Háttér

Volt egy idő, amikor viszonylag sok pszichológiai témájú könyvet olvastam. Jobbára önfejlesztés gyanánt. Idővel aztán meg a gyereknevelésből fakadón, hogy okosabb és bölcsebb legyek. Nem hiszem, hogy nagy sikerrel jártam.
De ahogy teltek-múltak az évek, egyre kevesebb ilyen könyv került a kezembe, mert egyre kevésbé hiszek abban, hogy a pszichológiával sokkal előrébb vagyunk. Már ami a megoldásokat illeti. Nem segített ebben az sem, hogy amikor pszichológusokkal lett dolgom, bár nem az én személyem miatt, nagyjából odáig jutottunk, hogy megfogalmazták cihológiaiul, amit úgyis tudtunk, viszont marha sokat kellett érte fizetni. De sem megoldás, sem iránymutatás nem volt. De komolyan semmi. Ötlet is csak egy olyan basszusvalamitkellmondanom. Meg kellett kérdeznem a cihómókustól, hogy most komolyan ennyi, ezért csesztünk el a rendelőjében ennyi időt? Ezért.
Szóval egy ideje nem olvasok pszichológiai témájú könyveket.

Amiért erre a könyvre rávetődtem, annak az oka roppant egyszerű. Érintve vagyok. Nem mint címszereplő. Aki ismer, tudja, nem vagyok sem agresszor, sem manipulátor. De mert van a környezetemben valaki, aki mindkettő, így már nálam is alakul a dolog. Az illető része a mindennapjaimnak.

Kezdetben segíteni akartam neki. Aztán ahogy telt-múlt az idő, a nagyon sok idő, felfogtam, hogy rá is igaz, hogy segíteni csak annak lehet, aki hagyja. Ő viszont a problémát sem fogja fel… :-(
Számára egyetlen dolog létezik, egyetlen cél lebeg csak a szeme előtt: kivétel nélkül minden szituációból játszmát csinálni, és kivétel nélkül minden játszmát megnyerni. Senki más akarata nem érvényesülhet sehol, semmiben. Akkor is feltétlenül neki kell győznie, ha az sem a rövid, sem a hosszú távú érdekeivel nem egyezik meg. Mert nem a cél a fontos. Cél, célok nincsenek. Hacsak magát a mindenáron való győzelmet nem tekintjük annak. De mondom, a játszma-győzelme nagyon-nagyon sok esetben éppen a saját érdekeit rombolja. Elképesztő!

Pár éve a Balaton partján kirobbant belőlem ezzel a személlyel kapcsolatban két-három napló-oldal. Szinte már szűköltem miatta a tehetetlenségtől. S jobb, hogy szűköltem, mert ha nem ezt teszem, hanem valami mást, az már büntető-törvénykönyvi esemény lett volna. A naplómban nyoma van, hogy kitaláltam egy új pszichológiai fogalmat, úgy hívják, pragmatikus erkölcs. A lényege, hogy a célszemélyem nem erkölcstelen. Van neki olyanja. Igaz, az erkölcsös viselkedést kizárólag mástól várja el, de mindenki mástól, és mindenkitől maradéktalanul. Őszinte és mély a felháborodása, ha a mindenki más nem az elvárásai szerint teljesít. Tisztában van az erkölcsi kategóriákkal, követelményekkel,, az ok-okozatokkal, ám egyirányú utcaként éli meg ezeket a mindennapokban: maga felé evidenciaként, a maga részéről, mások felé ellenben magasról tesz az egészre.

A kommunikációja valami hihetetlen! Megszámolni sem tudom, hány olyan eset volt, amikor a reakciói következtében beállt nálam a kékhalál, újra kellett boot-olnom a rendszeremet, s csak pár perc néma pszichés gyász után voltam képes megszólalni. Hogy kedvenc, Svájcban élő barátomat idézzem, a kommunikációjának a döntő része hasonlóan zajlik:
– Figyelj, a macskád már megint a küszöbömre szart!
– Jó, de vedd már észre, rajtad meg sárga nyakkendő van!
Ugye, hogy ugye?

A támadás, a védekezés, a mellébeszélés, a tagadás, a hárítás, a felelősség eltolása, mind-mind lételeme. Ha kell, agresszorból másodperceken belül válik áldozattá, akiért minimum zokogni illik.
A valósággal meglehetősen sajátos kapcsolata van, ha érted, mire gondolok. Egyfelől ha kinyitja a száját, és levegőt vesz, már azt is nehezen tudom elhinni. Másrészt a történések interpretációja már ezerszer nyomatékosította, hogy annak, amit hallok, annak a felét sem szabad készpénznek venni, mert a dolgok mindig úgy történnek, hogy az neki rossz legyen, ám ebben a személyének természetesen semmi része nincsen, ő mindössze mások és körülmények kegyetlen összjátékának a martaléka.

Hosszú-hosszú évek óta tehetetlen vagyok vele szemben. El kell ismernem, elismerőn, szégyenkezve, bárhogyan: ő győzött. Nincsen ellenszerem, nincsen módszerem, nincsen érvem, nincsen megfelelő motivációs eszközöm. Tény, már nincsen türelmem sem, sőt, odáig jutottam, hogy már nincsen bennem különösebb segítőszándék sem (vö.: segíteni annak lehet…). Érzelmileg már nagyon régen képtelen vagyok mellé állni. Nyilván. Megalázott vagyok, tehetetlen, frusztrált, dühös és türelmetlen. Nem mintha őt ezzel manipulálni akarnám. Meg sem próbálom. Már megtettem. Ezt is, mint annyi minden mást.

Nincs benne egy szikrányi cselekvőkész empátia sem. Tudja, mit okoz, tudja, a szavainak, tetteinek mi a következménye. Nagyon pontosan tudja. Csak valami hihetetlenül, rohadtul nem érdekli. Tudja, az érzéseimmel nekem kell valamit kezdenem, az nem az ő dolga. És nincs igaza? (Mindjárt hányok!)

Az érzéseimet már nagyon régen nem szégyellem sem mások, sem önmagam előtt. S ez nálam nagyon nagy dolog. Maximum bizonyos kapcsolatokban rejlő fullasztón fárasztó következmények miatt cizellálom őket a kommunikációmban.

A könyv

Kell-e folytatnom, miért csaptam le erre a könyvre, mint tyúk a takonyra? Aki fuldoklik, annak a szalmaszál is mentőövnek tűnik. Ugye?

S ahogyan olvasni kezdtem, hallelújázásba fogtam. Igen, ez az, erre vártam, ezt kerestem! Úgy van, nem beteg a célszemélyem! Úgy van, nem pátyolgatni kell, ezt mondom évek óta magam is! A pátyolgatással csak visszanyal a fagyi, semmi nem fog semerre sem menni, csak még mélyebbre merülünk az iszapbirkózás közben. Úgy van, szembe kell vele állni, ki kell mondani a frankót, keményen meg kell szabni a határokat, nyíltan meg kell fogalmazni számára a kommunikációja tarthatatlan problémáit, a cselekedeteit, az über-önzését! Minősíteni nem szabad. Öööö… ez már nem megy. Nagyon sokáig működött. Most már képtelen vagyok rá.

Olvastam, olvastam a könyvet, és ujjongtam: igen, erről van szó, úgy van, ezt élem meg, feketén-fehéren itt van a célszemélyem jellemzése, a reakciói, a módszerei, persze, pont így, pont ezt ő is. Ez az örvendezés úgy addig a fejezetig meg is maradt bennem, amíg a megoldást taglaló részhez el nem értünk.

Isten látja lelkemet, amióta tudom, hogy léteznek (Eric Berne: Emberi játszmák első magyar megjelenése), azóta iparkodom kerülni a játszmákat. Legalább azokkal, akik a szívem csücskei. Majd húsz évig kevesebb sikerrel. Amióta Szerelmetesfeleségtársamat ismerem, azóta sokkal többel. Vannak nagyon komoly tanulságai egy válásnak és következményeinek. (Bár manapság gyanakszom, hogy valami körmönfont módon mégis csúszunk bele valamibe, pedig sok hosszú évig nagyon büszkék voltunk rá, hogy mi nem játszmázunk.)
Tehát tisztában vagyok vele, hogy egy agresszív, manipulatív személlyel kapcsolatban, vagy ahogyan Simon hívja, egy karakterzavaros emberrel óhatatlanul kialakulnak játszmák. Ő ezekből él. Nem tud máshogyan létezni, kommunikálni.

Szóval jött az a fejezet, ami a megoldástokra világit rá. Minden bizonnyal túl nagy elvárásokkal voltam felé, a saját élethelyzetemből kiindulva.

Mert azt mondja, ismerjük az agresszor manipulátorok technikáit. Fel is sorolja őket. Nagyjából ismertem.

Aztán azt mondja, ismerjük saját magunkat, és tudatosítsuk, hogy a manipulátor-agresszorokat nem fogjuk tudni megváltoztatni, sokkal előbb magunkat. Hökk! Akkor minek a könyv?

Aztán mégis jönnek a tanácsok, hogyan állhatunk ellen, hogy változzon a kapcsolat, és még példákat is kapunk rá, hogy X. és Y. milyen kis konzekvensek voltak, és lám-lám, életük agresszor-manipulátorai igen gyorsan észbe kaptak.

Én meg csak lestem, mint a moziban, mert aztán a könyv sitty-sutty véget ért. Még annyit se tudtam mondani, hogy bocsi, de a technikákat, tanácsokat jobbára próbáltam alkalmazni, vagy béna vagyok, vagy a könyv alanyai mocsok ügyesek, vagy az ő manipulátor-agresszoraik nem voltak olyan konzekvensek, mint az enyém, de a sztorik, amiket olvastam, nevetségesen kispályások, séróból mondom, hogy a saját agresszor-manipulátorom hogyan reagálna. Mondom, mert ismerem, mert borítékolom a dolgait, a szavait, a reakcióit.

Vagyis nálam kudarcot vallott a könyv. A gondfeltárás pöpec, a manipulátor-agresszorok bemutatása nagyon a helyén van, a gyakorlat ellenben harmatgyenge. Mert nézzük csak azt a tényt, hogy akinek van hasonló gyötrője, magát a gyötrőt, a módszereit pompásan ismeri, de az ellene, vele szemben alkalmazható ellenszereket, praktikákat nem annyira. Viszont a könyv tartalmi eloszlása olyan, mint a magyar parlament: kétharmad az első rész, egyharmad a megoldás, de annak semmi ereje.

[csüggedten]: Így passz, megy vissza a Rukkolára.

Háttér, 2009, ISBN: 9639365889

3/5

(2018)

Heltai Jenő nem a legjelentősebb magyar író. Ennek ellenére folyamatosan olvasott, művei rendre megjelennek, jelentős színpadi sikereket ért el, több művét képregényesítették.

Részemről egészen fiatalon találkoztam a nevével: valamelyik napilap sorozatban közölt képregényeket, minden egyes számban négy-öt kockát, az utolsó előtti oldalon. Az első képregény, amivel találkoztam Heltai Ezerkettedik éjszaká-jának adaptációja volt, Korcsmáros Pál rajzaival. Egy első intellektuális szerelem kezdete volt ez.

Aztán évekkel később jött A néma levente paródiája, Antal Imrével. Aztán még néhány képregényváltozatával a műveinek: A 111-es, Jaguár, VII. Emmánuel, Kiskirályok, Family Hotel, hol Korcsmáros, hol Zorád Ernő rajzaival. Aztán a képregényekből kiindulva ugyanezeknek az eredetijével is.

Nagy meglepetés volt mindegyik kisregény. Egyfelől a humora miatt. Másfelől a groteszksége, az abszurditása végett. De mindegyik megnyert magának.

Heltainak ezen művei számomra felsorakoznak, sőt, inkább az élére állnak annak az irodalmi vonalnak, amit Vaszary Gábor, Aszlányi Károly és Vaszary János képviselt. Romantikus, érzelmes, mulatságos és Heltai egy-egy művében hozzátesz valami kis Kosztolányit is.

Ezt a most olvasott kötetet az új kaszásdűlői könyvmegállóban találtam. Már az első mondata megnyert magának: Én, Kékes Tamás, ezeknek a soroknak az írója, ma negyven éves vagyok. És boldog vagyok! Mégpedig azért, mert sikerült egy ifjúkori bűnömet jóvátennem. Ez az ifjúkori bűnöm az, hogy megházasodtam. Nem nagyon régen, mindössze négy évvel ezelőtt, de ezt az időt olyan távolinak látom már, hogy bátran minősíthetem ifjúkornak. Különben is legokosabb, ha ostobaságainkat mindig ifjúkori ostobaságoknak minősítjük. Így mindig fiatalok maradunk.

Megnyert, mert negyvenévesen váltam. Igaz, én tizenhét év után. Huszonnégy voltam, amikor házultam. Amikor életem nője, sSerelmetesfeleségtársam később megkérdezte, voltaképpen miért is nősültem először, kicsit úgy jártam, mint Uma Thurman által alakított Menyasszony a Kill Bill 2-ben, amikor Kill Bill igazságszérumot adott be neki, és megkérdezte, miért csalta meg őt. A nő zokogva válaszolta (az igazságszérum hatása alatt!): – Nem tudom!

