Egy ilyen hipotézisnek (mint az intelligens tervezettség; M. Z.) még akkor se lenne semmi keresnivalója  a tudomány területén, ha az összes adat egy intelligens tervezőre utalna, mert nem természettudományos jellegű.

Nature folyóirat, 1999/401. 425.,
Todd Scott: A view from Kansas on that evolution debate

Dr. Jonathan Wells mikrobiológus, a Berkeley Egyetemen doktorált. A seatlle-i Discovery Intézet egyik vezető tagja. Az intelligens tervezettség mozgalom egyik vezető alakja. 

Az intelligens tervezettségről mostanság két könyvet is olvastam. Az egyik  Az intelligens válasz, a másik A tudomány felfedezi Istent címmel bír. Az a helyzet, hogy Wells doktor könyvének egy része voltaképpen nagyon hasonló, mint a Tasi István szerkesztette fenti két könyv. Mivel azokat viszonylag részletesen bemutattam, így az intelligens tervezettség tudományos érveire, a darwinizmus ellen szóló ellenérvei most nem térek ki részletesen, csak említés szinten.

Viszont az elmondom, hogy Wells könyve sokkal összeszedettebb, élvezetesebb, átgondoltabb, fogyaszthatóbb, mint a fent említett másik két könyv. Vagyis a kérdéssel ismerkedőknek sokkal ajánlottabb ez, mint amazok. 

Annak ellenére, hogy miként a Tasi szerkesztette könyvekben az ÉRTEM-ről (Értelmes Tervezettség Munkacsoport), úgy itt is szó esik az ID működéséről, fő központjának a Discovery Institut a helyzetéről, de Wells nagyobb összefüggésekben helyezte az ID egzisztenciális és politikai helyzetének a bemutatását. De úgy fest, van koncepció a megközelítésben. 

Az intelligens tervezettség

Az intelligens tervezettség, hangsúlyozza a könyv, nem azonos a kreacionizmussal. Az utóbbi a Bibliából indul ki, és jobbára a hatnapos teremtésben hisz. Alapvető eszköze a világmagyarázatra a hit Istenben. Jobbára dogmatikus úton. Ezzel szemben az intelligens tervezettség (Intelligent Design vagyis ID) elkötelezettjei nem a Bibliából indulnak ki, nem dogmatikusan közelítik meg a kérdést, nem a Biblia az alapjuk és nem is Isten a válaszuk. Ők azt mondják, hogy a természet megfigyeléséből, a tényekből az adódik, hogy a világ tervezett. Nem azt mondják, hogy Isten tervezte, csak azt, hogy a dolgok rendszere, működése tervezettségről árulkodik. Éppen ezért az ID képviselői nem fogadják el sem a darwinizmust, sem az evolúció tanítását. Sőt, mi több!

Jonathan Wells ezért a könyvének a nagy részét arra szánta, hogy bemutassa az ID mozgalmának legfontosab ellenérveit a darwinizmus és az evolúció ellen. Ennek legfontosabb elemei

• a paleontológia bizonyítékainak a megvizsgálás (erről magyarul is jelent könyv: Cremo–Thompson: Az emberi faj rejtélyes eredete
• nincsen evolúció az anyaméhben (avagy a darwinizmus egyik leghosszabb életű csalása
• a molekuláris biológia bizonyítékai és a bizonyíték hiányai
• a fajtakeletkezés genetikai akadályai
• a DNS szerepe, összetettsége
• tudományos tény-e a darwinizmus és az evolúció vagy csupán elmélet; avagy elmélet-e egyáltalán?
• az egyszerűsíthetetlen összetettség fogalma
• a Föld bolygó tulajdonságai

Ezekről, ahogy mondtam, itt és most nem ejtenék szót, mert már ejtettem másütt. 

Ami számomra most érdekesebb volt, mint a téma voltaképpeni érdemi része.

Az ID és a darwinizmus viszonya.

(Hogy kellően és mélyen elítéltessem magamat, az evolúcióban úgy kábé huszonöt éve nem hiszek, és hogy még mélyebben tapossam magam a sárba, elmondom, hogy az intellektuális züllés eme fertelmes posványába ráadásul egy szokásosan nyakatekert című Őrtorony-kiadvány (Az élet - Hogyan jött létre? Evolúció vagy teremtés útján?)  mocskos tartalma taszított, amit az Őrtorony tanítását leszámítva komolyan vettem, és a mai napig nem tudtam annyira megvilágosodni, hogy darwinista, evolucionista szempontból okádék érveitől gyökeresen elszakadjak és kategorikus nemet mondjak rá. (Érdekes, nem aprózzák el, az hiszem, itt megtaláltam az egész könyvet.)

Wells foglalkozik azzal, hogy: mi egyáltalán a tudomány? Kénytelen ezt tenni, mert az ID elleni érvek döntő többsége éppen arról szól, hogy a képviselői, hiába is viselnek tudományos címeket, nem tudósók, amit tanítanak, az áltudomány és voltaképpen a vallási nézeteiket csomagolják tudományos köntösbe. Így az ID nem más, mint tudománytalan, vallásos hókuszpókusz. Ez mondjuk azért sem állja meg a helyét, mert például a már említett MIchael A. Cremo Krisna-tudatú hívő. 

Wells több példát is mutat arra, hogy az evolucionisták hogyan próbálják lehetetlenné tenni az ID képviselőinek az érveit, illetve a személyét. Ő természetesen az amerikai állapotokat mutatja be. Több esetet bemutat, amelyekben olyan tanárok, tudósok vesztik el állásukat, katedrájukat, mert mernek arról beszélni, hogy vannak komoly, megválaszolatlan kérdések az evolúció körül. Nem másért. Az általa leírt esetleírásokból az sejlik fel, hogy az evolúció is azon politikailag korrekt témák közé tartozik, amelyekről csak megfelelő alapállásból szabad beszélni. Több olyan eset volt, amikor iskolaszékek (az amerikai iskolairányítási rendszer eszköze, tanárok, szülők munkaközössége) javaslatait tették lehetetlenné, mert azok szerették volna, ha nem pusztán az evolúció egyoldalú bemutatását tették volna kötelező tananyaggá, hanem az evolúció kérdéses pontjait is tananyaggá kívánták volna tenni. Egy esetben például bíróság határozta meg, mi a tudomány, és mit taníthatnak tudományosan az adott állam iskolájában. 

Wells ír arról a visszatérő evolucionista érvről is, hogy a darwinizmus kifejezés csak és kizárólag a kreacionisták és az ID-sok terminológiájában létezik. Wells idézetekkel bizonyítja, hogy ez egyszerűen nem igaz. 

Valamint, hogy a vallás bármilyen árnyalatának a megjelenése csak akkor zavarja az evolucionista köröket, ha a vallás képviselői nem kapitulálnak teljes mértékben az evolucionista nézetek előtt. A Berkeley egyetem ma is élő, Understanig Evolution című honlapját az amerikai kormány felügyelete alá tartozó Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation) 2001-ben négyzázötvenezer dollárral támogatta. A honlap tartalmaz egy linket, amely az Országos Tudományos Központ Voices for Evolution című oldalára mutat, ahol több egyház evolúció mellett hitet tevő véleménye is olvasható. John G. West politológus ezt írta az esettel kapcsolatban: 

Az adófizetők joggal kérdezhetik, vajon miért akarja a kormány megmondani nekik, hogyan gondolkodjanak vallási szempontból az evolúcióról és hogyan ne? 

Vagy, ahogy arra Francis G. West jogászprofesszor rámutatott, ez esetben nem történt más, mint hogy az állam, amely nem támogathatna, népszerűsíthetne egy vallást vagy vallásos nézetet sem a többi rovására, ez esetben egyházi, vallásos nézeteket propagált és szponzorált  – pusztán, mert az evolúció tanítása mellett szóltak. 

Más esetekben, ha csak a gyanúja felmerül az evolúció kritikájának az evolucionista körök könyörtelenül, csírájában iparkodnak a kritikus hangokat elnémítani, és sokszor éppen az amerikai alkotmány első kiegészítésére hivatkoznak. 

A valódi tudománynak soha nem kell az elismertségével takaróznia. Ha egy szakmai múlttal nem rendelkezőillető egy jogos kérdést vet fel, nem rázhatjuk le annyival, hogy az orra alá dörgöljük képzetlenségét és tapasztalatlanságát. Ha így teszünk, azzal csak azt is merjük el, hogy tanácstalanok vagyunk, és a hátunk közepére kívánjuk a kérdezőt. [...) Ha pedig egyesek a szakértelmükre hivatkoznak, az olyan, mintha azt mondanák: csak higgyetek nekünk hiszen ti úgyis buták vagytok ehhez. A darwinisták voltaképpen azt sulykolják az embereknek, hogy túl ostobák ahhoz, hogy megértsék, miről is van szó.

Orson Scott Card

Persze, OSC hazabeszél, hiszen hithű mormon... 

Ennek ellenére dr Jonathan Wells nem pesszimista. Felidézi Thomas Kuhn magyarul is többször megjelent A tudományos forradalmak szerkezete című könyvét, amelyben a szerző, több tudós idézeteit (például Max Planck-ét) arra a következtetésre jut, hogy a tudomány megújulásánál általában nem egy új paradigma győzte le a régit, sokkal inkább az idő volt az, amely az új paradigmával megbékítette a következő generációkat. (Newton elmélete a gravitációról a maga korában nem aratott osztatlan sikert, nézetét okkultnak tartották.) Wells abban bízik, hogy intelligens tervezettség elméletével, tudományával is ez fog történni. 

Nem vagyok tudós, nem is gondolom, hogy tudományos szempontból tisztem lenne megítélni Wells könyvének a tartalmát. Amit értek, érteni vélek a világból, az arra predesztinál, hogy hajlok afelé. hogy igaza van. A könyv viszont mindenképpen összeszedett, élvezetes. 

Voltaképpen nem is tudom, hogyan lehet nem egy-két szóval (pazar, pöpec, tök állat, totálbrutálzsírkaraj, stb) elintézni sem Rejtő könyveit, sem Korcsmáros grafikáit. Ami itt muníciót ad, az tulajdonképpen a plusz két alkotó munkája, akik a külső borítón említésre sem kerültek. Garisa H. Zsolt és Varga „Zerge” Zoltán. Az első úriember átdolgozta a kötetet, a második a színezéssel foglalkozott. 

Most előkaptam a kis, kétrészes Ifjúsági Lapkiadós képregényt, mert kíváncsi voltam, mit jelent az átdolgozás. Szerkesztést például. A bevezető történet a későbbiekben a nagy kalamajkát okozó, nem a címszereplő három légiósról például plusz képekkel egészült ki, és kicsit más is a képek sorrendje. Nem lapoztam végig az egészet, de akkor ezt jelenti az átdolgozás. Jelen esetben tehát többletet. (Valahogy megszoktam, hogy ha valamit átdolgoznak, akkor abból jobbára elvész valami; ezzel szemben itt gazdagabbak lettünk. 

Aztán nem tudom, melyikük érdeme, Harisáé vagy Vargáé, de rengeteg kép részletgazdagabb lett és tágasabb. Ami az eredetiben szinte csak egy skicc volt, az itt féloldalassá tudta nőni magát, és sokkal több minden van rajta. 

A színezés pedig egyértelműen nagyon jól sikerült. A jól alkalmazott színek egyértelműen többletet jelentenek az eredeti rajzokhoz képest. És ezt szinte fájt leírnom, de ami igaz, az igaz, el kell ismernem. 
Lássunk csak egy példát (miközben szinte az egész füzettel lehetne példálózni)! 

Na, ugye, hogy ugye? 

Egyszóval azt kell mondanom, az átdolgozás és a színezés nagyon jót tett az eredeti képregénynek. Sőt, megtoldom: ha film készülne Rejtő ezen könyvéből, csak így tudnám elképzelni. (Ahogy voltaképpen évekkel ezelőtt született egy trailer a Piszkos Fred közbelép rajzfilm-változatából, és hála Istennek az is Korcsmáros rajzaiból indult ki. Igaz, a szöveg, a hangsúlyok viszont kiábrándítóan maiak voltak.) A filmet 2018 decemberére ígérték 2016-ban.)

S mit mondhatnék Korcsmáros rajzairól? Szerintem önmagában az elég, hogy Rejtőt el sem tudjuk képzelni másképpen rajzolva, csak Korcsmáros által. Voltak egyéb próbálkozások, de hamvukba haltak, bármilyen jók voltak is a rajzolók. Kikre gondolok? 

Próbálkozott például Fazekas Attila, de az ő realisztikus rajzai egyszerűen meghaltak egy Rejtő-történet elvárásainak a súlya alatt. Semmi játékosság nincsen benne, s ha mégis akar ilyet belevinni, látszik, hogy ez nem az ő műfaja.

Talán egy fokkal jobb próbálkozás Endrődi Istváné, de az ő képregénye meg nagyon karikatúrás. Mulatságos, találó, de az ő Rejtő-adaptációja a karikatúrasága miatt egyszerűen nem él, mint képregény. Bizonyítva ezzel, hogy a képregény több, mint képek puszta sora.

Aztán az örök kedvenc: Zorád Ernő. Neki bármit elhiszek, tőle mindent elfogadok. De ebben az esetben mégsem kapitulálok. Zorád tréfássága a Heltai Jenő-feldolgozásoknál (Jaguár, A 111-es, Kiskirályok) valami hihetetlenül szellemes, tréfás, találó, de bármennyire szívcsücsök rajzolóm, Zorád sem Rejtő avatott interpretátora. 

Talán még Gugi Sándor jár legközelebb a megoldáshoz a maga tréfásságával, sajátos, élő alakjaival, s az ő figurái adnak vissza legtöbbet Rejtő írott szereplőiből. De valami paraszthajszál itt is hibádzik, bármennyire is közel jár Gugi a Rejtő-üdvösséghez. 

Szóval, mondom én: Korcsmáros Pál az igazi, hamisítatlan és egyedül igazi Rejtő-rajzoló, akinek bármit elhiszünk, akitől mindent elfogadunk, és aki az agyunkba vési, hogy Potrien őrmester így és csak így néz ki, aki beleégeti a retinánkba a nagy Levin szomorú és lelkes arcát, aki, ha megmutatja Vanek urat, soha többé nem tudjuk másmilyennek elképzelni. Csak felsőfok, csakis szuperlatívuszok!

S végül maga a rejtői a történet: egy nagyon rejtői történet, visszatérő alakokkal, Csülökkel, Senki Alfonzzal, Tuskó Hopkins-szal. Afrika, tudjuk, messze van, de mégis itt van a sarkon, ahol Kvasztics Fedor zongorázik, és a rendőrörsön Potrien őrmester próbál rendet vágni a nyócker Afrikájának dzsungelében, ahol irtózatos méretű panamák történnek, és ahol csakis vagánysággal és kemény ököllel lehet túlélni és előre jutni, és persze meg van, persze, hogy meg mondjuk a Mátyás tér Török Szultánja, aki a legalitás és az illegalitás határán él, mindenki tudja, hogy gazember, de közben tudjuk, hogy a szíve mélyén mégsem az... Vagy fordítva...? 

Rejtő utánozhatatlan. Ha az ember nem Rejtőt olvas, hanem egyéb kortárs ponyvaírót, például Nagy Károlyt (Charles  Lorre-t), akkor is Rejtőt olvas. S mégsem, mert nem érezni azt a valamit, valami... [csettintés] ilyet, valami olyan ízt, olyan kikacsintást, egyediséget, ami utánozhatatlan és ebben a műfajban felülmúlhatatlan. 

