Azt olvastam, hogy ez volt PKD első regénye. Pedig lehetett volna a második, a tizedik vagy a huszadik is. Mert ha csak úgy a kezembe nyomják, és nem olvasok róla semmit, meg nem mondom, hogy Az utolsó tréfa egyfajta prototípus. De komolyan nem. Magyarul most jelent meg először. 

PKD, ÚGY ÁLTALÁBAN

PKD is az az író, aki bármit írt, voltaképpen ugyanazt írta mindig. Ám hiába írta ugyanazt, nagyjából  minden könyvét nagyon jó olvasni. Akkor is, ha a kedvenc olvasmányaim között mindössze egyetlen PKD kötet van, a Figyel az ég. De a polcomon egy híján az összes magyarul megjelent kötete itt van. Ez azért jelent valamit, úgy gondolom.

PKD abban is konzekvens, hogy semmit nem magyaráz túl. Sőt, semmit nem magyaráz meg. Nagyon részletesen kitalálja a cselekményt, a bonyodalmat, a csavarokat, a fricskákat, a szereplőket, aztán mindezt kifeszíti mit egy hálót, hogy aztán a szöveg szövete hol és mikor találkozik ezzel az agyában szőtt hálóval, ez eseti, de mégis mindig összeáll a teljes kép. Vagy legalábbis az esetek döntő többségében. Engem volt már, ami legyőzött.  

PKD a szereplőkkel sem pepecsel túl sokat: mélyen be sem mutatja őket, leírások szinte soha nincsenek róluk. Ha kiderül róluk valami, akkor azt csak a cselekménynek köszönhetjük. Olyan bagatell dolgokkal, mint a külsejük, az életkoruk, a cselekménytől független gondolataik az érzéseik szinte soha nem foglalkozik. 

A történetei hátterét is csak kikövetkeztethetjük. Nincs részletes társadalomrajz, nincs finomra hangolt hatalmi struktúra ábrázolás. Sokkal inkább olyan a történeteink a háttere, mint a Menő Manó környezete: elnagyolt vonalakkal egy komplex világ pompás érzékeltetése. Az is ott van, ami nincsen ott. Csak egy kicsit bele kell gondolni. 

AMIT FELEJTS EL, HA EZT A KÖNYVET OLVASOD!

az a fülszöveg! Mert nagyon tévútra visz. De nagyon-nagyon. Így fest:

Newer York városa túlélte ugyan a holokausztot, de nagy árat fizetett érte: merev erkölcsi törvények uralják, fürge robotok figyelik az emberek viselkedését, a legkisebb kihágás is személyes katasztrófát vonhat maga után. 

Allen Purcell ama kevesek közé tartozik, akik szó szerint képesek megváltoztatni a világot, és amikor olyan kormányzati állást ajánlanak neki, ahol a közerkölcs felelőse lehet, elhatározza, hogy változtat, amin csak tud. Ehhez azonban tenni kéne valamit azzal a fejjel a szekrényben…

Philip K. Dick korai regénye lebilincselő és ijesztő tanmese egy olyan társadalomról, amely a rend fenntartása érdekében bármit képes feláldozni, még a saját szabadságát is.

Szó sincsen holokausztról. Halvány fogalmam sincsen hogyan, miért jutott ez a szó a kiadó eszébe. A holokauszt, ha nincsen mellette náció jelzés (pl. cigány holokauszt), akkor a zsidók kiirtását jelenti. Jobbára, ugye, a fasiszták és a nácik által. PKD regényében egyik népről sincsen szó. Úgy fest, a fülszöveg írói valahogy úgy jártak, mint amit Toma barátom tanácsolt nekem: „Írj a holokausztról, úgyis van benned zsidó vér, és az bármikor eladható, siker lesz!” Úgy fest, ezt az elvet próbálta be a kiadó fülszöveg írója is. Ügyes, de erre a könyvre egyszerűen nem igaz. 

Az még csak-csak, hogy van benne egy hosszú-hosszú évtizedek óta halott hőse a háború utáni Földnek, egy Streiter nevű őrnagy. Akinek a neve németesen hangzik, ez igaz. Az is igaz, hogy van utalás a könyvben a holokauszt bizonyos legendás elemeire, de az is tény, hogy ezeknek a legendás elemeknek a felemlegetése kizárólag csak kínosan a könyv címének a szem előtt tartásával történhet meg! Amit a fülszöveg, legalább ennyire kínosan szem elől tévesztett. 

Ugyanis Newer York semmiféle holokausztot nem élt túl a könyvben. Egy háborút élték túl emberek, akik aztán újraszervezték az életüket, a társadalmuk felépítettségét, a gazdaságukat, a rendvédelmüket. És amit felépítettek az visszataszítón diktatórikus, hátborzongatón hasonlít az 1984-re. Újraírt, felülről diktált múlt, minden ízében ellenőrzött jelen, még a rendszertől független, a városon kívül élő szabad elmék párhuzamára is felfigyelhetünk. 

Ahogy a főhős személye is hasonlít az 1984 hősére, Winston Smith-re, s ahogy ott, így itt is mindig mindenhol figyelve van mindenki. 

De PKD főhőse Allen Purcell nem az a személy, aki azon kevesek közé tartozna, akik képesek megváltoztatni a világot. Allen azon kevesek közé tartozik, akik humorérzékük van, és nem fél használni. De ahhoz, hogy egy fej van a szekrényében, semmi köze nincsen ahhoz, hogy tud-e változtatni vagy sem, sajnos ez is nagyon hatásvadász, fals mondat a fülszövegben.  

Az utolsó mondat azonban elgondolkodtató, mert majdnem igaz a könyvre, és kérdéses, hogy igaz-e a valóságban, s ha az, hogyan az? Idézem újra: „tanmese egy olyan társadalomról, amely a rend fenntartása érdekében bármit képes feláldozni, még a saját szabadságát is”. Azért ez nagyon komoly kérdés. Mi a fontosabb, az egyén szabadsága vagy a rend fenntartása? Ezen már dilemmázott Réti László is az Európa falak mögött című könyvében, amikor az egyik szerepelő azt magyarázza a másiknak, hogy Európa fennmaradása érdekében dönteni kell: vagy az egyéni szabadság jogok mindenekfelettisége, és akkor kikerülhetetlenül az iszlámé lesz a földrész, ami viszont nem fogja tiszteletben tartani ezeket a jogokat,sőt, vagy az egyéni szabadságjogok jelentős megnyirbálásával továbbra is rendet tartani, és megőrizni a kontinens fennálló rendjét. És megőrizni a kontinenst a jelenlegi lakosainak. Réti felvetése és regényének a megoldása nem polkorrekt. (Teszem hozzá nem a migráncsozásba áll be ezerrel, illetve nem kevésbé indokokkal ír a kérdésről, mint mondjuk Pokol Béla vagy Douglas Murray. De ez itt voltképpen mellékvágány.)

Mert ki kételkedik abban, hogy a rendcsináláshoz kemény kéz kell, és nem valósul meg egy szempillantás alatt. Van, hogy a rend érdekében rendetlenséget kell csinálni, sőt, néha rombolni kell. Egy düledező házat előbb le kell bontani, hogy új épülhessen a helyén. A fülszövegben minden más stimmel. 

VALAMIT ERRŐL AZ ÚJ, DE RÉGI KÖNYVRŐL IS

Azért nem hazudik teljesen a fülszöveg: nyomokban tartalmazza a könyv cselekményét a figyelemfelkeltésük. Ahogy írtam: adva van egy háború utáni, maradék társadalom, amely szemmel láthatón feltápászkodott a világégésből, ha jócskán átalakulva is, de visszatértek a dolgok a régi kerékvágásba. Azaz... A háború után a hatalmat a fent említett Streiter nevű őrnagy ragadta magához, aki, úgy fest, de nem bizonyos, mert a történelemnek már csak olvasata van, realitása szinte semmi, erős kézzel megragadta a hatalmat, és új házat épített a régi helyére. Az erős gyeplő elve azonban beragadt a társadalom vezetőinek a gondolkodásába, Streiter mitikus figurává nőtt, a módszerei, nézetei csalhatatlanná nemesültek, ő maga pedig istenivé lényegült. Newer York megmerevedett,, a háború előtti múlt minden tekintetben gyalázatossá degradálódott, Oda visszatérni még gondolatban is vétség, ezért a város polgárait állandó megfigyelés alatt tartja a rend. Drónok (!) figyelnek mindenkit (ne felejtsük el, PKD 1956-ban jelentette meg a könyvet!), a polgárok egymást ellenőrzik, és jobbára a lakhatásukkal büntetik a fegyelmezetleneket, a lakógyűlésnek teljhatalma van a lakhatási jog megőrzésében vagy elvesztésében. Az elvi rend kereteinek permanens megfogalmazásáról, az ideológia megőrzéséről az állam folyamatosan gondoskodik, elsősorban  kis, igen alaposan átgondolt agymosó füzetek formájában. 

PKD amerikai. 1956-ban, úgy fest optimistább keretek között képzelt el egy totális diktatúrát, mint Orwell 1949-ben. Newer York-ban például léteznek vállalkozások. A könyv főhőse például egy kreatív ügynökség tulajdonosa, aki az államnak ad ötleteket a kis agymosó füzetek tartalmára vonatkozón. Az ügynökségnek még vetélytársai is vannak. Az állam, ugye, astagon beleszól az ügynökség munkájába. De PKD annyiban megfellebbezhetetlenül amerikai, hogy el sem tudja képzelni, egy diktatúra a vállalkozás szabadságától is simán megfoszthatja az állampolgárokat. Vicces. Az meg pláne, hogy az ideológiát népszerűsítő ötletgyár nem állami kézben van. Orwell, nem nehéz belátni, lényegesen pesszimistább és ezzel realistább volt. 

Newer York nem rabságának van alternatívája, ahogy Winston világának is volt. Newer York-on kívül is van élet, és a város lakói számára itt is tiltott, de legalábbis megkérdőjelezhető cselekedetet a városon túliakkal való érintkezés. Akik ebben a történetben is kulcsszerepet kapnak. 

S PKD optimista abban a tekintetben is, hogy úgy képzeli, egy diktatórikus államformát, ideológiát a humorral meg lehet gyengíteni, dönteni. A könyv borítója egyébként zseniálisan jó, elől is, hátul is. Streiter őrnagy megrongált szobrát ábrázolja, amelynek egy garázda elem levágta a fejét, s mert fémbevonatú műanyag a szobor, a fejet a kezébe erősítette, és a lábát olyan ívben hajlította meg, mintha éppen elrúgni készülne a megfelelő magasságban tartott fejet.

 A hátsó borítón az amerikai szabadságszobor látható, a kezében, a fáklya helyett egy vörös festékes ecset. A rongáló ugyanis vörösre festette a szobrot. Mondom, a borító zseniális, PKD pedig optimista. Abban az értelemben is, hogy a könyv főhőse kieszel egy hihetetlenül nagyvonalú tréfát, felhasználva hozzá átmeneti hatalmát a médiában, s azt gondolja, bármit elérhet vele. Ráadásul a főhős meg van arról is győződve, hogy a tréfa után még lesz lehetősége elhagyni a Földet, és semmi bántódása nem eshet. Mondom, optimista PKD. 

Mert az addig rendben van, hogy a humorral a merevség nem tud mit kezdeni, az is rendben van, hogy a humor számos feszültséget oldhat, és az is rendben van, hogy amin nevetünk, attól nem félünk. De van kétségem, hogy humorral, nevetéssel megdönthető egy diktatúra, feloldható-e az agymosás hatása, leteszik-e a fegyvereiket a fegyveresek? Mondom, PKD (ekkor még?) optimista volt. De legalább azt belátja, hogy a főszereplő nem győzhet le egy egész rendszert. 

MILYEN EZ A KÖNYV?

Remek. Optimista, de ezért felületes és átgondolatlan. De simán beilleszthető a hasonló témájú nagytesók mellé, mint a már említett 1984, vagy Zamjatyin Mi-je. Vagy Koestler Sötétség délben-je. A sor folytatható. De észre kell vennünk, hogy bármelyiket is nézzük, a tónusa sokkal sötétebb mint a PKD által megálmodott világé. 

De ettől függetlenül egy olvasmányos, teljes PKD-vértezettel ellátott regény, felcsillanó, meg nem magyarázott, ám főszerepet kapó kettős tudattal, remek ötletekkel és a jövőben is alkalmazott szereplő leírásokkal. Olyan könyv, hogy a polcon, a legjobb PKD könyvek között a helye, de azért mégsem a legkiemelkedőbb. 

Ha Fejes Endre, akkor a hetvenes évek eleje, Szerdahelyi utca, ahol Apuval, Anyuval, Mohácsi Mamával és Papával éltem. Nem tudom, hogyan és miért engedték meg, hogy megnézzem a filmet, de a Jó estét nyár, jó estét szerelem minden rossz érzés nélküli örök emlék maradt. Nagyon tetszett. Bár nem tudom, hat-hét évesen mi a csuda tetszhetett ezen a kicsit sem ifjúsági filmen, sokkal inkább társadalmi drámán, művészi krimin? De a fiatal Harsány Gábort mindörökre a szívembe zártam, amin később az Egy óra múlva itt vagyok is nagyon sokat erősített. Harsányi szerepe a következő volt: Viktor, aki gyári melós, havonta, a fizetés nap után, amíg tart a pénz, görög diplomatának ajta ki magát, mintha vastagra tömött külföldi lenne. Nőket akar meghódítani. Amikor aztán az egyik lány miatt lebukás közelbe kerül, végzetes és végleges megoldáshoz nyúl. Szokásom szerint, amikor izgultam egy filmen, kicsit mindig belázasodtam. De nem az izgulás volt a lényeg, azt már akkor éreztem. Azt, hogy a film eredetijét az élet, irodalmi alapanyagát meg Fejes Endre írta, akkor persze még nem tudtam. Ezzel csak évek múlva lettem tisztában. S azóta Fejes Endre írásait pozitív diszkriminációban részesítem.

*

A Mocorgó-t, mintegy szokás szerint, az egyik óbudai Könyvmegállóban leltem. Igazából még csak nem is hallottam róla. Amikor kinyitottam, meghökkentem, mert szembesültem a filmfotókkal. Tehát film is készült belőle. Készült, Garas Dezső főszereplésével. Akit, ugye, szeretünk. A filmet még űzöm. A könyvet meg elolvastam. Nem volt nagy falat, alig száz oldal. 

S amilyen kis vékonyka a kötet, annyira vékonyka a történet maga. Egy semmi kis kötetben egy semmi kis történet. Csakhogy ebben a semmi kis történetben nagyjából ott van a XX. század magyar történelme. Jó, ez túlzás, de mégis. 

Mocorgó egy ember. Makics Józsefnek hívják hivatalosan. Egy semmi terjedelmű könyv semmi kis történetében egy semmi kis családból származó semmi kis ember, semmi kis álmokkal, vágyakkal, célokkal. Nem kiemelkedő semmiben, nincs semmi különleges tulajdonsága, és nem tesz semmi kiemelkedőt, de még csak a semmi kis dolgaiban sem jelentőségteljes. Vagyis olyan, mint nagyjából bármelyikünk. Él, szeret élni, túlélni akar, szeret szeretni, szereti a nőket, a pénzt, a jó italokat, a barátságot, nem simulékony, nem bátor. S van egy „nagy” álma, egy vágya: legyen egy bódéja a piacon, hogy zsibárus lehessen. 

Mocorgó története a negyvenes-ötvenes években játszódik. Vagyis, ahogy minden ember életét, az övét is vaskosan átszántja a történelem. Ötvenkét éves vagyok. Éltem tehát az elmúlt rendszerben. Utáltam is az ostobaságát, a képmutatását, az egyengondolkodás megkövetelését. De tény, hogy amikorra megszülettem, már konszolidálódott a rendszer és béke volt. S azóta is az van. Vagyis békében éltem le az egész életemet. Áldott a generációm, legalábbis ebből a szempontból.

Az előttünk levő nemzedékek nem voltak ilyen szerencsések. Jöttek-mentek a politikai rendszerek, Európa cafatokra tépte az országot, folyt a vér patakokban, senki nem bízott senkiben, ellensége volt mindenki mindenkinek. (Sajnos ez mintha mára is megmaradt volna, elég csak az egymásra acsargó pártokat nézni, vagy az ideológiai táboruk vérgőzös szócsatái olvasni, és mindenki azért gyűlöli a másikat, mert az előbb gyűlölte őt, és aki nem megfelelően gondolkodik, az ostoba, műveletlen, tájékozatlan tahó barom náci, kommunista, szélsőjobbos, szélső balos, antiszemita, magyargyűlölő zsidó, rohadt cigány, büdös rasszista magyar, nacionalista, liberális... Gennyes söpredék, hogy a kurva anyját neki! 

Van egy dal. Sokszor emlegettem már. A Solaris együttes billentyűsének, Erdész Róbert az Ulmann Zsuzsával alakított, kéttagú, Cabaret nevű együttes adta elő, Zseniális! Amikor egyszer egy '56-ról szóló drámám véletlenül amolyan amorf, többszerelős, felolvasós bemutatásra került az egykori Mezei Mária Színházban, akkor is bejátszottuk. Az a címe, hogy Szabadíts fel! Benne van az egész XX. századi magyar és kelet-európai történelem. Olyan keserű lemondást és mégis olyan tiszta ésszerűséget mutat, hogy az csuda. 

„Mindent kell játszanunk / Mindent, mert ennyi szerephez túl kis színház vagyunk.” 

„Mondd ki van soron, most kit üldözünk? / Mondd ki lesz mostantól a mi emberünk?”

„És szép közös emléktáblád lesz velem / Itt öltük egymást, hogy béke legyen.
S mert nem leszünk ott, mikor megérkezünk, / Csak azt mondanád el; hová megyünk?”

*

Mocorgó nem tesz mást, mint próbál túlélni mindent. Ahogy körülötte mindenki. Akkor is, amikor a legkisebb apróságért is halál járhat. Azért felakaszthatnak egy lányt, akit szeret, mert rossz nációjú családba született. Azért le kell lőni egy embert, mert ha eljár a szája, sokakat lőnek le, és mert kiölte maga felé a bizalmat. Feszült élethelyzetekben ilyenkor könnyen eljár a kéz. Sőt, el kell járnia. Amikor az emberek már annyira megszokják a halált, hogy simán csak átlépik az utcán heverő holttesteket. 

