Taťána Rubášová (1988) 

Forgatókönyvíró és rendező, több filmes megmérettetés győztese. Forgatókönyvíró és dramaturg szakon végzett a prágai Filmművészeti Egyetemen. Jindřich Janíčekkel 2013 óta dolgozik együtt, Přicházíme v míru ve jménu lidstva (Békés szándékkal jöttünk az emberiség nevében) című közös képregényüknek is ő írta a szövegét. Legszívesebben a füzeteibe ír és Karel Plíhalt hallgat. Utálja Christopher Nolan filmjeit. 

Jindřich Janíček (1990) 

Illusztrátor, a zlíni Tomáš Baťa Egyetem és a prágai Iparművészeti Egyetem illusztráció szakán végzett. A K večeru spustil se déšť (Estére eleredt az eső) és a Přicházíme v míru ve jménu lidstva (Békés szándékkal
jöttünk az emberiség nevében) című könyvek illusztrátora. 2015-ben Nikola Klímovával közösen alapította a Take Take Take kiadót. Legszívesebben a füzeteibe rajzol és The White Stripes-t hallgat. Jobb karjára négy robot van tetoválva. Imádja Christopher Nolan filmjeit. 

Peťovská Flóra (1986) 

Műfordító, szlavista, irodalomszervező, tanár. Az ELTE BTK cseh-magyar szakán végzett. Cseh és szlovák nyelvből fordít prózát, drámát és gyermekkönyveket. 2017-ben álmodta meg a Csirimojó Kiadót. Legszívesebben  füzeteibe fordít és Florence + The Machine-t hallgat. Christopher Nolan filmjei teljesen hidegen hagyják.

Vagyis van közös a kötet alkotóiban: valamilyen módon vagy viszonyulnak, vagy nem Christopher Nolanhoz! Hármuk közül Jindřich Janíček a legszimpatikusabb, bár kétség sem fér hozzá, hogy nem ő legszebb, mert a The White Stripes tetszett a három általuk említett  előadó közül a legjobban. Bár a Florance + The Machine sem rossz. De azért annyira nem The White Stripes. Ezt a dalt azonnal le is húztam a Moha Legjobb Zenéi válogatásmappámba. Hallga' csak! Tök állat! 

Nem hallgathatom el, azért nem annyira jó, mint Corey Taylor We Are the Rest című frenetikus tombolósa. Ezt meg Moha állítja, a Bámulatos robotexpedíció 2024. június 4-i, kaszásdűlői olvasója. 

 *

  SZÓVAL ROBOTOK.  Rajzon. Sok-sok rajzon. Nem fekete-fehér, de nem is túlságosan színes rajzokon. Zöld, sárga, link-kék meg türkiz. Ennyi. Mármint az alkalmazott szín. S ezek is olyan kis tompa színek. Vagyis nincsen színorgia, ezért elmarad az általuk keltett esztétikai orgazmus is. Ami viszont nem jelenti az ellenkezőjét, csak annyit, hogy szó sincsen orgiáról és orgazmusról. Másról szól ez a parti.

A történet nem monodráma, de kamaradarab: kétszereplős. Igaz, a két szereplő nem áll egy helyben, nem a sarokba térdepelve élik meg a kalandjaikat, hanem mennek-jönnek. Ebben a sorrendben. 

Ők a két szereplő: 

...tudós vagyok és felderítő, aki eddig még semmit sem derített fel! Bár minden rejtélyes lelet az én laboratóriumba került, én csak ritkán jutottam ki onnan. 
[... ]

Elszántságom ellenére nem tartozom azok közé, akiket bátornak tartanak. A tudósok között inkább megfontoltnak, csendesnek és töprengőnek számítok. Beismerem, néha félénknek is. Merinwether a szöges ellentétem. 

Az expedícióra Merinwethert rendelték mellém. Rettenthetetlen vándornak programozták, aki nem riad vissza semmitől. Bár sehol nem járt még, a hírneve mégis megelőzi. 

S hogy miért megy az a két felderítő robot a Nagy Falon túlra? 

Honnan jöttünk? Hogyan jött létre a fajunk? Minek köszönhetjük létezésünket? A történelmünk rövid. Csupán néhány évszázadra visszamenőleg tudjuk biztonsággal leírni. Ennek ellenére senkit sem érdekel túlzottan a múlt. Mindenki előre tekint. A jövőbe. Építeni és hódítani, terjeszkedni és fejlődni akarnak. Nincs ellenemre a haladás, végtére is a legmodernebb felszerelést használom a  laboratóriumomban. Ugyanakkor úgy vélem, hogy minden építménynek stabil alapokra van szüksége.
Esetünkben ezek az alapvető kérdések: hol, mikor és miért kezdődött mindez? Mi a létezésünk értelme? Bízom benne, hogy ha választ nem is, de legalább nyomokat találunk.

Társadalmunk először küld ki felederítőket. Az elsők vagyunk a történelemben, akik útra kelnek a Nagy Falon túlra. Senki sem jutott még ilyen messzire. 

Eddig megvolnánk. 

Vagyis a két robotka múltat kutatni megy kifelé a biztonságos komfortzónából. Állj! Kedves kaki van a palacsintában! Pfúj! Kedves kaki...? Bleee!

*

  HÁT JA, A ROBOTKÁKNAK JELLEMÜK VAN!    Ami, ugyebár ellentmondás. Mert egy robotnak nem lehet jelleme, csak programja. Azt jön kifelé, ami befelé ment. Input-output elv, tudod! Ha a hűtőbe baromfi sonkát tettél, nem fogsz onnan téliszalámit elővenni. Csak a baromfi sonka valamilyen változatát. Amivel foglalkozol, csak az tud gazdagítani. Ha csupa silányság, amit beviszel, végeredményben magad is silánnyá leszel. S persze ez fordítva is igaz. 

De a Rubášová és Janíček robotjai egyéniségek. Lám, William, aki a történetet meséli, tudós robotka. Aki fél az ismeretlentől. Vagyis érzéseket produkál azzal szemben, amit nem ismer. Kiderül majd, hogy megijedni is tud. Sőt, hiányozni is tud neki a másik robotka, Meriwether. 

Akinek meg kisebbségi érzése van Williammel szemben, mert annak jobb a hardwere, így okosabb nála. 

Aztán kiderül az is, hogy még egymás hiányát is képesek megélni. Nem csak gyakorlati szempontból, hanem érzelmileg. 

De egyébként a két robotkát az egész expedíció alatt idegesíti a másik. Merthogy, ugye, nagyon mások. Aztán amikor az idegesítést valamelyik szóvá teszi, akkor a másik meg rátesz egy lapáttal William sokat beszél, Meriwether ettől falra mászik. Egyszer kifakad. William onnantól még akkor sem szólal meg, ha Meriwether kérdezi, ezzel hoz dührohamot a bátrabbik robotra.  

S ki tudja, mikor válik szét a program, és az általa összeszedett tudás, információ egyedi mintává... Valahogy nem várom azt az időt. Csak csodálom, de nem szeretem. Sőt, idegenkedek tőle. 

*

   A TÖRTÉNET HUMORA   nem áradatos, de bőséges. Olyasfajta, amivel eddig is találkozhattál már.

Egyesek azt állítják, hogy a végső megsemmisülést megelőzően lepereg előttünk az egész életünk. Ez azonban nem valósul meg, amennyiben egy végtelen szakadékban zuhanunk. Ebben az esetben a sziklafal pereg le előttünk. Valóban sokáig zuhantunk, igy volt időm gondolkozni. Újrajátszottam mind a 49 365 155 napomat a laboratóriumban. Mind egyforma volt, úgyhogy nem nosztalgiáztam  sokáig. Érdekelne, hogy mi pergett le Meriwether szeme előtt. Jobban meg kellett volna ismernünk egymást.

Amikor unatkozni kezdtem, kitaláltam magamnak egy történetet. Egy robotról szólt, aki meglát egy különös lényt. Utánaszalad, de beleesik egy lyukba. Végtelenül sokáig zuhan, útközben pedig további lények hajlékait látja. Amikor végre földet ér, rájön, hogy egy olyan világba érkezett, ahol nem érvényesek az addigi szabályok. Amikor belekortyol egy üvegcsébe, összemegy, amikor beleiszik egy másikba, megnő. Aztán találkozik egy cilinderes alakkal és... Kár, hogy nem volt időm befejezni. (40–41.)

A történet telis-tele van hasonló jóságokkal. Egyébként még a befejezés is poén, hogyan érti félre William...

De ezt nem mesélem el. Van, aki utálja előre tudni egy történet fordulatait, poénjait. Például én is. Szerelmetesfeleségtársamat marhára nem hatja meg, ha bárki bármit elspoilerezik előtte. Igaz, ő ki is szokta találni a fordulatokat. Néha kiábrándító vele filmet nézni. Mármint amikor megfeledkezik magáról és belefog elmondani, mi következik abból, amit jelenleg látunk. Szerencsére az esetek döntő többségében kiválóan működik az önuralma! 

De bármennyire jók is ezek a poénok, sziporkát ne várj. Rubášová csak adagolgat, nem pedig sziporkázik. Mégis, ahogy a kezembe vettem a könyvet, onnantól mosolygok. Elsősorban nem a rajzok, hanem a szöveg miatt. 

*

   HA MÁR ITT TARTUNK, MIT MUTATNAK A RAJZOK?    Azt, amit eddig is láthattál. Hogy kelljen ide-oda tekergetned az oldalat, tessék még három!

Elsőre, másodikra, sőt harmadikra sem totál meggyőző, ugye?

Talán azért nem, mert az egész kötetre jellemző valami opálosság a színekben, ami életlenné tesz minden oldalt. Sajnos ezt a fotóimmal nem tudtam igazán visszaadni. (Játszódtam egy csomót a képekkel, de aztán feladtam, inkább írni akartam.) Benyomásaid támadhatnak így is. Ami túl élés az ne vedd alapnak, a könyvben nincsen ilyen! 

Megjegyzem, a második kötet, mert ilyen is kialakult, színvilága nagyon hasonló, de sokkal határozottabbak a színek, így erősebbek a kontúrok. Többet is mutatnak a rajzok! 

Aztán egyszerre azon kaptam magamat, hogy megszerettem a rajzokat! Sőt, a színezést is. Meg az egész könyvet, ahogyan van.

A szimpátiám a 24–25. oldalon vette kezdetét. Az oldalpár William leleteit mutatja be. Cuccok, amiket talált. Tárgyak, élőlények. Falevél, kismadár, pók, légy, méh, pillangó, hal, fülhallgató, vízcsap, egy koponya, meg jó pár egyéb minden. De mert eddig a Nagy Falon belül élt, fogalma sincsen, pontosan mi micsoda. A koponya William-féle besorolása például az „ismeretlen rendeltetésű ellipszoid testek” csoportba került. :-D 

Ám ez még nem is annyira a képregényesség tuti reflektora. Az a 62–66. oldalon lesz világossággá. Ez az öt oldal már nem csupán a szöveg illusztrációja, hanem egy történeten belüli folyamatos eseménysor nagyon találó ábrázolása. A stílus persze semmit sem változik. Aztán a 63. oldal már nem is egy képből áll, ahogy az eddigiek, hanem húszból. 

Amikor ideáig jutottam, el kezdtem visszalapozni, és újra megnéztem minden oldalt. Akkor fedeztem fel, ami aztán a második kötetben még inkább így lesz, hogy a rajzok messze nem csak illusztrációk, hanem teljesen önálló életet élnek. Annyira nem csupán illusztrálnak, hogy van, amikor megmagyarázzák, mit is akar mondani a szöveg.

Esztétikázhatnék itt, de inkább csak azt mondom, tudod, az van, az lett, hogy egyszerűen megszerettem ezt a két robotot. Nem csupán a nekik kreált jellemük, hanem a fizimiskájuk miatt is. Meg az egész világukat, ahol csetlenek-botlanak, s ahol totál félreértik a világukban betöltött sorsukat és a világuk történetét.  

Kimondom a legnagyobb dicséretet: azt hiszem, előbb-utóbb állandó lesz ez a történet a könyvespolcomon. S hozzáteszek egy másikat is: ha Lem Kiberiádája felé tapogatózól a hangulatot illetően, jó nyomon vagy. Nem olyan, csak olyasféle. 

Csirimojó, Budapest, 2018, 94 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158106719 · Fordította: Peťovská Flóra

2024 júniusának első hete, szerda. Olyan kis lecsüccsmá' fáradtan jöttem haza. Pedig ennyire nem is volt fárasztó a nap. Erre itthon Szerelmetesfeleségtársam is ugyanilyen kis trutty volt. 
– Majd lecsukódik a szemem! – mondta az én gyönyörűm. 
– Figyelj, vállalkozó vagy, magad osztod be az idődet. Mondjuk feküdj le egy fél órára! – mondtam magabiztosan, Lázár Ervinen szocializálódva (vö. „Szörnyeteg Lajos, jaj de álmos!”)
– Jaaa, nekem olyat is szabad? – mosolyodott el tettetett csudálkozással a vállalkozó, és már cuccolt is a hálószobába. 

Szeretem őt.

MEZŐ GÁBOR

„Korábban sportújságíróként dolgozott, később fordult a történelem felé. Különböző sajtótermékeknek, elektronikus oldalaknak (Magyar Hírlap, Hamvas Intézet, PestiSrácok.hu, Pesti TV) dolgozott. A Pesti TV-n Hálózat címen műsort vezetett.

Fő kutatási területe a posztkommunista hatalomátmentés, a rendszerváltás, illetve Magyarország 1945 utáni története. Olvasmányos, ismeretterjesztő stílusban dolgozza fel ezeket a korábban kevésbé kutatott, olykor tabusított területeket.” (Wikipedia)

Amint látszik, Mező Gábort erőteljesen foglalkoztatja az elmúlt (?) rendszer működése. Az utolsó könyv címe, mert nem nagyon látszik: Nyilasból ​kommunista besúgó.

TÖPRENGÉS

Töprengek, melyik oldalról ragadjam meg a témát. Mert az, hogy a baloldal, a kommunisták milyen végletekig kegyetlen, gyilkos, hazug diktatúrát építettek ki a második világháború után, az világosan ismert. A Rákosi korról egy idő után már az őt követő Kádár-korban is lehetett beszélni. Mert tény, a Kádár-éra egy fokkal konszolidáltabb volt Rákosiénál. Egy fokkal. De keménykezű, hazug, aljas, diktatúra volt az is, olyan, amelyik rengeteg vér kiontásával vetett magának alapot. 

Rákosi bukása után a rendszer nem darálta le az előző vezetés alatt korrumpálódott, besározódott embereit. Az a rendszer is az övé volt, a vezetők ha nem is ugyanazok, de ugyanolyak voltak. S bár a kommunistákra még az az alapelv sem igaz, hogy az ember nem szarik oda, ahol eszik (hiszen jó forradalmár szokás szerint, nézd csak meg a nagyak hazudott francia forradalmat, a komcsik nem csupán a saját társadalmukat gyilkolták felettébb módszeresen, hanem egymást is. Minden bizonnyal sokkal jobban jártak volna az általuk lenyúlt társadalmak, ha ez fordítva történik. Mármint ha előbb önmagukat  gyilkolgatják... 

Mező Gábor könyvének a lényege, hogy Rákosi bukott rendszerének a belbiztonsági szerve, az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) legtöbb embere a kultúrába, a  médiába és a külkereskedelembe ejtőernyőzött '53 és főleg '56 után. S hogy az ÁVH-nál fontos és kegyetlen posztokat betöltő, gyakorlati kínzásokat is levezető embrek lettek fontos vezetővé, irányítóvá a kultúra kulcspozícióiban. Ahol aztán vonalasan képviselték, amit képviselni kellett. A Rákosi- és a Kádár-rendszerben ez ha nem is kultiválható, de érthető.

Az a probléma, hogy ezeket az emberek a rendszerváltáskor is összezártak, és azt követőn is ugyanaz zajlott mint előtte. Csak az anzug változott. A módszer és a terminológia változott, nem az emberek. 

AZ ÜZENET

Hogyan is lehetne összefoglalni röviden? A baloldali pókháló hol durvábban, hol finomabban, de beterítette az egész kultúrát. Kezdetben az ideológia és a gyakorlati megoldásaitl való félelem tartotta össze a mindenhol ott levő a pókocskákat, a rendszerváltás után pedig az anyagi érdek. Az anyagi érdek pedig újabb, megfoghatatlanbb ideológiát termelt. Talán leginkább így. 

A NEVEK

Mező Gábor egyáltalán nem finomkodik, nevükön nevezi mind a konkrétan szerepet vállaló, mind a társutas embereket. Mivel csak a könyvben szereplő teljes névsor is brutálisan hosszú lenne, csak a legprominensebbeket villantom fel. Minden rendszer nélkül, ahogyan az eszembe jutnak. 

Komlós János, Hofi Géza, Marton Frigyes, Berkesi András, Kardos György, Verebes István, Koncz Zsuzsa, Bródy János, Boros Lajos, Gerendás Péter, Erdős Péter, Bors Jenő, Illyés Gyula, Déry Tibor, Bacsó Péter, Makk Károly, Bolgár György, Görgey Gábor, Moldova György, Presser Gábor, Schweitzer József, Zorán, Popper Péter. És sokan mások. 

Már ez a névsor is roppant fájdalmas. (S a tévések, ugye, egy teljesen más könyvben jönnek majd sorra.) S mondom, messze nem teljes. Ha Mező Gábor Facebook-oldalára felmész, vagy a Hamis gulyás című oldalra, rájössz, hogy mindez csupán a jéghegy csúcsa. Egy kép a Hamis gulyás oldaláról a további példákra: 

NYÁVOGÁS

A tartalom részleteibe belemenni nem fogok. azért, mert annyi név és adat van, hogy azt csak a fenti egybeszitálással lehet csak összefogni: a múlt velünk él, a felelősségre vonás hiánya rányomja mindenre a bélyegét. 

S persze az utolsó mondatom után töprengve ki is kell terjesztenem a véleményemet: vajon tőlünk nyugatabbra, ahol soha nem uralkodtak a kommunisták, nem volt diktatúrájuk, vajon sokkal gyengébb, befolyástalanabb-e baloldal? Költői a kérdés. 

A könyv tartalmának a részletibe azért sem megyek bele, mert elvesznék/nk benne. Mert annyi részlet, adat, információ van. 

Most fogok nyávogni. Több alpontban. A helyzet az, hogy nekem úgy tűnt, sokszor a szerző is elveszik az információ-óceánban. Nyomot követve új és új utakat talál a labirintusban, közvetít mindig arról, amit éppen talált, de közben valahogy a nagy egészet szem elől téveszti. Meg a kisebb egységeket is. Hogy honnan indult éppen arra, ahová jutott. Ha egyáltalán jut valahová. Mármint a tényen túl, hogy szinte gyakorlatilag senki sincsen, aki ne sározódott volna be. 

  1.    A KÖNYV CÍME NAGYON FÉLREVEZETŐ! 
A kultúráról van benne szó. Természetesen nem az a kérdés, hogy a komcsik lenyúltak-e az égadta világon mindent mindent. Lenyúltak mindent, persze! Úgy en bloc. A kis gömböc kutyafaxa hozzájuk képest. Igen, a kultúrát is lenyúlták. Azt is en bloc. 

De a könyvben a kultúrának csak nagyon kis szeleteit vizsgálgatjuk. Mi maradt ki? Inkább az a kérdés, mi került bele...

Az írók, költők periférikusak lettek, a könyvkiadók közül egyedül a Magvető  vezetője kerül szóba, de neki is csak a politikai múltja. A kiadóvezéri tevékenysége nem. Beszélgetünk a rock-popzenéről, de nem beszélgetünk a komolyzenéről, a népzenéről, a táncművészetekről és főleg, nem beszélgetünk a színházakról, színészekről, rendezőkről. A filmről sem. A képzőművészeket/szetet, a múzeumokat már nem is említem.  

  2.     A TÁRSUTAS 
olyan személy, aki maga nem vezet, alapvetően nem része az utasok csapatának sem, csak felkapaszkodott a járműre, mert gyorsabban elviszi oda, ahová el akar jutni.

A társutas tehát nem volt szerves része a Kádár-rendszernek, nem volt hivatala, nem volt tagja a pártnak, semmilyen komcsi társadalminak hazudott szervezetnek, de a tevékenységével, a kiállásával mégis a rendszer működését támogatta.

A rock- és popzenén belül Mező Gábor kiemeli Gerendás Pétert mint tipikus társutast.

Nincs jelentősége, de gyerekkoromban egy házban laktunk Óbudán, a Harrer Pál utca 22-ben. Mármint Gerendás Péter és én. Gerendás akkor a Láma zenekarban muzsikált, én meg általános isibe jártam. Egyszer segítettem neki egy csomó hangszert kicipelni a litfből egy ott várakozó mikrobuszba. Fogalmam sem volt a Lámáról, csak később állt össze a kép. Akkor még a nevét sem tudtam. Sem Gerendásnak, sem az együttesének.

Mező elindul Gerendás nyomába, így hamarosan megtudjuk, hogy Gerendás édesapja mielőtt a külkereskedelemben, egy raktár élére pottyantották, konkrétan embereket kínzott. De nagyon konkrétan.

S aztán elveszünk Gerendás papa tevékenységében, teljesen szem elől tévesztjük Péter fiát. Majd valahogy egyszerre mégis visszacsalinkázunk hozzá, rátérünk a elhíresült hivatalos rettegésére: hogy ő zsidóként retteg ebben az országban, annyira, hogy már komolyan fontolgatja az Izraelbe költözést is. Azóta se ment sehová...

Szóval a Gerendás Péterről szóló szakasz, feeójezet szerkezete: Péter – csalinka Apu miatt – Péter. Tanulság nincsen, csak a tények. Amikből nem feltétlenül maguktól értetődőn következnek a konklúziók. 

Mert arra például nem mutat rá ez a Gerendásokat taglaló szakasz,  hogy mi köze van akár a papa, akár a fiú tevékenységének a kultúra megszállásához? 

S ez könyvszerte élő probléma. 

  3.     ÖSSZEFOGLALÁST, ÁT- ÉS RÁTEKINTÉST igényeltem volna.. Azt, hogy ne csapjunk egyből a lecsóba, kapjak  valami arra, miért, hogyan történt, ami történt, mármint a média lenyúlása, mi a jelentősége és mi a következménye?

Illetve ha már említve lettek konkrét személyek, akkor velük kapcsolatban sokkal több konkrétumot vártam volna. Vagy a konkrétumok hiányában egy általános rámutatást, hogy miért volt gyalázatos, amit képviseltek. S hová jutottak vele. Nem a csámcsogás, az intimpistáskodás miatt, hanem a könyv témája miatt. Ha már név szerint említtetnek. 

Mert például persze, elgondolkodtató, hogy Koncz Zsuzsa ahhoz a Boldizsár Miklóshoz ment feleségül, akinek az édesapja, Boldizsár Iván gyakorlatilag gyilkos volt. Oké. Illetve nem oké. 

   4.    S ITT VAN AZ ÁTTOLT FELELŐSSÉG PÉLDÁJA. Mi köze ennek konkrétan Koncz Zsuzsához? Ha Szerelmetesfeleségtársam édesapja sorozatgyikos lett volna, akkor én nem szerethetek bele a lányába? 

Mert gondold csak végig e logikát: Koncznak az róható fel, hogy érzelmi kapcsolatba került egy gyilkos fiával! Koncz már két lépésre van a csúnya valakinek a valakije-című ostoba érvelési láncban a gócpont-személytől. S ez utalna arra, hogy maga is együttműködött volna a rendszerrel? Ugyan már! 