Az viszont tény, hogy Rejtő könyveienk a színvonala nem egyenletes. Vannak nagyon jó könyvei, vannak kevésbé sikerültek. De a nagyon jókkal egy kicsit úgy van az ember, hogy ha egyet olvasott, mindet olvasta, de mégis mindet olvasni akarja. Mert jó röhögni. Mert jó egy kicsit izgulni. Mert jó a heppiend. Mert Rejtő nagyon jól írt. 
S bár ha egy könyvét olvastuk, mindet olvastuk, mégis van valami olyan ötlet, olyan egyediség, olyan figura mindegyikben, ami felejthetetlenné, egyedivé teszi. S persze mindegyikben van olyan beszólás, ami közhellyé válik. Csak győzzük megtanulni.

Szerelmetesfeleségársam alátámasztható véleménye szerint a népmesék terápiás jelleggel is bírnak. Ugyan én most nem népmesét mondok (írok), de abból kettőt is. Mindkettő pompásan példázza ennek a könyvnek a tartalmát. 

1. mese

Ez a mese Paul White keresztény indíttatású, de minden transzcendens indíttatás nélkül is simán olvasható és élvezetes könyvéből származik, amelynek a címe:  A buyufa alatt.

Valaki talált egyszer egy árva, sérült sasfiókot. Magához vette, ápolta, táplálta, nevelgette.

Egy karóhoz kötötte a lábánál fogva, hogy amíg meg nem erősödik, ki nem kupálódik, el ne repüljön. Így a sasfiók a kötél hosszában tudott körbe-körbe sétálgatni. 

Telt-múlt az idő, a sasfióka kikupálódott, megerősödött, és a jótét lélek, aki magához vette, úgy döntött, ideje szabadon engedni a madarat. Levette a sas lábáról a kötelet, és hátrébb lépett, hogy lássa, amint felszáll. A sas nézett a lábára, nézett az égre, megrázta a tollait, kiterjesztette a szárnyait, csapott velük egyet-kettőt, majd elindult a kötélhez kötött lába által kitaposott, szokott, járt útján. 

Nem hitte el, hogy szabad.

2. mese

Ez nem is mese, hanem történelem. De mert nem emlékszem, hogy melyik ország mely uralkodóival történt, kérlek fogd fel mesének!

Volt egy uralkodó, aki messzi országból hozatott a palotájába egy különleges, ritka rózsafát. Megkereste az országa legnagyobb tudású kertészét és a palotájában egy kis udvart arra különített el, hogy ott a kertész nevelje, szaporítsa a rózsafát.

A kertész valóban sokat tudott, és a nagy tudása, a keze munkája nyomán hamarosan az egész kis udvarban ott virítottak, illatoztak a különös, gyönyörűséges rózsák. Aki csak belépett erre a kis udvarra, majd elalélt a rengeteg szépség láttán.

Az uralkodó, hogy semmi bántódása ne essék a rózsáknak, őröket állított az udvar bejáratához, akik azt a parancsot kapták, hogy csak az ő külön engedélyével engedjenek be bárkit a rózsakertbe. 

Teltek-múltak az évek, és meghalt az uralkodó, meghalt a nagy tudású kertésze is. Majd az ő utódja is.

A rákövetkező uralkodó egyszer kedvtelve sétált a palotában, és sétája során a kis kert kapujához ért. Megkérdezte az ott őrködő katonát, hogy mit őriz. A katona azt felelte, hogy nem tudja, ő csak teljesíti a kapott parancsot.

Az uralkodó bement a kertbe, de semmi érdekeset nem talált benne: szikkadt, száraz földet látott csak, évek óta kiszáradt növénytöveket. Lehangoló, semmitmondó volt a kert. 

Az uralkodó nem értette, miért őrzik katonák nap mint nap a kertkaput, miért nem szabad oda akárkink belépnie. Hívatta a nagyon okos embereit, elővetette a nagy törvénykönyveket, és parancsot adott, hogy rögvest nézzenek utána a titoknak.

Az okos emberek kinyitották a könyveket, lapozgatták őket, keresték, hogy miért áll egész nap katona a kis kert bejáratánál. Addig-addig nyálazták az ujjukat, lapozgatták a nagyon okos könyveket, amíg rábukkantak a megoldásra: egykor ebben a kis kertben nagyon különleges rózsákat nevelt a kettővel ezelőtti uralkodó, aki nagyon féltette a növényeit, ő adott parancsot az őrzésükre. De a rózsákat nagyon szerető uralkodó, majd a kertész halála után elfelejtődtek a rózsák, pusztulni kezdett a kis kert. Ám mert a törvény az őrzésükről annyira jelentéktelen volt a többi, nagy és komoly törvény között, hogy senki nem foglalkozott vele. Így a katonák továbbra is ott álltak őrségben a kapuban, még akkor is, amikor már nem volt ott semmi őrizni való. 

Az új uralkodó parancsot adott, hogy az immár ostoba és felesleges törvényt azonnal töröljék el a nagyon okos emberek. És így is lett, másnaptól nem őrizték a semmit a katonák.

Na, akkor mi is ez a könyv?

Sajnos nem ugrik be, hogy hol és pontosan mire, de kaptam egy vaskos leszúrást, amikor a demokráciára, mint olyanra írtam kritikus mondatokat. Vélem, hogy a moly.hu-n történt a dolog. Nem értettem az okát. Úgy festett, a bevett, szent tehén, politikailag korrekt témák közé immár a demokrácia is felsorakozott. Azért nem értettem a felháborodás okát, mert manapság már több könyv is feszegeti a kérdését,, Nem is beszélve a Winston Churchill-nek tulajdonított mondásról, miszerint a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit. 

A könyv szerzője belgiumi flamand író. Magyarul is több kötete megjelent már. Ilyen a jelen témába is vágó, A populizmus védelmében című könyve, vagy a műfajilag nehezen besorolható Járvány. Reybrouck a most tárgyalt írásának a legfőbb gondolatát a könyve első oldalán mintegy elsütve a puskaporának döntő részét, egy mondatban összefoglalja:

Furcsa idők járnak a demokráciára:
úgy tűnhet, mindenki vágyik rá, de hinni már senki nem hisz benne.

Reybrouck a könyvében nem a demokráciával számol le. Azt mondja, hogy a demokrácia jó, több formája is létezik, létezett, ám az a képviseleti forma, amiben itt Európában és Amerikában élünk, az nagyon nem jó.

Azt is taglalja, hogy a képviseleti formának a legrosszabb, de sajnos immár kőbe vésett momentuma a választás. A választás, ami nem eIkerülhetetlenül része a demokráciának, csak a hosszú évtizedek alatt elválaszthatatlan részévé tették. De annyira részévé, hogy mintegy agymosásképpen még az Emberi Jogok Egyetemes Alkotmányába is bekerült:

A legtöbbünk számára szinonim fogalom a »választás« és a ,,demokrácia«. Zsigereinkbe ivódott, hogy a próbálta képviseletiség elvét a szavazatunk leadásával ültetjük át a gyakorlatba. így áll ez Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is 1948 óta: »A közhatalom tekintélyének alapja a nép akarata; ez az akarat (...) időszakonként tartandó tisztességes választáson kell hogy kifejezésre jusson.«

Ez a »kell hogy kifejezésre jusson« remekül példázza a látásmódunkat: ha valaki demokráciát mond, mondjon választást is.

De nem különös, hogy egy ennyire átfogó érvényű szöveg – az emberiség történetének legegyetemesebb jogi szövege – precízen előírja, hogyan nyilvánuljon meg a népakarat? Nem bizarr, hogy egy alapvető jogokról szóló nyilatkozat (mindennel együtt sem több kétezer szónál) rögtön a jogok gyakorlatba ültetésénél köt ki?

Kicsit olyan ez, mintha egy közegészségügyi törvénytervezet ételrecepteket is tartalmazna. Mintha a nyilatkozat összeállítói magát a módszert is érinthetetlen alapjogként tisztelték volna. (45–46.)

Reybroucknak az a legfőbb problémája a képviseleti választásokkal, hogy egyfelől a választók nem az őket képviselő emberekre, hanem pártokra szavazhatnak. A választások így elsősorban a média által közvetített és tematizált pártharcokról szólnak.

Bár ebben a modellben tartanak még választásokat, és ezek után új kormányok alakulnak, a választások nyilvános vitája minden részletében eltervezett látványossággá vált, amit a meggyőzéstechnika hivatásos szakértői vezényelnek le – a műsorszámban csak néhány, előre kijelölt, egyetértésben kiválasztott téma kerülhet szóba. A polgárok zömének passzív, apatikus szerep jut, ami kimerül abban, hogy reagálhatnak az eléjük tálaltakra. A valódi politika a színfalak mögött zajlik: a választott kormányok és a saját gazdasági érdekeit képviselő elit diszkrét együttműködésében.

(58–59.;idézi Colin Crouch: Post Democracy, Cambridge, 2004. 4. p)

A pártok viszont vastagon függnek a támogatóiktól, ezért a tevékenységükkel nem csupán a választókra kell tekintettel lenniük, hanem a támogatókra is. A gyakorlatban  inkább csak rájuk. Minden más jóformán csak reklám. Nem beszélve arról, hogy az

elmúlt években jelentős hatalom került át a nemzeti parlamentektől olyan nemzetek feletti intézményekhez, mint az Európai Központi Bank, az Európai Bizottság, a Világbank vagy az IMF. Ezek az intézmények nem indulnak demokratikus választásokon, de befolyásuknál fogva a politikai döntéshozatal technokrata vonásait erősitik.

Ma már bankárok, közgazdászok és monetáris elemzők is ott ülnek a politika irányitópultjánál. És nem csak nemzetek feletti intézményekről varn szó. Jóformán minden modern nemzetállamnak technokrata jelleget kölcsönöz a tény, hogy jelentős feladatokat és felelősségi köröket vontak ki a demokratikus térből – példa erre a nemzeti bankok és alkotmánybi- róságok növekvő befolyása. A kormányok úgy láthatták, hogy a monetáris vagy az alkotmányos ellenőrzés kényes feladatát érdemes minél távolabb tartani a politika karmaitól és a választási esélylatolgatástól. (30.)

S ebben a rendszerben éppen a demokrácia jellege vész el: a választások váltak a demokrácia fő jellemzőjévé, ahol a demosnak, a népnek jogában áll x évente végigélveznie a választásokat megelőző politikai show-műsorokat, majd a show-ból levont (?) tanulságokkal az urnákhoz járulni, és mintegy vetésforgóként újra és újra ugyanazokat beszavazni a hatalomba. A szavazások által, észre sem vesszük, de kitermeltük a demokráciának vélt rendszer nem beleszületés, hanem a rendszerből fakadón mozdíthatatlan arisztokráciáját.

És aztán a következő választásokig a kutya sem kíváncsi a demos szavára. Vagyis azért és csak azért van rá szükség, hogy legitimálja a hatalmon levők állandó hatalmon maradását. Ami így végül a demokrácia diktatúrájává válik. Vált. 

A politikában, a politikusokban, a politikusoknak, a pártokban, a pártoknak, mondja a szerző, mind kevesebben és kevesebben hisznek. A demokráciában azonban mégis szakadatlanul bízik mindenki. 

Viszont így a demokráciának gyakorlatilag semmi köze nincsen a demokráciához: az alanyainak voltaképpen semmi beleszólása nincsen abba, mi történik velük. Holott, állítja egy helyen ez a flamand, a demokrácia nem csupán a népért való tevékenység, hanem igazából a nép tevékenysége önmagáért. 

Ráadásul a hatalomba kövesedett pártok a legjobb melegágyai a korrupciónak, a hatalommal való visszaélésnek. Tapasztaljuk világszerte. Mégis kapaszkodunk a választásokba, ami nagyjából soha, semmit meg nem változtat. 

Itt rejlik a demokrácia kifáradási szindrómájának oka: mindannyian a választások szélsőséges hívei vagyunk. A képviselőinket lenézzük, de istenítjük a választásokat. Szilárdan hisszük, hogy választások nélkül nem létezhet demokrácia, és hogy a választások elengedhetetlen, alapvető feltétele annak, hogy demokráciáról beszélhessünk. Nem látjuk be, hogy a választás csak egy módszer a demokrácia működtetésében – nem cél, és nem alapelv. (46.)

Emlékszem, a keresztény gyülekezetben, ahová sok-sok évig jártam, szintén voltak választások. Meg voltak a pozíciók, feladatkörök, amiket x évente be kellett tölteni. Teltek-múltak ott is az évek, mire egyszer valaki felvetette, hogy ha hiszünk abban, hogy a Szentlélek ad ajándékokat a gyülekezet minden tagjának, akkor vajon mi miért arra törekszünk, hogy minden bevett pozícióba betuszkoljunk valakit, és miért nem arra, hogy megvizsgálva kinek-kinek a képességeit hagyjuk munkálkodni a tagokat a kapott képességei szerint?

Forradalmi ötlet volt. Majd hamarosan a cölöphöz kötött sas történetére hasonlított a gyakorlat. De elméleti szinten legalább megmutatta, hogy azért, mert egy gyakorlat valamikor jól működött, nem biztos, hogy még ma is működőképes. S hogy nyugodtan lehetnénk kreatívabbak a gyülekezet vezetésében. De persze a járt ösvény mindig kényelmesebb, mert a megszokás nagy úr. A lábunk megszokta a cövekhez kötött kötél engedte szabadságot, ezért őrizzük a kapu mögött a szikkadt földet és az élettelené száradt kórókat. 

A megoldás

Mert naná, ez a legfontosabb!

A szerző az athéni demokráciát veszi alapul. Elmondja, hogy az athéni demokráciában a város polgárainak csak egy kis része vehetett részt. Voltak olyan pozíciók, például a hadvezéré, amelyet választás során töltöttek be. Az athéni vezetést azonban sorsolás útján választották ki. 

Reybrouck forradalmi megoldása (és nem az ötlete, mert az ötlet nem az övé), hogy az ország vezetésébe be kellene vonni a polgárokat is. Igen, sorsolás útján. Van létjogosultsága a politikusoknak is, de kell, hogy legyen beleszólása a népnek is abba, mi történik az országukkal. Az x évenkénti szavazás és a népszavazások rendszere nem ennek eszköze. 

Az első gondolatom az volt, ami a tiéd, persze: ööö... és akkor a sok-sok hozzá nem értő laikus hoz majd törvényeknek és dönt majd olyan kérdésekben, amelyekhez semmi kompetenciája nincsen. Hát egyfelől, ugye, feltehető a kérdés, hogy a mostani szisztéma vajon garantálja-e ennek az ellenkezőjét? Pusztán az a tény, hogy valaki pártszínekben a kormányzás közelébe kerül, önmagában kompetensé teszi a bármilyen szintű vezetésre? 

»Futóbolondokat a hatalomba?« Ha az emberek úgy döntenek, igen. De így legalább nem lenne tejhatalmuk. (157.).

Mert az alapelv az lenne, mint Athénban volt: a sorsolással döntéshelyzetbe került polgárok a megbízatásuk csak meghatározott ideig, jócskán méltányos javadalmazásért, de csak egyszer gyakorolhatnák. S nem adott pozíciókra, hanem konkrét célfeladatok elvégzésre létrehozott kis közösségekben dolgoznának az emberek. 