Milyen korok azok a korok, amikor apák és fiak szembefordulnak egymással a politikai nézeteik miatt, és egyik élete, politikai, társadalmi szerepvállalása a másik átka lehet, amikor változnak a politikai szelek? Amit Hofi már tréfára vett, egykor vérvalóság volt. Bármikor, bármilyen irányban. A nemzedékek egymás bűnei miatt lakoltak. 

Van egy bátyám, aki nyilas volt. Mit írtam én az önéletrajzomba? »A bátyám nyilas volt.« És mit írt ő? »Az öcsém kommunista.« 
Vót a francokat vót! Haggyá' má'!
Hát ezért nem jutok én előrébb, az öcsém meg igen!

Mocorgónak nincsenek barátai, csak sorstársai és érdektársai. Amikor, ha nem is tisztességes úton, de kezd egyenesbe jönni, hátulról mellbe csapja ismét a történelem, majd egy szerencsétlen vihar is. Nem jönnek össze a dolgok, Mocorgónak nagyon nem jön össze az élet. 

*

Az édesapám '46-ban született. Tizenkilenc éves volt, amikor megismerte életet nőjét, a tizennyolc éves Etát. Az édesanyámat. Egy év múlva összeházasodtak. Eta már pocakosan állt az anyakönyvvezető elé. A születésem után pár hónappal kiderült, hogy az áldott állapot áldatlanságot szült, a terhesség kiváltott valami láncreakciót, Eta leukémiás lett. Még hét évet élt. Mindvégig mosolygott, akkor, is, amikor már egyáltalán nem volt rá oka. Van egy fénykép róla, ami pár hónappal a halála előtt készült róla. Nézd csak! Itt is mosolyog. 
Apu soha nem volt képes túllépni a halálán. Bár az összes nagyszülőm azt mondta, adjon oda nekik engem, ő pedig éljen, huszonnyolc éves volt, ő azt mondta, nem, én az ő fia vagyok, ő nevel fel! Rengeteget dolgozott, okos ember volt, bár csak esztergályos képesítése volt, apró találmányai voltak kazánokkal kapcsolatban, amiket szabadalmaztatni is tudott. Megpróbált újraházasodni, kétszer is, anyát akart nekem, társat magának, de egyik kapcsolat sem volt boldog. Egyre többet ivott, volt hogy én fogtam le, mert részegen le akarta szúrni a kettedik számú nevelőanyámat. Nagy volt a kísértés, hogy hagyom, de aztán persze léptem, megakadályoztam. A harmadik felesége mindenéből kiforgatta. Ez részben érthető is volt, mert alig volt már tiszta pillanata. Kapcsolatunk nem nagyon volt egymással, nem tudtunk beszélgetni. Aztán negyvenhárom éves korában együtt ivott az édesanyjával, nagyon berúgtak a nagymamámnál, a Gvadányi utcában. Együtt mentek le a lakótelepi ház lépcsőjén. Apu megbotlott, bevágta a fejét a lépcsőbe. A nagymamám vagy háromnegyed órát sopánkodott mellette, de a mentőket végül egy szomszéd hívta ki. Későn. Apunak koponyaalapi törése volt. 
A halála után sokat gondolkodtam: mennyi volt ez az élet? Miért ez jutott neki? Mennyi volt ebben a sors, az ördög, az Isten, és mennyi az önsorsrontás, a tehetetlenség, a lustaság? S mennyit ért ez az egész? 

Igen, Mocorgóról jutott mindez eszembe, csak vele nem egy koponyalapi törés végzett, hanem egy eltévedt golyó a könyv megjelenésekor még kimondhatatlan '56-os forradalom idején. Mocorgó csak mocorgott egész életében, nem mozgott, nem futott, nem repült. Cipőben is mezítlábasan élt. Ó, Apu...!

*

Fejes Endre nem díszíti túl a szöveget. Szikár, lényegre törő elbeszélésmódját csak egyetlen eszközzel színezi: Mocorgó egy kocsmaasztal mellett maga meséli el a történetét. A végső sorsát a kerettörténetből tudjuk meg, S ez a díszítetlen szikárság valahogy mindent elmond a reménytelenségről, a kilátástalanságról, az örök kapaszkodásról, a letört szárnyakról, a felakasztott reményekről. Arról, hogy azért tényleg, rohadjon meg ez a világ, hogy így kell élnie és halnia embereknek. Arról, hogy a történészék milyen rosszul választják meg a témáikat: a történelem nem annyira a nagy dolgokban érhető tetten, sokkal inkább a kis emberek életében, abban, hogy a legtöbbnek nincsen élete a halál előtt. Csak sóvárgása van és kétségbeesése van. 

Jó ez a kisregény nagyon. Jó Fejest olvasni. 

ABADDON

ABADDON KAPUJÁNAK ÚJ SZEREPLŐI

Erre mi történik? A harmadik kötetben elveszítjük őket, de a második kötet végén újra bekopogtat a halott Miller, hogy aztán a harmadikban több példányban és verzióban is az őrületbe kergesse Holdent. De nem az van ám, hogy veszett a második kötet két csajszija és ázsiaija, oszt' visszapasszal megjelent ismét a kalapos zsaru (tudod, mint Columbo-nak a ballonja; apám, ezt nem fokod elhinni, s ezzel kicsit előre rohanok, de ide tartozik: amikor Holden bemegy Abaddon kapuján, és ott randizik a már nem is élő Holdennel, a pasin akkor is rajta van a kalapja! Behalás!), hanem az, hogy kapunk három új szereplőt. 

ANNA VOLODOV: A neve adja magát, ami a származást illeti. Anna lelkésznő, a metodisták egyik vezetője, aki a nemzetköziség és a lelkiség miatt került az egyik űrhajóra, ami a címadó terület felé tart. Anna jóindulatú, kedves és okos asszony, aki tulajdonképpen maga sem érti, mi a csudát keres azon a hajón, amin utazik. Viszont a személyén keresztül még inkább bevonódik a történetbe a vallás, amit eddig csak a mormonok képviseltek, de ők is pusztán említés szintjén. Meg hogy elcsaklizták tőlük a brutál-hatalmas űrhajójukat az első rész végén, hogy a Napba lőjék az egyik bolygócskát, amit a protomolekula leeinstandolt, és persze soha nem kapják vissza a ki tudja mióta épített monstrumot. (Ahogyan a könyvben mondja az egyik szereplő: mintha elvennéd egy rendőrségi autós üldözésre valaki kamionját, majd amikor a összetöröd, közlöd vele, hogy ez már nem az övé, szerezzen másikat). Anna ráadásul a történet egy pontján akcióhőssé is válik, a főhőseink szerencséjére. 
(Anna megformálója a filmváltozatban: Elizabeth Mitchell.)

MELBA ALZBETA KOH: akit nem is így hívnak, de nagyon gyorsan ki is derül róla, tehát semmit nem spoilerezek, hogy ő voltaképpen Clarissa Mao, a jobb sorsa érdemes Julie-nak a tesója, és a sokkal rosszabb sorsa érdemes Mao-papának, a galaktikus gazdasági szemétládának a lánya, aki bepöccen apuci lesittelése miatt, és azért él, hogy Holden ne éljen, de úgy egyáltalán, kicsit sem. Melba nem nagyon szerencsés, ahogy azt sejthetjük, de azért kell izgulni a kis találékony hölgy miatt, mert nem csak találékony, hanem a hidegvérűségig pragmatikus is. Igencsak szomjazza apuci elismerését, és legalább ugyanennyire tart a rosszallásától is. Pedig Mao-papa a böriben mindössze az ügyvédjével beszélhet, még a családdal sem.
Aztán ahogy telik-múlik a cselekmény, Melbe metamorfózisa oda-vissza lejátszódik. 
(Megformálója a filmben: Nicole Nadine).

A KÖNYV SZTORIJA

NYÁRI BEVEZETÉS

Mondhatnám, hogy tudatos ember vagyok, meg azt is, hogy következetes, de elsősorban azóta, hogy megismertem szerelmetesfeleségársamat tudom, hogy tök simán übereli nálam a logikát és a józan eszet a szenvedély. Itt vagyunk Kimlén, a Szigetköz hatvanhét kilométerének Budapest felől harmadánál, nyaralunk. Hoztam magammal könyveket: az ukrajnai elhúzódó pittyputtyról, a történelem-tudomány értelmezéséről, Mogyoróról, a Pöttyös-könyves kislányról, néhány Hihetetlen Magazin különszámot, meg egy tömegmédiáról szóló vékonka szösszenetet. Ha valami érdekel, akkor az számomra könnyű, nyári olvasmány, bármiről is legyen szó. És itt van velem az e-book olvasóm. Rajta egy nagyobb otthoni könyvtárnyi könyvvel, köztük a Térség második részével, a Kalibán háborújá-val. Amit még otthon, Kaszásdűlőn elkezdtem. 

Aztán az persze úgy alakult, hogy jövünk-megyünk, ahogy az lenni szokott, beszélgetünk egymással, a szófukarnak nem mondható, viszont emlékeiben igen erős Andrással, a házigazdánkkal, a beszélgetést meg-megerősíti egy-egy üveg bor, vagy néhány doboz sör, amitől viszont még inkább megjön a szavunk. Aztán random megjelenik András valamelyik unokája, tegnap Julcsi, egy kétév-forma, gribedlis, húsos-sonkás, puttófürtös, gyöngyözve kacagó kislány, átkolbászolt a szomszédból a nagyobb kabátzsebnyi Szanyi kutya (remélem, nincsen köze a Tiborhoz!), hármasban játszódtunk: Szanyi futott, Julcsi kacagott, én meg produkáltattam, nevettettem, futtattam őket, és persze én fáradtam el legjobban. De az olvasással nem nagyon haladok. Mert fontosabb például a lébényi román stílusú templom, a jáki mintája, ahová el kellett biciklizni. Meg a lipóti strandfürdő, ahová, bár a magam részéről már 2021-ig kifürödtem magamat, de el kellett mennünk, hogy aztán lízingelt lányommal kétszer-háromszor is lecsússzak egy veszettül érdekes csúszdán, mert milyen már, hogy ő az apjával már csúszott ilyenen, én meg még soha; és mondhatom, legnagyobb meglepetésemre a tetszési indexem teljesen elsöpörte a bekakkantás félelem-faktorát. Amit megtámogatott Bori ígérete, hogy „bármit megteszek, csak csússz le velem!” Ekkora ziccert nem lehet kihagyni: „Hoppá, hogy hoppá: innentől tiéd a nyaralás alatt a mosogatás, a eranda söprés és a mosás! Csússzunk!” (Bori rutinosabban játszmázik: miközben elégedetten hátradűltem, hogy háváj, aközben ő tegnapelőtt Lébényből hazafelé tekerve nem megcsípette magát egy méhecskével, a galád, és kisebb péklapátnyira dagadt a bal keze, hogy a műkörmét sem tudja a hüvelyk és a kisujjával pingpingelgetni!) 

Na, egy szó, mint nagyon sok, a magammal hozott könyvekbe bele-bele lapoztam, meg a szállásunk könyvespolcán levők némelyikébe is, de mindig visszatéretem a kis Kindle-emhez, a Térség-hez. Mert olyan istenigazán nem érdekel most más, de ez igen. (Az olvasási-mazochizmust, hogy csakazértis, ha afenefenéteszikis, elolvasom, felnőtt korom óta nem értem.) Vagyis, bár rajongó típusnak nem vallom magam semmiben, se zenében, se színművészetben, egyedül szerelmetesfelségtársamért rajongok (de el ne mondjátok, mert neki, úgyis letagadom, csak az elődeim voltak eszetlen rajongók, én nem vagyok az, csak suttyomban, a háttérben, nyíltan szimplán csak imádom őt.) A könyveket sem szoktam imádni. Egyiket sem. Csak van, amelyiket mindig olvasni akarom. S ez a Térség 2. is ilyen. 

KALIBÁN HÁBORÚJA

Most mondd, aki olvasta, látta, Shakespeare darabját, A vihart-t, ellent tud állni egy ilyen címnek: Kalibán háborúja? A Kalibán név ugyanis Vilmos mestertől származik. A vihar főhőse Prospero, a varázsló, Milano egykori hercege, Mirandával a lányával kényszerű módon visszavonult egy kis szigetre.. A sziget Sycorax boszorkányé volt egykor, amikor Prospero és a lánya odavetődnek, a boszorkány már nem él, csak a félember fia:, Kalibán. Kalibán alakjának felidézése annak, aki látta Peter Greenaway Prospero könyvei című filmjét, lehetetlenné válik másképpen, mint ahogyan azt a rendező és a Kalibánt alakító színész Michael Clarck megálmodták. (Egyébként az egész film pazar!)

Prospero a hatalmát nem akarja többé használni semmire, elzárkózik az emberektől, visszavonult, kész, vége hatszáz, hagyja őt békén a világ. A világ békén is hagyja, de a jó Isten tréfáit ő is képtelen kikerülni: egy hajó zátonyra fut a szigete mellett, és a túlélők belepacsáznak Prospero pompásan felépített trió-magányába. Oly annyira, hogy egy csudát még tesz, de aztán kettétöri a varázspálcáját. 

Kalibán csak félig ember. Torz teremtmény. Nem úgy gonosz, mint Shakespeare másik örökérvényű alakja, III. RIchard, aki elhatározta, hogy gazemberré lesz, hanem azért lesz azzá, mert nem tehet mást, nem képes másképpen gondolkodni. (Az alakjának minden bizonnyal nagyon sokat köszönhet Gollam figurája A Gyűrűk Urá-ból.) Képes szerelemre is gyúlni, igaz, beteg módon: megpróbálja megerőszakolni a szépséges Mirandát. Prospero ekkor gyakorlatilag a rabszolgájává teszi a félembert, aki innentől mindent megtesz, hogy ártson Prosperonak. Hoci-nesze. 

A Térség második részében a Kalibán-hasonlat egyértelműen beazonosítható: a protomolekula terméke, a galaktikus félember, aki jót nem akar, vagy ki tudja, mit akar, ártani viszont veszett módon tud, még akkor is, ha nincsen szándékában. Ha szándékban van, akkor viszont megállíthatatlan. A szerzőpáros csavart egyet a protomolekula ténykedésén és egy félember fekete bőrébe bújtatta az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyt, és majdhogynem halhatatlan tulajdonságokkal ruházta fel: csak úgy pőrén közlekedik az űrben, ha lelövöd, azonnal begyógyul, ötszáz kilós konténereket dobál. Szerencsére van Achillés-ina, különben még iszonyatosabb lenne a baj. 

A SZTORI

A történt ott folytatódik, ahol az első rész abbahagyta, illetve csak egy picit későbbről. Holden, Naomi, Amos és Alex az Öv szolgálatába állnak. Viszonylag kényelmes anyagilag, nem annyira az lelkiismeretileg. Holden személyiségében olyan változások mennek végbe, amelyek egyre hasonlatosabbá és hasonlatosabbá teszik Millerhez, és egyre távolítják Naomitól. 

A Ganymedes bolygón főhőseinknek sikerül újra események fő sodrába kavarodniuk, és ismét összefutniuk a protomolekulával, miközben segítségére sietnek egy az elrabolt, immunbeteg lányát kereső ganymedesi tudósnak, Praxnak. A teljes neve: Praxidike Meng.

Új figura még a történetben a Föld érdekeit képviselő, ótvarul trágár szájú, idős, indiai nevű politikusasszony, Chrisjen Avasarala. Roppant szórakoztató személyiség, a kora, a trágársága és az esze folytán. Sőt abból fakadón is, hogy felveszi magához a marsi Bobbie Draper-t, aki nő. A legrövidebb jellemzése: ikertesója a Varjak lakomájá-ból Brienne-nek. Marha nagy, erős, katona, szókimondó, tiszta szívű. Csak talán okosabb, mint westeros-i ikre. De drabálisságában is roppant szimpatikus. (A flmben nem drabális, inkább szép.)

Közbevetés: ahogy tegnap este nyaralásunk kimlei kertjében üldögélve meséltem szerelmetesfeleségtársamnak, milyen is a Térség 2, a beszámolóm közben döbbentem rá, hogy a két Térség-szerző (mert, ugye, Corey nem létezik, és két embert takar) több hasonlóság is van Westros és a Térség-sztori között. 

a) Westerosban hét királyság küzd a hatalomért, a Térségben három (Föld, Mars, Öv).
b) Westerost is fenyegeti egy emberen túli hatalom, a Mások, a Térséget is fenyegeti egy emberen túl hatalom, a protomolekula.
c) Westerosban is csak egy szűk csoport, a Fal népe veszi komolyan a fenyegetést, a Térségben is csak egy szűk csoport (a fent említett főszereplők) foglalkozik igazán a protomolekula fenyegetésével.
d) Martin bár szokatlanul bőkezűbben bánik a szereplői likvidálásával, azért Corey (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) is simán megölték a talán legjobban megformált alakot, Millert.
e) Westerosban sem teljesen egyértelmű, hogy mi is lenne a legjobb a Hét Királyságnak, és inkább személyeknek, mintsem királyságoknak drukkolunk, úgy a Térségben is ez a helyzet, úgy tűnik, a trágár Avasarala szavával élve, mind a Földet, mind a Marsot, mind az Övet faszfejek irányítják, csak a főhőseink józanok valamelyest.
f) Ahogy Martin a szereplők szemszögei szerint váltogatja következetesen a fejezeteket, ugyanezt teszi Corey is. A fejezetcímek mindkét esetben az éppen aktuális szemszögből írt szereplő neve. (Ebben a második részben a váltakozó szempontok Holden, Prax, Avasarala és Bobbie.)

Egyelőre ennyi hasonlóságot leltem, de lehet ennek csak az az oka, hogy nagyon könnyen felejtek, és a Martin-darabokat a likas memóriámhoz képest régen olvastam. 

