Volt bennem negatív elfogultság, mint mostanság sok sláger-könyvvel szemben annyiszor. Amikor a történet eljutott a krimi-szálig, abba akartam hagyni, nagyon nem erre számítottam… Aztán adtam neki még egy esélyt, s amikor rájöttem, hogy a krimiszál paródia, onnantól (ha némi Olsen-banda utánérzéssel is), elkezdtem élvezni. Meg nem mondom, miért nem zavart a történelmi szál foresztgámpossága, de az sem zavart, sőt.

Olyan jókat röhögtem rajta, mint könyvön már nagyon régen. (A kiírt idézet-hegy a bizonyítékom!) S ami a fő, olvasás közben nagyon megszerettem a Százévest, s egyre szimpatikusabbak lettek a mellékalakok is, majd sorra bezuhantak ők is a szeretetembe.

Gondolkodtam, hogy van-e a könyvnek üzenete. Nem jöttem rá, hogy hogy lenne, de ennek ellenére bevonult a kedvencem közé. Túlzásnak éreztem a Rejtő-ségi hasonlatot, de nem volt az. Olvassátok, olvassátok, olvassátok!

55

(2012)

Athenaeum, Budapest, 2011, ISBN: 9789632931838 · Fordította: Kúnos László

Egy keresztény barátom küldött nekem egy linket. A link arról szólt, mekkora bálványimádás az új, az 1949-es, minden szempontból hanyagolható kommunista alkotmányt felváltó magyar alaptörvény , e kitétele: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.” 
A link érvei csapnivalók voltak, prekoncepciókból indult ki, és tökéletes benne a fogalmi zavar. Tény, hogy nagyon keresztény, a szónak az elfogult, gondolkodásmentes, negatív értelmében. 
Próbáltam erre felhívnia barátom figyelmét. Sikertelenül. Viszont kíváncsi lettem, mi is a Szent Korona-tan valós tartalma. Ezért vettem ki a könyvtárból ezt a vékonyka interjú-kötetet is.

A jogász Zétényi úr (aki még az MDF-kormány idején méltatlanul és jogtalanul elhíresült és elvetélt Zétényi-Takács törvényről híresült el) megerősített abban, hogy a tan első sorban jogi és közigazgatási vetületű tan, nem vallásos idea. Akkor sem, ha a tatalma szerint keresztény alapelvek szerint igazgatná az állam működését. Mert baj, persze, hogy az, ha a vallás politikai hatalamat kap, mert akkor kiheréli az evangéliumot, és előbb-utóbb vér folyik miatta, de nem baj, ha a keresztényi elvek, nem vallásos szinten vannak jelen a közigazgatásban.

Majdnem egy szuszra olvastam el a kötetecskét. Hagyott bennem hiányérzetet, a párbeszéd nem párbeszédnek tűnt, hanem előre leírt kérdésekre való írásban adott válaszok sorának. Éppen ezért a konkrét reakciók hiánya árulkodó volt. Ezzel együtt ad nagyon felületes válaszokat az érdeklődők kérdéseire. De tartok tőle, se a barátomtól kapott link íróját, se a barátomat nem nyugtatná meg. Igaz, attól is tartok, hogy ők már letették a voksukat, és nincs, ami megnyugtatná őket.

Viszont Zétényi úr szimpatikus lett a kötet olvasásakor. Nagyon.

3,5/5

(2012)

Kairosz, Budapest, 2011, ISBN: 9789636624705

Nagy bajban vagyok! Gyönyörű ez a könyv. Mindenféle szempontból. Külalalkra is, és főleg és igen, nyelvezetre is. Bizsergett bennem a gyönyörűség Máté Angi sorait olvasva.

A legszebb tollú magyar szerzők jutottak eszembe őt olvasva: Wass Albert, Sütő András, Nyírő József, Tamási Áron. Ugyan csúf dolog az irigység, de bennem feltámadt: MohaSalieri vs. MátéMozart. :-) 

Mert nem lehet elmenni szó nélkül az olyan kifejezések felett, mint „rajta nyújtózott az üres”, „megnőttek bennük a jó szavak”, „a kert örült egyet, majd lefeküdt”, „nem volt maradása a félésben”, „a szegénység olyan volt, mint egy igazi markolókocsi”. Nem sorolom tovább.