S most nyilván neked is rengeteg ellenérv jut az eszedbe. Ami természetes. Nekem is eszembe jutott. De e kis könyvecskét olvasva az is, hogy hány olyan eset volt, amikor valaki, mondjuk egy rövid Facebook-bejegyzésemre reagálva, szimplán azt hitte, a gondolatom és annak háttértartalma addig tart, amíg a bejegyzés, fel sem tételezte, hogy van mögötte háttérismeretem is.

Nos, a szerzőnek is van. És kiderül, nem spanyolviaszt talál fel, és a könyvét nem egy átmulatott éjszaka utáni macsjajajos flash után írta. Olyannyira nem, hogy a sorsolásos munkaközösségi munkára már több országban (Izland, Írország, Kanada, Hollandia), sőt, az Európai Unióban is történtek kísérletek.

Amelyek meglepő eredménnyel jártak.

• Egyfelől, mivel nem kitaposott utakról van szó, bátran lehetett kísérletezni a metódusokkal (pl.: önként jelentkezők közül sorsoljanak, vagy teljesen eseti legyen, kik kerülnek be a körbe?) .
• Másfelől kiderült, hogy a létrejött munkacsoportok a célra koncentráltak, nem kellett marketingre, PR-ra költeniük, nem érdekelte őket a népszerűség mutatójuk (hiszen nem is volt ismerettségük), és sokkal kompetensebbnek, ötletgazdagabbnak bizonyultak, mintsem az előzetesen bárki is gondolta volna.
• S természetesen nem a levegőből vették az ötleteiket, javaslataikat, hanem ahogyan a politikusoknak is, minden segítség, oktatóanyag, szakértői gárda a rendelkezésükre állt. 

Mindennek megvalósítása a fennálló rendszerben a regnáló politikai köröknek, pártoknak természetesen nem érdeke sem politikai, sem anyagi oldalról. De az a tény, hogy vannak országok és ahogy mondtam, maga az EU is kísérletezett ezzel-azzal, azt jelzi, hogy a képviseleti demokrácia súlyos válságából kiutat kell találni. S ha ezzel már próbálkoznak, azt jelenti, mérvadó vezetői körök is érzik a válságot. Vagy csak ők érzik igazán?

Nem írom most le, Reybrouck mi mindent mond el és mutat be esetleges lehetőségképpen, mert akkor, a teljes megértés érdekében idéznem kellene a könyv második felét. Amire még elolvasva sem mondom, hogy teljesen átlátom, mélységében megértettem. De ennek az értékelésnek hazudott bemutatásnak éppen ez a célja: olvasd el a könyvet!

Gondolat, Budapest, 2017, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636937904 · Fordította: Zákányi Viktor

8/10

Na, így a sorozat hatodik részénél már végképp nem írom le, hogy nem szeretem, sosem szerettem a horrort. Azt még igen, hogy az egész Wólkingded-cirkusszal Ofi becenevű barátom késztetésére kezdetem foglalkozni, mert jobbára adok a véleményére. Ofi azt mondta, hogy nem a zombicsócsa a lényeg, sőt, a zombik csak díszlet és indok, nem az a lényeg, hanem a normálisak egymáshoz való viszonya, az emberi értékek értéke, a túlélés eszközei. 
És tényleg és valóban. 

Eddig azért olvastam, nézegettem a sorozatot, mert előbb kevésbé, majd mindinkább többé megtalálni véltem benne, amiről Ofi beszélt nekem.

Aztán jött ez a hatodik rész. Amit a közepén majdnem félbehagytam. Két okból. Egyfelől úgy tűnt, csak a lendület viszi tovább a sztorit, de voltaképpen már csak történnek dolgok, hogy legyen egy újab rész. Másfelől ott kezdtem visszakozni, amikor a kialakult főgonosz szadizni kezdi a fura, de szimpatikus fekete csajszit. De engem is vitt a lendület. Amikor a revanshoz értem, megértettem, miért a véletlenül észrevett 18-as karika az eddigi 16-os helyett. Nagyon nagy volt a csalódásom. 

[[NAGYON FELNŐTT TARTALOM KÖVETKEZIK ÉS NEM SZEX!]] Mert megértem, hogy az emberben van érdeklődés a szenvedés iránt. Az iránt, hogy mit lehet kibírni? Milyen a halál? Milyen a szenvedve elért halál. S miközben takarja a szemét a borzalmak láttán, kicsit kinyitja az ujjait, hogy valamit mégis lásson belőle. Vélem, hogy az átlag horrorok is erről szólnak. Valamikor a kétezres évek elején láttam egy videót a YouTube-on: valmilyen állatot nyúztak meg a prémjéért. Még élt, a nyúzás előtt csak leütötték. Aki filmre vette, nem állította le a nyúzás után a gépet. Még élt az állat, szőrtelenül is, véresen. Nyöszörgött. Próbált megmozdulni, a hátsó lábánál, fejjel lefelé fellógatva. Aki megnyúzta visszalépett, de nem verte agyon. Felfordult a gyomrom. Nem a vér miatt, nem a nyúzás miatt, nem a látvány miatt, hanem a gonoszság, a szenvtelenség, az élet tiszteletének a hiánya miatt.
Aztán láttam két katona halálát: arabok valahol a sivatagban, láncra fűzték őket, majd a láncokat és a szemmel láthatón leszedált katonákat finoman lelocsolták valami éghető folyadékkal, vélhetően benzinnel. Finoman, hogy ne lobbanjanak nagy lángra, hanem sokáig, lassan égjenek. Sokáig, lassan égtek, és az operatőr itt is végig filmezett. Még akkor is, amikor a két katona már a földön feküdt, nagyrészt elszenesedve, és égő fejjel még mozgott az álkapcsa. Nem tudom, élt-e még, vagy már csak az égő idegek mozgatták. Ismét hányingerem lett. Ismét nem pusztán a borzasztó látvány miatt, hanem a tehetetlen düh, az értetlenség végett. [[VÉGE]]

Amikor néztem a képeket ebben a képregényben azt hittem elszaladt a ló a szerzőkkel és az ötlethiányt a borzalmakkal pótolják. Valahogy úgy, csak mégis szánalmasabban, ahogyan például a Sin City is öncélúan brutális, miközben az ábrázolás technikája és elbeszélés stílusa valami hihetetlenül fenomenális. Na, itt ment el a kedvem a sorozattól. 

Kár volt elmennie. A lendület még vitt tovább, hiszen már egészen a vége felé tartottam. Köszönöm, lendület. Mert Kirkman úr csavart egyet-kettőt a dolgon. Ami miatt talán ez a kötet vetette fel a legsúlyosabb kérdéseket. Pontosan kettőt. Mindkettő spoiler-es, tehát ha nem akarod megtudni, mi történik ebben a kötetben, ne olvass tovább!

1. Nyilvánvaló, hogy az emberbe kódolva van a mózesi törvény: „Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért; égetést égetésért, sebet sebért.” (2Móz 21:24–25) Ugye, nem egyszer halljuk, talán valljuk is, hogy mitt ne kellene tenni annak a nemi szervével, aki erőszakot követ el lányokon, nőkön, gyerekeken. A könyveket olvasva, filmeket nézve megkönnyebbülünk, amikor a főgonosz elnyeri méltó büntetését. A megkínzott Michonne visszakínoz. Azt nem látjuk, pontosan mit tett vele a főgonosz, csak említés szintén esik róla szó, mi csak kikötve látjuk a lányt, szétfeszített karokkal, lábakkal, és sematizált jelenetben meg párbeszédből tudjuk, hogy a minimum az, hogy a baromállat megerőszakolta, az arcából pedig tudjuk, hogy alaposan meg is verte. A lángszóróról csak említés esik. Na, most Michonne nem kispályázik és azt, amit ő tesz, részletesen látjuk. S amit látunk, az kihozza a kérdést, hogy vajon és tényleg? De minden bizonnyal a viszonosság miatt, vagy mi miatt, miközben rettenetesnek és túlzásnak tartjuk Michonne leleményességét, magát Michonne-t valahogy mégsem ítéljük el és gyűlöljük, ahogyan azt a perverz-állat Kormányzót. Jogos, hogy nem? De miközben borzadunk attól a brutalitástól, amit Michonne tesz, az alanyát nem sajnáljuk. Jobban aggódunk a lány lelki egészségéért. 
A szerzők megadták a választ: maga Michonne sem ért egyet később önmagával, amikor magában beszélve kereken kimondja, hogy ezt nem kellett volna. 

2. Amikor Rick rájön, hogy a szabadítójuk, Martinez voltaképpen a főgonosz Kormányzó kémje, és lám, most megszökött, viszi a hírt a városba, hogy hol van a börtön, és a főhőseink számíthatnak az áradatra, autóba pattan, utána száguld, és minden különösebb lelkifurdi nélkül elgázolja, nehogy idejekorán a nyakukra hozzá a Kormányzó embereit és elveszítsék a relatív biztonságot. A haldokló Martinnez ezt mondja neki:„A biztonság nekünk is jár. [...] A kormányzó... olyan, amilyen. Ő küldött, de nem hoztuk volna magunkkal. A többiek... nők, gyerekek, nem rossz emberek.” 
Ricknek nincs kétsége, hogy időt kell nyernie, hogy az övéit megmentse. Mert akik a börtönben vannak, azok már az övéi. Afelett sincsen kétsége, hogy ölnie kell. S gondoljuk végig: valóban az egyetlen út! 
De a kötet végén Rick is éppen amiatt omlik össze, mert már nincsen kétsége, már nem érez semmit, amikor tudja, mit kell tennie az övéiért. 
S Kirkman, hogy még inkább árnyalja a történetet, nem átalja azt is kimondatni a Kormányzóval, hogy az arénában a zombigyűrűbe kényszerített, egymás ellen küzdő, még egészséges harcosoknak nem célja egymás kivégzése, csak a cirkuszt akarja vele biztosítani. Vagyis Rick érve, hogy csak beteg lehet, aki ilyet élvez, nem áll meg önmagában. Másrészt nem tudhatja, hogy hasonló helyzetben mit, hogyan reagálnának az övéi? 

Vagyis az utolsó pár oldalra besűrűsödik az agyalni, töprengeni, gondolkodnivaló. Ki tudja, milyen világ vár ránk, tán ezt-azt fontolgathatunk már előre. Hogy ne ítéljünk elhamarkodottan. Ha úgy alakulna.

Immár nem írom le, hogy nem szeretem a horror, hogy öncélú műfajnak tartom, s hogy még nem találkoztam olyan horrorral, ami meggyőzött volna arról, hogy eddig tévedésben voltam. Így, egy horror képregény-sorozat hatodik részét olvasva, úgy gondolom, ez nem is lenne igazán meggyőző. Ráadásul pénteken voltam könyvtárban (ma vasárnap van) és a négy WD-kötetet be akartam osztani, hogy ne sokalljak be belőle. Nem sikerült beosztással élnem. Vagyis az elveim és az elhatározásaim a porban. Knock out, Mr. Kirkman & Mr. Adlard. És még meg is köszönöm! :-)

Vagyis a bevezető úgy módosul, hogy nem szeretem a horror semmilyen formában, kivéve a The Walking Deadi-et. Mert azt képregény formában már biztosan. A filmmel még barátkozom, de idő kérdése az ismeretség. 

*

És akkor most itt van ez az ötödik rész. Várható volt, hogy a cselekménynek előbb-utóbb ki kell lépnie a börtön falai közül, hogy ne váljék egyhangúvá, unalmassá. Ezer verzió lett volna ennek megoldására. A szerzők mégis valami olyat választottak, ami egyfelől a műfajhoz nagyon passzolt, másfelől ami ismét egy csomó kérdést felvet az emberben, ha nem csupán az izgalmas cselekményre koncentrál. Mert simán megteheti azt is, miért ne tehetné? 

Az epizód címe, a Farkastörvények teljesen lefedi az epizód tartalmát. Az elkeserítő tartalmát. Tudjuk Tolsztoj közhellyé vált  mondata után, hogy a boldog családok olyan egyformák, unalmasak, izgalom, érdekesség a bonyodalomban, a boldogtalanságban, a tragédiájában van. Miközben mindenki a boldogságra vágyik. De könyvet azért vesz a kezébe, azért ül be színházba, moziba, hogy mások szenvedését, küszködését nézze, izgulja, élvezze végig. Remélve, hogy legalább a fogyasztott betűk, képek, színpadi cselekmény végén van pozitív feloldás. Ha már az életben olyan nagyon ritkán történik ilyesmi. 

Nos találkoztunk már olyannal, hogy valami művészeti produktum nem jó véget ér, meghal a jó, lehetetlenné válik a boldogság. Talán elég a vérengző Shakespeare-re gondolnunk csóró Rómeójával és Júliájával. Meg úgy különben is imádja irtani a szereplőit. Olyan mint R. R. Martin, akinek a Trónok harca sorozatát már tudományos (?) vizsgálatnak alávetették, hogy Westeros világában kinek, milyen feltételekkel van a legnagyobb esélye a túlélésre. (Ha érdekel ez a baromság, kattints ide!) 

Nem mondható, hogy az Élőhalottak eddig kímélte a szereplőit, de valahogy eddig nem volt olyan szörnyű a fogyás és a szenvedés. Gondolkodtam, vajon miért érzem ezt így? Arra jutottam, hogy az eddigi borzalmakat az elkerülhetetlenség generálta. A halál jobbára a zombikon keresztül érkezett, és bár volt feszültség az élő emberek között, folt vér is a konfliktusokból fakadón, de élő élőnek nem oltotta ki az életét. 

Én soha életemben nem verekedtem komolyan. Tudod, mire gondolok, ököllel, orrcsont-törés, rohadt nagy monokli, szétrúgott herék, kiköpött fogak, ilyesmi. Persze birkózni azt igen. Úgy negyven évvel ezelőtt. A verekedésben ott van a visszavonhatatlanság rizikófaktora. Akkorát és úgy és oda ütök, hogy valami véglegesen megváltozik. Nehezen lépem meg a végleges dolgokat. Nagyon sarokba szorítottnak kell ehhez lennem, vagy nagyon-nagyon elegem kell, hogy legyen. 

Pár évvel ezelőtt egy beszélgetésünk során Szerelmetesfeleségtársam megkérdezte, mit tennék, ha hazamenve a családot vérben találnám, és a gyilkos még ott lenne? Nekem meg lenne valami hirtelen fegyverlehetőségem. Ma már nem azt válaszolnám, amin felett akkor még tűnődtem. Ma már gondolkodás nélkül cselekednék. Nem tudom, hogy ez jó-e, természetes-e, feltámadt-e a természetes életösztönöm vagy csak sodor magával, pusztítja a lelkemet a vaduló világ? A megbocsátást sem tudom elképzelni azzal az emberrel szemben, aki mondjuk Szerelmetesfeleségtársamat tudatosan bántaná. Az, hogy nem ontom a belét akkor sem, ha lehetőségem van rá, nem megbocsátás, legfeljebb irgalom. A megbocsátás az, ha túllépek, átlépek azon, ami történt. Állítólag ez ad erőt, tartást az elkövetőnek és ez tisztítja az én lelkemet is. Elfogadom. De egy ilyen helyzetben nem érdekelne egy fikarcnyit sem az elkövető pszichológiája. 