MILYEN EZ A MÁSODIK RÉSZ?

Ha rajongó típus lenék, ahogyan nem vagyok (lásd az erről való tudnivalókat e bejegyzés első bekezdésében!), most pille mond szállonganék, lízingelt lányom módjára üvöltöznék a lelkesedéstől, vagy a moly.hu-n bejáratott kifejezéssel azt hajtogatnám: beszippantottbeszippantott. 

De mert nem vagyok rajongó típus, így azt mondom, Corey (aki ugye több, mint egy) egyfelől nagyon ügyesen oldotta meg a történet tovább bonyolítását, és már az első, bevezető Bobbie-fejezettel megragadta a figyelmet, és tudatosította, hogy hiába az első rész heppiendnek tűnő befejezése, ez a fránya protomolekula egy túlélő művész, lesz még vele gond, elég. Ráadásul Bobbie személyében egy érdekes karaktert alkottak a monumentális, de igen formás, roppant szókimondó, harcművész őrmesterrel. 

Ugyanígy jó húzás volt fő szállá tenni a lányát kétségbeesve kereső apa, Prax történetét is, és egy laza mozdulattal összefonni Holdenékkel és a protomolekulával. Mert ki a fenét ne hatna meg egy a lányát ilyen kétségbeesve kereső édesapa, és ki ne szurkolna neki, hogy sikerrel járjon? És olyan nincs, hogy aki látta, ne jutna eszébe a zseniális Keresés című film!

Aztán itt van ez a mocskos szájú politikusnéni, Avasarala. Szeretetreméltó, furfangos jelenség: nesze neked, egy szeretetre méltó politikus, hát hogy ne érdekelnének ennek a hihetetlen, hogy létezik fajtának a dolgai! 

Ráadásul Corey (aki kettő) pompásan adagolja az összetevőket, érdeket, politikát, szerelmet, szülői szeretetet, háborút, csatát, szócsatákat, poénokat, egyebeket. Olyan pompásan, hogy egyikből sem lesz túl sok, bármelyikből jöhet még. S persze a befejezés is olyan, hogy az ember azonnal venné elő a harmadik részt, ha nem félne, hogy besokall. Persze most sem kell nagy mondanivalót várni a könyvtől: ez egy szórakoztató darab. De annak elsőosztályú. Sokakkal szemben én még azt sem mondom, hogy túlírt a regény. Csak vaskos. De minden a helyén van benne. 

Egyetlen baj van csak a Térség-gel. Az is lehet, hogy nem is a sorozattal, hanem velem. Utánaolvastam egy kicsit a hetedik résznek. Nem kellett volna. Nem szoktam ilyet tenni. Kár is volt. Mert kiderült, hogy a sorozat úgy a harmadik részig bírja ezzel a kezdeti  szuflával. S hogy a protomolekula csak mézesmadzag, mert még a hetedik részben is csak mint Nagy Ellenség szerepel, de voltaképpen fittyfene sem történik vele igazából. Ezért félek, hogy úgy járok ezzel a sorozattal is, mint westerosi párjával. Annál ugyanis a negyedik résznél, a Varjak lakomájá-nál az érdektelenség miatt fonalat veszítettem, csak böcsületből olvastam el, aztán a Sárkányok tánca valamelyest helyreállította a rendet, de már megtört bennem valami, és gyakorlatilag a harmadik-negyedik évad után már a film sem érdekelt. Amint azt a genetikus lányomtól, Szamócától megtudtam, semmit nem veszítettem. Mutatott egy Facebook-képet: egy ló volt rajta, a feje nagyon-nagyon részletesen megrajzolva, azonban ahogy haladtunk a fara felé, az ábrázolás egyre egyszerűbb lett, a feneke és a farka már egy bot egyszerű gyerekrajz volt csak. A kép a Trónok harca sorozat minőségi ábrázolása volt. Szami szerint tökéletesen lefedi a lényeget. Nos, valami ilyesmitől tartok a Térség esetében is. Attól, hogy van egy jó ötlet, van egy pazar indítás, aminek jogosan van folytatása is, de a folytatás folytatását már nem az ötletek és a valós mondanivaló viszi tovább, vagy nem is viszi tovább, a történések öncélúak, és pusztán az eddigi siker hajtja a szerzőket is, az olvasókat is, hogy készítsék és fogyasszák a rétestésztát. No, de ez a gondolatmenet meg pont olyan, mint egy mai beszélgetésem témája: a beszélgetőpartnerem rettentően aggódott valami miatt, amit ő maga gondolt a vele történtek, nem történtek  mögé, de valós kommunikációs alapja nem volt rá, hogy ezt gondolja, ami történt, valószínűsíthette azt az okot is, amit ő maga gondolt ki. Mint a viccben, amikor a róka kölcsön akarja kérni a nyuszika porszívóját: 

Nyuszika otthona rettentő koszos már, ezért szeretne felporszívózni. Azám, de nincsen porszívója, ezért útra kel a rókához, hogy kölcsön kérje az övét.
Megy mendegél Nyuszika, és útközben így morfondírozik:
– Nem is biztos, hogy a róka ideadja a porszívóját, Miért is segítene, az égvilágon semmi oka sincsen rá!? Ráadásul ő ragadozó én meg növényevő vagyok. 
Kicsit  később pedig így folytatja a töprengést:
– A róka olyan szemét, piszkálódik, kötekedik velem, szinte biztos, hogy utál, ezért tuti nem is adja majd ide a porszívóját!
Párszáz méterrel arrébb már hangosan mondja ki:
– A róka egy tök szemét állat, hogy ott rohadjon meg, úgysem fogja kölcsönadni a porszívóját, a rohadék!
Amikor megérkezik a rókához, becsönget az ajtaján. A róka kedvesen mosolyogva nyit neki ajtót, de szóhoz sem jut, mert Nyuszikának ekkorra már lila a feje és ráüvölt a rókára: 
– Tudod mit róka? Baszd  szájba azt a kurva porszívódat!

MARCUS RÉTI AVAGY LÁSZLÓ MEADOW

Réti László nevével, akkor még mint Macus Meadow-al a nagykőrösi Coop kis forgatható könyvespolcán találkoztam először, a bal oldalt látható könyv borítóján. Természetesen nem a Marcus Meadow név keltette fel a figyelmemet, hanem a rajta levő hölgy arca és elsősorban az ígéretes keble. Mi másért venne férfiember a kezébe egy ilyen című könyvet? Annak ellenére, hogy a borítón a hölgy nem igazából az esetem.

Beleolvastam a könyvbe.jött velem, s amint lehetett, olvasni is kezdtem. Marha jókat röhögtem, de úgy összességében egyáltalán nem tetszett. Hogy miért, azt itt megírtam. Marcus Meadow-ot el is tettem magamban a sohatöbbetnetalálkozzunk-polcra. De jól átvágott.

A hasonmás már a saját nevén jelent meg. Akkor még semmit nem tudtam arról, ki is ez a Réti László nevű fazon. A könyvvel a könyvtárban futottam össze, ismét beleolvastam (meglepő fordulat), és jött velem. Az egyik kedvenc könyvemmé lett. A mai napig érthetetlen, hogyan nincsen még ennek filmváltozata? No, akkor olvasgattam rá, hogy kicsoda is Réti László. Megtudtam, hogy zsaru volt. Vagyis amikor ír, jócskán benne van a saját tapasztalata is. Aztán azt is megtudtam, hogy közvetlen ember: volt egy röpke gondolatváltásunk írásban, amiből megtudhattam, hogy valóban, van, hogy a cselekményt a párbeszédeket alakítja a már meglevő, valós életből szedett poénokhoz. Aztán megnéztem vele néhány interjút is, amikből kiderült, hogy intelligens, kultúrált ember, önáll gondolatokkal. 

Nosza rávetődtem, amit csak elértem és Réti: Kaméleon, A kandahari fogoly, A parfümör, Vérvonal, Könnyek városa, A fal mögött. Nem egyenletes a színvonal. S nem mindegyik humoros. S nem mindegyik kirimi. Van amelyik politikai krimi. Van amelyik sorozatdarabolós. Alapvetőn egyik sem rossz, s mindegyik olvastatja magát. Mindenesetre Réti bevonult azon írók közé, akitől ha nem is bármikor, de bármit, és unatkozni nem fogok. Az eddig olvasottak közül a legjobban megírt könyve talán az Európa falak mögött. Viszont a kedvenc továbbra is A hasonmás, a humora miatt. Meg most ez a Panda. Ugyanazért.

CAMERON LARKIN,

a főszereplő ebben a könyvben is. Meg másik háromban, A hasonmás-ban, a Kaméleon-ban és a Polip-ban. Larkin egy nagyszájú, örökkamasz, negyvenes zsaru, nő nélkül, aki csak a saját szabályai szerint hajlandó élni és dolgozni. Fergeteges, bár néha idegesítő a humora van, cinikus, ironikus, de ha szükséges, egészséges önértékeléssel mindezt maga ellen is fordítja. A helyzet a következő: Larkin nem szép azzal a domborodó potrohával, nem túl okos, csak marha nagy mázlija van, tény, nem is buta, de semmiképpen sem egy James Bond-alkat, sziklaöklű, gyorstüzelésű ésígytovább zsaru. Mondom, humora van. Olyan humora, hogy arról, pontosabban arra támaszkodva könyvet lehet írni. Amint a jelen sorok alanya mutatja, többet is. Mert Réti Larkin humora simán elhordoz még jó párat anélkül, hogy fárasztóvá válna. Annak ellenére, amikor van már, hogy egy kicsit sok Larkinból. Nem a keretek között, hanem éppen azért, mert valahogy kicsúszik a keretekből, nem minidg életszerű a reakciója. (Arról már nem is beszélek, mekkora lóláb, amikor másik szereplő Larkinoskodik.) Vagyis ebben a könyvben is előfordul, amit már máshol is jeleztem: vannak olyan jelenetek, párbeszédek, amik érezhetőn csak azért kerültek bele a könyvbe, mert olyan jó poénok, és Réti sajnálta volna kihagyni, de szervesen nem tartoznak a könyv szövetéhez, tehát feslik is a varrás. Minden bizonnyal ezek azok a jelenetek, mondatok, amik Réti személyes tapasztalatából, rendőri mindennapjaiból származnak. Azonban emiatt nem szeretjük kevésbé sem Larkint, sem Réti stílusát. Maximum az adott pontokon kicsit elhúzzuk a szánkat. Persze azt is röhögés közben. Mint például amikor Laekin és állandó taxisofőrje, Polip a nőkről és Polip feleségéről beszélget. Polip felesége teljesen nyilvánvalóan azért siketnéma, hogy a poén elsüthető legyen: mit meg nem adna ezért az amerikai férfiak döntő többsége!

Ennek ellenére vagy sokkal inkább jócskán ezek felett, Larkin bár nem egy túl eredeti, ám egy jól kitalált, pompásan összerakott, figura. Nem túl egyedi, de hihetően teljesen mindennapi képességekkel bíró, elfogadhatón antiszociális és könnyesre röhögtető dumájú zsaru. Akinek a szövegeiben néha megbújik a mindennapok ilyen-olyan jelenségeinek a krtikája is.

PANDA

Bár nem túl világos, miért ez a címe a könyvnek, azon túl, hogy frappáns, barátságos, és nem lóg a lvegőben, van kapcsolódási pont a történettel. De spongyát rá, hacsak rágondolunk az okra, röhögni kell (Larkin egy átmenetileg kiürültirodából végez megfigyelést, amelyet eredetileg egy házassági tancsadásra szakosodott cég bérel. De mert a titkárnő elkavara az időpontokat, Larkint rendszeresen látogatják tanácsra szoruló párok, s mert unatkozik, belemegy a dologba, kiadja magát egy izlandról származó pszichológusnak, aki végól mindig arra jut, hogy a tanácsot kérőknek panda-komplexusuk van, vagyis lustaságból nem dugnak még a gyerekfogantatás érdekében sem. Ezt a marhaságot nem Larkin találja ki, hanem egy őt vizsgáló pzsichológus mondja neki. (Ehhez még lenne mondanivalóm, de inkább nem spoilerezek lényegit.)

A történet, ahogyan a füllszöveg s elmondja, nem túl bonyolult. Vagy legalábbis kezdetben nem tűnik annak. A város promines bankját vezető igazgatónak eltűnik a felesége. A rendőrségen belül konfliktusból konfliktusba lépő, eső, csetlő-botló, önsorsrontó Larkint bízzák meg azzal, hogy figyelje a rendőrségi fejesekkel golfozgató bankigazgatót. S kezdetét veszi egy hitchock-i megfigyelés (vö.: A hátsó ablak). Amely persze itt is elfajul, és persze, hogy nem követi Hitchock eredetijét. Larkin megfigyel, mert szent meggyőződése, hogy az idegesítőn jő génekkel rendelkező pasas eltette láb alól az asszonkát. Minden erre mutat. De minden. De tényleg.Larkin megfigyel, mozgosítja a kapcsolatait, felhasználja a drabális darab, fekete társnőjét, a szabályokat felrúgva elhagyja a megfigyelő helyét, kapcsolatot létesít a megfigyelttel, annak lányával, és így tovább, és így tovább. Krimiről lévén szó, csitt, ne többet! Annyiban biztosak lehetünk, hogy az alapképlet bonyolódni fog, az események jócskán felpörögnek és persze Larkin megússza az egészet.

HOGYAN OLVASSUK A „PANDÁ”-T?

Stephen King írta valahol, hogy a regényeivel az égvilágon semm különöset nem akar mondani, ő csak mesél. Ha nem is terápiás alapon. Kimondta a vezérszót: szórakoztatni akar. Nem nehéz beismerni, hogy elég jól megy neki. Réti László szintén kimondta ugyanezt: azért ír, mert élvezi, s mert szórakoztatni akarja az olvasókat. Hogy ez kevés-e célnak vagy sem, nem tisztem megítélni. Ha arra gondolok (sebaj, zúduljanak a kövek!), hogy a legkedvesebb könyveim milyen témájuak, és miért a kedvenceim, nagyon el kell gondolkodnom. Mert vajon mit tesz hozzá az élet egészéhez egy Száz év magány, egy Macskabölcső, egy Latronak is játszott? Müller Péter írta valahol, hogy voltaképpen csak azokat a könyeket lenne szabad megírni, amik felemlnek, amik jobbá, emberibbé tesznek. Azám, de egy regénynél van, ugye egyfelől a stílus, az irodalmi eszközök, a dramaturgia, van a mondanivaló, a cél megközelítése, s talán némi tanulság. Az utolsót leszámítva, a kérdést pedig lecsupaszítva gyakorlatilag ezektől függ egy szöveg irodalmi értéke. Tény, hogy ezek alapján is lehet kategorizálni. Ahogyan az is tény, hogy a szövegek irodalmi értéke és népszerűsége között sincs szoros korreláció. Ahogyan abban sem kételkedik senki, hogy amit sokan szeretnek, az nem feltétlenül jelent minőséget. Ahogyan a graffiti is mondja: „Egyél szart! Hetvenmillárd légy nem tévedhet!” S az agymenet persze meg is fordítható: egy irodalmi szempontból igényes szöveg, lett légyen bármilyen minőségi, nem bizonyos hogy eléri a célját, mert lehet, hogy éppen a nehezen dekodólható minősége miatt alig jut el valakikhez.

Hogy kikeveredjek ebből a tétova gondolatmenetből, és leegyszerűsítsem a befjezést: Réti könyve egy pompás szórakoztató könyv, amelynek esze ágában sincsen megmondani a tutifrankót és nem akar világot sem megváltani, pusztán elmond egy humoros krimi történetet. S ha ennek a mondanivalója természtesen nem is Hatalmas Üzenet, ám a derű, a nevetés, a röhögés által, mégis csak jobbá lesz a világ. Ezért nem is annyira az a kérdés, hogyan olvassuk a Pandá-t, sokkal inkább inkább az, hogy olvassuk-e? Mert bizony mondom néktek: Pandá-t olvasni élvezet!  

Egy hosszan visszatartott vizelési inger szabadjára engedése az ember mint élőlény egyik méltatlanul kevéssé ünnepelt, ám igen jelentős örömforrása. (211.)

*

– Nem is gondoltam, hogy maguk Izlandon...
– Ebből írtam a doktorimat. „Az izlandi szubkultúrák szexuális úton terjedő betegségei a fókapopuláció időszakos ovulációjának függvényében.” (93.)

*

Az ügyvédhez fordultam.
– Azért nagyon jó dolog, ha valaki ismeri a jogot, ügyvéd úr!
– Jogot...? Nem a jogot kell ismerni, hanem a bírót.

 *

– Ha kaptunk egy pofont baseball közben, nem megérteni akartuk a másikat, hanem mielőbb és kétszeresen visszaadni. Érti? Ki kellett harcolnunk a helyünket a mi kis világunkban. Ha bőgtem, senkit nem érdekelt. Légy férfi, old meg a problémáidat! Fel sem vetődött, hogy ha apám adott egy nyaklevest, mert mondjuk tizenkét évesen elkötöttem a kocsiját tíz percre, rohanjak ót feljelenteni. Az más világ volt. Mellesleg, sokkal egészségesebb.
– Maga tehát egyetért a gyerekbántalmazással?
– Egyetért a fene! De ha én kaptam, nem vettem rossz néven. És szerintem ennek a sok nyekenyókának ma sem ártana néha egy jó időben elhelyezett tockos. Többet értenének belőle, mint magafajták pszichohalandzsájából.
– A gyerekeknek arra van szükségük, hogy...
– Hány gyereke van, doki?
– Tessék? 
– Mondom: hány gyereke van?
– Nincs még gyerekem.
– Remek. Tehát tankönyvból akarja elmagyarázni nekem gyereknevelést, amit maga soha nem művelt a gyakorlatban.
– Talán elkerülte a figyelmét, hogy magának sincs gyereke
– De én nem is arról beszélek. Azt mondom, hogy engem anno nem zavart, ha kaptam egyet. A fejlődésem része volt, ha úgy tetszik. Nem azt mondtam, hogy helyeslem azt, ha valaki odacsap. Hümmögött egy sort, és feljegyzett valamit a mappába.
– Most mit irt fel?
– Hogy bántalmazták gyerekkorában.
Kikerekedett a szemem, és már nyitottam a szám, de azta visszanyeltem. Ennek hiába is mondanám. Csak legyintettem.
– Az anyja sem kényeztette, őrmester? 
– Amíg nem folyt a vérem, úgy volt vele, nincs baj. És tudja, mit? Igaza is volt. A maiak sokkal puhábbak.
Megint hümmögött egy keveset, aztán kibökte:
– Érzelemmentes, szeretethiányos.
– Ez kérdés volt?
– Jellemzés.
– Aha. Jó, nem vitázom.(71–73)

Elég sokáig szemeztem a Térség-sorozattal. Kerülgettem a könyvtárban, megszereztem e-book formában, de valahogy nem haraptam rá. Eddig. Aztán a napokban a kezembe került egy tanulmány-gyűjtemény, ami a fantázia és a tudomány elegyéből alkotott agymeneteket tartalmazott. A címe: Párhuzamos univerzumok. Értékelést is írtam róla. Ebben a kötetben volt egy fejezet, Radó Péter írta: A naprendszer benépesítése és a tanulás értelme: oktatáspolitikai terek a Térségben. Maga az írás annyira nem fogott meg, de valahogy utat nyitott bennem az érdeklődésnek a Térség felé.

