Mert Jankovics Marcell valóban a hitéről beszél a könyvecskében. Arról nem ő tehet, hogy mivel a hitéről beszél, és őszintén beszél, nem tud besorolni a keresztény dogmatika rendjébe. Mert Jankovics Marcelltől távol áll minden, ami dogmatikus. Katolikusnak vallja magát, értékeli a kereszténység lényegét, de közben elmondja, hogy a meghaló és feltámadó Isten nem a zsidóság és nem a kereszténység találmánya, pusztán kisajátítása. elmondja azt is, hogy ennek ellenére nincsen baj a meghaló és feltámadó Istennek Jézusban történt inkarnációjával sem. De mindezzel együtt Jankovics Marcell hite, ahogyan az a könyvből lejön sokkal inkább mondható univerzalistának, szinkretistának, mint kereszténynek. Mert Jankovics Marcell nem dobálja a szemétbe a kereszténység előtti jelképeket, jelentéseket sem. Nem véletlenül írt könyvet a Napról, a fáról, a csodaszarvasról. saját bevallása szerint sem rendezte még dogmatikus rendbe a hitét, és valószínűleg már nem is fogja, ha eddig nem tette.

Na, most: posztkeresztény gondolkodásom riasztócsengőjének az univerzalizmusnál és a szinkretizmusnál meg kellett volna szólalnia. Nem tette. Kerestem az okát. Azt hiszem, megtaláltam. 

Jankovics Marcell ugyanis nem összemossa a vallásokat, hanem a közös lényeg felől közelíti meg őket. Nem azt mondja, hogy minden jó, csak mazsolázzunk bátran, hanem azt, hogy van egy ősi, közös Isten-tudatunk, és minél mélyebbre megyünk az időben, ez annál mélyebb, annál tisztább, annál inkább természetes. 

Ha nem is győzött meg, de nem kaptam tőle sikítófrászt, hanem újraolvasgattam a gondolatait. Mert, azt hiszem, valamit sikerült felfognom a nem dogmatikus hitéből. Amivel első sorban azt vallja, hogy a világot bizony egy nagy szervező erő hozta létre és tartja fent a mai napig, illetve a világ állapotát nézve, nagyon hamarosan át is alakítja azt. 

A rajzfilmjeit eddig is szerettem. (A Fehérlófia -t nem annyira, Az ember tragédiája mostanság vár rám. Komolyan kíváncsi lettem a könyveire is.)

4/5

(2013)

Nem előszőr és valószínűleg nem utoljára vagyok bajban könyv értékelésekor. Türk Attila alias Szatmári Jenő István könyve ugyanis némileg ambivalens gondolatokat keltett bennem. A könyv témája érdekes, naná!

A könyv témája a címében foglaltatik: kik vagyunk, mi magyarok, honnan jöttunk, mi is a valódi őstörténetünk. A szerző a ballibsi önmagyargyalázás és a turbómagyarkodó nézetek között helyezkedik el. Nem fogadja el sem a genetikailag sem alátámasztható, halszagú finnugor kapcsolatokat, de elveti a szkíta, pártus, atlantiszi rokonságot is. Amit ír, vitatható, álláspontja azonban kiegyensúlyozott.

A stílusa azonban… Hm, nem is tudom. Saját bevallása szerint rendelkezik egy doktori diplomával. Történelmivel. Amit más témában írt. Ez egyfelől alátámasztja, hihetővé, elfogadhatóvá teszi, hogy a könyv témája valóban saját kutatásaiból származik, saját és nem összemazsolázott tényeket, következtetéseket tartalmaz. De Türk Attila kiszólásai a szövegből (pl.: Igazááán? Ezt jelentené? ) valahogy némi gagyi alapízt adnak az olvasottaknak. Tudom, hogy nem ezt kellene nézni, hanem az általa sorjáztatott tényeket, illetve utána nézni, hogy tények-e egyáltalán, de a hasonló, suta megfogalmazások eleve elbizonytalanítanak. S erre a bizonytalanságra csak rátesz, hogy az Irodalomjegyzék -et elolvasva (ami formájában nem irodalomjegyzék, mert jobbára nincs se évszám, se kiadó az említett könyveknél) csak lestem. Mert valóban említ olyan könyveket, amik egy ilyen munkában teljes joggal hivatkozási alapok. Ámde fittyfenét keres egy történelmi esszében hivatkozás alapként több szépirodalmi mű? Elfogadom én, hogy Szántó György vagy a mongol hódításról trilógiát író Jan nagyon utánanéztek a témájuknak. De végeredményben mégis szépirodalmat és nem történelemkönyvet írtak.

Továbblépve: a könyv háromnegyedétől a mongol-tatár hódításról és az akkoriban Magyarország területén lezajlott eseményekről olvasunk. Érdekes, amit megtudunk, csak éppen a szervességet nem találtam az addigi mondanivalóval. Mert az már a címben feltett kérdésre válaszol. A kunok, jászok, besenyők történelmi magyarországi viszonyulásai, tevékenységei szerintem már nem a közös/nem közös múltat határozzák meg.