Nos, ez a kötet erről szól. A tudatos bántásról. Arról, hogy a közösség nyugton maradása érdekében milyen cirkusz engedhető meg, mennyit ér a biztonság, az érdekében lehetünk-e néma cinkosok a galádsághoz, a véres, kíméletlen kegyetlenséghez? S arról, mennyire szabad, kell alkalmazkodnunk a környezet változásaihoz?

Valahogy mindig érdekelt az a pont, ahol elszabadul az őrület, az embertelenség. Hogyan tudott például teret nyerni, mindent elsöprő hatalommá válni a kommunizus? De hiába olvastam Richard Pipes pompás történelmi tanulmányát, vagy Akszjonov nagyszerű regényét, a Moszkvai történet-et, a keresett válasz kicsúszott a kezemből. Van valami, ami lassan változni kezd, amit érzékelnek a résztvevők, aztán egyszerre csak, hopp, ott a változhatatlan, megjelent az őrület, a visszavonhatatlanság. 

Nos erről szól ez az ötödik, borzalmas, csodálatos része az Élőhalottak-nak. Úgy igazán most rándult görcsbe először az olvastán a gyomrom. Mert az emberi kegyetlenséget, az embertelenséget soha nem értettem meg. 

A képregény-sorozat első három részének az értékelésiben leírtam, hogy soha nem szerettem igazán a fröcskölős, szaftos, darabolós horrorokat semmilyen formában, a halál után csámborgó hullák meg egyenesen taszítottak. Amit nem írtam le eddig: a halál utáni bármilyen tudatos létezés még a világnézetemnek is ellene mond, mert hiszem, hogy a Biblia tanításának megfelelően, hogy van az itt és most létezés, ez a hatvan-hetven év, ami alatt adottak számunkra a  döntési lehetőségek, aztán kakukk, egyszer csak jön majd a végelszámolás. 

Aztán jött ez a DöWolkinded. Illetve nem is jött, hanem Ofi barátom beszélt róla, mondta, hogy van zombi-kaszab, fröcskölés meg minden, de rohadtul nem ez a lényege, hanem az, hogy kiélezett helyzetben hogyan viszonyulnak az emberek egymáshoz, mennyire képesek a közösség érdekében önfeladni, vagy mennyire az önzésre, a kibacókára játszanak. 

Aztán a könyvtárban összejöttem a képregénnyel. Immeg már a negyedik részéről írok értékelést, miközben a hatodik kötetet olvasom. 

*

Ennek a résznek roppant fura az alcíme: Szívügyek. Az alcím ellenére nem egy passzív, statikus résszel van dolgunk, van itt is darabolás, kaszabolás bőven, van izgalom, küzdelem, halál, de ennek ellenére valóban a kapcsolatokra kerül a hangsúly. Sőt, kiderül, hogy a komor téma ellenére a szerzőknek humora is van. Még ha morbid is. Nézd csak a következő képet! 

Ami viszont őszintén meglepett, a szerzők mind szövegben, mind rajzban kiválóan megoldották annak a konfliktusnak majd harcnak az ábrázolását, ami a főhős Rick, a kis csapat vezetője és a legjobb barátja Tyreese között zajlik. A legjobb, hogy sikerül valós bizonytalanságot kelteniük, erkölcsi szempontból kinek van igaza, miközben mindkettőjük kezéhez vér tapad. És sikerül azt is elérniük, hogy az olvasó maga is bizonytalankodni kezdjen afelett, hogy Rick döntései nem mennek-e már túl az észszerűség határain? Amikor Tyreese felsorolja Rick döntéseit, amelyek egyenként, az adott helyzetben mind logikusnak és észszerűnek tűntek, így együtt valóban túl soknak állnak össze. 

Ráadásul ezt olyan árnyaltan, nem pusztán direktben teszik, hogy az csuda. Mert valóban, ahogy az egyik szereplő érvel, az új helyzetben miért is ragaszkodnának a régi elvekhez, formákhoz, erkölcsi tartalmakhoz? Az új helyzet nem igényli-e mindezeknek a megújítását, felülbírálását? Nem kellene-e esetleg túllépni például a párkapcsolatok szigorúan két fős létszámán? Miért ne lehetnének például háromfős házasságok? 

Nem mellesleg, nincs már ugyan nálam, és nem tudom közvetlenül összehasonlítani, de ahogy írtam a második résznél, az első kötet rajzolójához, Tony Moore-hoz képest Charlie Adlard sokkal jobb választás. De a második kötetnél még tőle sem voltam elájulva. Azt kell mondanom, mondom kell, hogy immár nem vettem észre azokat a kis kiábrándító sutaságokat, aránytalanságokat, amik a második kötetnél még megütközést keltettek. És nem csak azért, mert megszoktam a stílusát. 

De jó kis sorozat ez!

Akkor a Wodehouse-refrén: P. G. Wodehouse egész életében ugyanazt a könyvet írta. Olyan mint a harmincas évek magyar filmgyártása: ha egyet láttál, voltaképpen mindet láttad; ha egy Wodehouse könyvet olvastál, voltaképpen olvastad mindet. De mégis: az egy nem elég, valahogy mindet el akarod olvasni.

Wodehouse nem mond túl sokat, de azt olyan könnyedén és szellemesen teszi, hogy akarod, nem akarod, odatolakszik a kedvenceid közé. Az igazi, komoly konfliktusokat, mondanivalót messze kerüli, az élet oly vákony szeletével foglalkozik, hogy az már-már unalmas: az angol középréteg jobbára elszegényedő ifjai iparkodnak elnyerni a még dúsgazdag örökséget, vagy egymás szerelmét, a blazírt komornyikok nesztelen sertepertélése közepette, a dúvad nagynénik, édesanyák, az életvidám, hedonista nagybácsik és szigorú édesapák tevékenységei közepette. És nagyjából ennyi. De ez az ennyi nagyon annyi, hogy nagyon jó. 

Az alábbi gondolat, ami persze vaskos túlzás, mégis igen jól hangzik egy kritikusától származik: 

P. G. Wodehouse-t egy kicsivel Shakespeare alá sorolom, és tetszés szerinti távolságra mindenki más fölé.

J. Agate

P. G. Wodehouse történeteit simán csoportokba lehet sorolni. Nem összefüggő sorozatokat írt, de több könyve van például a blandings-i kastély lakóiról vagy Jeeves-ről, a komornyikról, Psmith-ről vagy Lord Ickenheim-ről, a Parazita Klubról és Mr. Mulliner-ről. 

Mr. Mulliner ha kinyitja a száját, és hányszor kinyitja bizony, történeteket mesél. Mr. Mullinerről ezen kívül az égadta egy világon többet meg nem tudunk. Hazudok: azt igen, a családtagjai alapján, hogy melyik társadalmi réteghez tartozik. Na, és vajon melyikhez?

Mr Mulliner a történeteit P. G. Wodehouse stílusában meséli, és nagyon jól áll neki. Nem véletlenül az a könyv címe, hogy Halljuk Mr. Mullinert! Hallgatjuk Mr. Mulliner történeteit a Mulliner família tagjainak és holdudvaruknak a viselt dolgairól, és nagyon jókat derülünk. Mert Mr. Mulliner történeteinek az a célja, hogy nevessünk. Más sem. De P. G. Wodehouse oszthatta a kortárs Karinthy Frigyesünk örökbecsű gondolatának velejét: a humorban nem ismert tréfát.

Vannak olyen emberek, mint Mr. Mulliner: mindenre van egy történetük, és amint tehetik, azonnal bele is fognak, mi meg előre tudjuk, hogy valami hülyeséget fogunk hallani, de csüggünk a szavaikon, mert jó a stílus, jó történet, és ki nme szeret nevetni? (Nekem most kapásból Kézsmárki Feri nevű volt kollégám jutott eszembe, Talán senkivel nem röhögtem annyit, mint vele, rajta és általa. Szia Feri, bármerre vagy!)

Mr. Mulliner történetei nem adnak ki egy összefüggő regényt. Kocsmaasztal-történetek, s mert szerencsére nagy a Mulliner család, mindig van kiről mit mesélni. Van itt két elbeszélés a szerelemben alkalmazkodni akaró, majd az alkalmazkodásról lemondó unokaöccsről, másik három az alkalmazkodni képtelen, hektikus, de nagyon szép unokahúgról, a legpacifistább emberből is gyilkos vadászösztönt kiváltó elátkozott udvarházról és a tekintélyes méretű harcos amazon kezéért golfpartiba kényszerített barátokról. 

Wodehouse mesterien vázolja az alaptörténeteket, még mesteribben csűri-csavarja a konfliktust, és röhögséges csattanóval zárja a történeteket. Szívderítő őt olvasni, mert nem okoz semmiféle nyugtalanságot, távoli időben és térben, amiről ír, más idő, más szokások, más emberek (ki aggódna manapság azért, hogy összegyűrődött a sapkája?), de ismerős, d enem elevenbe vágó érzések (szerelem, féltékenység, megalázottság, pénztelenség, stb) és készen is vagyunk. 

Viszontlátásra, Mr. Wodehouse!

– Annyira örülök, hogy itt van, Mr. Bassinger – mondta neki, miközben a tó felé sétáltak. - Kezdtem már úgy érezni, hogy a bácsikája, Francis kissé már túlzás.
Aubrey együttérzéssel bólogatott. Észrevette az imént, hogy a lány a rokonával beszél, és megesett rajta a szíve.
– Francis bácsiból két perc – mondta v a legtöbb szakértő szerint felnőttek számára erős közepes adag. Úgy gondolja, hogy nehéz eset? Kíváncsi lennék, milyen benyomást tett magára a családom többi tagja.
Charlotte egy pillanatig hallgatott.
– Mennyire relatív minden ezen a világon – szólalt meg tűnődve. – Amikor megismertem az apját, azt gondoltam, soha életemben nem találkoztam nála ellenszenvesebb alakkal. Aztán megismertem a fivérét, Reginaldot, és rájöttem, hogy az apja sokkal rémesebb is lehetne. És amikor már azt hittem, hogy Reginald az abszolút mélypont, megjött a bácsikája, Francis, és Reginald emberi vonzereje úgy felragyogott, mint jelzőtűz a sötét éjben. Mondja - tette hozzá –, soha senki sem gondolt arra, hogy csináljon valamit Francis bácsival?
Aubrey szelíden csóválta fejét.
– Ma már általánosan elfogadott nézet, hogy túl van az emberi tudomány hatókörén. A jelek szerint az a leghelyesebb, ha hagyjuk, hadd csinálja, amíg el nem kopik.

105–106. (Az elátkozott udvarház)

 

Talán egész Angliában nem volt ember, aki nála jobban lelkesedett volna a vadászatért, de a sportvadászat varázsa szinte kizárólag attól függ, hogy a puskának melyik végén tartózkodunk.

118. (Az elátkozott udvarház)

 

– Álmodtam? Vagy tényleg én... Jaj, igen, igen! – nyögött fel, és hevesen megrázkódott. – Most már mindenre emlékszem. Meglőttem Sir Francist a légpuskával!
– Úgy bizony – mondta Aubrey, és meleg szavakkal ecsetelte volna tovább a leány ügyességét, amelyet különösen gyakorlatlan kezdő esetében ítélt rendkívül figyelemreméltónak, végül mégis erőt vett magán. – De ugye – kérdezte – ez nem zaklatja fel? Az ilyesmi bárkivel megeshetett volna.

120. (Az elátkozott udvarház)

A bevezetés újrahasznosított refrén,

de közvetlenül utána ott lesz a harmadik rész vesézése.

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal lelkileg fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt az ugye már nyolc éves a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jó múltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. Aztán december elején a könyvtárban jártam, és álldigáltam a képregényes polc előtt. Nem először vettem le a WD valamelyik kötetét a polcról, de most az elsővel tettem, és bele is olvastam. Majd nyúltam a másodikért, és jöttek velem. Az első részt hamarosan elolvastam, végignéztem. És szűntek az előítéleteim. Aztán a másodikat is, amiben a szerző rajzolót váltott, ami nagyon jót tett a történetnek. 

A téli szünetben a programok és a meleg szoba keltette lustaság végett nem jutottam el a könyvtárba, de a kíváncsiság  türelmetlenséget szült, alig vártam a lehetőséget. Most négy kötet jött velem. 

A harmadik rész

Alakul, amiről Ofi barátom mesélt. A harmadik kötet történetének a lényege, hogy a zombi hordák elől menekülő kis csapat egy elhagyott börtönben talál menedéket. Persze nem csak így ukkmukkfukk, van meló rendesen, mire kitakarítanak, mert rumli van, koszos, szemetes, zombis a komplexum. De találnak négy élő, volt-rabot is. És akkor meg is van a konfliktusforrás: bízzanak-e vagy ne bízzanak bennük. Az egyiküket gyilkosság miatt csukták le: fekete fickó, aki megölte a feleségét és annak szeretőjét. „Azóta nem öltem meg senkit” – mondja, amikor gyilkosságok történnek a börtön zombimentes részén. Nem hisznek neki, mert valaki mégis gyilkolt, és az előélet miatt ő a legesélyesebb elkövető.

A háttérben tehát összecsap Rick bizalma az emberekben, és Lori terhességéből is fakadó, hormonális bizalmatlansága. S mikor kinek van igaza. A végeredmény aztán megerősít Ofi barátom egyik alapéletelvét: a paranoiások élnek túl. Meg Virág elvtárs szintén örökbecsű megállapítását: „Az a gyanús, aki nem gyanús.”

És egy ilyen kiélezett helyzetben minden bizonnyal újra kell értékelni az addigi alapelveket is. Például helytálló-e az „aki öl, annak halni kell”-elv, vagy adott esetben az időben félretett ember csupán megelőzés? Itt már nem kérdés, hogy a több élet megmentése érdekében feláldozható-e az egy. Igaz, az egy nem ártatlan, hanem potenciális veszélyforrás. 

Szóval itt már akad gondolkodni való, ha éppen ráérünk, és picit túllátunk a pergő eseményeken. 

Ráadásul kiderül, hogy a zombi-vírus terjedéséhez nem kell zombi-harapás sem. 

Ám hogy ne legyen minden rózsaszín a képregény teljesítményében: kezdtek annyian lenni a szereplők, hogy már kezdtem fonalat veszíteni, hogy ki kicsoda. Ráadásul nem volt már nálam az első két kötet, hogy visszalapozzak. A legnagyobb baj, hogy maguk a rajzok, hiába sokkal jobbak, mint amik az első kötetben voltak, annyira nem segítették a szereplők közötti tájékozódást. Ezért nagyon kár. 

Már elővettem a negyedik kötetet, és bele is fogtam.

2018-ban 151 könyvet olvastam el. (Van még egy nap az évből, de holnap, 31-én mennem kell még egy kicsit dolgozni, esélytelen, hogy addig bármivel végezzek.) Volt közöttük regény, képregény, mese- és ifjúsági regény, tudományos ismeretterjesztő munka, politikai-, társadalmi elemzés. 

Az olvasmányok kiválasztása éppoly esetleges volt, az éppen kicsírázott érdeklődésemet elégítettem ki, mint amennyire esetleges az idén olvasott legjobbak kiválasztása. Szóval egy szubjektív lista még szubjektívabb szűkítését olvasható alább. Azokat a könyveket sorakoztatom itt fel, amelyek valamilyen szempontból a legtöbbet adták nekem idén, amelyek nélkül kevesebb lennék, amik nélkül rosszabbul éreztem volna magamat 2018-ban. A tréfás az, hogy most, ebben a pillanatban még magam sem tudom, egész pontosan mik lesznek a listán. 