Azzal kezdtem, hogy lehúztam a netről a Netflix által gyártott, sokak által egekig magasztalt Térség-filmfeldolgozást. Még csak az első öt részt néztem meg. A történet, ugye, annyira még nem bontakozik, de a képi világ nagyon jól sikerült. Szerelmetesfeleségtársamnak annyira nem jött be, csak bennem támadt érdeklődés.

Aztán pár nap múlva a könyvtárban jártam (akkor még csak a sorozat első részét láttam), és némi macska-forró kása-effektus után levettem a Térség első féltégláját a polcról. Hazajött velem. Belefogtam. És akkor ez innentől már voltaképpen az első kötet értékelése. 

A SZERZŐ(K)

A könyvet, illetve a komplett, magyarul eddig hét kötettel megjelent sorozatot James S. A. Corey írta, aki nem létezik. Az író valójában két ember, Daniel James Abraham és Ty Franck (a fotón fordított sorrendben). Akiktől a Térség-sorozaton kívül, ha jól nem találtam, semmi más nem jelet meg magyarul. Hacsak azt nem veszem számításba, hogy R. R. Martin Trónok harca képregényváltozatának egyik dramaturgja Abraham volt. (No, az a képregény szerintem igen könnyen feledhető, részemről annyi érdeklődés sem volt, hogy végigolvassam, miután belelapoztam.) Mondjuk ez utóbbi tény megmagyarázza, hogy a könyv címlapjára tett ajánló miért Martintól származik. Spanok.

A SOROZAT

A Térség-sorozat jelenleg hét kötetből áll. Félelmetes szám. Félelmetesen nagy. Eg-egy kötet úgy ötszáz-hatszáz oldal. A magam részéről egyszerűen ki nem állhatom a végtelen sorozatokat. Ha sorozat, akkor

a) Vagy legyen A-tól Z-ig tartó, de Z-nél lezárt cselekménye.
b) Legyen minden egyes rész külön történet, és az egy adott történeten belül legyen A-tól Z-ig tartó a cselekmény.

De azt, hogy x évadon keresztül bonyolódik ugyanaz, rétestészta-mód, erőltetett és üvegfal-átlátszó fordulatokkal, köszönöm, azt én nem kérem. A szerző(páros) azt mondja, még két kötet és vége a sorozatnak. Ez jó jel. Terjedelemre így is monstre alkotás. S még így is kérdés, van-e annyi szufla benne, hogy végig lekössön. Ám ez még a jövő zenéje. (De annyit máris elárul, hogy így túl az első kötete, van esélye a másodiknak. És ez még nem a vége az értékítéletnek.)

Az eddig megjelent kötetek:

A Térség-könyvsorozat nem egyértelmű siker, a róla kialakult vélemények megoszlanak. Van aki önfeledten elmerült az összes, megjelent kötetben, van, aki azt mondja, az első három még élvezhető volt, a többi nem, van, aki azt, hogy az első kötet még elmegy, s végül van, aki azt is félbehagyta.Ilyen az élet. És akkor én egy lesek, aki beilleszkedek valamelyik kategóriába. Hogy melyikbe az itt és most nem fog kiderülni. Itt és most csak az lesz világos, mi a véleményem a jelen kötetről.

LEVIATÁN ÉBREDÉSE

A leviatán: tengeri kígyó. Van, hogy hétfejű. A szó a modern héberben egyszerűen cetet jelent. De bibliai értelmében a félelmetes, láthatatlan ellenséget szimbolizálja. Ebben az esetben a szerzőpáros által megálmodott jövő, a Föld, a Mars és az Öv ingatag egyensúlyát veszélyeztető, háborúvá fajuló konfliktusra is utal. Amiből kiderül, hogy az emberiség a Térség történetének idején a szülőbolygóját már elhagyta, de a Naprendszerből még nem lépett ki.Lassacskán kiderül, hogy az viszont nem mondható el, hogy ne lett olyan, ami ne lépett be a Naprendszerbe, És ami belépett, az az emberiségnek nem jó. De mindenki azért áll fel a fotelból, hogy mivel háború folyik, vajon mire lenne használható, hogyan fordítható az emberi ellenfelek ellen, ami belépett. Miközben nagyon zavaros, mi is ez, mire is használható, használható-e egyáltalán mire, vagy az használja az embereket. És a leviatán itt ébred csak igazán!

Az első fejezet, vagyis a prológus nagyot üt. Egyből bele a lecsóba, még akkor is, ha nem értünk semmit, csak annyit, hogy Julien Maonak nagyon-nagyon rossz.Aztán elindul a cselekmény és meg sem áll hatszáz oldalon keresztül. Ami azért meglepő, mert ahogy belegondolok, miközben talpra áll itt a háborúra az egész Föld, a Mars, az Öv bolygói, ennek ellenére a szerzők voltaképpen nagyon kevés szereplőt mozgatnak. Statiszta annyi van, mint a tenger, de igazi szereplő nagyon kevés.

Kik az igazi szereplők? Egy csúfos véget érő kereskedelmi hajó legénységének a négy tagja, fókuszban a kapitánnyá levő Holdennel, az Öv egy levitézlett, kirúgott biztonsági embere, nyomozója, Miller, és egy lázadó ezredes, Fred. Ahogy belegondolok, voltaképpen mindenki más csak kellék. A könyv felépítése egyszerű, a' la R. R. Martin, egy fejezet Holdené, egy fejezet Milleré. Mígnem keresztezi egymást a sorsuk, de még akkor is folytatódik a váltakozás.

Holden, ahogy mondtam, egy kereskedelmi hajó másodtisztje, a Földről származik, egy öttagú szülőkolónia gyermeke, aki nagyon-nagyon régen nem járt a Földön. És aki a legénység három tagjával (Naomi, a zseniális kommunikációs tiszt, Amos, a zseniális, mindenes karbantartó és Alex a zseniális pilóta) mintegy véletlenül kerül az események középpontjába. A hajójuk segélyjelet fog. Mindenki szeretne simán tovább menni, de Holden nyilvánosságra hozza a segélyjelet, így a törvények szerint már nem léphetnek olajra. Holden fő jellemvonása a becsületesség, az őszinteség, az idealista naivitás és a bátorság. Az őszinteségével gyakorlatilag kirobbantja az Öv és a Mars háborúját. Kicsit később a Földet is belekeveri a háborúba.

Miller az Öv nyomozója. Egy jó darabig egyetlen különleges tulajdonsága van: a helyhez, időhöz és semmihez sem igazán illő kalapja. Aztán bontakozik a jelleme: jócskán túlértékeli magát, sokat iszik, sem a társai, sem a főnökei nem becsülik túl sokra, szembe kell néznie azzal, hogy olyan társakat, olyan munkákat kapott, amelyekkel nem zavar túl sok vizet. Ezért bízzák meg egy eltűnt lány megkeresésével is. S amikor kirúgják a biztonsági szolgálattól, Miller képtelen abbahagyni a nyomozást. Hamarosan rájön, hogy a lány ott volt a hajón, aminek a Holdenék mellől köddé lőtt kereskedelmi hajó fogta a segélyjeleit.

S innen űropera a köbön. Sietek leszögezni: egy nehezen induló, de aztán nagyon beinduló, izgalmasan, érdekesen, az érdeklődést mindvégig fenntartó űropera. Az ötvenedik oldal felé majdnem abbahagytam. Érdekes volt, de annyira mégsem. Aztán kiderült, hogy lesz/van konfliktus. Ami egyre jobban kezdett érdekelni. S ahogy a szereplők is egyre érdekesebbé váltak. Miller a leglassabban, hogy aztán végül kulcsfigurává nője ki magát. Miközben önmaga marad.

Nehéz nem észrevenni a Csillagok háborúja első részével kézenfekvőn adódó azonosságokat. A névtelen kis senki (Holden/Luke) bekerül a középpontba, s végül az események egyik indikátorává válik. Természetesen van néhány nagyon jó segítője, akik előbb-utóbb belátják, hogy őt az Isten is vezetőnek teremtette (Artu, C3, Csubakka). Adva van egy féllegális fazon (Miller/Solo), aki maga sem tudja miért, semmiképpen sem magas rendű eszmék szolgálatában, sokkal inkább önérdekből, de egyre jobban ragaszkodik a névtelen kis senkihez.
S aztán a névtelen, a féllegálissal és némi lázadó segítséggel megmenti az emberiséget, aki saját magával küzd. Vagy mégsem menti meg? (A könyv utolsó mondata zseniálisan kétértelműre sikeredett, mert egyfelől megkérdőjelezi egy addig sokkal inkább szimpatikus, mint unszimpatikus figura pozitív céljait, s azt, hogy megszabadult-e az emberiség az idegen civilizáció pusztító hatásától?)
S ha itt nincsen is vallás, van természetfeletti erő, és van némi misztika. Ami a legmeglepőbb, a misztika Millerhez, a lepukkant, alkesz ezsaruhoz kötődik, aki ismeretlenül is beleszerelmesedik a keresett csajsziba, és az érdekében, majd miután kialakult benne az elméjében a lány kultusza, harcossá majd, hm, egyfajta misztikus guruvá is válik (de ez így túlzás, félrevezető és nem pontos megfogalmazás, kérlek ezt ne vedd szó szerint!).

De minden és az összes párhuzam ellenére egy pillanatig sem tűnik plágiumnak a Leviatán. Komolyan nem. Annyira nem, hogy az utóbbi időben ez volt az a könyv, amit leginkább faltam, amit leginkább akartam olvasni, mindenhol, mindig. Annak ellenére, hogy nem vagyok egy rajongó alkat, nagyon nehezen adom magamat, és akkor is fenntartásokkal, folyamatosan ragaszkodva a függetlenségemhez. Bármiről is legyen szó. (Még szerelmetesfeleségtársamra is azt mondom, hogy előttem csak rajongói voltak. Én nem rajongok érte. Egyáltalán nem. Én imádom őt. :-D )

Úgy vélem, mindebből már összeállt, mi is, milyen is ez a Térség első kötete. Nagyon jó, szórakoztató, izgalmas, néha mulatságos, miközben kitalálható, annyira nem kitalálható. Szóval nagyon jó kis könyv.

P. S. Csak tudnám, mi a szerepük, hogy a tehén tőgyébe kerülnek mindvégig megmagyarázatlanul a mormonok a történetbe? A végén már ráeresztettem egy keresőt a könyvre, de így sem leltem semmi magyarázatát a létüknek. Mármint a Térség könyvben.

– Háromszázalékos ecetsavoldat. Nem is sejtettem, hogy ilyen is van itt. A Cant készlete kifogyott, és három GSz-es is akad, akiknek elkelne ez. Vajon miért tartották fontosnak, hogy legyen belőle? - tunodött Foyt.
– GSz-es? – válaszként Holden csak ennyit tudott mondani.
– Genitális szemölcs. Bármely látható szemölcsöt ecetsavval érdemes kezelni. Leégeti őket. Pokolian fáj, de működik. Értelmetlen ilyet űrkompon tartani. Mindig összevissza kavarják a gyógyászati készleteket.
Holden szóra nyitotta a száját, de erre nem tudott mit mondani, úgyhogy inkább hallgatott.
– Van ecetsavkrémünk – folytatta Foyt most már szinte visítva –, de nincs fájdalomcsillapító. Vajon melyikre lehet nagyobb szükség egy mentőkompon? Ha bárkit találtunk volna azon a roncson, akinek a nemi szerve tele van szemölcsökkel, hozzáláthattunk volna a kezeléshez. Csonttörés? Nincs szerencséd. Viseld csak el!
– Nézd, Foyt – szólalt meg Holden, hátha sikerül félbeszakítania a monológot.
– Ó, ezt nézd! Nincs véralvadás-fokozó. Mi a fene? Persze nyilván esély sincs rá, hogy egy mentőakció közben bárki, tudod, vérezni kezdjen.(101.)

 

*

– Tíz nap választ el minket attól, hogy egy marsi csatahajó karmaiba kerüljünk, és ez anélkül is eléggé rémisztő, hogy a hajóorvosunk teljesen szétesik.
– Nem vagyok hajóorvos. Csak technikus – suttogta Foyt alig hallhatóan.
– Nekünk te vagy a hajóorvosunk, oké? Négyünknek, akik ezen a hajón utazunk, te vagy az orvos. Ha Alexen jelentkeznek a poszttraumás stressz jelei, téged fog megkeresni. Ha idelent fecsegsz össze-vissza mindenféle szemölcsökről, sarkon fog fordulni, és visszamegy pilótafülkébe, és elbénázza az irányítást. Sírni akarsz? Sírj velünk! Majd elüldögélünk kicsit a hajókonyhában, bebaszunk és zokogunk, mint a kisgyerekek, de együtt fogjuk csinálni, ahol biztonságos. Nem rejtőzködhetsz tovább idelent.
Foyt bólintott.
– Megtehetjük? – kérdezte.
– Micsodát? – kérdezett vissza Holden.
– Hogy berúgunk.
– A pokolba is, hát persze. Ma estére ez a hivatalos program. Pontban húsz órakor jelentkezzen az étkezőben, Mr. Garvey! Hozzon magával bögrét! (102.)

*

– Egyszer egy hónapot töltöttem el egy sugárvédelmi óvóhelyen – mesélte Alex, miközben igyekeztek átfurakodni az egyre sűrűbbé váló tömegen. – A hajónak, amin szolgáltam, mágneses csapóajtaja volt. Az automatikus leállítás csődöt mondott, a hajtómű pedig majdnem egy másodperccel tovább működött. Mindent szétolvasztott a gépteremben. A felettünk húzódó fedélzeten öt embert megölt, mielőtt észleltük volna, hogy bármiféle gondunk akadt, és három egész napba telt, hogy a temetéshez kikaparják a holttesteket a szétolvadt fedélzetből. Mi, többiek harminchat napig vesztegeltünk tizennyolcasával az óvóhelyeken, amíg odaért a vontató, amit értünk küldtek.. 
– Nagyszerűen hangzik - mondta Holden.
– A végén hatan összeházasodtak, rajtuk kívül viszont azóta sem beszélt senki egymással – tette hozzá Alex. (275.)

*

– A francba – mondta.
– Mi történt?
– Úgy tűnik, az a kísérőnaszád vagy a kutatóhajó segítséget hívott – válaszolta Naomi, és a képernyőre mutatott . – Az egész rendszerből hajók tartanak felénk.
– Hányan jönnek? – kérdezte Holden, és helyet változtatott, hogy jobban rálásson a monitorra. Naomi torkából alig hallható, a köhögés és a kuncogás közötti hang tört elő.
– Durva közelítésben? Mindenki. (498)

Ez a kötet a negyedik általam értékelt Rejtő-Korcsmáros átdolgozás. Az alapmű feldolgozásának a feldolgozása. Volt, ugye a Rejtő Jenő által írt ponyvaregény. Amit Korcsmáros Pál és Cs. Horváth Tibor képregényre álmodott. S az ő álmukat álmodta merészen tovább Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán. Az általam olvasott kötetekben elég sokat írtam erről, és némi tűnődés után most nem ismétlem meg részletesen az előző gondolataimat, pusztán a lényegi zanzájukat.

Ami így fest: ahogyan Korcsmáros Pál méltó alkotótársa lett Rejtő Jenőnek, úgy Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán is azzá lett Korcsmáros Pálnak. És itt kimondok egy meggondolatlan mondatot: mind a négyen művésztársai egymásnak.
(Valami érthetetlen vagy csak számomra tisztázatlan okból az eredeti képregény írója, Cs. Horrváth Tibor neve ismételten lemaradt mindenhonnan.)

Hogy miket irkáltam össze, ezeknél a képregényeknél megnézheted:

Piszkos Fred, a kapitány
A három testőr Afrikában
Az előretolt helyőrség

A PONYVA ÉS AZ IRODALOM

És akkor itt indulhatna egy parttalan vita  arról, hogy valójában mi is a művészet? Mert Rejtőt, ugye, nem szokás művésznek nevezni. Ő ponyvaíró, akkor is, ha a ponyva királya volt. A ponyva pedig nem művészet. Mondják, ugye a hivatalos vélemény és esztétika képviselői. S persze, beláthatjuk, hogy van különbség Rejtő és a kortársai által írt irodalmi szövegek minősége között. Mert azért, mittomén, kit is szeretek nagyon az akkoriak közül, például Móricz mennyivel másabb regényeket írt, mint Rejtő! Jelentős eltérés van mind a céljaik kitűzésében, mind az irodalmi eszközeik alkalmazásában. Minden bizonnyal más volt a célközönségük is. A színpadot mindketten kedvelték: Rejtő a kabarénak írt, Móricz pedig drámákat (vígjátékot is!) a színháznak. S olvassák mindkettőjüket a mai napig. Mert megérdemlik mindketten. Ám van egy olyan sanda sejtésem, minden különösebb háttértudás nélkül, csak úgy kibicnek semmi sem drága-módon, a hasamra csapva, hogy Rejtő valós olvasottsága (ha hangoskönyvek garmadáját is belevesszük: a hallgatottsága is) sokkal szélesebb körű, mint Móriczé. S azt is ugyanígy gondolom, hogy aki Móriczot olvas, az olvas Rejtőt is, de aki Rejtőt olvas, az nem biztos, hogy olvas Móriczot. És persze mindez semmit sem jelent különösebben. És egyre inkább az lesz. Mert amíg egy Rejtő-életrajz sikerré tudott válni, van kétségem, hogy ugyanígy járna egy Móricz-életrajz is.