Összességében jó gondolatkísérlet a könyv, a maga meghatározása szerint könnyed, népszerű formában megírva (ez valami fajsúlytalan, pamflet-ízt kölcsönöz neki), miközben a tények (?) amiket felsorakoztat valóban azt sugallják, hogy tudja miről beszél.

3,5/5

(2013)

Nem először és minden bizonnyal nem utoljára vagyok bajban az értékeléssel. Most azonban nem a könyv miatt, hanem a saját műveltségem komoly likai miatt.

A téma meglehetősen csekélyke része a Bibliának: mi a csuda történt Betlehemben, amikor a bölcsek, mágusok (és nem három és nem királyok, és nem Gáspár, Menyhért, Boldizsár) meglátogatták a kisded Jézust? Mi vezette őket, miért keltek útra, kik voltak ők, és mennyire támasztható alá mindez a tudomány, az asztronómia (és nem -lógia alapján)?

A szerző azt mondja, nem történt csoda, csak egy rednkívül ritka természeti jelenség. S a bölcsek, mágusok is természetes úton jutottak az ismeret birtokába. S alapvetően mindkettő csoda, csak nem abban az értelemben, ahogyan mi használjuk. Az előbbi a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt (érvekkel bizonyítja), az utóbbira pedig a válasza: káldeus papok voltak, Babilon felől, ismeretük pedig egyrészt Babilon roppant fejlett, művelt csillagászatából, másrészt a zsidók babiloni fogságában gyökeredzett.

Nem vitatkozom vele. Nagyon kiterjedt csillagászati ismeretekkel támogatja meg az érveit. Amiket jobbára nem értek, de elfogadok. Másfelől nagyon logikus kultúrtörténettel és történelemmel. Ami viszont egyre közelebb áll hozzám. S alátámaszt néhány érvet, ami mostanság olvastam. Emiatt örültem, hogy a kezembe került, elolvashattam. Meg kellene szerezni…

A legmeglepőbb rész számomra a függelékben volt, ahol a mágia, vallás, tudomány összefüggéseiről ír, egyáltalán nem a megszokott kocka-keresztény formában, hanem egy vadonatúj megközelítésben, anélkül, hogy az általános keresztény hozzáállásból engedne, megalkudna.

Ja, a szerző katolikus pap. Ez nekem, jelen esetben pozitív.

3,5/5

(2013)

Lépten-nyomon találkoztam vele, ezért vettem csak a kezembe. Aztán mire felfogtam, hogy olvasom, már vége is volt. 

A könyvecske (Szerelmetesfeleségtársam definíciója a hasonló terjedelmű könyvekre: nem könyv, csak könyvjelző) egyik fő erénye a terjedelme. Nem mintha sok lenne vaskosabban, de valószínűleg sok lenne. A tömörített, szikár, mégis lírai nyelvezet viszont kiemeli mindazt, ami nincs benne a szövegben. S valószínűleg ez a legfőbb érdeme. Nincsenek giga jellemrajzok, nincsenek súlyos párbeszédek, nincsenek érzékletes tájleírások (pedig jócskán utazós-könyv), nincsenek kritikus társadalomrajzok. 

Nem mondanám, hogy semmi sincsen, mert történet az van. S tudatosan nem írtam nagy t-vel, mert annyira a történet se történet. Mert voltaképpen szerelem ide, egzotikus utazás amoda, voltaképpen nem történik semmi.

Azt nem mondom, hogy konfliktus nincsen, mert az van. Hogy mekkora, s hogy mennyire más irányú, mint azt az ember sejteni véli, csak az utolsó lapokon derül ki.

Gondolkodtam, miért is sikeres vajon a könyv? Kivel azonosulnak az olvasók. A jobbára, vélem, női olvasók. A kalitkába zárt nemjapánszeművel? Henri-val? A feleségével? S miért?

A nemjapánszeműhangtalan ránéz az európai férfira, nyilvánosan kokettál vele, iszik a csészéjéből a férfija jelenlétében, onnan, ahonnan az ivott. Kikezd Henri-val. Ismerve a japán szokásokat és temperamentumot. Eszetlen. Vagy kétségbeesett. De inkább az előbbi. Valahogy nem tűnik azonosulási pontnak.

Henri egy nemjapánszemért eldobja, amije van. Valószínűleg, mert nem tudja, mije is van. Némi dizájn, némi kémia (tudom, jaj, mennyire fontos), s összeomlik minden, eszetlenné válik. Álomért dobja a valót, s ott ragad az álomban. Miközben a valóság körülölné, s megadhatna neki mindent, amire vágyik. S úgy csinál, mintha, de a gondolataiban a nemjapánszemű bolyong szüntelen. Vagyis a való világban hazudik. 
Nem annyira azonosulási pont. Férfiiként hadd tegyem hozzá: nem férfias megoldás. S azt is, ami a következő bekezdésben lesz.

A felesége: nos, ő megteszi, amit úgy véli, megtehet. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha már más bőrébe bújva ennyire elengedi az erotikus fantáziáját, sokkal jobban járt volna, ha nem szenved a japán nyelvvel, hanem ő maga teszi meg a gyakorlatban, amit leírt. (Férfiiból vagyok, azért mondom; mert a közhely is azt mondja, hogy a nők két dologgal tudnak egy férfit igazán megfogni. A másik a főzni tudás.) 
Így bizonyos értelemben a feleség is csak nyavalygott, ha meghatótó is, amit tett. Megható, de voltaképpen felesleges, céltalan az érzelmi önfeláldozása. Mert mi lehetett volna a következménye? Amikor Henri vele van, nem vele van, hanem a fantáziájával. S voltaképpen így is így volt. De ez nem cél. Ez köllene a francnak!