Lássuk tehát! Az egymásutániság nem érték-sorrend, ezzel már nem is próbálkoztam, mert hogyan hasonlíthatnám össze a körtét a terepbringával és a falfestékkel?

*

Mács József: ADÓSSÁGTÖRLESZTÉS  – SZÉLFÚVÁSBAN
Mács József egyik könyvére, A vesztes-re 2017-ben találtam rá a Pók utcai lakótelep Könyvmegállójában. Nem vagyok elfogult egy íróval, mert botorság is lenne, de nem kicsi, pusztán és csupán azért értékelni a munkáját, a munkáit, mert határon túli író. A születési hely, a haza esetleges. De mégis determinál. 
Mács József az első olvasott könyve után besorakozott a kedvenc szerzőim közé. Ez a kötete is a kisebbségi létről, a kisebbségi sorsról szól. Nem úgy, ahogyan Wass Albert vagy Nyírő Gyula, hanem valahogy úgy, ahogyan Gion Nándor.

 Philip Zimbardo: A LUCIFR-HATÁS 
Zimbardo kísérlete és a kísérlet következményei mára közhellyé lettek. A stanford-i börtönbe önként jelentkezőket, teljesen esetlegesen két csoportra, rabokra és őrökre osztva zártak be, majd megfigyelték a viselkedésüket. A kísérletet napokon belül le kellett állítani, nehogy tragédia történjen. Mindenki olyan mélyen beleélte magát a szerepébe, hogy félő volt, életet is követelni fog a kísérlet. 
Zimbardo Stanford tanulságait járja körbe ebben a könyvében. Az pedig félelmetes: megfelelő helyzetben nem tudhatjuk, hogy meddig jutunk a megalkuvásban vagy éppen az ölünkbe hullott hatalom gyakorlásában. 

Mihail Bulgakov: KUTYASZÍV
Bulgakov orosz író. Bulgakov egy csuda jó orosz író. Vagy szovjet író. Mert hogy a könyvei már a szovjet rendszer idején jelentek meg. Bulgakov fő műve persze a Mester és Margarita, s ha semmit mást nem írt volna, akkor is a világ egyik legjobb írója lenne. De írt. Ami nem érte utol a főművet, de ami önmagában is jelentős mű. A Kutyaszív voltaképpen politikai sci-fi. A harmincas évek Moszkvájában egy orvosprofesszor emberré operál egy kutyát. Az emberré lett eb nagyon kutyául viselkedik, és hamarosan, hasonló a hasonlóhoz, megtalálja a maga helyét: a kommunistákhoz csatlakozik. A professzornak nincs sok döntési lehetősége, bármennyire is hezitál, bármennyire is tiszteli az életet.

Szilvay Gergely: A MELEGHÁZASSÁGRÓL
Tulajdonképpen a könyv által felvetett kérdés senki nem sem kérdés. Aki mellette van, annak azért nem az, mert evidenciának tartja, hogy persze, egyértelműen igen, mert az emberi jogok, a másság tisztelete, aki ellene van, az ugyanennyire evidensnek tartja, hogy semmiképpen sem, mert hogyan is, amikor teljesen természetellenes, és ne csak a felnőttek szerelemhez, szexualitáshoz való jogát nézzük, hanem a gyerekekét is. Hiszen a purparlé már nem csupán a két azonos nemű életének a jogi rendezéséről szól, hanem a gyermekek azonos neműek általi örökbefogadásáról is. Szilvay ezt a kemény kérdést járja alaposan körbe. Meggyőzni senkit nem fog, természetesen, hiszen a kérdés megvitatása nagyjából ugyanolyan vallásháború, mint az Isten létének, az evolúciónak, a holokauszt részleteinek, a feminizmusnak, a női jogoknak a megítélése. Szilvay azt mondja, van a polkorrekt és van a társadalmi konszenzuson, hagyományon és a természeten alapuló konzervatív felfogás. A könyv persze jobbára elsikkadt. 

Anton Taamsaare: POKOLTANYA ÚJ SÁTÁNJA
Már fogalmam sincsen, hogyan akadtam rá erre az 1959-ben, aztán többet sem kiadott könyvre. De még olvasás közben vadászni kezdtem, és végül egy moly.hu-s felhasználótól vettem meg gyorsan-gyorsan, hogy állandóan itt legyen a polcon. Az alapképlet misztériumjáték, mint  Az ember tragédiája vagy a Kalandozások Ihajcsuhajdiában. Az ördög testet ölt a Földön, és de a végén ő maga lesz az, akinek drukkolunk, akinek a győzelmét szeretnénk. A könyv mulatságos, szatirikus, elgondolkodtató és érzelmes is. Pompásan megírt, kitalált történet, jó szórakozás. Nem közvetlen a hasonlóság, de nekem az olvasása közben egyre az Úz Bence, az Ábel a rengetegben, és a Tizenhárom almafa járt a fejemben. 

Pokol Béla: EURÓPA VÉGNAPJAI
A migráció témájában több nagyon jó könyvet is írtak már, hogy csak Oriana Fallaci Harag-trilógiáját vagy Douglas Murray Európa furcsa halála című könyvét említsem. De kétségtelen, hogy Magyarországon Pokol Béla kongatta előszőr a harangokat. Manapság, ugye az Orbán-fanatizálás egyik alapeleme, hogy a migráncsozással az Orbán kormány gyűlöletre uszít. Pokol Béla pedig elmondja (amt Fallaci és Murray is), hogy van, ugye, először is a józan ész, utána jöhet minden más. Csakhogy Európában nem a józan ész, hanem a polkorrekt irányít, így ha csoda nem történik, a demográfiai adatokat nézve végünk lesz hamarosan.

Paul B. Coleman: CENZÚRÁZVA
A dolgok mulatságos fonákja, hogy az ehhez a könyvhöz írt értékelésemet törölték a Moly-ról, mert a „libsi” szót használtam benne, és az önmagában értékítéletet tartalmaz. Visszatettem hát egy libsi nélküli változatot. A könyve a liberális demokráciák cenzúrájáról szól. A liberális demokráciák a gyűlöletbeszéd korlátozásán keresztül valósítják meg a cenzúrát és köpik ezzel szembe mind a liberalizmust, mind a demokráciát – így szól Coleman alaptétele. Majd azzal alapozza tovább a gondolatmenetét, hogy a szólás- és véleményszabadság gyakorlatilag a demokrácia alapja. Ha e kettő nincsen, akkor gyakorlatilag a demokrácia alapja sérül. Ha az emberek nem mondhatják, vélhetik azt, amit mondani akarnak, nem vélekedhetnek úgy, ahogyan vélekednek, akkor előbb-utóbb súlyosan sérül a szabadság. Sőt, tovább is lép: diktatúra lesz. Mintegy: liberálfasizmus.

René Goscinny - Alber Uderzo: OBELIX ÉS TÁRSA
Alaptétel, hogy minden Asterix-történet jó. Ez mégis, még azok közül is kiemelkedik. Talán azért, mert ebben az agyament, agymosott világban akár fel is hívhatja a gyerekek figyelmét arra, hogy nem minden a pénz, a munka, az üzlet. Sőt. S teszi ezt úgy, hogy nem rág szájba, de végigröhögjük az egészet, s jó esetben kapcsolunk hogy bakker, önmagunkon röhögünk. Mert mekkora poén már, hogy Róma a piacgazdaság alapvető alapelveivel, működésével akarja tönkre vágni a kis gall falut: ráveszik Obelix-et, hogy álljon rá a nagyüzemi menhir-gyártásra. Úgy fest, a szerzőknek teli van a töke rendesen a multikultival és a piacgazdasággal ostobaságával.

Ryszard Legutko: A KÖZÖNSÉGES EMBER DIADALA
Mindent összevetve ez a könyv és a fenti, Cenzúrázva című volt a két legfontosabb könyv, amit idén olvastam. 
Legutko könyvének alapállása az, hogy alkalmazott módszereiben bizonyos fokig igen, de lényegében semmi különbség nincsen a kommunista és a liberális politikai berendezkedés között. Ennek bizonyítását öt területen keresztül végzi el: politika, ideológia, vallás, ember. Nagy a kísértés, hogy elmerüljek a részletekben, de végtelenné válna a könyv bemutatása. A zanzája a következő: mindkét rendszer az alsóbbrendű embert állítja a középpontba, a színvonalat folyamatosan az alsóbb társadalmi régiók felé közelíti, irtózik, fél a múlttól, sutba dobja az általános társadalmi erkölcsöt, értékeket, vadul vallásellenes, és összemos minden mindennel, de közben szemernyi kritikával sem él az uralkodó eszmével, politikai renddel szemben, sőt, azt nyomja minden téren, gazdaságban, jogban, társadalmi erkölcsben, művészetben egyaránt. Aki nincs velük, ellenük van, könyörtelenül, gondolkodás nélkül. 

Jevgenyij Svarc: DRÁMÁK
1. Jevgenyij Svarc orosz író, drámaíró. Jevgenyij Svarcról, hiába vagyok már ötven felett, idén olvastam először. 
2. Szeretem a meséket. Ellenben a népmeséket nem, bár azt kellene, illene jobban, de valahogy mégsem. Az a tudás, ami sokak, például Szerelmetesfeleségtársam és Boldizsár Ildikó szerint a mélyükben van, sosem fogott, érintett meg. 
3. Ellenben az olyan mesék, mint például Méhes György Szikra Ferkó-ja vagy Sütő András Kalandozások Ihajcsuhajdiában-ja, mindjárt elsőre a kedvenceim közé ugrottak. Andersen meséi valahol a kettő között, a nép- és a műmesék között vannak. De persze sokkal inkább az utóbbihoz tartoznak mind tartalmukban, mind formájukban, mind nyelvezetükben. Sok meséje nem is mese, hanem felnőtteknek szóló metafora, analógia. Ha választanom kellett (nem kellett, de választottam) én sokkal szívesebben olvastam Andersent mint a Grimm-tesókat. Némely meséje legyőzött, átlapoztam simán például azt a tűzijátékosat vagy petárdást is, de mégis sokkal mélyebben megfogott, mint a népmesék. Vagy érettebb voltam, vagy túlságosan modernül urbanizált. 
4. Jevgenyij Svarc meséket dramatizál.  

Juan Diaz Canates – Juanjo Guamido: BLACKSAD 4. – NÉMA POKOL

Ennek a negyedik kötetnek viszont van története. is. Miközben a rajzok színvonala maradt a régi, sőt, talán túl is szárnyalja azokat. Az egyik képet igen sokat nézegettem. Egyszerűen mert szép. Blacksad ül egy árnyas étterem udvarán egy másik szereplővel és beszélgetnek. No, de azok az árnyékok, az az épület, apám, az hogy van megrajzolva, színezve, festve! Úgy öt perc után jöttem rá, hogy valószínűleg azért is tetszik annyira ez a rajz, mert van benne jókora adag Zorád Ernő. Figyeld csak a falon levő kandellábert! Ha kiemelném, csak úgy önmagában, akkor kapásból azt vágnám rá, hogy Zorád. Miközben dehogy.
Szóval vannak ezek a festmény-jellegű, a történet szempontjából gyakorlatilag érdektelen festmények, amk csak a rettentő erős hangulatokat erősítik, meg vannak a cselekményt elbeszélő rajzok. Más a stílus, de úgy más, hogy teljesen egységes, sehol nem lóg ki a lóláb. Van egy másik képkocka, amihez többször visszatértem. Ez is olyan, mint az előző: gyakorlatilag egy festmény. Egy esti városrészlet, egy ház a sötétben. Minden a helyén van, a részletek, a fények, az egyensúly. Szinte együtt kapaszkodunk felfelé a kemény nap végeztével a hátsólépcső korlátjába kapaszkodó női alakkal, és tudjuk, amit ő: vigasztalan lesz ez az este is, és a munka nem ért még véget, mindössze alanyt és tárgyat vált.

Morris  – Lo Hartog Van Banda: LUCKY LUKE 33. – AZ ENYVESKEZŰ
Újabb Lucky Luke füzet, újabb meglepetés! Hogy kicsoda Lo Hartog Van Banda, fogalmam sincsen, még nemi Guglizás után is csak kevés, de rettentő furi neve van. A Lo nem valami kínai óccó toldalék, hanem a Ludwijk rövidítése. Viszont a furi neve nem tartja vissza attól, hogy remek, mulatságos történetet írjon Lucky Luke-nak. (S ahogy néztem a neten, még két füzetet ő írt. Alig várom őket.) Azt kell mondanom, hogy talán ez a füzet a legjobb mind közül. Legalábbis, ami magyarul megjelent. Ami azért Goscinny-ra gondolva, úgy vélem, nem apróság.

Douglas Murray: EURÓPA FURCSA HALÁLA
Több könyvet is olvastam már a migráció felerősödése óta arról, hogy mi is történik velünk, Európával, és miért történik, ami történik? 
Erre Douglas Murray előáll még egy könyvvel. Murray nem csupán a kétezertizes-évek bevándorlását, migráció-történetét tekinti át, hanem ad röpke történelmi és filozófiatörténeti áttekintést is a kontinensünkről, amiből kiderül, hogy a könyv alcíméből a fő hangsúly az identitáson van. 
Európa, Murray olvasatában, téves történelemértékelése, eltúlzott és félreértett humanizmusa valamint elvesztett önértékélese miatt identitásválságba került.

Alan Moore – Dave Gibbons: TELJES WATCHMEN
A Watchmen-ből, Alan Moore és Dave Gibbons alkotásából első olvasásra nem fogtam fel az alapvető történésen kívül szinte semmit. A rajzok először nem annyira nyertek meg, csak a kompozíciók. Aztán hamarosan ugyancsak de. Aztán meg nagyon tetszett a messze nem lineáris szerkezet. Az áthallások, a fikció a fikcióban, képregény a képregényben, az időbeli ugrálások, a párhuzamosságok és azok érzékeltetése. Aztán az is, hogy végre nem kikezdhetetlen szuperhősökről van szó...

 Josef Škvorecký cseh író és publicista volt. Magyarul több könyve is megjelent, nem csupán ez krimije. Viszont krimije csak ez az egy van. Hraballal és Kunderával a háború utáni cseh irodalom legkiemelkedőbb képviselője. Vagyis részemről a bocsánat, hogy nem ismertem eddig a nevét! „Az 1958-ban megjelent Gyávák című regénye igazi fordulatot jelentett a cseh irodalomban, egyrészt a háború alatti német megszállás és az ellenállás nonkonformista ábrázolásával, másrészt a regény megjelenése idején az irodalomból száműzött köznyelv és a szleng használatával. A regényt Škvorecký az 1971-ben kiadott Pléhkatonák, az 1972-ben megjelent Csoda, valamint az 1977-es Az emberi lélek mérnöke révén tetralógiává fejleszti.” – olvasható például Az emberi lélek mérnöke című könyve fülszövegében. 

Ez a kötete, ahogy fentebb mondtam, és ahogy a borítójából is kiderül, egy krimi. Nem meglepő fordulattal a középpontjában a kövér és folyton szomorú Borůvka felügyelővel. Valamiéért, akármiért a könyv cselekményét én folyton visszapakoltam az időben a fiákerek és keménykalapok korába, tudat alatt gondolva Jiři Marek remek idő-visszapillantós krimijeire*, holott Borůvka felügyelőnk egy csehszlovák, vagyis szocialista felügyelő. Ma reggel, túl a könyvön, értékelésen innen, azon tűnődtem, hogy a Kádár-éra könyvben is, filmben is adott sokféle krimit az éhező népnek (Kántor, Linda, a Hód-könyvek Bujtor Ötvös Csöpijei, stb.), de a béketábor semelyikéből nem jut eszembe semmi hasonló. 