Ugyan mi köze az apák bűneinek a fiakhoz? Az apám alkoholista volt. Nem tudott nem inni, bele is halt. Én nem vagyok alkoholista. Akkor sem, ha mindennap felhajtok egy kupicával a finom házi páleszből. Felelős vagyok az apám alkoholizmusáért? Már miért lennék az? Az ideológiai kötődéseiért meg még kevésbé. Amiképpen a gazemberségeiért sem. 

Ha azt nézem, hogy ki volt Boldizsár Miklós, s hogy Koncz Zsuzsa hozzá ment feleségül, akkor már mond valamit a történet, de még ekkor sem biztos, hogy abban a politikai értelemben, ahogyan a könyv tálalja.

Más a helyzet persze azokkal, mint Komlós János, Kardos György vagy Berkesi András, akik rangban voltak az ÁVH-nél és úgy kerültek a kultúrába. De a tényeken túl csuda érdekes lett volna a konkrét tevékenységük elemzése is: mit csináltak rosszul, mit végeztek gazember mód, stb. Mert így maradt az ÁVÓ-s múlt miatti, csupasz, általános hű, meg há. 

   5.     A LESZŰRHETŐ KÖVETKEZTETÉSEK HIÁNYA SZEMBEÖTLŐ. S ez általában jellemző Mező Gábor könyvére. Nem csupán ugrál személyek és történelmi korszakok, események között, hanem a bemutatott tényekből leszűrhető következtetéseket teljes mértékben az olvasóra bízza. Miközben jellemzően a háttereket, amikben a történetek zajlanak nem vázolja fel. Azt feltételezi, amit ő tud, azt mindenki tudja. S így több esetben levegőben lógó történeteket olvashatunk, tanulságok nélkül. 

   6.      VAN POZITÍV PÉLDA IS. Mármint a mondanivaló, az információk szerkesztésére pozitív példa. HOFI GÉZA. Róla legalább megtudjuk, hogy Komlós cimbije, támogatottja volt, kidekázott poénokkal, grammra mért rendszerkritikával (ahogy Mező állítja: miniszterhelyettes felett senkit nem kritizálunk!). S ez a rendszerkritikus, ellenzéki Hofi az első pillanattól fogva vitriolosan gúnyolta a negyven év elnyomás után kormányozni kezdő, jobboldali kormányokat. 

Hofi szilveszteri kabaréi egykor eseményszámba mentek. Nem volt ember, aki ne nézte volna őket. Éppen a mondanivalója látszólagos ellenzékisége, a rendszerkritikái miatt. 

Nekem tökéletesen érthetetlen volt, hogy a szabad választások után felállított első kormányt a sajtó döntő része nem támogatta, nem segítette, hogy nem együtt építettünk országot, jogrendszert, mindent, örülve annak, hogy a komcsik végre eltakarodtak... Csak később értettem meg, hogy éppen az a baj, hogy nem takarodtak el. Csak más lett a mimikri. S éppen ezért lett ellenség az első, szabadon választott kormány is. Amiképpen a második jobboldali kormány, Orbáné is. 

S Hofi onnantól már csak az MDF röhögényét (kacagányá) majd a Fiúkat vette a szájára. Én a rendszerváltás után már nem tudtam szívből nevetni a poénjain. Pedig akkor még nem állt össze bennem a valós képe, szerepe és tevékenysége. 

PRIVÁT DILEMMÁM AVAGY HA AKKOR ÉLTEM VOLNA...

Bródy, Koncz és Csurka, meg úgy általában az egykorvolt rendszerben alkotó művészek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon hol van, van-e egyáltalán megfogalmazható-e a határ a megjelenés, a további nyilvános tevékenység érdekében végzett kompromisszum és a szolgai együttműködés között?

S ha a kompromisszum semmiképpen nem vállalható egy olyan gyalázatos rendszerrel, amilyen a kádári volt, akkor csak az marad egy alkotó számára, ami Hamvas Bélának vagy Radics Bélának jutott? A sarokba szorult névtelenség vagy/és az alkoholizmus kiváltotta halál? Ha már az apám is errefelé mutatott példát? 

Ne már! De akkor merre már? 

Vajon az a tény, hogy Csurka könyvei megjelentek az átkosban, a színdarabjai színpadra és tévéképernyőre kerültek, vajon a kegyeltségét bizonyítja-e, illetve a rendszerváltás utáni szerepe vajon mennyire volt köpönyegforgatás? 

Nem tudom a válaszokat. Ez csak ilyen kis privát dilemma. Hogy mit tennék én, ha olyan körülmények között kellenem élnem, alkotnom vagy éppen mindörökre elhallgatnom, mert jellemes, sziklaszilárd ember vagyok?  

A KONCEPCIÓ ÉS A STRATÉGIA HIÁNYA. A SZERKESZTÉS, NA! 

Vagyis amennyire a felvetés, az alapprobléma izgalmas, húsba vágó, érdekes és felháborító, a könyv szerkezetének,, a szerkezeti koncepció meghatározó stratégiájának a hiánya miatt széthullanak az információk. Nem vezetnek sehová: a tények a tényekre mutatnak. Ha egyáltalán: nem elsiklunk felettük a kötőpontok hiánya miatt. 

Pedig az egyértelműnek tűnik, hogy Mező Gábor hatalmas kutatómunkát végzett, és nem hasra csapva állítja, amit állít. Mindent forrásokkal, dokumentumokkal tud alátámasztani. 

Mondjuk többször előfordul, hogy belefutunk egy hosszabb idézetbe, és se előtte, se utána nincsen feltűntetve, hogy kitől származik, mikor, hol jelent meg, hangzott el. De ez csak bosszantó, tulajdonképpen teljesen mellékes hiba. 

Szóval ugyancsak jót tett volna egy alapos, kíméletlen szerkesztő a kötetnek. Mert úgy igazán ütős lehetett volna, nem csupán nagyon érdekes. 

Mindettől függetlenül A tévé megszállása nagyon fontos és roppant fájdalmas kötet.

LEZÁRÓ GONDOLAT

A moly.hu-n az egyik olvasó azt írta az értékelésében, hogy aha, innentől tudja, hogy a Századvég mint kiadó részesévé lett a Fidesz propagandájának. Eltátottam a számat. 

Volt olyan idő, amikor a Századvég nem a Fidesz által képviselt, konzervatív szellemi test tagja volt? S vajon miért baj, ha egy kiadó szellemileg elkötelezett?

Ugyanis ez a kötet elsősorban nem a Fidesz mai érdekeit szolgálja, hanem a múltat tárja fel. Arra mutat rá, hogy a kultúra vezető és megmondó emberei közül, az elmúlt rendszerben és azt jóval meghaladva mennyien mérgezték a közéletünket, -gondolkodásunkat. 

Közhely, hogy a múltfeltárás a rendszerváltáskor, majd azt követően gyakorlatilag elmaradt, Két miniszterelnökről is menet közben derült ki a pufajkás múlt és a II/III-as beépítettség. Bár mondjuk a kiderülés előtt sem férhetett kétség ahhoz, hogy nagyon mélyen benne voltak a szocialista-buliban, hiszen mindketten vezetők voltak már a Kádár-diktatúrában is. 

És gondolom nem tévedek, utána nem néztem, annyira nem érdekelt, de vajon ha ugyanez a felhasználó baloldali szellemiséggel fertőzött könyvet olvas, akkor is felszisszen, és politikai megrontásra döbben-e rá?

Századvég, Budapest, 2023, 340 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156436191

2024 június harmadik napján olyan párás idő volt, hogy szokásommal és tapasztalatommal ellentétben ma megfájdult a fejem. Pedig egyáltalán nem szokta ezt tenni. És rendre lecsukódik a szemem. Ennek ellenére természetesen böcsülettel végig csináltam a napot. 

*

Tényleg, erről már akartam írni. Vagy elképesztően szerencsés fickó vagyok, vagyok optimista természet, de ezzel a lakó ki- és visszaszállítással rendre marha nagy mázlim van. Alig emlékszem olyan alkalomra, hogy ne lett volna. Volt, de tényleg alig. Arról van szó, hogy hordozgatom az idősotthonunk lakóit mindenféle orvosi vizsgálatokra. Nagyon sokszor van olyan, hogy nézegetem a kiszállítási időpontokat, és azon studirozok, hogy, oké, kiviszem őket, de ilyen sűrű indulással hogyan fogom visszahozni? Mert az is az én feladatom. Mikor lesz időm elmenni értük, úgy, hogy a következő indulást is elérjem, illetve hogyan oldom meg, hogy ne várjanak rám órákig? 

Aztán vagy olyan remekül jön össze a telefonhívások tempója, hogy nem is kell morfondíroznom, vagy közvejön valami váratlan könnyítés, de valami, akármi mindig történik, hogy ne legyen elementáris szívás a dologból. Mondjuk az is tény, hogy a fantasztikus Főnöknénink pár éve bevezette, hogy 7.30 előtt nincsen indulásunk, és maximum háromig vagyunk hívhatók, utána ki-ki oldja meg a hazajutást, ahogy akarja. Ha ezutánra van kiszállítási óhaja, akkor azt is.

Ma is így volt. Fogalmam nem volt, hogyan fogom megoldani ezt a napot, annyi felé kellett futkorásznom, annyi utassal... S jött még egy-két apró plusz is, de mert a pluszokat könnyedén, derűsen vettem, jöttek könnyítések is. S lám, megint tökéletesen emberi időben végeztem. 

Adventisták. Szerintem az emberek döntő többségének gőze sincsen, kik is ők. Ha valami halvány, segédfogalom mégis van, az jobbára megáll ott, hogy valami zsidóskodó keresztény szekta, akik szombatolnak és nem esznek disznóhúst. Egyébként ez igaz. A zsidoskodó nem annyira, bár ha azt nézem, mekkora tere van a szabad-nem szabad üdvösségfüggő dilemmának az adventista mindennapokban, akkor még ez is jogos. 

Most következzen egy végletesen zanza bemutatás! 

Az egyház hivatalos neve: Hetednapi Adventista Egyház. Ami név, én kezdettől fogva mondtam, értelmetlen. Amikor az egyház neve hivatalosan változott még tag voltam. Előtte Hetedik Napot Ünneplő Adventista Egyháznak hívták. Mondjuk az meg piszok hosszú és komplikált. A mostani név azért értelmetlen, mert az egyháztagok nem egy nap hetedrészét tartják nagyon fontosnak, hanem a hét egyik napját kiemelkedőnek. Persze a Hetedheti szóösszetétel meg muris lenne. 

HONNAN JÖTTEK EZEK?

Az egyház egy észak-amerikai vallási mozgalomból született a 19. század első felében. Egy úriember Dániel könyve alapján azt számította ki, hogy Jézus Krisztus 1844-ben vissza fog jönni. William Millernek hívták ezt a farmert.

Igen sokan elhitték, amit mondott, ezért komoly mozgalom alakult ki az igehirdetései nyomán, igen sokan várták 1844-re az Úr visszatértét. 

Mondanom kell, hogy csalódniuk kellett? 

A csalódás után a Jézus-várók szétszéledtek. Egy kis csoportjuk azt mondta, Miller számítása helyes volt, csak az esemény értelmezése volt helytelen. Mert 1844 lényeges dátum az üdvösség történetét tekintve, de nem Jézus eljövetelét jelzi, hanem a mennyei főpapi szolgálatának a kezdetét. Ami, ha befejeződik, na, akkor fog visszajönni, és véget vetni az emberi történelem mostani szakaszának. Mondjuk rá is férne, hogy végre véget érjen! 

A téves értelmezésben levő kis csoport Biblia-tanulmányozásba fogott, hogy megértsék, mi nem történt miért. Ennek a csopornak volt tagja James White és Ellen Gould Harmon. Az utóbbi neve kettejük házassága végett hamarosan Ellen Gould White-ra módosult. 

A kis csoport hamarosan úgy vélte, megtalálta a csalódás feloldását. Együtt maradtak, egyházzá lettek, és hamarosan missziózni kezdtek. Kezdetben csak az USÁ-ban, majd világszerte. 

MIT HISZNEK AZ ADVENTISTÁK?

Nagyjából ugyanazt mint bármelyik másik keresztény felekezet.  A legfontosabb, hogy Jézus Krisztus élt, él és élni fog, meghalt, feltámadt, mert ő Isten Fia, és egy napon vissza fog térni az övéiért. Aki hisz benne, az vagy új testet fog kapni, amennyiben éppen él, amikor a második eljövetel (advent) bekövetkezik, vagy feltámad a holtából. 

Akik nem hisznek benne, azoknak nem lesz jó. Egész csinos, logikus eszkatológia tanításuk van az adventistáknak, de ebbe most nem megyek bele. Ami a lényeg, hogy a kereszténység lényege Jézus megváltói műve és az ebben való hit általi megigazulás. Nagyjából ezt mondja minden keresztény felekezet. 

Idáig stimmt! 

De van néhány, a többiekétől csücskösen eltérő pontja az adventista hitnek. 

• A Jézus-várás az alap. Az emberi élet nem más, mint egy permanens törekvés arra, hogy a Megváltó jelleme kirajzolódjon rajtunk. Ez nem sitty-sutty történik, hanem egy folyamat az életünkben. 
• A szombat az Úr pihenőnapja. Az volt a teremtésnél (tehát nem a zsidók kapták) és az maradt mind a mai napig. A szombat áll a Tízparancsolatban is. És nincsen sehol de sehol bibliai utalás a megváltoztatására. A szombatnak, a jelentőségében való hitnek a végső napokban különleges jelentősége lesz. (Mondom, hogy csinos az eszkatológiája a társaságnak!) 
• A halál öntudatlan állapot, ahogyan a Biblia fogalmaz: alvás. Nincsen tudat a halál után. A Biblia szerint az  emberi nem antropológiájában a test és a lélek elválaszthatatlan egymástól. Illetve ha elválasztódik, akkor már nincsen ember. (Erről már sok helyen írtam.) 
• Az adventisták az emberi történelmet Krisztus és Sátán közötti gigantikus párviadalként értelmezik. Innen a náluk speciális tartalommal bíró, sokat emlegetett fogalom: a Nagy Küzdelem. Ami Ellen White-ot illetőn nagyon fontos lesz. 
• Az utolsó időkben Isten kiválaszt magának egy közösséget, amelyre különleges feladatot, üzentet bíz. Ez a közösség lesz a végidőkre vonatkó üzenet hírnöke. Tehát nem szebbek, nem okosabbak, nem jobbak, nem különlegesebbek, hanem a felelősségük sokkal nagyobb és speciális. Nem biztos, hogy ettől nekik sokkal jobb. Kitalálod, kik ők? 
• Mi van még? Ó, igen, persze, az adventisták hisznek abban, hogy a testünk a Szentlélek temploma, ezért óvnunk, vigyáznunk kell, ohne alkohol, cigi, drog, csak a Biblia szerinti állatok fogyaszthatók (bye, bye oldalas, csülök, kolbász, disznósajt, majom agyvelő és párolt kígyó!), mozgás, napfény, alvás, ima, hogy jó legyen élni, és ne haldokoljon bennünk az Isten Lelke! Egészséges életmód, bizony! 
• Na, és igen, hát itt van a Téma: az adventisták hiszik, hogy Isten úgy ad úgynevezett lelki ajándékokat, ahogyan azt ő akarja. Lehet ez természetes képesség (Mohabácsi valamelyest képes épkézláb mondatokat fogalmazni, hát tartson Biblia-köröket, írjon könyvet, főszerkesszen folyóiratot) és lehet természetfeletti is. Az elsővel, ugye semmi baj nincsen, teljesen érthető. A második már meghökkentőbb. Ugyanis adventistáék azt mondják, aham, hát Isten úgy látta jónak, hogy adjon nekünk egy prófétát! Na, ez volt Ellen G. White (a továbbiakban: EGW)!

A könyv linkje 

PRÓFÉTA? MANAPSÁG? MEG VAGYTOK TI ŐRÜLVE?

Nem, nincsenek. A Biblia és benne az Újszövetség nem zárja ki, hogy legyenek próféták akár manapság is. Ahogy azt sem, hogy nők legyenek azok. Döbi, de tényleg így van!  

Az egy másik dolog, hogy a prófétaság kérdése mennyi újabb és újabb kérdést vet fel. Ha nem így lenne az én mesém is itt érne véget. De mert nem így van, nem ér véget. Sőt, most kezdődik. 

Próféták nincsenek minden időben. S nem, a próféta nem feltétlenül ad próféciákat. A próféta azért próféta, mert Isten nevében beszél, az ő szószólója. Az üzenete konkrét, konkrét időben, konkrét címzettekkel. 

Nagyon lényeges: a prófétának nem minden megnyilatkozása prófétai. Ez egyértelmű. A mindennapi tevékenységeinek mindennapi kommunikációja például miért lenne az? (Vö.: „Fokhagymát is tegyél a mártásba!”, „Szívem, elfogyott a slozipapír, beadnál nekem egy tekercset?”, „Aúúúú! Hogy az a...” [egy mellément kalapácsütést követőn]. 

A próféta nem tévedhetetlen és nem ért mindenhez. Még az sem feltétlenül igaz, hogy az élete fedhetetlen. 

EGW ÉS AHOGYAN AZ ADVENTISTÁK ŐK ÉRTELMEZTÉK/IK

Annak a gyülekezetnek az akkori döntése minden bizonnyal sok adventista testvért megbotránkoztatott volna.

George R. Knight ebben a könyvben felvázolja, hogy a komplett adventista közösség EGW-hez való viszonya is változott, s miként változott az egyház létezésének majd kétszáz éve alatt. Mert változott. Volt néhány hosszú évtized, amikor EGW minden egyes megnyilvánulása abszolút szentté, igazzá és megkérdőjelezhetetlenné vált. Aztán a közösség nagy nehezen, de őszintén szembe nézve néhány nagyon súlyos kérdéssel, rányitotta a szemét a valóságra. Ennek legfontosabb kiváltó oka, eszköze az volt, hogy kiderült, EGW legfontosabb művének, A nagy küzdelemnek a történelmi részei más szerzők tollából származnak. Megfelelő olvasatban a kérdés így szól: vajon plagizálhat-e Isten prófétája?  

EGW GYORSTALPALÓ

De egyáltalán: ki a csuda volt ez az EGW? Egy senki. Amerikai fiatal lány, egy Maine állambeli metodista családból. 1827-ben született, tehát tizenéves volt William Miller Krisztus-váró igehirdetéseinek az idején. Az első látomása idején konkrétan tizenhét. 

EGW iskolái hiányosak voltak. Nem volt művelt. Viszont rengeteget olvasott. 

Gyerekkorában komoly baleset érte, egy kővel véletlenül arcon dobták. Egyesek szerint (pl. Szendi Gábor: Isten az agyban) ekkor sérülhetett a temporális lebenye, s a látomásai valamint az íráskényszere ennek a sérülésnek a természetes, biológiai következménye. 

EGW sohasem viselt egyházi tisztséget, és nincsen egyetlen adventista tanítás sem, ami kizárólag az ő hitén, nézetein, tanításán alapulna. Annak ellenére nincsen, hogy elképesztő mennyiségű írást produkált. A legkülönbözőbb témákban. Rengeteg minden megjelent tőle magyarul is. 

A személye, a szolgálata megosztó. Az adventistákat élesen elválasztja más egyházaktól, de még a közösségen belül is komoly ellentétek voltak/vannak miatta. Ha ezeket az ellentéteket megkapargatjuk, akkor kiderül, nem is annyira EGW személye a problémás. Sokkal inkább az ihletettség módjának, megnyilvánulásának a megítélése a kérdés. Hogyan ihlet Isten? Miképpen adja át az üzeneteit a kiválasztottjainak? Konkrét szavakat írat le, diktál, vagy csak megmutat valamit, amit aztán a próféta elmond, leír, ahogy tudja? Egyáltalán: ihlet-e még manapság is Isten? 

George R. Knight könyvének a legfontosabb kérdése: felhasználhat-e egy próféta más forrásokat, mint magát a jó Istent?

EGW személye annyira sarkos kérdés, mondom, a közösségen belül is, hogy George R. Knight egy sor könyvet írt EGW-ről. Ezeket: 

 S lám, magyarul is megjelentek. 

A KÖNYV ÜZENETE A SZÁMOMRA

A személyes véleményem mindig is ambivalens volt EGW-ról és a szolgálatáról. A könyveit olvasva sokszor úgy éreztem, túlságosan, az unalomig általános, önismétlő, amit mond. Vagy éppen túlságosan aprólékosak a személyes tanácsai, amiknek viszont a hátterét nem ismertem. S az írásaiban nyoma sincsen annak a rugalmasságnak, életszerűségnek, amit a róla szóló visszaemlékezések ezerrel közvetítenek. 

Alapműve, A nagy küzdelem (Great Controversy) viszont lenyűgözött. 

Ahogy többen használták az írásait az egyházon belül, az meg lehervasztott. A bibliainak vallott elvek alátámasztására, a meggyőzésre EGW volt a bunkósbot. Sokszor anélkül, hogy a sorainak a valós hátterét ismerték volna a felhasználói. 

Namost: megtehetném, hogy ismertetem Knight jelen könyvének a problémafelvetését, érveit és ellenérveit. De nem teszem ezt. Azért nem, mert vélem, idáig is kevesen jöttek velem. Mert olyan a téma. Az adventistákon kívül ismerem mind a két embert, akit ez érdekel. 

De mégis úgy vélem, a könyv megjelentetésének, a tartalmának van egy a mondanivalójától teljesen független üzenete. És emiatt az üzenet miatt írtam meg ezt az értékelést. 

Mert nekem ez a könyv a konkrét tartalmán túl arról is szól, amit mindig is éreztem, gondoltam, hangoztattam, képviseltem. Az adventista egyházat nagyon sokszor leszektázzák. A szekta szó azonnal adott képzeteket hív elő: kötelező hit, diktatúra, agymosás, ellenőrzés, kézi irányítás, katonai fegyelem, lárvaarcú, egyszerre lépő tömeg... S ha szekta, akkor szcientológia, Hit Gyülezete, Jehova Tanúi meg persze Jim Jones. 

George Knight könyve, illetve önmagában a kiadásának a ténye azonban eleve azt bizonyítja, az adventisták esetében valami egészen másról van szó. Mert bár EGW személyének, munkájának és az üzenetének a megítélése kardinális az adventista hit szempontjából, az adventista egyház mégsem zárkózik el több, mint kényes feltevésétől. És ha kényelmetlen válaszokhoz jut, képes azokkal szembenézni és revideálni, amit addig gondolt. 

Vagyis szabad gondolkodni, kérdéseket feltenni. Még akkor is, ha alapvető hitelveket érintenek is a kérdések. Mert minden szent, ami Istentől jön, de a szentség nem jelenti azt, hogy ne viselné el a józan, éber, értelmes vizsgálatot. 

Ez a nyitottság számomra mindig szimpi volt a közösség egészét illetőn. Ami persze nem zárja ki, hogy ne lennének, lehetnének vaskalaposan, szemellenzősen fárasztó hívek bármely helyi gyülekezetben. Sajnos nem eggyel összefutottam én is. 

Most, 2024 júniusának első napján elmondhatom, hogy bár egyes tagokkal néha van valamelyest való beszélgetésem, az egyházhoz mint olyanhoz úgy tizenöt éve nincsen. Nem elvi, hanem emberi okok miatt. Lám, az egyház egészéről, bár tudok, tudni vélek ilyen-olyan, nem is kis problémákról, mégis jó véleménnyel vagyok. Ez az egész bejegyzés ha nem is apologetika, de szándékom szerint a reális megítélést hivatott segíteni. 

Mert a fenti, keretes történetek nem az adventista egyház egészét, hanem csupán egyes tagok végletes korlátoltságát, tapintatlanságát mutatják be. S ez nagyon lényeges különbség! 

A könyvről még egy gondolat: simán és nyugodtan letehető olyanok kezébe is, akik kritikusan viszonyulnak a közösséghez, különösen EGW személyéhez. Megítélésem szerint sok mindent helyre tehet bennük EGW életével, szolgálatával és az egyház hozzá való viszonyával kapcsolatban. 