S most zuhoghatnak megint rám a kövek: az egésszel mégsem tudok mit kezdeni. Egyfelől fogalmam sincsen kinek szólnak ezek a mesék? Mert a gyerekeknek nem nagyon: igazából nincsenek hősök, nincsenek konfliktusok, nincsen azonosulási lehetőség, a mondanivaló pedig egy gyermek számára néha annyira egzakt, hogy értelmezhetetlenné válik (szegénység=markológép). Az a gyerek, aki pedig képes erre az absztrahációra, az meg pont nem fogja elolvasni. Mondjuk ez nem Máté Angi hibája.

Viszont, én, az elvileg felnőtt is csak ültem a mesék végén, hogy akkor most voltaképpen mi is van? Mit kezdjek velük, mit is mondott Angi egy-egy történettel? Egyen mindenki sült gesztenyét, és akkor jó szavak nőnek benne? Vagy fel kell köszönteni a szülinapos kertet, hogy elfújhassa a csillagokat?

A helyzet azzal vált kiutassá számomra, hogy elkezdtem líraként kezelni a szöveget. Mert a befejezetlenség, konfliktustalanság, ugye, ott nem alapvető elvárás.

Nagyon utálnám, ha valaki nekem ilyet mondana, de vajon mit tudna írni Angi, ha ezzel a nyelvezettel, ezzel a szívvel igazi, azonosulós, történetes mesét írna? S persze lehet, hihetetlen nagyot tévedek: hét darab, ilyen-olyan díja engem cáfol, az olvasót; a hozzáértők máshogyan döntöttek.

3/5

(2012)

Hihetetlen jó a címe a könyvnek! Zseniális! A felvezetés imádnivaló: részeg este utáni józanodás félkomás állapotttyában a haver felteszi a kérdést: K vagyok én? És ha igen, hány?

A tartalomjegyzékre pillantva szerettem volna egyszerre olvasni az összes fejezetet. Komolyan. Egy-kettő volt, ami nem nyerte el az érdeklődésem kimagasló prioritását, de Precht éles szemmel, jó érzékkel emelte ki emberi létünk legfontosabb kérdéseit, s hogy elbeszélgessen velünk róla.

A fejezetek felépítése nagyon hasonló. Végy egy embert, aki az adott kérdésben kimagaslót alkotott, egy rövid történettel vezesd be a bemutatását, majd vázold fel az életét, a legfontosabb eszméit, tedd hozzá a kritikusai legfontosabb ellenérveit, majd helyezd korunk felismerései, tudományos eredményei közé és vond meg a mérleget, az adott kérdésben, nézetben, eszme megítélésében hol tartunk ma? S persze mindezt széleskörű ismerettel, és főleg élvezetes stílusban tálald!

Ámde: valami, valami, valami hiányzik. Talán az, hogy nincsenek végső következtetések, ha meg vannak, akkor nem feltétlenül értek velük egyet. Talán az, hogy végső soron az összes nagy kérdés nyitva marad. Nem mondom, hogy ez Precht hibája, lehet, hogy ezekre a kérdésekre nincs is fekete-fehér válasz. De az az azért kiderül, hogy például Isten létének a kérdésében hol is áll a szerző. Nem vagyunk azonos plattformon. De nem emiatt volt hiányérzetem.

Lehetne akár alapkönyv is. Minden együtt áll hozzá. De nem lett az, csak roppant érdekes, élvezetes gondolatkísérlet.

3,5/5

(2013)

A beszélgetést olvasva olyan érzésem volt, mint Nagy Bandónál: le kellene ülni ezzel az Ervinnel, és feltétlenül szükséges borozgatnunk egyet. Valahol, valamelyik kertben, ahol lefotózódott, a könyvben levő képek tanúsága szerint. Vélem ennek csak két akadálya lehetséges, sajnos, nagyon sajnos ő már nem él, s ha élne sem biztos, hogy kiváncsi lenne rám. De ez utóbbi immár mindörökre függőben marad.

Az interjúban, a gondolataiban, az őszinteségében, az emberségében és elsősorban az írásaiban viszont nagyon itt van!

A kötetből elénk mondogató szerző igen hiteles embernek tűnik. Embernek tűnik; hogy félreértés nélkül legyen érthető, mondat közben is leírom a szót: Embernek tűnik. Szerény, tévedő, lusta, hedonista, de családszerető embernek. Akit viszont szeretett majd' mindenki, aki csak ismerte.