No, akkor lássuk csak, milyen is ez a Borůvka felügyelő, és milyenek az szomorúságai! Borůvka majdnem jó alak. Összességében, igen, olyan kis majdnem alak. Megtudjuk, hogy köpcös és depis. Meg hogy van egy tizenötéves lánya. Meg hogy logikából, bár nem kiváló, de jó a pasi. Tehát nem egy szuperzsaru, nem texasi kopó, eszébe sincs az életét adni, sem drágán, sem sehogy, olan kis döcögős, molyolgatós, szöszmötölős. De a molyolgatás és a szöszmöt közben mindig rájön arra, amire kell. Olyan kis gömbölyű Colombo hadnagy. Csak neki, mármint Borůvká-nak, látszik a lánya, nem úgy mint Colombo felesége. (Van egy cimborám, itt Óbudán, aki évekig mondta, hogy egy thai lánnyal jár. Először elhittük, de aztán annyira nem volt soha sehol a nő, hogy mégsem. Akkor tett fel az úriember egy fotót a Facebookra a lányról és magáról. De élő ember még mindig nem látta a thai-lányt. Akkor „rájöttünk”, hogy vagy Photoshop a kép, vagy valami utazási irodás izéből kivágta a kétdés csajt, maga mellé tette egy szelfi erejéig kartonra ragasztva. Erre, mán' meg jön a hír, hogy eljegyzés van, csomó fotóval, de annyival, hogy ennyi pózban nem lehet papírcsajt gyártani. Sok boldogságot, Hofi! De ki látta bármilyen formában Colombo feleségét?) Ha valakihez hasonlítanom kellene Borůvká-t, azt hiszem a Brenner a legmegfelelőbb alapanyag, aki csak eszembe juthat. A Brenner, ugye, Wolf Haas kreatúrája. Itt egy példa rá, de szerencsére több történet van a Brennerről. Mert a Brenner sem daliás, meg nem is egy Sherlock Holmes, meg nem is minden lében jobbhorgos kanál, sem lord- sem amcsi jóképű változatban. Szóval nem akcióhős, de nem is lángelme. Valamiért a nőknek mégis bejön, ezt ő sem érti, és mégis mindig megoldja, amikbe keveredik. Na, de most nekem nem a Brenner-ről kell dicshimnuszt zengenem, hanem Borůvkaá-t kellene bemutatnom. Csakhogy Borůvká-t bemutatni nem azzal lehet, hogy micsoda, hanem sokkal inkább azzal, hogy mi nem. Vagyis viszonylataiban, hasonlóságaiban és hasonlóságtalanságaiban. Az a helyzet, hogy mindaz ami meg van Borůvká-ban, valahogy meg van más, sokkal jobban felépített szereplőkben is.

De nem lenne ezzel semmi baj, ha a történetek olyan lennének, hogy csak na! De sajnos nem hogy csak na! hanem éppen csak történetek. Fő erényük, hogy logikusak. Csak nem jók. Olyan kis unaloműzőnek valók, de bevallom, nem egyszer pusztán unalomerjesztők is voltak. Ráadásul a dekoncentrációm miatt többször vissza is kellett olvasnom, hogy akkor most mi is volt a megoldás? Borůvka logikázik, abból soha nem voltam kiváló (amikor egy IQ-teszt során szembesültem, hogy az IQ-teszt döntő részben logika, kétségbe is estem). De lehet, hogy Škvorecký is rájött arra, hogy egyes esetekben nem egyszerű követni a Poirot-ozását, ezért egyszerű, sematikus rajzokat is mellékelt a történetekhez. S tulajdonképpen ezek tényleg segítenek. 

Azt kell mondanom, hogy a kötet jobban indul, mint amilyen lesz. Az első történet egy kis paródia, majdnem börleszk egy kötélen lógó, idős asszony körül. Gyilkosság vagy öngyilkosság? Aztán a második történet még csak-csak, de aztán lassú ereszkedésbe kezd a történet. Valószínűleg érezte ezt a szerző is, mert egy idő után bevonta a történetekbe Borůvka felügyelő lányát is. Ez némileg lendít a cselekményen, de az érdeklődésemet annyira nem ébresztette már fel. S az első történet börleszkének végleg búcsút mondhatunk. Sajnos. 

De a kötet arra jó volt, hogy kíváncsiság ébredjen bennem Škvorecký egyéb regényei iránt. 

* Bűnügyi panoptikum, Prága város panoptikuma 

3/5

(2018)

– Mégsem számíthatott arra, hogy felmentjük a gyanú alól csak azért, mert mindnyájuk közül ő a leggyanúsabb – kérdezte. – Ez nem detektívregény. 
– Nem tudom – válaszolta Málek mogorván, és ő is felpillantott az égre, amely  lassan visszanyerte kék színét. A köd és a felhő eloszlott. – Majdnem az a benyomásom hogy ez igenis detektívregény.

90. oldal (Halál a Tű-fokán)

 

– Igen, ez így szokás, uram… prefektus úr. – A felügyelő, aki a beavatatlan civilek szájából minden lehető címzést megszokott már, meglepődve összerezzent. A kellékes azonban nem vette észre, s folytatta: – Az új kellékeket az egyik kosárban kivisszük a színpadra, a másikban pedig visszahozzuk a színpadról. Az utolsó kép előtt azonban iszonyú gyors a színváltozás. A színpad ilyenkor kész bolondokháza. Nem értünk rá utánanyomozni a dolognak. 
(…) 
A kellékes könyörögve pillantott rá. Végül is nekibátorodott: 
– Le-letartóztatnak, prefektus úr? 
– Miért? 
– Hanyag voltam, tudom – mondta lesújtva a kellékes. – Enyhítő körülménynek azt szeretném felhozni, hogy feleségem és három gyermekem van, az első feleségemtől pedig még kettő, és hogy az a színváltozás rettenetes gyors.

52. oldal (A tudományos módszer)

 

Az öltözőbe egy tőről metszett cowboy lépett be. A fején fekete sombrerót viselt. A küszöbön megemelte. 
– Tudja, mi az a genickschuss? – szólította meg őt Borůvka felügyelő. 
A cowboy zavartan elmosolyodott. 
– Nem értek angolul, felügyelő úr. Igaz, hogy cowboyszerepeket alakítok, vadnyugati dalokat énekelek, azonban idevaló vagyok Žižkovba.

48. oldal (A tudományos módszer)

 

– Mikor látta utoljára élve? - vágott a szavába a felügyelő.
Az apó alattomosan összehúzta a szemét.
– No, hát amikor meggyilkoltam őt.
– És mikor volt az?
– Tegnap este – vágta rá készségesen az öregember. Jövök a televíziótól, a lányom a konyhában tartja itt, mellettem, és odanézek. Odaát világosság! A vénasszony ott áll az ajtóban a fiával, azzal a professzorral, és ugat neki valamit. A férfi kimegy, a boszorkány egy kis ideig mászkál a lakásban, erre levettem a flintát a szögről – az öregember megint örvendezve dörzsölte a kezét, s a szeme csillogott. A felügyelő pedig elkomorodva figyelte őt.
– Csakhogy ekkor belép a lövésbe nekem a másik fiú, a mérnök, vagy micsoda. Hozza a vénasszonynak a tejecskét. Kénytelen voltam cseppet várni, amíg a vénasszony benyakalta a tejet. A flinta azonban meg volt töltve, és ide volt téve az ablak alá. No aztán lefeküdt a vénasszony. – Az öregembert arca izzadt az izgalomtól. – Ráfogom a muskétát, és pont amikor ráirányítom a flintát arra az utálatos majompofájára, megfordítja a fejét, és egyenesen rám néz azokkal a zsugori szemeivel. Hát ez az, amit nem lett volna szabad megtennie! Lehet, hogy meggondoltam volna. De amikor megpillantottam azt a fösvény pofáját... egyszóval... – az apó mutatóujja mozdulatával jelezte, hogy mit tett. – Megnyomtam! Most itt van
Málek nyomozó fenyegetőn lépett közelebb a szakállashoz, az pedig gyönyörűséggel pillantott rá, és készségesen nyújtotta oda a két kezét.
– No. Tegye csak rám azt a vasacskát. De gyorsan! Most néznek aztán nagyot a szomszédok! – tette hozzá. – És a Malá Stranán vezetnek végig gyalog? – kérdezte remény kedve. – Gondolják, hogy a Večerní Praha . . *
Málek, mintha megbabonázta volna, valóban a zsebébe nyúlt.
– Várj, Pável – állította meg a felügyelő, és komoran pillantott az örvendező öregre. – Csak egyet mondjon meg nekem, főerdész úr. Amikor elsütötte azt a sörétes puskát, utána hogyan oltotta el a lámpát az öreg hölgy hálószobájában?
Az apó összeomolva nézett az öreg bűnügyérre, és a mosoly lassan leolvadt szakállas képéről.
– No persze – mondta csalódottan. – Erre nem gondoltam. Tudja, detektív úr, minden gyilkos elkövet valami apró hibát.

* Prágai esti lap

(138. o.)

Tizenhét évig egy kis protestáns keresztény közösség tagja, helyi szinten vezetője voltam. Aktívan éltem meg a közösségi életet, Biblia-köröket tartottam, kéthavi folyóiratot szerkesztettem, és rész vettem egy helyi gyülekezet életében, ahol presbiterré is szenteltek. 

A kétezres évek végén, egy magánéleti cunami következtében az életem nagy részével meghasonlottam. Nagyjából csak a két gyerekemmel és a könyvekkel nem. Mivel az őszinteségemet már nem tudtam teljes mértékben odatenni a tevékenységem mellé, felhagytam hát a gyülekezetesdivel. Életre kelt egy csomó kérdésem, amire nem leltem választ. Már évek óta nem jártam a közösségbe, amikor támadt egy gondolatom, és összerántottam egy levelezőfórumot, ahová olyan embereket hívtam meg, akiknek kíváncsi voltam vagy adtam a véleményére. Nem vitatkozni, hanem érteni szerettem volna. Elsősorban a házasságról, a szexualitásról és a válásról beszélgettünk, vitáztunk (és nem vitatkoztunk). Valójában nem jutottunk konszenzusra. De a lényeg valahogy mégis eljutott hozzám. 

Az egyik levelezőtársunk olyan vehemensen ágált a válás ellen, hogy gyanús lett számomra a dolog. Privátban megkérdeztem tőle, hogy mióta vacak a házassága? Hápogott a válasz-emilben, hogy ne már, dehogy, honnan tudom, elég régen vacak az egész, ne is kérdezd, Moha! S ekkor, itt összeállt a kép: mindenki azt hiszi, abban hisz, amit a belső lehetőségei megengednek. És a belső lehetőségeivel biztosan nem fog szembe menni.

Levelezőtársam akkor még nem volt képes válni, ezért mindenre, amit hallott tőlünk, talált válasz-érvet, kifogást, ami a válás ellen szólt. Ráadásul keresztény érveket talált, hogy még véletlenül se merülhessen fel benne, hogy a saját vacak, halott kapcsolatát is fel kellene számolnia. Már ha nem akar korccsá válni lelkileg. S mert a Biblia válás-ellenes, ezért a kognitív disszonanciát (csak a válással szabadulhat meg a jelenlegi helyzetéből, de válni nem szabad) a hite tartalma remekül feloldotta számára. Csak éppen bár a kognitív disszonancia elvi szinten feloldódott benn, ő továbbra is iszonyatosan érezte magát a saját életében. De mert ennek a világnak a szabályait jól ismerte, ha nem is volt jó neki, ott ismert és megszokott volt minden. 
Pár évvel később elvált. 

Ekkoriban olvastam PKD remek, nekem leginkább tetsző könyvét, ezt a Figyel az ég címűt. A könyv története roppant egyszerű: egy üzemi baleset miatt a látogatók látogatást tesznek egymás agyában, s az egyik világ rettenetesebb mint a másik. Mindegyiknek meg vannak a maga szabályai, szörnyei, borzalmai. A szereplők így járkálnak sorra, mindegyikük agy-világába. Zseniális a gondolat!

Nem téves egyik világ sem, nem hibás semelyik. De nem is egészséges, nem is kiegyensúlyozott egyik sem. Mert egy egészséges, kiegyensúlyozott világhoz egészséges és kiegyensúlyozott gondolkodás szükséges. Mivel mindegyikünk egy-egy szubjektív világ, a szubjektivizmus kikerülhetetlenül valahogy, valahol, valamiképpen kisiklatja a dolgokat. Ezért keressük olyan veszettül az életünk értelmét. Vagy ezért vagyunk olyan csüggedtek, hogy nem találjuk. Mert keres a dogmatikus, a vasszigorú keresztény is, meg az ugyanilyen vasszigorú, pokrócdurva ateista is, aki az észre és a tudományra esküszik. Keres a jobbos, keres a balos és keres az apolitikus is. És valamit mindegyik talál: eszmét, hitet, alkoholt, művészetet, hedonizmust, valamit. És valamiképpen mindenki felépíti a saját kis világát, ahová aztán jól be is zárja önmagát, aztán odabentről hőbörög kifelé, ha mások nem a saját doboza szerinti torvények alapján igazgatnák, rendezik, élik az életüket. Figyelj csak meg egy kocsmai vitát: nem emebrek, hanem világok csapnak össze!

S mert zárt, önjáró, önműködő világ mindannyiunké, ezért olyan mocsok nehéz megérteni a másik embert. Vagy értjük is, ezért olyan mocsok nehéz segíteni vagy szocializáltabb, ön- és emberszeretőbb életre késztetni a bárkit is. Viszont ezért olyan piszkosul egyszerű pusztítanunk is: nem kell mást tenni, mint kizárólag a magunk világának a szabályai szerint élnünk, cselekednünk, és egy pillanatig sem szabad feltételeznünk, hogy máshogyan is lehet, hogy máshogyan is működhet a világ, hogy egy aggyal odébb egészen mások a színek, az illatok, a szabályok. 

Van, akit meg kell próbálni kiemelni onnan, segíteni neki, hogy változtathasson, hogy elhagyhassa, átalakíthassa a saját világát. De ha nem lehet, ha nem hajlandó belátni, hogy gyilkos és öngyilkos világa van, hát akkor menekülni kell onnan; ha az ő ege figyel, akkor annak biztosan nem lesz jó vége. 

Elfogadom, hogy így van. De képtelen vagyok arról lemondani, hogy lehet valamiféle optimális objektív közös nevező, ahol nem bántjuk, nem akadályozzuk, nem szapuljuk, nem kritizáljuk, hanem segítjük, feljebb emeljük egymást, ahol jó dolog az adni tudás, a megelőlegezett bizalom, ahol nem a pillanatnyi lustaságunk, önzésünk, makacs berögzültségeink szabják meg, hogy mi fog történni, hanem az, hogy a világ, amit közösen élünk, mindenkinek jobb és szebb legyen.

De fennkölt lett az értékelés vége, mint valami közhelyes amerikai film... Bár, végülis, tuladon- és voltaképpen... 