Szóval elolvastam ezt az első bekezdést, és magamhoz öleltem a könyvet: – Jössz velem, kis barátom!
Annyira jött, hogy minden mást félretettem.

Két kisregény van a kötetben. Két nagyon nem egy stílusú, hangulatú, mondanivalójú kisregény.

MÁSODIK FELESÉGEM

A Második feleségem egy habkönnyű, különösebb súly nélküli, ám roppant szórakoztató, mulatságos komédia a házasságról, a szerelemről, a férfi és nő, férj és feleség kapcsolatáról. Csak azon csudálkozom, hogy nem született filmverziója, hiszen annyira, de annyira simán olyan, mint a harmincas-negyvenes évek habkönnyű, de feledhetetlen magyar komédiái. Ráadásul eredetileg 1912-ben jelent meg, tehát még simán helyén lett volna kronológiailag is.

Tamás és a felesége Lenke négy év házasság után rájönnek, hogy képtelenek együtt élni. Elhatározzák, hogy elválnak, de Lenke azt a kikötést teszi, hogy rendben, válik, de előbb keressenek neki új férjét, nem akar két szék között a földön kikötni. Tamás reálisnak találja a felesége feltételét, így rendkívül mulatságos bonyodalmakkal kezdetét veszi hát a férjvadászat. Férj és feleség összedolgoznak, hogy a feleségnek összehozzanak egy minél jobb partit. Az összehozás közben mindkettőjük számára meglepő dolgok derülnek ki a másikról. Amit az imént leírtam, olyan, mint egy vacak filmismertető, de ha többet, közelebbit írok, az vastagon spoiler. Legyen elég annyi, hogy jó, nem életszerű, amit olvasunk (bár ki tudja, ahogy elnézegetem a tág baráti kör párkapcsolatait, még akár bele is fér) a kisregény letehetetlen, és többször hangosan felröhögtem az olvasásakor. Mondom: pompás szórakozás!

5/5

ÉLETKE

Tekintsünk el attól az egyébként is csak engem érdeklő és befolyásoló ténytől, hogy az exem szólított engem Életkének, amikor szerinte valami helyteleníthetőt mondtam vagy tettem. Ezáltal számomra a hülyebaromállattínóökör rokonértelmű szava az Életke. Ehhez Heltainak semmi köze nincsen, ez az én magánügyem. Ahogy ahhoz sincsen köze, hogy a könyv címét én először egybeolvastam: Második feleségem, Életke. Ami számomra azért volt képzavar, mert valóban, Szerelmetesfeleségtársam a második feleségem, de ugye az első szólított engem Életkének, ráadásul a fenti, elítélő értelemben. De azért ezek mégiscsak csatlakozási pontok. 

Ez egészen más kategóriájú, hangulatú, mondanivalójú kisregény. Életke egy kislány. Lelkileg teljesen egészséges, értelmes kislány, aki púposan, testileg csodacsúnyának született. De az arca és a lelke szép. Az őt körülvevő világ viszont egyáltalán nem az: Magyarországon vagyunk, az első világháború alatti és az azt követő időben. Életke édesapja, az asztalosmester meghal a háborúban, az édesanyja a testvére tanácsára átalakítja a műhelyt, és vendéglőt nyit belőle, hogy meg tudjanak élni. Azonban az új életbe, a vállalkozásba Életke nem fér bele. Őt a nagybácsi tanácsára beadja az édesanyja a nyomorék gyerekek intézetébe. Életke különleges érzékkel megáldott varrónővé lesz, aki a ragyogó kisugárzásánál fogva feledtetni tudja testi torzságát is. És tizenhat éves lesz…

Nem tudom, mi indította Heltait ennek a kisregénynek a megírására. Ahogy indul a történet, az a benyomásom támadt, hogy valamiféle magyar Copperfield Dávid vagy Twist Olivér lesz belőle. Bevallom egyiket sem szerettem soha, érdeklődés hiányában többszöri nekifutással végleg feladtam mindkettőt. Ezért nem lettem túl lelkes Életkével kapcsolatban sem. Aztán valahogy finomodott a történet, Heltai néhány ponton kimondottan szépen írt, gyönyörűen érzékeltetett, különösen Életke és a befolyásolható édesanyja változó, finoman torzuló kapcsolatát.

Aztán valahol kap egy leheletnyi gellert az egész, hogy aztán visszatérjen az eredeti nyomsávba, de akkor meg véget ér Életke története. Amikor Életke szembesül azzal, hogy testi fogyatéka ellenére nőként is érhet el sikereket, s hogy akaratát használva szembe fordulhat a családdal, ott valami olyan érzésem támadt, mintha a harmincas évek politikailag korrekt Csodácská-ját olvastam volna. Ami persze eget verő butaság, sok szempontból. De valahogy nem tudtam ettől az érzéstől megszabadulni. Bizonyára sokat elmond rólam, vagy erről a PC-uralta világról, de valahogy innen lanyhult is az érdeklődésem. Erről nem Heltai tehet. De nem is sikerült visszaszereznie a figyelmemet. Aminek az is az oka, hogy igazi konfliktus nincs is a történetben, mozaikok vannak, amelyek egyszer csak, nagyjából minden érthető ok nélkül megszakadnak. Rá tudok húzni egy erőltetett magyarázatot (Életke az által, hogy rövid időn belül ketten is feleségül akarják venni, ráadásul eltérő korosztálybeliek, megérti, hogy vannak külső-belső értékei, evégett nem kell kapkodnia, mintegy fittyet hányhat a testi hátrányaira), de nem akarok ilyet tenni. Egyfelől nem akarom megmondani Heltai véleményét, másfelől, bevallom, annyira nem is került hozzám közel ez az egész Életke dolog, hogy bármilyen szinten küzdjek érte, vele, ellene. 

3/5

Szépirodalmi, Budapest, 1963, 286 oldal

 (2018)  

A leány nagyon szép volt és fönségesen, magasztosan buta. Egészséges lényén azonban nem az a jóleső, szelíd butaság ömlött el, amely ránk, férfiakra olyan jótékonyan, megnyugtatóan hat, mint a jeges borogatás. Nem. Ez a leány konokul, megátalkodottan, gonoszul buta volt. Azt a butaságot sugározta ki, amelynek a nyomában fogak csikorgatása, fejek falbaverése fakad. Azt a butaságot, amelynek bűvkörében élni pokol; azt a félelmetes, ijesztő butaságot, amely megbocsáthatóvá teszi a gyilkosságot és kívánatossá az öngyilkosságot. Ez a butaság természetfölötti volt, ez előtt le kellett tenni a kalapot, ez előtt le kellett borulni […] (64.)

 

– Tudja mit? Mára kegyelmezzünk meg egymásnak… Ne törjük a fejünket. Úgy sem jut eszünkbe semmi. Kössünk mára fegyverszünetet, éljünk jól, jókedvűen, kedvesen, ahogy olyan emberekhez illik, akik nem szeretik egymást… (74.)

Én, Kékes Tamás, ezeknek a soroknak az írója, ma negyven éves vagyok. És boldog vagyok! Mégpedig azért, mert sikerült egy ifjúkori bűnömet jóvátennem. Ez az ifjúkori bűnöm az, hogy megházasodtam. Nem nagyon régen, mindössze négy évvel ezelőtt, de ezt az időt olyan távolinak látom már, hogy bátran minősíthetem ifjúkornak. Különben is legokosabb, ha ostobaságainkat mindig ifjúkori ostobaságoknak minősítjük. Így mindig fiatalok maradunk. (7.)

 

Jó kis történet, muris alapötlettel, és vicces végkifejlettel. Asterix faluján kívül, egy másik gall faluban helyzet van: a falut egy hatalmas árok osztja ketté. De nem csupán a falut, hanem annak lakóit is, az árok mindkét partján külön vezér uralkodik, egy folyton-folyt egymásra acsarkodó testvérpár. Az ő egymás iránti gyűlöletük tönkre teszi az árok mindkét partján lakók életét. Az egyik vezérnek fia, a másiknak lánya van, akik természetesen egymásba szeretnek, mintegy létrehozva az ókori Rómeó és Júlia történetét. Uderzo, aki kivételesen egyedül jegyzi ezt a történetet, fel is használja önnön ötletét, és rajzol néhány szép képet. Ami nem annyira jellemző az Asterix-kötetekre. Illetve nem a szép képek jellemzők rájuk. A fiú neve Comix (hatalmas!).
Aztán amikor az egyik vezér úgy dönt, hogy a rómaiak segítségét kéri a másik vezér ellen, a másik vezér fia annyira besokalódik, hogy elindul Asterix falujában segítséget kérni az apák áldatlan belső háborújának véget vetése érdekében. Asterix ezúttal nem csupán Obelix, hanem Csodaturmix társaságában kel útra. Sejthetitek!

Tényleg muris, sőt, ha akarom, tanulságos is a történet, még ha sovánka is a tanulság. De amit a Csodaturmix főzetei művelnek a rómaiakkal, az valami csuda muris, azám!

Csak egy valamit nem értek: az a zöld kis gall Hanyistók hogy a fenébe keveredett a történetbe? Csúnya is, észszerűtlen is, megmagyarázatlan is, marhára ki is lóg. Nem a szerepe miatt, az teljesen rendben van, hanem a faji hovatartozása és ebből fakadó rútsága miatt. 

Valamint valahogy most hiányzottak a történet korából kilógó, valós személyek karikatúráját ábrázoló szereplők, és kiszólások. Bár éppen Comix esetében van olyan érzésem, hogy a való világban ő is valaki. Az Asterix-füzetekhez képest az ő alakja is kilóg: egyszerűen túl reális, túl valós, túl szép. De a kilógás nem zavaró, csak kapunk némi ízelítőt, mi lenne, ha Uderzo szuperhősöst rajzolna.

(2018)

A Pók utcai lakótelep gyermek-Könyvmegállójában találtam rá tegnap erre a könyvjelzőnyi kamaszkönyvre. Szerelmetesfeleségtársammal kiültünk a pünkösdfürdői Duna-partra, nagyon kellemes, meleg idő volt, kiterítettük a felsőinket a betonra, ittunk egy kis cserszegi fűszerest, nézegettük a kacsákat, hallgattuk a csöndet, majd hanyatt dőltünk. Életem párja elszunyókált, én pedig beleolvastam a könyvmegállókból (mert voltunk a CBA előtti felnőtt megállónál is) elhozott könyvekbe. Ez maradt a kezemben. Amíg csudálatos asszonyom szunyókált, nagyjából végig is olvastam.

A történet végtelenül egyszerű. Angliában vagyunk, valami nagyvárosban, talán Londonban. De annak a külvárosában. Mintegy a Dzsumbujban. Az írónő nem gátlásos, őszintén bemutatja a főhőseit: műveletlen, szókincs nélküli, bot egyszerűségű diákok, szüleik és szomszédaik. Mintha az angol Üvegtigris kamasz verzióját néznénk. Adva van egy tannéni, aki szeretne valamit kihozni a srácokból, ezért megszervez egy középkori élőképet. (Amit a srácok élőgépnek értenek. Egyébként a könyv néhány jó poénja ugyanezen séma szerint csattan el: a Dzsumbuj, ami a könyvben egyébként Gazrét lakó hallanak valamit, de mert a szókincsük a pitypangok szintjén vegetál, nem értik és valami bődületes baromságot hallanak ki belőle. Például? Ha van monostor, akkor kell lennie sztereostornak, ha már ostor. A hatóságilag az hátsóilag. A színésziskola az színes iskola. És így tovább.) Aztán akad egy alig foglalkoztatott színész, aki kitalálja, hogy csináljanak egy filmet Gazrétről, aminek gyerekek a főszereplői. Csak a nyersanyagok árát kell összetarhálni. És lőn. És mindenki ügyes, kafa lesz a film, a főszereplő skac különösen jó benne, egy tanácsi (!) dolgozót alakít, aki mindenbe beleköt. De ő is olyan jó fej, hogy aztán tökre tetszik neki a karakír. És az állástalan színész állást kap. És a főszereplő skac elhatározza, hogy színésziskolába megy, és a bot egyszerűségű szülei helyett meg is írja a jelentkezési lapot (bot egyszerűen).
És ennyi.

Igazából fogalmam sincs, hogy mi ez? Mondom, leginkább angol, kamasz Üvegtigris-ként tudom értelmezni. De így a szereplőket nem szeretjük, nincs is időnk megszeretni, sokkal inkább pusztán nevetünk rajtunk. S mert rövid a könyv, hosszabban meg valószínűleg le is tennénk, azonosulni sem tudunk velük, pusztán egy kicsit felülről tekinteni rájuk.
Lehetne az az üzenet, hogy csak mutatni kell ennek a lecsúszott vagy lent született rétegnek valami értelmes célt, és némi értetlen vonakodás után odaáll mellé, de ez annyira naiv, annyira béna üzenet, hogy ember nincsen, aki elhiszi. Ez akkora öngól, mint például a Doktor Szöszi története.

