Valahol olvastam róla a neten. A legjobb képregények közé sorolták.
Miközben azt sem tudom eldönteni, képregény-e egyáltalán vagy mi a szösz. Jó, minden oldalon van könyv, s tény, van olyan oldala, ami tökéletesen képregényszerű, de mégsem az. Ez képeskönyvnél meg mindenképpen sokkal több. Meg annál nem csupán több, hanem felnőttesebb is.
De mindenképpen tréfás. És mindenképpen elgondolkodtató. Ezen felül roppant szórakoztató. Csak kicsit befejezetlen. De már az, hogy gondolkodom, kell-e állandóra, sokat elmond a tetszési indexéről.
Kinyitottam és az első rajzok alapján jött is velem. A szerzők a fordító roppant jó humorát csak akkor konstatáltam, amikor már ideiglenes a birtokomba került. Ideiglenesen, mert könyvtári példány van nálam.
Lássuk tehát kik is alkották ezt a valamit! A bemutatásokat nem én írtam, a könyv hátsó, belső fülszövegén leltem.
Taťána Rubášová (1988)
Forgatókönyvíró és rendező, több filmes megmérettetés győztese. Forgatókönyvíró és dramaturg szakon végzett a prágai Filmművészeti Egyetemen. Jindřich Janíčekkel 2013 óta dolgozik együtt, Přicházíme v míru ve jménu lidstva (Békés szándékkal jöttünk az emberiség nevében) című közös képregényüknek is ő írta a szövegét. Legszívesebben a füzeteibe ír és Karel Plíhalt hallgat. Utálja Christopher Nolan filmjeit.
Jindřich Janíček (1990)
Illusztrátor, a zlíni Tomáš Baťa Egyetem és a prágai Iparművészeti Egyetem illusztráció szakán végzett. A K večeru spustil se déšť (Estére eleredt az eső) és a Přicházíme v míru ve jménu lidstva (Békés szándékkal
jöttünk az emberiség nevében) című könyvek illusztrátora. 2015-ben Nikola Klímovával közösen alapította a Take Take Take kiadót. Legszívesebben a füzeteibe rajzol és The White Stripes-t hallgat. Jobb karjára négy robot van tetoválva. Imádja Christopher Nolan filmjeit.
Peťovská Flóra (1986)
Műfordító, szlavista, irodalomszervező, tanár. Az ELTE BTK cseh-magyar szakán végzett. Cseh és szlovák nyelvből fordít prózát, drámát és gyermekkönyveket. 2017-ben álmodta meg a Csirimojó Kiadót. Legszívesebben füzeteibe fordít és Florence + The Machine-t hallgat. Christopher Nolan filmjei teljesen hidegen hagyják.
Vagyis van közös a kötet alkotóiban: valamilyen módon vagy viszonyulnak, vagy nem Christopher Nolanhoz! Hármuk közül Jindřich Janíček a legszimpatikusabb, bár kétség sem fér hozzá, hogy nem ő legszebb, mert a The White Stripes tetszett a három általuk említett előadó közül a legjobban. Bár a Florance + The Machine sem rossz. De azért annyira nem The White Stripes. Ezt a dalt azonnal le is húztam a Moha Legjobb Zenéi válogatásmappámba. Hallga' csak! Tök állat!
Nem hallgathatom el, azért nem annyira jó, mint Corey Taylor We Are the Rest című frenetikus tombolósa. Ezt meg Moha állítja, a Bámulatos robotexpedíció 2024. június 4-i, kaszásdűlői olvasója.
*
SZÓVAL ROBOTOK. Rajzon. Sok-sok rajzon. Nem fekete-fehér, de nem is túlságosan színes rajzokon. Zöld, sárga, link-kék meg türkiz. Ennyi. Mármint az alkalmazott szín. S ezek is olyan kis tompa színek. Vagyis nincsen színorgia, ezért elmarad az általuk keltett esztétikai orgazmus is. Ami viszont nem jelenti az ellenkezőjét, csak annyit, hogy szó sincsen orgiáról és orgazmusról. Másról szól ez a parti.
A történet nem monodráma, de kamaradarab: kétszereplős. Igaz, a két szereplő nem áll egy helyben, nem a sarokba térdepelve élik meg a kalandjaikat, hanem mennek-jönnek. Ebben a sorrendben.
Ők a két szereplő:
...tudós vagyok és felderítő, aki eddig még semmit sem derített fel! Bár minden rejtélyes lelet az én laboratóriumba került, én csak ritkán jutottam ki onnan.
[... ]Elszántságom ellenére nem tartozom azok közé, akiket bátornak tartanak. A tudósok között inkább megfontoltnak, csendesnek és töprengőnek számítok. Beismerem, néha félénknek is. Merinwether a szöges ellentétem.
Az expedícióra Merinwethert rendelték mellém. Rettenthetetlen vándornak programozták, aki nem riad vissza semmitől. Bár sehol nem járt még, a hírneve mégis megelőzi.