S ami nekem vadonatúj volt: Lázár Ervin alapvetően vallásos és jobb oldali ember volt. Nem ez adja meg egy ember értékét számomra, de némi szégyenkezéssel bevalom, valahol, valamit számít. Azzal együtt, hogy Márquez vagy Vonnegut könyveit is nagyon szeretem, bármennyire is balra húznak. Szóval ennyit számít. :-) 

4/5

(2012)

June Strong könyve egyfajta keresztény sci-fi, világvége-regény, egy végső apokalipszist megelőző látomás. Az alcíme egyébként találóbb, izgalmasabb mint a főcim: Jared naplója. 

Strong alapvetően egy keresztény próféciaszemlélet, a historikus prófécia-értelmezésnek az utolsó, vagyis Jézus Krisztus második adventje előtti földi eseményeknek a megregényesítését tűzte ki célul. Nem könnyen megvalósítható célkitűzés! Keresztény berkekben több hasonló kísérlettel találkoztam már. Ilyen például J. F. Lövgren próbálkozása, az ...és lámpásaik kialusznak, amely egy más értelmezés szerint, de ugyanazt iparkodik megtenni, amivel Strong próbálkozik. Egyébként Lövgren könyve is olvasható.

Két másik nagyon hasonló, öszvér-próbálkozás adventista berkekből származik. Az egyiket megtaláltam a neten, teljes hosszában. Az a címe, hogy Az Őrtorony Isten igazságának csatornája-e? Ez, ahogyan a címe is elárulja, egy tökéletesen apologetikus darab, regényszerűen bontja ki, hogy a Jehova Tanúinak a Biblia-magyarázata, -értelmezése miért téves. A másik Charles L. Taylor munkája, amely az előző könyvvel ellentétben éppen azt iparkodik bebizonyítani, természetesen szintén egy regény „leple” alatt, hogy melyik a helyes Biblia-magyarázat. A címe: A kijegyzett könyv.

Úgy fest, az ilyen könyvek mindegyikére jellemző valami elemi sutaság. Ez a sutaság elárulja, hogy szerzőik nem szépírók. A furcsa az, hogy ezekben a regényekben a sutaság egyben valami bájt kölcsönöz a regénynek. Teszem hozzá, valami hasonlót érzek például a roppant népszerű Anne-sorozat köteteiben vagy a Ben Hur-ban, de simán idesorolom Hohn Bunyan örökbecsűjét, a Zarándok útját.) S a helyzet, hogy van mindegyikben valami krimiszerű: vajon valóban úgy van-e, ahogy a hm, „hősök” állítják, kiderül-e, győz-e az igazság? 

June Strong csavar egyet a történeten: ő egy oltalmazó angyalt állít a középpontba, aki naplót ír az által védett Napsugárról, akit a nyugodt hétköznapokból kísér az apokaliptikus események közepette Jézus második adventjéhez. A könyv határozottan fogyasztható. Jómagam többször olvastam. Hogy a kitűzött célját eléri-e, nem tudom. De kedves, szórakoztató és el is gondolkodtat. Nem az irodalmi értékeiért szeretjük, de volt már ilyen a történelemben... :-)

A borítóról inkább ne essék szó, a kiötlője mindent megtett, hogy senkinek ne legyen indíttatása a kezébe venni a nyomdaterméket. A nőknek semmitmondó, a férfiaknak is, semmit el nem árul, de még csak nem is utal a tartalomra. Az már csak hab a történ, hogy sokkal szerncsésebb lenne, ha az alcím és a főcím helyet cserélne. A jelenlegiben semmi érdekes nincsen, lehetne akár napkollektor-reklám is. 

4,5/5

(2012)

A mindenki által kötelezően ismert gyerekversek és a Rongyszőnyeg egy rövid részletének kivételével teljesen szűz voltam Weöres Sándorból. 

Amikor nekifogtam a Csónakos-nak, kellemesen meglepődtem: mese! Hurrá!
Aztán jött a lapp-magyar barátság, meg Paprika Jancsi, meg Vitéz László, meg Sólyomistennő, sumírok, kínaiak, Majomország… 

Kapkodtam a fejemet. Mindvégig. S vártam valamit, ami majd, ami talán… Aztán véget ért a dráma. 