Nem is akartam ennyit írni! A könyvtárban járok majd még a B-betű felé.

5/5

(2013)

Olyan érzésem volt, hogy ez a könyv nem lenne más, mint a kiadó ordenáré blöffje.

Olvastam manapság több olyan hipotézisekkel teli könyvet, amely egyfelől Jézus nemzeti hovatartozását firtatta, meg olyat is ami a Bibliában leírtakat kritizálta, ilyen-olyan szempontból, meg olyat is, ami Jézus Bibliában leírt üzenetét próbálta újraértelmezni. Mindegyikben voltak logikai bakik, vagy éppen szerkesztési hibák. 

Ezzel a könyvvel még azokhoz képest sem tudtam mit kezdeni. Még az utószó is komolytalannak tűnt. Azért egy elvileg tudományos szenzáció kiadásakor Graves szépirodalmi tevékenységében elmerülni…. Hát nem tudom... Illetve tudom. Bár ilyet is olvastam manapság: Türk Attila is emelt be történelmi munkájába szépirodalmi műveket, mint hivatkozást, s tette ezt vérkomolyan.

Érdemben: nincsen véleményem erről a könyvről. Nem tudom elképzelni Jézust, amint ommm-okat zsolozsmázik, és köldök-bámul. Nincs ebben semmi tudományos, még a teológiai érvelésre is méltatlannak érzem a kérdést.

Maga a szöveg, meg olyan, olyan semmilyen. Alapvetően az író kalandjaival, ahogyan a szöveghez jutott, nem is foglalkoztam. Conan Doyle történeteire emlékeztetett. 

0/5

(2013)

Jaj, Bakos Attila, mit mondjak az Ön által írt könyvre?

Mert egyfelől nagyon tisztelem azért a vehemenciáért, ahogyan iparkodik ezt a sárba döngölt nemzetet nem politikai úton felemelni.

Másfelől nagyon tisztelem mindazért a tudásért, amit ebben a könyvben (is) felsorakoztatott. Hihetetlenül szerteágazó ismerete van a vallás, vallástörténet, legendák világában.

Viszont hadd mondjam meg Önnek: az egymásra halmozott ismereteivel, így, ahogyan megjelent, egy mai ember nem tud mit kezdeni. Nem, mert hiába rettentő izgalmasak a fejezetcímek, az olvasó elveszik a nevekben, a citált istenekben, istennőkben, összefüggésekben, vallásos gyakorlatokban, eszmékben, nyelvészetben. Nemcsak elveszik, de teljesen elveszik. Az még lejön az olvasottakból, hogy mindennek magyar gyökere van, s a magyar egy szent nyelv, szent nép. De az összefüggések nem tiszták, nem világosak. Sőt!

A XX. század gyermekeként, életem nagy részében jobbára a judeo-keresztény kultúrkörben léteztem,  gondolkodtam. Majd' húsz évig tagja voltam egy keresztény közösségnek is. Így olvasom a könyvét. S magyar vagyok. Így voltaképpen szívből vágyom, bár igaza lenne! Azonban el kell mondanom: a keresztény közegben hallottak meglehetősen koherensnek tűnnek számomra. Az Ön tollából származókhoz képest mindenképpen. Volt a gondolatoknak eleje, közepe és vége, és volt, ami szervesen összekösse őket. Nem mondom, hogy néha nem bicsaklott meg a logika, és nem mondom, hogy nem voltak kérdéseim, hiányérzeteim amott is. Nem mondom, mert hiteltelen lenne; ott kellene akkor ma is lennem, de nem vagyok ott.

Ha jól értem, az eredeti világvalláshoz legközelebb eső vallást, hitet valahol Indiában kellene keresnünk, meg a Bhagavad-gítában. A problémám ott van, hogy fogalmam nincsen a buddhizmusról, az isteneiről, a megtestesülésekről, semmiről. Így sajnos a könyve nagy részében említett fogalmak, nevek, istenek a levegőben lógtak számomra. S Ön nem nagyon segített a megértésben. A hite rendszerének csak szétszórt nyomait leltem. Bevallom, sűrűn lapozgattam is emiatt. Valahogy úgy jártam (bár az ott olvasottak még jobban beilleszthetők voltak eddigi ismereteimbe), mint Badiny Jós Ferenc könyveivel, akiről Nicolas Notovitch Jézus ismeretlen élete című könyvének utószavában a következő, nagyon finoman, kulturáltan megfogalmazott mondatot olvastam: „Az idős, Argentínában élő sumerológus óriási tudásanyag birtokában van, amit – enyhé szólva – nehézkesen kezel.” Valami ilyesmi jutott eszembe az Ön könyvéről.

Nagyobb baj, hogy míg Badiny-nál érteni vélem, mire akar kilyukadni, addig most tanácstalan vagyok: mit is kellene tennem? Mert, ha az alcímet olvasom, tennem kellene valamit...