S hogy miért megy az a két felderítő robot a Nagy Falon túlra?
Honnan jöttünk? Hogyan jött létre a fajunk? Minek köszönhetjük létezésünket? A történelmünk rövid. Csupán néhány évszázadra visszamenőleg tudjuk biztonsággal leírni. Ennek ellenére senkit sem érdekel túlzottan a múlt. Mindenki előre tekint. A jövőbe. Építeni és hódítani, terjeszkedni és fejlődni akarnak. Nincs ellenemre a haladás, végtére is a legmodernebb felszerelést használom a laboratóriumomban. Ugyanakkor úgy vélem, hogy minden építménynek stabil alapokra van szüksége.
Esetünkben ezek az alapvető kérdések: hol, mikor és miért kezdődött mindez? Mi a létezésünk értelme? Bízom benne, hogy ha választ nem is, de legalább nyomokat találunk.Társadalmunk először küld ki felederítőket. Az elsők vagyunk a történelemben, akik útra kelnek a Nagy Falon túlra. Senki sem jutott még ilyen messzire.
Eddig megvolnánk.
Vagyis a két robotka múltat kutatni megy kifelé a biztonságos komfortzónából. Állj! Kedves kaki van a palacsintában! Pfúj! Kedves kaki...? Bleee!
*
HÁT JA, A ROBOTKÁKNAK JELLEMÜK VAN! Ami, ugyebár ellentmondás. Mert egy robotnak nem lehet jelleme, csak programja. Azt jön kifelé, ami befelé ment. Input-output elv, tudod! Ha a hűtőbe baromfi sonkát tettél, nem fogsz onnan téliszalámit elővenni. Csak a baromfi sonka valamilyen változatát. Amivel foglalkozol, csak az tud gazdagítani. Ha csupa silányság, amit beviszel, végeredményben magad is silánnyá leszel. S persze ez fordítva is igaz.
De a Rubášová és Janíček robotjai egyéniségek. Lám, William, aki a történetet meséli, tudós robotka. Aki fél az ismeretlentől. Vagyis érzéseket produkál azzal szemben, amit nem ismer. Kiderül majd, hogy megijedni is tud. Sőt, hiányozni is tud neki a másik robotka, Meriwether.
Akinek meg kisebbségi érzése van Williammel szemben, mert annak jobb a hardwere, így okosabb nála.
Aztán kiderül az is, hogy még egymás hiányát is képesek megélni. Nem csak gyakorlati szempontból, hanem érzelmileg.
De egyébként a két robotkát az egész expedíció alatt idegesíti a másik. Merthogy, ugye, nagyon mások. Aztán amikor az idegesítést valamelyik szóvá teszi, akkor a másik meg rátesz egy lapáttal William sokat beszél, Meriwether ettől falra mászik. Egyszer kifakad. William onnantól még akkor sem szólal meg, ha Meriwether kérdezi, ezzel hoz dührohamot a bátrabbik robotra.
Hogy az AI-nak lesz-e jelleme, meglátjuk. Az tény, hogy máris udvarias. Amikor bődületes marhaságot mond, és én felhívom erre a figyelmét, szabadkozva, szégyenkezve bocsánatot kér, hogy magabiztosan csőbe vitt az információjával.
S ki tudja, mikor válik szét a program, és az általa összeszedett tudás, információ egyedi mintává... Valahogy nem várom azt az időt. Csak csodálom, de nem szeretem. Sőt, idegenkedek tőle.
*
A TÖRTÉNET HUMORA nem áradatos, de bőséges. Olyasfajta, amivel eddig is találkozhattál már.
Egyesek azt állítják, hogy a végső megsemmisülést megelőzően lepereg előttünk az egész életünk. Ez azonban nem valósul meg, amennyiben egy végtelen szakadékban zuhanunk. Ebben az esetben a sziklafal pereg le előttünk. Valóban sokáig zuhantunk, igy volt időm gondolkozni. Újrajátszottam mind a 49 365 155 napomat a laboratóriumban. Mind egyforma volt, úgyhogy nem nosztalgiáztam sokáig. Érdekelne, hogy mi pergett le Meriwether szeme előtt. Jobban meg kellett volna ismernünk egymást.
Amikor unatkozni kezdtem, kitaláltam magamnak egy történetet. Egy robotról szólt, aki meglát egy különös lényt. Utánaszalad, de beleesik egy lyukba. Végtelenül sokáig zuhan, útközben pedig további lények hajlékait látja. Amikor végre földet ér, rájön, hogy egy olyan világba érkezett, ahol nem érvényesek az addigi szabályok. Amikor belekortyol egy üvegcsébe, összemegy, amikor beleiszik egy másikba, megnő. Aztán találkozik egy cilinderes alakkal és... Kár, hogy nem volt időm befejezni. (40–41.)
