a Méhes György Szikra Ferkó-ja a Gyűrűk Urá -ba oltva, anélkül, hogy bármelyiket plagizálná, miközben az erényeiket nagyon szépen hozza.

A történetben egy sor magyar népmesei elem előfordul, alak színre lép, de anélkül, hogy turmixnak, erőltetettnek tűnne benne bármi is. A figurák élnek, élvezetesek, a cselekmény tempósan halad, talán egyetlen bajom volt vele: néha a tájleírásoknál ugrottam egy-két bekezdést. Tudtam izgulni a szereplőkért, tudtam szeretni őket, tudtam utálni, akit kellett, tudtam nevetni a Griffen, tudtam benne élni a mesében.

A grafikákkal nem voltam teljesen kibékülve, ahogyan a könyv borítójával sem. A borító inkább valami Tüskevár típusú könyvet sugall, és nincs raja semmi a könyv színes, cselekményes, mesés, gazdag tartalmából. A szerző grafikái. Jó ötletnek tartom a szereplők tárgyainak, sapkáinak, fegyvereinek, használati tárgyainak bemutatását, a történetben előforduló helyszínek térképszerű rajzait. Itt még nincs is bajom semmi. De van néhány tábla, ahol helyszíneket rajzol meg, például a gonosz banya erdei házát (a szövegfelirat tisztásról szól, miközben a ház fák között áll) vagy a másik banya kastélyának fogadótermét. Nos ezek a rajzok nekem túl statikusak, túl reálisak, túlságosan vonalzósak, nincsen bennük az a játék, ami a cselekményben a párbeszédekben olyan pazarul benne van. S ezek a rajzok arról tanúskodnak, hogy jobban tette a szerző, hogy alakokat nem rajzolt….

Egyetlen kétségem van csak a könyvvel kapcsolatban: rajtam, a kilóra megvett olvasón kívül ki fogja még ezt a könyvet olvasni? Csak remélni tudom, hogy sokan, de csak halvány reménnyel. Egyfelől a nekem nagyon szimpatikus hossza, az ízes nyelve, és le kell írnom, bár szomorú sejtésem, hogy ezzel sokakat inkább riasztok, a nem erőltetett, nem tukmált, de egyértelmű magyar szellemisége miatt. 

Drukkolok Adorján Viktornak, hogy ne így legyen! Drukkolok önnön értékei miatt is, meg amiatt is, ha sikeres lesz a könyve, akkor az én meséimnek is lesz tán tere és olvasója, ha egyszer egy kiadó ráharapna.

5/5

(2013)

Nem vagyok túlművelve Hellerből. Csak A 22-es csapdájá -t olvastam tőle, arról pedig felemás a véleményem. Miközben azon nagyobbakat röhögtem.

De Dávid-sztorija (fizetett Heller jogdíjat Istennek a sztori elcsaklizásáért?) valóban ütős, s ahogy mondja, valóban, még sincsen könyve a Bibliában… Voltaképpen semmi eltérés nincsen a történetben a Bibliától, ezért mondjuk nem is baj ismerni az eredeti szöveget. Az eltérés a színezésekben és a motivációkban van. Nekem néha úgy tűnik, Heller pusztán leírja, megfogalmazza, plasztikussá teszi, amit a bibliai szöveg csak érzékeltet.

Heller Dávidja hihetetlenül mai figura. Vagy csak nagyon ember? (Vagy csak magamra ismertem a történetben itt-ott?) A szövegelése, a mesélése, a vulgaritása, a szexualitása, a szerelme, a gyerekei szeretete inkább teszik valamiféle józan paraszti ésszel bíró kelet-európai hősnek, mint bibliai példaszemélynek. Mert Dávid élete nem példaértékű. Heller történetéből is az jön le, hogy van szíve, de uralkodóként pragmatikus, így sokszor kőkemény döntéseket kell hoznia. S ha már belejött, akkor megteszi önnön érdekében is, kül- és belpolitikai érdekből, meg bizony a farka érdekében is. Na, jó, a szeméében is.

Dávid mesél, néha, ahogyan az öregek, ismétli magát, elmeséli az életét, elmeséli az Istennel való kapcsolattalanságát (jaj, de nagyon maiul tudja ezt tenni), elmeséli a Bethsabé iránti szerelmét (s ez is milyen szép: hiába sertepertél körülötte, bármire készen egy feszes szexszimbólum nagytini-csaj, ő még mindig a megvastagodott, megereszkedett Bethsabét kívánja egyedül!), s azt, hogy voltaképpen nem volt soha hős, csupán használta adott helyzetekben az eszét. S úgy mesél, hogy röhögni kell, hogy együttérezni kell, hogy izgulni kell, hogy empatikusnak kell lenni.