Amikor először láttam, hű, de régen a Szárnyas fejvadász-t a moziban, emlékszem, Prof barátommal néztük meg, egyfelől se Ridley Scott, se Phlip K. Dick neve nem mondott semmit. Harrison Ford, aki Han Solo volt, no, ő igen. Érdekes, de emlékszem arra is, hogy nem ütött nagyot a film, és valószínűleg el is múlt volna belőlem, ha nincs az az utolsó, galambos jelenet és nincs Vangelis zenéje. Ez a két dolog új nézésre sarkalt. Akkor már kezdtem egyebeket is kapizsgálni. Amikor megjelent a film regényeredetije, rávetettem magamat. Óriási csalódás volt. Mert, ugye, olyan még nem volt, hogy egy PKD novellát, regényt az eredetihez hűen vittek volna vászonra. (Ezt a legutolsó sorozatot nem láttam.) Szerencsére aztán kerültek még a kezembe PKD dolgok, a Figyel az ég az egyik kedvenc olvasmányom lett, és rá kellett jönnöm, hogy az általam egyébként nagyon nem kedvelt Jim Carrey Truman show-ja is PKD-ötlet, de szemérmetlenül (Kizökkent idő). PKD soha nem lett a kedvenc íróm, de a könyvei itt vannak a polcomon. 

Az Elektronikus álmok, bár érthetetlen módon ez a könyvben sehol nem jelenik meg, a nemrégiben bemutatott, PKD novelláiból az Amazon gyártásában készült tízrészes sorozat novella-alapjait tartalmazza. Annyi utalás van a könyvben a sorozatra, hogy minden novella előtt van az adott szöveget filmmé álmodó, adott rendezőnek néhány, néha meglehetősen spoiler-es gondolata. Vagyis ez a kötet nem arra hajt, hogy PKD eddig meg nem jelent novelláit, vagy PKD legjobb novelláit mutassa meg, hanem egyértelműen az Amazon sorozatának konjunktúra kiadása. Ami puszta tény, és egyáltalán nem fikázás. Ha jól vetettem össze az eddig megjelent két Agave-s novelláskötettel ezt a könyvet, magyarul ezekből csak a Halott vagy, Foster! jelent meg eddig. Így a kötet nem újrahasznosítás, hanem hiánypótlás. (Nem tudom, egyebütt, elsősorban a Galaktika magazinban jelent-e meg bármi ezek közül, de ha igen, az újrahasznosítás ebben az esetben sem rókabőr-lenyúzás. 

Egy novellás kötetet mindig nehezemre esik értékelni. (Lehet ezért halogatom hosszú évek óta Maupassant kétkötetes összesét, darabonként ezer oldal...) Mert két út van: vagy minden novellát külön elemezgetek, de az vagy nagyon sekélyes lesz, vagy irgalmatlan hosszú, vagy pedig egy átfogó bemutatást adok a kötetről, amiből így viszont nagyjából a lényeg vész el. 

Tartok tőle, hogy ez egy felületes értékelés lesz, amit uszkve bármelyik PKD-könyv alá oda lehetne biggyeszteni, mert most az utóbbi utat választom. 

Közhelyes, hogy PKD-t leginkább a valóság és az ember viszonya, a párhuzamos valóságok kérdése, valamint az állam és az egyén kapcsolata, viszonya foglalkoztatta. Sci-fi irónak tartják, tartjuk, de valójában a fene se tudja, mit is jelent az, hogy sci-fi író. A földönkívüli kapcsolatok nem annyira foglalkoztatták PKD-t, kevés az olyan írása, ahol idegen lények a szereplők, bár ebben a kötetben is van ilyen írás. És nem is az űrutazás a fő témája, az ismeretlen bolygókon zajló ilyen-olyan megpróbáltatások pedig végképp nem. Az űroperák pedig végképp idegenek tőle, bár hasonlóra azért van példa a repertoárjában (Palmer Endrich három stigmája). 

PKD általában belecsap a lecsóba, nem köntörfalaz, nem filozofálgat, nincsenek hosszú leírásai: cselekmény van, párbeszédek vannak. Aztán a végén, valahogy, csuda tudja, hogyan mindig filozófia, metafizika, kvantumfizika lesz belőle. A hősei soha nem hősök, mindig hétköznapi emberek, tökéletesen hétköznapi képességekkel, reakciókkal, célokkal, félelmekkel és megoldásokkal. Olyan hősök ezek, hogy gyakorlatilag bármelyikünk lehetne bármelyik. PKD jobbára nem ragaszkodik a hőseihez. Még annyira sem, hogy lefesse őket: többnyire az olvasó fantáziájára bízza, milyennek képzeli őket. Minden különösebb teketória nélkül hőst, teret, cselekményt vált egy történeten belül, ha szerinte a mondanivaló ezt kívánja, bár ezekben a novellákban ez nem volt annyira jellemző. 

Nem bírom megállni, és olyat írok, amit magam soha nem szoktam elolvasni: egy-egy novella egy-egy, szerintem jellemző mondatban: 

• Kiállítási darab: mondhatnók a szokásos PKD-i kérdés: mi a valóság, van(nak)-e párhuzamos valós(ok), idő- és valóságkapuk?

• Az ingázó: mintegy folytatása az előzőnek, mármint ami a témát illeti: egy szürke melós a kapáldából hazafelé teret vált, és oda akar eljutni, ami városka emitt nem is létezik.

• Seholsincs bolygó: itt mintha Asimov-ot olvastam volna: keressük a Terrát, aminek a léte a legendák ködébe vész, mert jobb elfeledni, amit elpusztítottunk.

• Az akasztott idegen: izgalmas thriller, bár jómagam nem nagyon tudtam vele mit kezdeni: valakit felakasztanak a városka főterén, ott himbálja a szél, ott lóg már mióta és senki sem törődik vele, senkit sem érdekel, hogy ott van.

• Közvetlen értékesítés: rohadt, ostoba, agymosó, fárasztó semmire sem jó reklámok, nem lehet tőlük szabadulni: nagy fityisz azoknak, akik menekülni akarnak a fogyasztói társadalomból; még a végtelen üres világűrben sincs menekülés.

• Az álapa: PKD abban nagy, hogy simán meghagyja a kétségeinket, legtöbbször az utolsó pillanatig, de van, hogy utána is: itt az utolsó pillanatban tudjuk meg, hogy ez a horror valós, vagy csak a kiscsákó agyában van valami difi?

• A pántkészítő: az állam és az egyén viszonya egy gondolatolvasó társadalomban, benne az említett főszereplő- és nézőpont váltással, izgis elgondolkodtató.

• Hulla vagy, Foster!: egyféle folytatása a Közvetlen értékesítés-nek, és kritikája a reklámként működő, agymosó politikának: vásárolni kell, mert támad az ellenség, nincs kivétel, mindenkinek be kell állni a sorba; és mindezt egy kisfiú szempontjából. S hol tart ma ehhez képest a világ...! Szerintem az egyik legjobb darab a kötetben.

• Mi az ember?: tegnap néztük Szerelmetesfeleségtársammal a Sötét árvák sorozat első évadjának első részét. Amikor a főszereplő néni, elfoglalva egy másik embernek, a hasonmásának a helyét nagyon zavarba jön, hogy általa ismeretlen helyzetben mit tegyen, hát gyors és heves szeretkezésbe fogott, szép párom megkérdezte: „Te megismernél engem?”. Mit válaszolhattam mást: „Minden bizonnyal, de azért milyen jó lenne már, ha egyszerre lehetnénk veled és néhány klónoddal, mert akkor... [felnőtt tartalom],” No, a szex kivételével nagyjából ez a novella. 

• Közterm: világpusztulás után a gépek ellenséggé válnak, mert mindenáron ki akarják szolgálni az embert: így alakul ki a harc az életért az élet fenntartóval. 

Jó kis kötet ez, azt mondom! Olvasásra, gondolkodásra fel!

Agave Könyvek, Budapest, 2018,  ISBN: 9789634194132 · Fordította: Pék Zoltán, Gálla Nóra, Pintér Károly, Totth Benedek

4,5/5

(2018)

Több könyvet is olvastam már a migráció felerősödése óta arról, hogy mi is történik velünk, Európával, és miért történik, ami történik? 

A legjobbak: 

• Pokol Béla az Európa végnapjai című könyvében a demográfiára helyezte a hangsúlyt.
• Oriana Fallaci a Harag-trilógában (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje, Az utolsó interjú) az ésszel átgondolt tények által kiváltott harag szempontjából üvöltötte világgá Európa féltését. Főleg az első kötet az ütős.
• Az azóta trgikusan elhunyt Udo Ulfkotte a menekültiparban levő pénzt emelte ki a könyvében. 
• Írt Drábik János is egy vaskos kötetet, az Egyvilágrend címűt. Ő Európa iszlamizációja tette a hangsúlyt. Szokása szerint tényeket dobált információkra, ember legyen a talpán, aki követni tudja őt, és főleg észben tartani az infókat. (jé, erről nem írtam értékelést!)
• Vaclav Klaus és Jiři Weigl Népvándorlás címmel készítettek egy útmutatót a jelenlegi migrációs válság megértéséhez. 
  
  

Erre Douglas Murray előáll még egy könyvvel. Újabb csepp a tengerbe, újabb szalmaszál a kazalba, gondolhatná a mezei olvasó, újabb konjunktúra-lovag a könyvkiadás amúgy is parttalan tengerén. Bár Pokol Béla és Fallaci sorozatának első kötete is kiemelkedik a témáról írt sok minden közül, Murray könyve, kicsit még fáj is kimondani, náluk is magasabbra emelkedik. Nem csupán azért, mert mindenképpen olvasmányosabb, mint Pokol Béla könyve, nem csak azért, mert higgadtabb, objektívabb mint Fallaci, hanem elsősorban azért, mert sokkal szélesebb időspektrumot tekint át, mint a fenti két szerző, ezáltal mindaz, ami történt, történik, lényegesebb érthetőbbé válik. (Már amennyire meg lehet érteni, ami történik.) 

Murray nem csupán a kétezertizes-évek bevándorlását, migráció-történetét tekinti át, hanem ad röpke történelmi és filozófiatörténeti áttekintést is a kontinensünkről, amiből kiderül, hogy a könyv alcíméből a fő hangsúly az identitáson van.

Európa, Murray olvasatában, téves történelemértékelése, eltúlzott és félreértett humanizmusa valamint elvesztett önértékélese miatt identitásválságba került. A háromszázötven oldal legdöbbenetesebb gondolata, hogy egyedül a fehér ember az, aki visszamenőlegesen, nem általa, hanem történelmi elődeinek tettei miatt bocsánatot kér*, miközben konkrétan semmi köze a ténylegesen elkövetett bűnökhöz, aközben gyakorlatilag ő az egyetlen, aki bármit is tesz a bajba jutottak segítésére (és közben olyanok tömegeit is vastagon segíti, akik a legalapvetőbb törvényeket sem tartják be). Ahogy ezt Murray megfogalmazta: a kontinens és az onnan kirajzott fehér rassz képviselői önmaguk országának a történetét mindig a legrosszabb pillanataiból kiindulva ítélik meg, más, nem európai országokét pedig mindig annak legjobb pillanatai szerint. De ezeknek a más országoknak eszébe sincsen bocsánatot kérni a saját legrosszabb pillanataiért. Így Európának marad, ami marad: lám csak, ő az egyetlen, akinek szégyenkeznie kell. S ez a szégyen okozta frusztráció készteti arra, hogy teljesen téves és hibás helyzetfelmérésből kiindulva önnön nyakára kösse a kötelet. 

Kifejti azt is, hogy az antiszemitizmus eszméje, a második világháború alatti ténye annyi lelkiismeret-furdalást halmozott fel az európai lélekben (gyorsan tegyük hozzá: soha el nem halványulót, mert mesterségesen szítva is van ez a permanens lelkiismeret-furdalás), hogy az a liberálfasizmus miatt már minden ellen tiltakozik, ami csak a leghalványabb mértékben is hajadzik az antiszemitizmusra. S ilyen az iszlámtól való tartózkodás is: a másság elutasítása. Miközben Európa gyakorlatilag már vallástalan, miközben a kereszténység szapulása, gúnyolása mindennapos és megszokott, a muszlim vallás (képzavar jön) szent tehén: semmiféle kritika, különösen gúny nem érheti. A vallástalan Európa, amely kidobta Istent az Európai Unió Alkotmányából, tűzzel-vassal, elhallgatással, csúsztatásokkal védi az iszlámot, és ha a tények rossz dolgot mutatnak, kozmetikáz és folyvást iszlamofóbiát kiabál. 
S a fentiek végett az is egyértelmű, miért Németország volt, aki elsőnek tágra tárta a kapuit a migránsok előtt. 

Murray felveti azt a kérdést, amivel az interneten csak nem túl régen kezdtek foglalkozni: vajon a muszlim tömegeket miért nem azok a közel-keleti országok fogadják be, amelyekben ezeknek a tömegeknek a világnézete semmiféle feszültségre, összetűzésre ne adna okot? A kérdés költői. Ezek a gazdag muszlim országuk maguk teljes nyíltsággal megválaszolták a kérdést: nincs szükségük a tanulatlan tömegekre, nem akarnak rájuk költeni. Maximum, mint Szaud-Arábia, svédországi mecsetek építését támogatja nagy lelkesedéssel. 

Minden bizonnyal darázsfészekbe nyúl a szerző azon nézetével is, hogy eszement döntés Európa részéről milliókat beengedni a területére, miközben a már itt lévőket sem sikerült több évtized alatt integrálni, és szemmel látható, hogy a mostaniak döntő többségét sem fog sikerülni. Sőt! Egy vicces vagy inkább tragikus idézete a könyvnek, amikor egy svédországi muszlimok véleményét idézi, akik kifejtik, hogy akiknek nem tetszik a szép lassan muszlim többség, azoknak (a' la Gyurcsány Ferenc) el lehet menni az országból! Vagyis takarodjanak az a svéd Svédországból, akinek nem tetszik az új rendszer. 

A furcsa csak az ebben a felállásban, hogy hosszú-hosszú évek kellettek ahhoz is, hogy a növekvő antiszemitizmust összekössék a muszlim lakosság növekvő számával. Ez egy olyan tény, amin még morfondíroznom kell, mert nem tudtam igazából megemészteni... Különös tekintettel arra, hogy Murray is rámutat: Soros György ilyen-olyan szervezetei konkrét tájékoztatásokat tartottak a bevándorlóknak. Innentől kezdek szinte semmit sem érteni. 

Murray rámutat: Európa félreállította azokat az embereket, akik korrekten összefoglalták, mi történik és várhatóan mi fog történni. Ha nem a saját országuk politikusai állították félre őket, rosszabbul jártak, mert akkor simán kivégezték őket a saját országukban nem a saját országukban születettek. Valahogy úgy jártak, mint tegnap én: valakinek ezerszer szóltam, hogy ezt meg azt nem úgy kellene, mert nekem jelent költséget és pluszmunkát, ha mégis úgy csinálja. Tegnap mégis úgy csinálta. Felháborodva szóvá tettem. Mire az illető vérig sértődött, nem szólt hozzám, felhúzta az orrát és tüntetően hátat fordított nekem. Megsértődött, mert akkora görény vagyok, hogy szóvá tettem, hogy nem akarok fizetni és dolgozni helyette. No, Murray azt mondja, valahogy így viszonyulnak a beáramló tömegek és az európai támogatóik is az Európai viszonyokhoz, lehetőségekhez.