Az olvasók száma, az író élete iránti érdeklődés persze egyáltalán nem esztétikai kategória. „Egyél szart! – mondja a graffiti – Hetvenmilliárd légy nem tévedhet!” Ugye... Bár kétségtelenül beszédes, hogy Rejtő könyveit a mai napig kiadják, hangoskönyvek jelennek meg a regényeiből. Azt viszont le kell szögeznem, hogy Rejtő népszerűsége nem konjunktúra, hiszen közel száz éve olvassák őt, nevetnek a tréfáin, a viccein, a szójátékain, idéznek a könyveiből. Ami viszont még ennél is sokat mondóbb, bár hasra ütéses vélemény ez is: Rejtő írásait valószínűleg csak az nem szereti, aki még nem olvasta őket. S gyorsan, mielőtt el  nem felejtem: Rejtőt mindenki olvas.

No, hogy eljussak a gondolatmenet velejéig: irodalmi szöveg és irodalmi szöveg között persze van különbség. Sokszor jelentős. Van, aki nehezebben, van aki könnyebben olvasható. Van olyan szöveg, amelyik könnyen adja magát, van amelyik az Istennek sem. De nagyon ritka az az író, akit gyakorlatilag a társadalom minden rétege olvas, aki mindenki számára olvasható, fogyasztható, és nagyjából mindenki ugyanazt találja meg benne: a szórakozás önfeledt lehetőségét. A minőségi szórakozásét. S ezt mindenki megtalálhatja, műveltségi szintre, életkorra, nemre való tekintet nélkül. Mert röhögni mindenki szeret.

Na, jó, Jorge atya nem szeretett. Jorge atya volt A rózsa neve bigott szerzetese, aki azt vallja, a félelemmel lehet igazán kordában tartani az embereket, ezért fél a vidámságtól, a nevetéstől, mert az elűzi a félelmet. Ezért is rejti el mindenki elől Arisztotelész Poétiká-jának a nevetésről szóló fejezetét. Arisztotelész a talán legnagyobb hatású ókori filozófus volt, akit az egyház is mélyen tisztelt. De Jorge atya nem tudta az ellentmondást másképpen feloldani az egyháza és a legnagyobb filozófus tanítása között feszülő ellentmondást, minthogy saját kezűleg cenzúrázta Arisztotelészt. Nem vette észre, hogy az ellenmondás nem az egyház és Arisztotelész között, hanem Jorge atya és Arisztotelész között feszül. Jorge atya kész volt gyilkolni is, hogy megőrizze önmaga és a környezete tisztaságát.

Rejtő pedig úgy dönt, fittyet hányva a napi politikára és a filozófiára, mást sem akar tenni, mint nevettetni. S mintha magáévá tette volna Karinthy híres mondatát, miszerint a nevetésben nem ismer tréfát. Tegyük hozzá, Rejtőként és P. Howard-ként, mert G. Lavery-ként nem nevetős, hanem izgalmas cowboy-regényeket írt. Amiknek a népszerűsége még csak nem is vetekedett P. Howard  műveivel. Rejtő kabarétréfai is népszerűek voltak. Vagyis igazi lételeme a humor volt. S hadd tegyem hozzá azonnal: abban nagyjából felülmúlhatatlan. Mert humoros író sok van, de a Rejtő által teremtett világ annyira egyedi, sajátos, utánozhatatlan, hogy a rejtői-humor: fogalom.

És akkor vajon ráhúzható-e a ponyva értéktelenségi mellékzöngéje? Ez a kérdés! Illetve ha nem is mellékzöngével használjuk, akkor is marad a kérdés: mennyire ponyva az, amit mindenki olvas, ami hivatkozási alap, amit még száz évvel később is olvasnak, és egyáltalán nem csak az irodalomtörténeti érdekessége miatt?

AZ ELÁTKOZOTT PART

Mert beszéljek már azért erről is. Ugyan kicsit ismétlem magamat, de újra elmondom: a Rejtő-könyvek némelyike ismétel bizonyos sémákat. A rosszfiú, aki végtelenül pimasz, irgalmatlan pofonokat tud adni, és voltaképpen, minden gazembersége ellenére egy végtelenül szimpatikus alak, akinek menekülnie kell, menekülés közben jobbára találkozik egy csinos nővel, és minden esetben be kell lépnie a légióba, ahol ő, nagyjából fittyet hányva a légió keménységére és a szabályokra tovább nyomoz abban az ügyben, ami miatt menekülnie kellett. Az ügy kivétel nélkül valami nagy gazemberség, nagy célokért, amelyeknek az elérése közben valami becsületes, de naiv embert tönkretettek, meggyilkoltak vagy mindkettő. Az utóbbi vetület hanyagolható: az ügy mindig nagyon bonyolult, bár szórakoztató, és végső soron teljesen érdektelen, mert a regényeknek ez csak ürügy, hogy pereghessen a cselekmény. A főhősnek mindig vannak barátai és teljesen otthon van a kikötői alvilág berkeiben.

A jelen történet főhőse Csülök, azaz polgári nevén John Fowler és a barátai: Senki Alfonz, Tuskó Hopkins és Török Szultán. Az utóbbiról a történet végéig nem tudjuk eldönteni, kinek a pártján is áll? A későbbi három testőr most egy gyémántbánya körüli hatalmas kavarodásba, és tömeges gyilkossági ügybe keveredik. Meg persze a légióba. S persze nő is van. Sőt, még az is kiderül, hogy kicsoda voltaképpen Senki Alfonz.

Az az érdekes, hogy bár a történet, a poénok éppen olyan pompásak, mint bármelyik Rejtő regényben,de Az elátkozott part-nak nincsenek közszájon forgó poénjai. Természetesen itt is van min mosolyogni, rötyögni, nevetni, röhögni, naná, nem kell attól tartani, hogy nem, csak az olyan párbeszédek maradnak el, mint az „Uram, a késemért jöttem. / Hol hagyta? / Valami matrózban.”. Vagy nem ágyazódnak akkora súllyal a memóriába.

A történet is titokzatos, tétje is van a cimborák részére, hogy megoldják-e a rejtélyeket: gyémántról van szó, amiből részesedhetnek. És a háttrében ott áll egy titokzatos, Milady gonoszságú asszony, akibe Csülök menthetetlenül belehabarodik.

 történettől nem kapunk agy igazságokat, felismerésekre sem jutunk el, mindössze pompásan szórakozunk, nagyokat nevetünk, és még izgulunk is egy kicsit. A végkifejletet illetőn persze nem lehet kétségünk, Rejtőt olvasunk, ponyvát olvasunk.

S most megint elterelem a saját gondolataimat: vajon melyik fontosabb, melyik ér többet, a nagy felismerések, a mély gondolatok vagy a derű, a nevetés, a felszabadultság? Jorge atya a nevetést veszélyesebbnek gondolta. :-)

És akkor eddig csak Rejtő Jenő teljesítményéről beszéltem, Korcsmáros sehol sincsen. Pedig, és ezt minden Rejtő képregény-változatnál leírtam, ha Rejtő rajzon, az Korcsmáros. Ahogy azt is írtam már máshol, az évek óta készülő, de valószínűleg soha be nem fejezendő Rejtő-rajzfilm alakjai is egyértelműen Korcsmáros-ihletettek.

Vagyis milyen is Az elátkozott part felújított képregény-változata? Egy kiváló Rejtő-regény kiváló adaptációjának a kiváló átdolgozása. Mondhatni a szokásos: kiváló!

Képes, Budapest, 2003, 80 oldal · ISBN: 9632101677

5/5

A történet úgy kezdődött, hogy Tóth Csaba gondolt egyet és írt egy könyvet A sci-fi politológiája címmel. Mert hogy politológus. És szereti a fantasztikus könyveket. A tematika ez volt: vette a kedvenc és közkedvelt sci-fiket, meg néhányat, amiről nekem fogalmam sem volt, de ez az én saram, és belefogott az ezekben található politikai ilyen-olyanságok elemezgetésébe.

AMIRŐL EZ A KÖTET SZÓL

I. PÁRHUZAMOS POLITIKÁK
Tóth Csaba: Jó és rossz kormányzás Westeroson (Trónok harca)

MAZSOLÁZÁS

ÖSSZEGZÉS

Mindent összevetve nem bántam meg a könyvre fordított időt, de úgy gondolom, sokkal több nem is lettem tőle, olyan nagy gondolatokat, felismeréseket nem kaptam általa. Ebben a műfajban, ahogy az első Tóth Csaba könyvről, A sci-fi politológiája címűről írt értékelésemben kifejtettem, tudtommal az első, ilyen tematikájú könyv, a Mátrix kapcsán írt tanulmánygyűjtemény volt a legütősebb, bármennyire tiszteletreméltó is ez a Tóth Csaba által indított és istápolt sorozat. Beleértve ezt az utolsó kötetet is.

Ahogyon egy másik értékelésben leírtam, Kir Bulicsov orosz szerző volt, 1934-ben született Moszkvában, Igor Vszevolodovics Mozsejko néven. 2003-ban hunyt el, szintén Moszkvában. Bulicsov híres, keresett író volt. Alapvetőn sci-fi szerzőként dolgozott. Magyarul a rendszerváltás előtt két felnőtteknek szóló kötete (Az utolsó háború, Kettészakított élet) és egy ifjúsági regénye (Egy kislány a Földről) jelent meg. A rendszerváltás után csupán tavaly fedezte őt fel újra a Metropolis Media a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Gyors egymásutánban két könyvet is megjelentettek tőle. A második ez a jelenlegi, az első a Túlélők volt. Mindkettőt űztem a könyvtárban, ez jött hamarabb szembe velem. Aztán meg az a tény, hogy közben megjelent még egy novellafüzére is, a Projekt 18.

Bulicsov a klasszikus sci-fi-k képviselője volt. Annak az időszaknak az írója, amikor az emberiség még csak kikacsintgatott a Galaxisba, amikor kereste a kapcsolatokat, és reménykedett abban, hogy találni is fog valamit. Ma valamiért úgy nevezik ezt a műfajt, hogy hard sci-fi.

A   K O Z M O S Z   V Á N D O R A I

Ez a kötet három hosszabb novellát, kisregényt tartalmaz. A három rész nem alkot egybefüggő történetet, de mindháromnak ugyanaz a főszereplője, az orosz űrhajós, Pavlis doktor. Pavlis dokiban igazából semmi különös nincsen. Ember, aki élni akar, s aki iparkodik engedelmeskedni a lelkiismeretének, az érzéseinek és a józan eszének. Ember az esendőségében, a bizonytalanságaiban, a döntéseiben is. Pavlisról viszonylag keveset tudunk meg. Mármint azon kívül, hogy orvos. Sem a külsejét nem ismerjük meg, sem a földi hátteréről nem tudunk meg  igazából semmit. A furcsa az, hogy nincs emiatt hiányérzetünk.

T I Z E N H Á R O M   É V N Y I   U T A Z Á S

Az emberiség feltalálta a teleportációt. Útnak indít a Galaxis túlsó végébe egy űrhajót, amivel egy ismeretlen bolygó kolonizációját iparkodnak végrehajtani. Az utazás az űrhajó számára kétszáz évig tart.Ez az emberiség legnagyobb vállalkozása. Nem csupán érdekes kaland, nemcsak a túlélését biztosító lehetőség, hanem hatalmas presztizskérdés is.

Az űrhajósok a teleportáció miatt időről-időre kicserélődnek. Az űrhajó már csak tizenhárom vagy huszonhat évnyi távolságra van a céljától. A legénység kicserélődése két részletben zajlik. Az egyik fele már visszatért a Földre, és a helyükre megérkeztek az újak. Vagyis fele-fele arányban van az űrhajón a régi és az új legénység.

És ekkor megszakad a kapcsolat a Földdel, lehetetlenné válik a további teleportáció, elzáródni látszik a további készletek pótlásának a lehetősége, és ami a legszörnyűbb: a legénységre tizenhárom vagy huszonhat év utazás vár. Lesznek, akik meg sem érik a megérkezést. Akik pedig igen, azok jobbára már öreg emberek lesznek.

De van egy másik lehetőség: visszafordulni, és elérni azt a pontot, amikor még működött a teleportáció. S bizony ekkor kudarcot vall a küldetésük. Ha csupán egy űrhajós is akad, aki nem vállalja az utazást, az űrhajót vissza kell fordítaniuk.

Bulicsov két apró, szinte észrevétlen csavarral tette roppant érdekessé a történetét. Az egyik csavar: voltaképpen újrajátszódik Karinthy iskolapélda novellája, a Barabbás. Barabbás volt az az ember, akit Pilátus felajánlott Jézus mellett a zsidó vezetőknek és a népnek, mert egy embert helytartói jogánál fogva szabadon engedhet. Pilátus biztos volt abban, hogy a zsidók Jézust akarják majd szabadon engedtetni, hiszen Barabbás rablógyilkos volt. És a zsidók egyöntetűen Barabbást nevét kiáltották. Barabbásét, a rablógyilkosét. Hogy őt engedje szabadon Pilátus. Karinthy úgy mondja el a történetet, hogy egyenként mindenki Jézus-t kiált, de amikor a hangok összeállnak egy egésszé, akkor a Jézus szó hangjai a tömeg torkából kitörve összekapcsolódnak, egy az egyenkénti „a názáretit!” szóból összeáll az, hogy: „Barabbást!”


Valahogy így járnak az űrhajó utasai is. Egyenként mindnyájan inkább visszatérnének a Földre, de mire kimondják a szavazáson, addigra valahogy az lesz belőle, hogy fejezzék be az utat.

A másik csavar a szereplők, főleg Pavlis doktor és kiszemeltje, az addig márványhideg Grazsina kapcsolatának körülményektől függő színeváltozása. Egy kicsit olyan hangulata van az egésznek, beleértve a végkicsengést is, mintha Maupassant Gömböc című fantasztikus erejű novellájának sci-fi köntösű alteregóját olvasnák. Erről ennyit, mert nagy spoiler lenne, ha több állna itt. Legyen elég annyi, hogy nagyon érdekes, okos elbeszélés ez. Bizony!

A  H A T A L M A S   S  Z E L L E M   É S   A   S Z Ö K E V É N Y E K

Ahogy belegondolok, voltaképpen ez a kisregény is egyfajta parafrázis. Elsősorban a Sztrugackij-tesók Nehéz istennek lenni című kisregényéé, másodsorban Kaszás István általam már többször idézett novellácskájáé, amely A modell címmel jelent meg a 27. Galaktikában. Meg minden másé, ami arról szól, hogy egy magasabb rendű civilizáció beleturkálhat-e egy alacsonyabb rendűnek az életébe, fejlődésébe? Bármilyen szándékkal, céllal, akármilyen eszközzel?

Persze, ha kicsit elvonatkoztatunk, akár az is eszünkbe juthat, beavatkozhatunk-e egymás életébe? Akármilyen céllal, indíttatásból, eszközzel. Nem zsákbamacskázom: szerintem nem. Már amennyiben a beavatkozás a másik akarati beleegyezése nélkül történik.

(Ha nagyon mélyen belegondolok, egyetlen kapcsolatom volt/van, amelyben egy fikarcnyit sem akartam egy pillanatig sem megváltoztatni, semmilyen célból, eszközzel a kapcsolat alanyát. Igaz, ez azzal járt, hogy egy adott ponton azt kellett mondanom, eddig és ne tovább, ezt én így nem  csinálom, mert kiléptünk a saját, megbeszélt kereteinkből!. Belátta, tizenkét éve együtt vagyunk, tíz éve a feleségem. Azt mondják, akik ismernek minket, és mi is úgy gondoljuk, jók vagyunk együtt.)

A történet lassan indul. Ahogy mondtam, Pavlis doki ennek a történetnek is a főhőse. S Pavlis Robinson lesz egy bolygón. Persze aztán kiderül, hogy nem is Robinson. Nemhogy egyedül nincsen, de több értelmes létforma is tülekszik a bolygón. Amiből az egyik a beavatkozó fél, a másik az irányított, manipulált. Pavlis meg ott áll közepén, és úgy dönt, cselekszik. Amivel megváltoztat nagyon sok mindent. És persze ezáltal felvetődik egy csomó kérdés is. Például, hogy jogában áll-e bárkinek beavatkozni a másik életébe, bármilyen céllal, okkal, eszközzel?

A kisregényt olvasva olyan érzésem volt, hogy Bulicsov két ötletet gyúrt össze. Egyfelől a Robinsonost, amelyben Pavlis egyedül csatangol a rengeteg furcsa, muris, veszélyes életforma között, majd rájön, hogy egyáltalán nincsen egyedül. S van ez a másik szál, a beavatkozás kérdése, amikor megtalálja a helyi értelmes fajt, akivel kísérletezik a harmadik, még értelmesebb. Tulajdonképpen ez a kisregény sokkal inkább két novella. Félreértés ne essék, nincsen vele bajom, de voltaképpen lehet, hogy szerencsésebb lett volna kétfelé szedni, mert így a pergős, filós második rész jócskán agyonvágja a lassabb, cammogós elsőt.

S Á R K Á N Y T Ö R V É N Y

Ha nem a komodói sárkánygyíkokról van szó, akkor a sárkány, mint olyan a mesék része. Vannak persze sci-fi mesék is. Ilyen például Lem Kiberiádá-ja. Vagy Kertész P. Balázs Hallgatag Erik-je. Bulicsové nem ilyen. Pontosabban nem mesei eszközökkel dolgozik. A sárkányok azért sárkányok, mert az idegen bolygó élőlényei leginkább az ember meséinek eme szárnyas lényeire hasonlítanak.