Viszont tény, ezt a könyvet csak olyan írhatta, aki maga is Dávid törzsökéből származik, különben másodpercek alatt antiszemita indexen lenne. :-)

5/5

(2013)

A töltőtoll meg a helikopter, a hologram még rendben, meg Semmelweis anyavédelme is, meg a Kodály-módszer is, meg azért is, mert a maghasadás gyakorlati alkalmazásánál három magyar is hatalmas (eredményében persze kétséges, ha úgy akarom) szerepet vállalt.

De hogy a színes tv, a hangosfilm, a televízió, az Excel, a Word, a Windows, az automata sebváltó, a BASIC-nyelv, és még mennyi, mennyi minden: kicsit letaglózott, hogy ezeket is magyarok találták fel. Nem azért, mert turbó-magyar vagyok.

De azért, mert a könyv hatalmas segítséget ad abban, hogy tudatosítja: nem nyúlfing nemzet vagyunk Európa végbelének végén. S akkor a könnyen olvasható, jól tördelt könyvecske még nem is vette az irodalmunkat, a történelmi hőseinket, a történelmi tetteinket, amikben szintén van jócskán mire büszkének lennünk.

Oskolákban kötelezővé tenném. Nemzeti miheztartás végett.

5/5

(2013)

Magánkiadás, Debrecen, 2012, ISBN: 9789630849722

Kritikusan kezdtem el olvasni, a lyányom felkészített rá, hogy az eleje jó, a közepe dögunaom, majd a végén van egy jó kis csavar. (Miért kell mindenbe már csavar? Szerelemtesfeleségtársam a csavaros műveket barkácskönyveknek hívja.) Még azt is mondta a lyányom, hogy ennél az én beküldött pályázatom sokkal jobb volt (volt amiben kritizálta azt is).

Volt bennem sértett kajánság tehát, amikor olvasni kezdtem. Aztán egyre jobban belemelegedtem. A történet, végig olvasva, egyértelműen a csavar ötletéhez lett idomítva. Nem rossz ötlet, nem azért mondom. Val'szeg innen indulhatott ki az egész.

Mind a főzsarunak, mind a főellenfelének jelleme van, s még csak nem is fekete-fehér jelleme. A vállalkozó kicsit sztereotip. 

A párbeszédek jók, megfelelőn trágárak, de nem izzadnak, peregnek, helyükön vannak.

A könyv egésze nem hagyott mély nyomot bennem, de megérte a rászánt időt, sőt, még olvasni is akartam. :-)

P.S.: Ha a szórakozóhely neve, ahogy minden bizonnyal az üvegpadló alatt mászkáló pókokra akart utalni, akkor az tarantula. Mert a tarantella szó Dél-Olaszország sajátos táncait, illetve a hozzájuk kapcsolódó zenét jelenti.

3/5

(2013)

Se hús, se hal… A szerzőnek határozottan van stílusa. Jól ír. Valami olyasmit képzeljetek el, mint amikor Hernádi Gyula dokumentumregényt ír. Van benne egy komoly adag távolságtartás mindentől (amikor nincsen, pl. a befejező fejezet, az nem is lett meggyőző), embertől, történéstől egyaránt. Néha olyan érzésem volt, hogy a koncepciótól is.

A könyv címét egyszerűen nem értettem, ahogyan a boszorkányos fejezeteket, de hagyom magamat meggyőzni. Rendben van, tanár úr E/1-ben meséli a történetet, de ettől a történelmi villogás még nem tudott szerves részévé válni a cselekménynek: nem támasztott alá, nem magyarázott, nem utalt, bár kétségtelenül élvezetes volt. Ahogyan pl. egy festmény leírásánál is elismerőn cöcentettem.

S akkor a bajaim. Miért volt vaj' szükség az E/1-re? A tanár úr úgy volt részese az eseményeknek, hogy voltaképpen nem volt részese, csak nagyon kicsit. Miért nyomoz, amikor minden a felszínen zajlott, és amikor a történet vége is egyértelmű (aminek a tanár úr részese volt). S a tanár úr nyomoz, sok évvel az események után. Miért kel nyomozni, amikor minden a felszínen, nyíltan zajlott? Miért évekkel később kell nyomozni?