Amit a közepe felé – egye penész a korokat, személyeket, mindent összekutyuló cselekményt! – kezdtem már élvezni. Aztán a végére valahogy mégsem állt össze, hogy ez most mi volt. Próbálkoztam az utószókkal, de sokkal okosabb nem lettem.

Válámi ván, válámi igen, de valahogy mégsem, nem, nem igazán. Biztosan bennem van a hiba, mert azt olvastam, siker volt. S csak húzom felfelé tanácstalanul a szemöldökömet, hogy vajon miért? Hivatkoztak arra, hogy ’44-ben született, és csak jól kell tudni áthallani, Vitéz Lászlót, meg Paprika Jancsit, meg Bolond Istókot… Megsüketültem, szégyellem, de ez van.

2,5/5

(2012)

Palatinus / Nemzeti Színház, Budapest, 2003, ISBN: 9639487791

A második általam olvasott Lukjanyenko-könyv. (Nem számítva a többször elkezdett, de félbehagyott Őrség-et.) 

Az elejét faltam: nagyon tetszett a történet megszakítatlan vezetése, a stílusával meg elsőre megbarátkoztam. 

Aztán a Pjotr átalakulásakor nekem leengedett a történet. Egyértelmű volt, hogy Nikki maga Pjotr, ez nem is volt kérdés, tehát amikor kiderült, hogy igen, ő, akkor meglepetés sem lett, de valahogy Nikki történeténél érdeklődésemet veszítettem.

Szerencsére a végkifejlet iránti kíváncsiság tovább olvastatta a regényt, ami aztán megint beiindult Pjotr öntudatra ébredésénél. Akkor visszatértek vagy előkerültek azok a kérdések, amik miatt bárkinek érdemes elolvasnia Lukjanyenko munkáját.

Mert a történet ismét nem csak és nem elsősorban a cselekményről szól, hanem a felelősségről, az egyén és a társadalmak felelősségéről, az alkalmazkodás határairól és az értelmes közös célok meghatározásáról. Szép nagy falat, nem mondom! 

Lukjanyenko nem akar mindent tudni és spanyolviaszt feltalálni. Ezért szerencsés, hogy a főhőse nem szuperhős, hanem egy saját identitásával is küszködő, alapvetően jó szándékú, értelmes, mindennapi ember. Szergejünk tehát nem mondja ki, hogy hogyan kell működnie a társadalomnak. Még akkor sem, ha Panglos mester mintájára azért mégis ezt a velejéig önző, de mégis saját világunkat tartja élhetőbbnek.

Biztos nincsen szó plágiumról, de olvasás közben mindvégig Szathmári Sándor frenetikus Kazohiniá-ja járt a fejemben. Aki pedig, bár hihetetlenül eredetivé tette, de a másik mestertől, Swifttől vette az alapötletet.

4/5

(2012)

Nem tudom, mi a véleményem erről a könyvről. Valaki mondja meg a véleményemet, legyen szíves!. Amit tudok róla, hogy nem tudom az ötös skálámon értékelni. 

A könyv olyan, mint valami egyéb műnek a bő függeléke. Valaminek, ami részletesen kifejti a témát, itt meg csak adalékok találhatok, ha kedvem támadna mélyebben elmerülni a témában.

Lenne kedvem, csak éppen az a bajom, hogy nem leltem még olyan könyvet, ami érthetően, és részletesen kifejtené a kérdést. Ami irodalom van erről róla, az mind olyan, mintha engem, aki dunsztja nincs az emberi szervezet működéséről, bevinnék egy laborba, és azt mondanák: „Na, itt vagyunk, akkor keresd meg a megfelelő eszközöket és módosítsd úgy a frigóban levő géneket, hogy öt füle legyen ennek a delikvensnek, és olyan hosszú mint a nyuszinak!”

A Bibliához még csak-csak konyítok valamit, de a többi infót nagyon nehézkes felfűzni a logikai szálra. Egy függelékből ráadásul. Szóval...

....

(2012)

Nos, alapvetően a képregényváltozaton szocializálódtam. Hogyne imádtam volna: gólem, Monte Christo, Nemo kapitány, cowboy, indiánok, szfinx, robotok, római aréna, űrhajó… S persze Zorád Ernő felejthetetlen rajzai!