A történet lényege, hogy az űrhajó, amin Pavlis utazik, segélyhívást kap egy bolygóról. A bolygón emberek dolgozok, de tele van egyéb, mindenféle, nem értelmes életformával. Például a sárkányokkal. Meg szúnyogokkal. Illetve a szúnyognak leginkább megfelelő lényekkel. A sárkányok támadnak, a szúnyogok vért szívnak, a csípésük magas lázzal jár. A földi csoport orvosa kidőlt, kell a helyére valaki, és ki más lenne ez a valaki, mint Pavlis.

Mint kiderül, a feladata nem is annyira az emberek orvoslása, mintsem annak kiderítése, hogyan lehetne megfékezni a sárkányokat. Mármint biológiai úton. S persze Pavlis rájön.

A történet jól indul, aztán jól folytatódik, hogy végül kicsit laposan, egy ökológiai csattanóval véget érjen. Lehet levonni belőle következtetéseket, az sem mondom, hogy nem mond semmit, csak éppen túl sokat nem. Helye van a kötetben, de mindenképpen a leggyengébb a három novella/kisregény közül.

O L V A S Á S   U T Á N

Bulicsov jó író, élvezetes őt olvasni, jó ötletei vannak. Az arányérzékével van némi probléma, néha eltolódnak a súlypontok, mintha bizonytalan lenne abban, hogy merre is akarja vinni a történeteit, illetve, hogy vigye-e egyáltalán tovább, de az érdeklődést ennek ellenére mindig sikerül fenntartania, és egyáltalán nem untatja az olvasóit. Nem bíbelődik a szereplők részletességig menő bemutatásával, leginkább a cselekményből ismerhetjük meg őket. Vagy onnan sem. De nem úgy tűnik, Bulicsov számára a történet az első, és a történetből kibomló, de egyáltalán nem didaktikus üzenet. S mert nem didaktikus, hajlunk rá, hogy bólogassunk. Egészen pontosan nem tudom megindokolni miért, de ebben a pillanatban Szergej Lukjanyenko neve ugrott be, mint viszonyítási pont, bár kétségtelen, hogy Lukjanyenko egy paraszthajszálnyival populárisabb mint Bulicsov. De voltaképpen mi a csudának is összehasonlítani írói teljesítményeket? Vagy jó olvasni, vagy nem. Bulicsovot (is) jó. Akkor is, ha nem ez lesz a legütősebb könyve.

3,5/5

(2019)

Miért? Más Románia? Mihez képest más? Kérdezhetné az ember fialánya. Balkán az Balkán, eb ura fakó! De ennyivel mégsem lehet elintézni a helyzetet. Nyilván.

A Lobster Szencen, Szlovákiában, 2019-ben

Két hete, 2019 májusában voltunk Szencen, egy pompás nyaralóhelyen (reklám: Lobster a hely neve), ahol a tizedig házassági évfordulónkat ünnepeltük, meg a tizenkettedik évet, amit együtt töltöttünk. Szenc egykor Magyarország része volt, Trianon óta Szlovákiáé. Nincsen messze, Komárom felé százkilencvenegy kilométer. De egy másik ország. Immár.

Amikor megérkeztünk a Lobsterbe, éppen vacak idő volt, sehol senki, csak a hely volt pöpec (te teljesen olyan, mintha Jack Sparrow vendégelt volna meg, nézd csak!). Alig találtunk valahol valakit. Egy fiatal lány volt, aki keresett egy másikat, aki tud angolul. Aki előkerített egy pasit, akiről kiderült, hogy ő a tulaj. Kicsit zavarban voltak, amikor mondtuk, hogy jöttünk nyaralni a tavaszi télbe. Azért voltak zavarban, mert nem tudtak rólunk. Mint kiderült, a foglalásunk véglegesítése óta tulajt váltott a Lobster. De mondták, ha foglaltunk, akkor maradjunk. Mennyiért is foglaltunk? Reggelivel együtt ennyiért? Igen? Jó, akkor annyiért maradjunk, reggelivel együtt. (Apám, milyen mennyiség volt!)

De a gondolat, ami miatt ezt az egészet írom, még csak nem is a Lobsterban született, hanem Pozsonyban. Mászkáltunk az Óvárosban, emléktábla hegyek, Széchenyi, Liszt, miegymás. Miközben, ugye, külföldön vagyunk. A patikán tábla: Gyógyszertár. S ugye, mi magyarok ebben az esetben külföldön vagyunk.

Ugyanez Erdélyben, úgy tíz éve, rettenetesen bosszantott. Most valahogy másképpen csapódott le. Néztem az embereket, iparkodtam kiszűrni, ki a turista, ki a helyi. És valahogy az rakódott rám, bár óbudai lokálpatrióta vagyok, szeretem a hazámat, Magyarországot, szerintem van jelentősége a családnak, a nemzetnek, a hazának, nem szeretem a mai liberalizmusnak hazudott elvtelen, de diktatórikus katyvaszt, de mégis az a gondolat szállt meg ott Pozsony Óvárosában, hogy mekkora, de mekkora baromság az a velünk született és belénk nevelt agresszió, amivel egymás ellen fordulunk, csak azért, mert máshol születtünk és máshogyan mondjuk hogy: haza és azt, hogy édesanya! Közben pedig csak emberek vagyunk mindnyájan, a szlovák is, a magyar is, mindenki is, félelmekkel, reményekkel, vágyakkal, örömökkel, bánatokkal, szenvedéssel, és mindennel. Tök ugyanazok.Mert az az anya, aki ott tolja babakocsiban, kis színes nyári ruhájába bújva a gyerekét, simán lehetne egy panelproli a házunkban, Kaszásdűlőn. Csak itt tudom, hogy nem magyarul mondja, hogy kisfiam. (Vagy éppen de..., ám ez most egy másik kérdés.)

És lám, a szlovák vendégül látott bennünket, és elengedett egy csomó pénzt nekünk.

Románia, 2010

2010-ben voltunk Erdélyben, akkor családilag, mindhárom gyerekkel, illetve a legnagyobb párjával (akivel, Istennek és a bölcsességüknek hála, a mai napig együtt vannak). Akkor nem voltak ilyen nemes gondolataim. Valahogy csak az jött át, hogy a rohad életbe!

A második vagy a harmadik napon ültünk egy gyimesi falucska, Gyimesfelsőlók kis faházának a teraszán, mi hatan, a házigazdánk, Mihály, az erdész, Gyula és a segédje Zoltán. A magunkkal hozott három üveg, egyenként kétliteres Hargita sör már elfogyott, és az egész nyaralásra szánt pálinkának is a végére jártunk (később ezt a helyiek az igen egyszerű, de ugyanannyira ütős köményessel pótolták), már Gyula borát ittuk, amit a kocsi csomagtartójából Zoltán csempészett az asztalra, az ujját csitítva a szájára téve,, amikor fennhangon kérdezni akartam, honnan van?
– Csak pohár kellene! – mondta. Ráhagytam, kerítettünk poharakat.
Nem csak udvariasságból sokkal inkább tudatlanságból kérdeztem Gyulát.
– Régebben tudom mi volt ideát, de a váltás, a forradalom óta annyira nem lehet naprakészen hallani. Mi van itt Erdélyben a magyarokkal, Gyula?
Gyula rám nézett, aztán a pálinkás pohárra. Nem felelt azonnal, hanem oda tartotta a pohárkát. Töltöttem neki a pálinka végéből. Ő lehúzta, és csak utána felelt.
– A hazaiknak románok vagyunk. Ideát bozgorok. Mi pedig csak csángó magyarok vagyunk.
Nem tudtam mit felelni. Kifacsartam a pálinkás üvegből az utolsó cseppet is, kétfelé osztva.
– Egészségére, Gyula!
Koccintottunk.

Az Isten áldja meg azt az erdészt, hogy a gúnyhatáron túli kis csonka ország lakói még mindig hazaiak! Az Isten áldja meg azt, akit az ősi hazájában lakva egy másik nép, akinek az országa úgy igazából csak a XX. század elején született meg, akkor sem saját erejéből, hanem másokéból, azt mondja rá: bozgor, vagyis idegen. Az Isten áldja meg az erdészt, aki ki tudja hány év szenvedés, megaláztatás után is egyszerűen csak csángó magyarnak vallja magát!

A más Románia

Boia olyan könyvet írt, hogy borsódzik tőle a gyönyörűségtől az ember gerinc-tája. Mármint, ha magyar. Ha román, akkor valószínűleg a bicska nyílik a zsebében, és keresgéli az önuralma utolsó morzsáit. (Mint kiderült, ez egy románnak sokkal könnyebb. Majd később mondom, miért.)

Mert Boia könyvének több olvasata van. Ha magyarként olvasom, akkor végre egy reális, becsületes román, aki szembenézett az országa permanens történelmi baromságaival, a népe milyenségével, és megpróbálja a józanság útjára visszasíríteni a népét. Aki miközben tiltakozik a nemzeti karakterek megléte ellen, váltig ilyennek meg olyannak mondja a saját népét, és milyen jól teszi, mert valóban olyanok!

S neki elhiszem, hogy nem az előítéleteim beszélnek, amikor azt olvasom, hogy a román történelem voltaképpen alig hosszabb, mint a szlovák, vagy ha hosszabb is, a fele sem igaz, vagy nem úgy, ahogy tudni akarják. S hogy a románok mindig csak kullogtak mindenben mások után, hol a bolgárok voltak a példaképek (akkor cirill betűkkel írtak), hol a franciák (akkor már a latin dívott), hol így öltöztek, hol úgy de európaiul csak a XIX. században kezdtek el. S többre becsülik a megalázkodó pragmatizmust („a lehajtott fejet nem vágja le a szablya”) a becsületnél. S kiváló utánzók, mert önálló alkotásra alig képesek (igen, bizony még Eminescu felett is lehetne vitatkozni, de nem lehet, mert nem szabad, ő szent tehén még mindig, pedig...), szobrászatuk a XIX. századig nem volt, és a legmarkánsabb bukaresti épületeket jobbára külföldiek, leginkább franciák építették őket. S hogy a románok permanens kisebbségi érzéssel küzdenek. Mert még az írásuk is csak egy nagyon későn kialakult valami, aminek a szabályaival a mai napig hadilábon állnak. Az az Akadémia, ami az egyik legutolsó alapítású volt Európában.

Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak.Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban) Drakula  – az idegenforgalom nemzeti hőse! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkábált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs. (97.)

Meg hogy igazából nincs román politika, csupán a románok egyedeinek az érdeke van. Azért nincs politika, mert nincsen eszme, amit a románok a magukévá tennének. Illetve eszme van, de nincs román, aki hű hozzá, mert akkor behatárolja a saját, egyéni túlélési lehetőségeit. A románok kivétel nélkül úgy váltogatják a politikai eszméket, mint egy jó angol a tweed-zakóját: mikor milyen nap van, mikor mit diktál az egyéni érdek. Éppen ezért a megalkuvás, a kompromisszum sokkal nagyobb értékkel bír, mint a becsület.

A mai irányzat ellen a román kultúrában című híres, 1868-ban megjelent cikkében Titu Maiorescu a román társadalom kegyetlen látleletét nyújtotta: „Látszatra, a külső formákat számba vevő statisztika szerint a románok ma birtokában vannak majdnem az egész nyugati civilizációnak. Van politikánk és tudományunk, vannak újságjaink és akadémiáink, vannak iskoláink és van irodalmunk, vannak múzeumaink, konzervatóriumaink alkotmányunk is. A valóságban azonban mindez holt termék, minden tartalmat nélkülöző nagyképűség, kísértet test nélkül, illúzió valóság nélkül, A román felsőbb osztályok műveltsége pedig egyenlő a nullával, semmit sem ér, s napról napra mélyebb a szakadék, amely bennünket az alsó néposztálytól elválaszt. Egyetlen valóságos osztályunk a román parasztság, és egyetlen valóság a szenvedés, ennek mélyéről sóhajt fel a felső osztályok képzelgései miatt Mert az ő mindennapi verejtékéből teremtődnek elő az anyagi eszközök ennek az egész fiktív építménynek a fenntartására, amelyet román kultúrának nevezünk.” Maiorescu ezekkel a szavakkal hirdette meg közismert elméletét a tartalom nélküli formáról.(52.)

A román értelmiségről is karakteres véleménye van a szerzőnek.

Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illet...
[...]
Az értelmiségi elit is egyenetlen, beleértve az egyetemi közeget is, egészen a professzorok felső szintjéig. Döbbenetes, hogyan jutottak egyesek oda, ahol éppen vannak; nem nyújtottak túl sokat a saját szakterületükön ahhoz, hogy megérdemeljék pozíciójukat, mihelyt pedig elérték a céljukat, még kevesebbet ténykedtek - miért is igyekeztek volna? A kiválóság és a csalás jól megférnek egymás mellett Romániában. A (kezdetben legalábbis tisztán merkantilista okokból) gomba módra elszaporodó magánegyetemek még lejjebb helyezték lécet: ezek az intézmények a politikusok és az őket körülvevő emberek fő diplomaszállítóivá váltak. Viccen innen vagy túl. kijelenthetjük, hogy Romániában csak az nem lesz egyetemi professzor, aki foggal-körömmel védekezik ellene.
Victor Ponta (aki „történetesen” Románia miniszterelnöke is) doktori disszertációjának nemrég lezajlott botránya kissé fellebbentette a fátylat a doktorátusok és mesteri képzések „iparáról”. A kiváló munkák kétes, vagy annál is rosszabb doktori dolgozatokkal kerülnek egy halomba. Nehéz elképzelni. hogy egyedül a kormányfő követett el valaha plágiumot. Számba kell venni itt a hamisításnak azt a különleges kategóriáját is, amikor maga a szerző sem tud róla, hiszen nem ő írta meg a dolgozatot.
[...]
A jelenség banalitását jól illusztrálja egy ellenzéki hölgy zamatos vallomása. Nemrég miniszter volt, és nyilván ö is „egyetemi oktató” az egyik – nyilván – magánegyetemen. Elismerte hogy a maga során ő is plagizált: egy szerencsétlen cikket. Hozzátette: „Meg fogom dorgálni a barátaimat, akik ezt a szöveget írták. Íme, ezért is nem akartam doktori képzésre feliratkozni: a barátaim és a tanáraim írják meg a tézisemet.” (91–92.)

Éppen ezért bármilyen politikai rendszert elfogadnak. Csont nélkül lépnek át a monarchiából a kommunizmusba, majd vissza a vadkapitalizmusba. Mert a románoknak tökmindegy, ki van odafent.

Aztán a románok fő jellemvonása, hogy soha nem állnak ki a saját érdekeik mellett, legalábbis nyíltan nem. Bólogatnak mindenre, aláírják, amit eléjük tesznek, aztán később az egészet egészen másképpen csinálják, kakkantanak arra, amit vállaltak, amire igent mondtak. Mert minek a konfliktus? Ha valamilyen tiltakozáson háromszáz ember összegyűlik, az már össztársadalmi megmozdulás. Náluk nem divat a tüntike.

Nem részletezem tovább. Pedig nem érintettem még mindent. Egyszáztizenhat oldal a könyvecske. Ebből is látszik, hogy tömör olvasmány. Minden olvasmányossága mellett.

A végső összefoglalása így hangozhat (nincsen könnyű dolgom): a román nép, Románia egy szedett-vedett nép, szedett-vedett múlttal, minden ízében összetákolt kultúrával, gazdasággal, értelmiségi és politikai elittel, minden stabil eszmeiség nélkül, felülről kezelve az egész világot, különösen a saját űzött, elüldözött kisebbségüket, miközben jobbára mindent ezeknek a kisebbségeknek köszönhetnek. Alkalmazkodni, törleszkedni, sütögetni a gesztenyét, a saját pecsenyét, s tenni mindenre, ami elv, ami magasztos. Minden látszat, minden olyan, mintha...

Boia a hazájában kapott hideget, meleget a könyvéért. Az előszóban hosszan ír erről. S az előszó felvet néhány komoly kérdést.

S ha a magyarokról születne egy ilyen könyv?

Jogos kérdés, nem? Valóban, mit éreznénk mi magyarok, ha bárki közülünk írna Magyarországról egy olyan könyvet, mint amilyet Boia írt a saját hazájáról? Mennyire fogadnánk el az önkritikáját? Mennyire értenénk vele egyet? Mennyire tartanánk hazaárulónak? Boia-val, ugye egyetértünk, amikor a románokról és Romániáról olvasunk. Mert jólesik ilyet olvasni, naná, pláne, ha egy román értelmiségi nagykutya mondja.

Na, szóval, mi van, mi lenne, ha születne valami hasonló? Valami, ami önostorozón őszinte, ami a pucérságig levetkőzteti és szemérmetlenül, mezítelenségében közzéteszi a hibáinkat, a korcsulatainkat, mindent, ami persze, családon belül megbeszélhetünk, de nem a tévékamerák előtt, mert azért mindez mégiscsak magánügy. 

Az a helyzet, nagyjából mondva, hogy született, születtek hasonló művek. Itt van mindjárt Esterházy Péter sokat vitatott, sokak által félreértett, még többek által félreérthetetlen darabja, az Így gondozd a magyarodat! De gondolhatunk Lackfí János immár trilógiává bővült gondolatsorára, aminek a címe: Milyenek a magyarok? De voltaképpen, bár ő nem annyira autentikus, de mégis ugyanez a kategória, Krzysztof Varga Turulpörökölt-sorozata. Amiket olvasva akár örvendezhetünk is, hogy végre nemcsak a mélymagyarkodás folyik, hanem teret kap az ironikus, őszinte önkritika is. Vagy éppen bosszankodhatunk, hogyan utálhatja valaki ennyire a saját fajtáját? Vagy eljuthatunk odáig, hogy talán nem is a sajátját utálja?