Apró, de zavaró hiba, hogy nem eldöntött, ki írta az előszót. Ha a szerző, akkor mit keres a regény szövegében az íróbarátra való utalás, aki három szó használatát megtiltotta a szerzőnek, aki egyet mégis használ, és már csak kettő maradt? Nem figyelt a szerkesztő…?

Volt néhány pillanat, amikor még izgultam is kicsit. De nagyon nem tudtam, mert a szereplők mindegyike távol volt tőlem. Dokumentumregény, ugye, mit várok.. Illetve nem tőlem voltak távol, hanem személytelenek lettek. Vastag filctollal húzott alakok, részletek nélkül. 

De akkor kinek szurkoljak, kivel érezzek együtt? 

Ugyanakkor a mozgalmas jelentek jól vannak megírva, s az ember önkéntelenül a jó oldalra áll.

Nem fogom újraolvasni. 

De ha Busch Péter valami mást ír, arra kíváncsi leszek. Ne krimi legyen!

2,5

(2013)

Ajjaj! A könyv semmiképpen sem tudományos történelmi munka. Nem is elfogulatlan (manapság egyre inkább úgy hiszem, hogy sem világnézeti, sem történelmi elfogulatlanság nem létezik, csak ezekkel a szavakkal való porhintés), mert beavalottan nagyon is az. Nem csupán elismeri a Kormányzó érdemeit, hanem szeret is őt, fel is néz rá emberileg.

S itt kap különös, számomra nem mindig értékelhető csavart a könyv: azért, hogy Horthy tetteit földközelbe hozza, a szerző a saját katonaélményiből rávilágítani arra, mit is ért azokon az erényeken, amiket Hothynak tulajdonít. S itt bizony nagyot bicsaklik a tartalom, mert valami nagyon sztereotip a megközelítése a magyar bakáknak. Isten bizony én lennék az első, aki hallelújázik a magyar bakák becsületességén, lovagiasságán, a macska-mód földre eső derűjén, pragmatikusságán, de valahogy olyan érzésem van (pl. Joseph Heller-től fertőzötten), hogy ez, ha akarom, így van. Ha akarom, akkor meg (mondjuk ezt meg Cseres Tibortól fertőzötten írom) nagyon nem.

S a személyes memoárrészletek miatt valahogy szétesik a könyv. Egyfelől, mert a többi része történelmi beszámoló, értékelés, míg ezek nem azok, tehát a stílusuk is más. Nagyon.

Ami viszont tetszett. Sorra veszi a Horthy ellen leggyakrabban felhozott vádpontokat: fasiszta volt, antiszemita volt, revizionista volt és belépett a háborúba. S iparkodik meg is cáfolni ezeket a vádakat. Voltaképpen sikerrel. Persze, lehet vele vitatkozni, mert kivel nem lehet (mondjuk nekem az jutott eszembe, hogy Gyurkó Kádár-könyve is hasonló megfontolásból született, s talán az eredményük is hasonló), de azért érdemes elgondolkodni az érvein. S mondjuk rögtön utána elolvasni Nemeskürty Búcsúpillantás című könyvét, ami bennem alapvetően más árnyalatokkal gazdagította Horthy személyét és a róla elnevezett 25 évet, mint azt ahogy addig tanultam és megszoktam.

3/5

(2013)

Bajban vagyok. Mondjuk nem először és valószínűleg nem utoljára. Az értékelésemmel kicsit megint széllel szembe megyek.

Ezt a könyvet teljesen a moly.hu hatására kerestem meg a könyvtárban és olvastam el. A véleményeitek és a kiírt idézetek teljesen megfogtak, kíváncsivá tettek.

A stílusa hihetetlenül zamatos, és mivel ki máshoz, hát GGM-hez lehet leginkább hasonlítani, az utánzás gyanúja nélkül; úgy fest, Dél-Amerika az már csak az irodalomban, ami. Emiatt nagyot csettintettem a nyelvemmel. 

Ahogy aztán a szereplők megformálása miatt is: mert annyira éltek, hogy Csatakosnak majdnem a szagát is éreztem, ahogyan a kenuban érkező hullán az ocelot macskaszagát is. (Ilyet eddig csak GGM tudott velem elérni, olvasás közben szagokat érezni!) Miközben úgy kellett utánanéznem, mi is az az ocelot.

A történet is csettintett velem: mind az időbeli ide-odázással, mind a cselekményvezetéssel. Ahol kellett, izgultam, ahol kellett, nevettem, ahol kellett, elérzékenyültem.