Advent, Budapest, 2021, 238 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786135907487 · Fordította: Hegyes-Horváth Csilla

8/10

2024 júniusának az első napja. Szombat reggel. S lám, legalább most az egyszer az Úr dolgaival foglalkoztam hajnaltól fogva. :-) Mert megint négykor ébredtem. 

A héten voltunk tizenötéves házasok Szerelmetesfeleségtársammal. Nem nagyon szokta érdekelni, hányan tetszikelgetik a nagyon-nagyon ritka megosztásait, de most nap, mint nap nézte, hogy a házassági évfordulónkról feltolt kis bejegyzésére hányan lestek rá nála és hányan nálam. Csuda lelkes tőle. Mármint a számok növekedésétől. 

*

Tizenhét éve szeretem ez a nőt, aki tizenöt éve a feleségem. 

Tegnapelőtt délelőtt rám csörgött. Éppen vezettem. Mellettem ült az egyik Paskál Olajág betegkísérő. SzFT-vel megbeszéltük, ami miatt hívott. A kísérő, pedig férfi rám nézett: 
– Beszéljetek még!
– ???
– Olyan jó volt hallgatni, milyen szépen beszéltek egymással! Mióta ismered őt? 
– Tizenhét éve. 
– Akkor még szebb! Beszéljetek még! 

 Ijon Tichy (vajon hogyan ejtik lengyelül a nevét?) Lem több művének is a főszereplője. De legalább kettőnek. A másik a Béke a Földön című kötet. 

Tichyt elég nehéz bemutatni. Űrhajós. Tudós. Felfedező. Bajnok az űrben.

Vagy egyik sem, csak egy kiváló fantáziával rendelkező Münchausen báró. Vagy Háry János.

Az elmesélt történetei nem csupán irónikusak vagy abszurdak, hanem egyenesen sci-fi börleszkek. Vagyis a sci máris dobható a megjelölésükből, s csak a fi-t kell figyelned. 

Nézz csak a könyv borítójára! Mit látsz? Na, ezt mondom, ilyesféle az egész könyv. 

Ami egyébként nem egy történet, hanem több novella, amiket a fenti úriember köt össze. Mármint Ijon Tichy. Aki egyes szám elsőben meséli a történeteit. Amiképpen Münchausen báró is tette. 

Nem láttam, csak képeket belőle és az alábbi előzetest a német ZDF nevű tévécsatorna által elkészített Ijon Tichy: Raumpilot című sorozatból, de valahogy igen, ilyen az egész A csillagnapló is!  

Ugye, elfáradtál? Nem tudom, nekem tetszene-e ez a sorozat... Mindenesetre így belepillantva ebbe az előzetesbe azt mondom, ilyesféle hangulatú a könyv is. Nagyon mulatságos és roppant fárasztó. Egyszerre. Letehetetlen és a sarokba hajítandó. Ez is egyszerre.

Van benne olyan novella, amire azt mondtam, hogy zseniális! Az egykor velünk élő szocializmus mindennapi spionkodásának, lépcsőházi feljelentgetősdijének legpompásabb, legszomorúbb, legröhejesebb kifigurázása. Egy olyan társadalom bemutatása, amelyben senkinek nincsen baja a másikkal, de mégis, mindenki retteg mindenkitől.  Mindenki ugyanazt az álruhát viseli és árgus szemekkel figyeli a másikat. Mindenki mindenkit. Senki sem az, akinek láttatni meri magát, mert ha valódi önmaga lenne, akkor cafatokra szaggatnák a többiek. Akik egyébként ugyanolyanok mint ő, s akiknek nem akarnak senkit sem bántani. Csak azért állnak be a szaggatók közé, mert rettegnek, ha nem teszik, ők is erre a szaggatottak sorsára jutnak. A dicső kommunizmus hányni való boldogságának sírni való görbe tükre. Ezt a sztorit a Tizenegyedik utazás tartalmazza. 

Az utazások száma nem egyezik meg a fejezetek valós számával. A könyv válogatás Ijon Tichy fiktív naplójából. Ez a tizenegyedik utazás valójában a harmadik a kötetben. S ha már itt tartunk: a történeteknek nincsen címe, csak mint ennek: egy számmal jelölt utazás. Utólag megkeresni, hogy melyik melyik is volt: feladat. Legalábbis az én memóriámmal. A könyv második része ebből a szempontból már hibrid: ott akad fejezet amit Lem simán számmal jelölt, de akad olyan is, amelyiknek tisztességes, beazonosítható címe van.  

Ennek a párja a Pinta bolygóra tett utazás, ahol az emberek permanensen vízben élnek, és mindenkinek úgy kell csinálnia, mintha élvezné avízi létet. Sőt, mintha tudna lélegezni a víz alatt. Miközben erre nyilvánvalóan senki sem képes. Ugyanebben a történetben tudjuk meg, hogy a pintaiak elérték a társadalom tagjainak egymással való teljes felcserélhetőségét: aki ma portás, az holnap igazgató lesz, és fordítva. Ahogyan a kommunisták uralomra kerülésével ez történt, amikor az elvhűség döntött, nem a szakértelem. Amit viszont jobb esetben a portásfülkébe számúztek. 

De szó van arról, hogy mennyire megváltoztatható a múlt. S roppant mulatságos, amikor kiderül, hogy az emberiség lángelméi, Leonardo da Vinci, Hieronymus Bosch tulajdonképpen nem korukat legelőző zsenik, hanem a jövőből korukba toloncolt, büntetésüket töltő hivatalnokok. Leonardo neve a jövőben eredetileg Nardeau da Vince professzor volt. Csoda, hogy Leonardo egész életében egy időkocsit akart megalkotni? :-D

Ülsz? Akkor elmondom még, hogy szó van a vérengző krumplikról is. Ezek úgy fejlődtek ki egy bolygón, hogy a közelében meteorzátonyra futott egy űrhajó. A raktere tele volt krumplival, s arakomány a sérülés következtében a bolygó felszínére jutott, csírázni kezdett, és a helyi sajátosságok alakította evolúció végül vérengzővé alakította a rakomány utódait. 

Kezded kapisgálni, milyen ez a könyv?  

*

S akkor még nem tudod, hogy a tudós Lem mennyire tudományellenes volt. Na, jó, nem tudomány, hanem a rossz érvelések, a megalapozatlan elméletek, a tudományos tekintély megkérdőjelezetetlensége ellen volt. 

– Arról beszéltem, hogy más világokban is lakhatnak értelmes lények... – mondta Kralos, tiszteletteljes üdvözlésként fölemelve ciféit.
– Kralos arról beszél, hogy más világokban értelmes lények élnek?... –  dünnyögte a tudós. – 
Nézzenek oda! Más világok!!! Ó, ez a Kralos, ez a Kralos. Hová merült el bámóid világa, te legény? Ábrándozol, nekiereszted a fantáziádat? Nem baj az.... jól teszed... egy ilyen szép este merengésre
csábít... Ámbár eléggé lehűlt az idő, nem vettétek észre?
– Nem válaszolta egyszerre a két ifjú.
–  Hát persze, az ifjúság tüze, tudom. Pedig csak nyolcszázhatvan fok van; föl kellett volna vennem a duplalávás köpenyemet. Hiába, ez az öregség. Szóval, azt mondod - fordult háttal Kralos felé -, hogy más világokban léteznek értelmes lények? És miféle lények azok, teszerinted?
– Azt nem lehet pontosan tudni - felelte bátortalanul az ifjú. - Én úgy gondolom, hogy különfélék.  Állítólag nincs kizárva, hogy hidegebb bolygókon a fehérje nevű anyagból keletkezhetnek élő szervezetek. 
– Ezt meg kitől hallottad?! - mordult fel Flament.
– Implóztól. Ő az a fiatal biokémikus hallgató, aki...
– Fiatal bolond, azt mondd inkább! - zsémbelődött Flament. - Fehérjébal élet?! Előlények fehérjéből? Nem åtallasz ilyen dōreségeket beszélni a tanárod előtt?! Lám, hová vezet a tudatlan gög, amely manapság oly riasztóan terjed! Tudod, mit kellene csinálni ezzel a te Implózoddal? Vizet csōpögtetní rá, azt érdemelné!
– De tiszteletre méltó Flament - bátorkodott megszólalni Kralos barátja – , miért ítélnéd ilyen szörnyű kínokra Implózt? Mondd el nekünk, kérlek: milyenek lehetnek más bolygók lakói? Nem lehetséges-e, hogy függö leges testtartásban állnak, és úgynevezett lábakon mozognak?
– Ki mondta ezt neked?
Kralos ijedten hallgatott.
– Implóz...– suttogta a barátja.
– Hagyjatok már békén ezzel az Implózzal és az agyrémeivel! – ripakodott rá a tudós. – Lábakon! Még ilyet! Mikor én már huszonöt Lánggal ezelőtt matematikailag bebizonyítottam, hogy egy kétlábú lény, ha felállítják, azonnal hanyatt vágódik! Elkészítettem a megfelelő modellt és a diagramokat is, de mit tudjátok ezt ti, lusta kölykök?... Hogy milyenek más világok értelmes lényei? Nem válaszolok közvetlenül, mérlegeld te magad a tényeket, tanulj meg gondolkodni. Először is: lennie kell az ammóniát feldolgozó szervüknek, nem igaz? Es milyen szerv volna erre alkalmasabb, mint a parlat? Nem kell-e olyan közepesen ellenálló, közepesen meleg közegben mozogniuk, mint a miénk? De bizony kell, igaz? No látod! Hát mi mással mozoghatna, mint a zsalláival? Éppígy  szükségük van érzékszervekre is: bámókra, gorra és buhára. De nemcsak a testi felépítésük hasonlít okvetlenül a miénkhez, ötlényekéhez, hanem az életmódjuk is. Hiszen tudjuk, hogy az ötlet a családi élet alapsejtje - próbálj valami mást kitalálni, tornáztasd kedvedre a fantáziádat, kezeskedem, hogy zsákutcába jutsz! Hogy is ne, hiszen ahhoz, hogy családot alapítsanak és utódokat hívjanak életre, össze kell hogy kapcsolódjék a dada, a gaga, a mama, a fafa és a haha. Hiábavaló a kölcsönös rokonszenv, hiába minden tervezgetés, álmodozás, ha hiányzik csak egy is az öt nem képviselői közül! Az életben bizony, sajnos, előfordul ilyen helyzet, ezt nevezzük négyszögdrámának vagy boldogtalan szerelemnek... Egyszóval, mint látod, ha minden előítélet nélkül, kizárólag a tudományos tények alapján okoskodunk, ha a logika precíz eszközét használva, higgadtan és  objektívan érvelünk, akkor arra a cáfolhatatlan következtetésre jutunk, hogy minden értelmes lénynek az ötlényhez kell hasonlítania... Igy van ez, fiúk. Nos, remélem, meggyőztelek titeket?

(231–232.)

S már idézgetek, akkor legyen itt még egy idézet. Ezúttal a Lem humorát dícsérendő. 

Kiléptem a lugasból, tovább sétáltam, egy ideig a hattyúkat néztem. Mellettem egy különc drótdarabkákat dobált nekik. Megemlítettem, hogy a hattyúk nem esznek drótot.
– Kit érdekel, hogy megegyék? – vont vállat, és folytatta a dobálást.
–  De megfulladhatnak, kár lenne értük – érveltem.
– Nem fulladnak meg, mert a drót elmerül. Nehezebb a víznél – magyarázta tényszerűen.
– Hát akkor minek dobálja?
– Mert szeretek hattyúkat etetni.
A témát ezzel kimerítettük.

*

Mikor elsétáltunk a tótól, beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy új ismerősöm híres filozófus, ő alkotta meg a semmi ontológiáját, más néven a neontológiát, a leontinói Gorgiász művét folytatva – egyszóval ő Urlipán professzor. Hosszan és részletesen kifejtette elméletének legújabb változatát. Eszerint nem létezik semmi, még ő maga sem. A lét semmissége tökéletesen zárt. Az olyan tények, hogy látszólag létezik ez meg amaz, teljesen érdektelenek, mivel az érvelés, Ockham borotvája elvének megfelelően, így szól. Látszólag létezik az ébrenlét, vagyis a valóság, és az álom. De az ébrenlét hipotézise nem szükségszerű. Létezik tehát az álom. De az álomhoz álmodóra van szükség. Ám tételezni valakit, aki álmodik, megint csak nem szükségszerű hipotézis, mivel álomban is lehet álmodni egy másik álmot. Tehát minden csak álom, amelyet a következő álom álmodik, és így tovább a végtelenségig. Mármost – ez a legfontosabb pont –  mivel minden következő álom kevésbé reális az előzőnél (az álom közvetlenül határos a valósággal, az álomban álmodott álom csak közvetve határos vele, az álmon keresztül, a harmadik már csak a két másik álmon keresztül, és így tovább), ez a sor a nullához tart. Tehát végső soronsenki sem álmodja a nullát, tehát csak a semmi létezik, vagyis nincsen semmi. Ez a tökéletesen egzakt érvelés fellelkesített. 

(308.)

Nehéz leírni, visszaadni Tichy kalandjainak stílusának a lényegét. Talán az atommáglyában sütött ebéd, a menet közben az űrhajó felszínére száradni kiakasztott szkafander valamit érzékeltett Tichy-Münchausen történeteinek a mulatságos, képtelen mélységeiből. 

De volt olyan írás is, amelyikkel nagyokat sóhajtva szkanderoztam, hogy aztán reménytelenül legyintvevégül feladjam. A mosógépes, rémesen fárasztó marhaságra gondolok. 

*

Ideje képekkel lazítani a szövegen! Kapsz egy jókora csokrot a német filmsorozat pillanataiból. Ha még nem lennél elég fáradt. 

*

 A kötet két részből áll. Az első, nagyobb falat a tényleges csillagnapló. Ebben a részben Lem szabadabban, biztonsági öv nélkül fantáziál. A minőség ezáltal olyan mint egy EKG-görbe: hol nagyon fent, hol nagyon lent. Akár egy történeten belül is: akad, hogy elkezdi valahol, és a sztori egy ponton egész másfelé kanyarodik, és a jezdetéhez képest tökéletesen máshol köt ki. Ha egyáltalán...

Szóval két rész: a csillagnaplót követi Ijon Tichy fölhözragadtabb stílusú, titokzatosabb történeteinek a sora. Itt nem annyira az abszurdításon, a röhögtető képtelenségeken van a hangsúly. Tichy itt őrült tudósokkal, közdöget, fő témája az antropológia, az ember felpítése, halandósága, halhatatlansága, és ennek metafizikai vonatkozásai. De roppant szórakoztatóan, elgondolkodtatón. Mondjuk a mosógépes rettenet ebben a sorban van... 

Ezek a novellák, hm, visszafogottabbak... lineárisabbak... nem is tudom mi a jó szó. Mindenesetre sokkal űrmentesebbek. Sci-fi keretekbe pakolt Poe-novellák. Galaktikus amontillado. A Morgue utcai gyilkos nem a testet szaggatja széjjel, hanem brutális kegyetlenséggel a testet és a lelket választja el egymástól, hogy aztán az utóbbit a tökeletes ingertelenségben kínozza a végtelenségig. Hol van ehhez de Sade vagy Mengele, de akár Hannibal Lecter kegyetlensége?

*

Azt hiszem eddig vagy kétszer-háromszor kezdtem bele Ijon Tichy ezen kalandjainak az olvasásába. S mind a kétszer-háromszor elsikkadt az olvasás, más könyvek kiütötték, felülírták Lemnek ezt a művét.

Ez akkor szokott megtörténni, amikor valamit nagyon el akarok olvasni, de ott mélyen, legbelül nem is akarom igazán... De mert azért mégis, mondja bennem az elnyomott, legyőzöttnek hitt, elfojtott sznob, ezért újra és újra nekiveselkedem. Mint most is. Akkor is, ha kezdettől fogva tudom, hogy a végeredmény úgyis felemás lesz, bármennyire is erőlködöm.

A legyőzőttnek, kétvállra fektetettnek vélt sznobizmusom ellenére a tetszési indexemet képtelen vagyok befolyásolni. És jó ideje nem is küszködök azzal, hogy ilyet tegyek. 

Bármennyire szimpatizálok is Lemmel és a műveivel. 

S önmagamnak is ellene mondva közzé teszem a felfedezésemet: ez a könyv kiváló, CSAK SZIGORÚAN TILOS FOLYAMATOSAN OLVASNI! Mert akkor a kisérdemű olvasók tutira besokalnak.

Egyesével, időközökkel elválasztva, adagokban fogyasztva viszont orvosság. Rossz kedv, pesszimizmus, kilátástalanság ellen. Szellemi zsákutcában, a lelki pöcegödör mélyén. Vagy csak úgy, egy rövidebb vonatút vagy hosszabb villamosozás alatt. Ha a fantáziánk aksija lemerült. Vagy bármikor.

Magyar Könyvklub, Budapest, 1996, 358 oldal · keménytáblás · ISBN: 9635481985 · Fordította: Murányi Beatrix

7/10

2024 májusának a vége. Pár nap eltelt a fenti bejegyzés megírása óta. Nem is tudom, mi volt, ami történt, és amiről nem írtam...

Ezért most nem is írok semmit, hogy ne ismételjem magamat. 

Csak annyit, hogy könyvtárban jártam tegnap, és legnagyobb meglepetésemre kivettem egy adventista könyvet is. Nem is tudom, mikor olvastam hasonló témát utoljára. A könyvről most semmit, úgyis lesz róla bejegyzés. De nem tudom letenni. Ez is meglepetés. Igaz, inkább apologetika és egyháztörténelem, mintsem Biblia-magyarázat vagy leleki olvasmány. 

S most az van, hogy egyfelől itt van ez a kötet, ami az előzőnek szerves folytatása, ahogyan ennek a folytatása is szerves folytatása lesz emennek, ha a jó Isten is megengedi. De tényleg úgy szerves, hogy nagyon. Nagyon-nagyon. Éppen csak a tárgyalt időszak a más. 

Viszont ezáltal minden, de minden, amit a stílusról, a megfogalmazásról, a látásmódról, a könyv egészéről írtam, emitt is tökéletesen érvényes. De teljesen tökéletesen. Éppen ezért nem is ismétlem meg. Ha érdekel, kérlek, kattints vissza amoda! 

S mert mert ennek a kötetnek az értékelése nagyrészt amott van, így ez a bejegyzés nem is lesz túlságosan terjedelmes. Hurrá! Csak a különbségekre koncentrálok. 

A KÁDÁR-KORSZAK

'67-ben születtem. Ebből fakad, hogy a gyerekkorom, kamaszkorom teljesen, a fiatal felnőtt korom egy része az elmúlt rendszerben, a szocializmusban, Kádár apánk (apja ám a hóhérnak!) uralkodása idején telt. 

Utáltam és imádtam. Ahogy (a bukott miniszterelnök, az egykori D-209-es ügynök, a Kárpátok Civerója szavaival) cserepedtem felfelé, az utálatom, viszolygásom és ellenkezésem úgy vált egyre erősebbé. 

Mindazonáltal kétségtelen, hogy a viszonylagos anyagi biztonságot, ha a küszöb-környéki volt is, jómagam is éreztem. A háromhatvanas kenyérnek, hatforintos tejnek, negyven filléres gyufának meg van a maga diszkrét bája. Ahogyan a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) által támogatott ingyenes vagy filléres balatoni gyermeküdültetésnek is. Sőt, valahogy még az egyébként utált kisdobosságnak és úttörásdinek is. 

Viszont a gyerekfilmek tényleg jók voltak akkoriban. Meg az ifjúságiak is. Sőt, a felnőtt filek egy része is.. Egyébként én voltam az az izlésficamos, esztétikai ficamos, perverz állat, aki minden időben nézett magyar és bármilyen nációjú filmet, mert valahogy soha nem érdekelt igazán, ki, milyen nemzetiségű egyén, egyének készítették, csak az érdekelt, szórakoztat, elgondolkodtat-e a film? Ezért a hetvenes-nyolcvanas évek legtöbb mozidarabját láttam. A tévéfilmek kicsi más tészta. A díszletek, jelmezek szerénysége  nagyon sokat egyszerűen hiteltelenné tett, hiába is volt tömve a televízió is jobbnál jobb, zseniálisabbnál zseniálisabb színészekkel, tehetséges rendezőkkel, operatőrökkel. 

Mert hiába volt az állami támogatás, hiába volt minden a népé, pénz semmire sem volt elég. Többnyire nem csupán azért, mert ki ahol volt, olyan szinten lopott, s mert közös lónak túros a háta (nem túrós, itt nem tejtermékről van szó, hanem tajtékról.) Hanem elsősorban azért, mert fent kellett tartani egy valamilyen életszínvonalT, aminek viszont a gazdaság nem termelte meg a költségét: Magyarországnak hatalmas hiteleket kellett felvennie az IMF-től, hogy a viszonylagos stabilitást, életszínvonalat megőrizhesse. 

Manapság, ha arra a rendszerre gondolunk, ezt a stabilitást, kiszámíthatóságot sírjuk vissza. Az alap nélküli, hitelekre épülő stabilitást. Az eladósított jövő jelenét, amit akkor éltünk. De tény, a kenyér valóban három forint hatvan fillér volt, a tej hat forint, egy buszjegy pedig, ha jól emlékszem, egyötven.  

A Kádár-korszak nem kicsit volt ellentmondásos. Az '56 után tömeggyilkossá és népe árulójává váló Kádár János, aki a haláláig nem volt képes feldolgozni az árulását, különösen Nagy Imre kivégzését, a nép ajkán hamarosan „Kádár apánkká” szelídült. Az általa vezetett kommunizmus, ahogyan Szinetár is írja, a kompromisszumok kommunizmusa volt. 

Ami semmiképpen nem ideológiai kompromisszumokat jelentett. A Kádár rendszer ha gulyáskommunizmus volt is, minden procikájában diktatúra volt. Ott nem lehetett O1G mintájára K(ádár)1G-zni, Illetve lehetett:, de nagyon komoly következményekkel. 

A kultúrában a korszak a legendás három T kategóriájának valamelyikében létezett.

Az első két kategória képviselőinek a viszonya egyértelmű volt rendszerhez. A tűrt-kategóriában levők viszonya az érdekes. 

Fontos kérdés, hogy kívül lehetett-e bármilyen formában maradni ezen a hármas viszonyuláson, illetve, a támogatottaknak mit kellett tennie, hogy bekereüljön és bent maradjon a kategóriájában? 

A KÁDÁR-KORSZAK ÉS A STÁTUSZOK

Illetve egyáltalán enm egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy aki abban az időben vezető volt, bárhol, bármilyen szinten, annak mennyire kellett lefeküdnie, bepucsítania hatalom felé? Kardináis kérdés Szinetár önéletrajz-sorozatának a második részét olvasva. 

A kérdés, ami Jenővel, a tisztségével kapcsolatban felmerül, ugyanúgy felmerül Szinetár Miklóssal kapcsolatban is. Mert olyan intézmények élén volt vezető. 

S már az első kötet sem tisztázta egyértelműen, miképpen is lett Szinetár Miklós elképesztően fiatalon vezetővé. Ebben a kötetben ő maga írja le, hogy olyan párt-überprominensekkel volt jóban mint Aczél György, Grósz Károly, és Pozsgay Imre. Nem tudom, teljesen függetlenként, pártonkívüliként hányan ugrottak csak úgy fel Aczél privát lakására teázni akkoriban? 

Persze a kérdés feltehető a sanda gyanú mellőzésével is: mi kellett ahhoz, hogy valaki teljesen tiszta maradjon, mikozben stratégiai állami kultúrintézményék élén áll és rendszeresen jár nyugati külföldre? 