Aztán eszünkbe juthat az is, hogy Boia könyvének nagyon sok vetülete voltaképpen megtalálható hazánkban is, ugye? Mert a politikai köpönyegforgatás például itthon sem ismeretlen: a volt kommunistákról, Thürmer Gyula kivételével kiderült hogy mindig is europer demokraták voltak. (Mondjuk ez nem tudom, melyik volt komcsi országra nem igaz? Vö.: Benjamin Kuras: Van-e élet a Marxon?) Aztán az abszolút kommunista-ellenes párt vált a legliberálisabb demokraták szabadmadarává. A volt kistesójuk pedig első kanyarban koalícióra lépett az Isten-haza-család pártjával, majd azokat ledarálva lenyúlta a konzervatív értékeket és mára kialakított egy egyértelműen autoriter kormányzási formát, és az intézkedései hátterében a konzervatív értékekre hivatkozik. Arról nem is beszélve, hogy adott az országnak egy olyan köztársasági elnököt, aki a szintén plágiummal bukott le- és meg  a doktori disszertációját illetőn. Aztán itt van a magyarság őstörténelmének a kérdése: van-e köze a múlt nagy kultúráival való magyar közösség keresésének (sumérok, kelták, Jézus magyarsága, stb.) a dákoromán múltfestéshez, egy kis nép naggyá lételének kétségbeesett vágyához?

Vagyis a kérdés az, Boia őszinteségének van-e bármi köze hozzánk, a hazánkhoz, a magyarságukhoz. Különösen, ha elfogadjuk, hogy igazat beszél, valósak a meglátásai. Mert ha igazak, és miért ne lennének, akkor az vajon nem késztet-e minket is őszinteségre?

Utóirat

Az imént beszélgettem szerelmetesfeleségtársammal a könyvről. Meghallgatta, amit mondtam, majd annyit mondott:
– Lehet, hogy ilyenek, de ha igen, egyvalamit nagyon tudnak: túlélni. S manapság ez nem kevés. Talán a legtöbb. 

A kötet a kovetkező történeteket tartalmazza (Hellboy 3–4):

A végzet jobb keze
A gonosszal teli szelence
Embernek lenni
Győztes féreg
Harmadik kívánság
A sziget
A csöndes óceán

Vegyes a kapcsolatom Hellboy-jal. Ahogy most megnézegettem az általam olvasott, három első füzettel kapcsolatan írt értékeléseimet, jobbára közepesnek tartottam a képregényeket. A második füzet ment fel 4,5-re. Akkor a pokolcsávó egy kicsit a szívembe lopta magát. Majd a harmadik füzettel megint nagyon nem. Pedig úgy profi mindenestül az egész, ahogyan van. És azonnal hozzáteszem: úgy zagvalék is, ahogyan van. No, nézzük csak, miért is!

HELLBOY ALAPOK

Hellboy, ahogyan a neve is mondja, a pokol szülötte. Teológiai alapokon itt máris van baj. A Biblia szerint egyfelől a pokol nem egy hely, hanem egy állapot, mégpedig az Istentől való teljes elszakítottság állapota. Másfelől nincs örökktartó szenvedés a hatvan-nyolcvan év bűneiért, mert az már milyen volna egy igazságos Isten részéről, aki maga a szeretet? Így persze nincsenek a pokolban kéjjel kínozgató ördögök sem, hiszen nincsen rájuk szükség. Namost, Hellboy az a figura, aki nemcsak, hogy a valóságban, de még a teológiában sincsen. Ez persze egyáltalán nem lenne baj. Még az a nyakatekert jellemfordulata sem zavaró, sőt, ha jól fogom fel, akár muris is, ”hogy a pokolcsávó elfajzik, mert elköveti az a „bűnt”, hogy jóvá lesz, jó célokért kezd el küzdögetni. Hellboy, a gonoszság szülötte isteni célokért kezd harcolni. Az Ellenség, a Sátán, a szétdobáló fajzata így-úgy Krisztus szolgájává válik. Ilyen nincs. Fordítva van.

És még ezzel sem lenne igazából bajom. Most mondd!

HELLBOY PROBLÉMÁK

Bajom azzal van, hogy a történetek szereplői, nem is tudom, mi erre a jó szó, olyan kis légbőlkapottak (?). Nem, nem az a baj, hogy a képzelet termékei. Az miért is lenne baj, ugyan! Nagyjából az összes sci-fi és fantasy könyv telis tele van képzeletbeli lényekkel. Vagyis nem a képzelettel van baj, dehogy! Úgy fogalmaztam, bár dadogva kerestem a szavakat, hogy légből kapott. Miközben folyamatosan van olyan érzésvaem, mert tudásom nincsen, hogy valamiféle legenda, legendák lényeiről van szó. De úgy, ahogyan itt megjelennek, a semmiből érkezve és magyarázat nélkül ugyanoda távozva, így fogalmaztam: légbőlkapottak. Nem tudom másképpen mondani.

A könyvben található történetek utolsó háromját olvastam most el. Az első négyről itt írtam. Nem túl elragadtatottan. Ezekkel a történetekkel elsősorban az volt a bajom, hogy az alap kiindulásuk tömény spiritizmus. Nos, ezekkel a folytatás-történetekkel már nem csak ez a bajom. Minden bizonnyal az én műveletlenségem a probléma: azt kell mondanom, van, amit nézek és olvasok, és nemes egyszerűeéggel egy szót sem értek belőle. Az első történet még úgy, ahogy érthető, bár nem felcsigázó, de a két második már sehonnan sehová. Az utolsóban már csupán az volt számomra érdekes, hogy a rajzok stílusa egészen más, számomra tökéletesen meggyőzőek, nem úgy, mint az előzőeké, amelyekben voltak olyan képkockák, amikről egyszerűen fogalmam sem volt, mit ábrázolnak (például az alsó képen azok a zöld izék). Ennek az utolsó történetnek a rajzai viszont nagyon pompásak. Félreértés ne essék: az eddigi linómetszet-szerű rajzokkal sem volt bajom, jobbára értettem is őket, de úgy fest, egyre inkább elhatalmasodik rajtam a konzervatívizmusom, fölibem kerekid a Blacksad tökéletessége és a Saga stílusa, s kicsit korlátolt lettem. Viszont A csöndes óceán rajzai megmutatják, hogy Mignola mit tud, amikor nem csak a szokásos sematizmussal löki nekünk a pokolocsávó kalandozásait. Rajzilag ezzel kilóra megvett. Igaz az is, hogy ezeket a rajzokat viszont nem Magnola, hanem Gary Gianni követte el.

No, ott hagytam el, hogy Hellboy jön-megy, találkozik, küzd ezzel-azzal, tenger alatt, hajón, szigeten, de valahogy minden kapcsolatot elveszít a történet az ok-okozattal, semmit nem tudunk meg sem a a szereplőkről, sem az előzményekről, sem a miértekről, sem semmiről. Mindössze csak drukkolunk Hellboynak, hogy túléljen mindent, de persze még ez is felesleges, mert amikor meghal, akkor sem hal meg. Teljesen elvesztem az értelmezések kényszerének a meddőségében. Káosz, mondom.
Simán el tudom képzelni, hogy a hiba az én készülékemben van, viszont a tökéletesen szubjektív véleményem ettől nem változik. Még attól sem, hogy permanensen volt olyan érzésem, hogy ha többet tudnék a sztorik hátteréről (mármint ha van nekik egyáltalán, nem csupán Mignola zseniális húzása, hogy úgy csinál, mintha lenne), akkor érthetőbb lenne minden. Mert azért érdkes felvezetés, amikor A csendes óceán elején Hellboy evezget a hajóroncs felé, és a képek kommentje Coleridge Ének a vén tengerészről című verse. MIntha lenne valami kódolt üzenet. Nyitva marad a kérdés, hogy van-e, avagy Mignola jól átvág, s csak úgy tesz, mintha lenne. Aztán belelendül a sztori, Hellboy leláncolva a hajó legénysége által (a hogyan nem derül ki) egy időutazás során, aztán pusztul az egész hajó, legénységestül, mindenki pillanatok alatt porrá öregszik, miután ellepik teljesen valószínűtlen, (bár ebben a történetben részletesen kidolgozott) lények, hogy aztán egy pillanat alatt semmivé legyenek, s Hellboy újra ott üljön a csónakjában, tök egyedül, ahogy a sztori kezdődött. 

Hogy ne érezzük magunkat teljesen elveszve, van némi kontinuitás a régebbi történetekkel (például újra és újra megjelenik az az afrikai varázsló, igaz, fogalmam sincs miért, mi a jelentősége?).

Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem, miért voltam képtelen befogadni ezt a könyvet, ennek a könyvnek a történeteit? De úgy hiszem, ez volt az utolsó kacérkodásom Hellboy kalandjaival. Bár ismerve magamat, biztosat nem ígérhetek.

 *

Olvasott Hellboy-könyvek.
Mike Mignola – John Byrne: Hellboy 1. – A pusztítás magja
Mike Mignola: Hellboy 2. – Ördögöt a falra
Mike Mignola: Hellboy 3. – A végzet jobbkeze

KÖZELEG A TRIANONI BÉKEDIKTÁTUM századik évfrodulója. Erdélyben, az Uz-völgyében a katonai temetőben, az emlékhelyen forrnak az indulatok, s a román politikai vezetés szóba sem áll a külügyminisztériummal. Románia is, Magyarország is Uniós ország. Magyarország és Románia sosem szerette igazán egymást, még Trianon előtt sem, azóta pedig végképp nem. A szocializmus kényszerbékéje csendet teremtett, de nyugalmat nem, ám a Nagy Testvér által kikényszerített szilencium a magyar felet még olyan esetekben is hallgatásra kényszerítette, mint például Bözödújfalú kiürítése és a völgy vízzel való elárasztása. (2009-ben jártunk ott, akkor még állt a templom tornya. 2014-ben egy vihar azt is ledöntötte.) Kádár „apánk” csak Nicolae Ceaușescu-val nem váltott édes szájcsókot a szocialista főtitkárok közül.

S van baj a hivatalos történelemmel is. Innen úgy fest, meglehetősen érdekesen válogatják és rendezik sorba a rendelkezésre álló adatokat. Meg úgy, hogy a román kisebbségi érzés mindent megtesz a történelemmel, hogy ne kelljen léteznie. Még dákoromán-elméletet is szül, csak magasabbra emelhesse magát. (Most arról ne beszéljünk, hogy a magyar ősemlékezet rokonságai [hun, sumér, kelta, Nimród, stb.] honnan fakadhat, és mi lehet a valós tartalma, és vajon miért érezzük ezt megalapozottabbnak, mint a románok múltfestését, illetve arról se beszéljünk most, miért a magyarok voltak az egyetlenek a volt „testvéri országok” közül, ahol egy kommunista előbb volt kommunista, mint magyar? Míg a szomszéd országok kommunistái előbb voltak románok, csehek, szlovákok, bármik, mint kommunisták. Miért Magyarország az a hely, ahol a nemzeti jelképek fasisztának számítanak, a nemzeti lobogó meg a vezető párt zászlajának? Lehetne még vastagon bolyongani hasonló kérdések felett, de most valójában nem is ez a téma.

*

SOKKAL INKÁBB AZ, HOGY VAN ITT EGY ROMÁN TÖRTÉNÉSZ, Lucia Boia, aki, úgy fest innen, józan európai a román európaiak között. Aki nem hanyatlik elégedett a dákoromán múlt tényszerűségébe vetett hit kiváltotta intellektuális orgazmussal a párnái közé, hanem hajlandó kérdéseket feltenni. S ezeket le is írja. Olyan könyvekben, mint a Miért más Románia?, a Vesztesek és győztesek (Az első világháború újraértelmezése), a Románia elrománosodása, vagy A román kommunizmus különös története, illetve Az 1918-as nagy egyesülés. De sokat mondó ez a cím is: Történelem és mítosz a román köztudatban.

Boia könyve jobbára könyvecskék, nem féltégla nagyságú, okadatolt szörnyek. Vagyis olvasható a mennyiség. Vastagságra is, stílusra is. Úgy fest, Boia nem egy grafomán, szószátyár történész. Rövid lére fogja a nem éppen polkorrekt és országában általánosan elfogadott véleményét.

*

A JELEN KÖNYVÉVEL IS SZEMBEMEGY A MAI, HIVATALOS álláspontokkal, véleményekkel. Ugyan Oswald Spengler óta tudjuk, hogy a Nyugat haldoklik, Fukuyama óta pedig azt, hogy a demokrácia után nincsen semmi, mert ezzel a topra értünk, s nos, véget ér a történelem. Valójában Boia sem mond mást a könyvecskéjében. Ha csak méretre összehasonlítjuk Spengler és Fukuyama könyvével, orbitális tévedés lenne azt gondolni, hogy bármit alapjaiban gondol újra, vagy vadonás új elméletet állítana fel a várható kilátásokat illetőn. Számomra ez, mármint a túlságosan szűkre szabott terjedelem a könyvecske gyengeségének tűnt. Kicsit olyan volt, mintha Boia nagyon röviden összefoglalta volna mindazt, amit összemazsolázgatott innen-onnan. Másfelől tény, hogy jól mazsolázgatott, és élvezetesen mondja el a végeredményt.

A Nyugat hanyatlásá-nak a mondanivalója gyakorlatilag három pontban foglalható össze.

1.
A Nyugat érthetetlen módon elveszítette a saját identitását. A múltját legszívesebben letagadná, megsemmisítené, és az egész létezése nem más, mint egy állandó bocsánatkérés a létezése miatt. Ez azonban az önazonossága, a méltósága megszűnéséhez vezet. Mert azt elfelejteni, hogy ha vannak is szégyenfoltjai (s kérdés, kinek, mely földrésznek, országnak, nemzetnek, nációnak nincsenek), Európa mégis a világ vezetője volt, s ha Amerikát Európa egyfajta gyermekének tekintjük, a mai napig is az. Ám ha nem tekintjük is annak, az USA, Oroszország és Kína mellett ma is az. S itt nem csupán a politikai hatalomra kell gondolni, hanem a szellemi, tudományos, művészeti és kultúrális kapacitásokra is.

2.
Az identitás feladása miatt elveszítette az önvédelmi képességeit is. A legjobb példa erre, hogy a migrációval kapcsolatban mintha az összes európai ország kikapcsolta volna az immunrendszerét. S egy kkapcsolt immunrendszer óhatatlanul a szervezet halálához vezet.

3.
Az identitás feladása az egykori értékek feladásával jár, az pedig káosszal. Kikerülhetetlenül. S ha az egykori, évszázadokon át kitartó értékek megszűnnek, ha szembe fordulunk emberi mivoltunk alapvető meghatározásával, a teremtettségből fakadó emberségünkkel, a férfiúi és a női mivoltunkkal, és minden ebből fakadó édes kényszerrel. Boia a nemek összemosását, a gender-elmélet tarthatatlanságát és a nemi szerepek felcserélését említi. Illetve azt, hogy az EU-parlament Istennek még a nevét is kivette az EU Alkotmányából. Mintha ez érdem lenne. Vagy magától értetődő.

*

Boia  azt mondja, van kiút. Mindent pont nem úgy kell csinálni, ahogyan most csináljuk. Vagy ha így csináljuk, ne legyen meglepetés, ami történni fog. Mert mindennek van születése, érlelődése, növekedése, delelője és alkonyata is. Ez törvényszerű. De az nem, hogy Európa hibát hibára halmozva önmaga idézi elő a saját halálát és ezt még eszmei, humanitárius köntösbe is öltözteti.

Boiai könyve nem üt nagyot, csak mintegy összefoglal. Nincsenek messzire ható, nagyot akaró koncepciói, csak szákszavúan elmondja, amit lát, és amit gondol. Nem elemez túlságosan, nem prognosztizálni nagy mélységekbe, csak elmondja, Európának valószínűleg annyi. Ennyi.

Persze az is meglehet, és ezt már én mondom, nem Boia, hogy pontosan emiatt érett már ez a világrend a pusztulásra, pontosan emiatt kell valami jobbnak következnie. Ami lehet valami nagy szellemi ébredés (nos, khm, izé), lehet egy világégés és egy új kezdet, és lehet valami nagy, nem az emberből kiinduló transzcendentális változás. Én, nyilván a posztkereszténységem miatt leginkább az utóbbira hajlok. Félelmetes jövőkép ez is, leginkább önvizsgálatra sarkalló, de nem véletlenül írtam vagy húsz éve egy könyvet Marana Tha! címmel.

Két interjú a szerzővel:
https://foter.ro/cikk/20181203_lucian_boia_nalunk_a_borton_meguszasa_az_orszagprojekt_interju
https://www.erdely.ma/lucian-boia-tortenesz-megallapitasai-a-digi24-studiojaban-a-tortenelem-nem-ismetli-onmagat/

 
Koinónia, Kolozsvár, 2014, 114 oldal · ISBN: 9789721650975 · Fordította: Rostás-Péter István

A Rejtő-Korcsmáros képregények újratöltve

Volta- és tulajdonképpen csak ismételni tudom magamat, mint egy tehetséges, önmagától tanuló szajkó. Ismételni tudom, mert már túl vagyok két felújított, színezett Rejtő-Korcsmáros és a méltatlanul lemaradt nevű Cs. Horváth Tibor képregényen. Ezeken: A három testőr Afrikában és a Piszkos Fred, a kapitány. Mindkét képregény értékelésénél elmondtam, vagyis leírtam, hogy az eredeti, jobbára a hatvanas években, ez éppen a születési évemben, 1967-ben megjelent rajzok felújítása olyan pompásan sikerült, hogy a két átdolgózó úriemberről, Garisa H. Zsoltról és Varga  „Zerge” Zoltánról nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy nem pusztán restaurátorai, hanem alkotótársai voltak Rejtő Jenőnek és Korcsmáros Pálnak. Tudom, nagy szavak ezek, nem is kicsit. De úgy gondolom, elég egymás mellé tenni az eredeti képregényeket és a felújítottakat, hogy kitessék, miről is beszélek. Írok. Vagyis ezek a felújító úriemberek valamit nagyon elkaptak, valamit nagyon tudnak, hiszen úgy nyúltak a veretes eredetikhez, hogy amit műveltek velük (hiszen több, a Képes Kiadó oldalán nyolc könyv képregény adaptációjának az újra álmodásáról van szó), az bőven hozzáadott tartalom. Az alkotásuk folyamatába itt betekinthetünk egy kicsit, de nagyon érdemes megtenni! Lássuk csak az alkotók fizikiskáját, hogy ha összefutnánk velük az utcán, meg tudjuk szorongatni azokat az áldott kezeiket.