S akkor a széllel-szembenségem: az egész nem állt valahogy össze. Ahogy elértem az utolsó oldalra, csalódott voltam. Valahogy olyan „ja, csak az ocelot-sztori volt a habarcs?”-érzésem volt. Olyan, „ne már, ez kevés, valamit még”-érzésem volt. 
s azt hiszem, a fő baj, hogy nem tudom megfogalmazni a hiányérzet okát, hiszen az ocelot-sztori is gömbölyű. Csak valahogy a végkifejlethez képest túl nagy a fenékkerítés.

S végtelenül sajnálom, mert ahogy indult, ahogy, ment… S mondom, szagokat éreztem. GGM után először!

3,5/5

(2013)

Ha nem lenne vérfagyasztó mindaz, amit olvasok, azt mondanám, vicces a könyv. Ugyanis kicsit olyan, mint a mese, amikor a főhős azt az utasítást kapja, hogy övé a nagy kincs, ha x napig nem gondol a majomra. S naná, hogy lehetetlen valamire tudatosan nem gondolni, mert ha arra gondolok, hogy nem gondolok rá, naná, hogy gondolok rá.

Szerzőnk ilyen majom-útravalót ad a könyvével: ne gondolj arra, hogy az olvasottakat bárkire is alkalmazod, nyájas olvasó, magadra sem, másra sem, mert egy ilyen könyv elolvasása nem ad képzettséget ehhez, és a pszichopata-állapot olyan komplex valami, ami egy outsidernek tutira nem sikerülhet. S aztán nyomja az infókat ezerrel.

Amitől az ember hátán futkározik a hideg, rettegni kezd, s gondol erre-arra, s naná, hogy másodperceken belül a majomra, mert, ugye, megtudjuk, egyre több és több pszichopata vesz körül bennünket. Csak idő kérdése, hogy a közvetlen közelünkben is felfedezzük valamelyiket.

Majom!

4/5

(2015)

Haruki. 

Nagy váradalommal fogtam bele. 

Mindvégig nagyon élveztem. 

Az elején még magamra is ismertem jó néhány momentumban; voltam tízen-huszonéves, meg folyamatosan szerelmes, meg volt, akit nagyon megtapostam, pedig egyáltalán nem érdemelte meg. Szóval volt azonosulás, rendesen.

Aztán valahol elveszett az azonosulás. A múltból felbukkant, titokzatos, magáról semmit el nem áruló, már nem sánta nő egy idő után idegesített, ahogyan a főhös szolgalelkűsége. Mert nekem nem a szerelem dicsőítése volt, amit művelt, hanem a totális sodródás, az önfeladás teljessége. Eszembe jutott egy kamaszkorom végén talált aforizma:

„Senki sem szerethet, ha nem jogosítja fel a viszontszerelem reménye.”

Mert a nő nem szerelmes volt, hanem csak használta a férfit. 

Merem mondani, mert iylen tapasztalatom is volt. Egy barátom felesége ekkor ezt mondta nekem. „Hülye vagy, Moha! Vedd észre, zsebmoha lett belőled! Előránt, amikor szüksége van rád, de nem állandóra kellesz neki, csak mikor neki van hiánya, amikor a nőiességét kell, hogy megtámogasd a szép kis lelkeddel, a szavaiddal, az érintéseiddel.”

S aa történet végén nem döntés van, csak kényszer-szülte megoldás: főhősünk marad az egyébként szeretett anyuci mellett, de nem azért, mert így dönt, hanem csak azért, mert az őt marionettként használó nőci eltűnik balfenékre. Puff neki! 

Ehhez képest Robert James Waller madison-megyei hősnője valóban hősnő, lehet gondolkodni, vitatkozni a döntéséről (jómagam életem két különböző korszakában teljesen másként ítéltem meg a döntését, attól függőn, hogy éppen hol álltam). De az döntés volt, nem sodródás.

Nagyon hiányzott Haruki harukis-stílusa. Mert nekem anélkül csak egy szimpla önfeladós szerelmes története olvastam. Egyszer, mert többször biztosan nem.

2,5/5

(2013)

A kiadók boldog-boldogtalanja hivatkozott már tenger író kapcsán Márquez-re.

Olyannyira, hogy én már nem hiszek nekik. GGM kitalálta, megalkotta, használta a mágikus realizmust. S ez annyira övé, hogy bárki más hozzányúl, kudarcra van ítélve: csak klón lehet.