Mert vagy naiv vagyok, vagy idealista, de szeretném hinni, hogy aki vitte valamire abban az ocsmány rendszerben, az vihette úgy is valamire, lehetett úgy is ismert emberré, hogy nem kellett az ismertségébe belekurvulnia. Mert sorra merülnek fel a nevek a belső mozimban, akikről nagyon nehezen tudnám elhinni, hogy a hatalom emberei voltak. S most felejtsük el azokat, akiket ilyen-olyan, hányadék zsarolással rákényszerítettek a jelentgetésre.  Mert azért nagyon komoly különbség van aközött, hogy valaki a P. Mobil énekese vagy a Magyar Televízió kultúrvezetője. 

Nem tudom a választ. S inkább nem is akarom tudni... Csak ha számomra pozitív. 

VALÓS KÜLÖNBSÉGEK VAGY SANDA VISSZASÍRÁS?

Erre a feleltet majd a harmadik kötet adja meg. Mármint, hogy Szinetár Miklós vissza-visszakacsintgatásai a Kádár-érára melyik kategóriába tartoznak. 

Szinetár a felszínen magától értetődőn irtózik a Kádár-korszak ostoba, felszínes seggnyalóitól, a Párt szemellenzős funkcionáriusaitól, a magas pozícókba került barmoktól. Az említett három prominenst (Aczél, Grósz, Pozsgay) értelmes, jó embernek tartotta. Kádárt egy esetben sem minősíti. 

Érdekes az is, hogy miközben a kötetben végig azt hangoztatja, hogy mennyire a művészet a lényeg, mennyire lényegtelen az ideológia pozicíó, amikor Pozsgay vagy Csurka jobbra húzódnak, annak a felhangja Szinetárnál egyértelműen negatív, és a kapcsolat megszakadását jelenti. 

S véges-végig kérdés maradt a számomra, hogy a Kádár-rezsim uralkodása iránti komoly nosztalgia minek is szól igazából?

Mert tény, ahogyan az első alcím alatt is írtam, volt, ami önmagában jobb volt abban a rendszerben. Például a lét- és közbiztonság. (Bár az utóbbiban nem vagyok bizonyos, könnyen lehet, hogy napjaink bizonytalansági faktorát csak a sajtó szabadsága és szenzációéhsége pumpálja; nem több a gazember, csak nagyobb a publicitásuk. Ezáltal tűnik vacakabbanak a világunk.) A kiszámíthatóság. 

Mivel abban a rendszerben voltam gyerek és kamasz, természetes nosztalgiám van rengeteg minden iránt, ami a korhóz kötődik, jellegzetes tárgyak, termékek, könyvek, zenék, filmek, fogalmak, utcanevek, közszereplők nevei, satöbbi, satöbbi. Amik már a gyerekeimnek se mondanak semmit, de a generációmat összekacsintásra készteti. 

De ez a természetes nosztalgia, s nem feltétlenül visszavágyakozás abba az időbe. S különösen nem visszasírása azoknak a napoknak. 

S itt megint sunyi leszek: bár vannak egyértelműsítő megfogalmazásai, könyvszerte nem tudtam eldönteni, hogy Szinetár, amikor összasonlítja a mát a tegnappal, honnan is közelíti meg melyiket-melyiket. Mert egyfelől, teszem azt a liszensz-rendezések iránti antipátiája (egy darabot csak és kizárólag úgy vihetnek színre, amiképpen az eredeti festett és hangzott), a kultúra igazi értékeihez való viszony (de ugyan kié?) teljesen érthető és elfogadható. Szinetár Miklós esetében (na, ez a sunyiság) olyan érzésem volt, hogy nem csupán erről van szó. Csakhogy olyan ügyesen fogalmazott, amin nagyon nehéz fogást találni. 

S közben igazán komolyan azt akarom hinni, hogy inkább csak fertőzött vagyok az olyan leleplező influenszer-videóktól, hogy Bródy is sokkal inkább kiszolgálója, mintsem ellenfele volt a rendszernek. Miközben egy időben idol volt a számomra, egy szál gitárjával, csöndes lázadásával, zászlóságával... Aztán tessék! (Tény, hogy manapság ormótlan marhaságokat tud mondani.) 

MILYEN EMBER ÉS VEZETŐ SZINETÁR MIKLÓS?

Csuda tudja. Meg Szinetár egykori mukatársai, beosztottai, barátai, ismerősei. Vagyis jó néhányan. A könyvből az jön le, hogy egy kiegyensúlyozottan valoldali meberről van szó, aki bevallottan jobban kedveli a populáris, nem művészieskedő előadómúfajokat mint a lila, szenvedő értelmiségieskedést. Akinek az élethez való hozzáállását a jól értelmezett és értelmesen gyakorolt hedonizmus határozza meg. Aki tiszteli a teljesítményt bárkié is legyen. Aki a megveti a korlátoltságot, de minden körülmények között a béke embere. Aki a képességeit, a tisztjét simán képes felhasználni mások megsegítésére. Aki becsüli a tehetséget, és a támogatását nem érzi  önmaga megkárosításának. Úgy gondolja, a képesség érték, bárkié is legyen. Aki elismeri a művészi teljesítményt akkor is, ha a formája nem áll hozzá közel. Aki odaáll az eke szaarva elé, de abba tudja hagyni a munkát, ha az Ég azt mutatja, irgalmatlan vihar közeleg. Aki korrekt és kiszámítható mindenki számára. Aki sok mindent tud, de nem eszébe sincsen mindent tudni, mert a soka tudók bölcsességével tudja, hogy az úgy sem lehetséges. Aki sikeres, közkedvelt, de sem a siker, sem a közkeveltség nem veszi el az eszét, nem a hegy tetejéről néz alá a plebszre. 

Nem folytatom. Szinetár olyan, amilyennek te is, én is tudjuk magunkat. Vagy tudni szeretnénk. Csakhogy Szinetárnak sokkal több oka van ezt gondolnia magáról, mint neked és nekem. Az élete maga a teljesítménye. 

Elgondolkodtam: ha írnék egy önéletrajzot, aminek ugye eelkerülhetetlenül én magam vagyok a főszereplője (jó, ez a blog is, ezek a mostani mondatok is hasonlók), akkor vajon mennyire mernék önnoncolón őszinte lenni? Beszélnék-e az aranyeremről, vagy arról, hogy bár mindig-mindig hűséges voltam (na, jó, akkor réges-régen éppen nem, de az volt a szabályerősítő kivétel), de tegnap este, amikor elmentünk, hogy Szerelmetesfeleségtársam lefotózza a kivilágított Parlamentet, az a lány már fent a Batyin feltűnt a szép arcával, kerek melleivel és a különlegesen szép, nagy fenekével. S még vagy kétszer összefutottunk vele és a párjával, ahogy le-föl sétáltunk a Lánchíd felé és vissza. Vagy elmondanám-e, hogy volt egy elborult, gyalázatos idő az életemben, amikor komolyan egymásra néztünk, majd egymáshoz is értünk a barátom feleségével? Beszélnék-e arról a szégyenemről, hogy általános negyedikjében, amikor Kati kiverte a rakéta-mászókán a kezemből A repülő osztály-t, és az döglött galambként hullott az éppen elhúzódott eső maga után hagyott pocsolyájába, azt  a szégyenletes idiótizmut tudtam sírva mondani Katinak, hogy: „Egy könyv nekem többet ér mint az életed!” Egy könyv akkoriban úgy két sörösüveg visszaváltási árát ha elérte. Vagy beszélnék-e arról, hogy az első számú nevelőanyám idején teleettem magam málnával a telkükön, és a rengeteg aprómagosgyümölcs meg is tette a magáét... Én meg valamiért nem mostam ki a telefröccsent nadrágot, hanem ahogyan volt, elrejtettem a szennyestartóban, fogalmam sincsen, mire számítva. Vagy beszélnék-e arról, hogy gyülekezeti vénként az úrvacsora szertartásában a lábmosást, meg valahogy az egészet soha nem tudtam igazán átélni, komolyan venni, különösen nem, amikor vénként a gyülekeztbe el nem jutó testvéreknek kellett kivinni a kenyeret és a mustot (az adventisták nem isznak alkoholt)? 

Nem is sorolom tovább. A válaszom: kérdés, mi az önéletrajz célja? De azt hiszem, az őszinteség miatt, a hitelesség miatt igen, beszélnék ezekről. 

Szinetár önéletrajza nem csupán és nem elsősorban Szinetár Miklósról szól. Hanem korrajz egy vezető művészember szempontjából. Aminek a címében azonban ott van a szó, hogy önéletrajz. Nem pedig azt olvasom, hogy korrajz, őnéletrajzi háttérrel. 

S innen nézvést, igen, valahogy hiányzik annak ismerete, vajon milyen szégyenei voltak Szinetár Miklósnak? Nem az intimpistáskodás miatt, mert Isten látja a lelkem, az a büdös életben nem érdekelt senki esetében, főleg nem így, hanem a hitelesség végett. Ha azt, hogy önéletrajz, komolyan szabad és kell venni.  

MINDÖSSZESEN

Szóval vagy én voltam most egészen más, levertebb, kötekedőbb, sunyi hangulatban vagy tényleg van valami más felhang ebben a könyvben. Mert valami kiváltotta a fenti gondolatokat belőlem. Mert miközben nem tudtam letenni és olvasni, olvasni akartam, aközben mindvégig itt sandáskodtak, sunyiskodtak bennem a fentiek.

S emiatt messze nem voltam, lettem olyan lelkes mint amilyen az első kötet olvasásakor voltam. 

De a nahgsúly maradjon azon, hogy nem tudtam letenni... S annyi eredménye mindenképpen volt, hogy pár Szinetár-rendezésre kíváncsi lettem, tettem is azért, hogy kielégítsem önmagamat. Mármint a kultúrigényemet. 

Spirit Publishing, Budapest, 2024, 408 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156713025

7/10

2024 május utolsó hétvégéje. Tegnap Szerelmetesfelségtársam elment végre úszni. Még szerencse, hogy csak egy chilisbabbal hagyott kettesben. Mármint az elkészítésével. De örültem, hogy végre mozog. S úgy különben nem is történt semmi különös. Írás, olvasás, főzés, borotválkozás, egy orchídea megcsufolása, átültetése, ebéd, fagyi, kávé, alvás, kávé, olvasás, majd egy séta a budai Duna-parton az esti Budapesten. 

*

Milyen kis jó ez a Mandoki Soulmates! Hallgasd csak! 

In medias res: nem azért, mert nő, nem azért, mert vagány és csinos (én különben is a Szerelmetesfelségrársam-féle, foghatóbb típust kedvelem), hanem mert tény: a grafika úgy jó, ahogyan van. Ugyancsak nézegetős, többször visszalapozós. Nincsen is róla mit beszélni, nézegesd a bejegyzés képeit, aztán iszkiri megrendelni a kiadványt, te is jól jársz, a Frike is (csak én nem profitálok belőle :-D ). 

*

A füzet borítója több kérdést is felvet. Itt van máris a címe és a sorszámozása. A fedlapon a sorozatcím alatt van egy kevésbé olvasható, de a gerincen is megjelenő (ott már kizárólag nagyítóval olvasható) alsorozat-cím (vagy mi): Dark Novels. Amit több szempontból sem értek. Egyfelől, hogy ha olasz a sorozat, akkor miért angolul van itt a szöveg? S ha már magyar kiadás, akkor miért nem magyarul? S egyáltalán? Ez egy alsorozata a Morgan Lostnak? És a gerincen levő sorszám, a 0. megjelölés a teljes sorozatra vonatkozik vagy a Dark Novels alsorozatra? 

Jó, simán belátom, ez voltaképpen részletkérdések. Beláttam. 

*

Gyanús lett a dolog, ezért elővettem a korábbi számokat. Az lett gyanús, hogy én már tudom, tudtam, miképpen lett tetovált Morgan szeme, s hogy mi történt a kedvesével, Lisbeth-tel. Van, amikor sikerül emlékeznem erre-arra. Ugyan arra éppen nem sikerült, hogy az eddig nyolc közül melyik kötetben volt ez az infó (a legelső, önállóban), de igen, hurrá, csakugyan ott volt. 

Vagyis ennek a nulladik számnak a fülszövege csalóka. Mert ezt a mondatot tartalmazza: 

Árva, egy mozi tulajdonosa, szerelme a szörnyű halált halt Lisbeth iránt végtelen, az arcára Széth maszkja van tetoválva, útját pedig kíméletlenül levadászott sorozat gyilkosok szegélyezik… Kicsoda valójában Morgan Lost?

S tudod mi van? A fülszöveg ezzel gyakorlatilag mindent elmondott, amit a füzetke erről elmond. :-O Semmi különösebb háttérinfó, -sztori, előcselekmény, Na, jó, oké, még arról megtudunk valamit, miképpen lett és maradt a rendőrség kötelékében Morgan. Az már egy kicsit összekuszálódott, de könnyen megeshet, hogy csak bennem, hogy akkor Morgan Lost magányos fejvadász, vagy önállósodott, de kötelékbe tartozó zsaru. Bennem eddig az előbbi volt... 

Nem sikerült elkapnom ennek a 0-diknak a valódi koncepcióját. Különösen a terjedelme miatt nem. Mert a terjedelme nem enged semmit kifejteni. Sem Morgan előző életéből, miért lett mozija, miért horrorfilmeket vetített, hogy ismerkedett meg Lisbeth-el, mit jelentett neki, hogy árva volt, miért volt árva... És így tovább. 

Viszont a szerző bevon egy újabb sorozatgyilkost a sztoriba. Azért teljesen feleslegesen, mert ez a szál is csak átabotában van itt a történetben. A megoldása is olyan kurta-furcsa, hogy csak lestem, lapozgattam visszafelé, hogy miről maradtam le, de nem találtam meg. Mintha kimaradt volna úgy három oldal: a sorozatgyilkost megzavarják sorozatgyilkolása közben.

Morgan rájön, hogy akkor be fogja fejezni, amit elkezdett. S ugyan előtte senki sem tudja, kicsuda lehet a pasas, de Morgan fél oldallal később már pont akkor és pont ott van, ahol az aberrált állat éppen sorozatgyilkolni akar. Mi van? Hogyan? Miképpen? Hogy-hogy? Mi van? 

S mindezt ahelyett, hogy ténylegesen azzal foglalkoznánk, amit az epizódcím ígér: ki volt Morgan, milyen volt az élete, mielőtt fejvadász lett? 

Aztán jön még néhány utalás az első kötetekre, a vörös vízen lebegő fotelekben ülő emberekre, akiket ilyen-olyan körülmények között Morgan küldött a másvilágra, Miszter Sandman, a Rabbit házaspár, a fekete rózsa hosszú orrú agybetegje... S máris lesz kapcsolódási pontja annak, aki rendszeres műélvezője a sorozatnak, 

Csakhogy ezek nem igazi kapcsolódási pontok. Mindössze Pavlov kutyáinak a csengői. Műéhség. Műtartalom. Vagyis a forgatókönyv szétcsúszott, a mondanivaló sokat markolt, mégis üres a tenyere... Van-e bármi értelme beszerezni ezt a számot, vagy csak a teljességet kerekíti, ha birtokon belül van. 

Is. 

* 

Kicsit félrevezettelek. Arról azért kapunk némi képet, Lisbeth halála után miként omlott össze Morgan, hogy szokott rá a kábítószerre, és miként jött le róla. Szóval a megszokott, ilyenkor esélyes események. Amik vagy érdekelnek a maguk kliséiben, vagy nem. Túl sok úton-módon nem tud ez történni. Vannak ezek a gyászfázisok, ugye, amiket főleg Elisabeth Kübler-Ross munkásságából már nagyon jól ismerünk. Meg a saját életünk tragédiáiból is. S ezeket a fázisokat lehet cifrázni. 

Morgan cifrázása nem sikerült rosszul. Engem általában nem szoktak érdekelni az ilyen témájú bármik. Meglehet azért, mert a saját életemben elég korán meg kellett élnem az elvesztés fájdalmát. Hét éves voltam, amikor a huszonhét éves anyukám meghalt. Ezért ebben a témában újat nem nagyon tudnak nekem mondani.

A kábszerfüggőséget meg soha nem értettem. Pedig érthetném, mert dohányzom. De nem értem. A tudatmódosítást mindig kerültem, inni sem sikerült még soha filmszakadásig, minden esetben csak a rosszullétig jutottam el, ha egyáltalán. de akkor meg hányok, így gyorsan helyreáll a világ bennem. 

De mint téma, nagyon nem érdekel sem a gyászfeldolgozás, sem a kábítószer. S immeg érdekelt! Most mondd! 

Ha engem kérdezel, miképpen történhetett ilyen, azt mondom, Val-t okold! Tudod, a rajzoló csajszit. Mert az ábrázolással érdekessé tette az egyébként számomra alapból érdektelen cselekményt is. S az értéke máris meg van A kezdetek.nek! 

Frike Comics, Budapest, 2024, 64 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891670 · Fordította: Szvoren Eszter, Jakab Noémi Nelli, Kéri Anna Katica, Tóth Fanni, Torma Viola, Ludmann Ágnes 

7/10

Kezdem ott, hogy a bérgyilkos-téma nem fehér holló. Még úgy sem, hogy a bérgyilkos alapvetőn pozitív, szimpatikus figura. Erre legkézenfekvőbb példa LAWRENCE BLOK Bérgyilkos-sorozata.

Blok bérgyilkosát Kellernek hívják. A sorozat három kötetét olvastam a négyből. Egyik jobb mint a másik.  Nincsen bérgyilkos ismerősöm. Legalábbis tudomásom nincsen róla, hogy lenne. Az ismerőseimnek olyan kis mindennapi munkahelyei vannak. Tudomásom szerint. Ezért nem tudom, egy átlagos bérgyilkos mennyire átlagos mint ember. Számomra Blok alkotta meg a majd' minden porcikájában szürke, mindennapi bérgyilkost. A totál szürkeségében elképesztőn színes figura. Ezt írtam róla anno. 

Keller egy teljesen mindennapi figura, se nem rikít, se nem fekete, szép rendesen, beleolvadósan szürke. A külsejéről semmit nem tudunk, az életkorát csak az utolsó fejezet címe („Keller nyugdíjba vonul”) sejtetteti. Keller profi. Kellernek erkölcsei vannak és morális érzéke van. Sőt, etikája is. S ez az etika tesz olyan csavarokat a történetekbe, hogy az ember füle ketté áll. Miközben Keller az marad, ami: bérgyilkos. Üdvözlet Roald Dahl-nak!

Kellerrel nem kell egyetértenünk. Hiszen bérgyilkos, és a bérgyilkolással nem érthetünk egyet, ugye, mert mi böcsületesek és egészséges erkölcsűek vagyunk, abba meg a gyilkolás nem férhet bele.

[...]

Keller megoldásaira, ha meg is hökkennünk, mégis bólogatnunk kell. Miközben, juj, mire bólogatunk! 

[...]

Keller megoldásainak örülünk, de nem a munkaköri kötelessége következményeinek, hanem az etika bólint rá, miközben az erkölcs meg sunyin lapít. Vagy az etika pragmatikusan rááll az erkölcs fejére, kinek-kinek szíve vágya szerint.

Nem félrebeszélek, midőn egy másik szerző másik bérgyilkosának a kilétébe avatlak be. Egyszerűen magától adta magát az analógia a magyarul The Killer címen megjelent bérgyilkosos képregénnyel. Mert bérgyilkosos mindkettő, s mert a szerepeltetett bérgyilkosok KARAKTERE eléggé hasonló. 

S bár más-más az elbeszélések módja, valószínűleg a figurák hasonlósága miatt érzek mégis hasonlóságot ebben is. 

A hasonlóságról jut az eszembe. Tegnap nézegettem a netet, kicsodák is e kötet szerzői. Amikor a magyarul The Killer címmel megjelent rajzolóját megláttam, röhögni kezdtem. Nem bírtam ki, egy kis kreatívoskodás után a RÖHOGÉST okozó végeredményt közzétettem a Facebook-on is. Emígyen. 

Bármilyen hihetetlen, a lenti képen három különböző személyt látsz. Párosítsd a képeket és a neveket!

a) Zacher Gábor (addiktológus)

b) Mohácsi Zoltán (könyves és zenei blogger, gépkocsivezető,)

c) Luc Jacamon (grafikus, a The Killer című képregénysorozat rajzolója)

A helyes megfejtők között a b) személy eredeti fotóját sorsolom ki, további okulásra.

Azon gondolkodom, levédetem a dizájnomat és jól beperelem a két jogosulatlan felhasználóját. Ügyvédismerősök, ki vállalja az ügyet?

(Érdekes módon az utolsó kérdésre nem érkezett még semmi válasz. Lusták ezek az ügyvédek!)

No, akkor beszéljünk már a fennforgó killerről is! 

Egyes szám első személyes, noir-stílusú elbeszélésmóddal látunk bele egy hideg gyilkológép mindennapjaiba, gondolataiba, életébe, munkájába. Megtudjuk, hogy ő is ember. Aki a munka nélküli idejében tök ugyanolyan mint akárki más.

Csak a munkája más kicsit, mint általában másoknak.

Végül is ez egy nyugis munka. Nem kerülök csúcsforgalomba, nem járok be minden nap egy irodába, nincs egy főnököm, aki az agyamra megy, és annyi a szabadidőm, amennyit akarok. Hát mi kell még? (13.) 

S persze a fizetése sem annyi, mint a szorgos kis hétköznapiknak, ezt ne felejtsd el! 

Annak, hogy tök hidegvérrel végez ki embereket, saját ideológiája van. A baj az, hogy elég nehezen támadható, csak éppen ágál ellene bennem minden erkölcsi vonatkozású zsigerem. 

A lényege: túl sok ember él a Földön. Úgyis. Ő nem tesz mást, csak kiszolgálja a fizetőképes keresletet, a gazdagok helyett öl meg embereket. A szegények helyett nem kell, nekik nincsen pénzük fizetni, megoldják maguk. S amúgy is, minden ember meghal egyszer, csak a halál időpontja változik, minden más változatlan. 

Kackiás érvelés, nem? 

A szépséghibája annyi, hogy minden hidegvére, távolságtartása ellenére úgy fest, a pasas élvezi, amit csinál. Nem csupán a pénz érdekli. Ahogyan állítja. 

Nekem borsódzik a hátam tőle. Csuda jól kitalált baromállat. De nem a Joker és a Hannibal Lecter féle fajtából. A maga csendes, szürke módján állat. Míg Blok Kellere (tudod, a Bérgyilkos-sorozat) egy alapvetően szimpatikus pasas, addig... (bakker, nem is tudom, hogy hívják a killert!) nem az. 

l

Már a könyv borítója elmondja, hogy ez a kötet a sorozat első két epizódját tartalmazza. Mindkét résznek van alcíme. Jól elrejtve. Most a sokadik kézbe vételnél tűnt fel. Az elsőé: Beégve. A másodiké: Lefelé. 

Mondjuk egyiket sem értem. Nagy lélegzetet véve bármelyiket meg tudom indokolni, mert simán tudok önmagam ellen is érvelni, de meggyőzni nem tudom arról magamat, hogy ez esetben az érvelésem igaz is lenne. 

Az első rész a killer bemutatkozása. Önmagáé, a munkájáé. Egy megbízás elvégzése adja a keretet. A türelmes várakozás fázisában kapcsolódunk be az életébe. A szemközti ház egyik emeleti lakásában várakozik türelmesen a killerünk. Várakozás közben avat be minket ebbe-abba. 

Aztán megtörténik a megbízás végrehajtása is. A killer nem visszafogott. Hullahegyet hegyet maga után. Meg egy tanút, akire képtelen meghúzni a ravaszt. 