Az is lehetne üzenet, hogy minden ember értékes, csak meg kell találni az értékét. Ez még igaz is. De azért képzeljük el, amikor a kamasz főhősünk olyan angollal, amit beszél, és amit a fordítás is kiemel, ezzel a vidék-alsói tájszólásos vót-okkal, akkó-kal, miegymásokkal teletűzdelt nem éppen oxfordi angollal megjelenik a suliban, és megszólal… Nem kell hozzá élénk fantázia.
Vagy az, hogy éld az életedet, és úgyis szembejön jön majd a Nagy Lehetőség? Hááát…, nem tudom.

Voltaképpen az egész olyan nem tudom…

Hiánypótlás 4.

A „Hiánypótlás”-sorozat a blogomon azoknak a könyveknek az értékeléseit sorakoztatja fel, amelyeket réges-régen olvastam, meghatározó olvasmányélménnyé lettek, de túl széles út és illetlenség lenne harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni róluk, ezért a sorozat elemei újraolvasások következményei. 

Ez egy kicsikét umbuldált értékelés, lesz, mint az előző köteté is volt. Jelenleg egy kötetbe szedve olvasom a Csutak-történeteket, de logikailag jól megokoltnak tartom, hogy kötetenként különszedve is feltegyem az értékeléseket. Aztán majd egybe pakolva feldobom az egészet, hátha lesz valaki olyan merész, hogy a négy kötetet végtelen hosszú recenzióját is magáévá tegye. De a bátortalanabbaknak itt van az emberi fogyasztásra még alkalmas, rövidebb, cincált verzió.

A második Csutak-történet. Álomszerűbb, néhol szürreális, de döntőn még mindig reális. A történet roppant egyszerű: egy fuvarosnő meg akar szabadulni kiszolgált, sovány, szürke gebéjétől, akibe Csutak beleszeret, megmenti és elrejti ide-oda, de az események végül elsodorják a paripának egyáltalán nem nevezhető pacit.

Mivel a könyvnek, ugye, van előzménye, adja magát az összehasonlítás önkéntélen kényszere. Ahogy az első résznél írtam, Csutak egy csetlő-botló, mély érzésű, de gyenge akaratú figura, aki a tápláléklánc legalján vegetál a kis szép lelkével. Itt azonban történik vele valami. Nem nagy dolog, de határozottan megfogható: Csutak bár egyéniség volt eddig is, jellemmé is lesz. A ló iránti szimpátiája, a gondoskodás kényszere, az elrejtés, a táplálás szükségszerűsége határozott döntéseket vált ki belőle. S bár a többiek szemében Csutak még mindig csak olyan kis vállon veregetős Csutikám, az eseményeket, ahol kompetenciája, már Csutak irányítja. 

A történet voltaképpen önállóan is olvasható, de mégis onnan folytatódik, ahol az első kötet abbahagyta. Csak mégis máshonnan: az eddigi barátokat szétszórta, elsodorta az élet, emlékké, nosztalgiává váltak. Az első kötet eseményei pedig bevonultak a Nagy Történetek sorába. Ebben a kötetben is vannak barátok, de valahogy színtelenebbek, szürkébbek, névvel is névtelenek. De kétségtelenül ott vannak Csutak mellett. 

De Csutak továbbra is magányos. A szürke ló iránti felelősségvállalás, a gondoskodás kényszere, a szeretet egy magasabb szintre emeli Csutakot, de a magánya ettől nem oldódik. Viszont amíg az első kötetben az öreg deszkakerítés volt a partnere, addig itt a már egy élőlény, a ló válik azzá. 

A történetben felbukkan a Csutak szemében legendássá nőtt alakú Színes Géza. Az alakja azonban már nem az a nemes, nagylelkű figura, aki az első kötetben volt. Mándy csudálatosan érzékelteti, hogyan szakadnak el egymástól a srácok. Csutak még kapaszkodik a régi kapcsolatba, de Géza már egészen máshol tart, számára a múlt nem legenda, a múlt alakjai nem a Nagy Barátságok, hanem csak vállon veregetni való, felületes figyelmet érdemlő díszletek. Színes Géza már képtelen megérteni a szürke ló dolgát, a reakciója a lesajnálás. S bár ez persze roppant fájdalmas, miközben idegenkedünk a színésszé lett Géza felnőttsége felett, be kell látnunk, hogy Csutak dolga ezzel a szürke lóval, bármilyen heroikus küzd, bármilyen nemes céljai és motivációi vannak, halálra ítélt és felesleges. Így bármennyire visszatetsző Géza reakciója, igaza van a tényeket illetőn. Amiben nincsen: már képtelen megérteni Csutakot. Nem azonos a világ, amiben élnek. Az a jelenet, amiben ez egyértelműen kiderül, szerintem testvér-jelenete finomságban, fájdalomban, apró rezdülésekben a Nagy generáció című film azon zseniális jelentének, amikor az Amerikába disszidált Réb (Cserhalmi György) és Makai (Eperjes Károly) sok-sok év után újra találkoznak egy pesti kocsmában. Barátok voltak, de Réb gyakorlatilag itt hagyta a niemand Makait, és nélküle disszidált. Az elmúlt évek azonban überelik ezt a jellemtelenséget, marad a Nagy Múlt. Cserhalmi és Eperjes valami zseniális ebben a jelenetben! No, valami ilyesmi kis finomságokat hoz Csutak és Géza jelenete, amikor az előbbi beavatja az utóbbit a ló történetébe (lásd alább az idézetet!) Az árulás Csutakék esetében is szerves része a kapcsolat alakulásának: Géza elárulja a lovat, így Csutakot is. A saját jelenlegi céljai fontosabbá válnak, mint amennyire régi barátságuk fontos számára. 

Csutak új barátai sem az igazi barátok. Azért nem, mert bár engedelmeskednek neki, de Csutak céljai nem az ő céljaik. A ló nem a barátjuk, nem megmenteni való élet, mindössze egy izgalmas buli. Amikor Géza és a filmesek megjelennek képben, az új barátok céljai az idealizmustól a realitások felé fordulnak. A ló értelmetlen, mert eleve bukásra ítélt bújtatgatása semmiben sem különbözik az azonnali színészi álmoktól, a forgatókönyv-írástól vagy a kaszkadőrségtől, amikkel a barátok pár napon belül előállnak, bízva abban, hogy pusztán annyi elég lesz a megvalósításhoz, hogy Csutak ismeri Színes Gézát. A Csutakban munkálkodó idealista naivitás a kapcsolat jegyében serkentett tevékenységre. A barátokban munkálkodó naivitás pusztán a felemelkedést, a materiális célok elérését kívánta. Ezáltal Csutak minden naivitása ellenére magasabb erkölcsi kategóriát képvisel. De persze erkölcsi magasság ide, materiális célok oda, a naivitást bebukja mindenki, egytől egyig. Csak Csutak legalább szimpatikus mindvégig.

*

A Csutak és a szürke ló jó könyv. Nem egyenletes, a befejezése például kicsit ok és cél nélkülien szürreális, de ennek ellenére kedves, pompásan megírt regény. Erre is igaz, mint az első kötetre: nincs gyerek és felnőtt irodalom, csak irodalom van. Annak ellenére, hogy vélem, a mai tizenévesek nem tudnának mit kezdeni ezzel a könyvvel. Szóval ez szürke lovas történet a kapcsolatokról szól. A viszonosság fontosságáról. Arról, hogy egyoldalú kapcsolat nincsen, mert az nem kapcsolat. Szegény, lúzer Csutak megpróbálja mindenfelé belepakolni a teljes mivoltát a kapcsolatokba, a barátai, a ló, Színes Géza felé, de sehonnan nem kapja vissza a töredékét sem annak, amit belepakolt. Leginkább még a barátaitól jönnek vissza figyelem- és szeretet-csomagocskák. Csutak viszont a lóra és Gézára koncentrál. Rossz az orientáció, és emiatt Csutak csalódott is lesz. A ló és Géza, más-más okból ugyan, de gyakorlatilag se sem sz@rják őt. 

Szóval olyan ez a regény, mint a hagyma: lehúzunk egy réteget, és mindig újat találunk alatta. Az első rész sem fikázható, de ez mélyebb, fontosabb, és egyáltalán nem nehezebben fogyasztható, mint az az volt. 

A Csutak és a szürke ló filmadaptációját 1961-ben mutatták be. A rendezője Várkonyi Zoltán volt. Bár hangulatában hozza Mándy világát, nézhető, élvezhető film, valahogy mégis olyan kis mozaikszerű, széteső és néhol művészieskedő az alkotás.

5/5

(2018) 

– Akkor mi van? Csutikám, te egyáltalán nem figyelsz, és összevissza beszélsz. 
Csutikám… 
Ez megint a régi Géza volt. És a „Csutikám” valahogy úgy érezte, mintha egy napra se szakadtak volna el egymástól. 
„Csutikám” egy darabig hallgatott, aztán kibökte: 
– Van egy ló. Egy szürke ló. 
És mert Géza nem szólt közbe, egyszerre leadta az egészet. Hogy akadt össze az utcán a szürke lóval, aztán hogy lopták el a telepről. 
– Tudod, Géza, csak azért, hogy ne kerüljön a vágóhídra, mert hidd el, még összeszedi magát, csak az a fontos, hogy ne engedjük. 
Várt egy kicsit. Gézára pislogott, mintha ehhez még csak az ő engedélye hiányozna. 
Géza hallgatott. A lábát lógázta a széken, és hallgatott. 
Csutak meg a pincéről beszélt. Sorra elmondott mindent. Hogy először Kamocsáék pincéjébe vitték a lovat, aztán Katiékhoz, majd végül ki a szigetre. 
– Mert azt is tudnod kell, Géza, hogy van egy szigetünk a pályaudvar mellett. 
Géza fölpillantott, és mintha valami megcsillant volna a tekintetében. 
– A fuvarosnő valahogy megszagolta a dolgot. 
– A fuvarosnő? – kérdezte Géza. 
– Tudod, a ló gazdája – bólintott Csutak. – Már volt fent nálam, és lehet, hogy a többiekhez is elmegy. 
Csutak elakadt. Most… most ki kell mondania, amiért tulajdonképpen eljött. 
– Hidd el, Géza – kezdte akadozva –, akármi is történik, akárhogy is faggat az a nő, én nem szólok… és soha, de soha nem árulom el. 
Géza hallgatott. 
Csutak közelebb hajolt hozzá. 
– Sose felejtem el, amit akkoriban mondtál az Ér utcában. 
Géza végighúzta kezét az arcán. Mintha már nem lenne egészen biztos benne, hogy tulajdonképpen mit is mondott akkoriban az Ér utcában. 
– Hogy az ember soha, de soha ne árulja el a barátját – suttogta Csutak. – És hidd el, Géza, velem nem fogsz szégyent vallani. 
Géza elmosolyodott. S most olyasmit mondott, hogy Csutak majdnem leesett a székről. 
– Butaság. 
– De Géza!… Azt a lovat vágóhídra vinnék! 
Géza arca mintha lassan-lassan távolodna. 
– Hát nem érted? – Csutak legszívesebben az arcába kiáltotta volna: „Géza! Ébredj fel! Hiszen neked értened kell…” 
Géza a szék támlája mögül bólogatott. 
– Jó nagy kavarodást csináltatok, az biztos. 
– Kavarodást? 
– És egy öreg vasúti kupéban lakik a szürke ló? 
– Igen, de nem az a fontos, hanem… – Csutak elhallgatott. Gézára bámult, és a fejét rázta. 
– Tessék? – kérdezte Géza. – Mondtál valamit? 
– Semmit. 
– De valamit akartál… 
– Semmit, Géza, hidd el. – Csutak még egyszer Gézára nézett, a nagy Színesre. – Szervusz – mondta, és keserű szívvel elsietett. 
Géza a fejét csóválta, amikor egyedül maradt. 
– Kedves hólyag, csak tudnám, mit akar azzal a lóval?

 *

Csutak alatt megreccsent a szék. Gonoszul, alattomosan, mintha már nagyon unná Csutakot.

 *

 Ócskavastelep. Ide ment be a nő a szürke lóval. Csutakék megálltak a deszkakerítésnél. A deszka hasadéka között vaskupacok végtelen sorát lehetett látni. Egymásra dobált lavórokat. Egy szürkésfekete kádat. 
– Ide viszi a lovat – mondta Dunai. 
– Mit akarhat vele? – kérdezte suttogva Kati. 
– Kiméri ócskavasnak – bólintott Kamocsa.

Hiánypótlás 3.

A „Hiánypótlás”-sorozat a blogomon azoknak a könyveknek az értékeléseit sorakoztatja fel, amelyeket réges-régen olvastam, meghatározó olvasmányélménnyé lettek, de túl széles út és illetlenség lenne harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni róluk, ezért a sorozat elemei újraolvasások következményei. 

Ez egy kicsikét umbuldált értékelés. Jelenleg egy kötetbe szedve olvasom a Csutak-történeteket, de logikailag jól megokoltnak tartom, hogy kötetenként különszedve is feltegyem az értékeléseket. Aztán majd egybe pakolva feldobom az egészet, hátha lesz valaki olyan merész, hogy a négy kötetet végtelen hosszú recenzióját is magáévá tegye. De a bátortalanabbaknak itt van az emberi fogyasztásra még alkalmas rövidebb, cincált verzió.