3/5

(2013)

Szikár, tömör, velős szöveg. Mégis hiányérzetem maradt, nagyon. S paradox módon azért, mert hosszabb, mint kellene. Az utolsó négy-öt fejezetecske a törökök közeledéséről nekem már a levegőben lógott.

Nem a szerző tehet róla, de csalódás volt, hogy a Kőműves Kelemen-történet nem ízig-vérig magyar. Már csak egy kiút van, itt, a Balkán közelében terjednek a legendák is, és Déva várából jutott el a sztori az átkozott Ujan partjára. 
Viszont a Sarkadi-féle feldolgozás, majd Szörényiék rockballadája nekem sokkal nagyobbat ütött. Illetve azok ütöttek.

3/5

(2013)

Ajjaj, de mennyire bajban vagyok!

A könyvet mindenhol olvastam: fotelben, ágyban, asztalnál, kádban, wc-n, buszon, villamoson, piros lámpánál autóban, vásárlás közben, sorban állva… 
S ha nem tudtam olvasni, olvasni akartam.

A varjak lakomájá -t untam. Túl sok volt az új szerepelő, meg sem fogott igazán. Számomra tok felesleges sok oldal. Ebben a kötetben visszatértek a kedvencek, bár sorjázott néhány régi-új is, meg volt néhány új új is. A régieket már alig vártam, de az újakat is olvastam.

Ma fejeztem be a könyvet, és itt vagyok a nagy tűnődésben. Olyan blikkem maradt, hogy a kevesebb több lett volna, hogy az 1100 oldal nem vitte 1100 oldallal előrébb a történetet, s volt benne néhány üres járat, volt benne egy csomó fejezet, ami azért volt benne, hogy ne maradjon ki. 

Ösmét gyöjjenek a kövek: miközben mindenhol olvasni akartam, kicsit megkísértett a gondolat, hogy netán nem szappanoperát olvasok? S milyen szerencse, hogy tudom, még két rész, különben most tenném le végleg…De az érdeklődésem már alig pislákol. 

A sárkány-sütött Targaryen-herceg például: csak azért kellett, hogy legyen, aki kiengedi a sárkányokat? Bennister bácsi fejezetei: szimpatikus figura, de vajon miért is? A kompániákban általában elvesztem. Theon története voltaképpen érdekes, de… Tyrion sem hozta magát nekem, de ugye, ő nem nélkülözhető, s persze kedvenc alak továbbra is. A Bolton-család, hm, azon kívül, hogy hű, de utálom őket…

Néha lapozgattam a könyv végén levő család-katalógusokat, hogy megleljek ezt azt, kb. 50%-os sikerrel, többször legyintve olvastam tovább. Úgy fest, bármennyire tetszik is a sorozat, nem vagyok elég fan, egyszerűen nem foglalkozott annyira a történet, hogy a több száz név megmaradjon bennem, pláne nem, hogy megtanuljam őket!. (Ahogyan egy idő után Tolkien-nél is lemaradtam, mert nem érdekelt, milyen aprólékos történeti, nyelvészeti hátteret talált ki a történeteinek, amiből A babó és A Gyűrűk Ura érdekes, a többi nekem sallang.) Mert a neveket olvasva döntő részben csak csudálkoztam: jé, ő szerepelt már, olvastam róla bármit?

Havas Jon, vélem, persze nem halt meg, négy szúrás ide-oda. Nem halhat meg, mert ő tán az egyetlen, aki valamiféle felsőbb nézőpontból közelít meg dolgokat, nem elsősorban a politika, nem a hatalom, hanem magasabb erkölcsi szempontok vezetik/ték. Ha ő kiesik, na ne!

Szóval nem tudom, nem tudom…

Minden tiszteletem Martin úré! Drukkolok neki, hogy megérje a maradék két rész elkészültét. Magam miatt is, mert persze, el fogom olvasni. De már van bennem szkepticizmus. Főleg, mert már nem tudom, szurkolok-e valakinek egyáltalán. Mármint ha Jon valóban meghalt…

3,5/5

(2013)

Nem tudom, van-e már az ilyen típusú könyveknek stílusneve. Ha nincsen, ki kellene találni valamit nekik. Azoknak, akik szeretik az ilyesmit, hogy egyből egyértelmű legyen, nekik íródott; azoknak meg, akik nem, azért, hogy elkerülhessék messziről…

Jómagam nem tudom, mit tennék, ha tudnám, miről van szó, mert volt már néhány ilyen-olyan élményem. Bunyan bácsi A zarándok útja például nagyon tetszett a maga bumfordiságával. Joann Davis A pásztor könyve szintén megnyert magának. François Lelord három Hector -könyve közül csak az egyik fogott meg, igaz, nem rázott ki a gatyámból: A boldogság nyomában. Vessetek meg: Coelho Alkimistáját is megkedveltem, igaz, mást se tőle. A viskó kimondottan bosszantott, bár voltak benne használható gondolatok. Nem kutakodok tovább a memóriámban, ismeritek ezeket a könyveket.

Na,mi legyen a műfaja ezeknek a könyveknek? A lelki irodalom olyan nagyképű. Irodalmi parabola : tudományos. Mintha-irodalom : degradáló.