A második részben pedig fekália van a palacsintában: a killer azt tapasztalja, hogy a nyomában vannak. És egyre inkább az az érzése, belső infók alapján. Jó kis sztori! 

l

Szóval, barátom, azt mondom, hogy összességében igencsak helyén van ez a képregény minden szempontból. Minél többet lapozgattam a kötetet, annál inkább így gondoltam. Kezdetben úgy találtam, van valami, hm, üresség a rajzokban. Mintha elmaradnának részletek, finomságok. Aztán egyszerre, megmagyarázhatatlanul, rákaptam a stílusra. Minden bizonnyal a forgatókönyv is a segítségemre volt. 

Mert lehetetlen azzal vádolni a történetet, hogy részletek híján lenne. Mély betekintést nyerünk a killer mindennapi életének a részleteibe. Azokba is, amikor nem gyilkoskodik, hanem csak él. S ezek a részletek adják meg a sava-borsát a történetnek. Valahogy alátámasztják, megtartják, indokolják az akciós jelenteket is

Ugyancsak kíváncsivá lettem, miképpen lehet folytatni ezt a történetet? S hogyan lehet elkerülni az ellaposodását? Mert így ahogy van, nagyon jó. Ha nem is elsőre és azonnal, de megvolt a csettintés. Pedig nem vártam tőle ennyit. Rámcáfolt.

Libub Group, Budapest, 2023, 128 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158226325 · Fordította: Bayer Antal

7,5/10

2024 pünkösd szombatja. Ha lenne ilyen. Ezen a héten mindennap később értem valamiért haza a megszokottnál. Vagy, ha időben, akkor meg dolog volt, mint tegnap amikor Szerelmetesfeleségtársam üzleti fesztiválozott, de a hétvégére meg be kellett vásárolni. (Bakker, a Bécsi úti Lidl-ben beálltam csöpp Yarisunkkal egy családi parkolós helyre. Jobb híján. Amikor kijöttem, akkor láttam, hogy nem családis, hanem rokis hely. Égett az arcom.) Könyvekért voltam, hol magamnak, hol SzFT édesanyjának, unokáztam... Mi is volt még? Hétfőn semmi. 

Viszont nem volt kedvem írni. Hm... Ilyen sem nagyon volt még. 

*

Nézegettem a Kettedik méhen belüli fényképét, videóját. Mindene a helyén, teljesen rendben van a kis kukis. A lányom dupla anya, én dupla nagypapa vagyok. Nagypapa, csessze meg! Belül meg az a kisfiú, aki rácsudálkozik a világ szépségére, csodáira, aljasságára és kegyetlenségére, aki nem ért semmit, és várja, hogy valaki elmagyarázza a hogyanokat és miérteket. S már régen nekem kell magyarázni, mert apa vagyok, s már dupla nagypapa. S már én vagyok, aki elől állok, akire egyszer majd visszagondolnak, akit értékelnek, akit szeretnek vagy sóhajtva, szomorúan rálegyintenek. 

Dani lesz a neve a Kettediknek. Mert csöppfiú. Én és az exem nem akartuk tudni egyik gyereknél sem, a születése előtt, minemű. Nincs bajom azzal, hogy tudom, tudjuk Kettedik Daniságát. 

Pötty emberke. Tizennégy centis kis boldogságforrás parazita. Játékbaba. Miközben teljes mivoltában él.

*

Ha már unoka: Lili. Minden egyes alkalommal meg kell harcolnom az elfogadásáért. Elsőre megsimogatni sem tudom, elhúzódik. Aztán már de, aztán már közeledik. De a liturgia hétről hétre meg van, Nem tudok mást tenni, elfogadom, és előveszem az empátia-készletemet. Nem tudom, én mennyire voltam bújós kisgyerekként.

A regény története a következő: Valahonnan egy messzi-messzi galaxisból valami irdatlanul hatalmas, fekete valami, izé elindul a Tejút felé. Mintegy véletlenül veszi észre egy csillagász tanonc. Úgy fest a fekete izé úticélja a mi Napunk.  

A csillagászok egyeztetnek, nemzetközi team vizslat a fekete izé után, és konstatálják, sajna úgy van, ide jön a gigantikus valami. Gázfelhőnek találják. S rendületlenül számítgatva megrettennek: ha az izé ideér, lesz baj. A pályájából ítélve valahol a Nap és a Föld között halad majd el, az elhaladás legalább egy hónap. Ha egy hónapig nem jut napfény a Földre, itt bizony élet nem fog maradni, ha igen, hát annak sem lesz utána jó az eszméletlen lehűlés miatt. Ha pedig a fekete izé érinti a Föld légkörét, olyan kémiai reakciók lehetnek a következmények, hogy ihajcsuhaj. A legkevesebb, hogy a légkörünk egyszerűen felrobban. Nesze nekünk!

S a gigantikus fekete izé jön és jön és jön. Aztán belépve a Naprendszerbe lassít, majd megáll. Olyan jelenségekkel, mintha fékező rakétái lennének. Nem halad át egy hónap alatt, de szerencsénkre vannak egyéb tényezők is, a Föld megsínyli nagyon az egy hónapot, kimondhatatlan tömegek pusztulnak el, de a kataklizma nem akkora mint a tudósok várták. 

Na, igen, a tudósok. A regénynek van egy központi alakja, egy Kingsley nevű csillagász. Zseniális pacák. Kibulizza, hogy egy válogatott társaság legyen a Felhő fő megfigyelője egy elszeparált helyen, elképesztőn gazdag és kezdetben érthetetlen felszereléssel. Ami felszerelésnek a miértjét kezdetben nagyjából senki sem érti, de megadják neki. 

Kingsley utálja a politikusokat. Ingyenélő, hatalommániás bagázsnak tartja őket, akiknek messze nem a közjó a legfontosabb, hanem a saját politikai céljaik. (Körülnézve manapságosan is több mint igaznak tűnik a véleménye.) 

A bekövetkező kataklizmák következtében a tudóscsoport mintegy világtényezővé válik. 

Aztán a felhő olyan dolgokat művel, hogy Kingsley-ben felmerül az elképzelhetetlen: a felhő tudattal, intelligenciával rendelkezik. Na, innentől már több mint érdekes a dolog! De ezt már nem spoilerezem el. 

*

A téma, látod, kicsit rokon Stanisław Lem Solaris-ával. Mert Lem azt vetette fel, ugyan már miért lenne egy bármilyen intelligencia feltétlenül humanoid-jellegű, miért kellene így-úgy emberszerűen kinéznie, fej, szemek, száj, kezek, lábak... Bármelyikből bármennyi is van, és bárhogyan is helyezkedik el. Vegyél alapul bármilyen sci-fit, mindig erről van szó! Lem azt mondta, hát nem! 

Hoyle felhője semmiben, sehogyan nem emberi. A kommunikációját is csak emberkompatibilissá teszik a tudósok. 

Jár az agyam. Volt egy sci-fi regény, ami hasonlóról szólt. Van benne egy félelmetesen gigászi ellenség, aki ellen harcol a komplett emberiség. Aztán kiderül, hogy a gigászi valami nem ellenség. Csak éppen nem vett tudomást az emberiségről. Észre sem vette. Ahogyan az erdőben sétálva nem feltétlenül vesszük észre, mi mindent taposunk el. Lehet, éppen egy komplett társadalom közepébe taposunk bele a bakancsunkkal. Nesze neked, hangyaboly... Anélkül, hogy tudatosulna bennünk, milyen pusztítást hajtunk végre. Na, valami hasonlóképpen müxik ez a Felhő is. Aki nem rosszindulatú, eszébe sincsen pusztítani. Simán csak enni jött a Naphoz, 

De hajlandó kommunikálni, amikor a tudósok végre meglelik ennek az útját.

A politikusok meg marhák, és csak az erőt ismerik a kommunikációra. ebből lesz is nagy baj, mert sarokba szorítják a Felhőt. Na, jó, ezt már tényleg nem mondom el, pedig talán a legjobb jelenet a könyvben. Ne öregedj meg a kíváncsiságtól idő előtt, nem beszerezhetetlen a regényke! 

*

Vagyis amit olvasunk érdekes, izgalmas is. Meg nem is. S pedig két okból. 

AZ EGYIK OK, hogy a szereplők jellemábrázolása enyhén szólva felületes és hiányos. Kingsley még csak.csak, de itt nagyjából vége. Oké, van még egy a tudósok közé szorult politikus, aki figyelmet rdemel. De mindenki más felcserélhető bárki másra.  

S ez a kisebbik probléma. 

A MÁSIK OK, hogy a regény szerkezete, dramaturgiája nem átgondolt, sőt, nem jól kigondolt. Amíg Lem megtalálta a megoldást a Solaris-ban, hogy a felvetését irodalomba, személyes konfliktusba csomagolja, addig Hoyle beszélteti a tudósait. Nagyon sokat beszélteti.

S még ez se lenne baj, ha nem magasröptű tudományos szövegekkel beszéltetné. Amikből a magam részéről vajmi keveset fogtam fel. Szerencsére Hoyle néha lefordítja, amit mond. ennek érdekében nagyon jó húzás volt egy politikust bekavarni a tudósok közé. Így is nem magasan kvalifikált, embernek nem való tudományossággal beszélgető überagyak érthetetlen eszmecseréjével telik meg oldalak tömkelege. De mert a politikus kérdez, legalább ezt-azt el kell neki magyarázni. Ezáltal az olvasói hozzájut fogyasztható tudományos információkhoz is.

Lehetne jó dramaturgia eszköze a puszta beszélgetés is. Csípőből Ingmar Bergman remeke, a Jelenetek egy házasságból jutott az eszembe, Ami egészen más téma, egészen más műfaj, de a filmváltozatban a két szereplő három vagy négy órán át csak beszélget egymással. Mégis lenyűgöző az egész koncepció. Vagy ott vannak a Ne féljünk a farkastól! pazar szócsörtéi! Mennyi dráma, fájdalom, gonoszság, elfojtás, élc, gúny van bennük! 

Hoyle tudósainak a beszélgetése nem ilyen lenyűgöző. Egyáltalán nem lenyűgöző. Mert a tudósai tudományos bikkfanyelven kommunikálnak. Amit a normál földi halandók tömkelege bizonyosan nem ért neg. 

Pedig a regény háromnegyedétől Hoyle bizonyítja, hogy tudja ő ezt a regényírás-dolgot egészen másképpen is művelni. Onnantól cselekményessé válik a szöveg.  Élet költözik bele.

De addigra a szöveg értékelhetősége már jelentős hátránnyal küzd az olvasóért..A tudományos szövegelésű oldalak sokasága nekünk, az egyszerűen huzalozott plebsznek, kimondom: unalmas. Az érthetetlensége miatt.

R. I. P., ahogyan nevelt Csemetém szokta volt fogalmazni, ha azt akarja mondani, hogy kész, így van, nem máshogyan, pont nem érdekli semmilyen ellenérv. 

*

A REGÉNY KÉT FŐ TÉMÁJA a politika töketlensége, alkalmatlansága és a kommunikáció. 

Azt, hogy a politikusok mire képesek, milyen úton, milyen eszközökkel, nap mint nap tapasztaljuk Ukrajna kapcsán is. Akár az alapkonfliktusra gondolok, 2014 környékén, akár a mostani háborúra, és Európa gazdasági öntökönszúrására. Vagy arra, hogy Ukrajna támogatásával gyakorlatilag a harmadik világháborúba sodorják a világot. Ahogy már kétszer megtették.

Hoyle ebben a kérdésben nagyon határozott. A politikusok, a polisz szolgái, ahogyan a görögök fogalmaztak. Mármint eredetileg azok voltak a politikusok. Mára az egész cirkusz teljesen másról szól. Önfontosságától eltelve a politika süket, vak.és érzéketlen. erről különösebben nem lehet mit beszélni. Tudod: R. I. P..

A kommunikáció hatalmas téma. Én is sokat kommunikáltam már róla.

Ha Szerelmetesfeleségtársammal képtelen vagyok dolgokat megbeszélni, akkor ez senkivel sem sikerülhet. S vannak dolgok, amikkel kapcsolatban még vele sem sikerül zöldágra vergődnünk.

Jó darabig Dömdödöm volt a számítógépem jelszava, mert tökéletesen empatikus vagyok Lázár Ervin figurájával, aki teljesen feleslegesnek talál bármiféle beszédet. Mondjuk Dömdödöm a szeretlek szó devalválódása miatt nem mond semmi mást, csak azt, hogy dömdödöm.

Mocsok nehéz dolog a kommunikáció. Még azokkal is, akiket szeretek. Pedig beszédben nem vagyok gyenge. S az a kisebbik baj, hogy nehéz. A nagyobbik baj, hogy a legtöbb esetben felesleges. Azért az, mert csak újabb konfliktust szül, jobbára különösebb eredmény nélkül.

A magam részéről nem is a közös nevező miatt tartom szükségesnek. Ha az is van, az inkább csak bónusz, A kimondás, a feltárás sokkal inkább az elfojtások, a rák kialakulásának a megelőzése érdekében lényeges. Hogy legyen szelep a kuktán, de robbanjon bele a szépen festett konyhába, és különösen az arcunkba ne.

A fekete felhő azt mondja a tudósoknak, hogy az emberi kommunikáció nagyon komplikált. Túl sok benne a bizonytalansági tényező. Eleve a körbeírásra hagyatkozik. A közlő félnek precízen kell megfogalmaznia, amit mondani akar. A szókincs, a kifejezőkészség hiánya, a nyelvi hiányosságok miatt már itt bukhat minden. A fogadó félnek meg kell értenie, amit hall, lát vagy olvas. Ehhez értenie kell a közlő által alkalmazott nyelvet: egyfelől a konkrét földrajzi nyelvet, másfelől a kommunikációs csatorna sajátos nyelvét. Ha szóban történt a kommunikáció, beszélnie kell az adott nyelven, ha írásban, ismernie kell az írásjeleket is, ha vizuális a közlés, akkor értenie kell az adott jelrendszert. Adott szavakon, fogalmakon  ugyanazt kell értenie mint a közlőnek.

S bizony ez a legritkább esetben jön össze.

Mások a tapasztalataink és a rájuk adott reakcióink, amelyek az értelmezéseket létrehozzák. „Rettenetes hideg van!” – mondja a Fekete-Afrika lakója tizenöt fokban. Amit a svéd teljesen kellemes hőmérsékletnek érzékel. Az eszkimó számára a mínusz tíz fok már kánikula, így a tizenöt elviselhetetlen hőséget jelent. Az adott kifejezés jelentését tehát a megélt tapasztalatok formálják. De legalább a hideg szó fogalma ugyanazt jelenti a fekete-afrikainak, a skandinávnak és az eszkimónak: az összehúzott ruházat, a vacogás, remegés, a lobogó tűz óhajtása ugrik be mindnek, Van lehetőség a közeledésre.

S a „Rettenetes hideg van!”-szókapcsolat üzenete egy roppant egyszerű, könnyen értelmezhető üzenet. Mégis mennyi bukta lehet benne! Gondolj csak bele! 

A felhő ezért tartja nagyon elégtelennek az emberi közlésformát: túl sok benne a buktató, nem eléggé közvetlen az átadás formája és módja. Mennyivel egyszerűbb lenne a megélt tapasztalat hátterének csomagjával átadni, amit közölni akarunk. Ha azt mondod gyász, az nekem azt és annak következményeit jelenti, hogy hétéves koromban, huszonhét évesen meghalt az anyukám. Neked talán a kutyád. Egy harmadik pedig a kedvenc együttese énekesének az elvesztését érti rajta. Az érzelmi tapasztalat hasonló, de a mindennapi életre való kihatás más és más. 

S a könyv tudósainak egy minden porcikájában (nincsenek is porcikái!) eltérő intelligencia számára kell közléseket átadni, és értelmeznie a tőle jövőket. Csuda izgalmas probléma! 

Hoyle történetének legfájdalmasabb része, amikor a felhő megpróbál közvetlenül eljuttatni információkat emberekhez. De mert a két faj közötti eltérések még nem eléggé feltártak, gyakorlatilag két embernek is kisüti az agyát. Nem direkt, nem gonoszságból, hanem mert nem tudja még egyik fél sem, hol van a biológiailag elérhető maximum. 

*

Nem szaporítom tovább a szót. Úgy vélem, A fekete felhő annál többet ér, mintsem, hogy a „meg ér egy misét”-fonémával elsommáskodjam az értékét és az érdekességét. Mondtam, mondom, érdemes pár forintot és időt szánni rá. Ha másért nem, hát azért, mert megerősít abban, hogy a politikával, a politikusokkal, a katonákkal igen komoly baj, és ad némi türelmet, ha közlendőnk van, és nem értenek, meg empátiát, ha mi magunk vagyunk képtelen megérteni valakit. 

S ha kozmológusok, csillaágszok, matematikusok vagyunk, akkor megadja a felsőbbrendűségi tudat Parnasszusának igazolását is: összekacsinthatunk Hoyle-al, hogy, szasz' kolléga, én értem, amit  mondasz, nyomd nyugodtan! :-) 

Holló és Társa, Kaposvár, 1994, 290 oldal · ISBN: 9638380128 · Fordította: Kuczka Péter

6,5/10

2024 májusa, egy héttel pünkösd előtt., reggel 7:30. egyedül. Nappali. Kanapé. A Da Captain Tripps 2022-es albuma, a Maths Of the Elements. Nyugalom. Béke. Szerelmetesfeleségtársam még alszik.  

Kicsi ez a lakás, apró a fürdő is, a konyha is. Mégis otthon érzem magamat benne. Tegnap láttunk egy filmet, „A sarki iroda” a címe. Pedig inkább sarokirodáról van szó. Negyvenes, nagydarab, szemüveges bajuszos pasi belép egy céghez. Lassan a cselekményből kiderül, hogy van vele baj. Egyfelől zseni,mert úgy old meg feladatokat, ahogyan senki. Ha egyáltalán, mert nem biztos, hogy az valóság. Ahogyan a nagyon barátságos szoba sem az, ahová rendszeresn betér feltöltődni. Mások csak azt látják, hogy áll a csupasz fal előtt. Ő pedig közben csuda jól érzi magát a szobában. Ami nem létezik. 

s egyszer csak azt mondja, hogy mindenkinek szüksége van egy helyre, ahol igazán otthon van. 

Nekem ez a kanapé az. Annak is a menetirány szerinti jobb oldala. Meg SzFT öle. 

Bár, ha belegondolok, voltaképpen bárhol tudom magamat harmonikusan érezni. Anyós kertjében, a gyulai, immár rendszeresen szállásunkon, a fiamék kerti padján, de még a munkahelyem filagóriájában is. S például ezt a türkiz kanapét bármikor elcserélném egy gyulai kertes házra. Komolyan mondom!

Illusztrálta: 
 KATRHRYN OTOSHI  

Arról van szó, hogy valahol valamikor egy csomó robot azt mondta az emberi uralomra, hogy ők ilyet simán tudnak csinálni, sőt jobbat is, ha már egyszer okosabbak mint az ember.

Elkötnek hát egy űrhajót és lepattannak a humán uralomból. 

Mi nem ekkor kapcsolódunk be a történetbe, hanem sokkal később. Akkor, amikor a robot-Éden látszólag már létrejött.

A társadalmuk felépítése nagyon egyszerű: vannak, akiknek nem jó, mert folyton-folyt robotolniuk kell. Ők a Robotolók. Vannak, akik fenntartják a rendet, mert néha-néha akad a Robotolók között, akiben kérdések merülnek fel, és milyen már egy tökéletes társadalmat megkérdőjelezni? A rendfenntartók az aranyszínű RoboTestvérek. A Robotolók által permanensen termelt energiát a rend érdekében jobbára a RoboTestvérek használják fel. Így rendelkezett a robotváros fő-fő személyisége, MédiAtya. 

A robotok nem hagyják el Kupolavárost, mert odakint sötét van és a mindenevő RoboTrollok garázdálkodnak. 

A legszorgalmasabb Robotolóból RUR lehet. A RUR, hm amolyan sztahanovista élmunkás, akire a Robotolók felnéznek. De valami elementáris rajongással. (Még egy szó, ami manapság már minden bizonnyal magyarázatra szorulna, de ezt most kihagyom, messzire vezet.) Érdekes, hogy a szerző csak körülírja, de nem magyarázza meg ezt a szót. Ám a Moha OLVASÓ-naplója blog művelt olvasói tudhatják miről van szó. 

Na, ebben a társadalomban, de a legalján van egy, a többieknél sokkal apróbb, hozzájuk képest csökött kis robot. A neve Tömpe. 

Tömpe nem lelkes dolgozó. Kíváncsi, kérdései vannak, észrevesz dolgokat. S amit észrevesz, az valahogy nem smakkol azzal a képpel, ami a többiekben él az ő tökéletes társadalmukról. 

De Tömpe nem csupán kíváncsisága és a kérdései miatt periférikus jelenség, hanem a tömpesége, az eltérő külseje miatt. Aminek okából a kis robotot a többiek rendszeresen csesztetik. Ja, jól látod, rasszista a robottársadalom is, semmi polkorrektség nincsen benne. 

Szóval Tömpe lázadó robottá lesz. A többi már történelem. De legalábbis spoiler. 

* 

A kiadó a papírborító hátsó fülére nyomtatott szövegében azt mondja: 

Az Agave Könyvek nagy örömmel és büszkeséggel mutatja be a magyar olvasóknak A legszomorúbb
kisrobotot, amely több szempontból is első. Eleddig ez az első kifejezetten gyerekeknek szánt sci-fi
mesekönyv Magyarországon. Másodszor pedig ez a kiadó első gyerekkönyve.

Őszintén reméljük, hogy legalább annyi élvezetet okoz a könyv, mint amennyi szeretettel mi készítettük. És reméljük azt is, hogy a magyar gyerekek is annyira a szívükbe zárják majd Tömpét, mint a fiatal amerikai olvasók.

Nem zárták. A könyv papírborítójának első belső fülén már a címe is meg volt a beígért folytatásainak. Amikből aztán nem lett semmi. 

De az Agavé az idézetben besorolja műfaji hovatartozásilag a könyvet: gyerek sci-fi-mesekönyv. 

Előrebocsátom nekem sem a besorolás szempontjaival, sem a betöltésükkel nincsen bajom. Nekem, ha nem is hidaltam le tőle, és vannak kisebb fenntartásaim, kompletten tetszett az egész. 

De simán elfogadom, hogy az egész koncepciója úgy elhibázott, ahogyan van. Mondom is miért!.

DIKTATÚRA
A könyv 2003-ban jelent meg. A diktatúrák jelenléte nem telepszik rá a nyugati világra, de még a felére sem, úgy,  ahogyan az 1989 előtt.

Vannak diktatúrák, hogyne lennének. Lám, asszondják balról, hogy amiben élünk az az Orbán-rezsim, na az is az! Holott sokkal inkább jelent diktatúrát a polkorrektség kíméletet nem ismerő kizárólagossága, a cenzúra kötelezősége (hívószavak: holokauszt, feketék [négerek], BLM, romák [cigányok], homoszexuálisok és a bármilyen -szexuálisok, stb), az eltörléskultúra (cancel culture) életnyomorító aljassága, a Me Too múltba vesző ellenőrizhetetlensége... Próbálj ezek ellen mondani valamit! De idetartozik még a pandémia bármelyik részterületének bármilyen szempontú kritikája is. Vagyis a gyerekek egy egészen másfajta diktatúrát ismerhetnek meg tapasztalati úton mint amiről a könyv beszél. Egy olyat, amit nem is érzékelnek diktatúrának: széleslátókörűségnek, humanizmusnak vélik. 

Ebben a diktatúra-formában nincsen olyan, egyszemélyű diktátor mint MédiAtya. 

Vagyis a diktátorcentrikus diktatúrával/ról nincsen semmi tapasztalatuk. Hacsak nem..., de nem, a könyv jóval Trump elnöksége előtt született. 