Mándy Iván azoknak az íróknak az iskolapéldája, akik bizonyítják, hogy igazából nincs külön ifjúsági és felnőtt irodalom, hanem csak irodalom van, ami jó vagy rossz. A Csutak-sorozat első kötete jó irodalom. 

Mándy Iván írásművészetével gyerekfejjel találkoztam először, a Delfin Könyvek sorozat Robin Hood kötetében. Az egy egészen más, mondhatnók Mándy Iván mentes Mándy Iván mű, viszont egy nagyon jól sikerült ifjúsági kalandkönyv. Mondhatnók egy igazi, feledhetetlen kis alapmű. De mondom, nem Mándy Iván. A második találkozás, amikor tudatosítottam, hogy kicsoda Mándy, A locsolókocsi filmváltozata volt. Amikor felnőtt fejjel újranéztem a gyerekeimmel a filmet, komolyan felnéztem gyerekkori önmagamra. A mostani srácok kötve hiszem, hogy egy ilyen filmet értékelnének. Úgy fest, a generációm másképpen működött, mint ahogyan a maiak működnek. A gyerekeim (manapság a huszonéves koruk végén, közepén járnak) dicséretére legyen mondva, megnézték velem a filmet. Igaz, amikor vége lett, és megkérdeztem, mi a véleményük, tanácstalanul egymásra néztek.
– Hááááát... Nem volt rossz...
És elspuriztak játszani a szobájukba. 

Csutak kőkeményen lúzer. Ez nem fikázás, nem szidás, nem lekicsinylés. A Torrente-filmsorozat óta meggyőződésünk Szerelmetesfeleségtársammal, hogy mindenki lúzer, csak mindenki másképpen, máshogyan, más pontokon. Csutak viszont az a lúzer, akit a mindennapokban is általában lúzernek tartunk. Olyan, mint az Üvegtigris Rudolf Péter alakította Lalija. Van akarata, vannak tervei, de nem egy májer, nem egy erős akaratú figura. Jó szívű, jót akar, alapvetőn becsületes, de mégis, inkább a szél sodorja, mint sem a céljai megvalósítására törő sziklaszilárd akarata. 

Csutak tagja mikrotársadalma csapatának, az Ér utcaiaknak. Azon időkben járunk, amikor az egy iskolába járó gyerekek gyakorlatilag az iskolát körülvevő utcákból jártak suliba, nem anyci-apci kocsiján, iskolabusszal vagy BKK-járatokkal. Ezáltal a mikró lokálpatriotizmus ezerrel működött bennük. A különböző földrajzi területek szemben álltak egymással. Mint A Pál utcai fiúk-ban is. 
Csutak tehát Ér utcai srác. Igaz, az Ér utcaiak csapatának perifériáján áll. Nemecsek utódja, a csapat csicskája. Aki annyira akar valahová tartozni, hogy ezért vállalja a lúzer csicska szerepet is. Minden közösségben vannak ilyen alakok. Ők azok a jó szívű, akarat- és tartáshiányos figurák, akik akkor is mosolyognak, amikor fát vágnak a hátukon és vérzik a szívük. Ők azok, akiket alapvetőn mindenki kedvel, de a véleményük, a jelenlétük gyakorlatilag nem hiányzik, nem számít senkinek. Akik jobbára olyanok, mint az üveg: mindenki átnéz rajtuk, csak az alantas feladatok elvégzéséhez kellenek. Akik krétával az elhagyott udvar kerítésére írják a véleményüket, és beszélgetnek a kerítéssel, mert az tutira meghallgatja őket, és arra válaszol, ami a szívük mélyén van. Mintegy naplóként használják a kerítést. 

Mándy követi Molnár Ferenc receptjét. A két utca, az Ér utca és a Vay Ádám csapatai összecsapnak. Az előbbiek Színes Géza (akit magamban rendszeresen keverek a másik vezéregyéniség-Gézával, Csukás István Palánk Gézájával) vezetésével, az utóbbiak Nagyvilági Főcső irányításával. A két főnök tűz és víz. Színes Géza egy jellem: remek képességei vannak, kisugárzásával szó nélkül maga mögé és alá utasít mindenkit, a lányok rajonganak érte, a tanárok szeretik, a társai felnéznek rá. Géza jellem, és a siker csak megengedhető, mosolyogtató mértékben száll a fejébe, nem teszi gőgössé, hivalkodóvá. Bátor (simán szembe száll Főcsővel is) és kreatív. Megbocsátó és perspektivikus (lehetőséget ad Főcsőnek és bandájának akkor is, amikor már nyilvánvaló, hogy Főcső gazember; ad lehetőséget a saját embereinek a felemelkedésre, ő ad főszerepet a niemand Csutaknak, és egyedül ő lát benne fantáziát), de tud következetesen kemény is lenni. Főcső mindenben az ellentéte, egy aljas, sunyi, alávaló gazember, aki az egyenes utakat mintha nem is ismerné, egy gyáva, szennyes alak. 

Csutak tehát úgy főszereplője a saját történetének, hogy egyáltalán nem egy főszereplő-alkat. Mondom, ő az örök vesztes, akinek még akkor sem sikerül főszereplővé lennie, amikor ő kapja a főszerepet. Csutak áldozat. Egy komplett viktimológiai eset. Akit mégis nagyon szeretünk, és éppen ezért néha szeretnénk rákiáltani, hogy álljon már a sarkára! 

Mándy csodát művel a kapcsolatokkal a könyvben. Nem rág szájba, nem tömködi a tanulságot és eszébe sincsen hállivúdi heppiendet lenyomni a torkunkon. Viszont végig olyan kedvesen, pasztell-finoman adagolja a gyerekek és a felnőttek kapcsolatait, a szeretet, a vergődéseket, a gúnyt, a tétovázásokat, hogy az mesteri. Főcső és első embere, Nacsaszta kapcsolata nagyon mulatságos pillanatokat ad. Nacsaszta, bár elismeri Főcső elsőbbségét, keményen be-beszól a főnöknek, de olyan ügyesen teszi, hogy Főcső nem nagyon tud rá mit mondani. Főcső privát Csutakja, Fedecs és az igazi Csutak pozíciójukból fakadó, csüggedt összenézései olyanok, hogy az ember megölelné őket. Zsuzsi olyan finoman néz át Színes Gézán, Ági olyan reménytelenül epekedik utána, hogy az mesteri. Kürti tanár úr sokkal többet lenne a tanítványaival a szíve szerint, de a fél szeme mindig az otthoni túzhelyen van, érezhetőn, de kibeszéletlen túlzások nélkül. 

A kötet voltaképpen két történet, egy ródliverseny és egy amatőr színházi este története, amit összeköt Géza és Főcső csapatának a vetélkedése, és Csutak személye. Mándy nem akar semmiféle erkölcs tanulságot lenyomni a torkunkon, csupán elmeséli a történeteket a magányról, az összetartásról, a valahová tartozásról, a célok megvalósíthatóságáról, a kapcsolatok fontosságáról és törékenységéről. De nem kell hozzá pszichológiai nagydoktori, nem kell hozzá a posztmodern regények értelmezéséhez jobbára szükséges lila szemüveg sem: minden túlagyalás nélkül egyszerűen élvezni kell a szorit, és elszorult szívvel jókat kell mosolyogni, és bizony, nosztalgiázni, hogy hát, igen, egykor, amikor ugyanilyen gonosz volt a világ, valahogy mégis szebb volt az egész. 

5/5

(2018)

– Csiriz! – intett Géza. – Fölmész Barta Mártához, ide a huszonötbe, és megmondod, hogy jöjjön csak vissza. Megállj! – Elgondolkozott. – És hogy a próbáról nem lehet csak úgy elmenni, mirniksz-dirniksz! – Mirniksz-dirniksz – ismételte Csiriz, és indulni akart.
– Megállj! És azt is mondd meg, hogy hagyjon fel az ilyen... az ilyen allűrökkel!
Csiriz a fejét csóválta.
– Talán mégis inkább azt mondom, hogy mirniksz-dirniksz!
Azzal elszáguldott.

A titokzatos bolygó 1964-ben jelent meg a Delfin Könyvek sorozatban. A Delfin Könyvek ifjúsági sorozat volt, amely az idő előrehaladtával szép lassan inkább gyerekkönyv-sorozattá változott. De a sorozat indulásakor még egészen komoly könyvek jelentek meg a sorozatban. No, jó, a komoly szón lehet polemizálni, szőrözni.

Apuék könyvespolcán találtam az Országúton Indiában című könyvet. Ez volt az első Delfin Könyv a sorozatban. Nem olyan jó, nem annyira izgalmas, nem nagyon kötött le, de mégis, a „végzetemmé” vált. Nem vagyok egy gyűjtő-típus, de tavalyelőtt, amikor a csuda tudja hanyadik éves általános iskolai osztálytalálkozónk volt, egyik volt sulitárs megkérdezte: 
– És mondd, Moha, a Delfin Könyv-sorozatod meg van még? Akkoriban nagyon irigyeltünk miatta. 
Bólintottam. A 2000-ben megjelent új sorozat néhányja kivételével mindegyik kötet itt van mögöttem a polcomon. Szerintem van benne egy-két nagyon ritkán előforduló kötet (tegnap, amikor Darlton könyvét kerestem, a kezembe került Csukovszkij Az ezüstcímer-ének az első Delfin Könyves kiadása. Még én is meglepődtem. De mondom, itt van az Országúton Indiában '64-es kötete is. 

A sorozatot hosszú évek alatt vadásztam össze. Emlékszem, amikor az apai nagypapám, a Mohácsi papa elmondta, hogy léteznek olyan könyvesboltok, ahol használt könyveket lehet venni, majd kibújtam a bőrömből örömömben: akkor meg lehet szerezni a régi Delfineket is. '67-ben születtem, és ez az információ olyan kilenc-tízéves koromban érkezett meg hozzám. Más volt a világ, önálló gyerek voltam, anyukám nagyon korán meghalt, így amikor Óbudáról bejártam az apai nagyszülőkhöz látogatóba a városba, a Szerdahelyi utcába, a Népszínház utcában levő antikváriumot rendszeresen útba ejtettem. Később „életmentő” tudássá lett, hogy a Múzeum körúton több antikvárium is van. Bővült a látogatott helyek száma, gyűlt a sorozat. Azt az örvendezést, amikor megtaláltam egy-egy hiányzó kötetet, apám! 

A döbbenet az, nem túl régen tudatosult bennem, voltaképpen csak azért, hogy meg legyen valami sorozatom, soha nem vásároltam semmit, amit vettem, és valahogy sorozattá vált, azt azért vettem, mert szerettem, mert jó olvasni, de a Delfin Könyvek közül, bár majdnem mind meg van, meglepően keveset olvastam el. :-O
Igaz, azok közül viszont nagyon sok kedven olvasmánnyá, kedves emlékké vált. 

A titokzatos bolygó nincsen közte. Már csak azért sem, mert azt jócskán felnőtt fejjel tudtam elhelyezni a sorozatban, későn találtam rá. Mondjuk ennek ellenére érthetetlen, hogy nem vettem kézbe, hiszen egy klasszikus sci-fi-ről van szó, idegen bolygó, pusztít, titok van, jönnek a jó űrhajósok, jönnek a rossz űrhajósok, a bolygó még mindig titokzatos, pompás szórakozás. 

A Clark Darlton írói név. A szerzőt eredetileg Walter Ernsting-nek hívták, és német volt. Háromszáz füzetes regénye jelent meg, a legtöbb főhőse egy központi figura, Perry Rhodan volt. Úgy tudom, néhány novella ezek közül megjelent a Galaktika magazin XL-sorozatában. Vagyis Darlton-Ernsting nem volt a Dan Simmons-féle grafománok sorából való, a történetei korántsem féltéglák, mintsem könyvjelzők. 

A titokzatos bolygó is ilyen. Alig száz oldal. A története sem túl nagy durranás. Belecsap a lecsóba, van gond egy bolygóval (azt hagyjuk, hogy nem derül ki, miért fontos annyira, hogy több expedíció is küldtek oda, sorra elveszni, eltűnni), majd két-három oldallal később már úton is van egy újabb űrhajó, hogy majd annak utasai, kemény csávók, majd kiderítik a tutit. És naná. 

Darlton nem űroperettet ír, nem sci-fi filozófiát, nem időzik részleteknél, jellemek kibontásánál, mély összefüggések, metaforák megalkotása sem a célja. Sokkal inkább olyan könyvet(eket) írt, mint amilyenek Bourroughs Tarzan-könyvei. Vagy inkább John Carter Mars-sztorijai. Szerintem ezzel mindent elmondtam. De félreértés ne essék: ez nem fikázás. Nagyon szeretem a Tarzan-sztorikat! A titokzatos bolygót is nagyon akartam olvasni. (Az elmúlt hetekben valahogy nem került a kezembe ilyen nagyonakaromolvasni-könyv, már hiányzott.) Pompás szórakozás, kiváló kikapcsolódás. S ha úgy alakul, kell ennél több? 

S hogy el ne feledjem: a könyv grafikáit a pompás képregényrajzoló, Sebők Imre követte el. Passzolnak a sztorihoz. 