Mi is ez a helyőrség-dolog?

Egy amolyan szokásos Rejtő-sztori, egy kicsit túlkavart alapsztorival: valakik keresnek egy útrövidítő átjárót Afrikában, aztán meg is taláják, de ahogy az már lenni szokott fehér emberek között, elkezdik gyilkolászni egymást, s csak egy térkép van arról, hol s van ez a nagyon-nagyon sokat érő átjáró, azt a térképet viszont egy roppantul megyilkolt, de elhalálozása előtt egy felettébb agyafurt úriember elrejti. Ez a szövevényes, sokszereplős adok-kapok zajlik a háttérben. De az alap- háttérsztori ez esetben is majdnem teljesen mellékes.

Az előtérben pergő cselekmény a lényeg. Adva van egy fiatalember, aki pénzhez akarja juttatni a családját, ezért életbiztosítást köt. Egy éven belül el kell haláloznia, hogy a szerettei tízezer dollárhoz jussanak. Van polgári neve is a fiatalembernek, és ez a Rejtő hősökhöz képest méltatlanul hamar ki is derül, de mindenki csak Galambnak szólítja őt. Nem mellékes, hogy Galambnak jelentős zenei műveltsége van, de a könyvbeli körülményei folytán ez pusztán egy esetben tudja kamatoztatni: egy estélyen, ahol őrnagynak nézik és zongoráznia kell. A többi esetben marad a szájharmónika, illetve a fésűre szorított selyempapír. Amit a gyors elhalálozás érdekében a légióba belépett Galamb jobbára a katonatársai hol kisebb, hol nagyobb örömére tud khasználni.

A könyvbeli körülményei, mondtam, mert Galamb hamarosan a fenti kusza események szereplőjévé válik, hullát lel egy lakatlan házban, majd felbukkan a ház egykor meggyilkolt háziassszonya, és útjuk rendszeresen keresztezi egymást Galambéval. Aztán van ez az őrnagy, akivel Galambot rendszeresen összetévesztik. Meg jön Tropauer Hümér (már megint egy mennyire pesti név!), a kövérkés lírikus, akinek a pofonjai felérnek Galambéval, a versei pedig, amiket egyedül Galamb értékel, a pofonjaival. Hümér Galamb segítőjévé válik a fondorlatos események alatt. Nem úgy Hlavács, a cipész, aki két évvel ezelőtt egy biztosítási csalás érdekében felgyújtotta a műhelyét, de nem volt túl ügyes, ezért a légióba menekült, de itt sincsen nyugta, mert itt meg Galamb és Tropauer nézik inkognitóban levő őrnagynak. S ki gondolná, hogy az alkoholizmusából fakadón zseniális ötletet is ad az „őrnagy úr”, igaz, utána sírva is fakad, mert az ötletéből csak ő marad ki, mert Galambék annyira féltik őt, hogy elzárják.

Galamb nyomoz, közben egyre reménykedik önnön mielőbbi sajnálatos elhunytában, ami egyszerűen nem tud bekövetkezni, egyre több mindent megtud a körülötte zajló eseményekről, és egyre kevésbé érti azokat. De mert helyén a szíve és a lelke, a hőn áhított elhalálozás felé tartó útján rendre jól dönt, erkölcsös marad.

De már nagyon haladunk a heppiend felé, nem lövöm le az összes történést. A poénokat, a humorhegyeket meg nem is tudom, annyi van belőlük. De ehhez persze el kell olvasni a könyvet. Ami, mint tudjuk, ponyva. Illetve egy légbőlkapott légióstörténet ponyvaregénye. Illetve, ebben az esetben nem csupán a könyvet érdemes elolvasni, hanem a belőle születet képregény reprodukcióját is érdemes. Illetve nem csak elolvasni, hanem nézegetni is. Mert persze, ponyvasztori, nem magas irodalom, nem mond fene nagy dolgokat az életről, a világmindenségről meg mindenről, de eb, aki a kanalát meg nem eszi, és aki úgy tud értéktelen, örökéletű ponyvát írni, ahogyan Rejtő tudott, hogy még a hochliteratura kpviselői sem szégyellik elismerni, hogy jó őt olvasni. S mert képregényről van szó, hogy szajkózzam még magamat, Korcsmáros olyan alakokat teremtett Rejtőnek, hogy mintegy kiprivatizálta velük magának a Rejtő-regényeket. Pedig azért voltak olyan ellenfelei is, mint a fantasztikus Zorád Ernő (A Néma Revolverek Városa, Bradley Tamás visszaüt). S bár az korántsem mondható, hogy Zorád méltatlan tolmácsolója lett volna Rejtőnek, de minden érdeme, zsenialitása ellenére az „igazi” Rejtő-rajzoló az Korcsmáros.

Foglaljam már össze, ha úgyis csak szajkózok!

Na, szóval, hordhatok én itt össze mindenféle tücsköt-bogarat, fejtegethetem ennek a kiadványnak a shrek-i hagymarétegeit, hogy eredeti regény, meg első képi feldolgozás, meg az első képi feldolgozás átvarázsolt, mai technikás, néha szemérmetlenül, de hihetetlen alázattal való újragondolása, szóval elhetem én itt kifelé ezerrel a látens grafomániámat, a lényeg, bárhogyan is húzom az időt, abban van, hogy ezt a képregényt olvasni, nézni kell, barátom, mert szép, mert mulatságos, mert röhögni fogsz, jó kedved lesz tőle, az ziher! Mit mondjak még? Nosza!

Egy kis kedvcsináló:

VAJON MENNYI VAN A MÁSODIK KÖTETBEN?

A Saga első kötetéről a napokban írtam. Végső soron azt írtam, hogy ez a képregény egy pornóba hajló, cafatos sci-fi, Rómeó és Júlia parafrázis, betegre formázott lényekkel, és meglepő módon családcentrikus, egészséges mondanivalóval. Írtam arról, hogy a szerzői nevét meg kell jegyezni, s hogy milyen fura, hogy egy fiatal nő a rajzolója ennek a sok torz, fura alaknak, fröccsenésnek, pornónak.

Amikor egy együttesnek megjelenik egy lemeze, azt mondják, ha jól is sikerült, majd a harmadik album dönti el, mennyi szufla is van valójában a bandában. S most felejtsük el az olyan kivételeket, mint például Mike Oldfield Tubular Bells-e! Ha a harmadik album is eléri az első színvonalát, akkor a helyét megálló együttesről beszélhetünk.
Mostanában elég sok sorozatot néztünk szerelmetesfeleségtársammal. Jobbára az ötödik-hatodik résznél már meg tudom mondani, számomra van-e annyi magától adódó tartalom az egészben, hogy fentartsa az érdeklődésemet, vagy csupán csavargatják ide-oda a sztorit, műkonfliktusokat agyalnak ki, hogy történjen valami. Alapvetően nem kedvelem az olyan sorozatokat, amik végtelen évaddal bírnak, s ha végük van, csak azért, mert már a kutyát nem érdekli, mit szenvednek még össze vele. Vagyis nem végük van, csak abbahagyják a készítők. Számomra egy sorozatnak akkor van értelme, ha egyértelműen tart valamerre, és van egy konkrét, előre eltervezett lezárása.

Nem tudom, a Saga-t hogyan tervezték az alkotói: egy végtelen, soha véget nem ér folyam lesz-e, vagy tudják, mit akarnak, és készen van az egész a fejükben, már csak papírra, képernyőre kell vetni?

Előre szólok, nem tudom a választ. A második kötetet elolvasva sem. Vagyis a bevezető kérdés mindössze marketing-fogalmazás volt.

AMI VAN A MÁSODIK KÖTETBEN

A lendület simán tart még. Annyira, hogy voltaképpen némi függőséget érzékeltem magamon, hogy kézbe vehessem, olvashassam, nézhessem, megtudhassam, mi a fene lesz ezzel a szárnyas-kosszarvas famíliával? Ha nagyon gonosz, vagy nagylelkű lennék, mindössze annyit mondanék, nyugi, folytatódik minden, ahogyan indult, van kaszab, van fröccsönés, van némi pornó, van trágárság, vannak beteg lények, van izgalom, és nagyjából él mindenki. Vannak új szereplők is, akiktől vagy iszonyodunk, vagy szeretjük. 

De nem leszek nagylelkű, nem állok meg itt. Bár [spoiler!] voltaképpen ezzel elmondtam mindent. De mi lenne folytatás nélkül a látens grafomániámmal?

Ebben a kötetben kicsit bepillanthatunk Alana és Mirko múltjába, a közösbe is, és színre lépnek Mirko szülei is. Számonkérni és segíteni. Mint Mennyből az angyal. És itt rögtön meg is állok. A szerzőknek sikerült valami olyan pöpec finoman, plasztikusan megmutatni a szülők egymással és a gyerekükkel való kapcsolatát, valamint a meny és az após tapogatózását, egymásra találását, hogy az valami csuda. Valóban csak tátottam a számat. Se felületes, se nyálas nem lett a dolog. Viszont olyan árnyalt, komplett személyiségek tapogatózak egymás felé, hogy az csuda!

Aztán megjelenik egy könyv is. Pontosabban fontos szerepet kap. Egy nyálas, vacak női regény. Amit Alana olvasott katonakorában. S ami valamiért nyomravezeti a képernyőfejű herceget, akit az előző értékelésben már bemutattam. A herceg kapcsol, és nyomába ered a könyvnek. Ami még nem derült ki, hogy miért fontos.

Aztán árnyalódik Az Erély nevű szabadúszó (értsd: fejvadász, de nem HR-s) jelleme is. Úgyfest, ha valaki úr, az a kuplerájban s úr, s ha egy nagyon kiskorút ajánlanak fel neki kurvának, nem a szája szélét nyalogatja, hanem rendet csinál, mert mindennek van határa. A kislány pedig kihatással lesz a főhőseink sorsára.

Vannak egyéb történések is, amik izgalmasabbá, pergőssé teszik a cselekményt. Van itt bolygónyi tojás, amiből kikel valami miafranc, aminek fekete sugár ömlik a szeméből. Lehet izgulni, hogy a fából készült úrhajóval (!) időben meg tudnak-e szökni előle szívünk csücske szárnyas-szarvasaink. (Persze, hogy meg, hiszen mi lenne, ha nem?) És így tovább.

Úgy becsületes, hogy bevallom, egy ponton fonalat veszítettem. Nyilván azért, mert az eddig időben lineális volt a történet, de most már nem az. A fonalvesztés akkor következett be, amikor a pókasszony likvidálja ezt a jobb oldali, jó testű borzalmat, aztán a következő oldalon a fejvadász, szabadúszó Az Erély már nem a pókasszonnyal van, hanem Mirko volt menyasszonyával, s velük van a kupiból megmentett kislány is. Az átmenetet nem leltem, hová tűnt a pókasszony, és Az Erély hogyan került egészen máshová a kupiból? 

TEHÁT MOST LEHET AZON AGYALGATNI,

hogyan folytatódik majd a történet? Amit csuda ügyesen, persze, hogy egy fontos lélektani pillanatban hagytak abba kedvenc Saga-alkotóink. De amin lehetne agyalgatni, de teljesen felesleges, hogy akarjuk-e tovább olvasni, nézegetni, mi lesz a két szimpatikus szerelmesünk és a kislányuk további sorsa: naná, hogy akarjuk. Mert a fantázián, a trágárságon, a fröcsögésen, az enyhe pornón, a beteg külsejű lényeken túl Rómeóról és Júliáról olvashatunk, nézhetünk valamit, és vajon ki az az aberrált, aki ne szeretné Rómeót és Júliát, és ne drukkolna nekik? Ahogy Dr. Bubó mondta: „Kérem a következőt!”

Két dolgot rögtön és azonnal el kell mondanom!

Az első az, hogy ezeknek a színezett, némileg átdolgozott Korcsmáros képregényeknek voltaképpen ha nem is egyenlő rangú, de mindenképpen kellő szerénységű és brillián sképességű alkotótársa a képregények két átdolgozója, Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán. Az első úriemberé volt az átdolgozás feladata, az utóbbié a színezés. Mivel az előzőleg olvasott, A három testőr Afrikában című darabról írt értékelésemben hoztam példákat az átdolgozásra, most ezt nem teszem. Csak újra fejet hajtok mind az eredeti szerzők, mind az újrakiadás alkotói előtt. És újra elmondom, hogy szerintem piszok jó az új kiadás! Ez igazából akkor érezhető igazán, ha az eredeti, fekete-fehér verzió mellé tesszük ezt az új, színezettet. Ahogyan az előzőleg olvasott, de főleg nézegetett Testőrök mellé is tettem illusztrációt, úgy érdemes most is szemügyre venni, mi is a különbség Korcsmáros eredeti, 1964-es és a mostani, átdolgozott, színezett rajzok között. Gondolom, van, aki eleve szentségtörésnek érzi, hogy a mostani szerzőtársak megbolygatták az eredeti rajzokat. Nyilván vannak hozzá érveik is. A magam részéről nem akarok szőrösszívű lenni. Elsősorban azért nem, mert úgy érzem, ez a frissített kiadás sokkal jobban kiadja a rajzok és a történet egyedi humorát, komikumát. Példa erre ez a két kép:

Tény, hogy a szerzők vették a bátorságot, és leltem olyan kockákat, amiket kihagytak a felújított verzióból. Ez számomra is érthetetlen. Az már nem annyira, hogy voltak rajzok, amiket viszont megalkottak. Nem újraértelmeztek, nem átalakítottak, hanem ők rajzolták meg, nincs eredeti, Korcsmáros-féle alapverziója.

Vagyis összefoglalva: engem megnyert magának ez az átdolgozás, színezés.

A történet

Mint minden Rejtő darabnak, a Piszkos Fred-nek is van története. S mint minden Rejtő-darab esetében itt is teljesen másodlagos a történet. Szerintem Rejtő kedvelőinek a zöme el nem tudná mondani, melyik könyvének mi is az alapsztorija, vagy ha el is mondja, nagyjából lényegtelennek tartja. Mert Rejtő történeteiben nem a fő cselekmény a lényeg, sőt, az jobbára érdektelen. Ami figyelemreméltó, azok az alakjai, ezek a kedves, bár jobbára keményöklű, nem túl intellektuális, de nagy szívű csirkefogók, és persze a sziporkázó pesti humor, amelyet becsempész Marseille kikötőjébe, az afrikai idegenlégióba, a tengerparti kiskocsmákba, mindenhová, és sehol nem érezzük antagonisztikusnak. Sehol nem lóg ki a lóláb azzal sem, hogy a szereplők csuda mókás nevei valójában, a legtöbb esetben, pesti nevek. Mert azért valljuk be, hol mutatkozna be máshol bárki ezen a néven?
„– ...én is az igazi Trebitsch vagyok!”

A Piszkos Fred, a kapitány-nak nem Piszkos Fred, a kapitány a főszereplője. Ő csak az, aki a háttérben kavarja a dolgokat. A kapitány az alvilg rettegett alakja, nevének csak az említésére megfagy mindenkiben a vér. Bár egy ápolatlan pipaszár az egész muksó, de ő az, aki kiütötte Nagy Bivalyt is, akivel a Serény Múmiák kasztját, a legfelsőbb csoportot, ők alkotják, ketten. Ők az alvilág fejei. A kapitány főleg az eszével. A történet igazi főhőse azonban a huszonöt éves Fülig Jimmy és a titkos főherceg, Antonio, akivel, a' la Mark Twain koldusa és királyfija, Jimmy szerepet cserél, hogy ki-ki az eredeti környezetétől egészen eltérő viszonyok között állja meg a helyét. Fülig Jimmy az alvilágban, a kikötői kocsmák hierarchiájában van tökéletesen otthon, ahol az a nyerő, aki előbb és nagyobbat üt, meg aki megfelelő kapcsolati tőkével rendelkezik. A herceg persze az udvari kavarások foglya, világa az arisztokráciának a kikitői kocsmáktól lényegében semmiben el nem térő világa. Csak a beszédmód és a protokoll más.

A lényeg: a herceget a trónjához kell juttatni, mert vannak, akik egészen más szeretnének. Ebben segítség Fülig Jimmy, és emiatt kavar Piszkos Fred is (akinek a múltjáról megdöbbentő dolgokat tudunk meg). Elindul a történet, Rejtő talán leghíresebb, heveny röhögésrohamot kiváltó párbeszédével („Uram, nem látta a késemet? / Hol hagyta? / Valami matrózban?”), és nem is áll le a heppiendig. S közben végig röhögünk. Nem aprókat. Meg lehet, persze fölöslegesen izgulni is: például van itt vízbe dobhatatlan hulla, gaz trónbitorló, herceg többször is a csapóajtó alatt. Lehetetlen leírni a hangulatot, elmerülni a részletekben, mert annyi minden van a könyvben. Képregényben.

Akkor mi is ez?

Egy Rejtő Jenő regényből készült képregény-adaptáció szerkesztett, átalakított, színezett verziója. Vagyis egyfajta harmadik változat. Vagy a második változat továbbgondolása, mintegy B2-átgondolás. Az értékelésnél, ugye az a a probléma, hogy most akkor vajon mit is értékeljek? Rejtő eredeti, zseniális alapanyagát, a lúdbőrőztető Piszkos Freddel, Fülig Jimmyvel, Nagy Bivallyal, az igazi Trebitsch-csel. Vagy Korcsmáros Pál, a legrejtőibb grafikus rajzait, aki a olyat alkotott, hogy Rejtőt már csak az ő rajzaival tudjuk elképzelni? Esetleg az új kiadásban méltatlanul meg sem említett Cs. Horváth Tibor dramaturgiát? Vagy az újraalkotó művészek teljesítményét, akik naprakésszé, modernné tették Korcsmáros világát, így emelve ki Rejtő Jenő zsenialitását? Úgy hiszem, leginkább mindegyiket egyszerre, mert semelyik nem elválasztható a másiktól.

5/5

(2019)