Na, szóval: a diktatúrához a kisskacoknak nincsen kapcsolódási pontjuk. 

TÖMEGHÜLYÍTÉS, MÉDIA, JÓLÉT
A könyv a Z-generáció idején született. A Z-sek már beleszülettek a kütyük világába. Az ő számukra az Insta és a Tiktok a világ. A Facebook már őskövület. A könyv pedig anyázás. A figyelmük rövidtávú, a való élet felé a passzivitásuk határtalan. Érdekes módon a kritikai érzékük az internet talmi ismeretei iránt sokkal fejlettebb, árnyaltabb mint az előttük levő generációké, de a függőségük sokkal nagyobb. 

A média mindennapos néphülyítő ereje, hatalma számukra nem üzenet, hanem jelenlevő evidencia. Vagyis számukra MédiAtya személye, súlya, hatása alapvetőn megkérdőjelezhető. 

Arról nem beszélve, hogy ez az a generáció, amelyiknek az életbe belépve hatalmas igényei és elvárási vannak a munkája értékét illetőn. Xarér'-húgyért ők nem hajlandók dolgozni. Akkor inkább nem dolgoznak. A jelszavak nem érdeklik őket, a közjó és közösségi érdek sem. Ők már egy atomizált generáció, amely jobbára képernyő előtt tölti az életét. Vagyis olyan üres jelszavakra, mint MédiAtya fő üzenete, hogy „Boldog Robotok Boldog Gyümölcsöt Termesztenek”, ők nagy ívben tesznek. Nem közösségben gondolkodnak. Nem munkában, hanem bérben. Bérben pedig alamizsnával nem érik be. 

Ezáltal a Kisrobot világa semmiképpen sem az ő világuk. S nem azért, mert sci-fi a sztori, meg nem is azért, mert robotos. 

NEM MESE EZ, GYERMEK
Bár az a fránya belső fülszöveg határozottan ezt állítja. Nem tudom, lehet-e sci-fi mesét írni. Mindenesetre például Lem Kiberiádája sokkal mesésebb volt, de neki eszébe se jutott gyerekeknek írni a robotsztorijait. A mese a görbetükör része volt. De a nyelvezet, az irónia, a groteszk, az abszurd ellenére meseszerűbb volt, mint a Kisrobot-é. 

Minél többet gondolkodom, annál kevésbé értem ezt a mese-nézőpontot. Nem értem, miért a fülszöveg  megfogalmazása. Hacsak nem a marketing a motiváció fő ereje. 

Mert semmiféle mesejellemzőt nem találok a történetben. Hm... Egyedül talán a főszereplő Tömpe fizikai, társadalmi aprósága, majd éppen az apróságából fakadó későbbi jelentősége... Igen, ha más nem is, talán ez.

Egyszóval nem mese ez a történet. Azt elfogadom, hogy ifjúsági kisregény. Mert tény, valóban van benne valami, ami elválasztja attól, hogy egy normál sci-fi novella legyen. S most nem a külső megjelenésére gondolok. Mert a dizájnnal megtettek mindent, hogy a gyerekkoncepciót erősítsék. Teszem hozzá, sikeresen tettek meg mindent, a könyv tetszetős, szimpatikus, megnyerő. Jól eltalált a formája, a mérete, tipográfia, minőségi a papír, a nyomat, tehát tényleg semmi baj nincsen vele. 

De semmiképpen sem mese. Még csak nem is meseszerű. Vagy mit nevezünk mesének? 

*

Azt mondtam: kompletten tetszett az egész minden, KISEBB FENNTARTÁSOKKAL. A kisebb fenntartás abból fakadt, hogy nem tudtam igazán azonosulni Tömpével. És nem sikerült Isten igazából elkapnom Médiatya motivációját sem. Az utóbbi a kisebbik baj. Az előbbi viszont igazán az. 

A két lépés távolság talán már a könyv címével kezdődik. Mert a cselekményt ismerve az bizony elhibázott. Tömpe nem szomorú. Legalábbis első sorban nem szomorú. 

Amit érez, nem szomorúság: a rossz társadalmi közérzete, az, hogy átlát a rendszeren, ezért képtelen beilleszkedni, az, hogy nem képes elfogadni a komplett maszlagot, hogy nem éri be értelmetlen, mások által meg nem kérdőjelezett jelszavakkal, hazugságokkal támogatott kényszerű cselekvéssel, munkával, az bizony egyáltalán nem szomorúság. 

A szomorúság passzív állapot. Veszteségből fakad, valakinek, valaminek a hiányából. A szomorúság megtorpant, megállít. Futás közben ugyan lehet sírni, de egyszerre a két dologra nehéz koncentrálni. Mert a szomorúság alapvetőn passzív állapot, a futás, az akció pedig aktív. A hiány, a fájdalom ösztökélhet akcióra, de maga az érzés, a szomor akkor már átváltozik valami mássá. Jobbára haraggá, dühvé. 

Amire viszont egy gép, egy robot nem képes. Mer' csak robot. Még csak nem is android. .

Tömpe nem szomorú. Elégedetlen, kíváncsi, kritikus gondolkodású, tettre kész, bátor, gondolkodó típus. De egyáltalán nem szomorú,

A cím tehát kialakít valamiféle elvárást, koncepciót, és aztán egyáltalán nem aszerint működik. 

Tehát a történet címe az egyik oka annak, hogy nem voltam képes igazán azonosulni a főszereplővel. A másik ok, hogy bár a szerző mindent megtett annak érdekében, hogy Tőmpe a robotmivolta ellenére se legyen pusztán gép, mert a mikróhullámú és a porszívó lelki problémáival piszok nehéz az azonosulás, de mégsem sikerült azt a hatást elérnie mint mondjuk Asimovnak. Igaz az ő robottörténetei jobbára androidokról szólnak, nem annyira robotokról. 

De azt mondom R2-D2 vagy C-3PO, vagy a Galaxis útikalauz kacagtatón mulatságos, depis robotja, Marvin, de még ha azt mondom, legalábbis az én boomer-társaimnak, hogy Mikrobi, akkor talán dereng már, miképpen lehet néhány vonással, minden gépsége ellenére emberivé egy technológiai termék.  

Tömpével az a baj, hogy bár gép, egy pillanatig sem tudtam annak tekinteni. Ahogyan a fenti szaktársait pedig permanense de. Tömpe személyiségébe időközönként beleszól, hogy gép. A szaktársak esetében időnként a gépségükbe szólt be valami emberi. Marvin könnyes röhögést okozó depressziója sem neurológiai eredetű volt: egyértelmű, hogy programozási gikszer a kiváltója. 

*

Molyos közhellyel tehát azt mondom, a Kisrobot története alapból nem hibátlan. Egyén problémákba, mert az egész szempontjából voltaképpen lényegtelenek, feleslegesnek tartom belemenni. Rája adásul, ha halmoznám a kritikus felvetéseket, egészen biztosan nem az maradna az összkép benned, amit mondani akarok Tömpe történetéről. 

Mert az összkép, amit sugallni akarok az a következő. Van itt, ugye, egy 1984-üzenetű, az önmegvalósításról szóló robotos sci-fi. Kicsit távolságkényszerítő, de szerethető főszereplővel, rideg, de izgalmas, teljesen nem kiszámítható cselekménnyel. Kinézetében pazarul sikerült könyvbe téve. S mivel nem vagyok Z-generációs, személyes tapasztalatom van a diktatúrákról, az üres lózungokról, az értelmetlen munkáért járó könyöradomány fizetésről, a médiahülyítés erejéről és módszereiről és az önmegvalósítás médiától teljesen független kereséséről, lehetőségeiről. Ezért nekem mond valamit  könyv. Akkor is, ha nincsen egyetlen porcikája sem, ami valahonnan ne lenne ismerős. De mert ismerős, semmiképpen sem idegen. Megvalósításában pedig határozottan szórakoztató. Elgondolkodásra az ismerősséget generáló elődök, előzmények már kényszerítettek.

*

Nézegetni pedig kimondottan kellemes. S ez nem mellékes. 

>

A GARCIA első két része, mondom, egyazon történet, és csak a hossza indokolta a két kötetességet. azt leírtam, hogy a képregény megértését jócskán könnyíti a huszadik századi spanyol történelem akármilyen felületes ismerete is. Ezt a magyar kiadó is belátta, íratott is egy pár oldalas összefoglalást.

Akkor jöttem rá, hogy a spanyolokról (sem) tudok jóformán semmit. Franco neve meg volt ugyan, de az, hogy egészen '75-ig diktátorkodott, no, az már nem. Ahogyan az sem, hogy Franco sikeresen kívül tartotta az országát az össznépi konfliktusból, a második világháborúból.

Más kérdés, hogy ez a háborút közvetlenül megelőző, négy éves polgárháborúnak volt köszönhető, mintsem bármilyen ideológiai megfontolásnak. Ahogy az sem kérdéses, ha Spanyolország mégis hadat viselt volna, akkor azt a tengelyhatalmak és nem a Szövetségesek oldalán teszi. 

Ebben a GARCIA-kötetben a spanyol történelem másik nagy kérdése, a kisebbségek helyzete a kulminációs pont. Az én generációm, amely a hatvanas évek közepén, végén született, anélkül, hogy a részletekkel tisztában lett volna, sokat hallott a baszk szeparatista szervezetekről. 

Pedig a baszkok az összspanyol lakosság mintegy két százalékát jelentik. A katalánok tizenhetet. A katalánok, meglepő információ következik, Katalóniában élnek, spanyol hon dél-keleti részén.

A katalán autonómia is megér egy misét!

Még a nagyon közeli múltban, 2017-ben is komoly politikai csatározások folytak, több katalán politikust börtönbüntetéssel sújtott a spanyol közigazgatás, mert népszavazást kezdeményeztek, hová tartozzon Katalónia (62%: ne a spanyolokhoz!). Tehát nem csupán a katalán autonómiáról volt szó, hiszen Spanyolország alapvetően tizenhét autonóm közösség alkotja, hanem Katalónia független országgá nyilvánításáról. Barcelona is Katalóniában van. Csoda, hogy a spanyolok megsértődtek az elszakadásos balhé miatt?

Mindez azért lényeges, mert a GARCIA harmadik részének az alcíme, ami a borítóra nem került rá, csak a belső címlapra: Garcia Katalóniában.  

*

Adva van egy őskatalán családból származó, ambiciózus, kigyúrt, sportember fickó, túl az ötvenen. Ő trónt akar magának. Mármint külön katalán királyit. 

Adva van egy Katalónia függetlenségéért randalírozó, fiatalokból álló szervezet, akik utálják a balosokat. 

Adva van, hogy az előző részből megismert Antonia (tudod, az újságírónak álló fiatal csajszi, aki ápgrédeli, hogy csakugyan akar-e újságíró lenni, ha az úgy működik, ahogyan megtapasztalta), aki a pasija után megy, aki csatlakozott valami kommunához.

Adva van, hogy ennek a kommunának az egyik férfi tagja, aki nagyon rámozdul Antoniara, annyira, hogy még az egyik merev péniszű szobrát ingyen nekiajándékozza, szóval a szobrászról kiderül, hogy ő a fia a... Na, de ezt már mégsem mondom el! 

Adva van még egy írónéni, aki egyfajta példaképe Antonianak. A néninek fontos szerep jut, nem csupán példaképkedik. 

Adva van az előző történetben (tudod, a kétkötetesben, amiről már írtam) már szereplő háttérben meghúzódó, de a szálakat igen aktívan a kezében tartó, az eseményeket mozgató, általam Szacsvay Lászlóhoz hasonlított figura. Akiről ebben a részben kiderül, hogy sokkal inkább hasonlít a Mézga-rajzfilmek Máris szomszédjához mint Szacsvayhoz. 

S persze adott, hogy GARCIA-nál van a megoldás, naná! Ennyi adottsággal rendelkezik a GARCIA! harmadik kötete. 

*

Meg rajzokkal. Persze, hogy!

Amikről jól elmondtam a véleményemet az első két rész összevont értékelésében. Változás mindössze annyi van, hogy bár az indokát megfejteni nem tudtam, de akad egy-két színezett kép, meg egy színes, dupla oldal is. Hiába próbáltam dramaturgiailag helyrekattintani a színeket, kudarcot vallottam. Igaz, nem izzadtam meg a kattintásra fordított erőlködésben. 

De minden igaz, amit a rajzokról amott mondtam: hol realisták, hol humorosak, hol groteszkek, hol kedvesek, és a végén mégsem a stíluskatyvasz ami megmarad az olvasóban. Ez már valami! S egyébként ez az, ami miatt egyre jobban és jobban kedvelem ezt a sorozatot. 

*

A képregényből kiderül, hogy a szerzők mit gondolnak a politikáról általában és a katalán függetlenségről. Aki az utóbbit akarja, mind gazember a képregényben. Aki meg az előbbit műveli nagyjából az is, csak az legalább nem gyilkos,mint a katalánok. Még mindig csakis, csakis a képregényről beszélek. 

Gondolom, a negyedik kötet a baszkokkal foglalkozik majd. De nem tudom, hová, meddig lehet fokozni az unalom megjelenése nélkül GARCIA kalandjait. Jól figyelj a megfogalmazásomra: „az unalom megjelenése NÉLKÜL”. Ezt írtam. 

Különösen, hogy ez a rész átláthatóbb, világosabb, tömörebb mint a kétkötetes előző történet volt. Szóval: ez igen! 

Vad Virágok Könyvműhely, Újhartyán, 2022, 216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635950324 · Fordította: Kutasy Mercédesz

9/10

2024 májusában, két nappal a fizetés előtt. Ismét szorgos-dolgos a hét, annyira, hogy várom a hétvégét. Tualjdonképpen nem is történt semmi, csak a munka volt, meg a blogolás. Meg holnap kerékcsere, nem tudom, hány év után Füstinek, a kis Yarisunknak. Kap egy négyévszakos garnitúrát. A múlt héten rendeltem meg a Szentmihályi úti Abroncsban. Sikerült kiválasztanom azt a napot, amikorra lett egy csomó késői és távoli lakóm. S rája adásul háromra lőttem a cserét... Tegnap nem győztem időpont módosítani. A vége az lett, hogy reggel odaviszem Füstit, délután valamikor megyek érte. Tök rugalmasak voltak. Reménylem, rendben is lesz minden!

Eddig három értékelésem NEM került ki a Blogcímlapra. Szokatlan.  

A bejegyzés rövidített formában eredetileg itt jelent meg:

A kötet többé.kevésbé azt adja, amit a címe ígér: negyvenegy magyar sláger születésének a körülményeit mutatja be. Nagyjából.

Az ötlet nagyon jó, érdekes és izgalmas! 

*

A szerzők rögtön az elején tisztázzák a fő csapás problémáit. Mert igen, valóban, nevezz negyven magyar slágert! Aztán kérd meg ugyanerre tíz barátodat! Majd vesd össze a tizenegy listát! Vajon hány dalcím egyezik majd? Ugye, hogy ugye?

Én néha megdöbbenek, hogy a tehén tőgyébe tetszhet ezmegaz a dal embereknek, amikor... Aztán mindig vállat kell rántanom, és felidéznem drága Nagyikám mondását: „Hát még a két ujjunk sem egyforma!” Ebben a könyvben is van olyan nóta-történet, amit nekem egészen biztosan eszembe nem jutott volna beszerkeszteni egy ilyen könyvbe. Aztán amikor megnéztem, a YouTube-on mi is ez, elképedtem a hozzászólások mennyiségétől és lelkesedésétől.

Azt már csak én teszem hozzá a válogatás problémájához, hogy különösen nagy lesz az elégedetlenség, ha még a műfaj sincsen meghatározva, leszűkítve: pop-, rock-, beat-, tánczene-slágerekről legyen-e szó? A kötet tartalma szerint mindegyikről. Szerintem ez ha nem is hiba, de némi koncepciótévesztés volt. Aki mindenkinek tetszeni akar, senkinek sem fog tetszeni. Ezáltal a beválogatott negyvenegy dal némelyikével egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Vélem, mások meg mással nem. 

Itt a helye a tartalomjegyzék megmutatásának. Abból sok minden, ha nem minden kiderül.

Előszó.
1. Illés: Az utcán (Szörényi Levente – Bródy János)
2. Echo: Gondolsz–e majd rám? (Varannai István – Tamás László)
3. Az ócska cipó (Cseh Tamás – Bereményi Géza)
4. Generál: Lehajtott fejjel (Novai Gábor – Várkonyi Mátyás)
5. Corvina: Egy viharos éjszakán (Szigeti Ferenc – Soltész Rezső)
6. Apostol: Okosabban kéne élni (Németh Gábor – Szenes Iván).
7. Piramis: Szállj fel magasra (Gallai Péter – Köves Miklós)
8. Generál: Könnyű álmot hozzon az éj (Várkonyi Mátyás – Miklós Tibor)
9. Zorán: Apám hitte (Sztevanovity Zorán – Presser Gábor – Sztevanovity Dusán)
10. Hernádi Judit: Sohase mondd (Döme Zsolt – Verebes István)
11. Karthago: Requiem (Szigeti Ferenc)
12. Korál: Homok a szélben (Balázs Ferenc – Horváth Attila)
13. KFT: Bábu vagy (Bornai Tibor – Laár András – Lengyelfi Miklós – Márton András)
14. Soltész Rezső: Szóljon hangosan az ének (Soltész Rezső – S. Nagy István
15. Bojtorján: Csavargódal (Buchwart László gitáros – Kemény Győző – Pomázi Zoltán – Vörös Andor – Horváth Attila)
16. Hungária: Várni rád egy éjen át (Fenyő Miklós)
17. Charlie – Cserháti Zsuzsa: Száguldás, Porsche, szerelem (Nagy Tibor – Juhász Sándor)
18. Varga Miklós: Európa (Varga Miklós – Varga Mihály)
19. Edda: Ünnep (Fortuna László – Pataky Attila)
20. R.Go: Szeretlek is, meg nem is (Szikora Róbert)
21. Neoton: Yo–Yo (Végvári Ádám – Dobó Ferenc – Csepregi Éva)
22. Z’Zi Labor: Faképnél történő hagyás (Janicsák István)
23. Dolly Roll: Elpattant egy húr (Novai Gábor – Dolly)
24. Bikini: Közeli helyeken (Németh Alajos – Dévényi Ádám)
25. Dolly Roll: Ábrándos szép napok (Borisz Fomin – Eugene Raskin – Dolly)
26. Tátrai Band: New York, New York (Pálvölgyi Géza – Tátrai Tibor – Kovács Tamás)
27. Beatrice: 8 óra munka (Nagy Feró)
28. Rapülők: Nem adom fel (Presser Gábor – Sztevanovity Dusán – Berkes Gábor
Szentmihályi Gábor – Geszti Péter)
29. Korál: Maradj velem (Balázs Ferenc – Horváth Attila)
30. Republic: Erdő közepében (Bódi László)
31. P. Mobil: Ez az élet, Babolcsai néni (Sárvári Vilmos – Schuster Lóránt)
32. Charlie: Jég dupla whiskyvel (Lerch István – Horváth Attila)
33. Eördögh Alexandra – Császár Előd: Tiltott szerelem (Berkes Gábor – Valla Attila)
34. Kormorán: Ki szívét osztja szét (Koltay Gergely)
35. Fenyő Miklós: Napfény a jégen (Fenyő Miklós)
36. United: Végső vallomás (Pély Barnabás – Romhányi Áron – Orbán Tamás)
37. Oláh Ibolya: Magyarország (René Dupéré – Geszti Péter)
38. Magna Cum Laude: Vidéki sanzon (Szabó Tibor – Kara Mihály)
39. Bródy János: Ezek ugyanazok (Bródy János)
40. Auth Csilla →Szolnoki Péter: Féltelek (Bokor Gyula – Bokor Tibor – Bokor Attila)
41. Ismerős Arcok: Nélküled (Leczó Szilveszter – Nyerges Attila)
A szerzőkről

Ez az a pont, ahol egyértelművé válik: egyetlen ilyen ó, ehhez hasonló, bármilyen válogatás eleve kudarcra ítélt. Mondom, különösen a műfaji határok erős kezű meghúzása nélkül. Enélkül ordító hiányok lesznek (vannak) a listában, és ugyanilyen feltűnő lólábak. A magam részéről teljesen simán el tudtam volna képzelni, hogy akár műfajonkénti, akár mondjuk évtizedenkénti elkülönítésben, több kötetbe gyűjtve jelennek meg az emlékezések. 

Így el- és kikerülhető lett volna az a méltánytalanság-óceán, ami a listát olvasva szinte szégyenkezéssel tölti el az olvasót. Mert persze, egyetlen könyvbe hogyan is férne bele az összes nagy magyar sláger. De azért basszus, magától értetődő az égbekiáltó az ellentmondás a bekerült és kimaradt dalok, előadók között. Yo-Yo...! Csak a Kacsa-dal hiányzik... 

Azt nem is sorolom, mi és ki mindenki hiányzik. Túl a szubjektivitáson.  

*

A szerzők által tisztázott másik problémát maguk a zenészek, alkotók jelentették: hiába is mondta a szerzőpáros, hogy: „Szia tesó, mondd már el, hogyan született az X dal?”, ha erre a válasz az, hogy „Miért nem az Y kérdezed, az sokkal izgalmasabb? Meg ami akkoriban velünk történt, hát az nem igaz, figyelj, öcsisajt, mondom is!”

A könyvet elolvasva az a benyomásom támadt, hogy a legtöbb dalnak nincsen története. Vagy igazéból nem is története van, sokkal inkább csak érzelmi háttere. Amit elmesélni viszont nem nagy sztori, Ez sem a szerzők hibája. Sem a könyv szerzőié, sem a dalokéié, (Ez már milyen fura szó!) Leginkább az életet lehet okolni érte. 

Elgondolkodtam, hány saját írásomnak van története. Mármint nem az általam leírt történet történetére gondolok, hanem a megírás körülményeire. Nem mondom, hogy Jókai könyveinek a számával vetekszik a saját grafomániám, mert alig van valamim, de egyetlen mesém, a csodálatos kertész, Zsombor legelső története jutott csak az eszembe. Tudom mikor, hol ugrott be a mese, csak le kellett írnom. Terápia volt számomra. 

Akkor már két éve agonizált az első házasságom. Ezt a két évet gyötrődéssel, változtatás-próbálkozásokkal vergődtem át. S ott a Váci út 60 előtti zebrán átkelve villant be egy antiszociális meggyfával sem tud mit kezdeni a kertésze: ha mindenáron antiszoc a fa, nem kivágni kell, elég átültetni. Tegye ott amit akar, csak önmagának ártva.

Mire átértem a zebrán, tudtam, hogy a kertész beszélgetni fog a növényekkel. Mármint kétoldalúan, szó szerint. Csak így lehet értelme a végső kimenetelnek. S így lehet egyértelmű, hogy Zsombor (hoppá, a név is meg van!) nem ártani akar, hanem jobbítani, rendbe hozni. S nem ő tehet róla, hogy ez nem sikerül neki. 

Nem önfelmentés volt ez a pillantok alatt született mese számomra, hanem úttalálás, felismerés, megvilágosodás: a szeretet el tud engedni. S az elengedés talán fájdalmasabb az elengedettnek mint az elengedőnek... 

A mai napig a legjobb Zsombor-mesémnek tartom ezt az első, meggyfásat. Aminek, lám, tényleg van története. Amit most csak nagyon jelzésértékűen mutattam be neked. 

A könyvben szereplő legtöbb történet történettelen. Olyan kis izé, oké, rendben, megvolt... A szerzők azt írták, amikor megjöttek a sztorik, hol sírtak, hol nevettek az így-úgy megkapott interjúk felett, alatt, közben, végén. Hát, nem tudom... Bár sok szituációban én vagyok a családban a női alkatrész, Szerelmetesfeleségtársam meg az érzéketlen férfi, de nem volt a negyvenegyből olyan történet, ami igazán mélyen megérintett volna. 