Nos, tehát ezek közé a könyvek közé tartozik Az Idő Ura . Bevallom, amikor először találkoztam a címével a nyolcvanas évek francia-magyar rajzfilmje ugrott be.Nagyon szerettem. Csak ott többesszámban voltak az urak. 
Amikor a könyvtárban megtaláltam, beleolvastam, és feltettem erre a még nevet nem nyert polcra. Főleg, mert a hátsó fülszöveg egyértelműsítette, hogy a szerző keresztény. (Mondjuk ezt sem tudom, hogyan van: lett bennem egy kis tartózkodás a keresztény allegóriák ellen; valószínűleg, mert olvastam néhány Patricia StJohn-könyvet.)

Kellemes csalódás ért, amikor el kezdetem olvasni. Olvasható, sőt, olvastatja is magát. Csak kicsit akar parabola lenni. Nem túl kiszámíthatatlan sem a cselekmény, sem a végső konklúzió. Dor figurája kimondottan szerethető, Victor ütnivaló, Sarah pedig minden esze ellenére egy hülye 'csa. 

Nim személye nem volt nehezen kitalálható, ahogyan az sem, hogy a mondanivaló is keresztény lesz: csak a Biblia ír negatívan Nim-ről. Itt negatív.

A könyvecske a közepe felé nekem lelült. Ha Sarah okos, akkor ennyire hülye nem lehet. Vagy mégsem okos. Ha okos lenne, nem hagyná ennyire hülyére venni magát, nem hinne egy csóknak és egy csak kefélni akaró takonypócnak, akire később még azt is mondja, hogy más, mint a többi, megmozdított benne valamit.

Victor sematikus: ilyen egy kőgazdag, profi, pragmatikus seggfej. Célratörő, érzéketlen. Minimum a Tőzsdecápák óta tudjuk ezt. (Mekkora jelenet, amikor Michael Douglas rájön, hogy a kicsákó átvágta a palánkon! Ilyen hihetetlenül plasztikusan elküldeni valakit a kurva anyjába [idézek, nem trágár vagyok! :-) ], ehhez tudás kell!)

Nagy csavar nem volt a történetben. Mondjuk annyira nem is hiányzott. Végső soron a párbeszédek sem rosszak. Csak olyan kis… Nem is tudom, mi van vele… 

Talán, hogy egy ideje tisztában vagyunk A most hatalmával . Meg azzal,hogy „valamit hatalmad van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed" (Préd 9:12), mert az idő nincsen a hatalmunkban. Nagyon nincs. Ki kell használni. Nem mindegy hogyan búcsúzuk el reggel a családtól. Lehet, hogy este már nem látom őket. Vagy ők engem. Ez sem mindegy! S megy az idő, nagyon. Néha meg ólomlábakon. Kinek a pap, kinek a né. De mindenkinek baja van vele. Jó tanács meg mindenkinek kell… Gondolta a szerző. S kell is valóban!

Tetszett volna ez a könyv a kamaszkorom végén, ifjúfelnőttségem küszöbén. Illetve most is tetszett,de nagyjából egy hét, és elfelejtem, miről is szólt…. Értem, tehát velem van baj, ne a könyvet fikázzam…

Egyetlen valami ragadott torkon, ott meghatódtam: amikor Dor visszakerül a haldokló Alli mellé. Nekem az a jelenet nagyon ütött. Olyan szép: „felemelkedtek a talajról, két test, egy lélek, fel és egyre feljebb, nap és hold egyszerre az égen”! 

(Jóvanna, veszettül szerelmes vagyok a feleségembe, s különben is, tegnap voltunk négyéves házasok, meg nagyjából hat éve együtt ! Köszönjük!) (2018-ban tizenegy éve.)

Olvasd el, ha akarod!

3,5/5

(2013)

Nos, A nyugalom -mal ellentétben ez a Bartis meggyőzőtt. Ez a Bartis mesél, de úgy mesél, hogy lehet szeretni a szereplőket, úgy mesél, hogy nem abberáltak a hősök, úgy mesél, hogy élvezetes olvasni, ahogy mesél. S nem csupán a stílus miatt, a szóképek miatt, hanem mert érdekes is, amit mond. 

Akkor is, ha nem tetszett mindegyik novella, s némelyikben éreztem ugyanazt a művészi szélhámosságot, mint a Nagy Regényben. 

A kedvenceim: 
Bohumil (zseniális, élvezetes, mosolyogtató, síróstató) 
Sáfrány (röttyenet az örökkévalóság áhításának) 
Oszkár (a népi demokrácia diszkrét bája) 
Salamon (többször olvastam, többször olvastam, többször olvastam)

4/5

(2013)

Bartis Attila hihetetlenül jól ír! Annyi gyönyörű megfogalmazása, nyelvi leleménye van, hogy szikráztak a lapok. Élmény, élmény volt olvasni. Annyira az, mint már nagyon régen nem. Faltam, habzsoltam okos, szépen, frappánsan fogalmazott oldalait.

Egészen addig lubickoltam az új felfedezésében, amíg el nem jutottam a Jolikás pornográfiáig. Akkor csak néztem nagyot, mert nem volt teljesen világos a dramaturgiai ok, szegény Eszter, de hát férfiak vagyunk, ha feláll, ész megáll, meg a pokolban az orrunkra húzott kihagyott lehetőség-muffok, s még legyintettem. 