Csalós lesz ez a bejegyzés

Mert ez a blog alapvetőn, ugye, az olvasmányélményeimről szól. A könyvekről, amiket elolvastam. Mondom: alapvetőn. 

Hetek, sőt évek óta kering bennem a kérdés, nagyjából megválaszolatlanul: miért jó olvasni, mi haszna van az olvasásnak? Amióta a betűket megismertem, olvasok. Apai nagyapám polcán az akkori szememmel rengeteg könyv volt. Apu és anyu is rendszeresen olvastak. Óbudai lakásunkban, apuék szobájában a borzalmas, tűzpiros szekrénysor polcai tele voltak könyvekkel. Sokszor álldogáltam, üldögéltem a polcok előtt, és olvasgattam a felnőtt könyveket. Valahogy az ivódott belém, hogy olvasni jó, az olvasás, a könyv érték. 

De a memóriám sosem volt valami pengeéles. A gondolkodásom meg sosem volt Mariana-árok mély. Olyan kis oldalvizesen emlékszem dolgokra és ugyanígy vannak önálló gondolataim is. Vannak, de nem áradnak. Amíg kamaszkorom barátja, Prof furfangos ösztönösen jött és érzett rá dolgokra, amíg meghalt Pipi barátom a maga egyszerűségében a józan paraszti ésszel jutott el evidenciákra, amíg Ofi barátom és Szerelmetesfeleségtársam apró kis mozzanatokból képes pikkpakk egész képet összeállítani, addig én elolvasok három-négy könyvet, hogy eljussak ugyanoda, ahová ők sokkal hamarabb. 

Szóval amióta képessé tett rá az általános isi, azóta olvasok. Azám, de így ötven felé már nagyon sokszor felmerült bennem a kétség, vajon a rengeteg olvasás mennyire hatékony, mennyi gyakorlati haszonra teszek szert általa? S vajon az, hogy a szobánk egyik, hosszabbik falát könyvespolc borítja, amiben (sajnos) helyhiány végett dupla sorban vannak a könyvek, az vajon micsoda, hogyan értékelhető? (Amikor az előző, kétszer ekkora lakásból ide költöztünk, pontosan nem tudom mennyi, de legalább háromszáz kötettől meg kellett válnom. Majdnem zokogtam, képzelheted!) 

Szerelmetesfeleségtársam rövidre zárta a kérdést:
– Mindenkinek meg van a maga függősége. A tiéd a könyvek.

 Az olvasás és a információ

Egyszerűbb esetben, ugye, azt mondjuk, olvasni azért jó, mert információkhoz jutunk. Legyen az a szódabikarbóna háztartási alkalmazásának csínja-binja, az autónk olajcseréjének mikéntje vagy Nolan Interstaller című filmjének a fizikával való tudományos kapcsolata, a porszívónk működésének leírása vagy a Árpád-házi királyaink meggyilkolásának sora, de akár a sziámi harcoshalak szaporodásának érdekességein át Európa demokrácia-történetén keresztül a liberális gyereknevelés csődjén a kereszthímzés hogyanjáig bármi. Olvasni azért jó, mert növekszik a tudásunk. Ez mondjuk vaskos közhely, ugyebár. De attól még vagy éppen azért, igaz.

Az már mondjuk más kérdés, hogy bizony ha nem arról van szó, hogyan kell szétszerelni egy adott márkájú laptopot, hogy megtisztítsam a procijának a hűtőjét, hanem arról, hogy vajon a demokráciára igaz-e, hogy nem jó államforma, csak nem találtak még ki jobbat, vagy arról, hogy jogosak voltak-e a nürnbergi per visszamenőlegesen alkalmazott törvényekre épülő ítéletei, de akár arról, hogy a krecionizmus mennyire tekinthető tudománynak, vagy netán arról, hogy miféle rokonsággal rendelkeztek az ősmagyarok, és ezek a rokonok a finnugorok, a hunok, netán a sumérok voltak, meg ezer más hasonló kérdésben már nem találunk egyértelmű konszenzust a különböző olvasmányélményekben. Mert mindenről és az ellenkezőjéről is olvashatunk. Jól okadatolva. S a könyvek még hagyján, mire egy nyersanyagból könyv lesz, azért elég sok lépcsőn át kell mennie a nyersanyagnak, ám a digitáis sajtó megkötöttségeinek lazasága (lásd például ezt a bejegyzést) nagyjából a végtelen felé konvergál. Vagyis sokat olvasva nagyjából arra jövünk rá, hogy semmiben sem lehetünk bizonyosak. Ha mégis egy szimulációban, mátrixban élünk, még abban sem, hogy reggel valóban felkel a Nap. De azért mégis, az információért való olvasás haszna viszonylag egyértelmű.  

Az olvasás melléktermékei

Azt mondják a hozzáértők, hogy az olvasás nagyon hasznos következményekkel jár az ember gondolkodására, fantáziájára, szókincsére, verbális készségeire nézve. Hogy az olvasás olyan területeket mozgat meg, amelyeket semmi más. Hogy az olvasás által fejlődik a gondolkodás készsége, az empátia, a kreatívitás, szállnak a pillangók, oszlanak a fellegek, okosabbak leszünk, mint ide Lacháza, stb. (Nem vitatkozom, de ha ez valóban így van, akkor nekem kellene lennem már az egész Nobel-bizottságnak!) 

A gyakorlat biztosan alátámasztja a hozzáértők véleményét. De a gyakorlatban úgy tetszik, műveltebbé igen, de jobbá nem tesz az olvasás. A műveltségnek semmi köze nincsen a kulturáltsághoz. Eco vak szerzetese Jorge az isteni tökéletesség, a kultúra nevében pusztítja el a műveltség lehetőségét, gyújtja fel a könyvtárat A rózsa nevé-ben. Jorge bár hihetetlenül művelt volt, ez nem akadályozta meg abban, hogy meggyilkoljon meg egy csomó embert. Teszem hozzá a tiszta tudás, a műveltség érdekében. Amely műveltséget ellenfele, a ferences nyomozó, Vilmos egészen másképpen értelmezte. A könyvek ismerete egészen más eredményezett kettejük lelkében. Pedig még az olvasmányélményeik is hasonlók voltak.  

Szórakozás

Persze van jó és rossz irodalom. Tudnék bőven példát mondani erre is, arra is. Lehet jó vagy rossz valami esztétikai megformázásában, lehet jó vagy rossz az üzenetében. De persze az esztétika nem kőbe vésett kategória. Van akinek a gipsz kerti törpe a szobrászat csúcsa, van aki Rodin alatt rá sem néz semmire. S van akit mindkettő hidegen hagy. Van, aki azt mondja, Paul Klee, Joan Miró, Willem de Kooning vagy Mondrian festészete a szépség csúcsa. Van aki azt, ezeknél ostobább, randább baromságot nem lehet festeni, és Öcsi vasárnap délelőtti pemzliskedése a vízfestékkel nem rosszabb ezeknél. Van aki azt mondja, Krasznahorkai, Darvasi vagy Oravecz, van aki azt Danielle Steel és Vavyan Fable. Van aki azt, Wass Albert, Nyírő Gyula, van aki azt Lackfi János, Spíró György. Van aki azt, Terry Pratchett, Dan Simmons, van, aki azt Isaac Asimov, Stanislaw Lem. Toma barátom például azt, jóformán egyáltalán nem olvas kortárs szépirodalmat, mert nem dolgozni akar, amikor olvas, hanem szórakozni, ezért neki csak a fantasy és a krimi jöhet szóba. (Mondjuk már többször kiderült, hogy szeret néha nagyokat mondani, tehát ezt teljesen komolyan nem veszem tőle.)

Aztán van az is, többször tettem értem már a moly-hu-n is, hogy egy adott szerző írásainak az értékét az a politikai szempont, nézőpont határozta meg, amellyel az olvasó nekifogott az olvasásuknak. Ezen a ponton a szerző írhat bármit, meg lesznek a  természetesen tökéletesen objektív, és minden kétséget kizárón abszolút politikamentes és irodalmi érvek az írásainak a minősége ellene vagy mellett.

Egyértelmű, hogy meg lehet fogalmazni az esztétikai kategóriákat, körbe lehet írni, mi miért szép, hasznos, bravúros, vagy silány, semmitmondó, hatalmas blöff vagy irdatlan méjy gondolatiság, amit olvasunk. Azt sem mondom, hogy ennek nincsen értelme. Ám nem találkoztam még emberrel, aki esztétikai érvek miatt saját esztétikai megítélésén változtatott volna. (A sznobizmus nem vált esztétikát, csak alkalmazkodik egy szerinte a hozzáértőktől elvárt minőséghez.) 

Be kell látnunk, hogy a művészet elsősorban, akkor is ha lélekmélyi rengéseket okoz, ha életeket változtat, ha új gondolatokat ad, bármit tesz is, elsősorban szórakozás. Mert ami nem szórakoztat, az munka. Lehet élvezni a munkát is, persze, de aki magának olvas, az jobbára nem dolgozni akar, hanem elsősorban kikapcsolódni vagy művelődni. Ahogy Toma mondja. 

A történetek

Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, Boldizsár Ildikó meseterápiájából kiindulva, hogy a mesék, a történtek egykor terápiás szerepet töltöttek be az emberek életében. A mese, ez ma már közhely, nem gyerek-, hanem egyértelműen felnőtt műfaj volt eredetileg. A mesék egyfelől őrizték a régmúlttal való kapcsolatot, másfelől segítették a mindennapi eligazodást az életben. A mesék, a történetek a múlt önfejlesztő, pszichológiai eszközei voltak. Meglehetősen kötött szabályokkal. (Ami manapság, a mesékre gondolva meglehetősen furcsa gondolat. De ne feledjük, meseterápia elsősorban a népmesékben gondolkodik!)

De mi a helyzet manapság, amikor csak az nem ad ki könyvet, aki nem akar, vagy akinek nincsenek jó kapcsolatai vagy elsősorban elég pénze a kézirata nyomdai testet öltéséhez? A könyvesboltok, könyves webáruházak kínálatában ezer és ezer író neve, tízezer és százezer címmel néz vissza ránk, néha csak lesek, hogy ezt meg azt miért veszik kezükbe emberek, mi vajon az indíttatásuk rá? (Mások meg biztosan rajtam csudálkoznak, mert mi lehet az indok egy Mács József vagy egy Sztaniszlav Sztratiev-könyv elolvasására, amikor ezeket még a moly.hu-n sem olvassa a kutya sem?)

Szóval vajon mi a fenéért olvassuk szívesen, hogy más emberekkel mi minden történt(hetett volna)? Miért érdekes mások sorsa, kalandjai, megfeneklése, bukása, felemelkedése, gyötrelmei, fájdalmai, csalódásai vagy éppen a vágyainak a beteljesedése? Miért a világ egyik legszebb története a Rómeó és Júlia, amikor csóró kamaszkáimnak jut egy azaz egy darab szeretkezés rövid kis életükben, aztán mindketten belehalnak a szerelmük következményeibe, mert faterék és a nagycsalád olyan eszement, mint kelet és nyugat, iszlám és kereszténység, fekete és fehér, tűz és víz: irtják egymást dicstelen szorgalommal és hatékonysággal, mit sem törődve sem az egyén jólétével, sem a város előmenetelével. Bele is pusztul a két szerelmes csemete. 
Miért szép, miért jó ez a történet? Persze, az oktalan csetepatékról szól, meg a beteljesült szerelemről. Örök mementója annak, hogy a gyűlölet, az ostobaság miként akadályozza meg az észszerűséget, az emberhez méltó érzések kiteljesedését. 

De vajon Rómeó és Júlia történetén keresztül egy fikarcnyit is lett-e jobbá a világ? A Száz év magány Buendiáinak története által csökkent-e ezen a túlzsúfolt Földön a magány, került-e egy centivel is közelebb egymáshoz, csökkent-e egy millimétert a roppant, jeges űr távolsága két szív között, vagy maradt minden a régiben, olyan távol vagyunk egymástól, mint ide a Szíriusz?* Az 1984 vagy a Szép új világ után, Asturias Elnök úr-ja után ment-e el a kedve bárki érdekeltnek a diktatúrák kialakításától, fenntartásától? Döbrögi uram elgondolkodott-e azon, hogy nem kellene Ludas Matyit többet deresre húzni? Anna Karenina átgondolja, érdemes-e, megengedhető-e bármit is kezdenie a Nyevszkij iránti érzéseseivel? 

Költői kérdések. Bár természetesen a választ csak az Isen tudja. De tényleg csak ő. Mert, hogy mi zajlik a szívben, a lélekben, ki tudhatná más. Látni csak azt látjuk, hogy van, aki rendre pszichológia témájú könyveket olvas, és semmi meg nem látszik az olvasás hasznaként.

Meg azt, hogy miközben szerelmes könyvek garmadáján van már túl a negyvenes-ötvenes háziasszony, az életén az olvasás haszna semmiben meg nem látszik: egyedül van, magányos, kielégületlen. Meg azt, hogy művelt, agyonolvasott, értelmiségi titánnak mégis mások megalázásra, sárba döngölésére van szüksége igaza bizonyítására, mert képtelen a kulturált vitára. Célja nem a beszélgetés, hanem a győzelem. Még akkor is ha csupán esztétikai kérdésekről van szó. 
Sorolhatnám tovább. De nem teszem. 