A történet telis-tele van hasonló jóságokkal. Egyébként még a befejezés is poén, hogyan érti félre William...
De ezt nem mesélem el. Van, aki utálja előre tudni egy történet fordulatait, poénjait. Például én is. Szerelmetesfeleségtársamat marhára nem hatja meg, ha bárki bármit elspoilerezik előtte. Igaz, ő ki is szokta találni a fordulatokat. Néha kiábrándító vele filmet nézni. Mármint amikor megfeledkezik magáról és belefog elmondani, mi következik abból, amit jelenleg látunk. Szerencsére az esetek döntő többségében kiválóan működik az önuralma!
De bármennyire jók is ezek a poénok, sziporkát ne várj. Rubášová csak adagolgat, nem pedig sziporkázik. Mégis, ahogy a kezembe vettem a könyvet, onnantól mosolygok. Elsősorban nem a rajzok, hanem a szöveg miatt.
*
HA MÁR ITT TARTUNK, MIT MUTATNAK A RAJZOK? Azt, amit eddig is láthattál. Hogy kelljen ide-oda tekergetned az oldalat, tessék még három!
Elsőre, másodikra, sőt harmadikra sem totál meggyőző, ugye?
Talán azért nem, mert az egész kötetre jellemző valami opálosság a színekben, ami életlenné tesz minden oldalt. Sajnos ezt a fotóimmal nem tudtam igazán visszaadni. (Játszódtam egy csomót a képekkel, de aztán feladtam, inkább írni akartam.) Benyomásaid támadhatnak így is. Ami túl élés az ne vedd alapnak, a könyvben nincsen ilyen!
Megjegyzem, a második kötet, mert ilyen is kialakult, színvilága nagyon hasonló, de sokkal határozottabbak a színek, így erősebbek a kontúrok. Többet is mutatnak a rajzok!
Aztán egyszerre azon kaptam magamat, hogy megszerettem a rajzokat! Sőt, a színezést is. Meg az egész könyvet, ahogyan van.
A szimpátiám a 24–25. oldalon vette kezdetét. Az oldalpár William leleteit mutatja be. Cuccok, amiket talált. Tárgyak, élőlények. Falevél, kismadár, pók, légy, méh, pillangó, hal, fülhallgató, vízcsap, egy koponya, meg jó pár egyéb minden. De mert eddig a Nagy Falon belül élt, fogalma sincsen, pontosan mi micsoda. A koponya William-féle besorolása például az „ismeretlen rendeltetésű ellipszoid testek” csoportba került. :-D
Ám ez még nem is annyira a képregényesség tuti reflektora. Az a 62–66. oldalon lesz világossággá. Ez az öt oldal már nem csupán a szöveg illusztrációja, hanem egy történeten belüli folyamatos eseménysor nagyon találó ábrázolása. A stílus persze semmit sem változik. Aztán a 63. oldal már nem is egy képből áll, ahogy az eddigiek, hanem húszból.
Amikor ideáig jutottam, el kezdtem visszalapozni, és újra megnéztem minden oldalt. Akkor fedeztem fel, ami aztán a második kötetben még inkább így lesz, hogy a rajzok messze nem csak illusztrációk, hanem teljesen önálló életet élnek. Annyira nem csupán illusztrálnak, hogy van, amikor megmagyarázzák, mit is akar mondani a szöveg.
Esztétikázhatnék itt, de inkább csak azt mondom, tudod, az van, az lett, hogy egyszerűen megszerettem ezt a két robotot. Nem csupán a nekik kreált jellemük, hanem a fizimiskájuk miatt is. Meg az egész világukat, ahol csetlenek-botlanak, s ahol totál félreértik a világukban betöltött sorsukat és a világuk történetét.
Kimondom a legnagyobb dicséretet: azt hiszem, előbb-utóbb állandó lesz ez a történet a könyvespolcomon. S hozzáteszek egy másikat is: ha Lem Kiberiádája felé tapogatózól a hangulatot illetően, jó nyomon vagy. Nem olyan, csak olyasféle.
Csirimojó, Budapest, 2018, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158106719 · Fordította: Peťovská Flóra
2024 júniusának első hete, szerda. Olyan kis lecsüccsmá' fáradtan jöttem haza. Pedig ennyire nem is volt fárasztó a nap. Erre itthon Szerelmetesfeleségtársam is ugyanilyen kis trutty volt.
– Majd lecsukódik a szemem! – mondta az én gyönyörűm.
– Figyelj, vállalkozó vagy, magad osztod be az idődet. Mondjuk feküdj le egy fél órára! – mondtam magabiztosan, Lázár Ervinen szocializálódva (vö. „Szörnyeteg Lajos, jaj de álmos!”)
– Jaaa, nekem olyat is szabad? – mosolyodott el tettetett csudálkozással a vállalkozó, és már cuccolt is a hálószobába.
Szeretem őt.