Pár oldallal később, a szerkesztőnénis numera, vagyis nem is az, csak valami, franc tudja mi, már kiakasztott, mert undorított, de nagyon, kellett nekem, hogy képszerű fantáziával olvassak, mert ugye Jordán néni Weér úr anyukájával lehet egyidős, nadekérem, arra kinek áll fel, nemhogy még rendszeresen is, szegény Eszter, egy barom ez a te pasid, gondoltam, a könyv meg kezd szemfényvesztés lenni.

De tovább olvastam, mert Bartis hihetetlenül jól ír. Ám voltak oldalak, amiket némi áttekintés után csak átlapoztam. Nem a szex miatt, dehogy, kicsit sem vagyok aszexuáls, vagy prűd, s vallom, hogy mindenki azt művel akivel akar, ami mindkettőnek jó és mindkettő által elfogadott, s ennek leírása sem háborít fel (mert pl. szopást úgy leírni, ahogy Bartis tette, nem semmi, komolyan; meg a többi sem!). Tehát nem ez volt az ok. Valami olyan érdeklődésvesztésem volt, amit nem tudok megmagyarázni.

Egyszer olvastam egy vitát arról, hogy mi fontosabb a mondanivaló vagy az esztétika? S melyik elfogadhatóbb önmagában, a másik nélkül: a mondanivaló esztétika nélkül, vagy az esztétika mondanivaló nélkül? Nem emlékszem, hogy a dűlőre jutásról olvastam volna náluk. Amikor letettem a Nyugalom -ot (de vacakul néz ez így ki! :-) ), valami hasonló kétségeskedés volt bennem. Az, hogy a stílus, az esztétika (tekintsünk el a gyomorforgásomtól a nagymami-szex kapcsán, leszek még én nagypapi, ha minden jól megy!) teljesen ott van, az kétségtelen. De a bajom az volt, hogy amikor Szerelmetesfeleségtáram megkérdezte, na miről szólt, akkor nem tudtam megmondani. De ha ettől el is tekintek, mert voltaképpen nehezen tudnám pontosan megfogalmazni azt is, miről szól a számomra talán legkedvesebb regény, a Száz év magány, akkor is itt van egy tény: marha nagy hiányérzet támadt bennem Bartis könyve után. S bár nem akartam, egyre visszhangzott bennem Müller Péter gondolata: az igazi írások jobbá teszik az embert. S ezt nem leltem meg ebben a könyvben. Pazar koporsóban is előbb-utóbb nyálkás takonnyá lesz a legszebb test is.

Nem várom én a didaktikát, mert lóhimbilimbit várom, ha nagyon kilóg a lóláb, van, hogy engem is zavar. Nem várom a szájbarágást, de azért valahogy annál több a létezés, hogy „az élet szar dolog, / s ha végiggondolod / csattanónak ott van a halál” .

S fenntartom a jogot magamnak arra, hogy ne értsek a szépirodalomhoz, hiszen csak műkedvelő vagyok, vagy mi, gondolom.

Maradt még bennem érdeklődés Bartis iránt, bár úgy fest, hogy az itteni vélemények szerint ez az eddigi legjobb könyve. Hm…

Ó, igen: a csillagokra tekinteni dehogy, dehogy, dehogy kevés! El ne higgye senki, hogy az! Mármint az igaziakra. 

3/5

(2013)

Az ember nagy újdonságokat ne várjon az Asterix-történetektől! A zseniálisan kitalált szereplők, az eszközeik, kifejezéseik statikusak, változatlanok, kiszámíthatók. Újdonság ebben a füzetben sincsen.

Azonban kérdés, hogy hiányoznak-e bárkinek az újdonságok? 

Egyáltalán nem: a megszokott képi és nyelvi humor hozza, amit az ember elvár tőle, egyértelműen a szokásos öt csillagot éri, a rötyögéseket, mosolyokat, a szórakozás örömét. 

Barátunk a két gall, és ez már így marad!

5/5

(2013)

Voltaképpen a könyvből vett idézetek mindent elmondanak a bárhol, bármikor, bármilyen indokkal létrehozott, fenntartott, indokolt szólásszabadság-megvonásról. 

A vékony kis könyvecske summázata: 
1. Mindenkit megillet a szólásszabadság, s annak megvonása soha, semmivel nem indokolható meg jogosan. 
2. Aki megvonja mástól a szólásszabadság jogát, az olyan jogokat vindikál magának, amelyekkel ember soha nem rendelkezhet: a „felsőbbrendűség” jogát.

A döbbenet az, hogy a cenzúrát jobbára a diktatúrákhoz kötjük, holott manapság is vn cenzúra ezerrel, gondoljunk például a holokauszt-törvényre! Ha nem így lenne, nem kellett volna Paul B. Coleman-nak Cenzúrázva címmel könyvet írni. Amiben elmondja, hogy voltaképpen most is fortélyos félelem igazgat a demokrácia, a szabadság és a liberalizmus leple alatt. A fenti könyvhöz írt értékelésem már nem olvasható ott, ahová eredetileg írtam... 