Bródy marhasága, hogy ő betiltott előadó, ismét lefárasztott. A kötetbe az „Ezek ugyanazok” dala került be. Aminek a mondanivalója teljesen igaz. Minden rendszerben, minden kormányban. Kivétel nélkül. Mert a hatalom szeretete, a sógorkomaság, a nyaloncok tömkelege nem NER-jellemzők, hanem alapvető emberi vonások. De Bródy egy oldalvágással, nagyon ügyesen, aljasan beszúrja a „magyarság” szót, hogy a mondanivalója megfeleljen a saját elnyomatása, koncepciójának, aminek alapja, hogy ő ha nem is halhatatlan, de hallhatatlan. Cenzúrázott. 

Néztem egy koncert-részletet. Egy komplett Aréna benyalta Bródy trükkjét. Nem merülök el Bródy csúsztatásába. De van, ami kikívánkozik. Vajon „ezek” mihez képest „ugyanazok”? Nem, természetesen a viszonyítási alapot nem az elmúlt rendszer jelenti. A kulcsszó a már említett „magyarság” szó. 

Lecsupaszítom Bródy szavait: ezek ugyanazok a magyarkodó fasiszták, csak a nyilaskeresztes karszalag hiányzik róluk. Mer' diktatúra van. Amelyben Bródy tizenezer ember előtt, nyilvánosan fasisztázhatja le a diktátort, videón megörökítve, nyilvános oldalra feltöltve nézhetőn, hallgathatón...

Ismét a régi nóta: van, akinek joga és kötelessége megmondani, ki a fasiszta. Az ész megáll! A dal meg bekerül a legjobb dalok történetéről szóló könyvbe. 

*

No, és miután tulajdonképpen jól lehúztam a könyvet, mondom, nagyjából együltőben elolvastam. eltekintve attól, hogy közben voltak kötelező teendőim, mint például a napi munkám. 

Azért ment ilyen gyorsan, mert még a nem érdeklő dalok, a nem érdeklő előadók is érdekeltek. Tulajdon- és voltaképpen. A United-nél és a Magna Cum Laude-nál majdnem feladtam: hozzájuk semmi de semmi kapcsolódási pontom nincsen. Nem azért, mert nem hallottam még őket, hanem éppen azért, mert hallottam.  

Szóval érdekes és jó ez a könyv. Nem feltétlenül maradandó, de a boomer-nemzedéknek mindenképpen érdekes. 

*

Amit el kell mondanom: Szűts István jelenléte az alkotók között mindenképpen jót tett az összképnek. Szűts zenész, tehát hozzáértőként elemezgeti az említett dalokat. Az elemezgetéséből, tudatlan hallgatóként sokszor semmit sem értettem. De legalább elmondja. :-) 

A vicces inkább az volt, amikor izzadtságot törölgetve próbálja menteni a zeneileg menthetetlent. Nem leszek poéngyilkos, azért sem mondom meg, hol nem tudott mit kezdeni a muzsikával és volt kénytelen elmaszatolni a zenei érték, érdekesség  hiányát. (Nem a 8 óra munkára gondolok, ott bátran kimondja, hogy zeneileg szar: de ezt előtte Feró is fejtegeti, lakodalmas muzsikának tartja a nótát. Mondhatja, ő írta az egészet cakkumpakk.)

*

Na, mondok egy nagyot! A könyv hatása, hogy a hajnalt Geszti Péterrel töltöttem. Mármint a hozzá kapcsolódó muzsikákkal, a Rapülőkkel, a Jazz + azzal, meg némi szólócucokkal. A döbi, hogy élveztem is a legtöbbjét. Amit Geszti a nyelvvel művel az marhára nem semmi. A Magyarország szövege pedig tőle több mint meglepő. S meglepőn magyar-nemzetközi. 

A könyvben ott van az Ismerős Arcok Nélküled-je is. 

Alexandra, Pécs, 2022, 192 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635823369

7/10

2024 május egyedike. Már nem hajnal van, mert nyolc óra. De ötkor ébredtem. Mer' (mondtam már?) szeretem a nem dolgozós, ráérős reggelek magányát. Olyan mintha szabad lennék, mintha választásom lenne, lehetőségek tengere állna előttem: itt az új nap, amit alkotással kezdhetek. 

Ma lehet válogatni a programokban. A magam részéről az Omega Testamentum koncertje felé húzokl 

Érdekes egy katyvalék ez a GARCIA!.
Na most bajban voltam a mondatvégi írásjellel. Mert alapvetően felkiáltójelet kíván, ugyebár a mondat. Csakhogy a cím eleve felkiáltójeles. Viszont két felkiáltójel meg hogy néz már ki egymás mellett? Vajon mi erre a megoldás?

Mert a műfaji besorolása szerint alapvetően a krimiknek határoznám meg.  POLITIKAI KRIMINEK.  Rengeteg akcióval, nem egy nagyon látványossal is. De itt megállni botorság lenne. Mert itt van a fantasztikus, hm, időutazós vonal is. Így tulajdonképpen  SCI-FI MELLÉKSZÁLÚ POLITIKAI AKCIÓKRIMIT  néztem és olvasgattam. Ami ábrázolásában tulajdonképpen van, hogy realisztikus, van, hogy karikatúraszerű, van, hogy amerikai szuperhősös.

De még itt sincsen vége a műfaji tilitolinak. Mert van a sztoriban egy a látható politika feletti hatalmi törekvés is. Vagyis a történet készpénzként kezeli a háttérhatalom létezését. Ha nem is úgy, ahogyan mi tudjuk. Tudni véljük. Odáig azért nem mer elmenni. Valószínűleg nem akarja letiltatni a sorozatot. De mert a háttérhatalom létezése mégis benne van, ezért a műfaji besorolás a következővé módosul:  SCI-FI MELLÉKSZÁLÚ POLITIKAI AKCIÓKRIMIT, KONTEÓS HÁTTÉRREL.  

Mondom, katyvalék. Ami viszont homogén egységet mutat. Közben. Ezt add össze! S úgy tetszik az egész, ahogyan van, mégis van vele egy csomó bajom. ezt még tedd az hozzá a végeredményhez! Hogy teljes legyen a bonyodalom. 

*

Kezdem azzal, miért nem egyesével mondok ki a verdiktet a kötetekről. Egyfelől így kevesebbet kell írogatnom. (Szeretem csinálni ezt a blogot, de mostanában kicsit kezdek ráunni, túl sok a pepecs vele. Lehet, mégis az AI-val fogom előbb-utóbb íratni?).

De ami fontosabb: mivel mindhárom magyarul eddig megjelent kötet birtokon belül van, nem volt nehéz megállapítani, hogy az első két rész egységet alkot, míg a harmadik egy történetet mutat meg. Akkor is, ha voltaképpen szerves folytatása az első kettőnek. Világos? Na, azért! 

*

Az alapszitu a következő. Adva van egy ötvenes években élő, régi vágású, nagydarab, erős öklű, szuper titkosügynök. Ja, igen, jól gondolod, ő az, akinek a kódja a GARCIA. 

S máris egy mosolyogtató szerzői lelemény: a képregény alapvetőn fekete-fehér. Legalábbis a jelenben játszódó részei. A múltat idéző kockák  SZÍNESEK.  Meg, hogy is mondjam, gyerekesebbek. Naivabbak. Kidolgozatlanabbak. Ilyenek, na, nézd meg, úgy sokkal egyszerűbb! 

A jelen ábrázolása uszkve reális. De még itt is van játékosság. Mert GARCIA például nem vehető komolyan. Mármint rajzilag. Mert a tudatosan alkalmazott sematikusság úgy süt róla, hogy csuda! A tepsi arca Alföld-ürességén elfárad a szem, a szélesvásznú állkapcsa akár a nagykapu. A válla akkora, hogy a lakótelepi nappali szobánk hátsó falát betöltő ruhásszekrényünk teljes szélességébe sem férne bele, ekkora vállfa nincsen is sehol.

De GARCIA nem használ lőfegyvert. Minek? Olyan ökle van, ami egy kézigránáttal felér! 

Szóval GARCIA az ötvenes évekből érkezik napjainkba. Tényleg, hoppá, erről még nem beszéltem...!

Az ötvenes években egy gonosz proffal folytatott küzdelemben, árulás végett GARCIA veszít. Nemcsak Egerben volt Hegedűs István! De Dobóék sem veszítettek, Hegedűs semmit sem ért el. A prof hiába hibernálja GARCIA-t, az úgy hatvan-hetven év múlva éltre kel.

Ez máris egy érdekes, muris konfliktus-helyzet és komikum-forrás. Amiben szerintem még lett volna szufla, lőpor, amivel nem éltek a szerzők. 

• De például az a képsor, amikor egy homoszexuális pár esküvői fogadására mennek, marhára nem semmi! GARCIA megdöbben, felháborodik a ténytől, hogy azonos neműek házasodhatnak, nyilvánosan szerethetik egymást, mások szeme láttára csókolóznak. „BUZERÁNSOK?” – kérdezi megdöbbenve. A huszonegyedik századra brutálissá sértéssé lett buzeránsok kifejezés viszont a barátai arcára fagyasztja rá a mosolyt.
  
• Nagyon hasonló jelenet, amikor GARCIA viccet mesél az ötvenes évek tökéletes háztartási robotjáról, amit úgy hívnak: FELESÉG! Amikor kimondja a feleség szót, szétszakad a röhögéstől. A feminizmuson szocializálódott társaság döbbenten áll, az arcok megnyúlnak, befeszülnek, megkövülnek.
  
• A képregény finoman érzékelteti, hogy GARCIA férfiassága, udvariassága, előzékenysége a régebbi generációk számára érték: GARCIA férfias és nem csupán hímvesszővel rendelkező férfi. És a férfiasság: érték.
  
  
• A harmadik kötetben előkavarodik a nemek feloldódása is: a főszereplő csaj (volt?) pasija horgolgat szemlélődésképpen, miközben azért egy-két nőt megkefél. Azt nem szemlélődés közben, hanem előtte-utána.
  
  
• GARCIA számára az internet: másik tévé. :-D (Egyébként nagyon jól veszi a technológiai különbségek legyőzésének az akadályát, a mobiltelefon használatát pillanatok alatt elsajátítja. Még Insta-fiókja is lesz. Érted, Instája egy titkosügynöknek...! 

*

Az első kötet végén egy magyar utószó. A  HUSZADIK SZÁZADI SPANYOL TÖRTÉNELEMRŐL  szól.

Kár, hogy a kötet végére került!

Azért kár, mert a GARCIA feléledése utáni történet nem olyan komplikált, mégis kapkodja a fejét a nem spanyol olvasó.

Aki aztán kapcsol: ugyanez zajlik itthon is, jobb oldal, bal oldal, a történelemből fakadó összefonódások, zsigeri gyűlölet, elvi platformok bebetonozása, gazdasági-, politikai-, hatalmi érdek, nyugdíjba vonult szürke eminenciások, fasiszták, kommunisták, több szempontból is megítélhető diktatúra, a napi csatározások felett álló hatalmas emberek... 

Melyik nem ismerős? 

Csak a spanyol verzióban elsőre eltévedtem. Mondjuk a magyar kiadó arra felhívja a figyelmünket, hogy a spanyol történelem ismerete segíti a képregény megértését, aminek a története azonban, egészében és részleteiben is:  FIKCIÓ. 

Az utószó szerint Spanyolországban '38–'75 között jobboldali, fasiszta diktatúra volt. Keménykezű. A diktátort  FRANCIS FRANCO -nak hívták. A személye megítélése nem egyértelmű. Sokak szerint például neki köszönhető, hogy a hazája kimaradt a második világháborúból. Ez nagy szó! Franco uralkodása azonban messze nem volt vérmentes. Sőt, sőt!

A vérontás nem egyoldalú volt...

Azt is mondja az utószó, hogy a múlttal való szembenézés a mai napig elmaradt a spanyoloknál. (Is.) S mert elmaradt, irgalmatlan energiák feszülnek a felszín alatt. A felszínen. Meg fölötte. Mindenhol. 

Nem tudom, született spanyolként, vagy legalább a spanyol történelem részletesebb ismerőjeként könnyebb-e a GARCIA megértése, vagy ugyanúgy marad egy kis káosz-érzés az olvasóban, mint az ismeret nélkül? Nem tudom, mert a spanyol történelmet (sem) ismerem. De így maradt bennem egy kis káosz-érzés. A káosz lényege: ki hová is tartozik, kit támogat, kit utál, ki a jobb, ki a bal, mi is a cél?

De így kapkodtam a fejemet, hogy akkor ki melyik oldalon is áll, milyen politikai oldalon van a kormány, meg mikor kicsoda, és akinek volt politikai múltja, és kinek nem, az hol volt akkor, hol van most és milyen célokért küzdöget, kivel karöltve, ki ellen? (Hogy aktualizáljam: Magyar Péter mocskos áruló, Sorosék pénzzel vett új bábfigurája Orbán ellen, egy hataloméhes görény vagy a Fidesz zseniálisan beépített falova a baloldal gyöngítésére? S mindez képregényben, mondjuk egy katalán számára.) 

*

A sztori főszereplői ugyancsak jól kifundáltak. Eleve már, nézd csak, GARCIÁ-t!

De itt van állandó társa a huszonegyedik században, az újságíró tanonc csajszi,  ANTONIA , aki úgy kerül  a hatalmas kavarodásba, mint Pilátus a credo-ba, hogy rögtön ki is ábránduljon a még el sem kezdődött újságírói karrierjéből.

Meglepő fordulat: a média is politikai érdekeket szolgál, azok céljainak megfelelően reagál, hoz nyilvánosságra, hallgat el információkat. Az erősebb eb él a nemi tevékenység felkínálkozó lehetőségével, de az erősebb kutya csak ugat, míg a pénz beszél, annak meg nincsen szaga, akkor sem, vagy leginkább akkor nem, ha véres.

S hogy teljes legyen a bevonása abba, ami történik: apuja is tevékeny részese az egész kavarásnak. A kérdés csak az, utáljuk-e aput ezért? 

Aztán van egy nevű manus, Aquilino. Szopott gombóc fej, állandó napszemcsi. Nekem rendre Szacsvay László jutott róla az eszembe (tiszteletem, művész úr, nagyon kedvelem ám a művészetét!). Borzongsz tőle, érzed, tudod, hogy nem frankó (és nem Franco), amit kavar, de mégsem tud tökéletesen ellenszenves lenni. (Lehet azért, mert hasonlít Szacsvayra, aki meg nagyon rokonszenves?) Ő az egyik kulcsfigura. Jobboldali. 

De nagyjából az összes fontosabb szereplő jellemformálása hasonló: emberek maradnak, akik hol jók, hol rosszak, hol szimpatikusak, hol apriíanivalók. 

*

Mindenképpen szót kell ejtenem az össztörténeti képi megfogalmazásról. Az eddigiekből is láthattad, hogy elég vegyesvágott a stílus. Van itt minden a részletes hiperrealizmustól kezdve, a karikatúrán át, a statikus beszélgetésektől fogva az agyfárasztón mozgalmas akcióig mindenig. A meglepő, de nem mulatságos az, hogy hiába is az akár oldalról-oldalra változó, az éppen adott szituációnak megfelelőn váltogatott stílus, az összhatás mégis egységes, és nem a fájdalmas eklektika a végbenyomás. 

Arra, hogy hányféle stílus is létezik az egyetlen történet belül csak akkor döbbentem rá, amikor az illusztrációnak valókat fotózgattam neked kifelé. 

Aztán még: a másik, ami feltűnt, a nem statikus jelenetek fantasztikus, filmszerű dinamikája. Komolyan mondom neked, egyszerűen lenyűgözőek! 

*

A végeredmény tehát mindenképpen nagyon pozitív. A permanens ki.kicsoda ellenére is. Mert azért a végén csak összeáll ám a kép! 

Sajnos erőst töprengenem kell a saját, állandó példányon... Hogy a kánya csípje meg! 

2. kötet:
Vad Virágok Könyvműhely, Újhartyán, 2022, 200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635950140 · Fordította: Kutasy Mercédesz

8/10

 2024 anyák napjája. Voltunk is Szerelmetesfeleségtársam anyukájánál anyázni. Aki SzFT-nek vadast, nekem töltött paprikát főzött. Érted, ő dolgozott, SzFT őt köszöntötte fel, én meg ott voltam enni, ha már a kedvencemet főzte. Nyammm! 

*

Tegnap pedig a fiaméknál voltunk Szigethalmon. A fiam a párjával él kettesben. Nagyon élvezik a bérelt kertes házat, pedig annyi munkájuk van, hogy égen a csillag. S szemmel láthatón nagyon szeretik egymást. Olyan kis csudaklassz volt náluk. Szerelmetesfeleségtársamat nagyon régen láttam sírva nevetni, de Kölök megint így nevettette meg. Amikor együtt laktunk ez többször megtörtént. Már csak az állandó lakhatást kellene oda megszerezniük, hogy Démoklász rohadt kardja ne lebegjen felettük. 

A grafikák, ki máséi, Réber László munkái, Fél győzelem.

Vakarcs városban él, bérházak között, betonúton jár. A rokona, Sógor bácsi vidéki. S feljön Budapestre, hogy levigye magához Vakarcsot és a bátyját egész nyárra. Mer' mit csinálnának a fiúk a kődzsungelben? 

Vakarcsnak azonban vonakodik, mert akkor itt kell hagynia Pesten barátnőjét, a nála egy évvel fiatalabb Farkincát. Vakarcs másodikba megy ősszel, Farkinca elsőbe. Szex nincsen a történetben, de még csak erotika sem. (Viszont vannak Réber László rajzok. Mutatok majd párat, rendben?)

Farkinca édesanyja anyukájával és a tetőre épített lakrészben. Ami azért jó, mert a tetőn lehet azt-azt termesztgetni ládákban, paprikát, hagymát, tököt, miegymást. Farkinca anyukája meg félévente ha megjelenik, mert egyszer csak lepattant Diósdra. De mert részletes indokot nem tudunk meg, vélhetőn sejthető csak, hogy pasi lehet a dologban. Az egyszülöttjét meg simán otthagyta szocialista megőrzésre a nagymamánál, boldoguljon vele, ahogy tud. 

Amikor Sógpr bácsi tudatosítja, hogy Vakarcs lelkesedése Farkinca jelenlététől függ, egyből szervezkedik: kiveszi Farkincát gebinbe a nyárra a nagymamától. Hogy együtt lehessen a két gyerek náluk, vidéken. 

Aztán egyszerre, a regényke vége felé megjelenik Farkinca anyukája, hogy akkor csomagolás, viszi a kislányt magával Pestre. Akit majd lezsuppol megint a nagymamánál, mert milyen dolog már, hogy megszabadult tőle, ő meg megy vissza Diósdra, s majd esetenként találkoznak. Sógor bácsiban nagyon udvariasan horgad fel a menjafrancba-érzés, és ügyes kavarással, anyukát megnyugtatva vidéken tartja a kislányt. Nem annyira titkolva, hogy olyan gyámság alá vétel lesz itten kérem, mint a sicc! (Mondjuk annyira nem értettem, ezt miképpen képzeli, de az elképzelés nagyon szépen fest az összképben, és ki vagyok én, hogy egy téesz-vezető egykori befolyását a gyámhivatal felett meg merjem kérdőjelezni?) 

* 

S mondom, egyéb története a könyvnek tulajdonképpen nincsen. De tényleg nincsen, nem hazudok! Viszont ugyanaz vonatkozik rá, mint az első részre: a történettelen történések közben olyan leheletfinom a szereplők viszonyainak az ábrázolása, hogy attól tapsikolni fogsz. (Ha pasi vagy, elismerőn csettinteni.) 

Mert itt van például Sógor bácsinak és a feleségének a mai ulraliberálisokat megszégyenítő, baráti-hozzáállásos, megbeszélős, megengedő nevelése. Még a hangjukat sem emelik meg soha. Pedig erre már unokám édesanyja, elsőszülöttem is vetemedett a lányával szemben. 

Pedig van feszkó a szereplők között bőven, erre is, arra is. De Nagy Katalin olyan elegánsan, arisztokratikus nagyvonalúsággal oldja meg az általa összeugrasztott szereplői problémáit, hogy az eleganciájára csak egy önkéntelen meghajlás a méltó válasz. Mintha az üzenné, hogy a legtöbb harag méltó kezelése a meghallgatás, odafigyelés és az empátia. 

Meg azt is, hogy van, amikor nincsen mit tenni, de utálkozni akkor sem kell, hanem határozottan kézbe venni az irányítást, és amennyire lehet, partvonalra küldeni az okvetetlenkedőt. 

De persze ezt messze nem így fogalmazza meg. Ugyan ez nem szembenállós-konfliktusos jelenet, de konfliktus, fájdalom tengernyi van benne. Meg szeretet is. 

Vakarcs és Franciska fent vannak Sógor bácsiék padlásán.. Ekkor már tudják, hogy Farkinca Sógor bácsiék lánya lesz.

– Lesz itt dolog elég! – vélekedett Vakarcs szakértelemmel.
– Á! Hamar végzek én – bizakodott Farkinca.
– És tényleg mindig te takarítasz majd itt?
– Én. Megígértem.
– Te most már mindig itt maradsz Felsőhegyen?
– Jó itt.
– Akkor is itt maradsz, ha én visszautazom majd Pestre? 

Farkinca abbahagyta a rendezkedést, leült egy gerendára, hallgatott. Vakarcs melléje telepedett, a markában szorongatott két diót. Itt találta a padláson, jó száraz,már, tavalyi. Feltörte nagy erőlködve, Farkincának adta a felét. Csöndben rágcsálták egy ideig, aztán Farkinca megkérdezte:
– Ugye, még sokáig nem utazol el? 

Számolgatták, sorolgatták: szerdán jöttek, ma vasárnap. Csak öt nap telt el eddig. Szerencse! Előttük még az egész szünidő. (126.)

Nem tudom, az előzmények részletes ismerete nélkül is annyira üt-e a jelenet mint azokkal. De gyönyörű, fájdalmas, mándyivános. Nagyon jól sikerült! 

S tulajdonképpen a történettelen történet összes konfliktusa ilyen finoman bemutatott, kidolgozott és megoldott. Mert Nagy Katalin nem finomkodik: hiába írt gyerek- vagy inkább ifjúsági könyvet, nem retusálta a jellemeket, van itt ellenségeskedés, játszmázás, féltékenység, sértődés, hatalmi harcok a gyerekek között, s minden, ami emberi. S ettől él, lesz hitelessé a konfliktusok feloldása vagy éppen feloldatlansága is, és kerüli el Nagy Katalin a didaktikát. 

*

Mondjuk nem ismerem az átkos gyámügyi törvényeit. Lehet, hogy valós amit a szerző elénk tár. Farkinca a nagymamájával él, mert anyuja lepattant a halál véreresére, és pont tesz arra, hogy van egy lánya. Írtam fentebb, ilyen van, tényleg lehet. 

Az, hogy a kislányt, akinek vannak élő közeli hozzátartozói vajon miképpen tudja hivatalosan magához venni Sógor bácsi, el nem tudom képzelni. Hacsak le nem mondanak Farkincáról. De mert egyik sem tűnik olyasfélének, mint aki okos, belátóképes, hát ez a verzió eléggé valószínűtlen. Mert lásd azt a minden pillanatában marha jó jelenetet, amikor Farkinca anyuja megjelenik Sógor bácsiék portáján, hogy na, akkor viszi is magával a csimotáját! Abból a jelenetből kiderül, hogy Farkinca anyuja valami végtelenül ostoba, szeretetlen liba. Úgy derül ki, hogy se karakírozva, se túllihegve nincsen a jelenet. S a legnagyobb feszültséget akkor érezzük, amikor Farkinca belevágódik a kerti hintába: soha nem szeretett hintázni!. A hinta mozgása elhatárolta őt az anyujától. Sógor bácsi magában konstatálja a hintázás tényét és jelentőségét. 