Gondoltam eddig, a tapasztalataim alapján. Milena Agnus két vállra fektetett. Már az első, nyolcsoros fejezetével.

Úgy alkalmazza GGM eszközeit, hogy elhiszem neki, hogy ez az ő stílusa. Egyetlen eszköznél lógott csak ki a lóláb: a kronológia, az események datálásnak eszközénél, amikor valami olyan idő-jelzőt használ, ami a történethez nem szorosan kapcsolódik (pl. akkor történt valami a nagymamával, amikor a 180-as törvény eltörölték). De mondom, levett a lábamról: nem csak megbocsátottam neki, hanem hívévé lettem.

A könyvet Szerelmetesfeleségtárssam csak könyvjelzőnek nevezte. Nem fikázta, hanem a terjedelmére utalva. Száz oldal az egész. Mégis három napig olvastam. Nem csupán az időhiány miatt, és nem azért, mintha nehéz lenne a szöveg. Untalan visszalapozgattam, gyönyörködtem a tömörségében, kifejezőkészségében, a plasztikus jellemzéseken, a mindennapinak jelzett, de csoda történéseken.

A leghihetetlenebb az, hogy a sovánka száz oldal több, mint teljes, és semmi hiányérzetet nem hagy maga után. Hacsak azt nem, hogy: naaa, hadd olvassam még!

S az utolsó fejezet üt, mint a kalapács!

Murakami Haruki A határtól délre -je után nagy megkönnyebbülés volt ilyen szerelmes könyvet olvasni.

5/5

(2013)

A kötetet a Kohlhaas miatt happoltam. Nem bántam meg. 

A szöveg szikár, szinte dokumentumszerű, mintha csak egy középkorbeli riporter közvetítené az eseményeket, bár a kiszólások, a párbeszédek mégis élővé, irodalmi szöveggé teszik.

A történet voltaképpen döbbenet. Elsősorban a mai áthallásai. A mai magyar áthallásai. Az, hogy a jog az, amit a jog alkalmazói jognak gondolnak. S az, hogy aki érvényesíteni akarja a jogait, jobbára falakba ütközik, örülhet, ha nem pusztul bele a kapott jogainak védelmébe.

Ahogyan Kohlhaas idejében is volt. Csak a jogalkalmazás során a mélyben levő összefonódások, érdekkapcsolatok, véletlenek és tudatosságok mégis a jogszerűség látszatát voltak csak képesek felmutatni, a jog tartalma a kukába került.

Félek, a könyvnek nem csupán a formája, a szerkezete, a stílusa örök értékű, hanem a tartalma is.

*

A dráma most nem fogott meg. Tán majd egyszer.

4/5

(2013)

Jujjj! 

Kamaszkorom egyik legkedvesebb olvasmánya volt a Szíriusz -sorozat első néhány darabja. Ezt nem olvastam akkoriban. 

S most kicsit van kétségem, hogy milyen volt az, amit olvastam. Eddig felnőtt fejjel sem csalódtam a gyerekkori kedvencekben. Ez nagyon nagy csalódás volt. :-(

E. R. Burroughs könyvei egyfelől árnyaltak, a párbeszédek hihetetlenül kidolgozottak és a szereplők végtelenül finomak ehhez képest. Őt nemrégen olvastam, és még tudtam élvezni. Szíriusz kapitányt nem. Pedig akartam. 

Leginkább a párbeszédek akasztottak ki. Nem is tudom, hogyan mondjam, nem akarok erős szót használni, de… egyszerűen dilettánsok. 

A cselekmény, pedig az alapötlet voltaképpen nagyon jó, valami olyan szinten naiv, hogy az hihetetlen. Pl.: amikor a szereplők nem tudják, mit tegyenek, merre keressék a keresnivalót, Csibész, a robotkutya éppen akkor talál egy elefántcsont-darabot, amiről perceken belül kiderül, rájönnek, hogy voltaképpen térkép, hol találják a keresendőket. Mindig éppen pont valaki, pont akkor, pont azt, pont ott, pont jól, pont pontosan, pont, pont pont….

Nem akartam lehúzni a könyvet. De nem tudtam nem… Lehet, igaza volt az Eta felhasználónevű felhasználónak a moly.hu-n: kegyeletből nem szöveges-értékelte ezt a könyvet.

De mi tetszett nekem ebben gyerek-koromban? Egyszerűen fel nem fogom. Pedig a Tarzan-könyveken éreztem, hogy bár élvezetesek, egyszerűen nem komoly, nem jó irodalom.

2,5/5

(2013)