5/5

(2013)

Magvető, Budapest, 1984, ISBN: 9631401243

Ha egyébként hatalmatokban van, semmisítsetek meg minden tévedést, hogy e pillanattúl fogva csak a tiszta igazságot lássuk, s megköszönjük nektek. (69.)

 

A józan ész szerint egyik ember csak úgy teremtménye Istennek, mint a másik. Egyik a másik fölött elsőbbséggel nem bír, mert az Isten csak egy embert teremtett; milyenné alkotá az elsőt, olyan a többi mind, ki tőle származott. Míg tehát valaki azt be nem bizonyítja, hogy egyiknek több szabadságot kölcsönzött Isten, mint a másiknak, addig amellett maradok, hogy az emberek egyenlő szabadsággal bírnak.

Eszerint azt mondja a józan ész, hogy az ember minden tőle kigondolt és kigondolható módon közlekedhetik, beszélhet, írhat, gondolatit, véleményét, meggyőződését közzéteheti, mert nincs más nagyobb jogokkal a természettől ellátott ember, ki őt akadályozhatná. Vagy ha van, bizonyítsa be, mikor, kitől kapta; mutassa elő az oklevelet, mely Istentűl van nekiadva, de azt is bizonyítsa meg, hogy az Istentűl van. (34–35.)

 

De kérdezzük, józan ész-e az, midőn valaki mondja; neked nem szabad beszélned, vagy csak úgy szabad beszélned, mint én akarom. Az igazi józan ész azt mondja: hogy az ily kívánat bolond kívánat, tehát nem józan ész súgja. (34.)

 

Hogy a vélemény, mit nemcsak a cenzor, hanem sok más is rossznak tart, valóban rossz-e, nem tudhatni meg; csak akkor volna az rossz, ha a társaságnak minden értelmes tagjai annak tartanák; de igazán véve a vélemény nem is lehet magában rossz, mert még nem ártott senkinek, mivel nem volt közölve; sőt közölve sem olyan az, mint valami méreg; mert ez azonnal megöli azt, ki beveszi, de a véleményt ha beveszi is valaki, azért semmi baja sincs. (32.)

 

Lehet-e mégis eset, hol a cenzúra üdvös? Az én eszem nem képes olyat gondolni, tehát erről nincs mit szólnom. (31.)

 

„Minden státus – mond Hertzbert*, II. Fridrik minisztere –, melynek tettei bölcsességen, erőn és jogosságon alapulnak, nyilvánosság által mindenkor nyer; nyilvánosság csak azoknak veszedelmes, kik homályos és alattomos utakon járnak.” (30.)

 

Egy névtelen, következő című munkájában: „Über Pressfreiheit und deren Gränzen zur Beherzigung für Regenten, Censoren, und Schriftsteller” mondja: „Az embernek szabadsága van minden fölött ítéletét kimondani, mi a természetben van. Ezen szabadság nélkül minden inkább volna az ember, csak ember nem. A felvilágosodás boldogság, de felvilágosodhatni-e a gondolatoknak szabad közlése nélkül? A felvilágosodásra ezek kívántatnak meg. 1. hogy az ember maga gondolkodjék. 2. hogy az ember eszét maga használja. 3. hogy az ember mindenütt a maga szemeivel lásson. – Azon igazság, mit az ember maga ismer annak, a) erősebb, b) biztosabb, c) tartósabb, d) megszeretteti az igazságot. (27.)

 

Nem, nem, a kormányoknak nem az a célja, hogy cenzúra által a vallást, a moralitást oltalmazzák, hanem hogy a nép fel ne világosodhassék, hogy vele baromként bánhassanak. (24.)

 

A cenzúra nem egyes embert öl, hanem az egész emberiség lelkét öli, legalább szándékozik ölni, de testileg is milliókat öl; mert ki képes fölszámlálni, hány ember lett a cenzúra által elnyomott jog és szabadság nélkül nyomor áldozatja?! (23.)

 

Vegyünk egy embert, fiatal embert, azaz gyermeket. Ennek az Isten minden földi lényektűl megkülönböztetőleg jogot és szabadságot adott. Ha tehát e gyermek azzá fejlődjék ki, mivé kell, mire a természet rendelé, joga és szabadsága el nem vonathatik tőle. Vagy ha nagyobb erő mégis elvonja, a gyermek sohasem leszen azon férfiúvá, mivé természeti joga- és szabadságával bírva fejlődött volna; éppen úgy elsatnyul, elhitványul s elvész, mint a növény a neki szükséges meleg vagy nedv nélkül. Így van ez egész népekkel. Ha a népnek természeti joga és szabadsága meg nincs, akármint mesterkélünk rajta, sohasem lesz, nem lehet azzá, mivé lennie kell vala. Ha legkényelmesebb fogházakat építünk neki, ha legüdvösb büntetőtörvényt alkotunk számára, ha selyembe és bíborba öltöztetjük, ha minden tudományt tölcsérrel fejébe öntünk, szóval akármit teszünk vele, rabszolgacsorda lesz. (12.)