Aztán kamaszkoromban megleltem könyv formájában is. Csalódás volt. Nem volt benne a szfinx, nem volt benne Nemo, a gólem… Valahol, valamikor megszabadultam a könyvtől. A napokban a Rukkolán vettem észre, hogy valaki feltette. Teljesen elfeledtem a kamaszkori fenntartásaimat, lecsaptam rá, és szinte azonnal újraolvastam. 
Nem bántam meg.

Valamiért a régi olvasásánál a humort képtelen voltam értékelni a könyvben. Valószínűleg a képregénnyel való összehasonlítás csalódása miatt. Most oldalról oldalra nyerítettem fel. Azzal együtt, hogy nem lesz a kedvenc könyvem, szerintem újra fogom még olvasni.

Nem néztem utána, hogy Lem Kiberiádá-ja vagy ez született előbb. A Galaxis útikalauz-nál evidens, hogy idősebb. De rokona mindkettőnek és legalább az egyiknek őse is. Nem méltatlan őse. Hőse antihős, ahogyan a másik kettőnek is, aki bénázik, ahogyan a másik kettő is, és a szerző végtelenül cinikus, ahogyan a másik kettő is. S egyik esetben sincsen plágium gyanú, csak stílusbeli sajátosság, a hasonlóságok ellenére is.

Hiányérzetem csak két dolog miatt volt Lundwall-al kapcsolatban: befejezetlen a kisregény és a Cs. Horváth–Zorád-féle szerkesztésben (akik igen széles nagyvonalúsággal összevegyítették a könyvben megjelent két kisregényt és csináltak belőle egyet; az Alice világában ott van a szfinx és Nemo), és ez jót tett a történetnek. Az irónia pedig Lundwall eredetijének.

4,5/5

(2012)

Kossuth, Budapest, 1973, Fordította: Vajda Gábor · Illusztrálta: Nyári István

Mi ez a könyv? Hát ez a kérdés, bizony!
Nem előadás. Nem memoár. Nem valahonnan valahová. Nem a központi gondolat kifejtése. Nem SGy. Sándor Györgyről, s nem mások SGy-ről.
Nem fotóalbum.

S mindez egyszerre. 

SGy. hetvenéves volt. Valamifajta születésnapi ajándék önmagának, önmagáról. 

Élvezetes, mosolyogtató és elgondolkodtató ajándék. 

Sándor György.

Pár hónapja voltunk egy előadóestjén Szerelmetestárspárommal. Nem volt jó az est. Nem tetszett. Nem valamelyik előző műsorának az előadása volt, hanem valamiféle mix az eddigiekből, meg a jelenlegi gondolataiból. Valahol ott estem ki teljesen, amikor a fasizálódás veszélyéről kezdett beszélni a zsidó identitás kapcsán. Csalódás volt az előadás.

De vannak emberek, akik önmagukban, ahogy vannak: hitelesek. (Én is hiteles vagyok, nem tudok a bankomtól megszabadulni! :-D) Nincsenek túl sokan. A közéletben még kevesebben. Sándor György az egyik ilyen.

Kosztolányi azt írja, hogy a

szójáték a legalantasabb szellemeskedés. Ez a száraz ember humora.

Tegyük hozzá gyorsan: Kosztolányi nem ismerte SGy-t. Minden bizonnyal erőteljesen finomított volna a meglátásán, miután az ismeretség birtokában szükségszerűen újragondolta a kérdést!

4,5/5

(2012)

Arcus, 2012, ISBN: 9789638747655

Mi a csudának megírni egy regényt, amit egyszer már megírtak? S mi a csudának írja meg ugyanaz a szerző ugyanazt? S a cselekmény ráadásul ugyanakkor és ugyanott játszódik, ahol az eredeti. Rendben van, egy másik szereplő szempontjából, íródik, de azért mégis… Szegény róka, hány bőre van még? És OSC is beállt a rókanyúzó sorba. Ez volt látatlanban a blikkem a könyvről, amikor az Alexandra Könyvjelző-jében olvastam erről a könyvről.

A Végjáték a egyik kedvencem olvasmányom. Nem elemezgettem magamban, hogy miért. Csak azzá lett. 
Most az Ender árnyékában is mellé állt. Minden előzetes prekoncepcióm, előítéletem ellenére. 