De vajon miért ne gondolkodnának így a beáramló tömegek, amikor mára szinte evidencia lett, hogy az általuk elkövetett dolgokat a rendőrség és a sajtó elhallgatja (gondoljunk arra a több, mint ezer kölni nőre, akit egy szilveszter éjszaka alatt szexuális abúzus ért: a német sajtó csak napok múlva ismerte el a történteket, és számolt be az eseményekről! Vagyis ez esetben (meg sok másban) egy európai állam rendőrsége, sajtója számára a saját állampolgárainak a biztonsága, az őket ért sérelem kevésbé volt fontos, mint a politikai korrektség, és az elkövetők ilyen-olyan mondvacsinált jogai. Vagy gondoljunk arra a fiatal lányra, akit több migráns megerőszakolt, majd bocsánatkérő levelet írt hozzájuk. Értsd jól: a lány a megerőszakolóihoz! (Lásd alább az idézetet!) Olyan szituáció ez, aminek az előadási lehetőségéért a Monthy Python anno minden bizonnyal busás jogdíjat fizetett volna. S közben zokogni lehet a kifacsart logikán és az önpusztítás mindent átható lelkületén. 

Murray is elmondja, hogy a migránsok döntő többsége nem háborús, nem politikai menekült, csupán a jobb élet reményében országot váltó gazdasági bevándorló. De mindkét verziós bevándorlónak kutya kötelessége lenne, illetve a befogadó országoknak ugyan kutya kötelessége lenne betartatni a törvényeket. Amit az első csoport nem tart be, a második pedig, a polkorrektségtől való félelmében nem tartat be. De a polkorrekt arról nem vesz tudomást, hogy egyrészt ezeknek a tömegeknek a kultúrája nem kompatibilis az európai kultúrával, másrészt Európai kapacitása sem végtelen, hiába a jóléti társadalmak, a műveletlen, tanulatlan, képzetlen és dolgozni nem akaró tömegek eltartásával egyszerűen elsüllyeszti maga alatt a hajót. Mert, ahogy Pokol Béla is kifejtette, Európa öregszik ugyan, a demográfiai mutatók azt bizonyítják, hogy nagyon hamarosan nem lesz, aki dolgozzon, de erre semmiképpen sem az a megoldás, hogy olyanok előtt nyitja meg a kapuit, akik a jóléti társadalomból csak a jólétet kívánják, és megvetik magát a társadalmat és a kultúráját. Viszont a gyermekvállalási rátájuk nekik a legmagasabb. Nem kell nagy matematikai tudás annak belátásához, hogy ez nagyjából egy nemzedék múlva mekkora fordulatot hoz majd az öreg kontinensen. Az európai ember számára nagyon nagy eséllyel nem kedvezőt. 

Ahogy Murray kifejti, Európában az a fából vaskarika helyzet alakult ki, hogy miközben a demokráciánál nincsen szentebb, sérthetetlenebb szó, aközben az európai országok lakosságának a véleményét, a döntő többségét legalábbis a nagypolitikai ez ügyben le sem sz@rja, meg sem kérdezi. Nyilván mert tisztában van a válasszal. A politika és nemzetek teljesen elszakadtak egymástól. Ezen a ponton azt mondhatjuk, hogy Európa vezetői elárulták a saját népüket. 

S Murray azt mondja, ebben az a félelmetes, hogy Európa vezetői maguk töltik meg a puskaporos hordót, amire az egész kontinenst ráültetik, és az ő kezükben van a gyufa is. Amikor Magyarország kerítést kezdett építeni a déli határon, kapott hideget is, meleget is. A nyugati országok most a saját belterületükön belül építenek kerítéseket olyan helyeken, ahol várhatóan nagy tömegek fordulnak meg, hogy az esetleges tragédiákat elkerülhessék. Mintegy eső után köpönyeg. 

Tulajdonképpen olyan könyv ez, hogy szinte minden oldaláról lehetne valamit idézni. De annak nincsen túl sok értelme. Akit érdekel a kérdés, annak inkább el kell olvasnia a könyvet. Komolyan!

 
* Érdekes, hogy eközben pedig a kereszténység ellen az egyik legsúlyosabbnak tűnő ellenérv az eredendő bűn hihetetlenül félreértett tanának a tarthatatlansága: milyen igazságtalan Isten az, amelyik két ember bűne miatt bünteti az egész emberiséget? Ennek megfelelően azonban a történelem ítélőszéke előtt több generáció elmúltával is ott az árnyék egész nemzeteken az elődök bűne miatt.

Alexandra, Pécs, 2018, ISBN: 9789634471332 · Fordította: Seress Ákos

5/5

(2018)

A legkiugróbb eset az volt, amikor egy huszonnégy éves nőt három bevándorló erőszakolta meg csoportosan 2016 januárjában Mannheimben. Ő maga félig török volt, s állítása szerint a támadói mind német nemzetiségűek. A nő, aki egyben egy baloldali ifjúsági mozgalom szóvivője is, csak később vallotta be, hogy hazudott az elkövetők identitásával kapcsolatban, mivel nem akarta a rasszizmust erősíteni. A támadókhoz szóló nyílt levélben bocsánatot kért tőlük és ezt írta: ,

„Egy nyitott és barátságos Európát akartam. Ahol szívesen élek, és ahol mindnyájan biztonságban vagyunk. Mindannyiunk miatt bocsánatot kérek/ Ti nem vagytok itt biztonságban, mert ez egy rasszista társadalom. -n sem vagyok biztonságban, mert ez egy szexista társadalom. De ami miatt igazán sajnálatot érzek, az az, hogy a szexista és minden határon túllépő dologért, amit velem műveltetek titeket egy még agresszívabbá váló rasszizmus fog üldözni. Megígérem nektek, hogy sikítani fogok. Nem fogom engedni, hogy mindez folytatódjon. Nem fogom állva nézni hogy rasszisták és aggódó állampolgárok titeket tartsanak problémának. Nem ti vagytok a probléma. Ti egyáltalán nem vagytok probléma. Ti a legtöbbször csodás emberek vagytok, akik megérdemlik, hogy szabadok legyenek és biztonságban éljenek.”

Nem Németország volt az egyetlen ezzel küzdő ország. A Ventimiglia átkelő ponton Franciaország és Olaszország között a „Határok nélkül" elnevezésű mozgalom egyik női aktivistáját erőszakolta meg egy csoport szudáni menekült. Társai, a többi mozgalmár rábeszélték, hogy hallgasson az esetről, mert árthat az ügyüknek. Amikor a nő végül mégis elmondta, azzal vádolták, hogy ,„rosszakaratból” jelenti az esetet. 

(195–196. o.)

Némi újrahasznosítás következik

De aztán, de aztán...

Van némi előzménye ennek a kötetnek. Egyfelől, mert második rész, másfelől, mert nagyon nem természetes, hogy én horrort nézzek, olvassak. Ezért az első részhez írt értékelés bevezetőjét most újrahasznosítom. Íme:

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt bár, ugye már nyolc éves, a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jómúltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. Aztán december elején a könytárban jártam, és álldigáltam a képregényes polc előtt. Nem először vettem le a WD valamelyik kötetét a polcról, de most az elsővel tettem, és bele is olvastam. Majd nyúltam a másodikért, és jöttek velem. Az első részt hamarosan elolvastam, végignéztem. És szűntek az előítéleteim. Aztán ezt a másodikat is. 

A második rész

A legfontosabb: Robert Kirkman (a jobbra levő képen), a szerző grafikust váltott. Az új rajzoló: Charlie Adlard (balra). Fogalmam nincsen, hogy Adlard megpróbálta-e hozni, követelmény volt-e, hogy némileg hozza az első kötet grafikusának, Tony Moor-nak a stílusát, de hozta. Viszont Adlard klasszisokkal jobban rajzol. A rajzai árnyaltabbak, kidolgozottabbak, művészibbek. Profik. A beállítások, a nézőpontok izgalmasabbak, a cselekmény filmszerűbb (már ha ez dicséret egyáltalán), izgalmasabb, érdekfeszítőbb. 

S most, hogy ezt a mondatot leírtam, elgondolkodtam, hogy az utóbbi jellemzők mennyire Adlard-ot és mennyire Kirkman-t dicsérik? az, amit Kirkman az első rész bevezetőjében írt, tudniillik, hogy ebben a zombi történetben, bár van benne azért trancsír rendesen, de nem a zombikon van a lényeg. Valahogy úgy, ahogyan Ofi barátom mondta. Mert azért lássuk be, hamar menni fog, hogy egy világvége helyzetben terhesnek lenni, ráadásul az egyébként imádott férjünk legjobb barátjától, nem semmi ötlet! (Jó, az is igaz, hogy az első részben meg [[SPOILER: a fiunk lövi le a legjobb barátunkat, hogy megmentse az életünket...VÉGE]])

Vagyis az ideiglenesen (?) túlélők közötti perpatvarok, harcok, szerelmek, tragédiák itt ebben a kötetben valahogy élesebbek előjönnek, felszínre kerülnek. Ahogyan az érdekek és ellenérdekek ütközése is sokkal élesebb. Az, ami a farmon történik, emberi szempontból is izgalmas, az erkölcs szempontjából pedig elgondolkodtató. Mi a fontosabb, a személyes túlélésem vagy a közösség fennmaradása? Van-e jogom ahhoz, hogy nőket, gyerekeket a majdnem biztos halálba űzzek el, hogy az enyéim megmaradhassanak? Az ember persze azonnal rávágná a nemet. De ha őszinte önmagához, akkor már nem is olyan biztos a válaszban, Mert a kérdés feltehető fordítva is: kötelességem-e vadidegeneket menteni, amikor az enyéim élete is hajszálon múlik, amikor a következő perc is bizonytalan, nem hogy a holnap? Avagy még egyet csavarva: a túlélés érdekében, az enyéim túlélése érdekében jogom van-e elvenni a másét? (Tegnap néztük Szerelmetesfeleségtársammal az Indíték című sorozat harmadik évadját. Abban volt egy szitu: a sofőrt megzsarolják, és építkezési anyagot lop, hogy a rákos fiát gyógyíttathassa. A két nyominger, akik egy gyilkosság megoldása után kajtatnak egymásra néz, és a pasi azt mondja a csajszinak: „Mi gyilkossági ügyben nyomozunk.” És elmennek. A képregény által felvetett probléma ennek rokonszakmája.)

S miközben ezekkel a problémákkal zsonglőrködik a történet, a történt egy pillanatra sem ül le, rendre történik valami, de a sok cselekmény mégsem nyeli el az egészet, szóval pompás az egyensúly. 

Igazából már csak azon gondolkodom, hogy a könyvtárban minimum tizennyolc füzetet láttam. Úgy tudom, a filmsorozat a kilencedik évadnál tart. Lehet jönni-menni, egymással, egymás ellen kavarni, a fertelmes hordával küszködni, pisztollyal, puskával, fejszével, szekercével, láncfűrésszel, puszta kézzel, de ennyi részen át hogy a viharba nem lesz ez unalmas? Vagy az lesz? 

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt az ugye már nyolc éves, a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jómúltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. 

Mígnem a héten könyvtárban jártam, és körülnéztem a képregények között. Máskor is szemeztem már a sorozattal, mármint az Élőhalottak-kal, de eddig csak belepörgettem. Most bele is olvastam. Az első két kötet éppen bent volt. Jött velem. Mire hazaértem a Kálvin térről Kaszásdűlőre, nagyjából el is olvastam. Csak azért nem teljesen, mert a BKK-ról leszállva csepergett az eső. 

Akkor a lényeg: nem mondom, hogy lepetéztem. Azt sem mondom, hogy azonnal megleltem benne azt, amiről Ofi beszélt. Igaz, ő nem is a képregényről beszélt. De határozottan van benne valami („Van benne, van benne valami, úúúúú...”), ami megfogott. Nem a trancsír, nem a zombi förmedvények. Azokkal nem is tudok mit kezdeni, már csak világnézetileg sem: abban hiszek, hogy egy életük van, és ennek alapján lesz majd súlyozás az elszámoláskor. Nuku reinkarnáció, nuku azonnali Mennyország, nuku Purgatórium. Egy, a döntéseink szerint leélt élet, és semmi cicó, jön a mérleg. Ráadásul valami vagy félrement, vagy félreértettem, de ha a zombik azért üldözik az élőket, és egymást nem, mert éhesek, akkor miért nem eszik meg, akit elkapnak? Oké, nem voltak szépek, hiányzik róluk ez az, nagy a folytonossági hiány, de amennyien vannak ezek a szarok, az elkapott élőkből semminek sem kellene maradnia. De ne akadékoskodjak, oké.

Viszont már ebben az első részben is volt valami, tényleg volt, ami valahogy kiemelte az általam nem is ismert mezőnyből ezt a sztorit. El kell mondanom, hogy nem a rajzok. A történet szerzőjével és a sokak véleményével ellentétesen én nem találtam jól megrajzoltnak ezt az első részt. Vagy nem teljes egészében találtam annak. A Hellboy, a Sin City vagy A setét torony az jól megrajzolt. De hogy azt írja a szerző is, meg többek is, hogy ragyogóan megrajzolt... Nem tudom, mit néztek? A Blacksad, no, az gyönyörű! Ez az első rész rajzilag nekem az éppen elmegy kategória volt. A mozdulatokban, az arcmimikákban van valami suta esetlegesség, valami, ha  nem is dilettantizmus, de amatőrség. Szerencsére, talán a történet miatt, vagy a rajzoló készségének a gyors evolúciója miatt, de a végén azért csak pozitívra billen a mérleg. Annak ellenére, hogy még a nézőpontok sem valami nagy hűha. Ráadásul a rajzok néha karikatúrába hajlanak. Aztán meg pompásak. Vagyis egyenetlen a színvonal. (Az első kép a történet elejéről való, a két másik a vége feléről. Egyértelmű a fejlődés, ugye?)

De mégis, a történet elvitte a rajzokat. Mi is a történet? Valami cífrang vírus támadja meg a Földet, egy-másfél nap alatt elviszi az embereket, meghalnak, de úra élednek, a régi személyiségük nélkül, bűzlő, rothadó, gyilkos élőhalottként, akik az élőkre vadásznak. 
Ricket, a zsarut meglövik, kómába esik, és amikor magához tér, már egy kiürült, zombikkal teli világra ébred. Megszökik a dögök karmából, útnak ered, és a városban találkozik egy sráccal, aki az utolsó pillanatban kimenti onnan, és elviszi egy kis csoport élőhöz. Akik között Rick megleli a feleségét és a fiát. 
Innentől kavarodik a cselekmény. Néha a francos élőhullákkal csatáznak, néha egymással, néha a múlttal, legtöbbször annak feldolgozásával, hogy már soha nem lesz olyan semmi, mint eddig volt, néha azzal, hogy túl kellene élni, ami most van. 

És valahogy ezt kapta el nagyon jól az író, Robert Kirkman. Mármint azt, hogy nem csupán a cafrangos dögökkel csatázgat a csapat, hanem nagyon sok minden mással is. Mert ettől él a sztori. Sőt, ööö... hihető, de legfőképpen érdekes, mi több, néha elgondolkodtató a történet. És a főhős, Rick jellemfejlődése a tök hétköznapi zsaruból a kis csoport vezetőjééig igen jól felépített. 

Az 1. kötet (Holtidő) értékelése
A 2. kötet (Úton) értékelése.
A 3. kötet (Menedék) értékelése.
A 4. kötet (Szívügyek) értékelése.
Az 5. kötetet (Farkastörvények) értékelése.