 

Ti, kik cenzúra által csak azt akarjátok megakadályozni, hogy az ember írva ne árthasson senkinek, legyetek következetesek, és mindent akadályozzatok. Hogy az ember könyvével árthat némelyeknek, az tagadhatatlan, de másoknak megint használ; így van ez az egész természetben, mint néhány példában fölebb érintém. Az ember kezével nemcsak úgy árthat, ha könyvet ír, hanem úgy is, ha valakit meglő, megcsonkít, megver, más tulajdonát elveszi sat. Tehát gyökerénél kell az orvoslást kezdeni, azaz kezét kell az embernek elvágni, akkor aztán bizonyos, hogy nem árthat. Az ember meglát valamit, neki megtetszik, s elveszi; tehát szemét ki kell vájni, hogy semmi olyast meg ne lásson, mit elvinni kedve kerekednék. Továbbá az ember egy helyen szobájában maradva nem árthatna a szobáján kívül levőknek, de ő nem marad otthon, hanem elkimegy, s többnyire úgy árt; hogy az ne történhessék, lábait vagy kötözzétek meg, vagy vágjátok el, ekkor nem árthat lábával.

Nem tudtok alaposan gondolkodni s cselekedni. Ne akkor tiltsátok meg a gyümölcsöt, mikor már érett s talán némelyek ettek is belőle, hanem a fát gyökerestűl vágjátok ki, mielőtt még virágzott volna. Így ne a könyveket akadályozzátok, mert minden gátolás mellett néha mégis a szerintetek legveszedelmesebb, legkárosabb könyvet olvassák, hanem eszközöljétek, hogy senki még olvasni se tudjon. Így bizonyosan nem ír senki ellenetek. (67.)

 

 

 

Egy barátom nagyon szereti Crichton műveit, váltig ajánlgatja nekem. Most engedtem neki először. Igaz, konkrét művet nem mondott. Majd megkérdezem, ezt konkrétan ajánlotta volna?

Elolvastam. Hm… Az ötlet, a problémafelvetés remek. A történettel járó erkölcsi, filozófiai kérdések is azok. Persze, a Mátrix és a Terminátor már kicsorbította a regény tépőfogait, de azért az alapkérdések mégis ütnek. Csak az egész együtt nem. Olyan kis profi, amerikai ponyvaregény, kiszámítható eseményekkel, véggel, és megoldásnélküliséggel. Szórakoztató, de csak borzol, nem ráz meg. S a borzolás is csak a felvetett kérdések miatt, nem a szöveg egésze miatt.

Nem rossz ez a könyv, csak nem jó. Egyetlen ötletre épül az egész, egy nagyon jó ötletre, de valahogy a földön marad minden, a ötletben rejlő feszültség nem bomlik ki, a cselekmény csak kerülgeti az izgalmakat, a végkifejlet pedig annyira adja magát, hogy nem is kérdés, az fog-e történni, ami aztán menthetetlenül bekövetkezik? Olyan érzésem volt vele, mint egy javítás alatt álló autóval vagy egy meglehetősen részegen elkövetett szerelmeskedéssel: na, mindjárt, jó lesz, no, most már majdnem, aha, figyu', azonnal, rögvest, hamarosan… eh, mégsem!

3/5

(2013)

Kossuth, Budapest, 1974, ISBN: 9630901927 · Fordította: Bars Sándor · Illusztrálta: Prutkay Péter

Olvasmányos. Nagyon. Nagyon-nagyon. S közben irtó jókat mosolyogtam. Fantáziadús, kalandos.

Olyannyira olvastatja magát, hogy végső soron csak a regény végén döbben rá az ember, hogy nem volt semmi olyan cselekményszál, semmi olyan konfliktus-helyzet, ami összetartaná a könyvet. Mindazt, ami történik, végső soron csak a főszereplő személye tartja össze: egy GYV-katona ilyen-olyan bolygókon vaó kalandjainak mozaikját olvassuk. De a döbbenetes az, hogy nem is hiányzik a központi konfliktus, kerek az egész, ahogyan van.

John Scalzi nem bíbelődik sokat a génmódosítások, a Frankestein-mód összerakott harcosok pszichéjével, az így létrehozott lények körüli erkölcsi, morális problémákkal, ám a kihagyott ziccer megint csak előnyére válik a könyvének.

Ahogyan az is, hogy nem ragozza túl Perry vénlegény-közlegény-tizedes-százados mindenkori életének, és mindenkori létformájának szerelmi életét sem. S hajtsunk fejet, mert lássuk be: nagyon nem semmi, hogy egy sci-fi fő üzenete az, hogy létezik hosszan tartó, szerelmi házasság, amiben mindkét félnek a másik hiánya a legnagyobb problémája! Mert szíven ütő volt az a rész, amiben a minden bolygón gyilkológépként harcoló katonák felsorolják, kinek mi hiányzik a Földről, s mindenki elhallgat, amikor Perry azt mondja, neki a felesége, a házasságuk, a valakihez tartozás. Egy sci-fi felett, férfiként majdnem könnyezni… Ugye? (Valószínűleg a 100%-os empátia tette!)

S minden borzalma, trutyis-gyilkolós gyomorforgatása ellenére ezért szerethető nagyon ez a könyv. 
A fél pont levonás nagyon szabódva tettem meg: az a bizonyos nem is hiányzó vezérszál azért mégis, valahogy…

4,5/5

(2012)