Mindazonáltal a történetek mindannyiukat érdekelnek. Ha nem így lenne, nem lennének könyvek, nem lenne televízió. Stephen King is erre alapozza az egész munkásságát: az emberek szeretik a történeteket és szeretnek borzongani. King ezért egy fikarcnyit sem töri magát, hogy a történeteinek tanulságai legyenek, hogy mondanivalóval súlyosbítsa a sztorikat, sőt néha még arra sem, hogy a történetek kerek, lezárt valamik legyenek, Az élet vajon tanulságos, kerek, lezárt sztori? Ugyan! Anyukám huszonhét éves korában halt meg, leukémiában, amikor hétéves voltam. S nekem mégsem volt sanyarú sorsom, annak ellenére, hogy én vagyok az az ember, akinek három anyja volt, egy édes, meg két keserű. Ugye, lám csak, az én életem is egy külön sztori! Hogy elmesélve lekötne-e valakit, vezetne-e valahová, a csuda tudja, de szerintem szerkesztés és stílus kérdése, hogy bestseller lehessek.  

Végszó vagy mi a csuda...

Jut-e a könyvek által előrébb a világ? Érnek-e annyit a könyvek, amennyi időt, pénzt fordítunk a létrejöttükre, a kiadásukra, a megvásárlásukra, az elolvasásukra? Ér-e annyit a tér, amit foglalnak, hogy évtizedeken keresztül ott foglalják a helyet a polcon, a könyvszekrényben?

Biztosan nem. Biztosan igen. 
Nem, mert ha nézem a moly.hu-n jó pár könyv olvasottságát, akkor néha azon csudálkozom, ezt vajon miért olvassák ennyien, amannál pedig elképedek, hogy a kutya a kezébe nem veszi, pedig... 
Igen, mert van olyan, hogy akár egy jó időben jött, pengeélesen megfogalmazott mondat életet formálhat, és ha ez így van, már megérte minden.**

S lássuk be: olvasni jó! Pont. Van akinek hajózni, van akinek olvasni kell. 

* Igen, Tóth Árpád, Lélektől lélekig.
** Tizenkét évvel ezelőtt engem eltalált egy mondat, és megváltoztatta az életemet. Egy szilveszter éjszakán egyedül ültem otthon, és egy hölggyel cseteltem. Ő találta nekem ezt írni: Egyszer élünk, bár örökké, de amikor mindenek vesznek és múlnak, csak az marad meg, amit a szívünk tud. Ez a mondat lerombolta azokat a gátlásaimat, amelyek visszatartottak attól, hogy meglépje azokat a lépéseket, amik fájdalmasak voltak, de elkerülhetetlenek ahhoz hogy kinyíljon az életem. S hogy megértsem: a hazugság akkor is hazugság, ha önmagamnak mondom, s bármilyen érvekkel próbálom gyönyörű ruhába öltöztetni, a hazugság ebben az esetben semmi más, mint a takony cukrozása (ahogyan Ofi barátom szokta volt mondani). 

Camus és én soha nem találtunk egymásra. Nem tudunk egymással mit kezdeni. Akkor sem, ha a nagykamasz koromat végigkísérte a Szüsziphosz mítosza című esszéjének egy gondolata: A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. Volt, hogy egy plakátnyi rajzot is készítettem Szüsziphoszról, köré írtam a szöveget és kiszögeltem a szobám falára, az ágyam mögé. 

Ahogy a szöveg is mutatja, Camus egisztencialista volt. Az egzisztencializmusról ezt mondja a Wikipédia szócikke: Számos egzisztencialista gondolkodó a fenomenológiai mozgalomból lépett elő, és ennyiben a fenomenológiai módszer mellett kötelezte el magát, azaz a létezés alapszerkezetét feltáró fenomenológiai vizsgálódással próbálták elemezi az ún. egzisztenciálékat (a fenomenológiai módszer lényege: csak azt kell vizsgálni, ami a külső vagy belső tapasztalatban megmutatkozik). A kérdező létére irányuló módszertani újítással az egzisztenciális filozófia az újkori szubjektivizmus vonalába áll be, még ha túl is akarja haladni azt, s a humanizmus "új megalapozását" tűzi is ki célul.

Amikor hosszú évekkel később kiábrándultam az idézetből és magamévá tettem Jankovics Marcell 1974-es, zseniális kis rajzfilmjének az szemléletmódját, kiábrándultam az egzisztencializmusból is. Fenét magaslatok: a kapcsolatok! Camus-t ezután nem tudtam olvasni. Többször próbáltam. A pestis-sel kapcsolatban Szerelmetesfeleségtársam nagyon lelkes volt, mire én is nekiveselkedtem, de nem ment. Egyszerűen nem kötött le.

Ezt a képregényt is a képregény mivolta és nem Camus miatt vettem kézbe a könyvtárban. Elolvastam, végignéztem. Az eredetijéről tisztességtelen lenne szót ejtenem. Nem is teszem. Bár ahogyan elolvastam a moly.hu-n a könyv jó néhány értékelését, úgy tűnik, az adaptáció teljesen hozta Camus szövegét és mondanivalóját. 

Ha valaki nem ismerné, a történet lényege egyszerű. Adva van egy fiatalember, aki ha akarom közönyös, ha akarom idegen ebben a világban, ha akarom empátia- és érzésmentes. Nem akar senkit bántani, sőt, segítőkész, de a morbiditásig, és ugyanígy őszinte („Elveszel feleségül?”, „Igen!”, „Szeretsz?”, „Nem mondhatnám...”). Ha akarom, buta bunkó, tapló, ha akarom tiszta és őszinte, mint a nyári ég. Aztán a fiatalember egyszerre gyilkossá lesz: öt golyót ereszt egy arab férfiba, aki megtámadta a barátját. A férfi természetesen meghal, a főhőst lecsukják. Tárgyalás lesz. Az ügyész hihetetlen szinten unszimpatizál a főhőssel. Olyannyira, hogy még az is a gyilkosság bizonyítékává válik, hogy nem sírt az anyja temetésén, és másnap egy Fernandel-filmet látott a barátnőjével, majd utána szeretkeztek. Oppárdon: bujálkodtak egymással. Az anyja halálának a másnapján. 

A főhős még a börtönben sem zökken ki egykedvűségéből, csak a cigaretta hiányzik neki. Más vagy másvalaki nem. A tárgyalásra is kíváncsi, mert soha nem látott még ilyet. 

Úgy nagyjából ennyi a történet.

Az üzenetét nem tudom, ildomos-e itt tárgyalni, hiszen az nem  képregény alkotójának a műve. Ő csak adoptálta. Viszont mivel adoptálta, nyilván talált valami fontosat benne. Ezzel együtt egyszerűen nincsen kedvem ízekre szedni Camus mondanivalóját. Azért nincsen, mert bár elismerem, hogy sokat lehet kurkászni, hajazni ezt a mondanivalót, engem egyszerűen taszított az egész. Ha huszonéves koromban olvasom, megőrültem volna érte. Így most olyan érzésem volt, hogy persze, vaskosan van benne valami, kétségtelenül lehet az agyalni fölötte, gyertyafénynél valami vízpartján, testes vörösbort kortyolva, vitatkozva, hogy a főhős egy érzéketlen paraszt, vagy egy hihetetlenül őszinte ember?  És vajon a társadalom vele szemben vetekszik-e a The Wall című film azzal a jelenetével, amikor a futószalagon menetelő diákok végül beleesnek egy monumentális húsdarálóba, és egységes masszaként jönnek ki előle vagy egészségesen reagál egy pokróc-durva lélek hihetetlen empátiamentességére, aki meg sem tudja magyarázni, miért ölt meg egy embert? Vannak érzései, amivel reagál azokra, akik kedvelik őt, vagy neki egyáltalán nincsen olyanja? 
Lehet folytatni a sort. De mondom, számomra valahogy mű az egész kérdésfeltevés ahogyan mű a konfliktus is.

A rajzokról nem tudtam eldönteni, mi is véleményem? Megmondaná valaki? :-) Nem rosszak. De nem is jók. Nem taszítanak, nem hagynak hidegen, de nem is nyűgöznek le, mint a Blacksad, nem vesznek meg kilóra, mint a Watchmen vagy a Sin City. Olyan kis, hogyan is mondjam, olyan kis vannak és kész. Erős hármas a jegy rájuk. De nem több. Nem rosszak, de nem is jók. Van bennük valami, de annyi nincsen, hogy csettintsek, így csak cöcögni tudok. 

Amint az már mondtam az általam olvasott első és harmadik rész értékelésénél, és úgy fest, ez állandó refrén marad: a Blacksad egy gyönyörűen megrajzolt, állatszereplőkkel dolgozó noire képregénysorozat. A főszereplő, Blacksad egy kandúr. Aki magánnyomoz. Kemény csávó... ööö... kemény macskosz. A történetek világa nagyjából a mi húszas-negyvenes éveinkkel paralel, de nem mindenben, néha egy kicsit előre nyúl az időben. Ami, mert nem a mi időnket képzi le állatfigurákkal, csak hasonlatosságok vannak, nem zavaró. 

A két általam olvasott kötetre egyaránt jellemző volt, hogy sokkal inkább képeskönyvnek tekinthető, mintsem bármi másnak. Tény, ami vitathatatlan: nagyon van mit nézegetni azokon is. Ezzel együtt a harmadik kötet nagyjából mindenben elhibázott. (Akkor akartam letenni, amikor tökéletesen értelmetlenül megjelent benne a holokauszt témája, sehol, semmihez sem kapcsolódva, csak úgy, hátha nagyobb lesz a sikere.) 

Ám a Blacksad bármennyire noire, bármennyire krimi, bármennyire gyilkosságos, a rajzok, festmények egyszerűen nagyszerűek, szépek és, nos, igen, hm, kedvesek. 

Ennek a negyedik kötetnek viszont van története. is. Miközben a rajzok színvonala maradt a régi, sőt, talán túl is szárnyalja azokat. Az egyik képet igen sokat nézegettem. Egyszerűen mert szép. Blacksad ül egy árnyas étterem udvarán egy másik szereplővel és beszélgetnek. No, de azok az árnyékok, az az épület, apám, az hogy van megrajzolva, színezve, festve! Úgy öt perc után jöttem rá, hogy valószínűleg azért is tetszik annyira ez a rajz, mert van benne jókora adag Zorád Ernő. Figyeld csak a falon levő kandelábert! Ha kiemelném, csak úgy önmagában, akkor kapásból azt vágnám rá, hogy Zorád. Miközben dehogy. 

Szóval vannak ezek a festmény-jellegű, a történet szempontjából gyakorlatilag érdektelen festmények, amik csak a rettentő erős hangulatokat erősítik, meg vannak a cselekményt elbeszélő rajzok. Más a stílus, de úgy más, hogy teljesen egységes, sehol nem lóg ki a lóláb. Van egy másik képkocka, amihez többször visszatértem. Ez is olyan, mint az előző: gyakorlatilag egy festmény. Egy esti városrészlet, egy ház a sötétben. Minden a helyén van, a részletek, a fények, az egyensúly. Szinte együtt kapaszkodunk felfelé a kemény nap végeztével a hátsólépcső korlátjába kapaszkodó női alakkal, és tudjuk, amit ő: vigasztalan lesz ez az este is, és a munka nem ért még véget, mindössze alanyt és tárgyat vált. 

Ezek a statikus hangulatfestések nem lógnak ki a történetből egyáltalán, hanem együtt lélegzenek vele. Ez alól „csak” a borító kivétel. Az nem sikerült. A rajz jó, csak úgy teljességében sok köze nincsen ennek a kötetnek a történetéhez. Benne van, persze, de valahogy nem szerves része, és eyáltalán enm adja vissza a Néma pokol zenés, harsány, mocskos, füstös, blues-os hangulatát. 

A történet, ami most van, nem komplikált, de jól felépített. Mivel krimiről van szó, barbárság lenne bármit elmondani róla. Egy kicsit azért próbálkozom: zenészekről, méghozzá könnyűzenészekről, jazzistákról szól. A cselekményt elindító zongorista eltűnik, Blacksad-et bízzák meg a megkeresésével. Mivel a zongorista drogos volt, mindenki arra gyanakszik, hogy jócskán túllőtte magát, és valami sikátorban lelte a végét. Blacksad a nyakába veszi a várost, és megy, akihez tud. Először a zongorista lemezkiadójához. De mert ő Blacksad, nem csupán a feladatot akarja teljesíteni, hanem meg is szándékszik érteni, mi is történt. Ezzel hibát követ el, és nem tudja, de életveszélybe kerül ő maga is. 