A könyv voltaképpen valóban ugyanaz a sztori, mint a Végjáték, de úgy olvastam, mintha most olvasnám először. Még a végén is izgultam, hogy mi lesz? Az lett, hogy nem lett dupla csavar. De nem is hiányzott. Bean hazatérése kicsit Hálivúd, de elnéztem OSC-nak. Az összhatás miatt. 

Gondolkodtam, voltaképpen miről is szól, ez a két könyv,? És miért tetszik mindkettő?

Amiről első olvasatra szól, voltaképpen csontegyszerű: hogyan lehet okos emberekből a legjobbat kihozni, akár embertelen módszerekkel is? Láttunk már ilyet: hasonló kísérletről szólt a Most és mindörökké is, csak ott nem a világ sorsa, hanem a boksz volt a tét.

Másodsorban arról szól a könyv, hogy vannak felismert, púpahátamon, nemszeretem kötelességek, elhordozhatatlan terhek, amiket bizonyos esetekben a nagy egészért mégis vállalni kell. Meg arról is, hogy, van helyzet, amikor vastagon ki kell állni magunkért. Meg arról is, hogy a zsenialitás még nem tesz boldoggá, maximum a túlélést segíti (mondjuk az sem kevés), a boldogságház ember kell, kapcsolatok kellenek; a konfliktusok legyőzése csak röpke boldogságforrás. Meg arról szól a könyv, hogy a barátság… Meg arról, hogy azért, mindent összevetve a család…

Na jó, érthető már, miért tetszik? Az Ajtó az óceánba és a Lord Valentine kastélya mellett ez a harmadik sci-fi, ami arról szól, hogy szeretet, kapcsolatok nélkül nincsen semmi. 

4,5/5

(2013)

Valahogy nem erre számítottam, de voltaképpen jogos… Azt hittem, valami olyan könyvet veszek a kezembe, ami Európa történetében helyezi el a magyarságot, és magyarázza meg pl. az országunk sorozatos cserbenhagyását, majd feldarabolását. Nem ez lett belőle, hanem az elmúlt évek kormányzatának elemzése.

Tóth Gy. írásait régen is olvastam, bólogatva. Annak ellenére, hogy az első Orbán-kormány idején fő tanácsadója volt Viktorunknak. Az ebben a könyvbe írt harmadrésze tanulságos. Nem kertel. Mondjuk soha nem udvariaskodott. Rávilágít arra, ami voltaképpen köztudott: a magyarországi rendszerváltás elmismásolása, elrablása tulajdonképpen a komcsikkal való ilyen-olyan kiegyezésnek a következménye. Akiket el kellett volna számoltatni, nem lett volna szabad hatalomközelbe engedni, azok ugyanúgy tevékenykedtek a későbbiekben, mintha nem lett volna rendszerváltás. Az is tény, hogy ez a réteg, az egykori SZDSZ-szel összefogva jelentős külföldi támogatást élvez, bábmivoltuknak megfelelően.

Lenter Csaba oldalait átlapoztam. Nem ő a hibás, hanem én.

Zárug Péter Farkast már olvastam. Tetszettek a politikai elemzései. Tény, hogy a vele készült interjúk a veszett-Fideszes Bencsik Demokratájában jelentek meg. Őt olvasva gyulladt ki bennem a piros lámpa, hogy azért álljunk csak meg: nini, ez alapvetően egy megrendelt politikai iratgyűjtemény! Aztán továbbolvasva nem is volt szervilis., jócskán beszélt a hibákról, túlnyúlásokról és alkotmányellenességekről, meg a vacak kommunikációról, amiben a Fidesz soha nem volt túl erős.

Mondjuk a könyv arról nem sokat szólt, hogy Viktorék azért jócskán megszívatták a szavazórétegüket is az egykulcsos adóval, a barátom élettársát megbüntették, mert negyvenévesen nem szült gyereket, és sorolhatnám…

Azzal együtt van abban valami tökösség (gondolom sokak számára eszementség), hogy széllel szembe mennek, de nem kicsit. 

Az EU számomra soha nem volt szimpatikus, amikor szavazni lehetett, ellene szavaztam. A globalizáció hátrányait sem kell ecsetelni. Ahogyan azt sem, mennyire szeretjük a bankokat és a multikat, akik csak kivesznek, s amit kivesznek, azt meg viszik haza, miközben a magyar vállalkozókat meg nagy ívben letolja az állam. S ezt nem szeretjük.