A könyvben nagyon sok hasonló jelenetet fogsz találni. 

Meg humort. 

A kiskakas még egyet kukorékolt rekedten, méltatlankodva.
A két fiú megkövülten nézte. Magukban megszámolták már jobbról-balról az ablakokat, lentről-föntről az emeletet. Nem vitás!
– Ez a mi ablakunk – eszmélt föl Vakarcs.
– Az ám! –  hagyta rá a bátyja hanyagul; pedig ő is igen csodálkozott.
– Nekünk van csirkénk?
– Úgy látszik.
– De mért az ablakban tartjuk?
–  Mert onnan szép a kilátás.
– De tényleg, hogy kerülhetett oda?
–  A nagymamánk direkt így idomította.

(15.)

*

Na akkor a végére csak kimondom: ahogyan a Vakarcs-sorozat első könyve, úgy ez a második sem egy hatalmas mű. De mégis a tudatalatti rekeszeiben a Fontos Mert Kedves Könyvek között regisztrálódik. Úgy szól a szeretetről, hogy nem rág szájba, nem gejl és nem színpadias és nem patetikus. És mégis elmondja, hogy nincsen a világon ennél fontosabb dolog. Nem igaz? 

Móra, Budapest, 1979, 126 oldal · ISBN: 9631115909 

9/10

2024 májusának messzemégafizetés-ideje. Hiába volt az elsejével megszakított ez a hét, mégis mindenki olyan fáradt volt odabent, hogy csuda. Ma reggel én is úgy voltam, hogy felkeltem ugyan, de nem ébredtem fel. Az első célállomás közelében a kísérő szólt rám, hogy kezdünk rossz irányba menni. Aztán össze is gabalyodtak a dolgok, a Paskálos kolleginával ismét nagyot logisztika-alkottunk. De mindenki eljutott a célhoz és haza is jutott, 

*

Nem szoktam ilyet tenni, de tegnap átöleltem egy lakót. Egy kedves, halk szavú hölgyet. Egyre nehezebben jár. A kerületi bőrgyógyászat épülete abszolút nem europer kialakítású. Lépcső, lejtő, lift nincsen, csak egy liftszék. Amikor értük mentem, a hölgy már lent ült a földszinten a liftszékben. A biztonsági őr éppen lefelé hozta a két emelet magas első emeletről a lépcsőn a rollátorát. 
 – De jó, hogy jön! A térdem nekem sem...

A lesegítettem a hölgyet a lépcsőn a földszintre az utcaszintről vezető lépcsőkön, majd fel a kocsiba. Ugyancsak kellett a segítség. Ott sírta el magát, amikor már az utasülésen ült. 
– Ennyire fáj? 
Nemet intett a fejével, és elfordult. Megsimogattam a vállát és mentem a helyemre, a vezetőülésre. Nem volt hosszú az út. Amikor megérkeztünk, akkor törölte ki a szeméből az utolsó könnycseppeket. Felléptem az utastérbe, hogy segítsek neki eljönni az ajtóig. 
– Kisírtam magam... – mondta majdnem mosolyogva. Lesegítettem a buszból. Amikor már a talajon állt, a keze ügyébe helyeztem a rollátort és ekkor öleltem át. Nem ropogósan, csak pilleként. 

Remélem, értette, miért. Mondjuk nem ellenkezett. 

*

A Kettedik Unokáról már nem csak szívhang-felvételem van, hanem fotóm is, Ma küldte át Szamóca lányom. Néztem a fotót, és amennyire rettegek attól, hogy nem leszek jó nagyapa, annyira örültem a kis kukacosnak, Mert az, Hiába van már egy unokám, nem vagyok gyakorlott nagyapa. Csak nagyon örülök. 

Írta:
  GIANFRANCO MANFREDI  

Rajzolta:
 JOSÉ ORTIZ  

Fordította: 
1.: Koszoru Péter
2–3.:Ciuti Sara, Farkas Ábel

Elég ha azzal tisztában vagy, hogy Suttogó Szél fehér ember, aki egy merényletből fakadó baleset következtében került az indiánokhoz. A baleset amnéziát okoz nála, teljesen elveszíti a múltját. Az indiánoktól meg ápolást és új nevet kapott. A törzs varázslója meg van arról győződve, hogy Suttogó szél lesz az ő utódja.

Amit még érdemes tudnod, Suttogó Szél kalandjainak másik állandó szereplője az Edgar Allen Poe-ra kísértetiesen hasonlító újságíró, akit, meglepő fordulat, jobbára mindenki csak Poe-nak szólít. Csuda művelt volt ez a Vadnyugat, hogy mindenki tudta, kicsoda Poe! :-D

Poe nem csupán állandó szereplő, hanem Suttogó Szél barátja, ha kell, harcostársa is. 

Ó, igen, ami még nagyon fontos: a sorozat eredeti kiadója, a Sergio Bonelli Editore, a legnagyobb fumetti (olasz képregények) kiadó. Szereti keverni, megbolondítani a zsánereket. Így lett a vadnyugati szüzséből minimum misztikus-, de inkább horror-sorozat. 

  FORT GHOST  

Ahogy írtam, erről a mindenhol legelső Suttogó Szél epizódról nem írok, mert írtam már. Vagyis ezt az ismertetést nagyon röviden letudtam,,, :-D

  ÓLOMSZÜRKE ÉGBOLT  

Suttogó Szél véletlenül találkozik egy hajdanvolt barátjával egy poros kisvárosban. , ahol Poe-ra vár. Természetesen a barát ismeri őt fel, a fehér indiánnak kezdetben sejtése sincsen kicsoda a sármos, mint kiderül, nagy kártyás úriember. 

Eközben a városka felé vonatozó Poe megismerkedik, mitöbb... egy roppant csinos, szép arcú hölggyel. A vonatot rablók támadják meg. Poe férfi a csöpp kis talpán. 

A kisvárosban, mint kiderül, sem Suttogó Szelet, sem a barátját (aki ezért sokat tesz), sem a közeledő Poe-t nem látják szívesen. 

A történet voltaképpen krimi és tragikus szerelmi történet, minden misztika és horror nélkül. Semmi újdonság, semmi meglepő nincsen benne. Voltaképpen még a konfliktus és a megoldása is teljesen kiszámítható.

Azonban a kifejtés és történet tempója roppantul eltalált. Ortiz rajzait a Fort Ghost-ból már ismerhetjük, Az egyéb Bonelli művekhez hasonlóan a rajzok realisták, részletesek, a nézőpontok sokszor egyediek, meglepők. Sőt, az arcok, mimikák van, hogy karikatúraszerűek. De olyan megoldással, hogy egyáltalán nem lógnak ki az összképből. 

Mint mondtam, a befejezés tulajdonképpen nem meglepetés. Bár fordulat.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

  A MACSKAEMBER  

Nos, ez az epizód már bőven, sőt túlságosan lefedi a Suttogó Szél alapcélkitűzését, hogy vadnyugati horror legyen.  

A helyszín ismét egy vadnyugati városka. Meglepő fordulat! :-D A városka, South Pass City egykor a bányáiból élt. Virágzott. Aranybányák működtek a közelében. Azért csak működtek, mert jobbára kimerültek. Bár a bányászat nem állt le végleg és teljesen, de már alig-alig van kitermelés. A város vezetői a bánya végleges bezárását tervezik: ez a városka pusztulását jelenti majd. 

Az egyetlen, akinek ellenére van a terv egy nő, a városka bírája. 

A fehér indián és Poe a történet kezdetén már a városban van. Poe tudósítani van itt, Suttogó Szél a bányák működésétől látja függni a sziúk földjét. 

South Pass City egyik legnagyobb problémája a kimerülő bányák mellett, hogy a bánya robbantásai a városkába hajtják a föld alatt élő patkányokat. Annyi van belőlük mint égen a csillag, lehetetlen kiirtani őket. Permanens az újratermelődésük. 

S ekkor érkezik a városba egy különleges idegen a macskáival. Felajánlja a szolgálatait, a macskái tudását. 

Egyszerűen nem tud nem eszembe jutni a rengetegszer, sokak által feldolgozott történet a hammelni patkányfogóról. Kétségtelen, hogy az ötlet alapvetően onnan érkezett ebbe a fumettibe.(Nem is tudtam, csak most szembesültem vele, hogy a pályája kezdetén Szerb Antal is feldolgozta egy drámában a történet, és 2018.ban ezt ki is adták.)

A helyzet az, hogy az eleje ennek a történetnek a legjobb az eddigiek közül, A vége meg a legrosszabb. A sejtetett, érzékeltetett misztikum nagyon beleillik a fősodorba, a vége felé a horror meg teljesen elrontja az egészet. Érdemesebb lett volna a misztikus vonalon maradva konfliktust kitalálni. A hammelni patkányfogó bevonása a Vadnyugat világába zseniális ötlet. A végső horror meg teljesen, unalmasan sablonos horror. Olyan ahan, rendben, az utolsó oldal után tétovázás nélkül nézzünk más olvasnivaló után,

  VAGYIS ÖSSZÉRTÉKÉBEN  

vegyes ez a kötet.

Egyfelől érthető/érthetetlen a Fort Ghost újraközlése. Minden bizonnyal sokaknak örömöt okoz, mert az első változatról lemaradtak. De nekem hökkenet volt: olyan kevés Suttogó Szél jelent még meg magyarul, hogy a magam részéről a máris bekövetkezett duplázást egyelőre feleslegesnek tartom. Persze könnyű nekem: az első kiadás is itt van a polcomon. 

Másfelől a teljesen evilági Ólomszürke égbolt története tökéletesre sikerült melodramatikus krimi, ami sem az egekbe nem emel, sem a poklokra nem taszít, de teszi a dolgát, szórakoztat, még drukkolni is lehet, több mindenért, mindenkiért. Értékelhető, szépen megírt mestermunka, a maga nemében, helyén tökéletesen helyét álló forgatókönyvvel, tökéletes rajzokkal, 

Harmadfelől az utolsó történet stílusváltása (misztikusból horror) annyira erőltetett, túlspilázott, annyira nem illik az előzményekhez, hogy el is vette a kedvemet. 

Persze annyira nem, hogy ha jelenik még meg magyar fordítású kötet a sorozatból, az ne legyen az enyém. 

Anagram Comics, 2024, 300 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947339

7,5/10

Holnap, szerdán, a hét közepén május elseje. Egy kolléganő ma azt mondta, fogjam fel úgy, hogy egynapos hétvége után hétfő jön ugyan, de aztán rögtön péntek lesz! :-D És csakugyan! 

Vasárnap megszereltem az eMagról végre megérkezett sínekkel Szerelmetesfeleségtársam asztalfiókját. Meg kitakarítottam valamelyest a lakást. 

Hétfőn meg könyvtárban jártam, mert az egyik képregényre előjegyzés érkezett. Marha nehéz volt a táskám, amikor mentem, súlyos kötetek voltak nálam, de legalább ugyanolyan nehéz volt, amikor jöttem. Szinte csak képregényt hoztam. 

A vasárnap délutánom, estém meg azért volt különleges, mert SzFT nélkülem ment koncertre. A óz édesanyjával és a lányával, az ABBA tributre, a Papp Laciba. Azt mondjam neki az élete koncertje volt, mert kettő kivételével minden dalt ismert, és sokat hallgatta őket. Engem meg az ABBA soha nem hozott lázba, s azért, ami nem hoz lázba ennyi pénzt sajnáltam volna kiadni. 

Érdekes nő ez az én SzFT! Miközben koncerten kimondottan minőségi muzsikákra bólint rá hevesen, aközben itthon elő nem veszi ezeket a zenéket, élete koncertje pedig egy popmuzsikát játszó tributzenekar előadása... 

Még nem tudom, változtatok-e a bemásolt szövegen. Ígérem, ha igen, nem foglak azzal fárasztani, hogy jelöljem, hol tettem ilyet. Annyira nem fontos(ak a szövegverzió(k) és az eltérései(k). Lássuk tehát! Én is kíváncsi vagyok rá. Mert nem csupán Gardner szövege nem volt ismerős: arról sincsen fogalmam sem, mit írtam én anno domini 2017-ben a könyvről. 

Erre mondta egyszer gyönyörű Szerelmetesfeleségtársam, hogy minek akkor ennyi könyv itthonra? Legyen úgy harminc kötet, aztán azt olvasgathatom egész életemben, mindig újra kezdve. Ha már ennyire nem emlékszem arra, amit olvasok. :-D

Ez a frissebb kiadás borítója. Mit mondjak? A régi ezerrel színvonalasabb.
Ezen fogalmam sincsen a mi minek az indokáról.

*

Olyan tizenkettő körül voltam, amikor a nyári szünetben Apu és Nagyi két hétre kiadott gebinbe Nagyi szomszédjáéknak Földiéknek.

Ennek a lefolyása az volt, hogy az összecuccolt kis Mohát (aki akkor még egyáltalán nem volt bácsi) Földiék autóba zsuppolták és levitték magukkal a ráckevei telkükre. Azért, hogy legyen felette felügyelet legalább a nyár egy részében. 

Ismertem előtte is Földiéket, a kisebbik fiukkal, Tibivel még voltak is némely közös dolgaink. Annak ellenére, hogy ő csak a bátyjához képest volt kicsi, nálam pár évvel idősebb volt. A srácok apja, Bála bácsi ijesztően kancsal és szívderítően jókedvű volt. Csak ha ivott, akkor nem, mert akkor nem szerettem a közelében lenni. Bár soha nem bántott, csak nagyon hangos volt. 

A szomorú, hogy fő ellátóm, a háziasszony, Tibi édesanyjának, Béla bácsi feleségének a nevére egyáltalán nem emlékszem... A hangjára, az arcmimikájára és arra igen, hogy nagyon kedves asszony volt, és csuda jól főzött. 

Ráckevén csak a helyzet volt fura, hogy egyetlen családtagom se volt a közelemben. De ez semmi megrázkódtatást, stresszt nem okozott az idegen környezet és a relatíve idegenek pesztrálása. Mindössze kicsit  fura volt a helyzet. De Anyu hétéves koromban bekövetkezett halála óta minden fura volt, és nagyon sokáig, úgy tizennyolc éves koromig az is maradt. Én meg világéletemben türelmes, alkalmazkodó és rugalmas voltam. 

*

Most figyelj! Meggyőződésem volt, hogy ez a ráckevei Kismoha-turné a szovjet-magyar 6:0-ás világbajnoksági focimeccs idején történt. Mert se előtte, se utána nem néztem végig elejétől a végéig egy meccset.

Brrr, futball!

A belső tévén még látom is magamat, ahogy a kis piros Junoszty márkájú tévén nézzük a Duna holtágára néző nagy teraszon az alkonyatban, hogy az utált ruszkik (akkor nem EU nyomásra utáltak voltak, hanem a megszálló mivoltuk végett) miképpen páholják nevetségesre a magyar válogatottat. S arra is emlékszem, hogy a negyedik gól után elkeseredésemben elkezdtem a ruszkiknak drukkolni.

S tutira így vagyok meggyőződve ezekről a részletekről. Meg arról is, hogy akkor talán tíz éves lehettem. 

Azonban a szovjet-magyar meccs 1986-ban volt.  Nagyi akkor már egy másik lakásban lakott, én meg '86-ban már egy éve elköltöztem Apuéktól Nagyihoz. Aputól és a rossz emlékű nevelőanyámtól. Földi Béla bácsi nem élt már akkor.

És '86 nyarán már nem kellett rám vigyázni a nyári szünetben: '67-ben születtem. Vagyis '86-ban, a világbajnoki mérkőzés idején tizenkilenc éves voltam. :-O 

Vagyis valami egészen más meccset néztünk a teraszon. Miközben én egész életemben kizárólag azt a 6:0-ást voltam hajlandó végignézni. Ki érti ezt? 

*

Úgy maradt meg bennem, hogy délelőttönként rengeteget olvastam, délután meg Tibivel, Földiék nálam pár évvel idősebb fiával kártyáztunk, sakkoztunk, eveztünk. A délelőttökön leginkább Erle Stanley Gardner volt a társam. Pontosabban Perry Mason. De nem egyetlen könyvben, hanem egy egész sorban. Szerintem Földiék polcán találtam őket. .

*

Nem tudom, hogyan találtam rá Gardnerre és Perry Masonre. De azt tudom, hogy Perry Mason feledtette el velem a krimikkel szembeni előítéletemet, ami már a kamasz koromban is megnyilvánuló sznobizmusom vadhajtása volt.

Mondjuk tény, hogy rendre úgy jártam Gardner könyveivel, ahogyan általában a krimikkel: nekifogtam, nem tudtam őket letenni, majd amikor befejeztem őket, kampányszerűen faltam a következőt. De pár nap múlva már bajosan tudtam volna felidézni, mit is olvastam előzőleg, ki ment abban hová, miért, és hogyan oldott meg zseniálisan mindent a frappáns ügyvéd.

Ja, igen, Perry Mason Gardner teremtménye, úgy nagyjából minden könyvének a hőse: egy vaslogikájú és erkölcsű, ám merész, bátor ügyvéd, aki a falig, kerítésig, határokig bármikor elmerészkedik, de soha, semmi törvénytelent nem tesz. Reszkessen, akivel szemben Mason ügyvédkedik, és reménykedjék minden jóban, akit véd! 

*

S valaki itt, a Moly-on írta, hogy nem érti, miért Agatha Christie-t ajnározza mindenki, amikor itt van Gardner? Meg kell hagyni, beszédes kérdés! 

Mondjuk van Christie-nek legalább két olyan könyve (Tíz kicsi néger, Gyilkosság az Orient expresszen), ami mindenképpen messze kiemelkedik a krimiirodalomból, de van nagy igazság a fenti érvelésben. Talán nem véletlen, hogy több Gardner-t olvastam, mint Christie-t. Gardner valahogy szórakoztatóbb. Christie meg elgondolkodtatóbb. Hogy Gardnert többet olvastam, mint Christiet, az meg rólam mond el ezt meg azt. 

*

Nem emlékszem már a réges-régen olvasott kötetekre (amik, hála a megboldogult, könyvcserélős Rukkolának, rendre itt vannak a polcomon), de valami olyan blikkem maradt, hogy azokban Mason többet beszél és kevesebbet cselekszik mint A kártyás asszonyban / A harcias nagymamában. Ebben, ezekben aktívabb volt az ügyvéd úr, és nem volt annyira beszédes.

A végső megoldás sem meg nem lepett, se le nem nyűgözött, de úgy fest, ennyit lehetett kihozni belőle. Vagy az eltelt néhány év szépíti a Duna-parton olvasott történeteket. Mégse nem mondom, hogy unatkoztam volna. Sőt, jó volt olyan könyvvel nosztalgiázni, amit,úgy gondoltam, még nem olvastam.

*

Fel nem foghatom, hogy a Szerelmetesfeleségtársammal nézett Perry Mason-filmsorozatban (valami nyolcvanas évekbeli) hogyan lett Perryből nagy darab, szakállas, nehézkes figura? Della Street Perry titkárnője a regényekben. Fiatal, csinos, okos nő, akivel időre-időre összegabalyodik az ügyvéd úr tekintete. A filmsorozatban Della nagymama korú őgy tizenöt évvel idősebb Perrynél. 

A regényekben Perrynek van egy állandó társa, a magánnyomzó, Paul Drake. KArakán, kicsit aggódós, talpraesett manus. A sorozatban, Drake alakja, már ne is haragudjatok… 

A páromnak tetszett a sorozat. De csak azért, mert olvasni még nem olvasott Mason-történetet.

*

A tudatomban Perry és társai a hatvanas, de maximum az ötvenes években kajtatták a gyilkosokat. Erre itt mit olvasok? Perry szmokingot és CILINDERT vett fel, amikor a kaszinóba indult Drake-kel. Valószínűleg a filmváltozatok és a könyvborítók befolyásoltak tévesen. 

S valóban, a könyv hazánkban '38-ban jelent meg. Eredetileg meg egy évvel korábban. 

*

A történet a következő. Anyu és Apu házassága eleve elhibázott volt: Apu célja a házassággal csak az Anyura váró örökség megszerzése volt. Aztán kiderül, hogy az örökség attól függ, Anyu lánya kinél van elhelyezve. Apu célja Anyu alkalmatlannak nyilvánítása. Anyué meg az anyagi függetlenség. Ezért is próbál szerencsétlenséget a szerencsejátékkal.

Veszít. Nagy összeget.

Aláír egy váltót. Amit Apu mindenáron meg akar szerezni, mert bizonyíték lenne Anyu anyuság-képtelenségére, a gyerek megszerzésére, általa az örökségre. 

Anyu nagymamája segíteni akar, teheti, van miből, de nem akarja a pénzt közvetlenül Anyunak adni. Megkeresi Perryt, oldja már meg a helyzetet, szerezze meg a váltót, amit Anyu aláírt minél olcsóbban. 

Perry megy is a kaszinóként működő hajóra, hogy meg- és legyőzze annak két gazember tulaját. De mire odaér, már csak az egyik van életben. A másikat a belülről zárt szobájában valaki agyonlőtte. Szó szerint. 

Amikor Perry bemegy az iroda előterébe, ott találja Anyut. Aztán meg az irodában a hullát. A hulla előtt az asztalon meg az Anyu által aláírt váltót. Perry cselekedni kezd. A szúk folyosón léptek közelednek. A helyzet bonyolódni kezd. Aztán teljesen összegabalyodik. Fontossá válik, hogy mikor, ki ment az irodába be, mikor kivel jött és hogyan tud kijönni, aki be se ment? 

A fordulatok már kicsit olyanok mint egy szerepcserélős, összetévesztős kabaréjelenetben, ember legyen a talpán, aki lépésről lépésre követi, hogy ki mikor kivel hány méter. De nem mondom mégsem, hogy követhetetlen. 

Aztán persze győz a logika, amit a harcias nagymama nagyban megsegít. A lelőtt pasas meg a kutyának sme hiányzik. Nem is volt kutyája. 

Egy szó, mint száz, szerettem ezt a harcias nagymamát. Marad a polcon.

*

Egy helyen azt olvasom, hogy Della Street Perry menyasszonya. Tudod, Della az ügyvéd titkárnője. De ők kötetek múlva sem lesznek házasok, még mindig csak összenéznek. A fene egy gátlásos, tapintatos, balfék párba! Pedig drukkol nekik az ember cseppet sem transz, de jórészt női tulajdonságokkal is megáldott fia.

Palladis, Budapest, 1938, 204 oldal · Fordította: Kosáryné Réz Lola

8/10

2024 áprilisának a vége. Szombat hajnal. Nem kellett volna, mert megyünk Oroszlányba, laptopnézőbe nekem, de megint felébredtem véres hajnalon. Illetve ha még véres lett volna, de vaksötét volt: három óra. A hólyagom keltett fel, de az agyam ébresztett. Pedig még visszafeküdtem. De reménytelen volt. 

Eszembe jutott, hogy erről a laptopról az adatpartíción levő gigabájtokat ki kell mentenem, hogy a másik gépre aztán felpakolhassam. Már ha jó lesz egyáltalán.a masina. Aztán beugrott, hogy be akarom fejezni ezt az értékelést. Esetleg még olvasok is... 

A gigabájtok mentegetése közben kiderült, hogy az Alin vett két pendrive egyike nem 64, hanem csak 16Gb-os. Én meg reflexszerűen visszajelöltem, hogy persze, kafa a cucc. :-( 

Bármi is lesz Oroszlányban, át akarunk ugrani Tatára sétálni, ha már arrafelé vagyunk. Gyerekkoromban voltam ott utoljára. Illetve sofőrként is, de csak érintőlegesen, nagyon átutazóban. Meglátjuk.