Itt befogom a számat. A sorozat második kötetét még nem olvastam, de úgy fest, ebben a negyedik kötetben érték azt el a szerzők, hogy a szöveg, a történet nem csupán illusztrációja a rajzoknak, hanem szerves része a történetnek és méltó párja a vizuális ingereknek. A szereplők egytől-egyig jellemek, nem fekete-fehérek pszichológia és szociálpszichológiai értelemben sem. S nekem külön szimpatikus, hogy nem tolják a boldog vég felé a történetet, hanem az is csak olyan kis életszagú, mnt az egész. Szóval nagyon egyben és helyén van itt minden,  

Csak az a baj ezekkel a képregényekkel, hogy meglehetősen borsos áron lehet hozzájuk jutni. Bár kétségtelen, hogy nem találkoztam még olyannal, amit kimondottan és csakis a rajzok miatt gyorsan, kétszer végigolvastam volna. Ezt igen. 

Hiánypótlás 2.

A „Hiánypótlás”-sorozat a blogomon azoknak a könyveknek az értékeléseit sorolja, amelyeket réges-régen olvastam, meghatározó olvasmányélménnyé lettek, de túl széles út és illetlenség lenne harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni róluk, ezért a sorozat elemei újraolvasások következményei. 

Ganszovszkij-ról mintegy semmi sincsen a Gugli-találatok között. Annyit tudunk meg róla, hogy szovjet-ukrán szerző, és a jelen könyvén kívül magyarul mindössze néhány novellája jelent meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat Ötvenedik című antológiájában, illetve a Galaktika folyóirat négy számában. Fotót is mindössze egyetlen egyet leltem róla. 

Mondjuk tény, hogy amióta elolvastam ezt a könyvét (ami azonnal az egyik kedvencemmé lett, s ez történt úgy kábé tizennégy-tizenhárom éves koromban), azóta sem, nem és nem tudtam megjegyezni a szerző nevét. Most is minduntalan rá-rápillantok a könyv borítójára, ha le kell írnom. Viszont valahogy soha nem is hiányzott ez a tudás. Akkor sem, ha más könyvek információi, ha nem akartam is beragadtak az agyamba. 

Ganszovszkij stílusában is szovjet. Majdnem oroszt mondtam, de ugye a kettő nagyon nem ugyanaz. Pedig jobban szájra állna. Mert a könyv hangnemében ott vanak azok az elemek, amelyek valamilyen különös módon Gogoltól Dosztojevszkijen át Bulgakovig, Szrugackijéktól Bulicsovig, Lukjanyenkón át Pelevinig eltéveszthetetlenül sajátossá teszik az író nációjának, de legalábbis földrajzi hovahelyezésének nagyságrendileg pontos belövését. Közvetlenség, tajgaszéles, de nem patetikus érzések, a főhős nem hős, csak egy nagyon szerethető főszereplő, kell egy lumpen elem, minden dolgok ellensúlyozására, és a nem mindennapi, csodás, fantasztikus dolgok úgy esnek meg, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének. S jobbára úgy fantasztikus, hogy az idegenek ha egyáltalán, akkor is alig vannak jelen. Ugye hogy máris szeretjük? És nagyon nem csak ezért.

Itt van tehát ez az öszvér formában (ha száznyolcvan fokot fordítunk a könyvön, lám, ott van a vele érthetetlen okokból társított másik regény, Gromova Fénykörben című műve, ami számomra mindig az érdektelenségbe fulladt) megjelent, alig százoldalas kisregény, amely voltaképpen még csak nem is egy hihetetlenül átgondolt cselekményű. tömör, súlyos mondanivalójú, sci-fi témájú történet, hanem volta- és tulajdonképpen egy gondolatkísérlet arról, hogy mi lenne, ha hirtelen a háromszázszorosára gyorsulna fel az életünk? Nem abban az értelemben, ahogyan már ma is túl gyors minden, a rendelkezésünkre álló időbe próbálunk sokkal több mindent beleszuszakolni, kapkodunk, rohanunk, képtelenek vagyunk lassítani, megállni, hanem úgy, hogy ami nekünk egy-két perc, az a környezetünknek öt óra. Egy pohár csapvíz kiengedése például tíz perc. A tárgyak a mozgás sebessége végett szétmállanak a főszereplő kezében, a pizsamáját nem tudja lecserélni, amiben ébredt, mert cafrangokba szakad rajta, ahogy hozzáér. A sebessége miatt természetesen a többi ember nem látja, nem hallja őt, csak ha hosszú-hosszú negyedórákra mozdulatlanságba dermed. S a főszereplő rájön, hogy a magány az emberi viszontreakciók hiánya. 

Ganszovszkij nem terheli annak okaival olvasóit, hogyan, miért történt mindez a főszereplővel, ahogyan annak taglalásával sem fáraszt, hogy [[SPOILER: majdnem az utolsó pillanatban miképpen és mi okból ér véget a megpróbáltatása]], de tegyük a kezünket a szívünkre, ha jól belegondolunk, hiányzik egy fikarcnyit is mindez? Bizony, nem. Olvasunk egy érdekfeszítő történetet, csudálkozunk, izgulunk, meglepődünk, miénk az erkölcsi fölény, hogy igen, ahogyan a főszereplő, úgy minden bizonnyal mi sem élnénk vissza a kiváltságos helyzetünkkel, hogy bármit el tudunk venni, anélkül, hogy megakadályozhatnának bennünket. Akár a pénztáros keze alól is kényelmesen kipakolhatjuk a kasszát, az semmit nem képes tenni ellenünk. De voltaképpen miért is tennénk ilyet? 

Ez a szovjet sci-fi roppant szórakoztató. Ganszovszkij még azért sem különösebben törte magát, hogy valami árnyalatnyi szocialista erkölcsöt belecsempésszen az események gyors folyásába. Egyszerűen, lebilincselőn csak elmesél egy sztorit. Ami a maga egyszerűségében lefegyverező. Ezért lett kedvenc akkor, amikr olvastam, ezért az most is, és valószínűleg ezért marad az mindig. 

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1973, Fordította: Székely Sándor

 5/5

(2018)

Hiánypótlás 1.

Ez az első olyan értékelés, amit aminek alanyát kimondottan azért olvastam el, mert könyv a meghatározó olvasmányélmények közé tartozik, de nem akartam róla harminc-negyvenéves emlékek alapján értékelést írni.

Ez a kötet ott volt Pipi becenevű barátom polcán is. MIndkettőnknek egyik kamaszkori olvasmányélménye volt. Mindig a kedvenceink közé soroltuk. Pipi fogalmam sincsen, miért. A nagyobb baj, hogy amikor belegondoltam, a magam oldaláról sem tudtam. Jóformám semmire sem elékeztem a könyvből. A kedvenc-mivolt ezért nem volt több, mint nosztalgia, mint egy feeling. 

Vagyim Sefner orosz író. Szovjet-orosz. Mindkettő nagyon fontos. Mert mindkettő hordoz magában valami sajátos ízt, eredeti, mégis jellemző stílust. Ráadásul Sefner azt mondja, alig nehezen elhihető történeteket, meséket ír. A mese, meseterápiás tanfolyamot végzett szerelmetesfeleségtársam szerint, felnőtteknek szóló terápiás történet, amelyben minden szereplő a hallgató, s minden vele történik, hogy felismerhesse önnön helyzetét, és meglelhesse önmagát és élete kulcshelyzetének a problémáit. Safner ráadásul sci-fi meséket ír. Vagyis amit olvasunk az kelet-európai sci-fi mese. Láttunk, olvastunk már ilyet, itt van azonnal a legalapvetőbb mű ebben a műfajban, Stanislaw Lem Kiberiáda című zseniális ciklusa. De bár ugyanez, mégis gyökeresen más. Egyfelől mert Lem hősei robotok. Másfelől mert az ő történetei egyértelműen groteszk fricskák. Vaskos túlzással, mintha Méhes György Szikra Ferkó-ját vetném össze Czakó Gábor hetvenvalahány meséjével. Nem jobb vagy rosszabb egyik vagy a másik, hanem egyértelműen más, ezért másképpen is kell olvasni. 

Sefnernek vannak természetes irodalmi rokonai: eszembe jut róla Bulgakov, a Kutyaszív-vel, Beljajev a kétéltű meg a repülő emberrel, de kézenfekvő rokonság még a Sztrugackij-tesók munkássága is. A hasonlóság abban is tettenérhető, hogy bár a rendre szrepelnek a történetekben értelmes, idegen létformák, a lényük nem kap központi szerepet, legalábbis a hangsúly nem az idegenségükön van, semmi súlya nincsen a harmadik típusú találkozásnak. Az idegenek jelenlétének csak egy célja van: rámutat az emberi mivolt fontosságára, mibenlétére. 

Sefner történetei a szocialista miliőben zajlanak. A főhősök kisemberek, nincs társadalmi súlyuk, nem központi figurák, illetve nem önmagukban hordják fontosságukat. Jobbára intelligens békatábori lúzerek. (Bár a Torente-filmek megnézése után megállapítottuk szerelmetesfeleségtársammal, hogy nincs kivétel, mindenki lúzer, csak mindenki máshogyan, másmiben.) Intelligensek, de nem a néha kivételes intelligenciájuk által érvényesülnek, hanem sokkal inkább, fura ehhez a mese-sci-fihez, de érzelmi intelligenciájuk alapján. Jobbára azáltal, ami miatt a mindennapi életben lúzerré válnak.  

A kötet három elbeszélés és egy kisregény gyűjteménye. Ha kategorizálni akarok, akkor mindegyik mese sci-fi. Leginkább a kisregény, Az ember, aki maga az öt NEM, avagy egy jámbor férfiú vallomásai. Már a cím mesés, ugye? Mintha egyértelmű lenne, mi az az öt nem, ami azonnal semmivé degradálja a főszereplőt (mert hősről erős túzás lenne beszélni). Az öt nem, amivel az atyja bélyegzi meg, s ezzel mintegy gyökerénél megfojtja a gyermeke intellektuális, érelmi fejlődését: nem értelmes, nem szép, nem szerencsés, nem ügyes, nem kiváló. Sztyefan abban a tudatban bolyongja végig az életét, hogy semmire sem méltó, mert ő az öt nem. A bolyongásainak a fő állomásai jobbára találkozások feltalálókkal, és a találmányaik saját bőrén való kipróbálása. Van itt ruhaként funkcionáló, gyorsan növő zöld szőrbunda, van ital, amit lenyelve bárhonnan leugorhat, semmi baja nem lesz, van egy varáspaláck, amit csak meg kell tölteni vízzel, és a legfinomabb borok teremnek benne a semmiből, van egy krém, amitől az ember magától kezd zengeni, és olyan zenét zeng, amilyen a lelke*. S persze van jótetthelyébejótvárj, mert az iskolában ő az, aki odaáll egy furcsa osztálytársuk, Marsi Jancsi mellé. Aki cserébe teljesíti egy kívánságát, ha majd egyszer Sztyefán bajba kerül. S mert persze kiállja a próbákat, antihősünk egyfelől elnyeri a maga királynéjának a kezét, másfelől befejeződik a bolyongása. A történetet groteszksége több ponton tetten érhető. Egyfelől amíg az önmagukban akár hasznosnak is tekinthető, bár voltaképpen fura találmányok rendre megbuknak az élet vizsgáján, feltalálóik semmit el nem érnek elméjük szüleményeivel, addig Sztyefán pédaképként állított, a szüleit jódarabig gátlástalanul pumpoló, önmelldöngető testvérbátyja meredek ívben halad felfelé a szamárlétrán. (Becsületére legyen mondva, ha önmelldögetve is, de amint teheti, ő támogatja az öreg szüléket.) Tipikus coclista káder, coclista környezetben, coclista értékkkel, mulatságos lózungokkal.
A történet vége fricska: Sztyefán lenyugodva, a holdas, csillagos estéken nosztalgiát érez a bolyongós élete után. 

A címadó novella, A szerény zseni középpontja egy feltaláló. Itt ő a főhős. Vagy a pechhős. A találmányait senki nem becsüli, lenézik és értetlenül állnak vele szemben, sehová nem jut az életben. Amíg aztán szembe nem jön vele az élet, és ő fittyet hányva minden másra feltalálja, hogyan legyen boldog. 

A gömbölyű titok a legsci-fibb novella. Egy titokzatos, elpusztíthatatlan, levakarhatatlan gömb kiválaszt magának valakit, és tűzön-vizen kitart mellette, védelmezi, eltartja, az őrületbe kergeti kiszemeltjét. Sefner ebben az írásában ugyancsak ide-oda billeg a szocialista tanmese és az irodalom között, de böcsületére legyen mondva, marad az irodalom oldalán, és a fogunkat sem szívjuk egy pillanatra sem. 

Az elkésett lövész avagy egy tahó szárnyai a legegyértelműbb novella. Az elkésettségről szól. Nem a meg nem értettségről, hanem arról, hogy van teljesítmény, ami teljesítmény, csak rosszkor, rossz helyen, rossz időben. De mese ez is, mert az idő a novella szintén antihősét, a szerelme végett a világ végén maradt zseniális postatisztviselő-feltalálót igazolja az élet, találmánya más térben, időben és helyen a legmegbecsültebb értékké válik. De ő marad a világvégén postás. A találmánya körül hercehurca a szocialista hivatalnokok, a bürokratikus rendszer, módszerek nyílt gúnyolása. A gúnyt talán a dolgozó ember, a feltaláló kiállása tompítja, miközben cseppet sem lesz didaktuksan hányingerkeltő a kiállása. Talán mert a kiállás közben is kívülálló marad. 