Nem tudom a pontos választ, hogy az a jogi ámokfutás, amivel a Fidesz bebetonozta magát, mennyire lesz hasznos hosszútávon. Abban már régen nem hiszek, hogy bárhol is demokrácia lenne, vagyis ami itt történt, nem a demokrácia lábbal tiprása, hanem, ha akarom, egy olyan rétegnek a kizárása a politikai hatalomból, akiknek nem is illett volna már vagy húsz éve hatalom-közelben lenni. Más kérdés, hogy nem csak ők záródtak ki, s az azért nem annyira üdvös.

A könyv címében felvetett kérdés végső soron könnyen megválaszolható: a kormány tevékenysége nagyban belenyúlt a bankok és a multik lelkivilágába, ezt pedig nem csupán nálunk nem szeretik, hanem seholsem. Pénz beszél… és a magyar ballib kapcsolatok is élnek, az USA felé, a hazánkat deklaráltan felvásárolni akaró Izrael felé is, meg az EU-t működtető 3-4 nagy ország felé is.

Vagyis, ha akarom: propaganda. Ha akarom: segít megérteni, ami történt, ami történik. A szokásos: olvasni kell a sorok a között is. De szerencsére nem nagyon.

Az idő meg telik, s a ki tudja milyen gyümölcs meg érik. Majd meglátjuk. S vagy örülünk, vagy nem.

3,5/5

(2013)

A címadó képregény gyerekkoromban az egyik kedvencem volt, még a Füles újságból kivágva gyűjtögettem négy, azóta, valamelyik költözésnél eltűnt spirálfüzetbe ragasztgatva. 

Komolyan meghatódtam, amikor a Rukkoláról megszerezve nézegettem a jól ismert képeket. Ráadásul immár színesben. 

Az eredeti irodalmi anyagot nemrégen olvastam újra, és akkor tudatosodott bennem, hogy a képregény szerzőpárosa két regényt mosott össze egy képregénnyé. A rajzok zseniálisak, a történet így már nem fogott meg annyira. Kiveszett belőle Lundwall cinizmusa. 

A második képregény a füzetben Csernai Zoltán Titok a világ tetején című regényéből készült. A regényt régesrég olvastam, akkor annyira nem volt gyere be. Így képregényben viszont határozottan élvezetes volt. 

A harmadik adaptáció egy Lem szösszenet, a Doktor Diagoras. Hm… 

Összességében: marad a nosztalgia megszépítő hatalma és Zorád Ernő zsenialitása. Rajzolt ő mindent, klasszikustól ponyváig,a  világirodalomtól az ifjúsági könyvekig, magyar klasszikusokon át a sci-fi-ig, kém-sztorikat, mindent, és bár jellegzetes, egyedi stílusa minden munkáján uralkodott, sehol nem nyomta el az eredeti művek hangulatát. S közben mindvégig megmaradt eredeti céljánál: hogy festő legyen. Nála plasztikusabban, szebben senki nem festette meg a Tabánt. 

Megérdemelne egy életmű sorozatot, igazán! Örvendetes, hogy ma sincs elfeledve, mintegy reneszánsza van. 

P. S.: Az életmű-sorozat, jelentem, elindult! 

4/5

(2013) 

Ifjúsági, Budapest, Illusztrálta: Zórád Ernő

No, igen, Mark Twain és Dargay Attila, ha találkozik. Én meg Twain-nel először Dargayn keresztül, alsó tagozatban, a Fülesből kivágott és füzetbe ragasztott képregényen keresztül randiztam.

A képek nagyon-nagyon jól hozzák nekem a regény hangulatát és a cselekményt is. Dargay rajzai kedvesek, tréfásak, még akkor is, amikor gyilkosságról van szó, de nem lesz általuk banálissá és összeférhetetlenné a történet. Kiváló, szórakoztató, nevettető. 

A Móra-elbeszélés, a Szalonta falai ugyanez: bár vérzivataros, keserű történelmi időszakról szól, nem busong a sanyarú magyar sors felett, hanem kiemeli a sanyarban is tréfás magyar furfangot.

Dargay az Dargay, sajnos, nagyon sajnos, hogy csak múlt időben. S klónjai csak erőlködnek, bármilyen sikeresek is. Ami Dargaynál lelemény, kedvesség, humor, az pl. Füzesi Zsuzsánál már csak édibédizés, bármennyire is nyomták őt egy időben.

5/5

(2013)