*

Sefner roppant élvezetesen ír. Mesél. Gördülékeny, egy pillanatig sem unalmas. Szovjet szocialista író, és ebben benne van minden, ami bármelyik kijelentésből pozitív tartalom lehet. Kalandos, groteszk, gúnyos. És mesés. 
Már értem, miért került az alapművek közé már kamaszkorom idusán. 
Sajnos önálló sci-fi kötete több nem jelent meg, de a Wikipédia szerint itt még olvasható: 

• A négylábú tyúk. Mai szovjet szatírák (A négylábú tyúk, ford. Radnóczi Éva); vál., utószó Bratka László; Szépirodalmi, Bp., 1984 (Olcsó Könyvtár)
• Ház kísértettel (Elkésett mesterlövész avagy egy vidéki feltaláló szárnyai, ford. Földeák Iván); World SF Magyar Tagozata, Bp., 1988 (Science fiction történetek)

Nem sci-fi kategóriában is alkotott, magyarra fordítva: 

• A bánat nővére; ford. Pór György; Bp., Magvető, 1973
• Égtájak 1987 (A gyűjtő halála, ford. Enyedy György); Európa, Bp., 1987 (Öt világrész elbeszélései)
• A gránát szíve. Antifasiszta lírai antológia (A tükör, ford. Tandori Dezső); Európa, Bp., 1982 (A győzelem könyvtára)

* Igen, Sefner olvashatta Babits örökbecsűjét: 

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”

BEJELENTÉS

Pjotr Prohorovies polgártársnak 
Marija Vlagyimirovna polgártársnőnek

Alulirott ezennel bejelentem és megerősitem tiszteletemet tisztelt szüleim felé, s tudomásukra hozom azon közlésemet, miszerint szerencsésen szándékomban áll energetikus fölaboránsként elhelyezkedni a Fiziológiai és Filológiai Tudományos Intézetben, ahol is szándékomban áll meredeken emelkedni a tudományos ranglétrán, s ahol közreműködésemmel tetemesen haladni és fejlődni fog a tudományos munka. 
Bejelentésem második felében szeretnem kijelenteni, hogyaz urbanizáció és polimerizáció körülménvei között a hibridizáció és szinkronizáció megköveteli amoralizációt és a meliorizációt, mivel kapcsolatban kérek sürgősen reagálni 50 (ötven) rubel elküldésével a 86, sz, postahivatalba, poste restante.

Az önök tehetsèges fia 
Viktor

(35. o.)

 

Nem sokkal ezután atyám közölte, hogy Perspektíva Sztyepanovna egy jól fejlett ikerpárral, egy fiúval és egy lánnyal ajándékozta meg tehetséges bátyámat. Viktor személyesen jegyeztette be öket az anyakönyvi hivatalban, tudományosan megalapozva nevüket. A fiú BÜKK! lett (Bükk! Viktorovics!) a lány pedig PLATÁN! (Platán! Viktorovna!) Az elnevezéseknek az atya magas fokú öntudatáról kellett volna vallaniuk, a továbbiakban pedig a gyerekek segitségére lenni tekintélyük növelésében a hétköznapok során, valamint a tanulásban. […] A BÜKK! nem egyszerűen bükk, hanem egy jelszó rövidítése:Betont Ügyesen Keményre Keverj! A PLATÁN! pedig nem egyszerűen valami fa, amely vadon nő az erdőben, hanem szintén jelszó: Pázsitot, Lapályt Agrár Tudománnyal Állhatatosan Nevelj! Ily módon unokaöcsém és unokahúgom, BÜKK! és PLATÁN!, ha külön-külön veszem őket, az ipart és a mezőgazdaságot képviselik. Együtt pedig a város és a falu egységét jelképezik.

(90–91. o.)

 

A dolgozószobájában is változás következett be: hajdan Viktornak egyetlen képe lógott a falon, s híres tudósok és feltalálók fogták körbe, most pedig csakis Viktor ábrázatát lehetett látni mindenütt, különböző pózokban és variációkban. A többi tudóst kiiktatták. Már csupán ebből az egyetlen tényből is kitaláltam, mennyire megnőtt bátyám szerepe a tudományban.

(101. o.)

 

Most, hogy mintegy két hónap után feltöltögettem a ma is nagyjából vállalható könyvértékeléseimet a blogoldalamra, némileg csüggedten konstatáltam, hogy rengeteg alapmű értékelése hiányzik a csomagból.

Úgy általában is rengeteg minden hiányzik. Ezzel nincs mit tenni, illetve nem kitűzött célom, mert egyszerűen teljesíthetetlen lenne, másfelől csak akkor vagyok hajlandó olvasni,  ha élvezem, amit olvasok. 

Nagyobb baj, hogy az önmagam szerinti alapművekből is rettentő likak vannak. Hogy mást ne mondjak, nincs értékelése a Száz év magány-nak, a Száll a kakukk fészkéré-nek, a Sehollakók-nak, a Talán Pistá-nak, a Nyár a szigeten-nek, egy csomó Lázár Ervin könyvnek, és még ki tudja minek nem. 

Először csüggedten sóhajtottam egyet... Hogy majd összeszedem az emlékeimet, úgy veselkedem neki, és megírom a hiányzó recenziókat. De mert hirhedten nem pengeéles a memóriám, ezért pillanatokon belül felülbíráltam önmagamat: nem az adott könyv értékelése lenne így, amit írok, hanem simán nosztalgiázás, egykori olvasmányélmények kiváltotta érzések felidézése. Ami önmagában nem lenne baj. Csak mégsem érzem teljesen becsültesnek. Hogy miért? Itt van, lássuk csak A szerény zseni című 1976-os, Kozmosz Fantasztikus Könyves orosz sci-fi. Amiből egy mozzanatra nem emlékszem, csak az öszhatásra, hogy tetszett, hogy jókat mosolyogtam rajta, hogy ízig-vérig oroszos volt, hogy volt benne valami finom kis társadalomkritika, de elsősorban és mindenkelőt arra, hogy a 2013-ban elhunyt barátomnak, Pipinek is az egyik kedvenc könyve volt, az ősidőkben, kamaszkorunkban. Ő is többször olvasta, ő is nagyon jókat röhögött rajta (mert azért valljuk be, a társadalom életét nagyban megkönyítő KANI, vagyis a Konzervet Automatikusan Nyitó Izé ötlete nem semmi: mivel nehéz kinyitni a konzerveket, ezért a városban el kell helyezni a KANIT, egy városban egyet, mert öt tonna, és ha vendég jön, és sportnival akarjuk kínálni, nem kell mást tenni, gyorsan kalucsnit kell húzni, elutazni a KANI-hoz, beadni a nyitni kívánt konzervet, várni egy újságolvasásnyi időt, és máris mehetünk haza a nyitott konzervvel! Máris boldogabb a társdalom, ugyebár! :-D ). De ez nem a korrekt mai véleményem a könyvről. 

Vagyis úgy döntöttem, szép lassan, fokozatosan előveszem ezeket a régi kedvenceket, újraolvasom őket, és összevetem a benem élő képet a valósággal. Hátha mégis jól emlékszem. Vagy hátha nem. (Kiss József László Parancsolsz egy kézigránátot? című, csak platinaárban megszerezhető könyve például óriási csalódás volt harminc év után újraolvasva. Remélem, nem ez történik majd rendre!) Mindenesetre a végeredmény meg fog jelenni ezen a felületen. 

Vagyis igazából nem történik semmi különös az olvasók szempontjából. Mármint a blogolvasókéból. Csak annyi, hogy megjelenik majd egy-egy régi kedvencem, mintegy kötelező újraolvasásom végeredménye itt, a blogban. Máris kezdtem az olvasást A szerény zseni-vel. :-)

Íme, a 2018-as legújabb Lucky Luke képregény, amit a klasszikus szerzőpáros követett el: René Goscinny-Morris.

Úgy véltem, bár valami gyanús volt, hogy a füzetek számozása megegyezik az eredeti számozással, de a Wikipédia szerint ez nincs így. Ez a jelenlegi füzet az előző mondatban klasszikusnak mondott szerzőpáros első közös munkája. Nem az első Lucky Luke füzet. Morris egyedül írt ez előtt nyolc füzetnyi történetet, majd ez után még egyet egyedül, de ezt követőn már nem dolgozott egyedül.

A Vasút a Vadnyugaton története roppant egyszerű. A hatalmas területeken fekvő új országban nagyon nyűgös a közlekedés: a postakocsik lassúk és kényelmetlenek. Az új találmány, a gőzgép és a nyomában feltalált vasút megoldás a problémára, bár kétségtelen, amíg el nem indul, hatalmas munka áll a tulajdonosai előtt: az útvonalak kidolgozás, a vasúti pályák lefektetése. Az előbbihez elég egy térkép, az utóbbihoz nyersanyagok, emberek, utánpótlás kellenek. És nem mindenkinek érdeke a hálózat megépülése: egy titokzatos figura rendre megpróbálja az építkezést megakadályozni. De egy helyen a vasút építése, a titokzatos figura és Lucky Luke útjai keresztezi egymást. Lucky Luke természetesen felismeri a kor szavát, és azonnal az építkezés mellé áll. A vasúttársaság vezetői ki is nevezik az építkezés vezetőjévé. Lucky Luke nekiveselkedik, és teljes erővel megindul az építkezés. És ugyanekkora erővel tevékenykedik a titokzatos figura, hogy megakadályozza azt.

Nem azt mondom, hogy unatkoztam. Nem azt mondom, hogy ne tetszett. Nem mondom azt sem, hogy ne lennének benne poénok. De valahogy, hm…, mi is erre a jó szó, olyan túl tágas volt a történet, üres terekkel, és kicsit kínban mosolygásokkal.

Nem csupán az a baj, hogy néha teljesen valószínűtlen a történetvezetés (pl.: egy kanyonban hatalmas kő zuhan az építkezők elé, mire Luke kitalálja, alagutat ásnak a kő alá. Az alagút olyan, mintha egy rókalukba zuhanna be a vonat. Majd még egy kő a kanyonba, és újabb alagút ásása.), nem csak az a gond, hogy miközben tör előre a történet, magától adódik a kérdés: honnan van az anyag az építkezéshez? S ezeken meg a további, ki nem mondott példákon túl lehetne lépni, ha lenne valami, ami eltéríti, túllépteti a figyelmet, ami lehengerli a fenti csacskaságokat. De sajnos nincsen semmi ilyen. A történet kiszámítható, nincsenek benne eredeti alakok, nagy egyéniségek, mit később a gonosz és mulatságos Daltonok vagy Rantanplan, a csodahülye kutya. Ha nem szeretném a Lucky Luke-füzeteket, azt mondanám ennek az elolvasása után, no, ezen is túl vagyunk.

Egyszóval a klasszikus szerzőpáros első közös műve messze nem klasszikus, pusztán egy nagyon közepesen sikerült szárnypróbálgatás. Része a sorozatnak, ezért marad a polcon. De csak ezért.

Pestikönyv, Budapest, 2018, ISBN: 9786155699122 · Fordította: Nagy Krisztián

3,5/5

(2018)

Egy cigány asszony azt jósolja Obelixnek, hogy egy fogathajtó versenyen díjat fog kapni. Obelix vérszemet kap, és azonnal vesz is magának egy versenyfogatot tízszer nyolc menhírért. 

Rómában az utakért felelős, izé, minisztert megszorongatják az utak minősége miatt. Az védekezésképpen felpattan, és azonnal kihirdet egy nemzetközi fogathajtó-versenyt, egész Itálián keresztül. Kicsit hamari ember. Aznap megjelenik nála Julius Ceasar és közéi vele, hogy az ötlet pompás, de nagyon-nagy baj lesz, ha nem egy római fogat nyeri a versenyt. Ennek pedig kis esélye van, hiszen Obelix is indul a versenyen, oldalán a segédjével, Asterix-szel. 

S innen gyakorlatilag megindul az ókori Flúgos Futam nemzetközi mezőnnyel, becsületes és kevésbé becsületes hajtókkal, élükön a római favorittal, és minden állomáson a verseny szponzorával és annak favorit termékével, amit Obelix csak egyszer tud megkóstolni. 

Bár a végkifejletet illetően természetesen egy fia kétségünk sincsen, mégis roppant élvezettel olvassuk ezt a képregényt. S kiderül, még Ceasar is úriember...

Ha jól figyelünk, észrevehetjük, a szerzők diszkréten belepakoltak egy csomó híres olaszt: Sophia Loren-t, Bud Spencer-t, Roberto Benigni-t, Leonardo-t Mona Lisa-val, Pavarotti-t, Berlusconi-t a történetbe, de csupán statisztaként. :-)

Jókat röttyintgettem olvasás közben. Az előző füzethez, az Asterix és a belgák-hoz képest felüdülés, új fuvallat volt ez a füzet. S ha nem tudom, nem vettem volna észre, hogy itt már csak a szellemi örökség továbbviteléről van szó, nem az eredeti alkotók gyermekéről. Szerintem ez a legnagyobb dicséret.